Nem is olyan rég történt, hogy kaptam egy telefont egy régi barátomtól, akit még tizenévesen ismertem meg. Ismertem a szüleit is és a fiatal Val-t is, aki akkor még csak épp belekezdett az egyetemi éveibe. Sokat jártam hozzájuk, ugyanis jó viszonyban voltam a családjával és a szülei már akkor is a fiúk háta mögött igyekeztek beszélni róla velem, hogy ha velük valami történik, akkor Valentine csak rám számíthat. Természetesen arra kértek, hogy ha esetleg ők meghalnának valamikor, akkor én legyek ott támasznak Val számára. Természetesen igent mondtam, hiszen szívemen viseltem a sorsát, nekem pedig egyébként sem volt gyerekem, se testvérem és vélhetően soha nem is lesz, így igyekeztem úgy tekinteni Valra, mint valami öcsire, vagy gyermekre és ott lenni neki.
Még az emigrációm után is igyekeztem néha visszajárni hozzá Angliába, bár addigra már az egyetem és a családja is elvitték a legtöbb szabadidejét, nekem pedig a Bostoni tanulmányaim és karrierem építése, így ritkultak a találkozások, de még így is igyekeztem telefonon, interneten tartani vele a kapcsolatot és ha tehettem, visszajárni és összehozni a találkozókat, hogy a kapcsolatunk soha ne tudjon megromlani és elveszni, illetve azt akartam, hogy a szülei is lássák, állom a szavam és még a távolságok ellenére is ott vagyok neki.
Aztán ki hitte volna, de bekövetkezett a szomorú pillanat és Toby szülei meghaltak, nekem pedig be kellett váltanom a szüleinek tett ígéretem. Persze akkor is ott lennék neki, ha ez az ígéret nem lenne. Én brit voltam, az adott szavam mindenképp minden esetben tartom, ez nálunk a fő szabály. Aki igazi angol, főleg a felső osztályból, akkor mindenképp állja a szavát. Ráadásul barátok voltunk. Több éves barátság, amit a távolság sem tudott megszakítani. Nem tehettem meg, hogy elfordulok és hagyom megroppanni. De nem is akartam. Toby fontos volt nekem és a múltunk is, szóval azonnal a "segítségére" siettem.
Romanéktól egyenesen hozzá mentem a reptér közelében lévő megállóba, amit megbeszéltünk. Már mikor megbeszéltük, hogy New Yorkba költözik elkezdtem előkészíteni a terepet neki. Intéztem pár telefont az érdekében, bár még semmi sem volt biztos. Személyesen is meg kellett jelennie a rendőrségen, hiszen Gordon is szeretett volna elbeszélgetni vele, bár elég nyitottnak tűnt és voltak is elképzeléseim, hogy mik a tervei vele, noha nem akartam vészmadár lenni.
A kocsim, mint mindig most is tiszta volt és friss, mintha új lenne, hiszen nagyon vigyáztam rá. Julian kocsijával ellentétben nem voltak benne üres üvegek, csikkek, alkohol és cigi szag, sem morzsák és Roman DNS-ek.  Bár lehet kicsit túlzok, ritkán ülök be abba a Lexusba, ahogy a Jeepbe is. Nem az én stílusom egyik sem. Igaz, szinte új is volt ez a kocsi, hiszen nem rég vettem, de ha rajtam múlik újszerű is marad. Jöhettem volna a Rolls Royceal is, amit megszokhatott tőlem, de az most épp műszaki vizsgán volt, noha küldtem neki korábban fotókat is erről a kocsiról, hogy szokja a látványt, hogy ezzel érkezem, ez is az enyém, ha közeledni és lassítani lát, tudja, én vagyok az.
Meg is érkeztem és lehúztam az ablakom, hogy kipillanthassak rá.
- Szia. Pattanj be - mosolyogtam vissza, majd szétnéztem, hogy innen most hogy és merre lenne érdemes. Tolassak vissza, vagy kerüljek? Inkább előre felé mentem, hogy kerüljek, túl nagy forgalom volt ahhoz, hogy tolatni akarjak, nem tudnék besorolni, csúcsidőben pedig senki sem fog megállni a kedvemért.
- Mesélj, milyen volt a repülő út? Nyugisan telt? Minden rendben volt?- kérdeztem és kilestem a kereszteződésbe, de figyeltem rá, mivel voltam olyan jó sofőr, mint Julian, noha én nem szoktam ralizni és rizikózni, mint ő. Tudnék, mert tudnék, de minek? Időnk van, ráadásul nem szerettem szembe menni a kresz szabályaival. Nekem még jók voltak az idegeim és nem szerettem hajszolni sem az adrenalint, ha nem muszáj. Többek közt ezért van az, hogy én jobb viszonyban voltam a rendőrökkel, mint ő. Vele ellentétben nem kekeckedtem velük és nem éreztettem, hogy én vagyok a valaki és mindenki más senki hozzám képest.
- Még van két óránk a találkozóig. Mit szeretnél, hová menjünk addig, mit csináljunk? Együnk egy sütit, vagy menjünk és rendezkedjünk be az új lakásodba?

   

Caspian & Valentine

Mire kilépek a reptérről már szinte csak csöpög. Nem. Még annyira sem. Ellenben kezdetét veszi a kellemetlenül fülledt időjárás, ami alapvetően sem kedvenc, de a ruházatom sem épp erre az időre készült. Hamar meg is érzem izzadni a tarkóm, ahogy végül korábban érkezve a helyszínre, lecsüccsenek egy parkhoz hasonlatos pados részlegen, és ölembe véve a termetes bőröndöm, ráhajtva fejem merülök el a fülhallgatóban szóló kifejezetten utazási céllal letöltött pop/folk/indie playlistre, ami a zöld résszel egészen tűrhetővé teszi az amúgy igen zajos, már a reptéren is nyüzsgő várost. De anyám szerint, amilyen sokféle egy hely, annyiféle lehetőséget rejt. Hiszek benne, hogy így van. S más sem bizonyíthatná ezt jobban, mint Cas. Ha ő nem volna, biztos nem jöttem volna ide, de talán máshova sem. S bár nem azt mondom, jobban örültem volna, ha egy csendes kis japán faluba kellene most élnem társaságában, idővel túlteszem magam ezen a most még túl sok kellemetlen ingeren. Idővel...
Az órámra pillantok, mit úgy kapok elő okker sárga mellényem zsebének rejtekéből, mint a Balga nyuszi az Alíz Csodaországban című könyvből és némileg megnyugodva konstatálom, hogy még néhány perc, és itt lesz. Addig viszont távolba bambulással igyekszem nem feszültté válni az olykor - nos... elég sokszor - előttem elhaladóktól, bízva benne, hogy egyiknek sem támad kedve megállni, köszönni, beszélni vagy kérni tőlem olyasmit, amim vagy nincs, vagy nem annyi, amiből adni tudnék. Tisztába vagyok vele, hogy ha felvételt nyerek a rendőrségen profilozói munkakörben, ennél több szociális életet kell majd élnem, de egyenlőre, köszönöm szépen meg vagyok nélküle is.
Az ismerős autóra lassan fel is kapom fejem, ahogy nagyot dobban vele együtt szívem, tudván, hogy minden bizonnyal ő az.  Hát még mikor meg is áll és lehúzva az ablakot, ki is köszön. Elmosolyodom, majd időt nem húzva engedem magam mellé bőröndöm, ahogy felállok, s jobb híján, ha őt sem zavarja, be is teszem a csomagtartójába. Elég nagy, ezért semmiképp sem szándékszom bedobni a hátsó ülésekre. Aztán persze hamar be is ülök és első körben bekötöm az övem. Nem azért, mert rosszul vezetne, megbízok benne. De a szabály az szabály, pláne, ha mi is azok közé szeretnénk tartozni, akik erre figyelmeztetnek másokat is. Nem zavartam meg a vezetésben, míg ő meg nem szólalt. Azért ez egy merőben más hely, mint Anglia, és nem kockáztatnám meg, hogy elvonjam figyelmét az útról. De úgy tűnik neki nem probléma kétfelé figyelni.
- Jó volt. Szebb volt minden fentről. Igen, nyugisan. - bólogattam igyekezvén mindenre válaszolni s lehetőleg még annál is többre. Caspian már csak azért is jó beszélgető partner, mert rajta tudok gyakorolni, anélkül, hogy rosszalló megjegyzéseket tenne felém. Persze most indokoltan kerültem a szemkontaktust, és inkább kifele néztem. Nem telt el sok idő, de mire a városba értünk, már kisütött a nap, és kevésbé volt olyan fülledt idő is, mivel fújt egy kicsit a szelő is, amit ugyan kocsin belül nem éreztem, csak láttam. 2 óra egyszerre sok, és vajmi kevés. Ugyanakkor New York valóban a lehetőségek tárházát nyújtja. Sok hely érdekel, sok mindent megnéznék, ám ahhoz 2 óra valóban kevés volna. Szeretem a sütit is, bár cukrászdákba nem igazán járok el. Megígértem magamnak, hogy New Yorkban nem fogok az első napomon bezárkózni és elzárkózni a világ elől, de a repülő út és az azután, illetve azt megelőző órák bőven elegek voltak mára.
- Inkább menjünk az új lakásba. - felelem végül egy kissé kényszeredett mosollyal, amiért csalódást okoztam magamnak s ennek tudatában biztos sokat őrlődöm majd ma is ezen.
- És te hogy vagy? - kérdem csupán egy röpke pillantás erejéig ránézve, aztán ismételten kifelé. Hogy izgulok e a találkozó miatt? Kicsit. De majd ennél is jobban fogok, ha már ott vagyok. Nem azért, mert ne volnék alkalmas, hanem, mert olyasmiknek kell megfelelnem majd ott, amik másoknak teljesen természetesek, én mégis úgy cselekszem őket, mintha a fogamat húznák.

öltözék: x zene: Friends helyszín: Airport

   Meg kell hagyni Val semmit sem változott. Legalábbis én nem vettem észre, hogy sokat változott volna, talán csak az apróságokban, noha engem az egész érdekelt. A lénye, amit itt van velem, nem pedig a jelentéktelen részletek. Nekem az összkép volt a fontos, ha ránéztem, azt pedig kifogástalannak ítéltem. Már a helyzethez képest. Nekem úgy tűnt jól viseli, aminek örültem, hiszen ez egy olyan élethelyzet most, ami bárkit megviselne. Biztos őt is megviseli, csak jól leplezi és nem hagyja, hogy úrrá legyen rajta mondjuk a kétségbeesés, vagy a félelem.
Rövid, tömör válaszokat kaptam, de nem is vártam mást, ezt szoktam meg. Nem volt egy bőbeszédű, ha az érzéseiről volt szó, meg amúgy sem volt a fecsegős fajta, így általában tőle lényegre törő, egyenes válaszokat kapott az ember. De talán jobb is volt így, mintha Julian lenne, ugyanis ő képes volt a végtelenségig húzni egy-egy dumálást, amit más egy mondattal is le tudna tudni. Csíptem őt, de néha borzasztó volt, hogy milyen sokat tudja jártatni a száját és amit le lehetne tudni egy mondattal, ő öt mondatra húzza, amit meg is csavar. Volt hozzá tehetséges, hogy ne legyen egyszerű és világos a válasz. Amúgy is szeretett homályosan fogalmazni.
- Valóban szép. Én is repültem sokat és szeretem azokat a légi felvételeket is, amikor madártávlatból nézhetünk bizonyos kontinenseket, városokat, országokat. Nagyon szépek és festőiek. Tudod, ha nem újságíró lettem volna, akkor biztosan természetfilmes lettem volna - morfondíroztam. Ez nem is volt olyan füllentés, hiszen valóban vonzott az utazás, a természet, a kamerázás, a tudósítás. Szívesen forgattam volna természet filmeket, de hát az élet úgy hozta, hogy sorozatgyilkosokról, eltűnt emberekről és politikai botrányokról készítek nyomozati tudósításokat. Végtére is ezt a munkát is nagyon szeretem.
Végül úgy döntöttünk, pontosabban döntött Val, hogy az új lakásába menjünk inkább, így arra kanyarodtam. Brooklyn felé vettük az irányt, hogy elkezdjünk berendezkedni. Végül is idő milliomosok vagyunk. Bőven ráérünk az állás interjú után is, illetve napokkal később is ráérünk eljárni sütizni, teázni, vagy máshová. Most már nem lesz köztünk érdemi távolság, bármikor bármennyi időt együtt fogunk tudni tölteni.
- Remekül - mosolyogtam. - Épp Julianéktől jövök. Segítek neki pár eltűnt gyereket előkeríteni. Illetve már nem gyerekek, hanem felnőttek, ugyanis 1993-ban rabolták el őket Franciaországból. De nem szeretnék róla beszélni, mert ez végtére is nem teljesen publikus, szóval a részletekbe nem mennék bele. Azon túl pedig van egy érdekes ügyem Reynolds különleges ügynökkel. FBI ügynök.
De, ha a magánéletem érdekel, akkor az még mindig semmi. Illetve a napokban újra találkoztam Gemmával és... nos ez elég bonyolult. A lényeg, hogy csináltam magamnak egy kis problémát, de majd megoldódik.
Lassan meg is érkeztünk és leparkoltam a lakásnál, majd kiszálltunk. Előre engedtem a csomagokkal, hiszen ez végül is csak az ő otthona. Amennyiben a kulcs még nem volt a birtokában és a papírokat még ki kellett tölteni, úgy segítettem neki intézni a dolgokat, ha igényelte, aztán eljött az ideje, hogy elfoglalja jogos otthonát

   

Caspian & Valentine

Voltak terveim New Yorkot és az itt kezdődő életemet illetően. Szerettem volna olyasmiket, amikre Angliában nem volt lehetőségem. Kicsit úgy tenni, mintha változnék, hátha végül valóban megváltozom. Tudom, neki futottam már jó párszor, de azt hiszem, ezúttal tényleg elég nagy változás lesz az életemben. Nincs is tán semmi, ami visszarántson. Szeretnék ismerősöket, barátokat. Megakarom ismerni a szomszédjaim és lehetőleg inkább jóban lenni velük. Elakarok járni sütizni, teázni, akár másokkal is, nem csak Cas biztonságos jelenlétében. És semmiképp sem kényszerből, hanem azért, mert én is szeretném. Szeretnék egy kis kedvencet. Nem túl igényeset, mert azért akkora kockázatot nem vállalnék. Ha még sem tudnám teljesíteni saját elvárásaim, nem szeretném, ha emiatt egy kisállat szenvedne. Ezért döntöttem a vadászgörény mellett. Jó volna mindezek mellett nagyobb célokat is elérni, bár azok egyenlőre még távolinak sem mondhatóak, csak homályban megfogalmazhatóak. Például jó volna egy társ... nem egy orvos, aki újabb receptekkel lep meg, ha épp találkozunk, hanem, akitől... pillangók repkedhetnek a gyomromban, és nem abban a morbid értelemben. Hátrányomra lehetett, hogy ott Angliában ismertek, de itt csak Cas van, aki tudja ki vagyok, így ha tán megerőltetem magam kicsit, még akár kedveltebb is lehetek az eddigieknél...

Mindezeket persze beárnyékolja az akarás és tényleges meg is tett közti ingatag híd, ami most sem igazán működött. A süti mellett kellett volna voksolnom, mégsem tudtam magam rávenni, még ha ezt számtalan indokkal meg is tudnám erősíteni. Jó, hogy Caspian nem az a fajta barát, aki "jó szándékból" erőltet dolgokat. Nem irigylem az életét, de mindig jó hallgatni mennyi minden történt vele, jobbára örömteli dolgokkal. Olykor haloványan el is mosolyodok, ahogy mesél és ábrándozik, bár rápillantani nem pillantok. El képzelem őt, mint egy safaris ruhában bokor mögött bújkáló oroszlán fotóst, miközben ott ül fején egy manguszta. Aztán a város sűrűjébe érkezve és még mindig ábrándosan kifelé bámulva lassan elterelődnek gondolataim - persze hallgatva őt továbbra is - ahogy egy egészen varázslatos világban épp varázslények után kutat, hasonlóan a természet fotósokhoz. Ahogy lépten-nyomon izgalmas kalandokba keveredik, de mókásan mindig megússza azokat. Tréfás násztáncot járna egy Erumpanttal. Azt viszont szomorúan hallom, hogy nem csak móka és kacagás az élete. Az izgalmasan nyomozás mellett akad némi gondja a magánéletbeli dolgokkal is. Hozzáfűzni nem tudom mit, lévén, hogy én távol tartom magam az ilyesmiktől, viszont azt még én is tudom, hogy bár kényelmes azt mondogatni magunknak, hogy majd magától megoldódik a problémánk, ez bizony távolról sincs így. Nem igazán ismerem a volt barátnőjét, személyesen nem is találkoztunk, de minden bizonnyal, megtudják beszélni a problémáikat, ha ténylegesen javítani kívánnak a kapcsolatukon.
A lakás nagy volt, és régies, de pontosan az ilyen helyeket szeretem, így egy percig sem bántam, hogy egy kicsit többet költöttem, mint amennyit szántam volna rá. Nincs tévé, nem is kell, a konyhában is csak a legszükségesebb konyhagépek vannak, azoknak nagyrésze is szépen elpakolva. Nem zümmögnek az elektromos dolgok, nem kell aggódnom a nagy villany számla miatt. Sok holmit sem hoztam magammal, jobbára csak a nagy bőröndöm, ami le is teszek az ágy mellé, minél közelebb majd hozzám. Rendezkedni sem kell nagyon, mert érkezésem előtt már ide szállíttattam az otthoni holmijaim, illetve be volt már bútorozva. Egyszerűen csak nem kívántam most emberek közé menni. Már mindent elintéztem a lakást illetően, így csak el kellett foglalnom. Persze az sem úgy ment, hogy alig várva, hogy belépjek ledobjam magam. Alaposan körbejártam, ellenőriztem, hogy a régies hatás ellenére semmi sem rossz vagy koszos, netán poros. De a közeledő találkozó azért okozott némi kényelmetlenséget gyomortájék. Félek, hogy nem fogok tudni beilleszkedni és akkor minden elképzelésem dőlni fog.
- Milyenek? - kérdem kíváncsian, éppen az egyik könyves polc szélét simogatva, ahogy szépen sorakoznak rajta a könyvek. - Mármint az emberek a rendőrségen. Van olyan... mint én?

öltözék: x zene: Friends helyszín: Home x x x x

   Elég jó ízlésűnek tartottam a lakást illetően, még nekem is tetszett, hangulatosnak is találtam, noha hosszú távon nem laktam volna benne. Annyira nem volt az én világom, szerettem, ha valami tükrözi a modern kort, a mai éveket, jobban szerettem, ha a modern dolgokat dobjuk fel antik dolgokkal. Én a magam részéről szerettem keverni, noha attól függetlenül tetszett és jól éreztem magam a lakás légkörében. Egyszerűen csak én nem vettem volna meg. Amúgy sem voltam lakás párti, jobb szerettem a házakat, de azt gondolom itt tökéletes lesz neki. Egy lakásra mindig kevesebb a gond, ha valami elromlik, vagy csináltatni kell a főbérlő terhe, vannak közeli szomszédai, akikkel ismerkedhet, barátkozhat és még lehetne sorolni azokat az előnyöket, amik miatt itt Tobynak jó dolga lehet.
A feltett kérdése azért mosolyt csalt az arcomra, hiszen végtére is volt. Elvileg pont mellé fogják helyezni, ha minden rendben fog menni a személyes találkozás során, az éles állásinterjú során, ahol az osztályvezető elbírálja majd. Én mindent megtettem már, hogy előmelegítsem a talajt, most már csak rajta fog múlni minden.
- Igen, van. Több is - mondtam, hiszen azért akad egy-két fura figura még Dr. Sinclairen túl is. Na meg, bár Julian igaz helyszínelő, de neki is van némi flúgja és esélyesen vele is találkozhat majd párszor. De alapvetően Horatio mellett fog dolgozni.
- És talán találkozhatsz majd külsősökkel is, köztük is van egy-két hozzád hasonló nyomozó-kisegítő, akikkel biztosan jó viszonyt fogsz tudni ápolni. Szóval nem aggódnék. A kollégáddal, illetve a feletteseddel is biztosan jól megértitek majd egymást, nagyon hasonló hozzád, bár sok esetben szerintem még rajtad is túl tud tenni. Nagyon rigolyás, szóval ő nálad is jobban ki lóg a sorból - feleltem és ezt nem feltétlen csak hazugság, hogy jobban érezze magát, nem ő az egyetlen fura figura, hanem tényleg ez volt az igazság. Horatio messze az NYPD legbogarasabb nyomozója volt.
Őszintén szólva sokat adnék érte, ha láthatnám őket egymással dolgozni, mert biztosan érdekes, de jó csapat lesznek.
Mikor már láttuk, hogy szorít minket az idő, el is indultunk a rendőrségre, hogy el ne késsünk már az interjú napján, hisz az rám sem vetne túl jó fényt, nemhogy még Tobyra, szóval kocsiba ültünk és megindultunk a rendőrségre, útközben pedig igyekeztem biztatni és ellátni őt hasznos tanácsokkal, hogy miként érdemes szerepelnie majd, továbbá megnyugtatni, hogy ott leszek és "fogom a kezét". Átvitt értelemben.
Leparkoltunk, majd a gyilkossági osztály osztályvezetőjének az irodája felé vettük az irányt, ahol már vártak ránk. Egyelőre még csak Gordon, de ő már készített ki vizet is és poharakat. Rend volt és tisztaság, bár ez nem volt nála újdonság, mégis csak presztízst növelt az iroda jellege is.
- Üdvözlöm, Mr. Armitage. Gordon Zweigert - mondta, de kezet nem nyújtott, hiszen tudja jól, hogy Toby nem igazán szeret érintkezni, így helyette csak biccentett üdvözlete jeléül. - Mr. Lincoln már mesélte, hogy ön leginkább a profilozó munkakört szeretné betölteni, ami remek hír, hiszen nekünk pont van egy nyomozónk, aki mellé égetően fontos lenne egy profilozó, ugyanis a legutóbbi felmondott családi okok miatt és azóta sem találtunk megfelelő embert mellé - felelte.
Nos nem, ugyanis Horatio senkit nem fogadott el, vagy ha el is helyeztek mellé valakit, mindenkit kirúgott, de ezt nem mondta el, hiszen nem akarta máris elijeszteni a leendő kollégát.
- Mesélne kicsit nekem arról, miért tartja magát alkalmasnak a feladatra és miért szeretné pont ezt a munkakört betölteni?

   

Caspian & Valentine

Bár nehezen válok meg dolgoktól, vagy vagyok hajlandó a változásra, most nem volt túl sok választásom. A ház, noha sokban hasonlított a régi otthonomhoz, legalább is bútorokban és stílusban, az idegen érzés attól még körbelengte. Mintha még meg kellett volna barátkoznunk egymással. Egy ideig biztosan rosszul fogok aludni. Az viszont biztos, hogy már is szívesebben tölteném napjaim e négy fal közt, mint odakint a nyüzsgő városban. Az a röpke pár óra viszont úgy elszaladt a beszélgetéssel - ami egyébként valahol tényleg ösztönző is volt -, hogy mennünk kellett. Már csak a rendőrség van hátra, aztán mára visszavonulót fújok, mert épp eléggé stresszes volt eljönnöm otthonról, ahol alapvetően elég nyugalmas kis városban éltem, ide, ahol még a parkok is az emberektől zengnek.
Hogy izgultam-e? Az nem kifejezés. De nem látszott arcomon jobban, mint máskor. tulajdonképpen én mindig izgulok. Mindig van min feszengenem, de ha idővel meg lesz a napirendem, sokkal könnyebben boldogulok majd. Befelé az őrsre, menet közben azon töprengtem, hogy szívesen megismerem a felettesem, csak nem most. Nem ma. Ma elég lesz kezet ráznunk és aláírnom az utolsó papírokat. Jobb volt, hogy Caspian is velem tartott, mármint az irodába, mert ilyen kis helyiségben lenni egy teljesen idegen emberrel, akinek ráadásul meg is kell felelni, nagyjából felért egy palánkon való egyensúlyozással a cápák fölött. Belépve csak lopva tekintettem az úrra, mintha attól tartanék, hogy eképpen is megbánthatna. De talán nem is találkozott tekintetünk. Cas mellett maradtam, de nem túl szorosan, jobbára kissé félre biccentett fejjel, oldalt kémlelve a falakat, az azon lévő dolgokat, polcokat, bármit, ami nem emberből volt. Kifejezetten örültem, hogy nem kell érintkeznünk, mégha sok esetben ez udvariatlanság is volna. Azt hiszem Mr. Zweiger megértő alkat ebben az esetben.
- Üdv! - biccentek oda köszönésképp, valahol az öltönye gombjait fixírozva, majd vissza a tiszta iroda polcait fürkészve. Amit a beszélgetés kezdetével elsőre megállapítottam, hogy minden bizonnyal különleges profilozó helyébe akarnak léptetni, akihez ki tudja mennyire érhetek fel. Ez kicsit megijeszt. De sokat elárul a személyről az is, hogy annak ellenére, hogy sokan érdeklődnek és jelentkeznek profilozónak, ezidáig úgy tűnt csak én feleltem meg, vagy adtak esélyt. Vajon miben különbözhetek a többiektől...? Vagy... miben nem?
- H-hogy miért? - teszem fel a kérdést ismételten felé, de igazából nem lep meg. Úgy értem otthon sokat gyakoroltam ezekre a kérdésekre, pontosan azért, hogy könnyebben és gördülékenyen menjen a beszélgetés, de más otthon egy tükör előtt magamnak beszélni, mint egy teljesen idegen helyen, egy idegent meggyőzni, úgy, hogy minden annyira más. Még az illatoktól sem tudok eltekinteni.
- A-a profilozás egy elengedhetetlen és modern ágazata a rendőrségnek és fontos része a nyomozásoknak. De nem mindenkinek van hozzá érzéke, megtanulni pedig egy dolog. A-az Asperger hátrányaiból igyekszem egyúttal előnyt is kovácsolni, ami ebben a szakmában kifejezetten hasznos és hasznosítható. N-nem hagyom, hogy egy szép ég színkék szempár elterelje a figyelmem vagy gondolataim. Bár a mimika is fontos és sok esetben sokat elárul, azt gondolom félre is vezethet minket, akár egy gyakorlott hazudozó a hazugságvizsgáló gépet. Nem kell hozzá a másikra néznem, hogy a hangszínéből megállapítsam, hogy hazudik e. A-az érzelmekkel ugyan hadi lábon állok, folyamatosan képezem magam, hogy minél jobb munkaerő lehessek, é-és jó társa a lehetséges partneremnek. - olykor kissé döcögősen, de végül nagyjából elmeséltem miért vagyok most itt. A végén még egy pillanatra fel is nézek a fickóra, éppen csak a szemeibe pillantva, hogy megeresszek felé egy zavart mosolyt. Ittam volna egy kortyot, de mivel még igazából hellyel sem kínált, így moccanni sem nagyon mertem. Aztán lehet ilyenek a new yorkiak, tudni kell érteni a testbeszédükből, hogy nem fognak mindent hangosan kimondani.

öltözék: x zene: Friends helyszín: NYPD

   Gordon igazgató furcsállotta, hogy Valentine még áll, de nem akarta félbe szakítani őt a beszédében, mely igen csak érdekesre sikeredett. Gordont meggyőzte ez a rövidke bemutatkozás. Már Caspian is mesélt neki róla, de szerette volna élőben is hallani, már csak a hivatalos keretek miatt is. Mondhatni lenyűgözte őt Valentine bemutatkozása és ha csak fele ennyire is tehetséges és elszánt, mint, ahogy most előadta magát, bizonyára sikeres lesz.
Kezével a szék felé intett.
- Üljön le kérem. Nem kell állnia - mondta, majd miután a fiú leült, ő is így tett.
- Nézze, Mr. Armitage, ön nekem szimpatikus. Fiatal, lelkes és intelligens és a barátja elmondásai szerint és az ön elmondásai szerint is nagyon tehetséges. Éppen ezért nem is szeretnék önnek kellemetlen helyzetet, így el kell mondanom valamit.
Az ön leendő közvetlen felettese... nos, hogy is fogalmazzam. Különc, illetve beteg. Nagyon... - kereste a jó szót. - nagyra tartja magát. Öntelt, szigorú, maximalista, de nagyon profi is. Nem sokat vesztett. Úgy értem... kevés olyan ügy van, amibe valaha is beletört a bicskája és ezek elég mély sebek neki.
Jobb, ha tőlem tudja, hogy kényszerbeteg. Rend és tisztaság mániás. Van, hogy sokat pakol, takarít, biztosan látni fogja, hogy rendszeresen kezet mos és fertőtlenít, rendszerez és beleköt emberekbe valami miatt. Lehet azért, mert az egyik ingujja lejjebb van, mint a másik, vagy rá fog szólni önre, hogy igazítsa meg az iratokat az asztalán.
Nem egy empatikus ember, ellenben kiváló nyomozói képességei vannak. Sokat túlórázik is, ne lepje meg, ha nem megy haza. Amúgy is... vannak gondjai a magánéletében is.
Nemrég... nos nem rég pszichiátrián volt. De... nem azért, mert olyat tett, hanem, mert tőrbe csalta őt egy sorozatgyilkos és a tettes visszaélt a helyzetével. Egy orvos volt a gyilkos - persze Horatio is bűnös volt egy ponton, de sikerült kimagyarázni, hogy önvédelemből ölt, így ez a helyzet is egy szinten tisztázódott. Persze Horatio megítélése már nem olyan, mint régen, de az tagadhatatlan, hogy még mindig ő New York és az NYPD egyik legjobb nyomozója.
- Sok türelem kell hozzá és sok... alkalmazkodás, de azt gondolom, ha meg van önben a hajlam, hogy megpróbálja megtalálni vele a közös hangot és összedolgozni, akkor önök jó páros lehetnek.
De nem is húznám az időt. Átadom a terepet Dr. Sinclairnek. Végtére is vele fog együtt dolgozni, vele is beszélnie kell és ha ő áldását adja, akkor még ma megcsináljuk a papírokat - mondta, aztán felállt, hogy elkísérje Valentinet Horatio irodájába.
Bekopogott, majd mikor a felügyelő szólt neki, hogy benyithat, benyitott.
- Dr. Sinclair. Az úr Valentine Armitage. Az interjús profilozó.

Mikor beléptek az ajtómon illendően felálltam. Mint mindig, makulátlan öltönyben voltam, ápoltan, kellemes parfüm illattal, de a testbeszédem annyira kimért volt, ahogy tekintetem is annyira semleges, hogy nem lehettem túl árulkodó neki. De ki tudja. Lássuk mennyire tehetséges.
Odasétáltam hozzá, majd kezet nyújtottam neki.
- Dr. Horatio Rex Sinclair felügyelő vagyok. Örvendek - mondtam és a magam részéről nem voltam olyan eltekintő, mint Gordon. Ragaszkodtam a kézfogáshoz. - Van a falon fertőtlenítő adagoló. Használja, ha szeretné - mondtam, noha nem tudtam, hogy vannak-e ilyen igényei.
- Akkor én most magukra is hagyom önöket.
- Helyes, köszönöm - válaszoltam Gordonnak, majd miután elment, kettesben maradtunk és leültem. - Remélem nem feszeng túlzottan. Nem vagyok én olyan szörnyű, mint, amilyennek Gordon bizonyára lefestett. Mit mesélt önnek rólam? - kérdeztem ölembe ejtett kezekkel.

   

Horatio & Valentine

A hely kínálás után le is ültem, ha Cas is így tett. Máskülönben elég kínos lett volna, ha mi ketten ülünk, ő meg áll. S bár legtöbbször oda se néztem - talán egyszer-kétszer a nevem hallatán - mindvégig a mondandóra összpontosítottam. A bókok számomra csupán semleges szavak, de tudom, hogy illő értékelni őket, noha ehhez nem volt mit most hozzáfűznöm. Tisztában voltam a képességeimmel, s a hátrányaimmal is. Nem jöttem volna ide, ha nem tudnám biztosan, hogy képesek leszek helytállni. De a beszélgetés nem csupán a felvételemről szólt, így hamar kitértünk a lehetséges kollégára is. Nem mondom, hogy alaposan utána néztem, de nyilván érdeklődtem, olvasgattam, a Bábmester története és a körül ölelő pletykák és információk elég nagy hírt kavartak. Bár személyesen még nem ismertem, s úgy gondolom Caspian sem árult el mindent róla, nehogy kedvem szegje, sejtettem, hogy okkal ilyen körülményes neki kollégát találni. Cseppet sem biztos, hogy én leszek a megfelelő, de ha el is bukom, mint számára kijelölt profilozó, még itt maradhatok másik felettes mellett. Legalábbis ebben bízok. Nem kíméltek a negatívumaival, gondolom, úgy volt vele, hogy ne érjen meglepetés, illetve, ha már belevágtam, valamikor úgy is színt kell valljanak. Ami az általánosnak nevezhető jellemvonásokat illeti, szinte teljesen elengedtem a fülem mellett, mert más, ha mástól érdeklődünk valaki iránt, ha róla és ha magam próbálom megítélni. Sokszor túloznak, van mikor pedig nagyon visszavesznek. Ezekből én nem tudok építkezni, ellenben a "problémáiból". Gondolom diagnosztizáltak, más különben miért használná a kapitány ezen kifejezéseket. Ha pedig papírja van róla, minden bizonnyal okkal van. A tény viszont, hogy pszichiátrián kezelték sok kérdést felvet. Nem vagyok jártas a jogok van, de valahogy elég kétes útja lehetett onnan idáig. Még ha tisztázódtak is a dolgok. A világhálóra felvételek kerültek fel, és bár a gyilkosság nem látszott rajtuk, az igen, hogy mit művelt a testtel. Sokan mai napig próbálják negatív szereplőnek beállítani... Én sem szimpatizálok az orvosokkal. Biztos ma már kifejezetten fóbiával kezeli őket. Megérteném. Aprókat bólogatok néha, jelezvén, hogy figyelek, csak mondanivalóm nincs. Idővel pedig elértünk a mai nap utolsó programjához, a vele való megismerkedéshez. Bár a beszélgetés némileg csillapított idegességemen, az idegenek közt továbbra is frusztrált voltam, így, ha tehettem volna, biztos kihagyom mára.
A belépésünket a kapitányra hagytam, s mikor kinyílt az ajtó, és csak lopva tekintettem az irodai asztal mögül éppen felálló nyomozóra. Nem a szemeibe, maximum az arcára, és a ruhájára, és a kezére, majd el a kézfertőtlenítő felé, ami már akkor szemet szúr, mielőtt szóba hozná. Mikor közelebb léptünk, és esetleg ő is, illetve kezet nyújtott, el se néztem kézfeje felé, noha szemem sarkából így is rá láttam.
- Valentine Armitage, lehetséges profilozó jelölt. - mutatkoztam be, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a kézfogás lehetőségét, helyette inkább, Caspian biztonságos közelsége hiányában az ablak közelébe léptem és kipillantottam rajta, majd az esetleges falakon lévő plakátokra, képekre, diplomákra.
- Nem, köszönöm. - utasítottam vissza illően. - Van sajátom. - tettem hozzá, hiszen akadt rajtam egy bőr válltáska, ami ugyan nem volt hatalmas, de nagyjából minden fontos dolog benne volt. A kapitány távoztára oda pillantottam, majd én is elköszöntem. Kicsit olyan érzésem volt, mint mikor örökbe akarunk fogadni egy kutyát, akit előbb meg kell ismernünk. Én vagyok a feszengő kutyus, ő pedig a lehetséges gazdajelölt. Az első, ami bizonyosságot nyert, hogy valóban nárcisztikus.
- Lényegében egy intelligens pszichopatának írta le. - feleltem tömören, de kicsit sem túlozva, hiszen a felsoroltak alapján erről volna szó. Mindeközben elértem a könyves polcot is, ha volt, igyekezve mindent szemügyre venni, ahelyett, hogy a székben feszengenék előtte, kerülve mindenféle kontaktust vele.

öltözék: x zene: Friends helyszín: NYPD

   Ha plakátok nem is voltak kirakva, de a Univeristy of Florida által kiállított mindkét doktorim ki volt téve a falra. Igazságügyi írásszakértő és művészetpszichológus. Továbbá a legnevesebb újságcikkek is bekeretezve ki voltak rakva, amik a megoldott ügyeimről szóltak, fotók, amiken híresebb pszichiáterekkel, riporterekkel ültem beszélgetni és volt egy fotó is, amin az igazságügyi miniszterrel fogtam kezet. Végtére is ezekre büszke lehettem.
Nem kerülte el figyelmem, hogy a kézfogás helyett az ablakhoz megy. Mondták, hogy autista, így annyira nem foglalkoztatott, bár attól még zavart, hogy az alapvető tisztelet nem volt meg benne. Talán majd egy másik alkalommal, amikor már nem leszünk egymásnak idegenek?
- Ezt jó hallani. Szeretem, ha tiszták és sterilek az emberek a környezetemben. Nem szeretnék elkapni semmit, sem zsíros ujjnyomokat látni a bútorokon – válaszoltam, miközben leültem. - Foglaljon helyet, ha szeretne. Ha nem mondom, úgysem ül le – mondtam, de nem sértésnek szántam, pusztán csak ismertem a hozzá hasonló embereket.
Fel is tettem az egyik legfontosabb kérdést, amire kendőzetlenül meg is kaptam a választ. "Lényegében egy intelligens pszichopatának írta le."
- Érdekel maga mit lát bennem. Illetve, hogy mit fog látni bennem a jövőben. De erre ne válaszoljon. Kérem, írja le egy papírra, hogy most mit lát bennem és tegye el. Aztán, majd egyszer a jövőben újra vegyen elő egy papírt, írja le mit lát bennem és majd megnézzük azt a lapot is, amit a mai napon írt le. Tudni akarom, hogy mi lesz a különbség. Mennyit változik majd a rólam alkotott képe – mondtam, noha indoklást nem adtam mellé, csak a kérésem diktáltam le neki.
- Nem zavar, ha esetleg unalmas perceiben elemez engem, csak én ne halljam. Inkább vezessen blogot róla, vagy írja le egy kis noteszbe és őrizze meg. Egyszer még jól jöhet – tettem még hozzá.
Kicsit ugyan zavart, hogy nem ült le, de mivel a székem forgó és guruló volt, így mindig felé tudtam fordulni, hogy lássam, mit csinál. Éppen a polcaim nézegette. Keresztbe tett lábakkal, ölbe tett kezekkel figyeltem, ahogy a könyveim nézegeti. Főleg szakkönyvek voltak. Kriminológia, igazságügy, jog, helyszínelés, pszichológia, növénytan, gyógyszerészet, stb. De voltak rejtvénykönyvek is, amiknek jó részét már kitöltöttem.
- Csak nyugodtan térképezze fel a terepet. Ez az iroda lassan a kettőnkké lesz úgyis – mondtam és ez egyben akár még biztató jel is lehetett arra, hogy fel fogom venni.
- Ha csak fele olyan jól megy önnek a hivatása, ahogy azt híresztelik, akkor nagyon jól megleszünk egymással. Alig várom, hogy élesben is megnézhessem magamnak a képességeit működés közben. Rég nem volt már ilyen ígéretesnek tűnő partnerem. Különc egy alak maga, de tetszik. Legalább nem fogok kilógni a sorból – ejtettem meg egy kis mosolyt. - Részemről öné az állás, holnapra pedig megpróbálok kérni egy érdekes ügyet magunknak, ha addig nem esik be magától valami érdekes eset. Mostanában elég csendes a város. De önnek ezt hiába mondom, hiszen még új lakó New Yorkban, de jobb ha tőlem tudja, ez a város alattomos. A vihar előtti csend itt mindig nagyon veszélyes – mondtam sejtelmesen.