“Do not go where the path may lead; go instead where there is no path and leave a trail.”
Őszintén simán lehetne már a nevem Benjamin Késnifogok Stanford, sőt még a névjegykártyára is feltüntethetném a dolgot, elvégre aligha ismerném a pontosság fogalmát. De még ha ismerném is... betartani valahogy soha nem sikerül. Ha nem valami Rém Rendes Családi balhé van otthon, akkor biztosan dugó lesz útközben, vagy lerobban a kocsi, vagy épp egy nyanya próbál átkúszni az úton előttem... aztán meg vissza is. Esetlegesen a kávé ömlött ki, ami nélkül én meg nem indulok sehova, de mostanában még a cuccaimnak is varázslatos módon, lába kel néha. Hol a reggelimnek, hol a kulcsaimnak, hol a gondosan kivasalt és előkészített ingemnek, hol csak simán a szerencsémnek. Persze már kezdek rájönni, hogy mi is folyik a háttérben... vagy inkább ki is folyik. Annie. Ugyanakkor mégis roppant idegesítő, hogy sohasem vagyok képes a megbeszélt időben érkezni a találkozóimra. Ténylegesen meg kellene mondanom mindenkinek, hogy csak simán érkezzenek fél órával később, akkorra már talán sikerül célba érnem nekem is. Így aztán a tőlem jól megszokott módon, most is vagy tizenöt perccel később lihegek be a vacsorára. - Ethan! - Szólok is neki köszönésképpen, miközben a jobbik kezem nyújtom neki. - Jól festesz, bár... a narancs jobban állt. - Húzom el a számat egy mosolyra, természetesen csak ugratom, mert nem is lennék Ben ha nem tenném. Arról nem is beszélve, hogy ha jól sejtem akkor bizonyára egy igencsak komoly témáról akar velem beszélni, ami mellé talán nem is árt némi csipkelődés. - Nézd el a késésem, a forgalom katasztrofális. - Teszem hozzá végül valamiféle bocsánatkérésképpen, majd pedig amikor Ethan helyet foglal, én is úgy teszek. - Jó helyválasztás, az olasz konyha a kedvencem. - Jegyzem meg miközben a kezembe veszem az étlapot is, hogy aztán latolgatni tudjak a választékokból, holott mát pontosan tudom, hogy mit fogok kérni. Szinte már szentségtörés lenne nem a megszokott carbonarat enni. - Ah, gyertyafényes vacsora Ethan Sharp-al? És még meg is hívsz? El vagyok kényeztetve... - Vigyorgok is, mint a tökvicsori, nem hagyhattam ki, bár nyilván már hozzászokhatott a talán néha túlságosan is jókedvű hozzáállásomhoz. Ám amikor komolynak kell lennem, akkor mégis komoly tudok lenni. Mindennek megvan a maga helye és ideje, ez pedig a viccelődésre is vonatkozik. Nyilván nem fogom ilyesmivel szívni a vérét, miközben a végrendeletéről akar velem egyezkedni. Azért az érzéketlenségnek is van egy bizonyos határa. - Kinek kellene stake, amikor van carbonara és sör? - Vonom meg a szemöldököm és ezúttal még csak nem is viccelek. Valóban imádom az olasz konyhát, ha lehetne, minden egyes nap és minden egyes étkezésre spagettit vagy pizzát tolnék magamba. Ja, várjunk csak... már így is azt teszem. A kettő csak váltja egymást, meg néha a változatosság kedvéért jöhet az ázsiai. Néhány perccel később megérkezik a pincér is, aki mosolyogva veszi fel a rendeléseinket, majd csak miután hátat fordított nekünk, kezdek újra társalgásba. - Milyen érzés újra kint lenni? Már rég nem találkoztunk. Mondjuk reméltem, hogy azért kicsivel jobb körülmények között fogjuk megejteni ezt a vacsorát. - Mosolygok kedvesen, miközben lassan kezdek közeledni az érzékeny témához, amire még én magam sem vagyok biztos, hogy készen állok. Hát még ő! - Szóval komolyra fordítva a szót... hogy vagy? - Pillantok rá, ezúttal sokkal inkább együttérző hangnemmel kérdezek, bár igyekszem azért nem túlzottan tudtára adni, hogy sajnálom őt, vagy éppen ami vele és egyben a családjával történik. Nem egyszerű téma, de azt tudom, hogy Ethan nem sajnáltatni akarja magát, sőt lehet mindjárt egyet be is mos nekem érte.
Sosem tudhatjuk mikor jön el a vég, és hogy kit hogyan fog érni. Van, aki öregkorában, a szerettei körében leheli ki a lelkét mosolyogva, belenyugodva, miszerint teljesítette földi feladatát, akadnak olyanok is, kik hirtelen baleset áldozatául esnek, vagy épp saját kezükkel vetnek véget életüknek. S ott vannak még az Ethan félék. Akik pontosan tudják, hogy a közeljövőben bekövetkezik, és tulajdonképpen versenyt futnak az idővel. Ő már nem kíván égbekiáltó hőstetteket véghez vinni. Egyetlen célt tűzött ki maga elé: Úgy hagyja itt a szeretteit, hogy tudja, meglesznek nélküle is. Hogy földi léte alatt gondoskodott arról, ha már ő nem lesz, akkor se szenvedjenek hiányt semmiben. Már ami az anyagiakat illeti. Nem egy vagyonos ember, mióta börtönben volt, azóta meg aztán pláne megcsappantak anyagi javai, de legalább tartozást már biztosan nem hagy hátra az utókornak, s bár a tűzoltóság után elég nagy mélyrepülés számára -nem is anyagilag, inkább azt a fene nagy önérzetét sérti a kialakult helyzet-, miszerint két munkahelyen kell lavíroznia, még így is, abból a kevésből, amit keres, igyekszik egy kicsit mindig félrerakosgatni a már korábban, a börtön előtt összespórolt, igen szép számjegyű összeghez, melynek a sorsa miatt most felkereste Benjamint. Bennel még odabent ismerkedett meg, pontosabban Melody által, hiszen a lánya kerített ügyvédet egykori lakásának eladásához, illetve felhalmozott tartozásainak lebonyolítására. Aztán már igazából mindenféle jogi kérdésben Bent kereste fel, aki -bár még friss húsnak számít a pályán-, minden bizalmát elnyerte Ethan Sharpnak, és az ilyen igen ritkaszámba megy, pláne, ha egy olyan emberről van szó, mint amilyen ő is. Szabadulása előtt egy héttel találkozott Benjaminnal utoljára. Akkor úgy köszöntek el egymástól, hogy ha legközelebb összefutnak, az ne valamilyen jogi okból történjen, sokkal inkább, mint barátok. De Ethan tudta, hogy még van egy befejezetlen ügye, amit véghez kell vinnie, s amiben Ben segítségét fogja kérni. Egyelőre csak tájékozódik, hogy mégis mik a lehetőségei, így hát semmiképp sem akart túl hivatalos lenni, ezt tükrözi a helyszínválasztása is, ami egy nyitott teraszú olaszos pizzériára esett Coney Island-en, közvetlen a part mellett. Ahhoz természetesen ragaszkodott, hogy ő állja a meghívást. Mindenképp megoldást, válaszokat akar felmerülő kérdéseire, és ki tehetne jobb szolgálatot ebben, mint Ben?! Szereti ezt a partszakaszt, mikor még Melody kislány volt, sokat jártak ide együtt. Talán ezért ennyire kedves neki ez a környék. És talán mert elég távol van a nyüzsgő, büdös, betontömbökkel teli belvárostól. A megbeszélt időpontnál egy jó fél órával hamarabb érkezik. A teraszon foglal helyet. Egyrészt, mert onnan szebb a kilátás, másrészről pedig, mivel nyitott, rá tud gyújtani. Pontosan így tesz, amint helyet foglal. A pincér közben megérkezik. Ételt még nem rendel, de egy szigorúan alkoholmentes, korsó, jéghideg sört kikér, s mialatt Benre vár, a cigijét pöfékeli, a sörét szürcsöli, elmélázva, egy kissé mélabús félmosollyal az arcán nézi a parton lézengő embereket, akik egész sokan lettek hirtelen a tűző napsütésnek köszönhetően. Vajon ez az utolsó alkalom az életében, hogy Coney Islandra jött?! A nem épp derűs elmélkedéseiből végül a perifériájában feltűnő alak zökkenti ki. Amint Benjamin az asztalhoz ér, Ethan már fel is pattan a helyéről egy gyors kézfogás erejéig. -Helló Ben! Jó látni! - Mosolya önfeledt, komolyan örül annak, hogy végre a rácsokon túl is láthatja a másikat. -Mit kérsz? A vendégem vagy! - Lapozza fel az asztalon lévő két étlap egyikét. -Csak stake-et ne, hónap vége van. - Súgja az étlap mögül, majd harsányan elneveti magát. Eddig Ben a második beavatottja. Már ami a betegségét illeti, de hogy mégis mik a tervei a hagyatékával, végrendeletével kapcsolatban, arról még Benjamin sem tud. Azért vannak itt. A pincér közben megérkezik, felveszi a rendeléseket. Ethan egy jalapenjo-val, és tulajdonképpen mindennel -ami csípős-, megpakolt pizzát rendel, illetve egy kancsó limonádét jéggel, amit kettőjüknek szán.
Kezdőlap
