- Ki fogsz rúgni.
Bob felnézett rám a szemüvege mögül. A szemöldöke olyan magasra szaladt, hogy szinte eltűnt a parókája hajvonala alatt. Letette az eddig néma csendben lapozgatott aktát maga elé az asztalra és leemelte az orráról keretes szemüvegét, hogy rendesen rám nézhessen. Azt a dorgáló, szúrós, atyáskodó pillantást vetette be, amivel az újoncokat szokta gatyába rázni az első hónapokban, én azonban nyolc év alatt eléggé kiismertem már, hogy tudjam, pont annyira ijesztő, mint egy lángra lobbant konyharuha.
- A felettesed határozott parancsa ellenére berohantál abba az épületbe.
- Szeretem azt az éttermet. Ott lehet a legfinomabb tofut kapni. - elvigyorodtam, függetlenül attól, Bob tekintete mennyivel szigorúbbá vált ócska poénom hallatán.
- Éppen lángokban állt.
- Nos, én forrón szeretem a kínait, úgyhogy--
A szavamba vágott.
- Hagyd ezt abba, Ethan! Kockára tetted a saját életedet.
Elhallgattam. Szóval mégis csak ki fog rúgni. Nyolc év után mehetek másik egységhez, már ha egyáltalán nem kell az egész pályát itt hagynom egyetlen botlás miatt. Mintha olvasott volna a gondolataimban, előre dőlt és összefonta az ujjait maga előtt.
- A többiek nem szeretnek veled dolgozni, mert mindig a saját fejed után mész. Jó ötleteid vannak, de sosem osztod meg a feletteseiddel őket, csak nekilendülsz és csinálod. Mit tanultál a hősködő típusról az akadémián?
Nem most volt, tizenkét éve már annak, hogy ezt a hivatást választottam. Akkoriban csak vonzott a veszély és a kaland, később beleszerettem a munkába. Manapság már elképzelni sem tudtam az életem a lángok nélkül, és be kell valljam, tele lett a gatyám a gondolattól, hogy ennek itt és most vége szakadhat.
- Főként az újoncokra jellemző, akiket az elismerés iránti vágy hajt, vagy túlságosan tapasztalatlanok ahhoz, hogy elfogadják a felettesük parancsát.
- Újonc vagy?
- Nem, de...
- Bementél a tiltás ellenére abba az épületbe?
- Be, mert...
Bob az asztalra csapott. Anyám dühkitöréseit meg sem közelítette, mégis összerezzentem a hangra. Örültem, hogy a többiek nem látják, odalett volna nagyszájú, rettenthetetlen imidzsem attól, hogyan reszketek a főnök szidalma alatt.
- Mert a felettesed rossz döntést hozott. Mert emberéletek forogtak kockán és te azt tetted, amire felesküdtél: mentetted őket, nem törődve a következményekkel. Visszamentél a társadért és a civilért, és mindkettőt épségben kimenekítetted. Nem a hírnévért, nem is vállonveregetésért csináltad, hanem mert ezt diktálta az ösztönöd.
Oké, kezdtem zavarba jönni a dicsérettől. Ha nem tudtam volna biztosra, hogy ki akar rúgni, már kezdtem volna azt hinni, hogy épp vállon vereget. Fiatalabb koromban talán megküzdöttek velem a főnökeim, de azóta benőtt a fejem lágya. Nem vágytam lángok közt meghalni, nem hősködtem csak azért, hogy lehozhassanak az újságok egy könnyfakasztó sztorit. De Elliott és az a nő bent ragadtak, és úgy ítéltem, még ki tudjuk menekíteni őket épségben. Maxfield nemet mondott, én meg leszartam és bementem. Ennyi történt.
Hol írjam alá a felmondásom?
- Lehet, hogy egy önfejű szarházi vagy, Bartlett, de az ösztöneid jók. Racionálisan gondolkozol és tudod, mikor kell tökösnek lenned. Épp ezért, miután jövő hónaptól nyugdíjba vonulok, téged nevezlek ki a brooklyni csapat élére. - közölte diplomatikusan, majd visszatette az orrára a szemüveget és felcsapta a jelentéseket tartalmazó aktát, hogy aláírásával igazolhassa őket. Csak álltam ott, mint egy idióta, és próbáltam feldolgozni az előléptetésemet. Jó sokáig szobrozhattam ott megilletődve és kővé dermedve, mert újból felnézett rám. - Jövő hónaptól. Most még én vagyok a főnök, úgyhogy kotródj az irodámból! - Rám mosolygott, mire öntudatlanul viszonoztam a gesztust. Kicsit azért értetlen óvodás módjára még időztem az asztala előtt, aztán sarkon fordultam és elhagytam az irodát. A jövőbeli irodámat. Csúcs...

- Tényleg ezt a jelzőt használta? Bob? - Húgom hangja gyanakvón megbicsaklott a telefonban. - "Rettenthetetlen lánglovag"-nak nevezett?
- Lehet, hogy más szavakat használt, de a lényege ez volt. Hagyd már el, Ivy! Előléptettek! - üvöltöttem bele a telefonba örömittasan. Hallottam, hogy tompán feljajdul, amiből arra következtettem, elrántotta a fülétől a kagylót.
- Csshhh, te állat! Felébreszted a lányom! - pisszegett le mérgesen. Olyan boldog voltam, hogy az sem érdekelt, ha a nyakába szakad miattam egy kialvatlan, hisztérikus újszülött. Ők akarták a férjével annyira a kis töltött zoknit, birkózzanak meg vele önerőből.
- Neked most lett gyereked, én meg jövő hónapban kapok... Mennyit? Két és fél tucatot? - duruzsoltam tovább izgatottan, a vállamhoz szorítva a mobilt, míg rádobáltam a lábasban megpuhult tésztára a szószhoz való alapanyagokat. Sajt, paradicsomszósz, fűszerek, oliva...
- Persze, gratulálok. Sok sikert a pelenkacseréhez! - morogta egykedvűen, majd egész egyszerűen rám csapta a telefont. Vállat vontam, ledobtam a mobilom a pultra és jókedvűen fütyörészve folytattam az ebédnek valót. Oh, burning through the sky, yeah...

Az egész olyan volt, mint egy kibaszott rémálom. Maxfield a vállamra tette a kezét. Máskor ezért képen töröltem volna, de most úgy szorított, hogy szinte összeroppantotta a vállam. A fel-le rohangáló társaim kitakarták a képet, csak a totálkárosra roncsolódott autó egy-egy részlete villant fel előttem. A félretessékelt civil tömeg jajveszékelése, a dobhártyámat szaggató, egyre közeledő sziréna mind távolinak és tompának tűntek, mintha víz alól hallgatnám a mennydörgést. Beszűkült körülöttem a világ. Maxfield erősen megrázott.
- Jön a mentő, Bartlett. Mindjárt itt lesznek. - A hangja arcon csapott. Víz alól törtem fel és most kaptam levegőért. A horror összes árnyalatával az arcomon fordítottam felé a fejem, mire biccentett és tovább szorította a vállam. Fájt, de nem szóltam, aztán hirtelen magamhoz tértem és előre léptem egyet.
- A húgom. Az a húgom kocsija. A húgomé. Az a kocsi, a húg... - elcsuklott a hangom, a torkom olyan száraz lett, hogy köhögnöm kellett. Megtántorodtam, mire valaki elkapott oldalról. Megszédültem az újabb felismeréstől. - A gyerek. Volt velük egy... Mi lett a gyerekkel? - megmarkoltam Maxfield kezét a vállamon, először azt hitték, kapaszkodónak, de aztán megpróbáltam lefejteni magamról. Az autóhoz kellett jutnom. Látnom kellett, mi lett Ivy-vel és a gyerekkel. A fiúk visszatartottak, próbáltak lefogni, szinte átment már dulakodásba az egész, mire rá tudtak venni, hogy megnyugodjak és a helyemen maradjak. Csak útban lettem volna, mondták, én pedig elhittem, mert kénytelen voltam.
Néhány társam a roncs felől közeledett.
- Jobb, ha nem látod őket. Úgy sajnálom, Eth. - Elliott hangja szánalmasan gyengén és fájdalmasan csengett. Meg akartam ütni, belekenni a betonba és addig rángatni, amíg vissza nem vonja az egészet, amíg meg nem tartja magának a nyomorult részvétét, mert igenis minden rendben, a húgom jól van, a mentő ideért, kiszedik őket a kocsiból és...
Babasírás ütötte meg a fülem. A világ kifehéredett előttem és a talaj élesen megdőlt. Onnantól már csak arra emlékszem, hogy a mentőben fekszem és csöpög belém az infúzió.


- Rövid leszek és gyorsan a lényegre térek. Mi nem tartunk igényt a gyerekre.
A szoba tele volt emberekkel. Volt, akiknek nem jutott ülőhely, ők a fotelek köré gyűltek vagy a falhoz húzódtak. A legtöbbjüket sosem láttam még életemben, aztán ott voltak a szüleim, a nagyanyám és a sógorom fivére, Mike. Ő a tőlünk távolabbi fotelban ücsörgött, egyedül ez mentette őt meg attól, hogy felálljak és kiüssem néhány fogát - meg nagyanyám tenyere a térdemen, aki mintha érezte volna a belőlem áradó feszültséget, mert akkor tette oda a kezét, amikor az az öltönyös seggfej kinyitotta a lyukát. Mike láthatóan nem érzett semmit megváltozott aurámból, mert tovább folytatta a szarhányást.
- Túl friss még ez az egész, és Jenna csak most kezdte el építeni a karrierjét... Bármennyire is tüneményes a kislány, nem tudnánk gondját viselni. - Mike anyja felszipogott, ami enyhített a dühömön egy keveset. Ők is elvesztették a fiukat, pont úgy, ahogy mi Ivy-t. A veszteségünk közös volt. Elfordítottam hát Mr. Nyálképűről a pillantásom és folytattam az ügyvéd bámulását. Legalábbis azt hittem, ügyvéd, de később apám felvilágosított, hogy a Gyermekvédelmi Szakszolgálat illetékese volt. A munka komolyságához képest meglepően fiatalnak látszott, a nyakkendője hibátlanul megkötve, a haja pedig olyan precízen állt, hogy tényleg azt hittem, valami menő jogász gyerek lehet. Észrevette, hogy bámulom és egyenesen rám nézett, mire különös dolog történt: valami megmoccant a gyomromban. Szent szar! Elszégyelltem magam az érthetetlen reakcióm miatt és lesütöttem a szemem.
- Állandóan úton vagyunk - vette magához a szót anyám, a hangja remegett. - Nem vehetjük magunkhoz, ki vigyázna rá? Annyit kell utaznunk... Mégis hogy tudnánk vigyázni a kicsire? - Apám sűrűn bólogatott. Rajtuk legalább láttam, hogy tényleg bántja őket a dolog és próbálnak valami megoldást kitalálni, hogy megtarthassuk a babát. Mike ellenben már elővette azóta a telefonját és azon pötyögött. Ismét éreztem a kísértést, hogy odamenjek és kihajítsam az ablakon, és ahogy az ügyvéd felé sandítottam, láttam, hogy ő is Mike-ot nézi. Az arcán semmi jele nem tükröződött a haragnak, de észrevettem, hogy a papírlapok szélét gyűrögeti. Nagyanyám hangjára tértem magamhoz.
- Én magamhoz veszem. Nem hagyom, hogy Ivory gyermeke idegenekhez kerüljön! - Oldalra néztem. Nagyanyám leplezetlen gyűlölettel bámulta a másik családot, de Mike-nak még csak fel sem tűnt. A hüvelykujja mozgásából ítélve épp a Facebook értesítéseit rendezgette. Valaki üsse meg, könyörgöm!
- De anya, minden energiádat felemészti az Alzheimer... Nem tudsz többet magadra vállalni. - Anyám a nagyi vállára tette a kezét, de az hallani sem akart róla, hogy intézetbe adjuk a gyereket. Feltűnt, hogy Mr. Öltönyös nagyon fontolgatja a lehetőségeket és nem elégedett azzal, amit lát.
- Attól tartok, a lányának igaza van, Mrs. Everwood. Egy ilyen betegség sajnos kizárója az örökbefogadásnak. - Most először hallottam beszélni a gyűlés alatt. Meglepődtem azon, milyen krémes és mély hangja van, dacára annak, mennyire fiatalnak tűnt. Bár a nagyimhoz beszélt, de esküdni mertem volna, hogy egyszer-egyszer rám nézett közben. Arra már nem, hogy ilyenkor miket művelt a gyomrom... Valami romlottat ehettem? Nem kellett volna benyomnom azt a tonhalas szendvicset idefelé jövet...
- Ma már nagyon fejlett az örökbefogadási rendszer az államokban. A kicsi seperc alatt találna magának szerető nevelőszülőket. - szólalt fel segglyuk a mobiljából felnézve, de bár ne tette volna. Ezúttal nekem kellett lefognom a nagyimat, nehogy nekiugorjon a fickónak.
- Nem fogjuk csak így eldobni magunktól, te tisztességtelen, gerinctelen...
- Anya! - sipította az anyám, észre sem véve, hogy apám mellette elégedetten bólogat. A felismerés olyan hirtelen jött, szinte megsuhintott. Mintha Ivy gyengéd simítását éreztem volna az arcomon. Puha tenyér nehezedett a vállamra néhány pillanatra, a szellemérintéstől kirázott a hideg. Mikor lettem ilyen szentimentális?
- A "gyerek"-nek van neve is.
Elsőre meg sem hallottak a kialakult vita hevében. A nagyanyám fordult felém legelőször, aztán az egész szobára csend zuhant. Kezdtem magam hülyén érezni, ahogy ismerős és ismeretlen, hitetlenkedő szempárok tapadtak rám döbbenten, érdeklődve és történetesen néma csendben. Az ügyvéd is, az ő tekintetéből azonban semmit sem tudtam kiolvasni.
Anyám törte meg először a csendet.
- Hogy mondod, szívem?
- A kicsinek van neve. Liliana. - ismételtem meg végtelen türelemmel. Fogalmam sem volt, honnan jött, talán a halott húgom szelleme szállt meg arra a pár percre és vett rá olyan dolgokra, melyeket azóta számtalanszor megbántam már. - És majd én magamhoz veszem.
A nagyi szemében büszkeség csillant, anyám meg elszörnyülködött. Meg akarta érinteni az arcom, hogy ellenőrizze, lázas vagyok-e, de aztán rájött, hogy ilyet nem illik, ezért csak tétován tördelni kezdte a kezét. Mike felnevetett. Bakancslistára tűztem, hogy addig nem halok meg, míg ki nem hajítottam egy ablakon.
- Várj, komolyan? - A torkára forrt a nevetés és végre eltette a telefonját. - De hát nincs senkid, nem? Semmit sem tudsz a gyereknevelésről.
Anyám nyitotta a száját, hogy mondjon valamit - a mimikájából ítélve helyeselni akart -, de felkeltem a kanapéról és ismét halotti csend telepedett a szobára. Pedig esküszöm, nem voltam ideges, annyira pedig kétajtós szekrénynek sem tartottam magam, hogy fenyegető benyomást tegyek egy egész szobányi emberre. Egyedül az ügyvéd nem tűnt zavarodottnak. Túlságosan szegényes érzelmi intelligenciával rendelkeztem, mely azt súgta, mintha csodálattal nézne rám, de még a nevemet sem tudta és már száz ilyen procedúrát végigülhetett, úgyhogy valószínűleg csak képzelődtem - attól még jól esett, hogy legalább egyvalakit sikerült lenyűgöznöm.
- Nem érdekelsz, Mike. Lilinek gyám kell. Vállalom. Alkalmas vagyok rá? - Közvetlenül az ügyvédet szólítottam meg. Volt valami bizsergető izgalom abban, hogy fél óra szemezgetés után végre szemtől szemben egymáshoz beszéltünk. Fürkészett egy darabig, fenntartva a szemkontaktust és azt az érthetetlen állatkerti háborút a hasamban, aztán elmosolyodott és lesütötte a szemét.
Mosolygott. Miattam.
- Ha valóban komolyan gondolja, elindítjuk a procedúrát, Mr. Bartlett. Le kell tennie egy alkalmassági vizsgát és részt kell vennie egy tanfolyamon is, de... - Itt tartott egy kis szünetet és felnézett rám. A szemem sarkából kiszúrtam, hogy anyám felém kalimpálva jelezni próbál, de apám gondját viselte, úgyhogy kihúztam magam az öltönyös vizslató pillantása alatt. A szeme olyan volt, mint az olvasztott csokoládé.
- Nem látom semmi akadályát. Mindenben segíteni fogok magának.
Pontosan ezt akartam hallani.