Talán már egy egész óra és mind a hatvan perce eltelhetett azóta, hogy ujjaim között morzsolgatom a fekete bársony köntösbe bújtatott meghívót. Megvan az az érzés, amikor egy hirtelen fellángolás annyira megéget belülről, hogy mikor már ott toporogsz a kapujában, hirtelen megijedsz az egésztől, még akkor is, ha épp mindennél jobban vágysz rá? Aztán elkezd benned egy halk hang duruzsolni, ami próbál lebeszélni az egészről, s próbálja befeketíteni ezt az euforikus élményt? Én is pontosan ezt érzem most. Mikor az internet mélyebb bugyraiban ráakadtam egy hete erre a pár napos “tanfolyamnak” nevezett dologra, olyan kielégülést éreztem magamban, ami mostanság nagyon ritkán közelített meg. Nem véletlen, hiszen nem egyszerű tanfolyamról van szó. És nem feltétlenül a legtisztább dolgokról... Mondjuk úgy, hogy akadnak a világban olyan egyének, akik a művészetet kissé komolyabban veszik, mint mások. Más oldalról közelítik meg. Spirituálisabb, rituálisabb oldalról...  
- Te idióta... - súgom bele a nappali csendjébe, miközben a kanapén ücsörögve a hold sápatag fényét kémlelem az ablakon át. Azok az emberek abban a városban a legkevésbé sem átlagosak. Az ő szemléletük szerint egy mű akkor igazán élő, ha magunkból is adunk bele egy keveset. Szó szerint. Rohadtul szó szerint, és most én pontosan ilyen emberek közé fogok menni! Igyekszek elkergetni magamtól mindenféle sátánista tévképzetet, de hát azért a visszaigazolt meghívó, amit postán kaptam, s amit fel kell mutatnom majd érkeztemkor, nem sejtet túlságosan sok jót. Mégis ez a sötét izgalom annyira a húsomba mar, olyan tévképzeteket szül bennem, hogy még a vészvillogóm heves szirénája sem képes arra, hogy megállítson. Kell nekem ez az élmény. Még akkor is, ha már minden porcikám megálljt akar parancsolni.  
Tehát akkor összegezzük. Épp most haladok a kilences kocsiállásra egy városszéli buszpályaudvarra a kis gurulós bőröndömmel, egy fekete, térdnél szakadt nadrágban, fekete-fehér csíkos felsőben, amire hetykén van ráaggatva egy szövetkabát, s egy nem túl tisztességesen befűzött bakancs fedi a lábaimat. Siettem, na! Így is már berreg a motor, s én vagyok az utolsó felszálló, aki a végső egyetlen percben felmászik a buszra, miután betolja a csomagját az utolsó szabad helyre alul. Tehát ez az Addams Family szökevény, azaz én magam, épp egy fura társaságba tartok egy kimondhatatlan nevű városba - amihez bőven kell majd sétálni az erdőn át, hiszen még megállója sincs -, hogy a művészet oltárán olyat áldozzak most fel, amit még soha. Igen, nem sikerült magam lebeszélnem, s az egyre hevesebben zakatoló szívem akkor éri el a csúcspontot, mikor a sofőr becsukja mögöttem az ajtót, s immáron a jegyemmel a kezemben indulok meg hátrafelé. A busz megmozdul, s ekkor tudatosul bennem igazán, hogy innen bizony már nincs visszaút. Ezt most már végig kell csinálnom.
Egyik kezem a zsebemben szorongatja görcsösen a meghívót, másik pedig az ülések fogantyúin simul végig egészen addig, míg valahol hátul meg nem pillantom az utolsó szabad helyet. S ekkor fonódik bele tekintetem egy ismerős szempárba, mégpedig a másik ülésen. Azért egy ilyen kis titok tudatában, mint ahova most készülök, s amit készülök csinálni... Akaratlanul is felbukkan az emberben egy enyhe paranoia, mintha mindenki őt nézné, s mindenki tudná, mi jár a fejében. Ezek persze puszta illúziók. A világ nem lehet olyan kicsiny, hogy ő is pontosan arrafelé tartana.
- Hello... Redmond, igaz? - persze, hogy igaz, nem is kérdés, a teljes neve is itt van a nyelvem hegyén, de az évek alatt megtanultam, hogy némely információról jobb, ha tettetjük, hogy teljes mértékben tudunk róla.
- Nem bánod, ha leülök melléd? - biccentek a mellette levő ülésre, ahova egyből lehuppanok, ha engedélyt ad nekem. Nem bánom a társaságát kicsit sem, sőt, így lehetőségem nyílik arra, hogy egy kicsit jártassam a számat, és ne merüljek el a gondolataimban, amikkel csak még jobban hergelném magam. Mintha beszippantana a város, minél közelebb érek hozzá...
- Hogy s mint? - teszem fel a világ legegyszerűbb kérdését, ami jó beszélgetésindító is lehet erre a röpke egy órára, de remek témabefagyasztó is. Remélem, előbbit sikerül elérnem.

Erik & Red

Deep in the ocean, dead and cast away

Igazából sokkal több jel int arra, hogy ne szálljak fel arra a bizonyos buszra, és inkább forduljak vissza, maradjak New Yorkban és hagyjam a fenébe az egészet – és pontosan ezek miatt állok meg a jármű előtt, a nálam levő egyetlen sporttáska pántját szorongatva, ahogy némán figyelem a csomagjaikat préselő és felszálló utasokat. A forgalomból ítélve tele lesz a busz, és ettől a gondolattól sem lesz vonzó az utazás – bár a legnagyobb gondom még mindig magával az úti céllal van, azzal a különös nevű városkával, ahová menni készülök… már egy ideje igazából. De arra nem számítottam, hogy ennyien tartanánk arra… végül mégis csak felsóhajtok, begyömöszölöm az én csomagomat is a többi mellé, majd fellépek a buszra, becélzok egy üres helyet, igyekezve ignorálni az illatok és hangok kábító elegyét, csak még egy kicsit, amíg újra a kezembe kerül a fülhallgató, csak pillanatok, és legalább a hangok nem zavarnak majd. Újabb pillanatok, és semmi más sem fog, ha valamiben, akkor a külvilág kizárásában elég jó tudok lenni, és kaptam ablak melletti helyet, szóval csak bámulnom kell a tájat, és talán, de csak talán, elviselhetőbb lesz az út. A terv ez volt, és nem is volt benne hiba, csak egy váratlan tényező az ami megzavarhatta ezt az egészet – a mellettem ülő. De erre az esetekre ott a mentségem, a fülhallgató egyértelmű jele szokott lenni annak, hogy valaki nem akar szociális helyzetekbe bonyolódni – csakhogy elkövetem azt a hibát, hogy elpillantok, megnézni, hogy ki az utolsó felszálló, aki esélyesen a mellettem árválkodó, egyetlen szabad helyet fogja megkapni. És itt követtem el a legnagyobb hibát, mert felismerem az arcot, azonnal emlék társul hozzá, helyszín, pozíció, sőt, ha megerőltetem magam talán még egy halványan derengő név is – az egyik tanár tart felém, lényegében. Mi a fenét keres itt? Talán valahol jogos kérdés, ami megfogalmazódik bennem, miközben remélhetőleg diszkréten lesnék körbe, hogy tényleg ez-e az egyetlen szabad hely – de tudom, hogy ez az. Mellém fog ülni. Én pedig jó pofát aligha fogok vágni hozzá, azért ekkora túlzásba nem esnék, az inkább gyanús lenne, mint bármi más – hiszen  általában egy látszólagos, higgadt érdektelenséggel nem figyelek semmire sem. Valójában igenis figyelek, megfogalmazom a saját gondolataimat, és el is veszek bennük, csak ezek mind láthatatlanok mások számára. Mások csak a felszínt látják, ami közel semmi az alatta húzódó jéghegyhez képest.
Vészes gyorsasággal fogynak a pillanatok, ahogy felém tart, szinte látom a vészfények egyre hevesebb villogását, mert ilyen helyzetre tényleg nem voltam felkészülve, itt és most mégsem ignorálhatom azonnal, vagy tehetek úgy, mint akinek fogalma sincs ki ülne le éppen mellé – főleg mivel még a nevemmel is próbálkozik, és talál. Kérdi, de, ha tippelt is, sikeres volt. Ennyit arról, hogy láthatatlan tudok lenni – bár a fekete felső és farmer kombó segíthetett volna benne.
A szavak egy vagy inkább úgy öt pillanatra még cserben hagynak, bár ez sem újdonság annyira, a gondolataim rendszerint ezerszer hangosabbak bármi másnál, így köszönésnek csak egy biccentés ér el felé – amúgy sem tudnám hogyan kezelni ezt az egészet. Korba túl közeli hozzám, bárhogyan is vesszük, fura ez az egész – ráadásul a közeledése közben valamelyik pillanatban az egyik fülemből már ki is vettem a fülhallgatót. Ennyit a magányos útról, bár talán, még lehet remény rá…  talán. Az ilyen buszozások amúgy is rohadt kellemetlenek meg kényelmetlenek minden résztvevő számára, de így… így talán csak rosszabb lesz az egész.
– Igen, Redmond. – Biccentek újra, én is tudom ki ő, nyilván, de hagyom, hogy csak a jelekből olvassa ki, ha tudja. A tanárokat amúgyis könnyebb megjegyezni, mint a diákokat. A tekintetem azért végigtáncol rajta, csak megszokás, hogy figyelek, egészen jelentéktelen, mégis megjegyzek kisebb részleteket magamnak. A kulcsszó hogy magamnak.
- Nem. – Szemrebbenés nélküli hazugság, de, aligha mondhatnék mást, és különben is, a kérdés csak formaság. Nincs más hely, tudja ő is, ezért sem igazán vár a válaszra. Remek. Egyszerűen remek. Felsóhajtanék, de inkább csak magamban teszem, miközben az ujjam közt játszadozok a fülhallgató szabad felével, kipillantok az ablakon, a még álló tájat nézve – bár itt, a megállóban elsőre viszonylag kevés dolgot lehet nézni. Elsőre csak pár elrohanó ember, de nagyrészt várakozók, a megálló, buszok sora a háttérben – mindennek van egy-egy története, amin igazából kényelmesen el is merengenék, hacsak a mellettem levő hang nem rántana vissza a buszra – pedig gondolatban már kezdtem elrebbenni innen, próbálva megfeledkezni az új részletről a szomszédos ülésen.
- Jól. – A tekintetem már újra rajta, a szemeit figyelve egy lélegzetvételnyi csenddel, készen arra, hogy ezt tovább is nyújtsam, akár az út végéig – remélve, hogy ez az egész tényleg csak egy formaság. Most… beszélnünk kell? – Egész jól. – Csak azért teszem hozzá, mert úgy érzékelem, hogy ezt a kérdést inkább egy témakezdőnek szánta, mintsem egy eldobható kis formaságnak, amin túllendülve feledésbe is merülhet az egész beszélgetés gondolata az út hátralevő részéig. Sőt, inkább az egész utazás. Csak ne kérdezze, hogy miért vagyok itt és miért tartok oda ahova. De ha nem akarom, hogy kérdéseket tegyen fel, talán beszélnem kellene, úgy talán könnyebb lenne kimászni az esetleges… magyarázkodások alól. De a hallgatás még mindig kényelmesebb lehetőség lenne, kezdem azt érezni, hogy ez kiszorul a potenciális lehetőségek közül lassan. És még mindig nem tudom, hogy hogyan, vagy miről kellene beszélnem vele, csak azt, hogy kellene. De egyelőre még várok egy keveset, hátha… elcipeli a hátán a beszélgetést, vagy mégjobb, ránkszakad a busz és nem is fog kelleni beszélnünk. Addig is, a szabad kezem ujjai egy néma dallam ütemét dobolják a lábamra - ettől elviselhetőbbnek hat az egész. Csak egy óra. Egy óra semmi ahhoz képest, amikor haza kell buszoznom...

Egy leheletnyi megkönnyebbülés azért rám telepedik Redmond válaszát hallva, aki érezhetően épp úgy nem bonyolódna mély eszmefuttatásokba most, mint én magam. Ez pedig leveszi a vállamról a terhet, s így legalább nem kell spontán rögtönöznöm egy ócska hazugságot, hova is tartok pontosan. Az idegállapotom most úgysincs abban a helyzetben, hogy szemrebbenés nélkül képes lennék egy tökéletes hazugságra. Nagyon máshol járnak a gondolataim, s ez a sötét izgalom, ami fertőzi az elmém, őszintén mondom, egyre jobban lehúz.
Egy félmosollyal kísért bólintás a válaszom, s természetesen nem célom őt zavarni, sem pedig egy erőltetett tanár-diák párbeszédbe belerángatni. Függetlenül attól, hogy nem vagyok nála sokkal idősebb, azért ott van a levegőben mégis csak az a gát, amit egy oktató és a diákja eléggé nehezen tud feloldani, hiába mozog más medrekben az én értékrendem, mint egy átlagos tanárnak. Ezek már személyes dolgok, olyanok, melyek nem derülnek ki egy órán.
Előkerül az én fülhallgatóm is, melynek a Redmondtól távolabb eső felét be is csúsztatom fülembe, s elindítok egy Lovecraft hangulaton alapuló ambientet. Persze, a jelenlegi helyzetemhez képest inkább valami vidámabbal kellene elkergetnem magamtól a sötétlő gondolataimat, de abban reménykedek, hogy ez a nyugalmas egy óra elegendő lesz arra, hogy helyre rakjak magamban mindent. Elvégre mikor jelentkeztem erre a tanfolyamra, minden érzékszervem meg akarta tapasztalni a művészetnek ezt az árnyaltabb oldalát, melybe ilyen téren még sosem haraptam bele. Az összes sejtem tombolt a vágytól, s az ilyeneket muszáj megragadnom, még akkor is, ha nem feltétlenül a legveszélytelenebb dolgokba vágok bele...
…megálló következik.
Akkor ennyit az agyalásról. A szemeim úgy pattannak ki hirtelen, mint aki épp egy rémálomból riadt fel. Eléggé hamar sikerült elaludnom, de hát rossz szokásom mozgó járműben teljesen kiütni magam, ezért is agyalok erősen egy saját autón, mennyire lenne célszerű. Főleg, ha elaludnék a volánnál... Ám ezeket most tegyük is félre, gyorsan felpattanok az ülésről, s Redmond felé megejtek egy néma, elköszönő biccentést. Kissé látszik rajtam, hogy nem teljesen vagyok képben, úgy billegek a busz ajtaja felé, mint aki épp most szívott valamit. Nem is figyelek a környezetemre, hiszen próbálok magamhoz térni, amiben még a megcsapó hűvös szellő sem segít, ami megkörnyékez, mikor nyílik az ajtó. Gyorsan lepattanok, kirángatom a bőröndömet, s a buszmegálló végéhez állva rágyújtok rögtön egy életmentő cigarettára. Hallom, hogy mögöttem felberreg a busz, melynek hangja szép lassan távolodik, s végre egymagam maradok ezzel a kihalt erdei buszmegállóval. Illetve...
Kéklő szemeim azért eléggé erősen elkerekednek, mikor látóterembe úszik egy alak. Megint csak biccentek felé, mintha csak jelezném, hogy oké, itt vagyunk mindketten, teljesen normális, hogy pontosan itt szálltunk le ugyanarról a buszról. Mi van, ha ő is oda tart, ahova én... Ez a kósza gondolat egyből felkapcsolja magasabbra a pulzusomat, s tehetetlenül elkezdek toporogni a bőröndöm mellett, érezhetően várva arra, hogy Redmond meginduljon valamerre, én pedig megnyugodjak, hogy nem ő is a város felé tart.
- Akkor hát... Minden jót. - ejtem el a levegőbe, miközben szabad kezemmel megragadom a bőröndöm fülét indulásra készen, de bakancsom egy tapodtat sem mozdul. Persze, ennél látványosabban nem is adhatnám a tudtára, hogy titkolok valamit. Remek, Erik, csak így tovább!

Erik & Red

Deep in the ocean, dead and cast away

Eltart egy pár pillanatig a közénk ékelődő csend, nekem legalábbis hosszúnak hat, de csak eljön a megváltást hozó pillanat, amikor érezni kezdem, hogy ő sem akar igazán beszélni és valóban csak formaság volt a kérdés. Néma megállapodás amibe beleegyezünk, hogy nem beszélünk – könnyebb így, sokkal kényelmesebb hallgatással, minthogy beszéddel kelljen terelnem. Nem is tudtam mit mondanék neki – hallgatni viszont könnyebb.
Amikor a fülhallgató nála is előkerül, azt egyértelmű jelnek veszem, hogy szabad vagyok, szóval vissza is helyezem a sajátom másik felét, közelebb mászok az ablakhoz, és felkönyökölve folytatom a bámulást a semmibe. Nagyon könnyen visszarándulok ebbe az állapotba, mintha már itt sem lenne mellettem, mintha már senki sem lenne itt, úgy elveszek a saját kis világomban, elrepülök egy távoli helyre, és felőlem csinálhat akárki akármit a buszon, ott egyedül vagyok és nem nyaggat senki sem az ostoba problémáival vagy kényelmetlenségeivel.
Szinte már túl gyorsan eltelik az az egy óra, mégis, jól esne már kinyújtózni… de ez mégsem jelenti azt, hogy sietnék a felkeléssel. Viszonzom a felém ejtett biccentést egy hasonlóval – újabb kényelmes pont köztünk, sosem értettem minek annyit fáradni egy hosszabb monológgal, amikor egyetlen gesztusba is bőven belefér minden. Ráérősen mászok fel a helyemről, de csak elpillantok még a távolodó tanár irányába – talán valahol szándékosan várom, hogy növekedjen köztünk a távolság, elkerülve, hogy újra egymásba fussunk odalent. Nagyon kábának hatnak a mozdulatai, de arra fogom, hogy most ébredt – de bármi is legyen, nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget, indulok én is a csomagomért, majd amint megszereztem, kicsit távolabb oldalozok, hogy a zsebeimben kezdjek keresgélni egy doboz meg gyújtó után. Felsóhajtok, miután az elsőt szívtam a szálba, elpakolom a gyújtót is, és igazából csak ez után pillantok körbe. A tekintetem viszont megakad egy ismerős kékben, amire ösztönösen vonom össze a szemöldököm. Nem mondom ki, de az arcom alapján egy egész egyértelmű a fenébe fogalmazódik meg rajtam, mert úgy tűnik, már megint túl kettecskén állunk itt. pedig már azt hittem, itt vége lesz, hagytam neki időt, hogy távozzon – de úgy tűnik, neki is kellett a cigiszünet, így csak nem jutott távolabb. Hát… jó, mindegy. Felejtsük el, csak szívok még egyet a cigibe, felkapom a táskám a vállamra, és akkor indulok is, ahogy felé biccentek újra, hogy akkor viszontlátásra – de most már tényleg, hát meddig kerülgessük egymást?
- Minden jót. – Biccentek újra, de a tekintetembe most már költözik valami gyanakvó, amit részben a toporgása ébreszt, részben az, hogy nem moccant, részben pedig az, hogy… feszültnek érzem? De nem az én problémám mindez, hát vállat rántok, és intek egy aprót, és indulok is, most már tényleg távolodva tőle. Innen még messze a város ahová tartok – oda meg csak nem jön utánam… ráadásul az út is, viszonylag hosszú, át kell vágni valamilyen erdőn. Nem nehéz távolság gyalog – de ha mondjuk mellette kellene tölteni, máris hosszabbnak hatna. De miért menne oda? Értem én, hogy művész meg minden, de… a fenébe, igazából még lehet, hogy lenne oka arra menni, szóval magamban elég erősen kezdek arra gondolni, hogy ne, ne kövessen, mert nem akarok magyarázkodni neki, vagy, bárki másnak igazából.

Mi baj lehet? Ezt a kérdést számtalanszor fel kellene tennem magamban egy kritikus helyzet közepette, hiszen ha mérlegelném a lehetőségeket, azok közül is a legrosszabbakat, akkor esélyem lenne kiötölni egy tervet, ahelyett, hogy hagynám, hogy a fizikai állapotomra is rátelepedjen a lényegében értelmetlen pánik. Mert hát... Mi baj lehet? Mi lehet a legrosszabb végkimenetel? Az, hogy Redmond is pontosan ugyanoda tart, ahova én. Ő is pontosan ebbe a tanfolyamba futott bele az internet sötét bugyraiban, s ő is arra vágyott, hogy az ihletét egy teljesen másik oldalról próbálja begyűjteni. Ez esetben ő megtudná, hogy az egyik egyetemi tanárja nem feltétlenül a fényes oldal híve, amit esetleg elsuttogna másoknak is, kiderülne az egész, s bár rendőrségi ügy talán nem lenne belőle - kivéve, ha eldurvulnak a dolgok -, a hírnevemen szépséges csorbát ejtene, s esélyesen igazán hamar távoznom kellene az egyetemről. És? Halmozom az új életeket, a kritikát bírom... Talán elbírnék egy ilyet is. Viszont ha ez a lehetőség állna fent, akkor az ő oldaláról én is tudomást szereznék az egészről, amivel akár... Zsarolhatnám is? Te jó ég, Erik! Még szemeimet is meg kell dörzsölnöm két finoman gomolygó füstfelhő közepette erre a gondolatra. Még akkor is, ha nagyon is reális lenne. Azért ezek komoly szélsőségek, főleg, hogy a harmadik verzióban ekkor viszont lenne egy közös kis titkunk, amiről esélyesen egyikünk sem akarná, hogy kitudódjon, így hűen őrizgetnénk, s vinnénk magunkkal a sírba. Aztán meg ha köze sincs ahhoz, amihez nekem, csak véletlenül pont tényleg valami dolga van a városban...
Mély, zaklatott levegő tölti meg tüdőm, de annál már egy fokozattal nyugodtabb távozik belőlem, különösen akkor, mikor Redmond megindul végre. Lépteit baljóslatúan figyelem, ahogy bekanyarodik arra az erdei útra, amire nekem is kellene, és innentől azt hiszem, hogy még kellemetlenebb lenne az egész történet, ha némaságba burkolózva kezdeném őt követni az erdőben.  
Nagy levegőt veszek hát, s megpróbálok úszni az árral, ahelyett, hogy magamba ültetnék olyan tévképzeteket, amik talán nem is léteznek. Gurulós bőröndöm fogantyúját kézbe kapom, aztán pár fokkal gyorsabb tempóban, mint ő, megindulok utána. Ezzel hamarosan be fogom érni, s nem fog úgy tűnni, hogy direkt loholtam utána, s most már belekezdhetek valamiféle beszélgetésbe is, mint például az érdeklődésbe, hátha ő jobban tudja a pontos utat a város felé. Mert hogy most már egy helyre tartunk... Az is teljesen biztos.
Talán három méter választhat el tőle, s ha nem hallgat épp zenét, még a lépteimnek is hallhatja a zaját, s már nyitnám is szóra a szám, de egy előttünk nem messze felbukkanó alak nagyon hamar visszafagyasztja belém a betűket. Egyszerűen... Kilépett az erdőből? Az idős hölgy eléggé gyászos fekete ruhát visel, arca előtt csipkézett kendő pihen, mely nem sokat enged láttatni belőle. Annyit persze igen, amitől hirtelen megállt bennem az ütő is, de csak egyetlen pillantra! Szerencsére olyan sok félelemmel és rettegéssel nem lettem megáldva vagy inkább a hegyvidék és a barlang kiölte belőlem. Tanácstalanul áll meg az út közepén, s valahol az út túloldalán levő fákat kezdi bámulni némán, mintha mi ott sem lennénk.
- Hölgyem, segíthetek? - szólal fel Redmond mögül egyből belőlem az emberi ösztön, s már kerülöm is őt ki, hogy közelebb lépjek a fura idős hölgyhöz. A lépteim azért nem túlságosan gyorsak... Inkább kimértek, mintha egy talán nem is létező kellemetlenséget szagolnék a levegőben, mely visszafogja az őszinte segítőkészségem, ezt pedig tekintetem is sugallja, mikor elhaladok Redmond mellett, s egyetlen pillanatra ráfüggesztem kéklő szemeimet. Mert hát... Nem minden nap lépnek ki elém az útra gyászruhás, mozdulatlan öregasszonyok az erdőben...

Erik & Red

Deep in the ocean, dead and cast away

Nem kellene itt lennie. Talán valahol nekem sem kellene itt lennem, mégis, most az ő jelenléte az ami zavar, a részletek, amik járhatnak vele – de ahogy hangosodik a zene fülemben, úgy enyhül ez a zavaró tényező is, mintha megszűnne létezni – pedig nem teszi. Nem teszi, mert egyszer leállítom a zenét, mert megérkezünk – és ugyanott száll le, mint én. De tulajdonképpen itt sem lenne késő játszani a hülyét, mintha nem tudnánk a másikról és csak sétálni tovább – mégis lereagálja a jelenlétem, így én is az övét. Egyszerűbb lenne, ha mindez után nem kellene bejárnom az óráira, már rég hagytam volna a fenébe az egész illem dologgal együtt – bár a felét már így is kidobtam az ablakon, úgy az egész repült volna, s másztam volna utána én is. De így itt ragadok egy újabb biccentésre, majd az indulásra – valakinek indulnia kell, s úgy érzem, ha rá várnék, az sokáig tartani. Könnyebb lesz mindkettőnknek, ha úgy teszünk, mintha nem is létezne a másik. Akkor is, ha érzem magam mögött a jelenlétét, a léptei gyorsuló ötemét ahogy majdnem beér. Legszívesebben hátat fordítanék, hogy most komolyan gondolja ezt – de nem teszem, még ellenállok a kísértésnek, hogy elküldjem magam mellől. Mint mondtam, sokkal egyszerűbb lenne ignorálni, ha nem tudnám, hogy be kell mennem az óráira és el kellene végeznem a kurzusát…
Nemsokára beér. Alig fogalmazódik meg bennem a gondolat, egy idegen női alak lép elő a fák közül, a látvány pedig megállásra késztet, bár részben azért is, mert a mögöttem haladó azonnal megszóltja. Minek? Ha segítség kell neki, mondja. Ha nem mondja, nem kell. Azért rápillantok Erikre, bár az arcom sem sokat árul el, inkább érdektelen, mint bármi más. Pedig a szívem gyorsabb ütemet ver a mellkasomra, csak nem mutatom, jól tudom takarni, a cigibe szívok újra, ahogy a kibontakozó jelenetet figyelem. Amihez semmi közöm. Ahhoz sem lenne, ha megöletné magát. Kapnánk új előadót? Jó, talán ne kellene meghalnia. Bár ez csak egy… gyászoló nő? Az erdő közepén, ezen a fura helyen, amiről… beszélnek dolgokat. De az emberek sokat beszélnek, s a távol eső, elzárt helyek… meséket szülnek, történeteket, legendákat, gondosan szőtt részleteket, amik bevonzzák a látogatókat. Mint minket is talán?
Erik léptei sem tűnnek olyan könnyednek, mint szoktak – talán ő is érzi amit én, hogy valami nincs rendben? Az is lehet, a hely teszi csak. De az biztos, hogy nem fogok közbeszólni, ha a végzetébe sétált… nem az én problémám, felnőtt ember… bár azért elnyomom a cigi végét, fél szemmel még mindig feléjük sandítva. Mi lesz ebből? Esélyesen semmi. Talán eltévedt a nő, talán elvakította a gyász… a gyász az… fura dolgokat tud tenni az emberrel. Tudom. Ezért húzom el a számat, nem szeretem, nem akarom látni ezt most. El is kerülhetném. Az út szabad, csak tovább kellene indulnom – és ezt is teszem. Mégis, a szemem sarkából még mindig figyelem őket. De semmi közöm hozzá. Ha ő játszani akarja a lovagot… hát hajrá. Esélyesen amúgy sem kell segítség a nőnek, szóval én mehetek tovább, nem igaz? Legalább nem kell majd kényelmetlenül sétálnunk egymás mellett…
Mégis lassítok. Lassítok, mert felrémlik Erik pillantása – ő is érez valami furát. De esélyesen csak a hely teszi, vagy az egész helyzet… mégis lassabban sétálok tovább, hogy ne tudjam elkerülni őket… idő előtt? Bár megtanultam, hogy jobb, ha csak a saját dolgommal foglalkozom… és mások problémáit meghagyom nekik. Egy lecke, amin úgy tűnik, Eriknek még túl kell esnie?

A szürke, fátyolos tekintetből nehéz bármit is kiolvasni. Nem látok bennük fájdalmat, sem gyűlöletet, sem pedig semmilyen más érzést, mintha minden elmerült volna a közömbösség hatalmas tengerében. Ez pedig most így hirtelen eléggé aggasztó számomra, de talán csak azért, mert millió tévképzetet gyártottam magamban a városról, s erre tessék, még az utamat is keresztezni ez a különös idős hölgy. Tényleg különös lenne egyáltalán, vagy csak az agyam feketít be már mindent?  
- Minden rendben? - bukik ki belőlem akaratlanul, mikor nem érkezik felőle válasz, csupán a merev tekintetét emeli felém. Én persze megtartok legalább másfél méternyi távolságot, biztos ami biztos alapon, hiszen ez a mozdulatlan némaság egyre szokatlanabb számomra. Közben lassú lépteket hallok meg magam mögül, mire a hölgy tekintete egyetlen pillanat alatt vándorol át Redmond alakja felé, s őt is épp olyan aggasztó módon kezdi figyelni, mint az előbb engem.
- Akkor hát... Minden jót. - ezzel együtt pedig számomra is elérkezett a lezárás, nincs baja az öreglánynak, nem kell neki segítség, én pedig ezzel le is tudtam az emberi kötelességeimet. Hogy én erőszakos? Dehogy! Annyira azért nem érdekelnek az emberek, hogy minden áron megfejtsem a bánatukat. Különösen most. Hátat fordítok, sietősen visszalépek a bőröndömhöz, majd szinte követve Redmond nyomait, utána eredek. A hölgy persze még mindig figyeli őt... Akkor is, amikor elhalad mellette, s akkor is, mikor már maga mögött hagyja őt. Én is elnyargalok mellette végül, s újabb furcsaságnak tudom be, hogy milyen erős virágillatot áraszt magából, mintha egy tömött virágüzletbe léptem volna be.  
- Redmond? - ejtem el halkan a levegőbe a nevét valahol mögötte, függetlenül attól, hogy láttam a tekintetén, hogy a háta közepére sem kíván. Érthető. Én is inkább elmerültem volna most a magányban, de ha már ezt dobta elém az élet, ideje belevetnem magam a hullámok közé.
- Te is a kimondhatatlan nevű város felé tartasz? Nem bánod, ha veled tartok? - kezdek bele valamiféle kommunikációba, mert most már kényszert érzek arra, hogy a külvilágot egy kicsit visszahúzzam magamhoz, márpedig Redmond pontosan ennek a része. Mint egy amolyan láthatatlan kapaszkodó ebben a sötétségben, ami úgy szippant magába, s tár elém mesés illúziókat, hogy lassan már el kellene gondolkoznom azon, hogy normális vagyok-e. Persze, a tudatom mélyén tisztában vagyok vele, hogy nem, de minek ezen agyalni? Jobb a szőnyeg alá söpörni mindent, ott legalább nem látja az ember. És ebben a városban talán... Egy kicsit kiereszthetem a gőzt...
- Először jársz erre? - kérdem tőle, hátha nemleges választ kapok, s akkor esetleg érdeklődhetnék, hogy mennyire gyakoriak ezek a furcsaságok. Mondjuk első pillantásra ő sem tűnik túlságosan jártasnak e vidéken. Közben akaratlanul is magam mögé tekintek, kutatva az idős hölgy alakját, akinek eddigre már hűlt helye van, mintha soha ott sem lett volna az út közepén. Enyhén nyomasztó sóhaj száll fel belőlem, mintha egy olyan csatába menetelnék, amiből tudom, hogy nem térek vissza. Igen, a túlagyalás az tökéletes működik nálam. Pedig aztán, még jól is elsülhet az egész... Ugye?
Mély eszmecserék minden bizonnyal nem fognak most lefutni közöttünk, mert azért fel kell oldani a tanár-diák korlátokat, no meg az emberieket is. Egyikünk sem az a hatalmas nagy vidám és közvetlen lélek, bár én azért érezhetően bőven Redmond előtt járok e téren. Sebaj. Fogalmam sincs, mennyi idő telhet el, mire a távolban felbukkannak a város épületei, ez pedig arra késztet, hogy elővegyem a telefonom, s megnézzem magamnak a térképet, hogy pontosan merre is van az a kis motel, ahol szobát foglaltam.  
- Ezt nem hiszem el... - bukik belőlem egyből halkan, mikor a térerőm láthatóan olyan szinten nulla - ezáltal a mobilnetem is -, hogy a telefonom semmi értelmes alkalmazást nem képes megnyitni.
- Neked sincs térerőd? Vagy csak nálam szarakodik? - rázom meg reflexből a készüléket, mintha ez segítene rajta. Mint amikor nem vált a távirányító, ezért erősebben nyomod, hátha... Nálam azonban semmi.
- Nem tudod, merre kéne keresni az itteni motelt? - a szavaim szaporodnak Redmond irányába, bár abban már nem vagyok biztos, hogy túlságosan közlékeny lesz az irányomban. Ideje is rágyújtani egy cigire, úgyhogy egy mangósat berakok a számba, elharapom a végét, s egy kissé édeskés aromát fújok ki a levegőbe. Ezzel együtt Redmond felé tartom a dobozt, hátha ő is belekóstolna ebbe a csodába.

Erik & Red

Deep in the ocean, dead and cast away

A megjelenő több, mint különös, árad belőle a gyász, a fájdalom után maradt üres távolság, ahogy a tekintetem a semmibe mered, mégis észlel minket is, azt hiszem, mert a hideg ráz a pillantásától. Különös, vagy még annál is több, rosszat sejtet, amire a józan ösztönök azt suttognák, hogy távol kell maradni tőle, mert nem jó ómen, a hely így önmagában is különös, szóval nem kellene vele fokozni, és próbálgatni a szerencsét – mert egyszer visszacsap. Ezért pillantok a másik irányba, s ezért folytatnám mégis az utam úgy, mintha nem látnám a gyászolót. Hiszen lényegében segítséget sem kért, egy hangot sem adott ki, csak gyászos némaságba burkolózott. Ettől csak súlyosabb a levegő és nyomasztóbb a csend, amit hiába tör meg Erik hangja, nem lesz könnyebb a levegő. Nem tudja felemelni azt a mázsás súlyt, amit a gyászoló hordoz, amit még innen is érzek belőle, mert régi ismerősként közönt rám, hogy nyelek egyet. Nem kellene most erre gondolnom, mégis rá gondolok. Csak tovább kellene sétálnom és hagynom a nőt – elveszettnek tűnik, de amit keres… azt aligha találhatjuk meg neki.
Erik mégis megteszi. Erik mégis kérdez, próbálkozik, amire én csak lopva lesek arra, pedig tudom, nem kellene figyelnem rájuk, csak hagynom kellene, hogy csináljon amit akar, hát felnőtt ember, mégis, a tekintete megakadt bennem, talán azért lassítok mégis, mert nem csak engem zavarhat a helyzet, nem csak én érzem talán, hogy valami nincs a helyén, valami nincs rendben, valami van a levegőben… amit a nő hozott magával. Egy teher, egy emlék, talán csak ennyi, talán több is – de talán pont emiatt nem kellene piszkálni. De ehhez már késő.
Érzem magamon a tekintetét, bár remélem csak képzelem, vissza nem nézek, hogy meggyőződjek róla. Csak fülelek de nem nézek, már ez is több, mint amit úgy általában tenni szoktam, szóval Erik hálás is lehetne, már ha ismerne, vagy oka lenne ilyesmire. Igazából semmire sem lenne oka, leszólítani a fura nőt, de még engem sem – mégis mindkettőt megteszi. A jelentős különbség pedig az, hogy az utóbbit nem ignorálhatom, hát lassítok egy kicsit, hogy beérjen, és rá pillantok. Kellett ez? Biztosan nem. Nehéz lesz kimászni belőle… mégis fapofát vágok hozzá, hogy ne olvashassa le azonnal az arcomról, mennyire kéretlen is a társasága, vagy ez az egész… beszélgetés? Feltételezem valami hasonlót kezdeményezne. Pedig én azt hittem, hogy már a buszon kötöttünk egy néma egyességet, hogy békén hagyjuk egymást? Úgy tűnik az csak az útra szólt… kár.
A nevemre biccentek egy aprót, eltalálta, bár elég magabiztosnak hangzott benne… miért jegyzett meg magának? De csak rálesek, már megállva, hogy akkor beérjen és… beszéljünk, amíg megérkezünk? – Igen. – Attól tartok igen, de mégsem teszem hozzá ezt a kiegészítést. – Hacsak nincs két város erre… - És biztosan nincs. – Akkor esélyesen ugyanoda tartunk. – A megállapítás megtörtént, csak azt nem értem, miért jó ez neki? Mert rossznak nyilván rossz, én sem akartam erre ismerős arcokat látni.
- Először. – Biccentek újra egy aprót, még mindig azon tűnődve, hogy merre vezet ez az egész, és ami még fontosabb, minek? Miért teszünk erre erőfeszítést, amikor egyértelműen nehéz? Ráadásul a nő okozta különös érzés sem hagyott még el teljesen… de legalább most hogy beért, haladunk tovább, távolodunk tőle és az emlékétől, talán magunk mögött hagyjuk, s talán a városba nem talál ránk újra. Talán még reménykedhetek legalább egy ennyiben.
Látom, hogy ő visszapillant, de én nem teszem meg, nem akarom újra látni, elég érezni, elég cipelni a lenyomatát a lényének, ami túl könnyen rezonált a lelkem egy fájdalmas darabjával. Ha eddig nem volt kedvem beszélni, hát most még kevésbé van, most csak még könnyebb lenne magamba fordulni és úgy tenni, mintha senki és semmi más nem létezne – de Erik közelsége ezt megakadályozza, ezért is tűnhetek egyre feszültebbnek. El nem küldhetem… és ami még kellemetlen, azt sem tudom, hogyan szólíthatom meg.
Legalább nem fecsegi végig az utat, ennyit enyhít, eddigre könnyebb is hozzászokni a tényhez, hogy itt van… bár megszokni nem tudom. A hangjára pillantok újra felé, eddig inkább a tájon veszett el a tekintetem, úgy téve, mintha nem hallanám minden léptét, sőt, nem lennék tisztában szinte minden lélegzetvégtelével is, mert bármennyire is szeretném, nem vagyok egyedül ezen az úton.
A tekintetemben néma a kérdés, mert nemsokára rájövök, mi volt a problémája. – Az ilyen helyeken ritkán van. – Nem értem a meglepettségét, bár lehet csak nekem természetes ez már.
- De, tudom. – Szinte már sóhajtom, kicsit kelletlenül, de legalább őszintén. Szerencséje ami szerencsétlenségem, hogy túl gyorsan kiderülne ha hazudnék, mert enm annyira nagy város ez. Kettőnknek biztosan nem elég nagy. Előre pillantok ismét, amíg a zsebembe nyúlok, de vele ellentétben nem a telefonom húzom elő, hanem egy papírdarabot, s csak akkor nézek ismét rá, amikor felmutatom. Felírtam. Ezt is, meg igazából minden más fontosnak vélt infót, hogy mi merre lehet. A klasszikus módszer. Mert vele ellentétben én számítottam arra, hogy a semmi közepén nem fogok tudni térerőt imádkozni a telefonomba, szóval oda a legtöbb hasznos funkciója. Az aksit meg kímélném, mert őszintén, az sem sokkolna teljesen, ha kiderülne, a töltése is nehézkes lesz.
A felém nyújtott cigire rápillantok, majd a dobozra ismét, de már az illat meggyőzött, hogy a fejem rázzam inkább; nekem túl édes, már így is szinte émelygek tőle, de azért biccentek is egy aprót, értéklem a szándékot, de azt hiszem, maradok a sajátomnál, amit elő is halászok a zsebemből, ha már így eszembe juttatta. – Ha minden igaz már nincs messze a motel, bár ki tudja, nem minden infót volt könnyű előásni erről a helyről… - Ha már így összeragadtunk, mindegy, szóval én is beszélni kezdek hozzá. Ezen a ponton már nem igazán látom, merre menekülhetnék az egész helyzet elől. Ki fog robbanni, akár akarom akár nem – és akkor már essünk túl rajta gyorsan. De cserébe, én sem kérdezek, ha ő sem. Remélem belemegy a kimondatlan alkuba. – Fura dolgokat mesélnek róla, meg igazából a helybéliekről is. – Megvonom a vállam, ez megindokolja számára is, hogy miért is kerültem annyira azt a nőt. Tényleg nem nézett utána semminek? Vagy csak egyetlen hírre érkezett, esetleg a semmibe? Valahol érdekel, mégsem kérdezem, mert nem akarom, hogy vissza kérdezzen. Inkább a saját dolgaimmal foglalkoznék, és hagyom, hogy ő is így tegyen. A motelnél tehát szét is válhatnánk akár, úgy az itt tartózkodásunk végéig akár? Az nem lenne rossz.

A nyomasztó érzés keveredik valamiféle különös izgalommal, mely egyáltalán nem hagy nyugodni, s mely akkor vezérelt, mikor beadtam a jelentkezésem erre a rövid tanfolyamra. Már most furcsaságok övezik a város környékét, mi lesz, ha teljesen magába szippant?  
- Milyen helyeken? Nem sokat tudok a városról, bevallom. Nem gondoltam volna, hogy ennyire el lesz szigetelve. - ezért sem ártott volna egy előzetes alaposabb kutakodás, de hát ki gondolta volna, hogy ide még a technika is csak félve teszi be a lábát? Minél közelebb érünk hát, annál furább hangulat kezd rám telepedni.
- Miket mesélnek? Talán valami kísértetjárta hely? - szívok mélyet az édeskés cigarettából, mely bágyadtan szökik ki ajkaim közül. - Mondjuk akkor több látogatónak kellene itt lennie, az ilyesmi vonzza a turistákat. - látványosan körbe is tekintek a város peremén az első házaknál, de rajtunk kívül senkit sem fedezek fel az utcán. Nem hogy kívülállókat. Kong az egész hely a nyomasztó ürességtől, de hát talán ez betudható annak, hogy az idő ködös, borult, s ki akarna ilyenkor sétálgatni? Vagy úgy bármit is csinálni idekint?
- Mondjuk azért érdekes hangulata van a helynek. Eléggé nyugodt és kísérteties, mintha valami filmből csöppent volna elő. - talán nem is véletlen, hogy itt kerül megrendezésre az a bizonyos tanfolyam, de ezt már csak gondolatban teszem hozzá. Nem feltétlenül lenne jó puhatolózni, hogy Redmond is arra érkezett-e, mert az bizony hamar kellemetlen légkört varázsolna körénk, így megmarad a remény, hogy az esti órákban nem egyszerre fogunk elindulni a megadott címre, s nem együtt fogjuk lenyomni annak a bizonyos ajtónak a kilincsét, mely még a vesztünket is okozhatja. Ám engem akaratlanul is hajt valami különös ösztön, ami már gyermekkoromban felbukkant, s ami nem engedett eltántorítani magam attól a bizonyos embertől, aki elvitt engem a barlangba pár napra... Titkon talán vágyom arra, hogy elmerüljek a sötétségben, ennek pedig olykor ösztönösen is engednem kell.  
- Talán az lesz az. - mutatok hamarosan nem messze tőlünk egy kissé lepukkant, maradi épület felé, melynek erkélyszerű kültéri folyosója arra enged következtetni, hogy ez lehet a motel. Eldobom hát a második csikket az út melletti csatornába, de még nem lépek tovább.
- Akkor ha jól sejtem, te is itt fogsz megszállni. Lehet, hogy még találkozunk. - adom ezzel a tudtára, hogy végre valahára megszabadulhat tőlem. A következő órákban el akarom foglalni a szobát, meg akarok ejteni egy vacsorát itt, s talán még egy rövid időre le is dőlök, hiszen az álmok mindig segítenek helyrerakni a dolgokat az ember fejében. Talán ha felébredek majd, akkor tisztábban fogom látni az egész helyzetet. Addig is...
- Örültem. - biccentek Redmond felé, majd lábaim a recepció felé kezdenek vinni.

Erik & Red

Deep in the ocean, dead and cast away

- Elszigetelt. – Ez írja körül röviden meg tömören amire gondolok. Távol mindentől, az erdő közepén, azért akadnak még helyek, ahol gond van a térerővel; többek közt ez is olyan. Még a busz sem megy ki a városkáig, mire számított? Amellett azért ad a misztikumához is, az érzéshez, amitől a hideg futkos az ember gerince mentén, s a mire az ösztönök azt suttogják, menjen, amíg lehet, a másik irányba, minél távolabb. Mi mégis ellenállunk ennek, pedig talán nem kellene – de már ha akarnánk sem lenne hová menni. A buszunk eddig tovább ment, és a következő… arra még jócskán várni kellene. Itt ragadtunk, bármi is történjen, vagy bármilyen fura is legyen a hely hangulata.
- Hasonló. – Máris bánom, hogy említettem, mert úgy tűnik, többet hallana. Elhúzom a számat egy pillanatra, de azért csak folytatom. – Voltak fura esetek, eltűnt személyek, megoldatlan ügyek… - Vállat rántok. – De egy ilyen elhagyatott helyen annyira azért nem fura, az erdők mélyék esélyesen csak a helyiek ismerik, megkeresni itt valakit aki eltűnt elég nehéz, még akkor is, ha csak részegen mászott olyan helyre ahová nem kellett volna. – A hangom alapján nem félek, nem hinném, hogy valóban szörnyek vagy hasonlóak garázdálkodnának erre – bár ilyen hírek is keringtek – esélyesen nem több ez egy csendes kisvárosnál a semmi közepén. A legtöbb pletyka pedig a helybéliek szűkszavúságából eredhet – de ezzel legalább tudok azonosulni. Már majdnem otthonosan érzem magam erre. Vagy érezném, ha nem lenne társaságom, de az akad.
– Lehet csak rossz a marketing. – Vállat rántok, nehéz volt előásnom nekem is a történeteket. Esélyesen még ennyit sem tudnék, ha nem ismernék valakit, aki viszont oda meg vissza van az ilyen sztorikért.
A megállapítására némán bólintok, ebben egyetértünk, de nekem tetszik. Senki sem beszél feleslegesen, csendes hely, nincs tömeg… hosszú távon esélyesen zavarna, de most kellemes váltásnak hat New York után. Kicsit otthonra emlékeztet, csak kevésbé nehéz a levegő, vagy ha mégis, egészen mástól az. Ide nem kötnek súlyos emlékek, itt csak a jelen van annak minden lassú pillanatával. Lehet mégis meg tudnám ezt szokni egy időre, mielőtt még hiányozni kezdene mindaz, amit New Yorkban elérhetek, de itt kizárt lenne.
- Úgy tűnik. – Biccentek ismét, nem sok a lehetőség annyira. Sajnos. De még elkerülhetjük egymást így is, ezek után nekem lehet elég lenne NYben összefutni vele újra.
- Lehet. – Felé lesek, nem mondom ki, mit remélek, de esélyesen ott bújkál a hallgatásomban. Szívesebben fedezném fel a várost egyedül, el akarok veszni a részletekben, amiket az ideúton elmulasztottam, mert lekötött a közelsége ténye. Most csak le akarok pakolni, kipihenni az utat, majd elindulni körbenézni, akkor is, ha este lesz éppen.
Elköszönésnek csak egy biccentést kap, majd befoglalom én is a szobámat. A vacsorát inkább ki is hagyom, az estére készülök csak, amikor végre előmászok. Ilyenkor azért csak nem futok össze senki mással, legfeljebb egy itt dolgozóval, de őt elintézhetem egy néma biccentéssel, mielőtt távoznék. Most már szabad a terep, nem?

Redmond szavait úgy hallgatom utunk során, mintha épp egy tábortűz mellett ücsürögnénk, s ő lenne a kísértet történetek megnyitója. Bár ez azért messze van attól, hiszen a valóság olykor sokkal ijesztőbb, mint egy természetfeletti mese.
- Végül is minden közösségben vannak eltűnt személyek, akikről olykor évek múltán derül ki, hogy nem is tűntek el, csak könnyebbnek látták, ha így, magyarázkodás nélkül kezdenek új életet máshol. - beszélek tapasztalatból, s eszembe is jut a kisvárosunk orvosának asszisztense, aki hasonlóan tűnt el. Aztán eszembe jut egy közeli, nagyon közeli, testhezálló eset is...
- Bár nem tudni, milyen szörnyetegeket rejthetnek az erdők... - ebbe a mondatba pedig most több kerül, mint egy szimpla válasz. Halk, nosztalgikus sóhaj telepedik meg a betűk mögött, mintha csak emlékek kavarognának a szavak rejtekében. S rá is jövök, hogy hiába telt el ennyi év azóta, mióta “elraboltak”, minden apró percre tökéletesen emlékszem. Miért is dacolok akkor a sorssal egy ilyen helyen? Miért is dacolok mindenkivel körülöttem még mindig, ahelyett, hogy elfogadnám a szörnyű valóságot a barlangban történtekről, s elengedném a gyermeki fantáziámat, ami csodássá teszi az egészet? Azt hiszem, mindenkiben ott lapul egy szörny. Némelyekben egészen apró, másokban pedig hatalmas. S utóbbi esetén... A fenevadat bizony táplálni kell, különben belülről fog rágni. Ami végül is ha úgy vesszük, már évekkel ezelőtt elkezdődött nálam, csak könnyebb még mindig tagadásban élni, mint hogy beismerjem, hogy valami nagyon nem stimmel velem.
Na de, félre a negatív gondolatokkal! Ezek most kicsit sem segítenek.
A várost elérve, s belevetve magunkat magányos utcáiba, kénytelen vagyok egyetlen ponton megállni egy apró pillanatra, s beszívni magamba a hely atmoszféráját.
- Érdekes. Egy kicsit olyan az itteni hangulat, mint... Otthon, a hegyekben. - engedem el a levegőbe ezt a kissé baljós mondatot, amiről hirtelen nem is lehet eldönteni, hogy ez pozitív, mert nosztalgikus, vagy negatív, mert egy ilyen vidéken felnőni nem feltétlenül lehetett mesés.
- Te kedveled az ilyen kísérteties helyeket? - indulok meg újra, immáron nem messze a moteltől. Az azonban gyors tempóban közeledik, s mire egyáltalán feleszmélek, már a kulcsot szorongatva a kezemben sétálok fel a felső emeletre. Ez a hely a valóban olyan, mintha egy filmből csöppent volna elő, s melynek minden szeglete rossz ómenként figyel felém. Az utolsó halovány reménysugarat azonban semmi sem irthatja ki belőlem. Az még mindig él, még mindig mozog, s az nyomta le a “Küldés” gombot, mikor jelentkeztem erre az egészre. Ma este egy amolyan ismertető, bevezető és hasonló dolgok lesznek, ami pár órán belül elkezdődik. Ideje rákészülnöm lelkileg az egészre...

Az esti órákban...

A cipőm gyors és akadozott kopogása a nedves járdán visszhangot ver az üres utcákon, de csak egy fekete ruhás, elsuhanó árnyat lehet felfedezni, akinek még a mozdulataiból is sugárzik a zaklatottság. Megtörtént a beavatás, s most a fejemben olyan hatalmas a zűrzavar, hogy egyszerűen kell a nyugalom, hogy helyre rakjam a dolgokat. Át kell gondolnom ezt az egészet, hogy mibe is nyúltam bele, s hogy ennek milyen következményei lehetnek. Ahogy azt is, hogy a művészetemre, s a belső fenevadra, aki néha az ujjaimat irányítja, milyen jótékony hatással van az egész... Ez a kettős érzés pedig most teljesen kikészít.
Tekintetem csupán a vízfoltokról visszacsillanó, olykor pislákoló lámpák fényeit figyelik, mintha azok mutatnának utat vissza a hotel felé. Lépteim sietősek, a külvilág enyhén megszűnik létezni, ezért is történhet az, hogy váratlanul olyan erősen megyek neki valakinek, hogy ha nem kapaszkodok meg a mellettünk levő oszlopban, akkor biztosan kiterülök.
- Bocsánat, sajnálom... - hadarom el tőlem nem megszokott ritmusban, hiszen az alap beszédem az lassabbnak is mondható. Most pedig szinte érteni sem lehet a szavaimat, csak kihallani belőlük azt, hogy valami nagyon, de nagyon nem stimmel. Ehhez remek aláfestést nyújthat az arcom bal oldalán levő egyértelmű vérfolt, melyet nem sikerült eddig észrevennem, hiába látványos. A legszebb az egészben az, hogy fel sem fogom, hogy nem egy idegennek mentem neki, hanem egy nagyon is ismerős személynek, akinek kilétéről még inkább elterelődik a figyelmem, mikor a kezem ügyébe sodor a szél egy plakátot, ami valami karneválról szól, ami a mai napon indult a városban. Ez megmagyarázná, miért olyan kihalt... S tény, hogy ez a némaság valóban nem teljes némaság, hiszen valahol a háttérben lehet hallani egy nagyon szokatlan éneket... De hát ki figyel az ilyen apró részletekre? Kicsúsztatom hát ujjaim közül a papírt, hadd vigye tovább a szél, de eddigre már annyira el vagyok tájolva, hogy fel sem tűnik, hogy állnak-e még mellettem, vagy már elment az illető.