Chris & Ginny

".. future home ..."

-De rendes vagy, hogy így vigyázol nehogy véletlenül elszálljak magamtól.-nevetek jókedvűen. Egyébként hiába nem mondja folyton, gyakorlatilag mindig az arcára van írva, amikor valami nagyon tetszik neki és ha szavakkal nem is, de tettekkel ki szokta mutatni. Például mint most ahogyan magához ölel. Ez nekem több, mint elegendő, mint megerősítés.
-Évek meg a rutin, szívem... és egy két hónapos boszorkány tanfolyam.-vonom meg a vállaimat egy pimasz mosoly kíséretében. Chris nagyon ügyes abban, hogy úgy nyugtasson meg, hogy közben szinte észre sem veszem, hogy mit művel. Sokszor olyan kis elvarázsolt hatást kelt mégis van benne valami döbbenetes tudatosság. Na jó... nem mindig... azért van amikor egyszerűen csak csapong ahogy kedve tartja, de hát én pont ezt szeretem benne, mert én is le tudok lazulni a könnyedségétől.
Nagyon tetszik ez a lakás. El tudom itt képzelni az életünket, a hétköznapjainkat, így persze nem is kérdés részemről, hogy EZ a hely az igazi. Ennek persze nem adhatom látványosan nagy jelét, mert nem akarok a magunk ellenségévé válni a papírok aláírása előtt. Chris persze nem bírja ki, hogy ne tegye szóvá, mire halkan nevetek is egyet.
-Pezsgőt majd akkor bontok, ha nálunk vannak a kulcsok. De ne izgulj fogok még visongani, meg ugrálni, ha az ingatlanos tényleg nem láthat minket.-nem gondolnám, hogy ebben eddig kételkedett volna, de azért biztos, ami tuti alapon csak megnyugtatom, hogy valószínűleg egész este mást sem fog hallgatni csak azt, hogy áradozok erről a helyről. A közös lakásunk. Ez pedig azt is jelenti, hogy nyugodtan lehet egy saját kis zuga, ha már ennyi szobánk lesz, amit kedvünk szerint feltölthetünk. Majd azért valahogy ráveszem, hogy valahogy úgy alakítsa ki, hogy valami kis helyem nekem is legyen ott. Sokszor filmnézés helyett jobban szeretem nézni ahogyan játszik vagy csak némán dolgozni a közelében és erről nem szívesen mondanék le.
-Na hajrá. Kíváncsian várom, hogy mikor fogod még egyszer ilyen bátran rám rántani a 'kemény csávó' kártyát.-kuncogok miközben a fejemet kicsit oldalra billentem és úgy pislogok rá nagy, őzike szemekkel miközben ő a tincseimet rendezgeti.
-Szegénykém.-biggyesztem le egy kicsit az alsó ajkamat mielőtt az ismételt felháborodásától felnevetnék.
-Héééé! Azért baszki! Legyen már megtiszteltetés, hogy a nevemet viselhetted.... hálátlan.-sóhajtok drámaian, természetesen csak megjátszva az egészet.
Gyors csók és indulunk is, hogy pontot tegyünk az ügy végére.
-Te milyen kis rendes vagy, hogy hagysz kibontakozni.-vigyorgok rá a fejemet ingatva. Sejtettem, hogy ez lesz a válasza, de attól még az esélyt felkínáltam neki.
Penelope szavai és mosolya kissé megpiszkálják az idegrendszeremet, de ennek igyekszem a lehető legjobban titkolni.
-Igen átbeszéltük. A lakás ugyan nem teljesen olyan, mint amire vágytunk...-hazudok, mint a vízfolyás.-.. és néhány helyen a  parketta javítást igényel, hiszen egyértelműen látszik rajta, hogy hol takarta szőnyeg korábban és hol nem. A nap sajnos az évek alatt megtette a maga dolgát. Illetve... ahogyan említette a házak többsége a háború előtt épült, így a falakban a csövek gyakran okoznak problémát, hiszen mivel nem látszódnak, így a felújítások során gyakran egyszerűen kihagyják őket spórolás szempontjából.-na tessék máris belejöttem a dologba. Megizzasztom egy kicsit, még jó néhány dologba részletekbe menően belekérdezek.
Nagyjából fél órán át tárgyalunk és a korábban általa említett pár, akik elvileg csak néhány percet késtek volna az ő elmondása alapján valamilyen csoda folytán mégse jelentek meg... milyen meglepő.
-Megegyeztünk?-kérdezi felém nyújtva a kezét. Neki az az érdeke, hogy mielőbb nyélbe üsse az üzletet és megkapja a maga jutalékát az eladásból, az enyém pedig az, hogy aláírjuk a papírokat. Valamennyit... nem sokat de még az árból is hajlandó volt engedni miután beszélt telefonon a tulajjal.
-Megegyeztünk.-mosolygok rá bájosan és kezet rázunk mielőtt Chris felé nyújtaná a kezét, hogy általa is megerősítést kapjon.

Paula jól belénk állította az ideget, kivételesen jól értenek az ingatlanosok az ilyesmihez. Egy ártatlannak tűnő mondat hangzott el a szájából és azonnal elkezd az ember stresszelni. Kivéve kicsi lány, legalábbis tökéletes volt az álcája, mintha születése óta gyakorolta volna, de tudtam jól, hogy legbelül nagyon izgult, akárcsak végig az idáig vezető úton. Én nem voltam annyira rápörögve a dolgokra, hogy bármi rá legyen írva az arcomra, legfeljebb annyit lehetett észrevenni, hogy már nem ásítottam többet, na meg hirtelen elszállt belőlem az éhség is, ami állandóan gyötört.
Örültem, hogy végre kettesben lehettünk, eléggé zavaró volt, hogy a csaj mindig a nyomunkban járt, de igyekeztem tudatosítani magamban, hogy neki ez a dolga, csak kicsit olyan volt, mint egy pióca.
Amikor már kifelé igyekeztünk a teraszra, akkor szólaltam csak meg.
- Mintha nem tudnád – vigyorogtam vissza kicsi lányra. – Amúgy, mindig az vagy, csak nem mondogatom folyton, mert még megszokod a végén… majd ha változás következne be, szólok – magyaráztam, miközben a dereka köré fonódtak a karjaim és álltunk egymással szemben a szép panoráma társaságában, ám én mégis a gyönyörű csajomat néztem, és bíztam benne, hogy sikerül elterelni a figyelmét, de ezúttal nem vált be.
- Szerintem, te belelátsz a lelkembe, vagy hogy csinálod ezt? – kérdeztem, még mindig nem a kérdésére válaszolva. Lehet, hogy egy kicsit oldani akartam a bennünk uralkodó feszültséget? Egy ilyen komoly döntést, mint ami jelenleg ránk várt, nem volt szabad stresszes állapotban meghozni, nem jó elhamarkodottan dönteni arról, hogy hol akarunk az elkövetkezendő években élni.
Tudom jól, hogy álmai lakása ez. Nem voltam biztos benne, de lehet, hogy a nyála is elcsöppent, amikor beléptünk ide – csak viccelek persze, meg jó szívatni kicsi lányt ilyenekkel, bár kimondani nem mindig vagyok eléggé bátor, mert még a végén testi fenyítést alkalmazna, na a további részletekbe meg inkább nem megyek bele…
Eléggé meggyőző volt, amit eddig láttam, így rábólintottam. Gin meglehetősen diszkréten ujjongott ott nekem – majdhogynem sehogy… -, de mintha hallani véltem volna annak a hatalmas kőnek a koppanását, ami a szívéről gördült le.  – Egész visszafogottan nyomod az örömködést – duruzsoltam bele a hajába.
Az a szoba szerelem volt első látásra. Ha szentimentális akarnék lenni, akkor mondhatnám itt azt is, hogy „akárcsak kicsi lánnyal”, de ez most tökre más téma. Meg a Ford Mustangommal is kicsit olyan érzéseim voltak, amikor először megpillantottam. Tehát a játszószoba gondolata egészen jónak tűnt és legnagyobb örömömre kicsi lány sem vétózta meg. Nem volt B-tervem arra, ha mégis meg akarná, úgyhogy mázlim volt.
- Oh, tényleg? Ezt jó tudni… majd máskor is igyekszem ilyen határozottan megmondani a dolgokat – feleltem vigyorogva, miközben a haját babráltam, hogy ne lógjon a szemébe néhány rakoncátlan tincs, amelyek mindig vissza akartak mászni, hogy zavarják a látásban. – Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy hívják a csajt… - forgattam meg a szemeimet, miközben az arcomat simította végig. Pont elég nekem, hogy kicsi lányét tudtam, más nők nem érdekeltek. De őt is az esetek nyolcvan százalékában csak kicsi lánynak hívtam. – Amúgy meg Mr. Vanderbilt? Komoly?! – méltatlankodtam ismét, ahogy eszembe jutott a találkozónk a csajjal. – Ennyi jár – közöltem ismét határozott férfi módjára.
A csókot követően kéz a kézben indultunk vissza a lakásba, hogy megkeressük Penelopét.
- Te már úgyis bebizonyítottad, hogy milyen tökös csaj vagy, úgyhogy átadom a lehetőséget. Majd lelkileg támogatlak – feleltem egy vigyorral az arcomon. Igen, nagyon hasznos leszek, éreztem.
Amikor az eredeti találkozónk helyszínére értünk, Penelopé bűbájos műmosolyt villantott felénk, majd azonnal megszólalt.
- Épp most hívott az önök után érkező pár, hogy néhány percet késnek – nahát, milyen váratlan fordulat. Itt az órájára pillantott, de kétlem, hogy ennyi idő alatt rendesen látta volna, hogy mennyit mutat pontosan, na mindegy… - úgyhogy egy kis időnk még van, ha gondolják… sikerült átbeszélni a dolgokat? Kérdésük van esetleg?
Kicsi lányra pillantottam és bíztatóan megszorítottam a kezét, hogy hajrá, bökjed ki akkor, aztán tegyük ki a lakásunkból ezt az idegesítő nőszemélyt minél előbb.

Chris & Ginny

".. future home ..."

Anyának igen sok mindent köszönhetek. Többek között azt, hogy képes vagyok szorult, kellemetlen, kényelmetlen helyzetekben is határozottan és hidegvérrel fellépni. Sőt. Minél nagyobb rajtam a nyomás annál jobban teljesítek különösebb jelét sem adva annak, hogy egyébként a másik fél esetleg vasmarokkal szorongat. Ez az egyik leghasznosabb tudás és képesség, amit elsajátítottam tőle. A legtöbb embernek nem nyílik lehetősége arra, hogy emögé belásson, de Chris már rég túljutott ezen a ponton, így ő pontosan tudja, hogy mekkora érzelmi vihar képes dúlni a kimért mosolyom mögött. Sokszor minél ridegebbnek és nyugodtabbnak tűnök annál nagyobb a káosz a fejemben.
-Ahaaa... szóval dögös amikor előveszem a főnökasszony stílust.-úgy vigyorgok rá, mintha ez egy új információ lenne a számomra, holott már rég tudom, hogy mennyire megmozgatja, amikor villantok egy-egy ilyen megmozdulást.
Tényleg ügyes próbálkozás volt a részéről az elterelő hadművelet, de eddig minden szempontból mérhetetlenül türelmes voltam vele véleményformálás terén, de ez nem az a téma lesz, amiben hagyni fogom, hogy néhány cukiskodó csókkal és körbeudvarlással lepattintson.
-Mhm... igen tudom. Már ismerem a forgatókönyvet.-bólogatok, amikor megerősít abban, hogy sikerült megelőznöm a szokásos dumáját, amit ilyenkor még be szokott dobni. Erős késztetést érzek rá, hogy elkezdjem a haját piszkálni, de már tényleg csak az hiányzik, hogy még én zökkentsem ki ennél is jobban.
Ahogy belekezd már szinte rászólok, hogy szedje össze magát, de szerencsére folytatja és végre megtudhatom ténylegesen mit gondol.
-Szép mentés.-bólogatok elismerően. Valósággal mázsák szakadnak le rólam, hogy tényleg tetszik neki is a lakás. Aztán pedig jön az a két szó, amit tényleg szerettem volna hallani. Vegyük meg. Szívem szerint most visítva körbeugráltam volna, de csak hogy ne romboljam le teljesen a korábbi megmozdulásomat inkább csak erősebben megölelem, egyhelyben toporogva az izgatottságtól, hiszen nem akarom, hogy behallatszódjon az örömöm.
A hirtelen határozott hangvételre felvonom a szemöldökeimet és meglepette pillantok az arcára.
-Izgató amikor ilyen határozott vagy. Legyen. Áldásom a játszószobára.-vigyorgok, de most nem állok neki kötekedni, hogy mire is gondolt pontosan ezt meghagyom későbbre.
-Ajjj olyan édes vagy... Penelopenak  hívják... de legalább a kezdőbetűt eltaláltad.-nevetek egy kicsit végigsimítva az arcát.
-Igen, szólhatunk neki.-adok egy gyors csókot az ajkaira mielőtt a kezébe csúsztatnám az enyémet és elindulnánk befelé. Kár lenne várni. Tényleg szeretjük ezt a lakást és ha holnap hívom fel, hogy szeretnénk megvenni biztos, hogy rám csapja, hogy közben érkezett másik ajánlat.
-Te tárgyalsz vagy én?-kérdezem megadva neki a lehetőséget, hogy kibontakozzon, ha szeretne.

Abba mondjuk nem gondoltam bele, hogy monitor vagy TV nélkül hogyan fogom nyomatni a PS-t, de feltételezni mertem, hogy kicsi lány űrhajójában csak lesz valami használható eszköz, amire rá tudom csatlakoztatni és így nem fogom halálra unni magam, amíg suhanunk az űrben a fura bolygója irányába, ahonnan ez az ufó lány érkezett.
Igyekeztem megbarátkozni a gondolattal egy ideje már, hogy kicsi lány meg én most valami olyasmire készülünk, ami egy életre szól majd. Nemcsak annyi, hogy egyikünk lakásában élünk évekig, hanem ez most valami olyan elköteleződés, ami egy komoly lépés kettőnk számára, és az, hogy együtt tesszük meg ezt a lépést, azt jelenti, hogy mi tényleg összetartozunk. Nekem legalábbis ezt jelenti, azt hiszem.
A lakás egyébként tökéletes volt, minden várakozásomat felülmúlta, még annak ellenére is, hogy Paula bedobta azt a szar dumát, amit minden sales be szokott, ha nagyon el akarna adni valamit. Persze, ránk hozhatta a frászt – én egy kicsit éberebb is lettem, mivel eléggé álmosító volt hallgatni a folyamatos szövegelését, ami olykor teljesen felesleges dolgokról szólt. Kicsi lány viszont úgy helyre tette a csajt, hogy csak pislogtam. Büszke voltam rá nagyon, ugyanakkor nehezen fogtam vissza a kitörni vágyó röhögést, mivel eszembe jutott, hogy rettegett idefelé jövet. Imádtam, hogy ő ilyen.
- Eléggé dögös volt, az a helyzet – ismertem el, mielőtt azonban kimondtam volna, gyorsan én is hátrapillantottam, hogy a nő biztosan elég messze van-e, nehogy hallja a kis diskurzusunkat, nem tartozott ez rá végképp.
Az erkélyen azután eljött az idő, hogy megbeszéljük a dolgokat, mint két felnőtt. Bármennyire is próbálkoztam, az elterelő hadműveletem a csókkal nem működött, de azért sejtettem, hogy kicsi lány átlát a szitán. Irtó profi volt már.
- Köszönöm, nagyon igyekeztem – nevettem el végül magamat, amint rápillantottam. – Pedig pont ezt a szöveget akartam mondani, nem hiszem el, hogy semmi nem jó neked – mondtam elégedetlenkedve, ám korántsem gondoltam komolyan a dolgot, mivel a szám szegletében folyamatosan ott bujkált a mosoly. Kezeim továbbra is karcsú derekán pihentek, nem lazítottam az ölelésen.
- Ám legyen… - sóhajtottam végül megadón. – Eléggé bejön… – vigyorogtam pimaszul Ginre. - …mármint most a lakásról beszélek ugye, mivel nem terelhetem a témát, szóval még véletlen se hidd azt, hogy rád gondoltam – magyaráztam. Rá kellett döbbennem olykor, hogy ideje felnőttként viselkedni néhány szituációban, és ez itt eléggé olyan volt és nem tudtam elsumákolni a dolgot végképp. Közelebb hajoltam kicsi lányhoz ismét – Vegyük meg – súgtam a fülébe halkan. Bíztam benne, hogy a következő gesztusa nem valami hirtelen karmozdulat lesz, amivel lecsapja a fejemet a nagy örömködésben. Nem szerettem volna már az első alkalommal megsérülni az új lakásunkban.
Még barátkoznom kellett ezzel a gondolattal, de eléggé úgy tűnt, hogy ez a hatalmas kéró a mi új otthonunk lett.
- De! – hívtam fel a figyelmét, miközben az egyik kezemet elemeltem a derekáról, hogy mutatóujjammal is nyomatékosítsam a dolgot. – A folyosó végén levő szoba játszószoba lesz. Ebből nem engedek – közöltem határozott férfi módjára. – Az, hogy milyen játékok lesznek ott, majd később kitaláljuk… - folytattam nagy rejtélyesen. – Na, szóljuk Paulának? – Vagyis majd kicsi lány szól, én meg majd leszek a lelki támasz, mint mindig.

Chris & Ginny

".. future home ..."

-Eddig is gyanakodtam, de most már biztos, hogy nem vagy normális.-nevetem el magam, amikor nyíltan kijelenti, hogy részéről akár el is vehetem a bolygóról HA a PS is jön velünk. Tiszta lüke... de legalább hihetetlenül aranyos közben, hogy minden adandó alkalommal valahova kapok tőle egy puszit ahol éppen elér.
A lakás egyszerűen tökéletes, nekem egyértelműen ez a befutó, még úgy is, hogy a többit még nem láttam. Óriási, rengeteg szoba van benne, így konkrétan egy életet le lehetne élni itt és minden igényt ki tudna szolgálni. Ennek egyelőre nem adok hangot, hiszen nem akarom, hogy bárki bármilyen trükkhöz folyamodjon a érdeklődésem láttán. Chris miatt nem aggódok, ő úgy nézelődik, mint egy turista, már csak egy kis digitális gép hiányzik a kezéből.
Az ingatlanos persze igyekszik minket megszorongatni egy kicsit, döntésre buzdítani a lehető leghamarabb, de annak ellenére, hogy bennem nincs kétség nem fogom hagyni, hogy bárki sürgessen. Ráadásul annak ellenére, hogy tudom mit fog mondani az én kedvesem szeretném ezt megbeszélni vele.
Az ügyes próbálkozást csírájában fojtom el, de még talán magamat is meglepem egy kicsit azzal, hogy ennyire higgadtan tudtam kezelni. Valósággal fellélegzem amikor végre félrevonulhatunk egy kicsit, hogy megvitathassuk a dolgokat. Kérdésére halkan nevetek egyet a vállam fölött hátrapillantva az ingatlanos irányába mielőtt kiléptünk a lakásból.
-Úgy nagyjából azóta, hogy megbeszéltük a költözést.-vigyorgok rá. Ezek szerint kellően meggyőzőre sikerült az iménti megmozdulásom.
Ahogy megállunk és közelebb húz magához már a kedvenc kilátásommal vagyok elfoglalva. Vele. A karjaim a nyaka köré fonódnak és türelmesen várok, hogy megossza velem a véleményét. Halkan nevetve viszonzom a csókját majd egy picit hátrébb húzódva pillantok a szemeibe.
-Elismerésem. Nagyon NAGYON ügyes próba volt. Most akkor mondd el nekem, hogy mit gondolsz a lakásról. Az én álláspontomat már úgyis tudod, de nem egyedül szeretném meghozni ezt a döntést és meg se próbálj lepattintani azzal, hogy neked mindegy, amíg én boldog vagyok.-ismerem már a forgatókönyvet és nagyon szeretném megakadályozni abban, hogy megint kimentse a seggét a véleményformálás alól.

Sosem értettem a női logikát, de szerintem nem is fogom.
- Ha tőlük nem féltél, akkor most sincs mitől… de amúgy nekem oké, ha elrabolsz. Előtte azért ugorjunk haza légyszi, hogy a PS-t is vigyük magunkkal – mondtam vigyorogva, majd menet közben gyorsan belepusziltam a hajába, még mielőtt odaértünk volna. Kicsi lány méltó volt a nevéhez nyilvánvalóan, így bármikor random puszikat nyomhattam a hajába, amit eléggé bírtam, ő kevésbé, amikor épp be volt lőve a sérója – bár, olyankor leginkább hajlakk szaga volt, és a puszi ötlete sem volt túlságosan vonzó számomra.
Miután letudtuk a kezdeti formaságokat meg a csaj is jól megtörte a jeget, elindultunk, hogy végigjárjuk a korántsem kicsi lakást. Kéz a kézben mentünk kicsi lánnyal, nem hagytam, hogy elkóboroljon, mert még ki tudja, mi történt volna vele itt a szerelem lakásban; el nem engedtem egy pillanatra sem, muszáj volt a földön tartanom, mint mindig.
Igazából annyira nagy volt, hogy akár egy ház is lehetett volna. Annyira sok helyiség volt benne, hogy megfordult a fejemben, hogy akár egy kocka szoba is tökéletesen elférne itt… kell a fenének annyi vendégszoba, nem is jönnek ottalvósra annyira sokan, hogy érdemes legyen fenntartani három vendégszobát, kettő is tökéletesen elég lehet. Persze, ezt majd ha egyszer bedobom kicsi lánynak, akkor bizonyára lesz valamilyen ész érve arra, hogy igenis kell nekünk a három, aztán az lesz a vége, hogy apránként elkezdem behordani a cuccaimat és pusztán véletlenségből átalakul játszós szobává a vendégszoba. Az a folyosó végén pont jó is lenne erre a célra, mivel úgysem a Park irányába néz az ablaka.
Gondolataimból az ingatlanos nő – Paula? – rángatott vissza, amikor bedobta a jolly joker dumát, hogy jól megfélemlítsen bennünket. Jól bevált trükk, és valljuk be, ez a pszichológiai hadviselés rohadt jól tud működni nekik.
Kicsi lány erre olyan monológot nyomott le, hogy magam is meglepődtem, de igyekeztem palástolni az érzelmeket, hiszen teljes mértékig igaza volt. Kicsit mulatságos volt ezt a dumát az ő szájából hallani, mikor napokig erről a lakásról áradozott – vissza is nyeltem egy kitörni akaró vigyort, muszáj volt komolynak maradnom.
Miután véget ér a körbevezetés, hála az égnek, lekopott rólunk a nő is egy kicsit.
- Figyelj, ezt az előbbi dumát mióta gyakoroltad? – súgtam oda kicsi lánynak vigyorogva, amint kifelé sétáltunk az erkély irányába. Ekkor már kellőképp messze jártunk az ingatlanos csajtól, úgyhogy meg mertem szólalni.
Odakint a kilátás eléggé magáért beszélt, igazából a lakás a csaj nélkül is tökéletesen el tudta adni saját magát.
A teraszon állva a kezeimet Gin derekára simítottam és közelebb vontam magamhoz.
- Hogy mit gondolok? – kérdeztem vissza mosolyogva, s úgy tettem, mintha elgondolkodnék a dolgon. – Azt, hogy egy rohadt mázlista vagyok, hogy ilyen csajom van, mint te – mondtam halkan, egészen közel hajolva hozzá, végül pedig egy gyengéd csókot leheltem az ajkaira.

Chris & Ginny

".. future home ..."

-Akkor miért izgultam volna?-kérdezem nevetve. Igazából sosem értettem azokat, akik az ilyen találkozók miatt agyon stresszelték magukat. Az még sosem segített senkin, hogy telegatyával járult anyós-após jelölt elé.
-Oh? Most akkor lebuktam?-vonom fel a szemöldökeimet mielőtt halálosan komoly képet vágnék.-Egészen vagy majdnem biztos vagy benne? Vigyázz, mert a válaszodtól függ, hogy el kell-e ragadjalak a Föld nevű bolygóról az űrhajómmal... nem veszélyeztetheted az inkognitómat.-csupán néhány másodpercig bírom még visszatartani, hogy ne mosolyodjak el. Annak ellenére, hogy már olyan közel járunk a lakáshoz tényleg kezdem egy kicsivel jobban érezni magam, ez pedig csak neki köszönhető. Ezért imádom őt annyira. Mondjuk azért ott lehetnénk már..
Az idegességem talán akkor válik végleg semmissé, amikor az ingatlanos teljesen kizökkent a névtévesztéssel, amit én mérhetetlenül szórakoztatónak találok. Persze Chris ilyesmit sose venne a lelkére, de azért egy pillanatra olyan arcot vágott, hogy az megért volna egy misét.
Néhány másodperce én már el is kóborolok, amíg ők megejtik a bemutatkozást, de gyorsan vissza is térek Chris mellé, hiszen ismerem magam. Ha rajtam múlik biztosan máshogyan nézni ki ez a bejárás, de nem fogok egyből itt rendetlenkedni.
A figyelmem jóval csapongóbb, mint bármikor máskor, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok teljesen képben azzal, hogy miket mesél nekünk a nő. A kis történelemlecke az épületről és a környékről nem túl hasznos, de legalább érdekes. A szemem megállás nélkül pásztázták a helyiségeket. Néhol meg is álltam egy-két másodpercre, hogy ne csak végigrohanjunk az egészen és tényleg legyen időm elképzelni, milyen is lenne, ha itt laknánk.
Igazából készen álltam lelkileg arra, hogy AZ a bizonyos mondat el fogja hagyni Penelope száját, de ez nem azt jelentette, hogy nem szorult görcsbe a gyomrom. Hogy az arcomon ebből mi látszódott? Az ég világon semmi, pedig éreztem, hogy Chris megrezdül ahogyan felkapja a fejét. Korábbi izgalmammal, aminek csak ő lehetett a szemtanúja, teljesen ellentétes nyugalommal pillantok a nőre.
-Ez egy igen komoly anyagi beruházás, amit nem fogunk kapkodva meghozni. Még van néhány lakás nekünk is a listánkon nagyon hasonló adottságokkal, így ha esetleg időközben ez elkel, akkor nem ezt szánta nekünk az ég és a többi lehetőség még adott lesz. Illetve még korántsem biztos, hogy ez lesz a befutónk.-alig láthatóan vonom meg a vállaimat. Természetesen csak blöffölök, de ezt ő nem tudhatja, ahogyan azt sem, hogy fülig szerelmes vagyok a helybe. Ennyivel azonban nem fognak sarokba szorítani. Már csak dacból sem.
Ahogy tovább haladunk igyekszem egyre kevésbé kimutatni, hogy mennyire odáig vagyok a helyért, de túl közönyös se szeretnék lenni, hiszen az is gyanússá válhat.
-Nyugodtan nézzenek még egyszer körbe, itt megvárom önöket. Beszéljék át.-egy kedves mosollyal enged utunkra Penelope amikor körbeértünk és ő illedelmesen félre is vonul, de én addig amíg ki nem megyünk a külső részre meg sem szólalok azon kívül, hogy megköszönöm a bejárást.
-Na, mit gondolsz?-fonom a karjaimat Chris nyaka köré odakint.  

Amikor meglökött, akaratlanul is nevettem egyet. Sosem értettem, hogy miért kell annyira stresszelni ezen a témán, hiszen ez csak egy lakás, aztán ha nem ez lesz, majd kerül másik… gondolom... Bizonyára ezernyi eladó ingatlan van a környéken; de az biztos, hogy jobb, ha ezeket a dolgokat inkább megtartom inkább magamnak, mert az lesz a vége, hogy alhatok a kanapén, ezt meg inkább nem akartam megkockáztatni.
Mivel Gin már be is rendezte ezt a lakást a fejében, jobbnak láttam meg sem említeni olyasmit, hogy mi van, ha nem ez, hanem egy másik, vagy bármi hasonló….
- Amikor anyáékkal találkoztál, akkor nem izgultál ennyire – állapítottam meg. - Ez kicsit fura… ufó vagy? – néztem le rá felvont szemöldökkel, miközben még egy néhány lopott pillanatig a karjaimban tartottam őt. – Néha eszembe jutott már, hogy lehet, hogy tényleg az vagy, de mindig meggyőztem magam, hogy tuti nem, viszont most egészen majdnem biztos vagyok benne – húztam az agyát miközben már sétáltunk, s reméltem, hogy kicsit jobb kedvre derül, vagy legalábbis néhány percre elfelejti, hogy tökre nem kell itt izgulni semmin.
Kicsit ki volt fordulva magából, de lehet, hogy csak rossz napja volt, meg idővel az ilyenek mindig kiderültek, úgyhogy biztosan elmondja később, ha bármi rossz történt vele napközben. Reggel nem tűnt fel, hogy ennyire aggódna a lakás miatt, vagy csak túlságosan álmos voltam, és nem vettem észre.
Már a belépő is túlságosan jóra sikerült, hiszen házaspárnak vélt bennünket a nő, ezen elvigyorodtam, miközben kicsi lánnyal váltottunk egy cinkos pillantást, majd ő gyorsan pörgette is tovább az eseményeket. Én meg sodródtam, az mindig is remekül ment.
- Hello, örvendek – köszöntöttem végül én is az ingatlanos nőt egy hatalmas vigyorral a képemen. Mr Vanderbilt… szuper…
Gin ekkor már árkon-bokron túl járt, na jó, annyira nem, de láttam rajta, hogy teljesen bűvkörébe vonta a lakás.
- Igen, hogyne – feleltem a túrára vonatkozóan, majd kicsi lány kezéért nyúltam, hogy együtt járjuk be álmaink lakását.
- Gondolom, ismerik a környéket… - kezdte Ms West egy tökéletes megállapítással. Nos igen, még a vak is láthatta, úgy festünk, mint akik ismerik. – Csak azért mondom, mert ezek a házak mind a háború előtti időben épültek itt a park körül. De hiába már majdnem egy évszázados némelyik épület, mégis tökéletes állapotban vannak és itt találhatóak a legszebb, legnagyobb kényelmet biztosító lakások illetve penthouse-ok, egész Manhattanben. Tehát, ha egy igazi otthonra vágynak, keresve sem találnának jobbat, mint ezek egyike… - darálta a sablon marketing szöveget a csaj, és már most úgy éreztem, hogy a mondata elejére nem is emlékeztem. Miközben bejártuk a földszinti nappalit és megmutatta az étkezőt is, megállapítottam magamban, hogy rohadtul nem nekem való az ilyesmi, de mivel kicsi lánynak szüksége volt rám, így kicsit talán szenvedve, de kibírtam a dolgot.  
- Hadd szögezzem le, hogy eléggé nagy a kereslet ezért a lakásért, már voltak ma érdeklődők és önök után is lesznek – és igen, bedobta a legjobb ingatlanos trükköt, ami csak létezik, kicsit fel is ébredtem erre a mondatra.

Chris & Ginny

".. future home ..."

Kettőnk közül én vagyok, aki mániákusan szereti előre megtervezni a dolgokat, ő ezzel szemben sodródik az árral, ami részemről egyébként tökéletes. Ha mindketten ugyanolyan beállítottságúak lennénk, akkor vagy folyamatosan ütközés lenne közöttünk vagy éppen soha nem haladnánk előre az életben. Így viszont ő képes kizökkenteni a spontaneitásával, én meg néha fenéken billentem, hogy történjen is valami.
-Ne gonoszkodj.-rázom meg egy kicsit a fejemet kicsit meglökve a mellkasát. Persze, hogy piszkálódik, de nem haragszok, hiszen legalább ennyi elégtételt vehet azért, hogy a halálba piszkáltam amióta kitűztük ezt az időpontot a lakásnézőhöz.
Most szerintem Gandhi maga is kevés lenne ahhoz, hogy megnyugtasson, de kis szerencsével az első lakás után már tényleg csillapodni fognak majd a kedélyek és legalább egy fokkal használhatóbb leszek. Nem is értem. Máskor sokkal jobban tudom uralni az érzéseimet, most meg valósággal meg vagyok indulva, mint egy búgócsiga.
-Az, a nyugalom szigete.-bólogatok nevetve, bár tudom, hogy ő sem gondolta komolyan.
Amint elkezd közelebb húzni magához egyből abbahagyom a hajam piszkálását és inkább hozzábújok, hogy tényleg leengedjek egy kicsit ahogyan máskor is szoktam a karjaiban.
-Oké, oké... jobban vagyok-búgok a nyakába temetve az arcomat, de igazából mindketten tudjuk, hogy ez egy hazugság. Szerintem csak látnom kell a lakást, hogy tényleg olyan szép és akkor majd egy kis békére fogok találni. HA nem dobja be az ingatlanos nő, hogy több érdeklődővel kell versenyezni, mert az tuti, hogy teljesen kicsinálná az idegeimet.
Veszek egy mély levegőt, amikor kinyílik az ajtó és erősen a kezébe kapaszkodom, mert úgy érzem menten el fogok ájulni a várakozás hevétől.
Előtte sétálok be és már esik is le az állam, hiszen ez a hely egyszerűen mese szép. Mielőtt ennek hangot adhatnék meghallom a minket köszöntő hangot.
-Jó napot!-köszönök a nőnek egy tőlem szokatlanul széles mosollyal az arcomon. Az apró hibán jókedvűen nevetek egyet és Chrisre pillantok.
-Még nem vettem a nevemre.-ingatom meg a fejemet visszapillantva az ingatlanosra.
-Genevieve Vanderbilt. A fiatalember pedig Christopher Quinn. Mi már beszéltünk telefonon.-mutatom be magunkat és egy gyors kézfogás után már nem vele vagyok elfoglalva, hanem a környezettel.
-Penelope West.-csak félfüllel hallom ahogyan Chris is megtudja a nő nevét én már néhány lépéssel távolabb járok.
-Nos, akkor kezdhetjük a túrát?-kérdezi bájosan csengő hanggal, mire én bólintok és Chris felé nyújtom a kezemet, hiszen ha nem tart maga mellett, akkor jó eséllyel egyszerűen elbarangolok nélkülük, hogy a saját tempómban nézhessek körbe.

Nem vitattam soha, hogy hatalmas lépés az, ha két ember közös lakást keres, mert valóban egy olyan döntés, ami azt jelenti: ők összetartoznak. Valamennyire lelkes is voltam végül is, de nem olyan búgócsiga módjára, mint kicsi lány. Néha nem értem, honnan van annyi energiája, hogy pörögjön. Szoktam látni az arcán, hogy mindig jár az agya valamin, újabban nyilván a lakás-téma foglalkoztatta különösen, míg én… mondjuk úgy, hogy a pillanatnak élek, aztán a többi majd jön. Milyen jó, hogy van mellettem egy csodanő, aki tökéletesen az ellentétem ilyen szempontból és folyton ötletel valamit. De jó fej, mert megkérdez dolgokról, amiket úgyis ő fog eldönteni, de így fenntartjuk a látszatot, mintha, de nekem ez így tökéletesen megfelel. Néha nem is értem, hogy mit kérdez… vagy amikor a milyen színű legyen a nappali és felmutat két, számomra tök egyforma színkártyát és válasszak, hogy nekem melyik tetszik jobban. Olyankor csak pislogok, meg nyomok egy csókot a homlokára és valami olyat mondok, hogy „nekem tetszik mindkettő”, de azért azt nem árulom el neki, hogy semmi különbséget nem vettem észre közöttük, bár sejtheti.
Nem kellett sokáig várnom kicsi lányra, tisztán emlékeztem, hogy ma reggel azt a fura ruháját vette fel, amin nem tudom, milyen minták vannak, de messziről ki tudtam szúrni még ezer lány közül is.
Ellöktem magam a faltól, majd néhányat felé léptem, hogy mielőbb a karjaimban tarthassam legalább néhány pillanatig. Tudtam jól, hogy Gin fejben tökre nem itt járt már, de azért annak örültem egy kicsit, hogy fél másodpercig csak az enyém lehetett.
Kérdésére széles vigyor terült el az arcomon és csak megingattam a fejemet. Nem is válaszoltam rá, mivel tudta jól, hogy bizonyára rendkívül izgatott vagyok. Igazából, talán egy kicsit tényleg az voltam, hiszen ez mindkettőnknek nagy lépés volt még akkor is, ha jó ideje együtt éltünk már.
- Akkor megkérdezem már én is, mivel nem vagyok biztos benne teljesen: és te izgatott vagy? – érdeklődtem vigyorogva, miközben megfogtuk egymás kezét és elindultunk az épület ajtaja irányába. A fotocellás ajtó magától kinyílt, megnyitva az utat előttünk a lift irányába.
- Tuti jó lesz – bíztattam, s picit megszorítottam a kezét is; bár kicsit úgy tűnt, hogy akármit is mondok, egyik fülén be, a másikon meg ki. Leginkább azért, mert éreztem rajta, hogy stresszel. – Áh, dehogyis, te vagy a nyugalom szigete – vicceltem el a dolgot, remélve, hogy hátha egy kicsit oldom ezzel a benne uralkodó feszültséget, de nyilván nem gondoltam, hogy ennyi elég lesz.
Mivel úgyis a legfelső emeletre tartottunk, úgy gondoltam, van még egy kis idő arra, hogy lenyugodjon.
- Gin, nyugi, oké? – vontam magamhoz egy ölelésre és belepusziltam a hajába. Meg nem tudnám mondani, hogy milyen illata volt, leginkább „ő illatnak” nevezném. – Tök jó lesz minden – igyekeztem valamennyire megnyugtatni, de inkább kevesebb, mint több sikerrel szerintem. Úgyis akkor fog lenyugodni, ha már ott vagyunk.
Amikor a lift csilingelve megállt a mi emeletünkön, azért az én szívem is dobbant egy kicsit nagyobbat. Bele sem mertem gondolni, hogy kicsi lányé megfelelően működik-e még, vagy mi van vele, de bíztam benne, hogy túléljük ezt is, ahogyan már számos dolgot túléltünk együtt eddig is.
Kézenfogva elindultunk a lakás irányába, amely a folyosó végén volt. Az ajtót résnyire nyitva hagyták, így amikor odaértünk, elengedtem kicsi lány kezét és bentebb tessékeltem.
- Oh hello! – köszöntött egy női hang egyből, amikor kitárult az ajtó. – Önök bizonyára Mr és Mrs Vanderbilt…

Chris & Ginny

".. future home ..."

Igyekeztem türtőztetni magam és nem úgy viselkedni, mint egy 14 éves kislány, aki szerepet kapott a Camp Rock-ban, de borzasztóan izgatott voltam, hogy végre ki volt tűzve a nap, amikor végre valahára nekiindultunk a lakásnézésnek. Nem bíztam a véletlenre, gyakorlatilag csak Chris homlokára nem írtam fel alkohol filccel, hogy el ne felejtse a mai napot. Nem a mentális képességeiben kételkedtem, csak pontosan tudom, hogy mennyire szétszórt tud lenni.
Vele ellentétben én már gyakorlatilag minden lehetséges lakást kidíszítettem, berendeztem fejben és ugyan igyekeztem bevonni a folyamatba tudtam, hogy ebben én leszek majd a fő döntéshozó. Már több lakberendezővel is beszéltem, persze ők nem sokat tudtak velem kezdeni, amíg nem tudtam nekik megmondani, hogy pontosan mik a paraméterek. Mindannyian biztosítottak róla, hogy szívesen dolgoznak velünk amint megvan az új otthonunk. Ennek köszönhetően, most még borzasztóbb voltam, hiszen nagyon szerettem volna kiválasztani a tökéletes lakást.
Egész úton vadul bújtam a pinterest legmélyebb bugyrait és a 'Home' mappába lementett képek száma hivatalosan is átlépte az ezret mire a taxi végre leparkol.
-Kisasszony ideértünk.-hívta fel a figyelmemet a sofőr, mire én hirtelen kaptam fel a fejemet.
-Oh, köszönöm. Kártyával szeretnék fizetni.-küldök felé egy mosolyt, és már tartom is előre a telefonom, hogy a virtuális kártyámat pittyenthessem a terminálom. Amint ezzel megvoltunk már szálltam is ki, hogy hosszú léptekkel megcélozzam az épületet. Már készültem írni egy üzenetet Chrisnek, hogy merre jár, amikor megpillantottam, ahogyan az épületet támasztja, hogy véletlenül se boruljon fel egyikőjük sem.
Amint összetalálkozik a tekintetünk szinte felragyok az arca, amivel egyszerűen nem tudok betelni.
-Bocsi, anyu kicsit feltartott.-bár azt hiszem néhány percnél többet nem is késtem. A telefonomat a táskámba csúsztatom, hogy legalább egy szabad kezem legyen, amit a tarkójára vezetek, amíg az ajkai édesen az enyémeket érintik. Úgy szeretem őt. Kissé vonakodva de végül megtöröm a csókot, hogy a szemeibe nézhessek.
-Izgatott vagy? Ne is válaszolj. Látom, hogy szinte alig férsz a bőrödbe.-kacagok egy rövidet helyre igazítva néhány eltévedt tincset a hajában.
-Na gyere, édes. Már várnak minket.-csúsztatom a kezébe az enyémet, hogy bemehessünk és néhány lépést megsürgetve előzöm meg, hogy megnyomhassam a lift hívógombját.
-Ez az egyik kedvencem. Remélem tényleg olyan lesz, mint a képeken.-cipőm sarkával türelmetlenül kopogok mire végre kinyílik előttünk az ajtó.
-Na végre.-sóhajtok egy nagyot, mintha többet kellett volna várnunk 2 percnél.
-Stresszesnek tűnök?-kérdezem, amint belépünk és elkezdem a hajamat igazgatni, mintha csinosnak kellene lennem a lakásnak.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nehéz lenne elfelejteni a mai programot. Szerda. Kicsi lány biztosra megy, mint mindig: a lakásban mindenfelé színes post-it cetliken, a tükörre írva, sőt, még egyik nap a reggeli palacsintámon is a csokiszósz szerda feliratot ábrázolt – nyilván ő készítette aznap a reggelit. A digitális csatornákon érkező üzeneteket meg hadd ne is említsem... Tehát, még ha akartam volna sem tudtam volna elfelejteni, hogy ma program van és megnézzük azt a lakást, ami Ginnek annyira tetszik.
Szerintem is jól néz ki a hirdetés alapján, de én aztán végképp nem értek ilyen dolgokhoz… pasiból vagyok, nincsenek nagy igényeim, de azért ha jó lesz belőle a kilátás, az tök menő lenne. Nagyjából ennyire villanyoz fel a lakás-téma.
Kicsi lány viszont tisztára be van zsongva, folyton interior design képeket nézeget a Pinteresten – már velem is megosztotta azt a mappáját, amibe képeket pakolgat, ha neadjisten látok valami jót azonnal rakjam bele -, meg ehhez hasonló dolgok, amiket a nők szoktak csinálni ilyenkor. Szerintem. Igyekszem lelkesnek lenni, mert nem akarom lelombozni azzal, hogy ignorálom a témát, de én meg a lakberendezés az két külön világ; viszont biztos vagyok benne, hogy Gin tudja ezt nagyon jól. Én boldog vagyok, hogy őt boldoggá teszi az, hogy ilyenekkel szöszölhet, és mivel teljes mértékben megbízom benne, tudom, hogy szép lesz a végeredmény, meg ő amúgy is egy irtó kreatív csaj. Néha olyan ruhákat rajzol, hogy csak pislogok, hogy ez meg hogy jutott eszedbe?
Külön érkezünk a helyszínre, mert mindketten az irodából jövünk, amelyek különböző irányban vannak. Én gyalog jöttem, mert nem vagyok messze innen, meg amúgy is tök jó idő van, úgyhogy kibírtam, hogy sétálok. Megbeszéltük kicsi lánnyal, hogy az utcai bejáratnál találkozunk, úgyhogy megálltam egy nagy, cserépbe ültetett tuja mellett, ami az ajtó mellett van két oldalon is. Nekidőltem a falnak, miközben a telefonomon csekkoltam a céges e-maileket meg üzeneteket.
Ha jól sejtem, akkor az ingatlanos csaj épp az imént ment be az épületbe; de az biztos, hogy nem fogok random csajokat leszólítgatni, meg kicsi lány majd beszél vele. Persze, ha felmerül valami akkor én is megkérdezem, de én inkább megfigyelő szoktam lenni, nem pedig az, aki beszél.
Széles mosolyra húzódik a szám, amikor megpillantom a szőke ciklont, ahogyan épp felém tart. Őrület, hogy mennyire szeretem ezt a lányt.
- Na, csak hogy itt vagy! – köszöntöm, majd dereka köré fonom a karjaimat, hogy magamhoz húzzam egy csók erejéig.