Mióta volt az a felejthetetlen szerda, eléggé felgyorsultak az események; ráadásul kezdett egyre inkább valósággá válni, hogy ők ketten kicsi lánnyal bizony belevágnak a nagybetűs életbe. Nem mintha eddig nem azt tették volna, de ez most más volt. Valami saját, ami csak az övéké. Persze, volt már autójuk – nem is egy -, de egy lakás mégiscsak eléggé nagy mérföldkőnek számított az életben mindig is. Chris meg végképp nem hitte, hogy valaha erre sodorja az élet; mindig úgy tekintett magára srácként, hogy majd biztosan valami legénylakásban fogja élni a mindennapjait, talán lesz néhány szobanövénye meg esetleg egy kutyája vagy macskája, de ennyi. Ehelyett viszont betoppant az életébe kicsi lány, aki az első pillanattól úgy ragyogott, mint a napsugár. Még akkor is képes volt halványan pislákolni, ha épp nem volt jó kedve. Chris szemében tényleg ő jelentette a mindent és emiatt annyira szerencsésnek érezte magát; szerinte nem volt még egy ilyen mázlista férfi a világon, mint ő.  
Mai napra volt hát megbeszélve a költöztetővel, hogy azokat a bútorokat és egyéb lakberendezési tárgyakat, amelyekhez ragaszkodtak a másik lakásban, áthozza. Eléggé sok ilyen akadt, az új lakás mondhatni kongott az ürességtől, de persze volt már benne néhány dolog, például volt kanapé, de asztal meg székek nem, a konyhabútor sem készült még el teljesen, illetve az elektronikai tárgyak közül is megvolt már néhány, mindegyik a dobozában várta, hogy elfoglalja méltó helyét.
Chris vigyorogva jött vissza a lakásba; épp rajta volt a sor, hogy komfortzónájából kilépve megismerkedjen az egyik szomszéddal és jelezze neki: a mai nap költöznek és esetleg kicsit nagyobb lesz a sürgés-forgás a folyosón, illetve hanghatásokkal is járhat a dolog. A kezében egy tányért tartott alaposan megpakolva sütivel, s amint belépett új otthonuk ajtaján, egyből be is zárta maga mögött azt.
- Mrs. Thompson örült neki, hogy én leszek a szomszédja, annyira, hogy még egy tányér sütit is kaptam tőle – újságolta nagy lelkesen kicsi lánynak az élményt, melyben része volt az iménti percekben. – Szerintem cukinak tart – tette hozzá elégedett vigyorral a képén. Annyira üres volt a lakás, hogy még szinte a saját visszhangját is hallotta, merőben furcsa élmény volt számára. Hirtelen nem látta, hogy merre is tartózkodott a szerelme, így hát bentebb lépett néhány lépést, és megpillantotta kicsi lányt. Mindig nagyot dobbant a szíve, ha meglátta őt; immáron harmadik éve, hogy Gin ilyen hatással volt szívére; sőt, néha még egy-egy dobbanás is kimaradt, ha épp úgy jelent meg előtte, hogy a szava is elállt a látványtól. – Szeretnél a sütimből? – kérdezte incselkedő hangon, majd gondosan jó magasra emelte a tányért, hogy Ginny még véletlenül se érje el, azt meg ugye nem rizikózhatták, hogy véletlenül összetörjön, mivel Mrs. Thompson igencsak szomorú lenne akkor, és vége is lenne a jószomszédi viszonynak.
- Mikor érnek már ide? Hívtak téged? – kérdezte Ginnyt, majd a szájába tömött egy hatalmas csokis kekszet, szinte a vége kilógott a szájából; de mit bánta ő, nála volt az összes, annyit ehetett belőle, amennyit csak akart.