A rendőrkolléga jelenléte valamennyire megnyugtat, már abban a tekintetben, hogy nem csak és kizárólag az FBI foglalkozik az üggyel. Valójában nem tartozik rám, hogy a rendvédelmi szervek közül ki jön ki hozzánk begyűjteni a bizonyítékokat és további segítséget kérni tőlünk, ilyen esetben mégis ritkán láttam olyat, hogy első körben a szövetségiek jönnek el hozzánk; utólag van, később, amikor már annyi hívás átment a fülünkön, hogy nehezen tudunk visszaemlékezni egy korábbi körülményeire, hiába ott a részletes jegyzőkönyv, amit megkapnak ilyenkor tőlünk. A változás szele vélhetőleg elérte őket is és már közösen dolgoznak az ilyen eseteken, de úgy vélem ebben a pillanatban ez lényegtelen. - Uraim – biccenek a kézfogás mellé és igyekszem megjegyezni a nevüket, a nyomozó hangja ismerős, biztos vagyok benne, hogy vele korábban beszéltem, amikor a monitor mögött ültem és az esethez ő jelentkezett, de az ügynök hangja… nem tudom behatárolni. Manapság a legkönnyebben hangok alapján tudok tájékozódni és behatárolni az emberek kilétét, de hát csodálkozik ezen bárki a munkakörömből fakadóan? - Kérem, kövessenek – megfordulok, hogy egy közeli tárgyalóba vezessem őket, ahol a megfelelő technológiával fel vagyunk szerelkezve. Vélhetőleg nem először vannak ilyen helyiségben, New York minden diszpécser irodájában található legalább egy ilyen szoba. Az időnket sem húzom sokáig felesleges beszéddel, ennél fontosabbnak érzem az ügyet – és egyébként sem vagyok az a fajta, aki nagyon jó lenne az időt kitöltő beszélgetésekben. Biccentek az ügynök szavaira, bár a vonásaimon láthatja nem vagyok teljesen elégedett azzal, ahogy alakult a beszélgetés. Nehéz manapság szót érteni az emberekkel, sokkal felszínesebb és még ha törődnek is másokkal, sokszor… elsősorban a saját érdekeiket nézik, ahogy ebben az esetben is. - Természetesen, uram – bólintok egy apróbbat, majd felállok, hogy átüljek a sarokba felállított géphez. – Kivetítem önnek a monitoromat, hogy lássa – kommentálom, amit csinálok, a megszokása hatalma ez. Reynolds ügynök láthatja, ahogy megnyitok egy programot, ahol a hívások mellett az én nevem szerepel, itt az utolsóra kattintok, majd azon belül a telefonszámra. - Talán nem sok segítség, de a hívásba hallható volt egy sziréna és ha jól tudom most már minden járműbe, ami a hivatalhoz tartozik kell lennie GPS nyomkövetőnek. Az időbélyege segíthet leszűkíteni a helyet? – csak a vállam felett tekintek az ügynökre, majd vissza a monitorra. - Elnézést, sok esetben segítettük már a szervek munkáját van, ami ránk ragad – magyarázom meg rögtön kotnyelességemet, ami akaratlanul is jellemez minket ilyenkor, sosem lehet tudni, hogy honnan jöhet új meglátás. - Meg is van közben, igen hívott már minket. Az időpontok rendezetlenek, általában nem tartott egyik sem két percnél tovább. Szeretné meghallgatni őket? – ha az ügynök a falra felszerelt képernyőt figyeli, akkor láthatja, hogy a maival együtt nyolc másik hívást is rögzítettünk ezzel a telefonszámmal, az eggyel ezelőtti egy három hetes hívása volt, majd több hónappal korábbiak. A legelső hívás két éve és három hónapja érkezett.
A nyomozók többsége nincs elragadtatva a képemtől és nem fogom azzal áltatni magamat, hogy nem tudom ez miért történik. Gwendolyn eltűnése óta nem én voltam az aki nyugalmat hozott az életükbe, amit valaki jobban tűrt, míg mások kevésbé. Én sem voltam higgadtabb náluk és kellett valami előrelépés melyet a hozzájuk került ügyekből nyerhettem el. A végeredménynek már a harmadik alkalom után nem kellett volna meglepetést okoznia, mégis nehezen gyűrtem le a bennem lévő kellemetlen érzéseket mikor vissza kellett mennem a kezdetekhez. Emellé én úgy gondolom már be se fért volna néhány nyomozó szimpatizálása, így akár szerencsésnek is betudható a rólam alkotott véleményük. A diszpécseres hívás a mi csapatunk figyelmét is megragadta, de valami egészen más okból. Nem akartam a partvonalról nézni ennek a megoldását, így egyből felkerestem az ügyhöz kirendelt nyomozót, aki meglátva engem csak annyit mondott cserébe: a fene vinne el, Reynolds. Nem hazudok, az elmúlt hetek után most legalább őszintének hatott a viszonzásként Russonak szánt mosolyom. Riley Ayers nevével négy hónappal ezelőtt találkoztam először amikor is a szülei bejelentették a lányuk eltűnését. Az eset útban hazafelé történt az aznapi edzéséről és a 23 éves lány anyja elmondása szerint a gyermekére nem volt jellemző az, hogy ne térjen haza időben vagy ne tudjanak vele bármilyen kapcsolatba is lépni. Riley azonban nem fogadta a hívásukat és még a késő este folyamán sem érkezett meg, így tudták hogy valami nincs rendjén. Szemtanúk és kamerás felvételek híján utánanéztünk a családtagok hátterének, pénzügyeinek és kikérdeztük őket azzal kapcsolatban, hogy kinek lehetett indítéka a lányuk elrablására. Riley édesapja - Doug - autókereskedésbe dolgozott, az édesanyja Betty pedig az egyik helyi cégnél. Egyikük sem tudott olyan emberről aki ártani akart volna a lányuknak vagy nekik. Ezt követően körülnéztünk a barátai körében, beszéltünk azokkal akikkel együtt járt edzésre és bár megtudtuk, hogy Riley az aznapi programja után még találkozott volna az egyik barátnőjével, de oda végül már nem ért el. Ő azonban homályosan emlékezett arra, hogy Riley néhányszor összefutott egy sárkány tetoválásos fickóval az utóbbi időben. Őt a nyomozás során Lucas Sullivan néven azonosítottuk és ki is hallgattuk, alibije viszont volt a kérdéses időpontra, így a nyomaink melyek elvezethettek volna a lányhoz végül elfogytak. Ez talán a mai nap változhat, ahhoz viszont pontosan hallanom kellett mit is tartalmaz a vészhívás. Andre valahol még örült is neki, hogy nem csak olyan ügyekre akarom rátenni a kezemet, amik a saját dilemmámból húznak ki, de annak már kevésbé amikor kijelentettem, hogy egyelőre egyedül megyek ennek utána és ha igaznak bizonyulnak a sejtéseim, akkor másodmagammal folytatom. Ezt viszont nem lehetett még ennyire biztosra vennem. Az épülethez érve alig közelítem meg az ajtót amikor a látóterembe kerül Russo nyomozó, aki épp mint egy hatásvadász filmszereplő, akkor száll ki az autójából. - Nem kértem utánfutót. - meg sem állok, hogy bevárjam őt, de attól még tartja velem a lépést. - Ha van kapcsolat a ti ügyetekhez, akkor itt se vagyok. Persze, ha ragaszkodsz az ellenkezőjéhez. - tanakodik tovább. - Másra sem vágyom, Russo. - sóhajtva ingatom meg a fejemet, majd a megfelelő emeletre irányítanak minket, ahol már Ms. Brown vár ránk. - Jó estét! Reynolds ügynök, ő pedig Russo nyomozó. - mutatom be magunkat mielőtt összefoglalná az általa tapasztaltakat. - Csak ön után. - biztatom ezzel a folytatásra és egyben követjük is őt a társalgóba. Én az egyik szék karfájára támaszkodom, Russo pedig helyet foglal Eloise közelében, aki ezután indítja el csak a felvételt melyről eddig csak néhány részletet sikerült megtudni. A vonal végén beszélő nő hangja nem ismerős számomra, de az ő általa elmondott szavak sem éppen biztatóak. Az államra vezetve kezemet koncentrálok tovább, majd a hívás végeztével szólalok csak meg. - Jól csinálta, Ms. Brown. - jegyzem meg első körben, de ezután folytatom is velük gondolataim megosztását. - A 79. utca említésén kívül sokat nem árult el a tartózkodási helyéről és a kapott információk is eléggé hektikusak. Russo, intézed a térfigyelők felvételeinek kikérését? Hátha valamelyikkel szerencsénk lesz. - a nyomozó bólint egyet, majd már veszi is elő a telefonját amivel együtt kisétál a teremből, én pedig Eloise felé fordulok következő kérésemmel. - Abban szerintem mindketten egyetérthetünk, hogy itt nem csak a szemtanú által látott jelenet körülményei aggasztóak, de a hívó fél szavai is. Utána tudnánk nézni, hogy korábban is érkezett erről a számról hívás a központ felé? - kérem meg őt, ennek folyamatában pedig váltok egy gyors hívást a csapattal, hogy nézzenek utána kihez tartozik ez a telefonszám amíg meg nem kapjuk a kamerás felvételeket a másik oldalról.
I can wait for you at the bottom
I can stay away if you want me to
I can wait for years if I gotta
Heaven knows I ain't getting over you
The voice behind the badge
Hétf. Jún. 24 2024, 20:50
To Dominic
“It's all about finding the calm in the chaos”
- 911, miben segíthetek? – a beérkező hívást automatikusan fogadom, ahogy az előző véget ért. A kora esti időszakban a legsűrűbb a forgalom a vonalainkon, ilyenkor ritkán engedhetünk meg magunknak bármiféle szünetet; természetesen szoktunk tartani, azonban jelentősen odafigyelünk arra, egyszerre egy ember kerüljön el a képernyő elől. - Hello, jah igen, szóval itt van egy nő az utcán, akit a pasija a karján fogva vezet – egy érdes hangú nő szólal meg. Ritkán mutatkoznak be és még ritkábban kezdik a legalapvetőbb tudnivalókkal a hívásukat. - Hol van hölgyem? - Öhm, na igen, rögzítik a hívásomat, mi? – a háttérben egy mentő szirénája szólal meg. - Igen, hölgyem. - Öhm, hát izé a férjemnek nem igazán kellene megtudnia, hogy hol vagyok, mármint nyilván tudja, csak azt nem, hogy hova tartok, mert hát már így is rám szólt, hogy túl sokat… - Hölgyem, kérem. Azt mondja, hogy valaki bajban van? Hol? - még azelőtt szakítom meg a monológját, mielőtt túlságosan is belefeledkezne a mondandójában. Ez ehhez hasonlatos események sokszor elő tudnak fordulni. - Jah igen, szóval itt van egy szőke bige, akit a pasija épp az autója felé tessékel, vagyis hát a parkoló autók felé, a karjánál fogva és hát nem túl boldog. A nő nem akar beszállni, de a pasas tuszakolja, mintha csak egy tömni való pulyka lenne. De meg kell hagyni a pasasnak nagyon menő a sárkány tetkója a karján. Ja igen, ilyenkor kell magukat hívni? - Igen, ha gyanúsan viselkedik az, akit lát. Megtudná mondani, hogy hol van? - Öhm, persze. Hát izé, szóval a 79. utcában, ó baszki, jön a férjem és nem láthatja meg, milyen táska van nálam. Sötétkék kocsi és az emblémája olyan, mintha egy szemet felülről ívesen keresztezne egy vonal. Pá – bíp-bíp-bíp. Néhány másodperc erejéig csendben ülök a monitor előtt, szívemben rossz sejtelem fészkeli be magát, majd megmozdulok és megnyomom az újratárcsázó gombot. Várok és várok, de nem történik semmi, az érces hangú nő nem hív vissza. Megnyomok egy másik gombot, amivel jelzem a többi diszpécser számára, hogy néhány pillanat erejéig más dolgom akad. Majd következik egy harmadik gomb; ezúttal a rendőrségi összekötőnket tárcsázom. - Szia, kaptam egy gyanús hívást, egy esetleges 10-09-es – családon belüli erőszak - esettel kapcsolatban, rosszabb esetben 207a-val – emberrablás – kapcsolatban. A telefonáló nem árult el a nevét, sem a pontos helyszínt, csak az utcáját – néhány pillanatig hallgatom a vonalban a kontaktunk monológját, majd csak annyit közlök vele, hogy – Természetesen.
Jelzem a felettesemnek, hogy kiérkező kollégák fognak meglátogatni egy hívással kapcsolatban. Nem olyan szokatlan ez, mint amennyiszer ezt képzelik. A legtöbb hangfelvétel csak bizonyos esetekben hagyhatják el az épületet, ezúttal csak a rossz érzésem van, amibe kapaszkodhatok, ám ha az erre specializálódtak figyelmét nem keltik fel, akkor talán mindössze… az első esettel van dolgom. Újra elővesz a rossz érzés, gyomrom görcsbe rándul. A második eset sem kielégítő, tudva, hogy van egy nő, aki kilátástalannak tartja a saját helyzetét… Figyelmem elkerülése végett újra és újra végighallgatom a felvételt, hátha valamit meghallok, ami alapján ki tudnám szűrni, hogy merre járhatott és amíg várom megnyitom az Google-t, hogy autó márkák logói uták kutassak. Le kell kötnöm magam valahogy; igen, ezek azok a napok, amikor nehezebben viselem a munkámat, amikor kézzel tapasztalhatóan segítenünk kellene és mégsem tudjuk megtenni. Ez a fajta tehetetlenség lassan emészt fel. Óvatosan megkocogtatják a vállamat, szinte már ijedten veszem le a fülhallgatómat. - Hm? – tekintek fel a műszakvezetőre. - Az FBI itt van. - Az FBI? – szemöldököm összevonom… nem szokatlan, csak… valahogy mégis. – Köszi, máris megyek – rámosolygok a férfira, majd felállok az asztalomtól. A pendriveot kiveszem a gépemből és az előtérbe sétálok, ahol feltehetőleg ott találom azt a személyt, akiket keresek. - Jó estét – köszöntöm őket szelíd mosollyal az ajkamon. Hajam kiengedve omlik a vállamra, egyszerű, kényelmes pamutruhát viselek, ami segít elviselni a kinti hőséget. – Eloise Brown vagyok, ha jól sejtem miattam érkezett – kezem nyújtom bemutatkozás gyanánt. – Sokáig nem rabolnám az idejét. Volt egy igen gyanús hívásom a kora esti órákban és talán sok jelentősége nincs, de ha nem gond szeretném, ha más is hallaná – felemelem a másik kezem, amiben az adathordozó van, majd az egyik megfelelő társalgó felé intek.
Kezdőlap
