Caspian & Valentine

Voltak terveim New Yorkot és az itt kezdődő életemet illetően. Szerettem volna olyasmiket, amikre Angliában nem volt lehetőségem. Kicsit úgy tenni, mintha változnék, hátha végül valóban megváltozom. Tudom, neki futottam már jó párszor, de azt hiszem, ezúttal tényleg elég nagy változás lesz az életemben. Nincs is tán semmi, ami visszarántson. Szeretnék ismerősöket, barátokat. Megakarom ismerni a szomszédjaim és lehetőleg inkább jóban lenni velük. Elakarok járni sütizni, teázni, akár másokkal is, nem csak Cas biztonságos jelenlétében. És semmiképp sem kényszerből, hanem azért, mert én is szeretném. Szeretnék egy kis kedvencet. Nem túl igényeset, mert azért akkora kockázatot nem vállalnék. Ha még sem tudnám teljesíteni saját elvárásaim, nem szeretném, ha emiatt egy kisállat szenvedne. Ezért döntöttem a vadászgörény mellett. Jó volna mindezek mellett nagyobb célokat is elérni, bár azok egyenlőre még távolinak sem mondhatóak, csak homályban megfogalmazhatóak. Például jó volna egy társ... nem egy orvos, aki újabb receptekkel lep meg, ha épp találkozunk, hanem, akitől... pillangók repkedhetnek a gyomromban, és nem abban a morbid értelemben. Hátrányomra lehetett, hogy ott Angliában ismertek, de itt csak Cas van, aki tudja ki vagyok, így ha tán megerőltetem magam kicsit, még akár kedveltebb is lehetek az eddigieknél...

Mindezeket persze beárnyékolja az akarás és tényleges meg is tett közti ingatag híd, ami most sem igazán működött. A süti mellett kellett volna voksolnom, mégsem tudtam magam rávenni, még ha ezt számtalan indokkal meg is tudnám erősíteni. Jó, hogy Caspian nem az a fajta barát, aki "jó szándékból" erőltet dolgokat. Nem irigylem az életét, de mindig jó hallgatni mennyi minden történt vele, jobbára örömteli dolgokkal. Olykor haloványan el is mosolyodok, ahogy mesél és ábrándozik, bár rápillantani nem pillantok. El képzelem őt, mint egy safaris ruhában bokor mögött bújkáló oroszlán fotóst, miközben ott ül fején egy manguszta. Aztán a város sűrűjébe érkezve és még mindig ábrándosan kifelé bámulva lassan elterelődnek gondolataim - persze hallgatva őt továbbra is - ahogy egy egészen varázslatos világban épp varázslények után kutat, hasonlóan a természet fotósokhoz. Ahogy lépten-nyomon izgalmas kalandokba keveredik, de mókásan mindig megússza azokat. Tréfás násztáncot járna egy Erumpanttal. Azt viszont szomorúan hallom, hogy nem csak móka és kacagás az élete. Az izgalmasan nyomozás mellett akad némi gondja a magánéletbeli dolgokkal is. Hozzáfűzni nem tudom mit, lévén, hogy én távol tartom magam az ilyesmiktől, viszont azt még én is tudom, hogy bár kényelmes azt mondogatni magunknak, hogy majd magától megoldódik a problémánk, ez bizony távolról sincs így. Nem igazán ismerem a volt barátnőjét, személyesen nem is találkoztunk, de minden bizonnyal, megtudják beszélni a problémáikat, ha ténylegesen javítani kívánnak a kapcsolatukon.
A lakás nagy volt, és régies, de pontosan az ilyen helyeket szeretem, így egy percig sem bántam, hogy egy kicsit többet költöttem, mint amennyit szántam volna rá. Nincs tévé, nem is kell, a konyhában is csak a legszükségesebb konyhagépek vannak, azoknak nagyrésze is szépen elpakolva. Nem zümmögnek az elektromos dolgok, nem kell aggódnom a nagy villany számla miatt. Sok holmit sem hoztam magammal, jobbára csak a nagy bőröndöm, ami le is teszek az ágy mellé, minél közelebb majd hozzám. Rendezkedni sem kell nagyon, mert érkezésem előtt már ide szállíttattam az otthoni holmijaim, illetve be volt már bútorozva. Egyszerűen csak nem kívántam most emberek közé menni. Már mindent elintéztem a lakást illetően, így csak el kellett foglalnom. Persze az sem úgy ment, hogy alig várva, hogy belépjek ledobjam magam. Alaposan körbejártam, ellenőriztem, hogy a régies hatás ellenére semmi sem rossz vagy koszos, netán poros. De a közeledő találkozó azért okozott némi kényelmetlenséget gyomortájék. Félek, hogy nem fogok tudni beilleszkedni és akkor minden elképzelésem dőlni fog.
- Milyenek? - kérdem kíváncsian, éppen az egyik könyves polc szélét simogatva, ahogy szépen sorakoznak rajta a könyvek. - Mármint az emberek a rendőrségen. Van olyan... mint én?

öltözék: x zene: Friends helyszín: Home x x x x

   Meg kell hagyni Val semmit sem változott. Legalábbis én nem vettem észre, hogy sokat változott volna, talán csak az apróságokban, noha engem az egész érdekelt. A lénye, amit itt van velem, nem pedig a jelentéktelen részletek. Nekem az összkép volt a fontos, ha ránéztem, azt pedig kifogástalannak ítéltem. Már a helyzethez képest. Nekem úgy tűnt jól viseli, aminek örültem, hiszen ez egy olyan élethelyzet most, ami bárkit megviselne. Biztos őt is megviseli, csak jól leplezi és nem hagyja, hogy úrrá legyen rajta mondjuk a kétségbeesés, vagy a félelem.
Rövid, tömör válaszokat kaptam, de nem is vártam mást, ezt szoktam meg. Nem volt egy bőbeszédű, ha az érzéseiről volt szó, meg amúgy sem volt a fecsegős fajta, így általában tőle lényegre törő, egyenes válaszokat kapott az ember. De talán jobb is volt így, mintha Julian lenne, ugyanis ő képes volt a végtelenségig húzni egy-egy dumálást, amit más egy mondattal is le tudna tudni. Csíptem őt, de néha borzasztó volt, hogy milyen sokat tudja jártatni a száját és amit le lehetne tudni egy mondattal, ő öt mondatra húzza, amit meg is csavar. Volt hozzá tehetséges, hogy ne legyen egyszerű és világos a válasz. Amúgy is szeretett homályosan fogalmazni.
- Valóban szép. Én is repültem sokat és szeretem azokat a légi felvételeket is, amikor madártávlatból nézhetünk bizonyos kontinenseket, városokat, országokat. Nagyon szépek és festőiek. Tudod, ha nem újságíró lettem volna, akkor biztosan természetfilmes lettem volna - morfondíroztam. Ez nem is volt olyan füllentés, hiszen valóban vonzott az utazás, a természet, a kamerázás, a tudósítás. Szívesen forgattam volna természet filmeket, de hát az élet úgy hozta, hogy sorozatgyilkosokról, eltűnt emberekről és politikai botrányokról készítek nyomozati tudósításokat. Végtére is ezt a munkát is nagyon szeretem.
Végül úgy döntöttünk, pontosabban döntött Val, hogy az új lakásába menjünk inkább, így arra kanyarodtam. Brooklyn felé vettük az irányt, hogy elkezdjünk berendezkedni. Végül is idő milliomosok vagyunk. Bőven ráérünk az állás interjú után is, illetve napokkal később is ráérünk eljárni sütizni, teázni, vagy máshová. Most már nem lesz köztünk érdemi távolság, bármikor bármennyi időt együtt fogunk tudni tölteni.
- Remekül - mosolyogtam. - Épp Julianéktől jövök. Segítek neki pár eltűnt gyereket előkeríteni. Illetve már nem gyerekek, hanem felnőttek, ugyanis 1993-ban rabolták el őket Franciaországból. De nem szeretnék róla beszélni, mert ez végtére is nem teljesen publikus, szóval a részletekbe nem mennék bele. Azon túl pedig van egy érdekes ügyem Reynolds különleges ügynökkel. FBI ügynök.
De, ha a magánéletem érdekel, akkor az még mindig semmi. Illetve a napokban újra találkoztam Gemmával és... nos ez elég bonyolult. A lényeg, hogy csináltam magamnak egy kis problémát, de majd megoldódik.
Lassan meg is érkeztünk és leparkoltam a lakásnál, majd kiszálltunk. Előre engedtem a csomagokkal, hiszen ez végül is csak az ő otthona. Amennyiben a kulcs még nem volt a birtokában és a papírokat még ki kellett tölteni, úgy segítettem neki intézni a dolgokat, ha igényelte, aztán eljött az ideje, hogy elfoglalja jogos otthonát

   

Caspian & Valentine

Mire kilépek a reptérről már szinte csak csöpög. Nem. Még annyira sem. Ellenben kezdetét veszi a kellemetlenül fülledt időjárás, ami alapvetően sem kedvenc, de a ruházatom sem épp erre az időre készült. Hamar meg is érzem izzadni a tarkóm, ahogy végül korábban érkezve a helyszínre, lecsüccsenek egy parkhoz hasonlatos pados részlegen, és ölembe véve a termetes bőröndöm, ráhajtva fejem merülök el a fülhallgatóban szóló kifejezetten utazási céllal letöltött pop/folk/indie playlistre, ami a zöld résszel egészen tűrhetővé teszi az amúgy igen zajos, már a reptéren is nyüzsgő várost. De anyám szerint, amilyen sokféle egy hely, annyiféle lehetőséget rejt. Hiszek benne, hogy így van. S más sem bizonyíthatná ezt jobban, mint Cas. Ha ő nem volna, biztos nem jöttem volna ide, de talán máshova sem. S bár nem azt mondom, jobban örültem volna, ha egy csendes kis japán faluba kellene most élnem társaságában, idővel túlteszem magam ezen a most még túl sok kellemetlen ingeren. Idővel...
Az órámra pillantok, mit úgy kapok elő okker sárga mellényem zsebének rejtekéből, mint a Balga nyuszi az Alíz Csodaországban című könyvből és némileg megnyugodva konstatálom, hogy még néhány perc, és itt lesz. Addig viszont távolba bambulással igyekszem nem feszültté válni az olykor - nos... elég sokszor - előttem elhaladóktól, bízva benne, hogy egyiknek sem támad kedve megállni, köszönni, beszélni vagy kérni tőlem olyasmit, amim vagy nincs, vagy nem annyi, amiből adni tudnék. Tisztába vagyok vele, hogy ha felvételt nyerek a rendőrségen profilozói munkakörben, ennél több szociális életet kell majd élnem, de egyenlőre, köszönöm szépen meg vagyok nélküle is.
Az ismerős autóra lassan fel is kapom fejem, ahogy nagyot dobban vele együtt szívem, tudván, hogy minden bizonnyal ő az.  Hát még mikor meg is áll és lehúzva az ablakot, ki is köszön. Elmosolyodom, majd időt nem húzva engedem magam mellé bőröndöm, ahogy felállok, s jobb híján, ha őt sem zavarja, be is teszem a csomagtartójába. Elég nagy, ezért semmiképp sem szándékszom bedobni a hátsó ülésekre. Aztán persze hamar be is ülök és első körben bekötöm az övem. Nem azért, mert rosszul vezetne, megbízok benne. De a szabály az szabály, pláne, ha mi is azok közé szeretnénk tartozni, akik erre figyelmeztetnek másokat is. Nem zavartam meg a vezetésben, míg ő meg nem szólalt. Azért ez egy merőben más hely, mint Anglia, és nem kockáztatnám meg, hogy elvonjam figyelmét az útról. De úgy tűnik neki nem probléma kétfelé figyelni.
- Jó volt. Szebb volt minden fentről. Igen, nyugisan. - bólogattam igyekezvén mindenre válaszolni s lehetőleg még annál is többre. Caspian már csak azért is jó beszélgető partner, mert rajta tudok gyakorolni, anélkül, hogy rosszalló megjegyzéseket tenne felém. Persze most indokoltan kerültem a szemkontaktust, és inkább kifele néztem. Nem telt el sok idő, de mire a városba értünk, már kisütött a nap, és kevésbé volt olyan fülledt idő is, mivel fújt egy kicsit a szelő is, amit ugyan kocsin belül nem éreztem, csak láttam. 2 óra egyszerre sok, és vajmi kevés. Ugyanakkor New York valóban a lehetőségek tárházát nyújtja. Sok hely érdekel, sok mindent megnéznék, ám ahhoz 2 óra valóban kevés volna. Szeretem a sütit is, bár cukrászdákba nem igazán járok el. Megígértem magamnak, hogy New Yorkban nem fogok az első napomon bezárkózni és elzárkózni a világ elől, de a repülő út és az azután, illetve azt megelőző órák bőven elegek voltak mára.
- Inkább menjünk az új lakásba. - felelem végül egy kissé kényszeredett mosollyal, amiért csalódást okoztam magamnak s ennek tudatában biztos sokat őrlődöm majd ma is ezen.
- És te hogy vagy? - kérdem csupán egy röpke pillantás erejéig ránézve, aztán ismételten kifelé. Hogy izgulok e a találkozó miatt? Kicsit. De majd ennél is jobban fogok, ha már ott vagyok. Nem azért, mert ne volnék alkalmas, hanem, mert olyasmiknek kell megfelelnem majd ott, amik másoknak teljesen természetesek, én mégis úgy cselekszem őket, mintha a fogamat húznák.

öltözék: x zene: Friends helyszín: Airport

   Nem is olyan rég történt, hogy kaptam egy telefont egy régi barátomtól, akit még tizenévesen ismertem meg. Ismertem a szüleit is és a fiatal Val-t is, aki akkor még csak épp belekezdett az egyetemi éveibe. Sokat jártam hozzájuk, ugyanis jó viszonyban voltam a családjával és a szülei már akkor is a fiúk háta mögött igyekeztek beszélni róla velem, hogy ha velük valami történik, akkor Valentine csak rám számíthat. Természetesen arra kértek, hogy ha esetleg ők meghalnának valamikor, akkor én legyek ott támasznak Val számára. Természetesen igent mondtam, hiszen szívemen viseltem a sorsát, nekem pedig egyébként sem volt gyerekem, se testvérem és vélhetően soha nem is lesz, így igyekeztem úgy tekinteni Valra, mint valami öcsire, vagy gyermekre és ott lenni neki.
Még az emigrációm után is igyekeztem néha visszajárni hozzá Angliába, bár addigra már az egyetem és a családja is elvitték a legtöbb szabadidejét, nekem pedig a Bostoni tanulmányaim és karrierem építése, így ritkultak a találkozások, de még így is igyekeztem telefonon, interneten tartani vele a kapcsolatot és ha tehettem, visszajárni és összehozni a találkozókat, hogy a kapcsolatunk soha ne tudjon megromlani és elveszni, illetve azt akartam, hogy a szülei is lássák, állom a szavam és még a távolságok ellenére is ott vagyok neki.
Aztán ki hitte volna, de bekövetkezett a szomorú pillanat és Toby szülei meghaltak, nekem pedig be kellett váltanom a szüleinek tett ígéretem. Persze akkor is ott lennék neki, ha ez az ígéret nem lenne. Én brit voltam, az adott szavam mindenképp minden esetben tartom, ez nálunk a fő szabály. Aki igazi angol, főleg a felső osztályból, akkor mindenképp állja a szavát. Ráadásul barátok voltunk. Több éves barátság, amit a távolság sem tudott megszakítani. Nem tehettem meg, hogy elfordulok és hagyom megroppanni. De nem is akartam. Toby fontos volt nekem és a múltunk is, szóval azonnal a "segítségére" siettem.
Romanéktól egyenesen hozzá mentem a reptér közelében lévő megállóba, amit megbeszéltünk. Már mikor megbeszéltük, hogy New Yorkba költözik elkezdtem előkészíteni a terepet neki. Intéztem pár telefont az érdekében, bár még semmi sem volt biztos. Személyesen is meg kellett jelennie a rendőrségen, hiszen Gordon is szeretett volna elbeszélgetni vele, bár elég nyitottnak tűnt és voltak is elképzeléseim, hogy mik a tervei vele, noha nem akartam vészmadár lenni.
A kocsim, mint mindig most is tiszta volt és friss, mintha új lenne, hiszen nagyon vigyáztam rá. Julian kocsijával ellentétben nem voltak benne üres üvegek, csikkek, alkohol és cigi szag, sem morzsák és Roman DNS-ek.  Bár lehet kicsit túlzok, ritkán ülök be abba a Lexusba, ahogy a Jeepbe is. Nem az én stílusom egyik sem. Igaz, szinte új is volt ez a kocsi, hiszen nem rég vettem, de ha rajtam múlik újszerű is marad. Jöhettem volna a Rolls Royceal is, amit megszokhatott tőlem, de az most épp műszaki vizsgán volt, noha küldtem neki korábban fotókat is erről a kocsiról, hogy szokja a látványt, hogy ezzel érkezem, ez is az enyém, ha közeledni és lassítani lát, tudja, én vagyok az.
Meg is érkeztem és lehúztam az ablakom, hogy kipillanthassak rá.
- Szia. Pattanj be - mosolyogtam vissza, majd szétnéztem, hogy innen most hogy és merre lenne érdemes. Tolassak vissza, vagy kerüljek? Inkább előre felé mentem, hogy kerüljek, túl nagy forgalom volt ahhoz, hogy tolatni akarjak, nem tudnék besorolni, csúcsidőben pedig senki sem fog megállni a kedvemért.
- Mesélj, milyen volt a repülő út? Nyugisan telt? Minden rendben volt?- kérdeztem és kilestem a kereszteződésbe, de figyeltem rá, mivel voltam olyan jó sofőr, mint Julian, noha én nem szoktam ralizni és rizikózni, mint ő. Tudnék, mert tudnék, de minek? Időnk van, ráadásul nem szerettem szembe menni a kresz szabályaival. Nekem még jók voltak az idegeim és nem szerettem hajszolni sem az adrenalint, ha nem muszáj. Többek közt ezért van az, hogy én jobb viszonyban voltam a rendőrökkel, mint ő. Vele ellentétben nem kekeckedtem velük és nem éreztettem, hogy én vagyok a valaki és mindenki más senki hozzám képest.
- Még van két óránk a találkozóig. Mit szeretnél, hová menjünk addig, mit csináljunk? Együnk egy sütit, vagy menjünk és rendezkedjünk be az új lakásodba?