A nyugattól elszeparáltan született Közép-Európában, és annak is egy mélyen vallásos városában, ahol nemcsak az ünnepek alatt hódoltak Istennek, hanem a hét minden egyes napján, a vasárnap tündöklésével együtt. A Sadowski család negyedik generációjának sarja éppenséggel a harmadikként látta meg eme baljós nap első sugarait valamikor elütve a hajnali ötöt. Két bátyja után a szülők csak remélték, hogy kislány fog felsírni, és emiatt szinte örömtáncot jártak, amikor a fohászuk meghallgatásra került.

Bartosz és Oskar Sadowski után a kislány a végzetről lett elnevezve, jelezve jöttének üzenetét. Destiny egy hittel körbeölelt közösségben nevelkedett, és a dogma tanainak áldozva a lánykorát a család nyomására apácazárdában töltötte a tanulmányai folytatása érdekében. Alan Sadowski nem kockázatta meg, hogy egyetlen lánya a família árnyékában nőjön fel. Tisztességes életet szántak neki, ahol a múltja és a család neve nem szennyezi be a jövőjét. Sokáig óvták a valóságtól, szigorúan bántak vele, de csak azért, hogy megvédjék a mocsoktól.

A lány zárkózottá vált, jó megfigyelő tehetségének köszönhetően hamar kiismerte az embereket. Meg tudta különböztetni a hazugokat, a csalókat, a gyilkosokat egymástól. A majdnem két éven át tartó némasági fogadalma alatt elsajátította a latin nyelvet, aztán meg sem állt, amíg újabb idegen kultúrákkal nem tömte tele a fejét. A nyelvtudása kiemelkedett a többi képessége közül, azonban nem kérkedett vele. Az olvasással néha meggyűlt a baja, de általában megkérte az egyik nővért, hogy hangosan ossza meg vele a polihisztorok gondolatait, így tudta tágítani a tudását.

Egész élete a lemondásokról szólt, soha nem viselhetett kivágott felsőt, nem nézhette magát a tükörben, és csak akkor látott sminket, ha elhaladt egy kirakat előtt. A női mivolta elég sokáig szunnyadt, már-már a felnőttkor kapuját átlépve őrizte tisztaságát, azonban a sors másképpen rendelkezett felette, így került el Nyugat-Európába, és szakította meg minden kapcsolatát a családjával.
A külső megfigyelő számára Destiny nyugodt jellem, nehezen hozható ki a sodrából, szűkszavúan fogalmaz, és soha nem adja ki az érzelmeit, holott csak ez a záloga annak, hogy túléljen. Körültekintően válogatja meg a barátait, nem panaszkodik, rühelli, ha valaki a megoldások helyett a kifogásokat keresi.  Mindig pontosan tudja, hogy mit akar, ezért is veszélyes. Minden ízében szereti az egyedüllétet, ha teheti, akkor lakótárs nélkül rendezkedik be, nehogy véletlenül kitudódjon a múltja egy szelete.

Reggelente futással kezdi a napot, minimum két feketekávéval nyitja meg a munkáját, és szigorúan párna nélkül alszik. A sporttevékenységek nem a szíve csücskei, imádja a főzést, az új ételek kipróbálását. Az állatokhoz semlegesen áll, szívesen tölti az idejét velük, de a lakásába már nem engedne be egyet sem. Legnagyobb vágya, hogy elismert műfordító legyen. Zokniban alszik, éjjeli bagoly a munkájából kifolyólag is.

A füle mindig ott van, ahol kell, nem retten vissza az információgyűjtéstől sem, ha ezzel életeket menthet meg. Az alkoholt nem bírja, nem is iszik, csak kivételes alkalmakkor. A legjobban kedvelt évszaka az ősz, szeret bevackolódni a kanapéra egy bögre tea és könyv társaságában.



„Elátkozott hely. Nekem: hazám.
A naptalan Kelet.”

Ódon és magas falak ölelnek körbe, mint egy mindent tudó tanítómester intelmei. A gyéren megvilágított folyosón lépkedek kőről kőre, hogy ne tudjanak a jelenlétemről. Agatha nővérnek azt hazudtam, hogy nem érzem jól magam, ezért korán lefekszem. Még most sem hiszem el, hogy odáig merészkedtem, hogy az egyik nevelőmnek a szemébe füllentsek. Több volt már ez, mint egy szimpla elhallgatás, és ha a szívemre hallgattam volna, akkor most valamelyik gyóntatóban ültem volna, felfedve a bűneimet Isten színe előtt. A családom szokott látogatása elmaradt, és hajtott a kíváncsiság, hogy mi tarthatja távol a szüleimet, de legfőképpen a bátyáimat, hogy szeretett húgukat meglátogassák. A hagyományok betartása mellett léteztem, igyekeztem jó kislánynak lenni, de már nem ment olyan jól. Aggodalommal telt meg a szívem, amikor Marianne nővért küldték elém a délutáni órák után. Szomorúan csillogott a szeme, mondani akart valamit, és mégis csak annyi üzenetet adtak át, hogy a szüleim sajnos nem tudnak eljönni a héten, de ígérik, hogy hamarosan jelentkeznek. Hiszékeny és naiv voltam, de ostoba nem. Két éven át hallgattam, a könyvekből táplálkoztam, és az új ismeretre szomjaztam. Megértettem, hogy nekem ilyen életet szántak, de mégis vonzott az idegen környezet. A Biblia megnyugvással töltött el, minden kérdésemre választ kaptam eddig, de ma mégis nyugtalansággal forgolódtam az ágyamban, mire elhatároztam, hogy a végére járok a rejtélyeknek. A kétszárnyú ajtó helyett a mellékfolyosón kell kiosonnom, ami a főútra visz el, de aztán megtorpanok a következő sarkon, mert hangok ütik meg a fülemet. Abban a hitben léteztem, hogy már mindenki alszik, de nagyot tévedtem. Lancester atya és Agatha nővér az egyik szobor mögött folytatnak bensőséges párbeszédet, de innen nem sokat hallok. Közelebb araszolok a fal mellett és bebújok az egyik tartóoszlop mögé.
- Ma este lesz. Rendkívül fontos, hogy figyeljünk oda Destiny-re. Ez volt Bartosz kérése. Nem juthat ki a zárdából. – mély sóhaj törik fel az öreg atya szájából, de aztán folytatja. – Isten nyugosztalja Alan-t, én mondtam neki, hogy ne játsszon a tűzzel, de nem hallgatott rám. Marie nagyon összeroskadt a hír hallatán. – a fülemet hegyezem, hogy mégis mi lehet az édesapámmal. A szívem a torkomban dobog, szinte alig hallom a saját lélegzetvételeimet.
- Borzalmas, ami vele történt. Ma reggel találták meg a ház mögötti patakban. Két lövést kapott a szívébe. – kissé megtorpanok, de ha nem akarom, hogy lelepleződjek, akkor láthatatlannak kell maradnom. A sokktól kissé kizökkenek a megszokott viselkedésemből. Valóban jól hallottam az előbb, amit mondtak?
- Mindig is mondtam neki, hogy egyszer a fejébe fog szállni a sok bűn. Bartosz vette át a helyét…azt hittem, hogy Alannel vége lesz. – ingatja meg a fejét az idős lelkész, aztán a nővér vállára helyezi a kezét.
- Az ékszereket odaadta neked Marie? El kell rejtenünk, amíg nem késő. Veszélyben vannak, ha már kitudódott, hogy a vezető halott. Idő kérdése, hogy a rendszer összeomoljon...Agatha a nyaklánc és a jogar, megvannak? – hallom a sürgető hangot a pap szájából, mire csak egy bólintást csípek el a nő részéről.
- Igen, atyám. A lánnyal együtt elrejtjük. – fel sem fogom igazán a szavak jelentését. Az apám halott, a testvérem valami rendszer feje lett, és valami lopott ékszerekről csevegnek? Kik ezek, és mi lett az én szüleimmel? A könnyek önkéntelenül törnek utat maguknak, nincs időm arra, hogy válaszokat keressek. Meg kell találnom a bátyámat, de sürgősen. A két jelenlévőt a hátam mögött hagyva osonok ki a zárda mögötti kertbe. A sírok között haladva a rettegés ölt alakot, de jobban aggaszt, vajon igazak-e az előbb elhangzott vádak. Miből éltünk, mi lelte az anyámat, miért kell nekem itt lennem? Megannyi kérdésre akarok választ kapni. A friss havon futva a lábam lenyomata ott marad. A kerítés egy kimetszett részén kelek át, és szaladok át a főút kietlen részére. Fogalmam sincs, hogy merre induljak, mert ha a papa tényleg halott, akkor nem lenne jó ötlet hazamenni, de oda sem szeretnék visszamenni. A rosszullét kerülget, de ami végül eldönti a sorsomat egy lövés. A fülem membránján hallom még az utóhangját, miközben automatikusan elfordulok és sietős léptekkel szelem át a közeli parkot. Egyetlen autót sem látok az úton, nemhogy embereket, aztán megtorpanok. A közelben a fák takarásából figyelek fel két alakra.
- Merre van a húgod Bartosz? – hangzik a kérlelést mellőző hideg bariton. Ez a bátyám.
- Nem tudom. Destiny nincs a városban. – hazugság, mindenki tudja a családból, hogy egy karnyújtásnyira voltam tőlük.
- Ha nem mondod meg, akkor is meg fogom találni. Nála van, ugye? – összehúzom magam és betapasztom a számat, amikor valaki hátulról kap el. Sikítani nem merek, de érzékelem, hogy sokkal erősebb az illető, mint én.
- Bartosz…nincs több lehetőséged. – hangzik az újabb fenyegetés, mire csak a mögöttem lévő int, hogy maradjak csendben.
- A húgom nincs a városban Vlagyimir. – felszólalnék, de mire észbe kapok egy újabb lövés dördül el a közelben. Összerezzenek, és a fülem is cseng.
- Megtalálom. – a bariton elhallgat és a semmibe vész. Pánik lesz rajtam úrrá, mire felfogom, hogy a mögöttem álló férfi a másik testvérem.
- Oscar… - fakadok sírva, de amikor szembefordít magával, látom, hogy ő is meg van rémülve.
- Des…nem szabadna itt lenned. – kezdene bele, de inkább kiszabadítom magamat a karjai fogságából és egyenesen a park azon területére futok, ahol Bartoszt sejtem. Az elém táruló látvány egy borzadállyal ér fel. A bátyám mellkasán egy kisebb lyuk tátong, a szájából vér fröcsög fel.
- Bartosz…ne…. – sikítanék egyet, de erős karok ragadnak meg hátulról. A szűz havat egy vörös tócsa szennyezi be.
- Nem tudunk segíteni már rajta. – ez a rideg valóság. Annyi kérdésem lenne, de Oscar hajthatatlan, és magára vonja a figyelmemet. – El kell tűnnöd innen, sőt az lenne a legjobb, ha lelépnél a városból. – egy kisebb csomagot vesz ki a belső zsebéből és nyomja a kezembe. – Ezek gyémántok Des…el leszel velük egy darabig. Kérlek ne nézz vissza, ne keress többet senkit. Apa halott, immár Bartosz is, anya pedig…ezt nem éli túl. El kell menned. Szeretlek. – megfagy bennem a levegő is. Mibe keveredtünk? A kezemben lévő fekete selyemzsákkal fosztanak meg a gyerekkoromtól, és a biztonságot adó otthonomtól. Nem emlékszem hogyan jutottam ki a pályaudvarra, de az első vonatra szálltam fel, ami Hollandiáig vitt. Ki vagyok?