Evangeline & Hella

sometimes the greatest adventure is simply a conversation

- Hmm, ez igaz, de lehet még akkor is valaki megvenné, vagy maximum nagyon támogatod az adott kiadókat, mert többször is megveszed a könyveket. – kicsit persze ugratom őt, majd egy pillanatra elgondolkozom azon, amit mondott.- Sokan vannak amúgy, akik először ceruzával felrajzolják azt, amit szeretnének, talán még papírra is, ott kifestik és utána esnek neki a könyvek. Mintha láttam volna már ilyet is, de lehet keverem valamivel. – néha nagyon rá tudok kattanni a TikTok videókra és olyan jó lenne valakinek küldözgetni őket, hogy együtt nevessünk vagy olvadozzunk, de talán most már lesz ilyen személy az életemben, Evie-nek köszönhetően. Párszor már instán is küldtünk egymásnak reelst, bár még nem valami sokat. Kicsit mind a ketten még bátortalanok voltunk.
Mosollyal az arcomon pillantok rá és határozottan igenlően bólintok, mert tényleg így van. A két fura egymásra talált, de én ennek örülök, még akkor is, ha akad bennem félsz és bizonytalanság, de már az lenne meglepő, ha teljesen bátor lennék, viszont az is tény, hogy mellette többet beszélek, mint ami megszokott nálam. Remélem, hogy ez a barátság valami több is lehet, olyan amiben még sose volt részem, hogy bármikor számíthatunk egymásra, mint a legjobb barátok, vagy mint a testvérek. Az milyen szuper lenne már, ha annyira szoros barátság alakulna ki köztünk.
A beszélgetés könnyedén halad a saját medrében és a válaszával sikerül elérnie azt, hogy kicsit zavarba is jöjjek, miközben a kezéről arcára siklik a pillantásom. Könnyedén leolvasható a zavarom és hirtelen nem is tudom mit felelhetnék rá, de egyértelmű, hogy nagyon jól esett ezt hallani. – Köszönöm és remélem, hogy így fog maradni. – alig hallhatóan csendül a hangom a zavaromnak köszönhetően. – Mármint cuki vagy. – basszus, ez lehet egyre rosszabb lesz, inkább be kellene fognom. Annyira nyomi vagyok, azt se tudom mit kéne reagálnom most. Legszívesebben megölelném és puszit nyomnék az arcára, de az még furább lenne, így inkább az utat figyelem.
- Az szuper lenne, szerintem Kerberosz is hamar megkedvelne. Ki tudja, még a végén féltékeny lennék rád. – megint csak bolondozom, de a cicám számomra nagyon fontos, mert ő akkor is ott volt nekem, amikor mások nem. Ő odabújt akkor is, amikor nem volt egy ölelő kar se a közelemben, pedig szükségem lett volna rá. Igen, remélem, hogy a cicám is kedvelné őt, ha egyszer úgy alakulna és az idő múlásával leesik az is, hogy valójában mivel is értettem egyet, nem csak azzal, hogy még máskor is találkozunk, hanem azzal is, hogy átjönne hozzám. Ez merőben új. – Tudod, nálam még soha senki se járt, mármint volt egy gyerekkori barátom, de vagy 5 éve nem hallottam felőle se. – zavaromban a hajamat kezdem el babrálni, lesütöm a pillantásomat. – Ne vedd magadra, ha nem egyből ugrom fejest, csak ez új számomra. – na jó, most már tuti teljesen nyominak fog gondolni, de még inkább most fusson el, mintsem később, amikor még inkább megkedvelném őt. Most is hiányozna, de később a hiánya biztosan még rosszabb lenne, hiszen olyan jó vele beszélgetni és együtt lógni. Én gondolom ezt, aki igazán sose jött ki jól a hasonló korúakkal.
- Ja nem, csak általában mindig annyit veszek, aztán a nagybácsimat vagy a nagynénimet ráveszem arra, hogy eljöjjön velem. Egyedül nem olyan mókás. – rántom meg a vállaimat, ami eléggé egyértelművé teheti számára azt, hogy tényleg nincsenek barátaim és nem vicceltem a magányos róka státusszal. – Szuper, meg még addig van időnk megtanulni egy-két új számukat is. – mosolyogva pillantok rá és lelkesedés könnyedén kicsendül a hangomból is, mert örülök annak, hogy van kedve hozzá. Az megint más kérdés, hogy lehet addig még nyolcszor el fog vinni a szívroham, mert annyira fogok izgulni még a találkozások előtt, de majd csak idővel ez is jobb lesz.
- Egyszer majd igen, ha elég bátorságot gyűjtök hozzá. – nem kerüli el a figyelmemet, hogy ezzel picit sokkoltam őt, de még én se mernék neki vágni. Majd talán pár év múlva, ki tudja. Még csak most bontogatom a szárnyaimat. – Van egy kisebb füzetem teleírva helyekkel, nehéz lenne egy-kettőt kiemelni, mert vonz a természet és a városok is. – könnyedén válaszolok neki, ahogy eddig is, mert tényleg nem kell azon agyalnom, hogy mit akarok mondani. Egyszerűen csak annyira természetesnek hat, mintha régóta ismerném őt, vagyis gondolom ilyen érzés lehet az. - Menő, én még sose utaztam egyedül, mindig csak családdal, rokonokkal. – büszkén pillantok rá és hamarosan meg is érkezünk az állatmenhelyhez, ahol úgy tűnik olyanná vált, mint én szoktam lenni, vagyis kicsit nyuszivá, így nem is kérdés, hogy megfogom a kezét és együtt tesszük meg az utolsó jó pár métert is, miután zöldre vált a lámpa.
- Tényleg? Nem is gondoltam volna. – nem hittem volna, hogy szereti a Beatlest. Egyetértően bólintok, mert ezzel én is így vagyok. Néha tiktokon is tök jó aláfestő zenékbe lehet belefutni, vagy ott a youtube és spotify. – És esetleg Swiftie is vagy? – mármint simán el tudom képzelni, én nem mondom azt, hogy olyan nagy rajongó vagyok, mint sokan, de szeretem Taylor Swift számait is. Talán egyszer arra is elmehetünk együtt, ha kedveli. – Igen, legutóbb például Dan Reynolds volt az egyik stúdióban. Nagyon kedves volt, még közös képet is csináltunk. – ha úgy tűnik érdekli őt, akkor előhalászom a telefonomat és megmutatom neki azt a pár képet, amit a nagybácsim készített. – De van otthon egy kisebb albumom megannyi aláírással, de némelyik Roy szerezte nekem. – ha egyszer úgy alakulna, hogy átjön, akkor szívesen megmutatom azt is.
Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt már ennyi ötlet felmerült, mert persze egy ideje online már beszélgetünk, de személyesen még csak most először találkoztunk és ez annyira nem vall rám, de tényleg. Mellette viszont annyira más minden, mintha csak valami boszorkány lenne, aki simán eltűntette a falaimat, a féleleim nagyját és olyan természetesnek hat az, hogy közösprogramokon törjük a fejünket, mintha csak együtt nőttünk volna fel. – Ne aggódj, én se rajongok a horror történetekért, se ott, se a képernyőn. – legalább nem kell attól tartanunk, hogy a másik halálra ijesztene minket, remélem.
- Tudom-tudom, de néha a padawanok elbuknak. – játékosan ugratom, de aztán hamarosan társaságunk akad, aki sok mindenbe beavat minket, megkérdezi azt is, hogy miért jöttünk. Érezhető az, hogy nem csak felületesen kérdezett minket bizonyos dolgokról, aztán persze a megfelelő hely felé terelget, viszont hamarosan magunkra is hagy, mert kevesen vannak a mai napon. Igyekszem én beszélni Evie helyett is, mert úgy tűnik Kuka lett a 7 törpéből. Basszus, olyan mintha csak magamat látnám ezekben a pillanatokban, de amúgyis nekem egyáltalán most honnan volt bátorságom? Nem értem mi folyik itt, de még se esem kétségbe, mert jól érzem magam. Boldog vagyok az újdonsült barátom mellett, vagy lehetséges barátom mellett. Fuuu, annyira nem tudom miként is kellene ezt neveznem.
Szomorúan sóhajtok és pillantok rá, mert tényleg rossz látni azt, hogy mennyi cicus van itt és biztosan legalább ennyi kutyus is van a menhelyen.
- Szerintem igen, aztán majd meglátod, hogy melyik az, aki kapcsolódik veled, mert meglátod és onnantól más nem létezik. – én legalábbis Kerberosszal így voltam. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, tudtam, hogy meg akarom tartani őt.  Nem engedem el Evie kezét, gyengéden még picit meg is szorítom, ahogy haladunk és szemügyre vesszük a cicák forgatagát.
Mosolyogva fürkészem a barátnőmet, ahogy belelkesül, amint kiszúrja azt a bizonyos cicát, akitől már biztosan nem fog tudni elszakadni. Egy pillanatig habozok, mert tudom jól, ha megfogja, akkor még nehezebb lesz itt hagyni, de még is inkább a szívemre hallgatok és megrántom a vállaimat. – Nem rémlik, de ha bajba keveredünk, akkor vállalom. – pedig nem szoktam szabályszegő lenni, de most még is óvatosan kinyitom a ketrecet és amikor egyértelművé válik, hogy nem egy rosszcsont cicáról van szó, akkor már bátrabban teszem és kiveszem. Gyengéden megsimogatom, majd Evie kezébe rakom, aki kapásból bele is simul, sőt, ha mellkasához tartja, akkor még szorosabban kezd el bújni és kicsit dorombolni kezd. Mosolyogva figyelem őket, előveszem a telefonomat és csinálok róluk pár képet.  – Azt hiszem, erre mondják azt, hogy ő már kiválasztott téged, meg szerelem első látásra. – játékosan elhúzom a számat, mert egyértelmű, hogy kezdek kudarcot vallani, majd miután elraktam a telefonomat közelebb lépek én is és megsimogatom a cicust. – Nagyon puha és olyan aranyos. Mit gondolsz? – mosolyogva pillantok Evie-re.


outfit

to Hells

pls don't let me to have a cat

Lehet, hogy egy kicsit el is pirulok, vagy nem tudom, de az biztos, hogy ennyire kedves meg dicsérő szavakat még nem igazán kaptam a munkáimmal kapcsolatosan. Persze, Sarah szokta mondani, de az munkakapcsolat vele és az más, meg persze, hogy ő tehetségesnek tart, különben nem vállalta volna be, hogy velem illusztráltatja a könyveit. Manapság már simán csinálnak AI-jal is ilyesmit, és biztosan lényegesen olcsóbb lenne az a megközelítés, mint a magamfajta, de sokkal eredetibb is, amit kézzel rajzolnak. Felcsillan a szemem az élfestéssel kapcsolatban. – Uhhh, azok tényleg annyira jók! – szélesedik ki a vigyorom, látva az övét. – Szoktam látni TikTokon, és olyan könnyűnek tűnik. Annyi a bajom vele, hogy ha elrontom, akkor nincs másik opció és kuka a könyv – húzom el a számat erre a gondolatra.
- Mhm – vonom meg a vállamat arra vonatkozóan, hogy többnyire egyedül vagyok ebben a nagy világban, vagy legalábbis nincs senki, akivel sülve-főve együtt lógnék. Nekem tökéletesen megfelelt így, de tényleg jó lenne, ha akadna valaki, akivel soul sister-ök lehetnénk. Hella egyébként nagyon cuki, szerintem ő nagyon szuper barátnő lehet, legalábbis amit eddig megtudtam róla, az erre enged következtetni. – A két fura jól egymásra talált – nevetek a szavait követően miközben rápillantok. – Én is, amúgy. – Komolyra fordítva a szót, de azért mosolygok rá, sőt, még rá is kacsintok egyet. Nagyon örülök, hogy eljöttem, mert szerintem ebből valami tök szuper is kisülhet együtt, mert látom, hogy hasonlóak vagyunk de mégsem teljesen és amikben meg nem, azokban kiegészítjük egymást, vagy a fene sem tudja, de azért örülök, hogy nem maradtam otthon a szobámban kuksolni és rajzolni, vagy festeni.
Vele együtt nevetek a szavait követően, talán egy kicsit harsányabban is, mint kéne, mert néha elragadtatom magam, de nem rosszból. – Sajnálom, de csalódást kell okoznom, de nincs így, a valóság egy hangyányival jobbnak tűnik – felelem s mutatom a klasszikus módon – mutatóujj és hüvelykujj kombinációval – a kicsinység mértékét.
A cicára terelődik a téma, és örülök neki, hogy ilyen sokat mesél róla; egyértelmű, hogy odáig van érte. Majdnem összejön egy ütközés egy oszloppal, de mire észreveszem, hogy elhúzzam, már ki is tér előle – nem valami jók a reflexeim, na -, így szerencsésen megússza a balesetet. Részemről csak egy felszisszenés hallatszik, majd egy megkönnyebbült sóhaj. Annyira rá koncentráltam, hogy én sem vettem észre az oszlopot. Furcsa megjegyzést tesz az otthoni dolgokkal kapcsolatban, de nem merek visszakérdezni, félek, hogy nagyon belemásznék valami olyanba, amihez semmi közöm, vagy még rossz néven venné, vagy akármi. Így csak elteszem az agyam egyik hátsó zugába a dolgot, hogy majd egyszer talán megkérdezem. – Remélem, hogy majd egyszer megismerhetem – csúszik ki a számon végül. Hát, ja ez azt jelenti, hogy majd egyszer elmegyek hozzá, mivel a cica azért mégsem egy kutya, akit sétáltatni lehet vinni, vagy de? Végül is, léteznek táskák, amikbe beleférhetnek, de Hellából ilyesmit valahogy nem nézek ki.
A koncert tök jó lehetőség arra, hogy újra találkozzunk meg akkor lehet együtt tombolni a zenékre, annak is van egy vibe-ja azért, és milyen véletlen ez is, hogy mindketten szeretjük őket! – Rendben, köszi! Lemondta valaki, vagy hogyhogy megmaradt a jegyed? – Ez a legrosszabb, amikor megvan az embernek a két jegy és a másik cserben hagyja, én legalábbis jártam már úgy. – Uhh, ezek tényleg nagyon jók – értek egyet bólogatva, s mosolygok közben -, nekem is tetszik az új album, de sok számot még nem tudok fejből egyelőre, de a nagy klasszikusokat majd tudjuk együtt énekelni – vigyorodom el a végére. Azért annak van egy hangulata, amikor az emberek együtt az énekessel, torkuk szakadtából éneklik az imádott dalt, esetleg ugrálnak-táncolnak is közben, ha van elegendő hely.
- Ja akkor jó, azt hittem, hogy tényleg egyedül – felelem, majd mikor továbbszövi, rájövök, hogy visszaszívnám, mert nem jó. Milyen bátor már ez a csaj! – Komoly-a-a-a-n? – Az „a”-t hullámzó hangsúllyal ejtem, jó hülyén is hangzik. Megingatom a fejem; lehet, hogy ő Griffendéles csak még nem jöttem rá erre? – Bátor vagy. Engem? Huh… - elgondolkodom, de csak egy tizedmásodpercig tart a dolog. – Egyedül tutira nem mernék, de amúgy persze – bólogatok, s közben megint rugdosni kezdek egy kavicsot. Vajon idegesíti Hellát? – És ott hová mennél? – érdeklődöm, kíváncsi vagyok, hogy milyen helyek lehetnek érdekesek számára: inkább a természeti értékek a vonzóbbak vagy a városi környezet? Netán mindkettő? – De egyedül már ültem repülőn végül is, az is nagy kaland volt, felért nekem egy ilyen bakancslistás úttal– teszem hozzá nagy büszkén, majd szaltózik egyet a gyomrom, mert meglátom a menhely bejáratát. De végül is csak szétnézni jövünk… Mit aggódom, semmi értelme pörögni, csak cuki állatokat nézünk meg, csorgatom a nyálamat egy kicsit, aztán üres kézzel távozunk. Remélem, hogy a padawanom majd támogat.
- A kedvencem? – kérdezek vissza, bár olyan rövidke a kérdés, hogy túl sok időt nem nyerek vele. – Hm, Beatles – vigyorodom el – oké, tudom, hogy nem ilyenre gondoltál. Talán az Imagine Dragons akkor, ha már úgyis szóba kerültek az előbb. De amúgy csomó mindent meghallgatok, nehezen tudnék kedvencet választani – vonom meg a vállamat kissé tanácstalanul. Nem tudom, hogy a nagybácsija milyen nagy ember lehet, de maga a gondolat is milyen szuper már, hogy megvan az esély arra, hogy Hella ott találkozhasson híres előadókkal, akiket esetleg kedvel. – Neked? Ott láttál már amúgy olyanokat, akiket szeretsz?
- Oké – felelem röviden, majd amint a lámpa zöldre vált, lépek is le a járdáról egy hirtelen gondolat okán megszületett helytelen döntés felé, amelyet biztosan meghozok, mert képtelen leszek ellenállni – ismerem magamat.
A menhely gondolata egészen a kávézóig jónak tűnt, de ahogyan közeledtünk ide, egyre jobban izgulni kezdtem miatta. Pedig semmi extra, tudom… csak tudom, milyen vagyok és nehéz lesz bármire is nemet mondanom. Hella kézfogása eléggé sokat lendít a dolgon, de bátorságot nem nagyon ad, pedig most jó lenne, ha kérhetnék tőle kölcsön, tuti visszaadnám hazafelé. Biztató mosolyát én is viszonzom. Hát jó, ő már rutinos macskás csaj, most tutira lököttnek tart, hogy én meg nagy mellénnyel eljöttem ide és ahhh…
- Igen, sátorozni nagyon szuper! Jó ötlet – mosolyodom el az ötletére. Mennyi mindent kitaláltunk már, mióta jövünk! – Csak a horror sztorik a tábortűznél, na az nem az én stílusom… - húzom el a számat meg grimaszolok is mellé, majd nagyjából két pillanat múlva megérkezik hozzánk az önkéntes lány, aki útbaigazít minket.  
- Oké, de tudod, az a feladatod, hogy visszatarts, nem vihetek haza cicát – tisztázom újfent a padawan feladatkörét alig hallhatóan, de remélem, hogy Hellához eljut belőle valami. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy STOP tábla van a cicák feje fölött, de azt csak én látom, ő nem. Talán ő azt látja, hogy villog, mint a jackpot jel a játékokban, és az a szöveg van ráírva, hogy „engem vigyél haza”.
Hella milyen jó fej már, hogy beszél helyettem. Vajon ennyire rám van írva, hogy be vagyok tojva? Közben Clara irányításával megérkezünk a macskákhoz, aki hamarosan továbbáll és Hellával ketten maradunk meg itt van a rengeteg cica is.
- És most mi legyen? – pislogok rá nagyokat – szerinted járjuk végig az összeset? Uh, mennyire sokan vannak! – mondom kissé szomorkásan. Megdöbbentő, hogy mennyi állat nem kell senkinek és kiteszik őket az utcára… Továbbra is Hella kezét szorítom, mintha az lenne az egyetlen biztos pont az életben. – Mit is mondott a lány, hogy ki lehet őket venni a ketrecből? – Csak kicsit bambultam el, míg magyarázta a dolgokat, nem baj. Elindulunk lassan, majd hirtelen felkiáltok, mint aki megtalálta a rák ellenszerét – Nééézd!! Egy Maine coon!! – elengedem Hella kezét és odamegyek a ketrechez közel. Ismerem ezt a fajtát, annyira szép, és tudom, hogy hatalmasra meg tud nőni. Ez a ketrecben még egy kismacska, de az is lehet, hogy csak keverék, hiszen ilyen helyen nincsen fixre mondva, hogy az adott állat milyen fajtájú, ennek a cicának is az áll a tábláján, hogy „maine coon jellegű”. Csillogó szemmel és ezerwattos vigyorral fordulok Hellához – Megsimizzük?

Evangeline & Hella

sometimes the greatest adventure is simply a conversation

- Talán majd az egyetem tud ezen segíteni, úgy tudom, hogy szoktak fellépések és kiállítások lenni. – megértően csendül a hangom, mert átérzem a félelmeimet, nagyon is. Még mindig megesik, hogy remegő kézzel és ideges gyomorral ülök le egy-egy nyilvános zongorához, pedig már pár éve annak, hogy először így tettem, mert otthon nem zongorázhattam és hiányzott.  
Mosolyogva hallgattam a történetét azzal kapcsolatban, hogy miként is vált az egyik mesekönyv illusztrátorává. Az én szüleim biztosan soha nem egyeztek volna bele, zongorázni is részben azért engedtek, mert jól mutat a felvételinél, de számomra ennél többet jelet, ezért is jelentkeztem titokban ugyanoda, ahova Evie is.
- Nagyon örülök, hogy ennyire jól alakult az egész. Remélem, hogy kapni fogsz még több felkérést, mert nagyon tehetséges vagy. – mosolyogva pillantottam rá és egyáltalán nem esett nehezemre az újabb dicséretet kimondani, ahogyan jókívánság is könnyedén hagyta el az ajkaimat. Tudom, hogy néhány ember nem tud örülni mások sikerének, de hiába nem régóta ismerem őt, attól én még nagyon is örültem és reméltem, hogy minden ezzel kapcsolatos álma valóra fog válni.  
- Ki kellene tanulnod azt, hogy miként kell könyvekre élfestést csinálni. Egy állandó megrendelőd biztosan lenne. – ártatlanul pillantok felé, miközben a mosolyom kiszélesedik, mert persze magamra gondolok. Olyan szépeket festenek néhányan a könyveikre, hogy ámulatba ejtő. Néha sokkal szebb annál is, mint amit gyárilag csinálnak, pedig egyre több élfestett könyvet lehet kapni.
- Tényleg? – őszinte meglepettség kicsendül a hangomból és egy picit el is szégyellem magam, hiszen miért ne mondana igazat? – Mert barátságos, kedves vagy és olyannak tűnsz, mint akinek nem jelent gondot az, ha szóba kell elegyedni valakivel. – kisebb habozást követően szólalok meg, mert tényleg azt hittem, hogy sok barátja van. Még picit el is húzom a számat, amikor a fura szót kiejtette. – Szerintem nem vagy fura, vagy lehet csak azért gondolom így, mert rám is szokták mondani. – kicsit megrántom a vállaimat, de most nem akarok Timre vagy Heatherre gondolni. Hamarosan vége a sulinak és remélhetőleg többet nem látom őket. – Örülök annak, hogy megismertelek. – alig hogy kiejtem ezt a pár szót, picit kétségbe is esem. Túlzottan korán mondtam ezt? De még is ezt éreztem, még ennyire rövid ismeretséget követően is. Vele a kisebb zavarok ellenére is könnyű beszélgetni és azt hiszem neki sikerült már valamennyire átjutnia a falaimon is. Remélem, hogy nem fogom őt is úgy elveszíteni, mint hajdanán a gyerekkori barátomat.
- Remélem, hogy azért az elképzelt énem nem volt ezerszer jobb annál, mint ami a valóság. – a végére kicsit el is nevetem magam, mert igaza van. Én is elképzeltem őt.
- Eleinte nem volt könnyű, kicsit bizalmatlan volt és félénk. – beszéd közben el is merengek, ahogy visszaemlékezem arra az időszakra. Elmosolyodom, ahogy eszembe jut a pöttöm Kerberosz és majdnem neki is megyek az egyik oszlopnak, miközben gondolatban máshol járok, de még éppen időben sikerül kikerülnöm. Zavarodottan pillantok körbe és megköszörülöm a torkomat is. – Kellett egy kis idő mire szobatiszta lett, de minden nehézség ellenére is nagyon szerencsés vagyok, amiért ő van. Neki köszönhetően van egy kis szeretet is odahaza. – fel se tűnik, hogy miként fogalmazok, mert őszintén így gondolom. Kerberosznak köszönhetően nem érzem magam teljesen magányosnak abban a házban. Egyébként nem igazán szoktam arról beszélni, hogy a szüleim maximum akkor vesznek észre, hogy létezem, ha dicsekedhetnek az eredményeimmel, vagy amíg plusz tanulnivalókat az ajtóm előtt hagyják, de amúgy szinte nem is látom őket. A nagynénémtől és nagybácsimtól is több szeretetet és gondoskodást kaptam, mintsem tőlük. – Szerintem megéri, mert nagyon imádnivaló és igazi uraság vált belőle, aki elvárja, hogy szeretgetve legyen. Gyakran az ölemben fekszik és mérgelődik, ha lerakom. – tudom, hogy sokan nem szeretik, ha az állat felmegy az ágyra, de nálam ez nem így van. Általában ott alszik mellettem. Van amikor máshova heveredik le, de reggel amikor felébredek, akkor már ott doromból mellettem.
- Szuper! Akkor majd megírom az időpontot és a helyszínt is. – örömömben még egy aprót szökkennek is, aminek köszönhetően pillanatok alatt zavarba is jövök, de a lelkesedése nagyon is ragadós és hamar tovaűzte a kételyeimet, amit a viselkedésem okozott vagy éppen az, hogy ennyire rövid időt követően én hívom őt közös programra. – Egyszer majd megmutatod azokat a rajzokat? Nagyon sok számukat szeretem, de most jött ki az új albumjuk, arról Kid és In Your Corner a kedvencem, régebbről pedig Believer. – pár pillanatig el kell gondolkoznom a címeken, mert néha a szöveg hamarabb beugrik, mintsem a cím. Arról nem is beszélve, hogy kisebb fejtörést is okoz az, hogy csak ennyit említsek meg, mert szinte minden számukat imádok.  
Elhúzom a számat és lemondóan sóhajtok, miközben lesütöm a pillantásomat. Nem hiszem, hogy a családi nyaralás során túl sok barátot szereznék, vagy csak úgy csevegésbe kezdenék, mert nem jellemző rám és ekkorát tuti nem fogok változni pár hét leforgása alatt, de ez az én bajom és nem az övé. Ő csak próbál kedves lenni, ami nagyon jó érzés.
- Köszi, aranyos vagy. – elmosolyodom, amikor azt mondja, hogy szerinte jól megy a nyitottabbá válás. Hálásan pillantok rá, aztán megrántom a vállaimat. – Részletkérdése, mert egy romos házat felkeresni se életbiztosítás, de túrázni még nem voltam egyedül. Mostanában a nagynénémmel szoktam túrázni, meg néha a nagybácsim is eljön. – elmosolyodom, ahogy eszembe jutnak, mert nagyon szeretem őket. Ők az én „szüleim”, vagyis elég gyakran úgy érzem, mintha azok lennének. – Szeretnék most már majd egyedül is neki vágni az ismeretlennek. Az egyik nagy álmom, hogy bejárjam Európát, még ha részletekben is, de jó lenne felfedezni. Téged nem vonz az ilyen? – kíváncsian pillantok rá, miközben egyre közelebb érünk a menhelyhez, ami egyre inkább kirajzolódik az út túloldalán.
- Még nem tudom, de ha lesz lehetőségem rá, akkor majd lehet beugorhatsz te is. Ki a kedvenc énekesed / együttesed? – hátha ők is megfordulnak majd Roynál. Persze előtte mindenképpen egyeztetnék vele is, mert nem akarok semmiféle galibát, de ha nem is jöhet Evie, akkor is tuti szereznék neki aláírást.
- Hmmm, rendben, akkor ezt majd még megbeszéljük. Írd meg, hogy milyen helyet szeretnél, én pedig igyekszem a megfelelő lehetőségeket felkutatni. – esélyesen nekem könnyebben menne a keresgélés, tekintve hogy jó pár éve annak már, hogy romos épületeket keresek fel nappal és éjszaka is. Hajdanán Wade vitt el egy ilyen helyre, most már tudom, hogy azért, mert még inkább meg akart nyerni magának, de neki köszönhetően új hobbira bukkantam és innen ered részben a fényképezés iránti szenvedélyem is. Ha lehetne, akkor az lenne a másik dolog, amiből szeretnék megélni a zongorázás mellett.
Amikor ő megtorpan a bejáratnál, akkor elmosolyodom, mert most nagyon magamra emlékeztet, így habozás nélkül lépek vissza hozzá és fogom meg a kezét, hogy magammal húzzam. Néha nekem is erre lenne szükségem, hogy valaki megfogja a kezemet és végre megmutassa a világnak azt a részét, amit nem igazán ismerek. Csak eddig nem igazán nyúlt felém ilyen kéz, ami segíthetett volna abban, hogy ne érezzem magam ennyire elveszettnek a korombéliek között, de talán ez változni fog. Mosolyogva pillantok le a kezünkre és gyengéden megszorítom.
- Igen, nagyon szeretek sátorozni. Néha jó elveszni a természetben, távol lenni a világ zajától. Te is szeretsz? Ha igen, akkor talán egyszer együtt is elmehetünk. – lelkesen csendül a hangom, majd nem sokkal később már valaki oda is lép hozzánk, így időm sincs pánikba esni az újabb felvetett jövőbeli terv miatt. Elmondom neki, hogy miért jöttünk, mire meg is indul, mi pedig követjük őt.
- Nyugi, minden rendben lesz. Itt vagyok. – suttogom Evie-nek és együtt érzek vele, mert félő, hogy még a végén én is el fogok csábulni. Egy védtelen és édes teremtésnek még is ki tudna ellenállni?
- Köszönjük, nézelődhetünk? – kíváncsian pillantok Clara-ra, mire ő bólint és a hátunk mögé pillanat, mert újabb látogatok érkeztek.
- Nem haragszotok meg, ha most magatokra hagylak? Sajnos betegség miatt kevesebben vagyunk. Ott leszek, vagy ha nem láttok, akkor nyugodtan gyertek be. – kedvesen csendül a hangja és még pár tudnivalót elhadar, aztán máris magunkra hagy miután közöltem vele, hogy nem gond.
- Nos, gyere nézzünk körbe. – bátorítóan újra megszorítom a kezét és biccentek a fejemmel a cicák felé, de persze nem csavargok el messzire, végig Evie mellett maradok.  



outfit

to Hells

pls don't let me to have a cat

Fú, de nagyon más minden Hellával. Olyan dolgok jutnak eszébe, ami másnak nem igazán, nem jellemző, hogy ilyesmikről másokkal beszélgessek a szüleimen kívül, talán Hella az első, akinek úgy igazán meséltem ezekről eddig.
- Iiigen… de nem igazán szoktam kirakni őket sehová. Majd szeretném, ha lenne egyszer egy kiállításom, de az messze van még – mosolygok rá szerényen. Nem akarok hencegni vagy ilyesmi, kicsit tartok tőle, hogy annak hat, ha ilyesmiket mondok. – Meg az olyan fura, tudod… ott kell lenni élőben és látom, hogy az embereknek mi van az arcára írva… beszélgetni velük a képekről, meg ilyesmi. Amit persze tök szívesen csinálok, csak még nem barátkoztam meg a gondolattal, hogy ez is velejárója az egésznek – mondom teljesen őszintén. Gondolom, fel kell nőni a feladathoz. Néha már így is egy kicsit koravénnek érzem magam a mesekönyves-dolog miatt, nem tudom, valahogy ilyen érzés, hogy azzal én már kiléptem a nagybetűs életbe, aztán lehet, hogy tökre nem, és csak túl sokat gondolok bele a dolgokba.
- Persze, hisz így lettünk mi is – vágom rá és hozzágondolok közben egy szívecske emojit – Először ijesztő volt, de miután megbizonyosodtunk arról, hogy valós dologról van szó, nem pedig valami átverés, akkor én azonnal rábólintottam – mesélem életem eddigi legjobb döntésének történetét. - Persze, a szüleim eleinte nem voltak túlságosan lelkesek a suli miatt ugye… de meglátták benne a lehetőséget, hála az égnek – teszem hozzá még és a végén az ég felé emelem a tekintetemet, hogy akkor hálát adok neki sokadszorra is. Persze van negatív oldal is, mert a suli kárára nem mehet a dolog, de az életben semmi sem fenékig tejfel, ezt mindig is tudtuk ugye.
- Igazából, eléggé random, hogy mit rajzolok le éppen… - vonom meg a vállamat. – Szoktam olvasni ilyeneket néha, de leginkább, ha ki akarom kapcsolni az agyamat, akkor festek. Felrakom a fülhallgatót és ami eszembe jut a zenéről, vagy úgy akármiről – végül is, amit jelenleg csinálok a gyerekkönyvekhez, az is olyasmi, mint amit Hella kérdez, csak sokkal egyszerűbb. Egy mesebeli karaktert életre kelteni sokkal könnyebb, mint egy regény hősét. Lehetnek rajta eltúlzott vonások, de, lehet érzékeltetni rajta, hogy pozitív vagy negatív szereplő, így a gyerekek könnyebben be tudják kategorizálni, hogy milyen karakter.
- Ugyan már… ha azt mondod, hogy mégsincs kedved hozzá, akkor sem haragudtam volna meg – mosolygok rá szelíden. Ez egy nagy döntés volt és még nekem is izgi, pedig szerintem sokkal könnyebben veszem az ilyen akadályokat, mint Hella. – Ezt miből gondolod? – nevetek fel. – Olyan igazi, folyton együtt lógós barátaim nincsenek; többnyire odacsapódom valakikhez – felelem némi gondolkodást követően. – Én vagyok a fura művész csaj – vonom meg a vállamat. Persze Tana és Elodie megtűrnek maguk mellett, de előfordult már, hogy másokkal lógtam, ha olyan kedvem volt. – Hmm, online sokkal könnyebb, igen, de nem jellemző igazából. Persze, volt már részem benne, és mindig tök izgalmas, hogy milyen a másik, meg ilyesmi – széles mosolyra húzódik a szám. – Téged is elképzeltelek valamilyennek, nyilván – ekkor már vigyorgok Hellára. – De szerintem ez tök természetes, hogy így érzünk ilyenkor.
Akaratlanul is felnevetek. Elodie nagyjából egy hete mondta, hogy szivárvány vagyok, azt hiszem, pályát tévesztettem, és hivatásos szivárványnak kellene lennem. Talán a színes hajam miatt tűnök annak, vagy nem tudom…
- De aranyos vagy, örülök, hogy így látod. – Bár most egészen jól lavírozok a sok vagyok-kevés vagyok mezsgyéjén, ha ezt az arányt igyekszem fenntartani, akkor jó vagyok. Egyáltalán nem megerőltető, sőt, jót is tesz egy kis gyakorlás, hogy ne járassam mindig a számat. – Ez valóban szép gesztus volt tőled, és mindketten jól jártatok. Tuti jó kezekben van nálad és már szépen összeszedte magát – mosolygok rá bíztatóan. – Nagyon nehéz egyébként gondoskodni róla? – kérdezem aggódó fejjel. Neeem… nem azért, mert macskanézőbe megyünk nekem, és kíváncsi vagyok, mennyi terhet jelentene egy cica, még véletlenül sem.
- Tényleg? – teszem fel a kérdést, s magasra szaladnak a szemöldökeim. – Hű, akkor én szerencsére nem sok olyan embert ismerek… ez olyan jó, hogy te is hasonlóképp gondolkozol, szerintem akárki nem vette volna a bátorságot, hogy egy magára maradt cicát felvegyen a földről és hazavigye – mosolygok rá büszkén. Mert tényleg az vagyok. A szüleim nem tudom, hogy mit szóltak volna egy ilyen lépéshez, ha én teszem meg, de azért csak nem tettek volna ki az utcára macskástul…ezúttal vajon magamat győzködöm, hogy nem lenne semmi gáz, ha most egy cicával térnék haza?
Egyelőre még nem tapostam rá az éppen aktuális kavicsomra, de nem is fog sikerülni, mert elbambulok – pontosabban Hellára figyelek és nem látom már, hogy hová gurul és elveszítem. – Ja, dehogy, csak egy hülye szokás – legyintek a kérdésére. – Jaj, cuki vagy – lehet, hogy el is pirulok egy kicsit, nem szeretek ám a középpontban lenni agyondicsérve, nem mindig tudom kezelni azokat a helyzeteket, bármennyire is olyannak tűnök, mint aki igen. – Nem tudom… az vagyok – mosolygok rá, miközben zavarban vagyok. Nagy dolog ez igen, de azért nem vagyok egy popsztár vagy ilyesmi, legalábbis én nem tekintem magamat olyan hű de nagy embernek. Az Imagine Dragons neve visszaránt a gondolatok erdejéből.
- Naná! – csillan fel a szemem. – Oh, tényleg? Az nagyon szuper lenne, szívesen veled tartok! Melyik a kedvenc számod tőlük? Én egy időben rongyosra hallgattam a Naturalst és csomót rajzoltam is hozzá, nagyon megihletett az a dal, tök jó – mondom, miközben beugrik, hogy tényleg mennyire odáig voltam érte, meg amúgy az összes többiért is. Kicsit meglep, hogy Hella elhív, de igazából örülök ennek, mert akkor tuti nem tart gáznak, ami melengeti a lelkemet egy kicsit. Elég nagy zsákbamacska ez a mai nap ugye… de csak képletesen, nem igazából… úgysem férne bele a táskámba egy cica, vagy de?
- Na ja, a családdal nem valami izgi, de ott megismerhetsz embereket, és az jól is alakulhat – bíztatom, mert látom, hogy nem valami lelkes a nyaralást illetően. Én mindig így szoktam, hogy valaki mellé odacsapódom és együtt lógunk, míg tart a nyaralás, valahogy mindig találok erre megfelelő embert. – A túrázás szuperül hangzik – kiáltom lelkesen – nem tudom, miért vagyok néha kicsit hangosabb, de most így sikerült. – De ugye, oda nem egyedül mész? Mármint, azért veszélyes is lehet akár, ha valami olyan terep – magyarázom tovább. – De egyébként szerintem tök jól megy a nyitottabbá válás – kacsintok rá. – Gondolj csak bele, hogy eljöttél ma, és ez milyen nagy dolog már! – teszem hozzá, bárcsak részben kapcsolódik a témához. Sok idő, mire a bizalom kiépül, sokan nem is eléggé türelmesek hozzá, de szerintem érdemes várni rá.
- Wow – csodálkozom el a munkalehetőség kapcsán csillogó szemekkel – neked irtó jó lesz ez a nyár, bárki irigykedhetne rád, abban biztos vagyok – bólogatok. – És mit fogsz majd ott csinálni? Milyen izgi már, hogy ilyen híres emberekkel találkozhatsz. - Egy ilyen állásra biztosan én sem mondanék nemet, még akkor sem, ha megpusztulnék attól, hogy túlvállalom magamat. Viszont egy ilyen gyakorlat jó ugródeszka lehet Hellának a későbbiek során, habár annyira nem értek ezekhez a dolgokhoz.
A közös kiruccanás talán mégsem olyan vészes ötlet a részemről, hiszen ha koncertre elmegyünk együtt, akkor az sem egy vészes dolog szerintem.
- Aha, persze – egyezek bele bólogatva, miközben az út túloldalán levő lámpát figyelem, hogy mikor vált már zöldre. – Ja de nem muszáj nagy dologra gondolni, felőlem valami romos épület is lehet valahol a városban, vagy ilyesmi. – Mindig is vonzott az ilyen. Nem biztos, hogy egyedül be mernék menni egy olyan helyre, de együtt már talán.
Vészesen közeledik a menhely kapuja, ahogyan átkelünk a zebrán. Csak szétnézünk meg megsimizünk néhány cuki állatkát, semmi gáz…
A fejemre van írva, hogy nem vagyok biztos ebben az egészben és ezt Hella is láthatja. – Nem – nevetek fel zavartan. Elkapja a kezemet, így most már kénytelen vagyok menni, bármennyire is habozok. Na ez a hely sem jobb, mint egy kísértetjárta ház, jobb is, hogy nem egyedül jöttem ide.  – Oké – felelem a kirándulás kapcsán. – Amúgy, sátorozni is tök jó, azt próbáltad már? – kérdezek vissza s pillantok rá hálásan, hogy sikeresen kizökkentett a hely okozta kezdeti pánikból.
Egy lány lesz a segítségünkre, aki önkéntesként dolgozik a menhelyen – Clara, mondja a névtáblája.
- Gyertek, erre vannak a cicák – mondja mosolyogva.

Evangeline & Hella

sometimes the greatest adventure is simply a conversation

- Gondolom azért a képeid is kapnak dicsérőszavakat, nem? – meglepetten pillantok rá, mert hirtelen nem tudom azt, hogy ennyire szerény vagy tényleg gyerekkönyveknél ez másként van és netalán tényleg nem igazán fordítanak figyelmet az illusztrációra. Ha én egy illusztrált könyvet olvasok, akkor mindig beleírom az értékelésembe azt is, hogy mit gondolok a rajzokról. Szeretem összességében átadni másoknak azt, hogy mit is nyújtott számomra egy történet, egy könyv. Néha pedig még egy-két üzenetváltás is keveredik ilyenből, mert valaki rám ír miatta, mivel olvasta az értékelésemet, ami nagyszerű érzés tud lenni. Főleg, amikor előolvasó voltam, vagy csak annyira tetszett az értékelésem az írónőnek, hogy új kiadásnál már a borítóra került belőle idézet. Alig akartam elhinni, amikor megláttam. A kisebb elkalandozásom ellenére is figyelek arra, amit mond és mosolyogva hallgatom őt. Kicsit büszkén is pillantok rá, mert felnézek rá, amiért ennyire fiatalon képes volt az álmaiért tenni, nem pedig megfutamodott. – Akkor igaz a mondás, hogy azért akad előnye is az internetnek. –sajnos sok veszélyt is rejt magában ez a digitális világ, de olyan jó érzés néha pozitív történeket hallani, olvasni vagy látni, hiszen mi is igazából ennek köszönhetően találkoztunk.– Nagyon izgultál eleinte, vagy egy fikarcnyi kétely se lakozott benned, hanem egyből tudtad, hogy te szeretnél élni ezzel a lehetőséggel? – én biztosan túlaggódtam volna, de esélyesen azért is, mert tudom jól, hogy a szüleim elképzelései és az én vágyaim nagyon eltérők, arról nem is beszélve, hogy a mi családunk nem igazi család. – És young adult regényekhez, vagy fantasy regényekhez nem is szoktál készíteni fanartot, ha akad egy kedvenc szereplőd, párosod? Vagy nem szoktál ilyeneket olvasni? – én egyedül emiatt sajnálom azt, hogy nem vagyok tehetséges a rajzolásban, pedig nagyszerű érzés lenne néha a kedvenc szereplőimet életre kelteni és megosztani másokkal is. Annyira sok gyönyörű fanart van, amit könyvek alapján készítenek az emberek.
- Inkább köszi, hogy elhívtál, és ha már belementem online, akkor illik el is jönni. – megrántom a vállaimat,  de attól még picit óvatosan csendül a hangom, mert nekem ez nem annyira könnyedén. Majdnem megfutamodtam, amire nem vagyok büszke, de ez az egész számomra eléggé újdonság. Pár pillanatig az utcát fürkészem, a kávémat kortyolgatom. – Neked sok barátod van? Mármint gondolom te népszerű lehetsz. – én nem vagyok az. Inkább a piszkálódások miatt figyeltek fel rám, ha éppen olyan kedvük van az osztálytársaimnak, de már csak pár hónap és vége lesz. Hamarosan remélhetőleg új fejezet kezdődik az életemben ilyen téren is. -  Gyakran szerzel barátokat online, hogy aztán magatok mögött hagyjátok a virtuális valóságot, vagy ez számodra is még mondhatni szokatlan? – kíváncsian pillantok rá kisebb hallgatást követően, mert számomra ez új. Mármint akadnak olyanok, akikkel tök jól elbeszélgetünk néha online, akár egy-egy játék vagy könyv miatt, de őket nem ismerem személyesen. Sőt, a legtöbbjükről azt se tudom, hogy miként néznek ki. Személyesen egyébként is sokkal nyuszibb szoktam lenni, mint még néha most is, de igyekszem sodródni és nem túlzottan befeszülni, mint régebben tettem.
Elmosolyodom és megingatom a fejemet.
- Emiatt ne aggódj. Egyáltalán nem gondolom azt, hogy sok lennél. Inkább olyan vagy, mint egy szivárvány, azt pedig az emberek szeretik. – barátságosan csendül a hangom és remélem, hogy nem fogja sértésnek venni a hasonlatot, mert nem annak szántam. Inkább csak arra gondoltam, hogy jókedvet és színt hoz az ember életébe. Esélyesen ennek köszönhető az is, hogy nem vagyok teljesen ideges ez a találka miatt, hanem kezdek én is felengedni.
- Nem gond, nem tudhattad. Sokan nem mondanák meg róla, hogy mentett cica. Én pedig örülök annak, hogy rábukkantam, mert ő is és én is jól jártam. Így legalább nem vagyok annyira magányos odahaza. – akaratlanul bukik ki az igazság, mire sietve sütöm le a pillantásomat és azt kívánom, hogy bárcsak inkább hallgattam volna. Tudom, hogy a családom minek tűnik a cikkek  és fényképek alapján. Tökéletesnek, mintha mindannyian boldogan élnénk és nagyszerű szüleim lennének. A munkájukban azok, viszont szülőként teljesen elbuktak, mert nem is törődnek velem. Végül egy halovány mosollyal pillantok rá.
Mosolyogva hallgatom őt, mert egyértelmű, hogy ő imád beszélni, de ez engem csöppet se zavar. Sőt, szívesen hallgatom a történeteit, gondolatait vagy véleményét, ha arról van szó. Arról nem is beszélve, hogy annak köszönhetően, hogy ő ennyire laza, így nekem is picit könnyebb azért megtalálnom a saját hangomat.
- Ez kicsit csodálatraméltó, hogy így gondolkozol. Sok felnőtt elbújhatna melletted. Hasonlóan gondolom én is, ha majd újra befogadnék egy kisállatot, akkor én is menhelyről szeretnék örökbe fogadni, kivéve akkor, ha megint utamba sodorná az élet. – elmosolyodom, mert bármennyire szomorú arra gondolni, hogy az ilyen helyek mennyi védtelen állattal vannak tele, akik között akad olyan is, akikkel mindenféle borzalmas dolgot műveltek az emberek, attól még jó érzés olyannal beszélgetni erről, aki hasonló véleményen van, mint én és aki hozzám hasonlóan szereti az állatokat és simán adna esélyt egy magára hagyott állatnak. Egy olyan állatnak, akinek leginkább szüksége van a szeretetre és gondoskodásra, odafigyelésre.  
Nem kerüli el a figyelmemet miként is rugdossa a kavicsot. Picit habozok, hogy megszólaljak, vagy ne, de végül bátorságot veszek magamon és rápillantok.
- Baj van? – ha esetleg nem értené, hogy miért is kérdezem, akkor a kavics felé bökök a fejemmel, ami kicsit messzebbre gurult tőlünk, de az is lehet, hogy totálisan más okból rúgdosta.
Kicsit kuncogva ingatom meg a fejemet, mert ezt valahogy sejtettem, hogy rajzolni fog, amikor viszont azt említi, hogy akadnak megrendelések, amikkel el kell készülnie, akkor újra meglepetten nézek rá.
- Ez nagyon menő!! – tudom már mondtam, de akkor is. – S akkor ezek után ennyire szerény vagy? Lehet inkább kérnem kéne tőled egy autogramot, ki tudja, lehet még jól fog jönni, ha majd nincstelen zongorista leszek. – bolondozom vele, ugyanakkor ott vagy egy kisebb elismerés is a pillantásomban, mert már többször kifejeztem én is azt, hogy nagyon tehetséges és ez csak még inkább ezt erősiti meg. – Szereted az Imagine Dragons együttest? Van jegyem a koncertjükre, akár elmehetnénk együtt is. – ez volt az egyik tervem a nyárra és miért ne mehetnénk együtt? Lehet túlzottan korai kijelentés volt a részemről? Mindegy, nem számít, hiszen már visszavonni nem tudom és megfogadtam, hogy bátrabb leszek. Én pedig igyekszem az lenni, még ha néha meg is ingok. – Igen, biztosan lesz valami családi nyaralás is, de nem sok kedvem van menni. Nem olyan buli, mint amilyennek gondolná az ember. – elhúzom a számat, majd az ajkamba harapok, mielőtt még többet mesélnék a családomról, mert ez nem az ő problémája, hanem az enyém, hogy levegőnek vagyok nézve amióta az eszemet tudom. Untatni se akarom és elrontani a hangulatot se. –  Szeretnék túrázni menni, kicsit távolabbi helyeket néztem ki. – lelkesen csendül a hangom, mosolyomat le se lehetne vakarni az arcomról. – Egyelőre még sok mindent nem találtam ki, de igyekszem picit nyitottabb és bátrabb lenni, így még ki tudja mit is hoz a jövő. – hangom egészen halkan csendül. Nagyon fura érzés valakit ebbe beavatni, de úgy érzem, hogy vele ezt is megoszthatom,  hiába nem ismerjük egymást túlzottan régóta. Remélhetőleg ő nem fog kinevetni vagy furán nézni rám emiatt. Meg így kimondva valahogy még valóságosabbá válik az elhatározásom, amiben lehet el fogok bukni, de az is lehet, hogy nem. Meg kell próbálnom, nem azért, mert mások ezt mondták, hanem magam miatt.  Szeretném meglelni a saját utamat, a családi elvárásokat pedig magam mögött hagyni.  – Tényleg, meg lehet dolgozni is fogok, a bácsikám lemezkiadó cégénél. Már nagyon várom azt is. Sok híresség megszokott fordulni nála, legutóbb például Dan Reynolds-al találkoztam. Nagyon kedves volt. – na jó, most meg úgy néz ki, hogy én kaptam szómenést. Ez nem igazán volt jellemző rám, vagyis csak akkor, ha valaki közelében kezdtem otthonosan érezni magam. Kicsit zavarba is jöttem, mire ismét a hajamat kezdtem el babrálni, majd a kiürült kávésbögrét az egyik kukába hajítottam.
Elgondolkodtam azon, amit mondott, még meg is torpantam a zebránál, aminél szerencsére piros volt a lámpa, így várakoznunk kellett.
- Hmm, ez jól hangzik és talán lehet róla szó. – gondolom előtte még úgy is párszor találkoznánk, szóval nem lenne annyira fura együtt elutazni valahova. – Ha gondolod, akkor majd küldhetünk egymásnak ötleteket, hogy mi is jöhetne szóba, aztán majd meglátjuk? – kicsit óvatosabban csendült a hangom, de a lelkesedés attól még nem tűnt el, ahogy a mosolyom se. Amikor zöldre váltott a lámpa, akkor elindultam a túloldalra, hogy aztán a menhelyet szemügyre vegyen.
- Nos, akkor felkészültél arra, hogy ne csábulj el egy-egy édes pofi láttán? – aztán intettem is a fejemmel, hogy menjünk és találjunk egy illetékes személyt, aki segítségünkre lehet. Ha esetleg most ő torpant volna meg, akkor a kezéért nyúltam és a mosolyom azt sugallta: "Nem lesz gond".
- Amúgy amit korábban mondtál… - kicsit habozva szólaltam meg. – Ha esetleg úgy alakul, akkor lehet nézhetünk olyan helyet is, ahol egy-két napra meg tudunk szállni. Legalább lenne több időnk felfedezni a helyet. – egyértelmű volt, hogy megint eléggé zavarba jöttem, a szívem is majd kiugrott a helyéről és a gondolataim ezer felé cikáztak.
Nyugi. Nem lesz baj. Lehet nem is tetszik az ötleted neki. Ne ess pánikba.
Próbáltam kicsit nyugtatgatni magam és reméltem hamarosan találunk egy felnőttet is, aki netalán elvonhatja a figyelmét arról, amit mondtam, vagy egy édes kutyát vagy cicát.


outfit

to Hells

pls don't let me to have a cat

Eddigi megfigyelésem alapján kétféle embertípus létezik: vannak, akik úgy szívják magukba a tudást, mint a szivacs – mint Hella -, és vannak, akik meg úgy taszítják, mint két azonos pólusú mágnes egymást – ez pedig én lennék. Nem vagyok buta vagy ilyesmi, mert a jegyeim egész vállalhatóak igazából, de én inkább gyakorlatorientált vagyok, kevésbé vonzanak az elméleti dolgok. Na nem mintha nem a fejemben álmodoznék naphosszat, de az is más…
Persze, amikor a felvételire kellett készülni, kicsit rágyúrtam a dolgokra, nem mertem rizikózni, bár tudtam azt is, hogy négy tanév teljes tananyagát ha akarnám sem tudnám teljesen a fejembe szuszakolni, így hát valamennyire csak megpróbáltam utolérni magamat; de legalább tiszta lelkiismerettel indultam neki a felvételinek.
Látom, hogy Hella nem mestere a bókok kezelésének, nem baj, majd menni fog ez idővel biztosan. Meg persze tök új az egész szitu így offline környezetben. Türelmes vagyok vele, mert már korábban is éreztette velem a chat ablakban, hogy ő nem egy hozzám hasonló, nyitott személyiség, és én meg ezt amennyire csak tudom, igyekszem tiszteletben tartani. Persze, előfordulhat, hogy elfelejtkezem magamról… de bízom benne, hogy idővel nyitottabb lesz.
- Rendben, becsszóra nem fogsz tőlem semmilyen epres izét kapni – tartom fel az egyik kezem a másikat pedig a szívemre rakom. Csokis dolgot inkább vennék, az eper olyan megosztó tud lenni igazából… bármennyire is bejön, hogy rózsaszín az epres csoki tölteléke, a karamellás fényévekkel jobb, tehát nyilván azt fogom választani én is. Persze, olykor ráfanyalodom az epresre is, ha nincs más.
Hellaról aztán végképp nem mondanám meg ezt az örökösnő-dolgot, eléggé viccesen is hangzik, mivel ő pont az szöges ellentéte azoknak, akiket manapság így neveznek. Aztán a következő kérdésén alaposan meglepődöm; sosem kérdezett ilyet még senki.
- Áradoznak? Áh, az túlzás – legyintek szerényen. Bele sem gondoltam még ebbe eddig. Bizonyára látszik a fejemen, hogy keresem a szavakat és átgondolom a kérdést, mert egyébként azt nem szeretném, ha az jönne le, hogy egy nagyképű picsa vagyok. -  Igazából lehet, hogy ilyen szinten még nem fogtam fel a dolgot… - nézek rá komoly pillantással. – Persze, ez egy hatalmas dolog, és imádom az egészet – teszem hozzá mosolyogva. – Sarah-val is úgy ment, mint veled – mesélem a történetünket. – Rámírt instán és eléggé sokat beszélgettünk, és eleinte nem is esett le, hogy mi a szándéka, egyszer csak kibökte. Akkor kértem néhány nap gondolkodási időt, mivel ez egy olyan dolog ugye, amit suli mellett necces bevállalni, úgyhogy muszáj volt megbeszélnem a szüleimmel is, aztán végül azzal a feltétellel bólintottak rá, hogy ha nem megy a suli rovására, megpróbálhatom – magyarázom. – Hát, megpróbáltam – vonok vállat egy vigyorral az arcomon. – Én úgy voltam vele, hogy imádom az olyan típusú rajzokat – persze festeni is szeretek a klasszikus módon -, de a gyerekeknek szóló rajzok mindig cukik és azok eléggé közel állnak hozzám. – Vajon vettem levegőt közben, míg elmeséltem az egész életemet fél percben?
Azért arról még nem teszek le, hogy egyszer tolunk egy négykezest. Milyen aranyos már ez a lány, hihetetlen! Szavain csak mosolygok.
- Akkor jó – legalábbis remélem, hogy tényleg nem rémisztem el azzal, hogy ilyen sok vagyok. Ettől kevesebb aligha menne. – Aha, azt gondoltam. Mármint nem rosszból vagy ilyesmi… az elmondottak alapján sejtettem. De ez tök jó, hogy vetted a bátorságot és elkísérsz és köszi – bólogatok. Tudom, hogy a hozzá hasonlóak nehezen veszik rá magukat ilyen dolgokra, úgyhogy ez tényleg nagyon jól esik. – Te? – nevetek fel – Hát kettőnk közül inkább én vagyok az, aki elronthat bármit is… például lyukat beszélek a hasadba vagy ilyesmi… mint most is – magyarázom.
Majd már séta közben előkerül a találkozó igazi témája is: a macska. Elvetemült ötlet volt ez a részemről, magam sem tudom, hogy mit akarok.
- Na jó, ez igaz – értek egyet vele. – Csak maradjon is így – nevetek vele együtt. Majd sajnos jól beletenyerelek egy kényes témába. – Oh nem tudtam, jaj… vagyis, igazából ez egy irtó szuper dolog, amit tettél, megmentetted őt – mondom immáron halvány mosollyal. Igazából ugyanolyan, mintha menhelyről fogadta volna örökbe, csak nem volt papírmunka…
- Cuki vagy, örülök, hogy nem félsz tőlem annyira – nevetek fel, hiszen tisztában vagyok a helyzettel na. – Egyszer láttam szórólapon, hogy lehet nekik adakozni, és emlékeztem rá, hogy itt van egy. Szoktak lenni a suliban jótékonysági sütivásárok és azt hiszem, hogy már nekik is gyűjtöttünk valamikor – gondolkodom el egy pillanatra. – Igazából az ilyen szervezetektől egy centet sem sajnálok, úgyhogy ha azzal tudom segíteni őket, hogy tőlük hozok el egy cicát, akkor így teszek – nagyon felnőttes szavak ezek, de azért ugye a szüleimnek is lenne egy-két szava a dolgokhoz. – Meg vannak más állatok is, nemcsak kutya és macska – taglalom tovább a dolgokat. Vajon kihűlt már a kávém teljesen?
Egy kavicsot rugdosok magam előtt, irtó rossz szokás, de nem tudom leküzdeni. Az lesz a vége, hogy jól rá fogok taposni megint, mint ahogy általában szoktam.
- Nyárra? Hmm… hát rajzolni fogok valószínűleg – felelem s megvonom a vállmat. – Nem árultam zsákbamacskát, ugye? – nevetek fel. – Őszig le kell adnom néhány könyvhöz rajzokat, aztán amennyire lehet, próbálok majd előre dolgozni, hogy ne az első egyetemi hetekben kelljen csinálni, éppen elég lesz akkor majd azzal foglalkozni. Neked van? – érdeklődöm. – Nyaralni fogsz menni valahová? – pillantok rá, majd belekortyolok a kávéba.
- Amúgy, ha van kedved valamikor és jó idő is lesz meg ilyesmi, elmehetnénk valami helyre inspirációt gyűjteni… - hozakodok elő a témával. – Igazából tök szívesen festenék valami tájképet vagy valami olyasmit, de nem akarok mindig a netről szedni hozzá anyagot, jobb lenne, ha élőben látnám – remélem, hogy később sem fogja megbánni, hogy eljött ma, mert én örülnék neki, ha bandáznánk még együtt ezután is. Közben megpillantom a menhely bejáratát.

Evangeline & Hella

sometimes the greatest adventure is simply a conversation

Kíváncsian hallgatom mindazt, amit mesél és elmosolyodom azon, ahogy még hozzáfűzi azt az aprócska megjegyzést, hiszen még tökéletesen rémlik, hogy nem igazán szeret tanulni. Bár szerintem ezzel a többség így van, hogy a tanulás nem a kedvenc elfoglaltsága. Én elvagyok vele, de lehet csak azért, mert nekem könnyedén megy, és ha ilyen téren olyan lennék, mint az átlag, akkor esélyesen én is nagyon utálnám.
- Efelől kétségem se volt, hiszen szeretsz rajzolni és biztosan mindent megtennél azért, hogy bekerülj az álom egyetemre. – legalábbis szerintem neki pontosan azt jelenti a Juilliard, mint számomra. Egy lépést az álmunk eléréséhez, hogy egyszer igazi művészek legyünk és azzal foglalkozhassunk, amit imádunk csinálni, még ha a családunk nem is teljesen partner ebben. Kicsit görcsbe rándul a gyomrom, ahogy eszembe jut a családom és az, hogy netalán mi lesz akkor, ha rájönnek, hogy le akarok térni az általuk kijelölt útról. Pár másodperc erejéig kicsit komorrá is válik az arckifejezésem, de még időben kapcsolok és elmosolyodom, mintha semmilyen rossz érzés nem kerített volna hatalmába.
- Már én is túl vagyok rajta. – újra el fog egy kisebb stressz és izgulás, ahogy arra gondolok, hogy megléptem és tényleg elmentem. Arról nem is beszélve, hogy teljesen egyedül. Se Arthurnak, se Dahlianak nem kellett seggbe rúgnia. Szerintem egészen jól is sikerült, nagy szerencse, hogy Roy megengedte, hogy gyakoroljak a stúdióban. Sokat segített, hogy tudtam csendes és nyugodt környezetben készülni. Most pedig csak várnom kell arra, hogy megjöjjön az értesítő az eredményről. Pazar, kicsit olyan ez a várakozással teli időszak, mintha csak vihar előtti csend lenne.
- Köszi, és nem gondoltam komolyan. – motyogom az orrom alatt, mivel picit zavarban vagyok. Nem igazán szokták dicsérni a külsőmet. A nevetésének köszönhetően elmosolyodom és most már én is sejtem, hogy ő is csak viccel a rókalányos megjegyzéssel. Nem is értem, hogy az emberek miként tudnak lazák lenni, ha végre kimozdulnak az online térből és személyesen is találkoznak, hiszen online idővel az ember részben ki tudja ismerni a másikat, rájön, hogy melyik emoji mit jelent valójában, vagy mikor lehet gond, netalán viccel a másik. Persze, ehhez mind idő kell, de így személyesen kicsit kezdem úgy érezni, mintha megint nulláról indulnánk, vagy csak én vagyok ennyire nyomi és bonyolítom túl?
- Igazából sose lepj meg semmilyen epres dologgal. – nem csak sütire vonatkozik ez, hanem mindenre. Azt meg inkább elhallgatom, hogy a szüleim már megtették, hogy egyszer epres tortával leptek meg a 16. születésnapomon. Szerencsére még időben kiszúrtam, így nem lett rossz vége a figyelmetlenségüknek.
Válaszát hallva elnevetem magam és egyetértően bólintok, mert igaza van. Nekem is az olyan típusú csajok ugranak be erről, de én nagyon nem hasonlítok rájuk. Még öltözködésben se, vagyis néha lehet, hiszen szeretek én is olykor kicsit csajosabban öltözni, de főként a kényelmes és praktikus ruhadarabokat szeretem, mintsem állandóan hercegnőnek öltözzek, vagy puccba vágjam magam. – Akkor jó, én se tartom magam annak és egyetértek veled.  – barátságosan csendül a hangom.
- Amúgy milyen érzés az, hogy világszerte áradoznak a rajzaidról? Könnyedén igent mondtál, amikor felkértek arra, hogy te illusztráld a könyvet, vagy azért haboztál? – kíváncsian csendül a hangom, miközben mosolyogva fürkészem őt, mert el se tudom képzelni, hogy ez milyen érzés lehet. Természetesen akadnak, akik egy-egy feltöltött rövid insta videó miatt is írnak, mert tetszik nekik az, ahogy zongorázom, de amit ő csinál az szerintem sokkal menőbb. Arról nem is beszélve, hogy ilyen téren is előttem jár, mert szerintem eléggé bátornak kellett lennie ahhoz, hogy belevágjon, de aztán az is lehet, hogy nem igazán dilemmázott előtte, mert nem olyan nyuszi, mint én szoktam lenni.
- Héé. – tettetett felháborodással pillantok rá, de hamar kuncogásamba torkollik az egész, miután oldalba bökött. – Igen, a vizsga miatt egyik nagybácsim stúdiójában gyakoroltam, ezért nem voltam felelhető mostanában ilyen helyen. S nem kizárt, hogy egyszer át fogsz tudni jönni. – megköszörülöm a torkomat és lesütöm a pillantásomat, mert esélyesen most ástam el magam. – Nem igazán vannak barátaim, eléggé magányos róka vagyok és talán kicsit óvatosabb is vagyok, mint kellene. – meg is érkezik a szabadkozás, mert menteném a menthetőt, de az is lehet, hogy most jön rá arra, hogy mekkora lúzerrel akadt össze és hamarosan inkább sarkon fordul. – Kedves vagy és kedvellek, így remélem, hogy fogunk még együtt lógni, ha nem rontottam el mindent az előbbi megnyilvánulással. – kicsit még a szabad kezemmel is hadonásztam, miközben magyaráztam, aztán inkább gyorsan beleittam a kávéba, mielőtt még inkább beégetném magam.
Amikor séta közben kicsit megdorgál, akkor ismételten elnevetem magam és hálás vagyok azért, hogy még nem rohant el a másik irányba. Lehet teljesen az én ellentétem, színes és olykor harsány is, de nagyon aranyosnak tűnik. Én pedig megfogadtam, hogy nem fogok elfutni, hanem próbálok nyitni olyanok felé, akik szintén nyitnak felém. Szóval hajrá, menni fog ez. Gondolatban kicsit biztatom magamat.
- Valóban? – kicsit pimaszul csendül a hangom. – Szerintem nem vallottam kudarcot, mert nincs macska a kezedben, akivel éppen távozni akarnál. – természetesen kicsit húzom őt, bolondozom. Nevetésen csilingelő, mosolyom pedig kiszélesedik. A kérdésére nemlegesen megingatom a fejemet és kicsit komorrá válik az arckifejezésem. – Egy kuka mellett találtam, amikor hazafelé sétáltam. Nagyon picike volt, féltem attól, hogy nem fog életben maradni. – a többit meg nem nehéz kitalálni, hogy hazavittem és megtartottam. Egy ideig rejtegettem és a szüleim nem igazán örültek neki, amikor rájöttek, de végül még is hagyták, hogy megtartsam. Máig nem igazán értem, hogy sikerült elérnem, hogy maradhasson, de mázli, mert egyedül miatta nem érzem totálisan magányosnak magam abban a házban. Szavai nyomán elmosolyodtam és boldogan pillantottam rá. – Örülök, hogy így gondolod és nem csalódtál. – bár lehet utóbbit könnyelműség már most kijelentenem, hiszen nem olyan régóta tart ez a találka. – Én is örülök, hogy találkoztunk, nagyon jó fej és kedves vagy. – őszintén csendül a hangom.
- Igen, remek. – tényleg finom a kávé és most jól is jön. – Amúgy miért pont erre a menhelyre esett a választásod? Csak úgy, vagy konkrét oka van, amiért ide jövünk?-  Tényleg érdekelt, mert ha utóbbi, akkor jó lenne tudnom, hogy kitől is kellene távol tartanom őt, mert esetleg már neten kiszemelte a cicust.
- Nyárra van valami terved?  - közben a kávémat kortyolgatom és büszke vagyok magamra, amiért nem vagyok teljesen néma, hanem igyekszem én is kicsit előrébb lendíteni a beszélgetést és azt, hogy személyesen is megismerjük egymást.



outfit

to Hells

pls don't let me to have a cat

Az eleje mindig nehéz, meg… fura. Tökéletesen sosem lehet csinálni és mindig benne van a pakliban, hogy zavarban vagyunk – még én is -, de szerintem ez idővel majd biztosan elmúlik, hiszen valahogyan el kell kezdődnie a dolgoknak.
Nem tudom, hirtelen, hogy a külsőmet látva Hella csalódott vagy oké neki, ahogyan festek; mivel eddig ugye nagyjából egymás fejét láttuk a képeken, arról meg sosem beszéltünk, hogy ki milyen ruhákat szokott viselni. Mondjuk a tüll szoknya kicsit extrém, de egyszerűen imádom, hogy végre olyan idő van, hogy fel lehet venni, így nem tudtam ellenállni neki, amikor rám kacsintgatott a szekrényben, amikor öltöztem indulás előtt.
Mindenesetre viccesen nézhetünk ki egymás mellett. Engem az sosem zavart, ha valakivel nem egyezik az ízlésem, attól még lehet valaki jó fej. A suliban is egész sok ilyen van – pontosabban inkább kevés olyan van, mint én… sőt, nagyjából én vagyok ilyen szivárvány csaj. Vannak cicalányok, akik szintén nyomatják a rózsaszín világot, ám ők kicsit más kategória. Én biztosan nem vennék fel tűsarkút ehhez a szoknyához, főleg azért, mivel menni sem bírok benne.
A hajam mindig jó témának bizonyul, bármerre is járjak, de nem akadok fenn ezen, mivel tény, hogy az a leginkább szembetűnő dolog rajtam. Vagyis most nem, vagyis pont, hogy de, mivel nem olyan, mint a képeken és egészen átlagosnak tűnik a fejem.
Szegény Hella, basszus, belefojtom a szót.
- Ja – bólogatok. Na most egy kicsit zavarba jöttem, pedig nem jellemző, de ez előfordul az elején, úgyhogy annyira nem para. Mondanám, hogy kínos csend lesz úrrá köztünk néhány pillanatig, de akkora a zaj az utcán, hogy esélytelen, ám kicsit mégis van valami olyan. De optimistán tekintek a jövőbe még mindig. – Hát ugye a felnőttek nem úgy élik meg, mint mi… de szerintem is belefér… - vonom meg a vállamat és egyetértőn bólogatok.
Hella irtó cuki, ahogy igyekszik, legszívesebben újra megölelném, de az extrán furi lenne, és tuti azt gondolná, hogy kattant vagyok.
- Volt pályamunkám meg felvételi vizsga volt még korábban… - magyarázom. – Arra készültem ám rendesen – teszem hozzá büszkén, hiszen akár emlékezhet, hogy említettem korábban, hogy nem vagyok egy Einstein. – Neked volt, vagy lesz? Nem is tudom, hogy kinek mikor vannak ezek, vagy van-e mindenkinek – tűnődöm el egy pillanatra. De biztosan hasonló időszakban vannak ezek, de tény, hogy nem foglalkoztam azzal, hogy a többi szakon hogyan mennek a dolgok.
- Aww, hát ez látszik – mosolygok rá és egy kicsit oldalra billentem a fejemet, ahogy a haját nézem, nagyon szép. – Na most, hogy mondod ezt a rókalány-dolgot… - gondolkodom el s ez az arcomon is látszódik néhány pillanatig. - … meglátom, mit tehetek – nevetek fel.
- Áh, ez túl bonyolult lenne, biztosan létezik erre egyszerűbb módszer is – felelem komolytalanul. – Na de, köszi, hogy mondtad, akkor a szülinapodra nem veszek neked epres sütit, legalább tudom – kacsintok rá bíztatóan. Ezek hasznos dolgok szerintem, meg hát eléggé veszélyes is ugye, nem is baj, ha tudok ilyesmit, mert akkor tudok alkalmazkodni hozzá, ha bármi olyan helyzet adódna. Bár nem kifejezetten rajongok az epres dolgokért, de az biztos, hogy ha ez változna, akkor nem az ő jelenlétében fogom elkezdeni a rajongást.
- Igen – felelem röviden a kedvencemre vonatkozóan. – Szerintem a tiéd is szuper választás – kacsintok rá. – Ja persze, ne viccelj – legyintek a pénzügyi résszel kapcsolatosan. – Na ezt meg nem mondanám rólad amúgy… az unatkozó örökösnőre leginkább Paris Hilton ugrik be nekem – teszem hozzá vigyorogva. Na persze a suliban is vannak hasonló arcok, de ez egy ilyen közeg. Az meg, hogy én ’dolgozom’ az erős túlzás… legjobb az egészben, hogy a magam szórakoztatására csinálok mindent, végképp nem hívnám munkának.
- Jaaa, persze, ezt gondoltam… ah nem tudom, nehéz döntés – mondom csüggedten a macskára vonatkozóan. Hát maximum elrejtem a szobámban valahol. Túl sokat gondoltam mostanság erre, hogy mennyire jó lenne.
- Na, milyen vagy már – bököm oldalba egy kicsit s vigyorgok közben. – Ha áthívsz, átmegyek szívesen, de akkor azt mondjad. Legalább akkor meghallgatnám, hogyan zongorázol, mivel azóta se láttalak egyetlen köztérinél sem, úgyhogy kezdek kételkedni a dologban – pillantok rá szúrós tekintettel és teljesen komolytalanul. Nyilván elhiszem, hogy szépen játszik. – Megértem – húzom el a számat s apró ráncok jelennek meg a homlokomon is. Egy pajti elvesztése nehéz lehet mind a gazdinak, mind pedig a tesóknak.
Amint a baritsa lány felveszi a rendelést, a mobilommal gyorsan kifizetem a számlát és várjuk, hogy elkészüljön a kávénk, amit végül séta közben fogunk meginni.
- Teljesen jó – bólintok. Nem tűnik hosszú távnak, meg akkor legalább tudunk beszélgetni is közben. A mobilomat visszarakom közben a táskámba és a pultnak dőlve várom, hogy megkapjuk a poharakat és mehessünk tovább, de ez néhány pillanat múlva meg is történik, így mindketten elindulunk az utca irányába, de én még gyorsan szerzek egy műanyag kanalat, hogy a tejszínt le tudjam lapátolni a latte tetejéről, ne pedig az arcomon végezze az egész.
Ezzel most elszöszölök egy darabig, miközben már kint sétálunk, majd egyszer csak Hella töri meg a csendet.
- Hát öhm… nincs? – pillantok rá. –De amúgy már megint épp kudarcot vallasz, fegyverhordozóm – dorgálom meg viccesen Hellát. Fú, mi lesz ebből? Lehet, hogy a végén tényleg macskával térek haza… - Nem tudom… – nevetek fel. - Neked Kerberosz menhelyi cica? Bocsi, ha már említetted, lyukas az agyam… – szabadkozom. – De amúgy majd még kitalálom… Annak viszont örülök nagyon, hogy találkoztunk végre – mosolygok bíztatóan, s belapátolom az összes tejszínhabot a kávé tetejéről végre, már majdnem összeesett az egész, annyit beszéltem itt. – Na, jól választottál? – bökök a kávé irányába.

Evangeline & Hella

sometimes the greatest adventure is simply a conversation

Gyakran megesik, hogy online valaki másabbnak mutatja magát, mint amilyen valójában, meg akadnak olyanok is, mint én, hogy ott könnyebben elbeszélgetnünk másokkal, személyesen viszont kicsit feszélyezve érezzük magunkat és zavarba jövünk. A percek múlásával kezd olyan érzésem lenni, hogy ő tényleg egy nagyon színes és vidám egyéniség. Kicsit olyan, mint a filmekben és sorikban látott Sunshine karakterek, legalábbis ez az első benyomásom róla, főleg a szerelését elnézve. Egyszerre gondolom azt, hogy menő és merész is, de neki tagadhatatlanul jól áll. Szerintem én ilyet felvennék, tuti óvodásnak néznének már csak a termetem miatt is és nem is állna jól, de nem szoktam hasonlóan öltözködni. Most is inkább egy szimpla fekete-fehér kombónál maradtam.  Mosolyát látva én is elmosolyodom, mert nem gondoltam volna azt, hogy ekkora örömet okoz neki, hogy megdicsérem.
- Aww. – meglepetten csendül a hangom, amikor megosztja velem, hogy csak színező. Én azt hittem, hogy befestette a haját, hiszen tényleg jól állt neki és ő elég bátornak tűnt ilyen téren. Mielőtt viszont bővebben reagálhatnék egy kisebb szóáradatot zúdít rám, amit igyekszem követni és picit az idegesség visszatér, mert egyértelmű, hogy ő nagyon cserfes, míg én? Mondjuk azt, hogy helyzet és emberfüggő. Néha én vagyok Kuka, tudod az a cuki szereplő a Hófehérkéből, máskor meg egészen beszédes tudok lenni. Általában attól is függ, hogy mennyire érzem magam otthonosan valakinek a társaságában. – Aha, értem. – hirtelen csak ennyire futja, amikor úgy tűnik, hogy kifogyott a szavakból, de lehet csak levegőt vesz és hamarosan folytatni fogja. Kicsit idegesen a hajamba túrok. – Mármint szerintem neked tök jól áll és nem hiszem, hogy ez akkora lázadás lenne, meg amúgy is minden művészre azt mondják, hogy kicsit elvont, nem? – kell pár pillanatnyi idő, hogy kicsit ráleljek a hangomra, de azért érezhető, hogy nekem ez nem megy annyira könnyedén, mint neki. – Majd kiderül, hogy mit is hoz az egyetem. Sose lehet tudni, hogy egy-egy tanárnak mi a heppje. Neked lesz külön felvételi, vagy nálatok nincs ilyen? – amikor viszont a hajamat dicséri meg, akkor kicsit zavarba jövök, hiszen nem sokan szokták. Inkább a suliban is piszkáltak miatta, ahogy a szeplőim miatt is ért már bántás. – Köszi, és ez nem festett, eredeti. – volt már aki azt hitte, hogy befestettem a hajamat és tudni akarta mivel is értem el ezt a színt. Semmivel, a természet adta, nekem pedig eszem ágában sincs ezen változni. Régebben utáltam a szeplőimet és a hajam színét is, mostanra viszont megszerettem mind a kettőt. Max egy dolgon változtatnék, pár centit még elfogadnék magasságban. Jah, az néha nagyon jól jönne. – Viszont ha most ez megihletet egy rókalány karakterre, akkor részesedést kérek. – felelem picit bátrabban és elmosolyodom. Na, talán menni fog ez, csak egy kis időt kell hagyni nekem
- Nos, most már tudod, hogy mivel tudsz könnyedén eltenni lábalól, ha a fejemre unnál. – persze csak próbálok kicsit viccelődni, mert nem akarom őt se kizökkenteni ezzel a komolyabb témával és talán nem is annyira bénán sikerül a poén. – Szuper. – közben el is indulok az ajtó felé, hogy kinyissam előttünk, mert most inkább nem akarok kiselőadást tartani az allergiával kapcsolatban, pedig tudnék. „Szívesen” csak ennyit felelek arra és követem is őt az üzletbe, miután még beengedtem magam előtt egy idősebb párt.
Kicsit meglepetten pislogok, amikor kicsit túlzottan izgatottam szólal meg és páran felénk is néznek. Ő mindig ennyire harsány és ennyire túlpörög? Mert ha igen, akkor lehet nem kéne még több kávét innia, mert így is nehéz lépést tartanom vele, mi lesz ezek után? A kételyeimet viszont inkább megtartom magamnak. Nem akarom megbántani, mert pontosan annyira kedvesnek tűnik, mint online. Vajon én nagy csalódás vagyok? Jobb társaságra számított?
- Jól hangzik, akkor ezek szerint ez a kedvenced? – fogalmam sincs, hogy melyik kávé a kedvence, vagy éppen melyik a kedvenc színe. Nem ilyenekről csevegtünk korábban. – Hmm, maláj fehércsokis latte mellett teszem le a voksomat. – kisebb habozást követően kibököm, hogy most mi is keltette fel az érdeklődésemet, mert majdnem inkább a tündérek kertje teára esett a választásom. Jól hangzik és az összetevői is olyan, ami kedvemre való lenne: csipkebogyóhéj, hibiszkusz, narancshéj, homoktövis bogyók (10%), almakockák, almadarabok, aroma. Kérdése kicsit meglep, ami ki is ül az arcomra. – Biztos vagy benne?  - egy pillanatra elgondolkodom az egészen, de végül bólintok. – Végső soron te dolgozol, én meg csak egy unatkozó örökösnő vagyok. – elkuncogom magam, mert baromira nem tartom annak magam, de valahogy most még is jó érzés kicsit viccelődni ezzel. Nem vagyok az az elkényeztetett, sznob liba, hiába van bőven pénze a családomnak. Sőt, a kelleténél többet nem szoktam költeni a családom pénzét. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert például könyvekre nem szoktam sajnálni a pénzt vagy néha egy-egy hobbira se, de ennyi. - Köszönöm, ez nagyon kedves tőled. – jól esik a gesztusa és a korábbi poénkodásom talán egy kisebb jel arra vonatkozóan, hogy egy hangyányit talán kezdek felengedni az ő közelében is.
- Szerintem nem kell aggódni, nem hiszem, hogy egyből odaadnák a cicát. – terelem inkább másabb irányba a beszélgetést, mert esélyesen pont annyira nehezen tudnék kitartani egy édes cica láttán, mint ő. S egyébként se tűnik Szörnyella de Frásznak, hogy az állatok bundájából akarna szőrmét készíteni. Tuti jó helyen lenne nála a cicus, elhalmozná a szeretetével.
- Hogy mi!? – meglepetten csendül ismét a hangom és nemlegesen megrázom a fejemet. – A-a, én meg már azt hittem azért mondod, hogy legyen okod átjönni. – alig, hogy ez kiszalad a számon kisebb pánik jár át. Bakker, nem is tudom miért mondom ezt, mert hát nem igazán vagyunk még annyira szoros barátok, meg igazából még most is zavarban vagyok a közelében, de hát ő annyira laza. Simán kinézném belőle, hogy esetleg a részéről burkolt célzás volt erre vonatkozóan. Basszus-basszus. Nyugi, ne ess pánikba. Nem lesz gond. Megköszörülöm a torkomat. – Kerberosz még az előző pajtija távozását se heverte ki… - tényleg hiányzik neki Hópihe. Ideje lesz átruccannom vele a nagynénimhez, hogy újra láthassa a fehér kis barátját. A kérdést hallva sietve ismétlem el a korábbi ital nevét, aztán türelmesen várakozom arra, hogy elkészüljön a rendelésünk.
- Nekem jó. Sétálhatunk, ha jól rémlik, akkor 10-15 perc innen a menhely. Az nem olyan vészes. – legalábbis nekem nem, mert elég sokat szoktam túrázni, meg ott a deszkázás is, így én ilyen téren eléggé formában vagyok, de lehet ő nem az a sétálós típus. Miután elkészül az italunk megköszönöm és kisétálok az üzletből. Ha ő nem töri meg a csöndet, akkor pár percig biztosan némán ballagunk egymás mellett, miközben kisebb harcot vívok önmagammal, de aztán sikerül megszólalnom.
- Amúgy van határozott elképzelésed cicára vonatkozóan, vagy inkább meglátod és szerelem elsőlátásra dologra pályázol, ha eljön az ideje? – kíváncsian csendül a hangom, miközben kávéval a kezemben sétálok és örülök annak, hogy azért nem vagyok teljesen kuka. – Mármint akkor most szeretnél nyárra itt munkát vállalni, vagy csak nézelődni jöttünk? – sietve javítom ki magamat, mert lehet nem kéne tovább pedzegetni a cicával kapcsolatos témát. Nem kizárt, hogy fájó pont számára. Miért is nem gondoltam erre?


outfit

to Hells

pls don't let me to have a cat

Igazából amiatt izgulok most leginkább, hogy ne legyek túl sok Hellának, és úgy döntsön tíz perc után, hogy sírva hazarohan. Van az osztályban is egy csaj, aki eléggé antiszoc és a szünetekben azt csinálja, hogy inkább felveszi a nagy fülhallgatóját és a telefonjával a kezében elvonul egy nyugis sarokba, hogy a többiek ne zavarják. Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy Hells mennyire visszahúzódó, de remélem, hogy nem ennyire és azért fogunk majd mindketten beszélni, meg ilyenek, nemcsak én fogom végigszövegelni a sétát. Meg arra vagyok nagyon kíváncsi, hogy milyen lesz a hangja, a gesztusai. Ezek olyan dolgok, amelyek nem derülnek ki a csetablakban, még akkor sem teljesen, ha felhívjuk egymást valami miatt, mert akkor olyan más a hangunk.
Mosolyogva közelítek felé, kicsit úgy érzem magamat, mintha egy őzikéhez akarnék odamenni megsimogatni.
Szerencsére nem akad fenn azon – nagyon? – hogy megölelem, így csak futólag szorítom magamhoz egy picit, aztán el is engedem. Elmondása alapján nem régóta várt, úgyhogy akkor talán nem is akkora baj, hogy egy kicsit késtem a metró miatt… Választhattam volna a taxit is, de ki gondolta volna, hogy a csúcsidő ellenére mégis előbb értem volna ide vele? Nem ez volt a legbölcsebb döntésem ma, de ez van. – Akkor jó – nyugtázom mosolyogva.
A kutyás sztori látom, hogy kissé megérinti, én is így vagyok vele, de szerencsére happy end lett, így nem kell túlparázni.
- Ja, bocsiii! Neeem, semmi baj nem volt – legyintek. Azt valószínűleg nem is így meséltem volna, tuti, hogy egy kicsit tönkrementem volna tőle és is. Az ilyemiket eléggé rosszul viselem. – Örülök, és köszi a türelmet – hálálkodom még egy kicsit, majd Hella a megjelenésemre tereli a szót. Nem is tudom, hogy látott-e már rendes ruhában, végül is a neten nem sok teljes alakos képem van, így ritkán látszik, hogy néha milyen elvetemült darabokat szoktam viselni.
- Awww köszi! – széles vigyor terül szét az arcomon, néha már úgy érzem, hogy tényleg össze tudom kötni a két fülemet a mosolyommal, akkora szám van. Lesöprök néhány láthatatlan szöszt a szóbanforgó szoknyáról, amikor végignézek magamon, hogy ja, ezt vettem ma fel. – Hát, most épp ki van kopva belőle, az csak színező szokott lenni, néhány hajmosás után eltűnik – magyarázom a hajszínemről kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat. – Majd legközelebb olyan lesz – jelentem ki lelkesen. – Meg általában mindig van benne valami szín, de most volt a suliban a végzősök fotózása, és a szüleim nem szerették volna, ha lázadok – húzom el a számat csüggedten. – Na de az egyetemen senkit se fog érdekelni majd, hogy nézek ki, meg szerintem tőlem elvontabb arcok is lesznek ott, fel sem fog tűnni senkinek, hogy kitűnök a tömegből – szövegelek még tovább iszonyat lelkesen, néha nem is értem, honnan jön ennyi szó a számra. – Neked nagyon jól áll a vörös, tök különleges… olyan rókás – állapítom meg egy mosollyal megtoldva az elmondottakat. Igazából hozzá is érnék a fürtökhöz, de mielőtt bármit tennék, inkább meggondolom magam és  az ajtó fele indulok, hogy akkor veszünk kávét, de Hella elkapja a kezem és visszább húz; értetlenül nézek rá először.
- Oh, persze. Nem, nem mondtad még eddig – mosolygok bíztatóan rá -, de nyugi, nem szeretnék semmi olyat. Hű nem is tudtam, hogy ilyen durva allergiát csinálhat az eper – mondom meglepődve, miközben újfent az ajtó felé tartok, amit Hella kinyit előttem. – Aranyos vagy, köszi!
Amint belépünk a kávézóba, a pörkölt kávé illata azonnal megcsapja az orromat, szinte már attól felébredek egy kicsit, de igazából ahogy ideértem Hellához, már nem is érzem annyira álmosnak magamat, mint a metrón előtte. Megvárom, hogy ő is bejöjjön utánam és együtt sétálunk közelebb, hogy megnézzük a kínálatot.
- Igeeen! Tudom már – felelem izgatottan. – Karamellás lattét, az irtó finom. Igazából az összes tök jó… csak a feketét nem szeretem. Neked melyik szimpatikus? Amúgy, mit szólsz, ha ezt most én állom? Dolgozó nő vagyok, vagy mi – nevetek fel egy kicsit hangosabban a kelleténél. Még maga a gondolat is vicces, ugyanakkor ez az igazság.
- Ne okozz csalódást, kérlek, csak benned bízom – pillantok rá szigorúan a fegyverhordozómra. Végképp nem úgy készültem, hogy én ma állattal térek haza, úgyhogy remélem, hogy sikerül is véghezvinni a tervemet. Nem is tudnám elrejteni otthon, úgyhogy kénytelen lennék neki valami ideiglenes lakóhelyet találni…
- De ha mégis úgy alakulna, akkor lakhat nálad egy ideig? – kérdezem tök komolytalanul a dolgot. – Akkor lenne pajtija is – kacsintok rá. Hella már úgyis rutinos, de persze végképp nem célom, hogy rásózzam az új állatomat, csak viccelek.
Közben a barista lány úgy gondolja, hogy már biztosan kitaláltuk, hogy mit kérünk, úgyhogy elmondom neki, hogy mit kérek, ő pedig gyorsan bepötyögi a tableten. – Na, sikerült döntened? – fordulok Hellához, miután én leadtam a rendelésemet. – Ja, amúgy mit szólsz, ha elvisszük, és séta közben megisszuk? Vagy üljünk le itt?

Evangeline & Hella

sometimes the greatest adventure is simply a conversation

Annyira szeretnék kicsit olyan lenni, mint a legtöbb korombéli, akik nem félnek semmitől se és annyira könnyedén szereznek barátokat, ismerősöket. Ezt nagyon irigylem, még ha pontosan tudom, hogy mindenki fél valamitől, maximum nem néznek vele szembe vagy csak leszarják és tovább folytatják úgy az életüket, mintha tényleg nem ismernék ezt az érzést. Olyan jó lenne bizonyos téren kicsit lazábbnak lenni, nem az állandóan rám nehezedő elvárások között lavírozni és nem pedig ennyire görcsösnek lenni, hiszen tiszta ideg vagyok egy nyamvadt találkozó miatt is. Még szerencse, hogy nem vagyok az az ájulós típus. Szerintem egyetlen egy vizsgám előtt nem izgultam úgy, mint most, hogy Evie-vel találkozom.
Miért nem mondtam le?
Már ennyi év alatt megszokhattam volna, hogy magányos farkas róka vagyok, akinek talán sose lesznek igaz barátai és pontosan emiatt éreztem néha azt, hogy balga gondolat remélni azt, hogy esetleg az egyetem ezen változtatni fog, hiszen ha mostanáig se igazán kedveltek meg, akkor ezek után miért is lenne rá esély? Mármint miért is érdekelnék igazán bárkit, ha a saját szüleimet és testvéreimet se érdeklem? Ez a gondolat sose hagyott nyugodni, hiszen a nemtörődömségük nem újkeletű, hanem ennek árnyékában nőttem fel, de egyre inkább fáj és egyre inkább elbizonytalanít önmagammal kapcsolatban. Ennek köszönhetően gyakran magamban kerestem az okokat arra, hogy miért nem kíváncsiak rám. Nem vagyok elég érdekes? Nem vagyok elég jó? Szeretnek egyáltalán, vagy én vagyok a felesleges kacat, akit nem rakhattak ki? – torkomban gombóc nő, ahogy eme gondolatok ismét előtérbe kerülnek, mire sietve nagyokat pislogok, hogy nehogy pár könnycsepp utat törjön magának és megköszörülöm a torokomat is várakozás közben. Már csak az kellene, hogy elsírjam magam és erre érkezzen meg. Nem akarom még inkább beégetni magamat. Ne légy már ennyire nyomi! – ostorozom magamat, mire mély levegőt veszek, és rövid ideig bent is tartom, hogy aztán szép lassan kifújjam a levegőt.
Esélyesen, ha nem lenne Dahlia, Wade és Roy, na meg persze nem lett volna nagypapi, akkor lehet hírből se ismerném azt, hogy milyen érzés az, ha valaki törődik velünk, vagy fontosak vagyunk. Nekik köszönhetően legalább egy kis fény még pislákol a kétellyel teli rengetegben.
Menni fog! Azt hiszem…
Hamarosan viszont meg is látom őt, így igyekszem sietve száműzni minden negatív gondolatot, már amennyire képes vagyok ebben az ideges állapotban. Legalább a köszönés megy, majd jön az ölelés is. Igaz, pár pillanatra lefagyok, mert nem vagyok ehhez szokva, de aztán viszonzom és mire véget ér az ölelés, addigra már kevésbé feszült mosollyal pillantok rá. Talán tényleg néha egy ölelés is tudja hangyányit oldani a feszültséget, vagy csak képzelődőm. – Nem, egyáltalán nem régóta. – füllentek, hiszen én jóval korábban érkeztem, mert biztosra akartam menni, hogy nem fogok elkésni, vagy csak abban reménykedtem, ha úgy ítélem meg, akkor még bőven lesz időm észrevétlenül lelécelni is. Mindegy is, hiszen csak az számít, hogy még itt vagyok. Kíváncsian hallgatom a történetét és pár pillanat erejéig az aggódalom kiül az arcomra, aztán el is tűnik, amikor kiderül, hogy a kutya jól van. – Jesszusom, egy pillanatra már a frászt hoztad rám, hogy valami baja esett szegény kutyának. – meg is ingatom a fejemet, de azért egy halovány mosoly továbbra is felelhető az arcomon. – Semmi gond. Nem szöktem meg. – még. de az utolsó szót már csak magamban teszem hozzá.
Ő annyira fesztelennek és vidámnak tűni, én meg? Én meg úgy érzem magam, mint akit bármelyik pillanatban elviheti a szívroham, de remélhetőleg ebből ő nem sokat észlel. Ugyan a lelkesedése még nem tud átragadni rám, marad a stresszelés, de azért a mosolyom már egyre bátrabb. – Nagyon menő a szoknyád. És azt hittem most is színes lesz a hajad, mint egy-két képen. Menne a szerelésedhez, legalábbis az egyik fele. – ez az, menni fog. Apró lépések, de talán még se vagyok annyira reménytelen eset.  
Szinte időm sincs felelni, mert máris elindul az ajtó felé, mire sietve kapok a keze után és kicsit arrébb húzom, hogy ne tartsunk fel másokat.
- Ihatunk, viszont szerintem nem említettem korábban, hogy semmi epres dolog nem jöhet a közelembe. Allergiás vagyok rá, könnyedén a vesztemet okozhatja. –Természetesen mindig van nálam epipen, de az se garancia mindenre és szerintem ő se a kórházba akar menni a menhely helyett. – Bocsi, de remélem nem pont valami epres turmixra vágytál. – kicsit elhúzom a számat, majd végül elindulok az ajtó felé, amit kitárok és előre engedem őt. Követem és beállok a sorba. – Mit fogsz inni? – figyelem az itallapot, mert nekem még nem sikerült döntenem. – Amúgy remélem tudod, hogy azt mondani, hogy nehogy hazaengedjelek egy macskával, az kb. olyan, mintha kecskére káposztát bíznál. – ártatlan mosolyt villantok és képzeletben megveregetem a vállamat, amiért nem kukultam meg teljesen, hanem még ezt is kimondtam. Talán még se vagyok totálisan katasztrófa, viszont továbbra is rohadtul izgulok, de igyekszem ezt leplezni amennyire csak lehetséges.

outfit

to Hells

pls don't let me to have a cat

Nagyon izgalmas napnak ígérkezett a mai, mivel megbeszéltük Hellával, hogy találkozunk oly sok beszélgetés után végre. Én mindig extrán lelkes szoktam lenni, ha egy online térben indult kapcsolat offline-ná változik, ugyanakkor izgulok is persze, de az teljesen normális dolog. Nehogy fura legyen vagy ilyesmi, de mivel már csomó ilyen van már mögöttem, én nem stresszelem túl a dolgot. Na persze ha egy randira mennék így, azért nem így gondolnám, de a jelenlegi helyzet merőben más és sokkal könnyebb is. Van bennem egy kicsi izgatottság, hogy például milyen lesz a hangja meg tényleg olyan-e mit a képeken, meg az ember azért online teljesen másnak tud tűnni, mint amilyen valójában, és ezt már megtapasztaltam eléggé sokszor – negatív és pozitív irányban is.
Hella nagyon aranyosnak tűnt az első pillanattól kezdve, így nem volt kérdés, hogy megismerném-e szívesen személyesen is, főleg azért, mert ha a csillagok is úgy állnak meg minden bejön, akkor talán ősztől ugyanabba a suliba fogunk járni és az tök szuper lenne, ha már ismernék valakit, nem lennék egyedül, mint a kisujjam még akkor sem, ha különböző szakokra jelentkeztünk.
Rózsaszín tüll szoknyát húztam ma fel, felülre pedig egy egyszerű fehér pólót meg egy farmerkabátot, mivel otthon úgy éreztem, hogy a levegő kicsit hűvösnek bizonyul. A szüleimnek azt mondtam, hogy egy barátnőmmel találkozom, azt már nem részleteztem, hogy állatnézőbe is megyek. Tuti kicsinálnának, ha hazaállítanék egy cicával, főleg, hogy már ezerszer az értésemre adták, hogy majd. Sőt, nagy betűkkel így ni: MAJD. Úgyhogy nem is kergetek hiú ábrándokat amúgy, meg mondtam Hellsnek is, hogy térítsen észhez, ha elcsábulnék, remélem, hogy helytáll majd fegyverhordozóként.
Egy kávézót is útba ejtünk majd előtte, aminek én kifejezetten örülök, mivel eléggé álmosnak érzem magam, pedig ma viszonylag korán mentem aludni, letettem a ceruzát már fél háromkor – éjjel.
Egy nagyot ásítva megyek át a zebrán, és amint az ásítást követően kinyitom a szemem, a kávézó ajtaja előtt megpillantom a vörös hajú lányt, ahogyan felém integet. Egy hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon, és egyből megszaporázom a lépteimet, hogy mielőbb odaérjek hozzá. Az utolsó néhány lépésnél lassítok, nem akarok hirtelen sok lenni neki, hiszen mesélte, hogy ő inkább visszahúzódó típus.
- Sziaaa!! – köszöntöm lelkesen, mosolyogva. Óvatosan odalépek mellé és megölelem, ezt kicsit megbánom abban a pillanatban, amikor megteszem, mert lehet, hogy ő ennek nem kifejezetten örül, de már mindegy, néha elfelejtkezem saját magamról. Majd igyekszem egy kicsit jobban odafigyelni. – Régóta vársz? Bocsánat, a metróm késett, mert egy kutyát találtak az alagútban de szerencsére kimentették, csak így kimaradt néhány járat, nekem meg semmi térerőm nem volt odalent – lóbálom meg a kezemben a telefont, majd el is süllyesztem a táskám mélyére. – Aztán meg már nem akartam azzal húzni az időt, hogy még írkáljak, úgyhogy inkább jöttem és most tadaaaa! – magyarázom a sztorit kissé bővebben, mint ahogyan azt kellene. – Ááá de jó, itt vagyunk! Ez olyan izgi! – mosolygok rá izgatottan, ráadásul tök visszafogott vagyok magamhoz képest.
- Iszunk akkor előtte egy kávét vagy valamit? – érdeklődöm és megindulok a bejárati ajtó irányába. Persze, ha meggondolta magát időközben, akkor mehetünk a menhelyre is egyből, szerintem biztosan nem fogok elaludni attól, hogy kimarad most egy kávé.

Evangeline & Hella

sometimes the greatest adventure is simply a conversation

Minden egyes lépéssel és perccel, amivel közelebb érkezem a találkozó helyszínére, egyre inkább feszültebbé válok és kezd eluralkodni rajtam a pánik. A szívem hevesen ver, mintha csak idáig futottam volna, pedig nem így van. Úgy kapaszkodom a táskám pántjába, mintha csak mentőöv lenne. Mély lélegzet és lassan kifúj. Emlékeztetem magam. Tényleg le kellett volna mondanom. Mondhattam volna azt, hogy beteg lettem, vagy csak sok a tanulnivalóm. Bár utóbbit biztosan nem hitte volna el azok után, amit már elárultam magamról, de az első ötlet nem is tűnik annyira lehetetlennek, hiszen az ember bármikor lehet beteg. Vagy akár mondhattam volna azt, hogy túlzottan görcsölök, így a mai nap biztosan nem jó a találkozásra. Szuper. Lassan annyi ötletem lesz, hogy jegyzetelhetnék, de amikor szükségem lett volna valami kifogásra, akkor semmi se ugrott be. Pedig készülődés közben is törtem a fejemet, hogy vajon mit is kellene tennem, vagy milyen kifogással bújhatnék ki ez alól.
Miért is kellett belemennem abba, hogy elkísérem az egyik menhelyre? Még is mit gondoltam? Ez annyira nem jellemző rám. Miért nem voltam óvatosabb, miért hagytam, hogy a pillanat heve és a beszélgetés lendülete magával sodorjon és olyan kijelentést tegyek, amit később biztosan meg fogok bánni? S ez a később pontosan most volt.
Idegesen totyogom a kávézóval szembeni járdán, miközben az elhaladó embereket figyelem a túloldalon, de egyik se Evangeline volt. Sietve pillantok az órámra, majd aprót sóhajtok, amikor rájövök arra, hogy korábban érkeztem, vagyis talán még lenne lehetőségem lelécelni. Hmm, talán még is az egyik kifogást bejátszhatnám, hiszen úgyse tudná meg, hogy innen küldtem és nem otthonról.
Nyugi, minden rendben lesz. Próbálom csillapítani az idegeimet, de nem sok sikerrel. Mély lélegzet és lassan kifúj. Újfent emlékeztetem magam.
Online beszélgetni sokkal könnyebb az emberekkel, mint személyesen. Tudom, nem kellene ennyire aggódnom, de még is úgy izgulok, mint ahogy az emberek szoktak valami nagyon fontos vizsga előtt. Gerincem vonalán kúszik fel a félelem árnya, hiszen mi lesz akkor, ha ez a találkozás totálisan katasztrofális lesz és nem is fog kedvelni? Attól még, hogy valakivel online jól megtalálod a közöshangot, nem jelenti azt, hogy személyesen is így lesz. Simán lehet, hogy nem is fog így kedvelni, vagy feleannyira se vagyok kedvelhető, érdekes, mint ő azt hiszi az eddigi beszélgetéseink alapján. Egyébként se vagyok igazán az a nagyon népszerű jelenség, soha nem is voltam.
Sietve pillantok fel, hogy körbenézzek, amikor is rájövök arra, hogy valahogy sikerült átkeverednem a zebrán és eljutnom a megbeszélt kávézó elé, miközben a gondolataim és a félelmeim teljesen elvonták a figyelmemet.
Aprót sóhajtok, majd kicsit idegesen babrálom tovább a táskám pántját, miközben újra és újra végigpillantok a tömegen, mígnem a zebránál megállapodik a pillantásom. Kicsit jobban koncentrálok, pár pillanattal később pedig kicsit ugyan félszegen, de integetni kezdek, ha úgy látom ő is kiszúrt, ami valljuk be nem annyira nehéz. Nem sok vörös minion lézeng jelenleg az üzlet előtt.  
Nyugi. – mintha az valaha bárkit is megnyugtatott volna. Korholom tovább magam, majd ahogy közelebb ér miután zöldre váltott a lámpa egy kicsit feszült mosolyt villantok. Le se tagadhatnám, hogy izgulok, ha pedig hallótávolságon belülre ér, akkor megszólalok és próbálom elnyomni a feszültséget, hogy legalább a hangomból ne legyen annyira érezhető.
- Szia. – ha nem lép közelebb, hogy megöleljen, akkor én se teszem, de ha ő ennyire közvetlen, akkor kisebb fáziskéséssel viszonzom az ölelését, majd a kávézóra siklik a pillantásom, mert azt beszéltük, hogy még indulás előtt beugorhatnánk oda is.

outfit