Idegesen tébláboltam a megbeszélt helyen, közben pedig folyamatosan vagy a szoknyám szélével játszadoztam, vagy a hullámos, hosszú idő óta először fekete tincsekkel játszadoztam, amiket a reggel gondosan begöndörítettem, és úgy keretezték az arcomat. A szám egészen ki volt száradva, a tenyeremet többször meg kellett törölnöm, hogy ne izzadjon annyira. Ebben a pillanatban már nem tűnt annyira jó ötletnek, az általam választott outfit, ami akkor lett volna tökéletes, ha határozottan csinos, szexi, de mégsem ribancos, illetve éppen eléggé tűnik menőnek és elegánsnak is. Ezt hivatott elérni a lazán, vállamra terített bőrkabát, ami valamilyen oknál fogva nem volt képes úgy megállni a helyén, mint amikor anya hasonlóképpen hordott kabátokat vagy blézereket. Az enyémről mindig lecsúszott, de mivel az idő túlzottan enyhe volt ahhoz, hogy felvegyem, valamit kezdeni kellett vele. Nem szívesen cipelnék egy felesleges ruhadarabot.
Tíz perccel előbb érkeztem a helyszínre, magam sem tudom pontosan miért. A várakozás érzése ebben a pillanatban nem volt jó. Tegnap valami buta, gyerekes ötlet miatt úgy döntöttem, hogy megszabadulok a szőke tincseimtől, ami már hosszú idők óta a kedvenc hajviseletem volt. Már magam sem tudom megmondani azt, hogy pontosan milyen volt előtte, így egy kicsit számomra is idegen volt az egész. Azt tudtam, hogy Braylen nagyon szereti a szőke hajat, én pedig nem akartam, hogy a fiúval bármilyen kapcsolatom legyen a jövőben. Így én magam úgy döntöttem, hogy talán egy új kezdet lehet az, ha vágatok a már amúgy is viseltes hajamból – nyilvánvalóan a szőke eléggé kikészítette – és nem csak a színen, hanem a fazonon is változtatok! Egészen tetszett is a dolog addig, amíg Yebi le nem szólta. Én annyira akartam, hogy jól sikerüljön a mai nap, hogy már a meghívás óta nagyon ideges vagyok miatta. Rachel szerint nem kellene túlzottan beleélnem magam ebbe az egészbe, viszont én ezt már akaratlanul is megtettem. Hiába intett óvva attól, hogy ismételten beleszeressek ebbe a fiúba… Hiába volt kedves velem – jelen helyzetben a jóképűsége és a magassága csak egy plusz volt – nem kellene mindent elhinnem, amit a fiúk mondanak nekem. Én persze kitartok amellett, hogy ő nem olyan, mint a többi. Ez most tényleg más lesz.
Utólag belegondolva a hajszín váltás azért sem volt teljesen jó ötlet, mert talán nem talál meg annyira egyszerűen, de én mégis reménykedtem benne, hogy nem lesznek problémák és talán tetszeni is fog neki. Nem túl nagy önbizalommal, de annál boldogabban vártam a találkozónkat, ami percről percre közeledett. Mivel én nem nőttem túl magasra, néha a zebrán átkelő tömeget nem láttam túl jól annak ellenére sem, hogy a cipőimnek volt némi sarka. Ilyenkor lábujjhegyre álltam, és úgy nyújtogattam a nyakam, hátha a fiút pillantom meg.
Én sem értem miért vesződtem ilyen butaságokkal, mert amikor tényleg érkezett felém – pontosabban a harmadik zebrán átkelő csapattal jött – akkor természetesen azonnal észrevettem őt. Normálisan meg akartam várni őt, de amikor találkozott a pillantásunk, rögtön elmosolyodtam és lesütöttem a szemeimet. Mindig ez történt velem, ha valaki olyannal találkoztam, aki igazán érdekelt volna. Hiába nem vallottam magam egy szűzies kislánynak, könnyen zavarba tudtam jönni azoktól a srácoktól, akik nálam dominánsabb jellemvonásokkal rendelkeztek. És hiába voltam én az a fél, aki sokkal többet beszélt magáról, valahogy mindig úgy éreztem, hogy ő az, aki az egész szituációt uralja.
Amikor zöldre váltott a lámpa, én magam is megindultam a zebra felé és a másik oldalon vártam meg, hogy átérjen. Nem igazán tudtam, hogy mi most pontosan miként találkoztunk, ezért ebben a helyzetben meg fogom hagyni neki a kezdeményezés lehetőségét. Sokszor megkaptam, hogy túlságosan ragadós vagyok, és ezt az egészet nem szeretném ezzel elrontani.
- Szia – egészen hátra kellett hajtanom a fejem, hogy fel tudjak nézni rá, hiába vettem fel egy olyan cipőt, amiben minden bizonnyal baromira fájni fog a lábam a nap végére. Én magam szerettem volna kideríteni azt, hogy pontosan hányadán vagyunk, mivel nem beszéltük meg pontosan a részleteket. Így azt sem tudtam, hogy pontosan hova kellene mennünk, de a mai napot úgy intéztem, hogy akár estig is ráérjek.
- Van ellened egy merényletem – talán furcsa volt így indítani egy randit, de reménykedtem benne, hogy nem az a típus, aki nagyon ragaszkodna az elképzeléseihez – Lenne kedved kicsit sétálni, mielőtt szerzünk valami kaját?
Én a magam részéről szerettem volna beszélgetni vele egy kicsit. Mivel elég sok étterem és kávézó volt a környéken, bármikor visszajöhetünk ide. Jobban érdekelt az, hogy jól van-e és hogy teltek a napjai, amíg nem találkoztunk annál, hogy egy étlapot elkezdjek böngészni és azon gondolkozzak, hogy mit kellene rendelnünk, amit minden bizonnyal amúgy is a Central parkban kell elfogyasztanunk a fűben ülve; mert ilyenkor szerintem nehéz lenne szabad padot találnunk.

Az egész napom várakozással telt. Először a postásra vártam, aki végül csak nem érkezik meg a csomaggal, hiába kértem délelőttre a szállítást, aztán pedig Yasra. Fél egyet mondott, de negyed kettő is elmúlik, mire megcsörgeti a telefonom. Kinyomom, hogy vettem a jelzést, felkapom a dzsekim, és következő percben már a buszmegállóban vagyok és azzal nyugtatom magam, hogy harminc másodperc. Yas pedig nagyon remélem, hogy ment és leváltott, különben mindketten megütjük a bokánkat. Én inkább, de annyi csúsztatásom van, hogy azt hiszem, ennyi bele kell, hogy férjen.
Harminc másodperc helyett végül körülbelül háromszázat várok, hogy a rozoga jármű gyomrába lépve, felkészüljek életem első - legnehezebb - legostobább - és legönérdekűbb találkozójára.
A buszra lépve nem ülök le. Olyan ideges vagyok, hogy zenét sem kapcsolok, pedig más esetben simán hallgatnám a pop dalokat – most valahogy nem megy. Ez most más, ez most új lesz. Ez most nem egy random találka a kávézóban, nem egy délutáni kibeszélő. Ez egy direkt időben, direkt helyen megbeszélt program. Az elfuserált tervem miatt. Hogyan vehettem rá erre magam, és hogyan fogok a szemébe nézni, ezt még nem találtam ki.  
A sofőr máris a gázra tapos, ha nem ismerném annyi éve, hogyan vezetnek ezek az emberek, akkor valószínűleg már az első kanyarban halálfélelmem lenne mellette. Ennek ellenére már szinte hálás vagyok, hogy aggódhatok valami más miatt is, nem csak amiatt, hogyan fogok boldogulni ezzel a helyzettel. Soha életemben nem csábítottam el senkit, érdekből meg pláne. Veszítsem el a tanult modorom és csak keményen és határozottan; majdhogynem hallom még a felkiáltójelet is a mondat végén.
Aztán valahol az utolsó percek után, amikor már az utolsó zebrára lépek rá mindenféle tünet jelentkezik nálam. Ideges leszek, viszket a tenyerem, hogy rákérdezzek, mégis mért nem veszi észre, hogy mit művelek. Hogy tudassam vele, hogy meneküljön előlem, anélkül, hogy én magam észre venném, mit teszek. Zsebre vágott kezeim végül kihúzom, és valahová az oldalam mellé ejtem őket.
Keresni kezdem a szőke csodát az emberhullám között, de nem lelem. Nagyon is meglep, hogy fekete hajszínnel találom meg, és amikor így lesz – mindenféle színjáték nélkül – mosolygok a felismerésből felocsúdva. És ahogy egyre közelebb érek hozzá, kezdem megkérdőjelezni a józan eszemet, leginkább azt, amelyik azt hitte, hogy képes leszek rá bármiféle gyenge érzelem nélkül…
Egészen közel érkezem meg hozzá, és fogalmam sincs, hogy mi lendít ennyire előre, de lehajolok hozzá, hogy megpusziljam. Jobb kezem még a derekára is siklik, úgy kell visszahúznom onnan, mintha parázshoz érnék. És még mielőtt elhúzódnék, mintha csak egy másodperc töredékére bocsánatot kérnék, úgy egyenesítem ki a gerincem.
- -Hello. – mosolygok rá derűsen, ismét zsebre vágva tétlen kezeim. Fogalmam sincs, hogy mit kéne mondanom, hogyan kéne viselkednem, megvetem magam minden porcikámmal együtt, amiért eldöntöttem, hogy ilyen szinten lealacsonyodom. Ennek ellenére megpróbálok jó képet vágni a helyzethez és bízni benne, hogy sikerül. Hogy ezúttal majd én is nyerek valamit.
- Szóval ezért a szín… - bökök állammal a haja felé. Nehéz lenne megmondanom, hogy így, vagy szőkén tetszik jobban. Undorodom magamtól, hogy egyáltalán belegondolok ebbe. Egy pillanatra elkapom a tekintetem róla valahová a távolba, holott csak erőt próbálok meríteni ahhoz, hogy ismét felvehessem a szemkontaktust. – Persze! Mehetünk. – mondom mosolyogva, aztán megvárom, merre indulna el. Én pedig követem őt, hűségesen vetve rá az árnyékomat, ha már ekkora a fejmagasság különbség közöttünk.
– Hogy vagy? Sokat késtem? – ahogy kimondom, úgy eszmélek rá, hogy biztos elkéstem. De nem nézek az órámra, ha azt mondja, nem késtem, én elhiszem.

Ha szavakba kellene önteni azt az idegességet, amit éreztem a várakozás közben, akkor elég nehéz lenne megfogalmaznom, hogy pontosan mi zajlott le bennem. Ugyanakkor ez nem feltétlenül volt egyedi eset, mivel azt is nehéz lett volna eldönteni számomra, hogy az a pár másodperc volt idegőrlőbb, amikor már láttam magam felé közeledni, vagy az előbb említett időszak, amikor azon agyaltam, hogy úristen, találkozni fogunk a kávézón kívül. Persze természetesen gondolkoztam azon, hogy vajon mit fog viselni, hogy én értelmeztem-e félre azt, hogy akart velem találkozni a szabadidejében. Hogy egyáltalán mit fog kiváltani belőlem, ha megpillantom őt. Viszont, ahogy egyre inkább fogyott az idő, én magam is meg tudtam tapasztalni.
Mindig az a típusú lány voltam, aki egyszerűen állandóan szerelmes volt valakibe. Vagy a pizzafutárba, aki szorgalmasan hozta ki az ételt hozzánk, vagy az egyik szaktársamba, aki lenyűgözött azzal, hogy mennyire okos. Vagy éppenséggel akkora barmokba, mint Braylen, aki képes volt kihasználni minden pillanatban. Tudtam, hogy túl naiv vagyok, és túlságosan vágyok arra, hogy valaki alapvetően a szeretetemet viszonozza. A mi családunk nem volt olyan, mint a legtöbb normális. Én csak egy jó üzletnek számítottam, és bár az öcsémmel szerettük egymást, pontosan tudtam, hogy ő szereti anyát és apát, emiatt pedig egyszerűen képtelen voltam megosztani vele a gondolataimat. A barátaim mind olyan körökből származtak, amikben én magam is mozgok, ezért egyfajta bizalmatlanság volt egymás felé bennünk, úgy érzem mindannyiunknak voltak titkai a másik előtt.
De hasonlót sosem éreztem korábban… Legalábbis ez másnak tűnt. Magamban Nam Joont sokszor csak szimplán barista srácként emlegettem. Belegondolni sem mertem abba, hogy pontosan mennyit dolgozhat és mennyire lehet szüksége a pénzre. Majdnem mindig ott volt, amikor betértem a kávézóba; igazából a harmadik találkozónk realizáltam azt magamban, hogy ha ő nincs, akkor már be sem akarok menni, és a sütemények meg az italok sem úgy ízlenek, mert nem láthatom az arcát.
Bray után tényleg meg akartam változni. Sokkal inkább akartam a szociális életemre és a munkámra, az egyetemre koncentrálni, de aztán jött Ő, és ezt nem hagyta. Ha nem lenne annyira magas és jóképű, akkor is beleszerettem volna. Nam Joon volt az első olyan ember az életemben, aki egyfajta ismerős ismeretlenként volt jelen. Bármit elmondhattam neki, mert nem ítélkezett, ez pedig felszabadító volt a számomra. A kedvessége pedig olyan dologgá vált, amire egyszerűen szükségem volt a mindennapokban azért, hogy szépen lassan én is visszanyerjem a mosolyomat.
Azt hiszem, hogy másodpercek számomra sosem tűntek annyira hosszúnak, mint amikor arra vártam, hogy odaérjen hozzám. Pár pillanat erejéig fordult meg csak a fejemben, hogy minden bizonnyal úgy vigyoroghatok rá, mint egy idióta, de ennek ellenére sem voltam képes letörölni a mosolyt az arcomról. Arra persze határozottan nem voltam felkészülve, hogy majd lehajol hozzám és megpuszil, emiatt persze rögtön égni is kezdett az arcom. Eszem ágában sem volt elhúzódni tőle, mert pár pillanat erejéig beszívhattam az illatát, de határozottan meglepődtem ezen a gesztuson. Ez az arcomra is kiült, amikor felnéztem rá. Szerettem volna mondani valamit, de a torkomon akadtak a szavaim.
- Nem-nem, csak… Tudod sokáig voltam szőke, és kicsit tönkrement a hajam– magam sem tudtam, hogy pontosan miért megyek bele a részletekbe, mert nyilvánvalóan nem érdekelte őt – Az öcsém szerint nem volt jó döntés, de már eléggé untam a szőkét.
És nem, ennek természetesen semmi köze nem volt ahhoz a bosszúhoz, hogy még véletlenül sem akartam az előző srác zsánerei közé tartozni. Úgy gondoltam a hajváltoztatásomra, mint egyfajta elengedésre, ami a múltat illeti. Sosem mondanám el Namnak ezt, de most már nem akartam más fiúkra koncentrálni csak rá.
- Igazából csak tudom, hogy megbeszéltük, hogy honnan veszünk majd valami nasit – gyorsan elléptem, hogy haladni tudjunk, a kezeimet meg a hátam mögött kulcsoltam össze. Alapvetően nem tartottam magam egy szűzies és visszafogott lánynak, de ha valakit tényleg kedveltem, azzal mindig félénken viselkedtem. Éppen ezért nem is mertem a keze után nyúlni magamtól, hiába felejtettem rajta a pillantásomat. Még a keze is szép volt.
- Viszont szerintem jó lenne keresni egy helyet közösen – direkt az útra figyeltem, amikor ezt megjegyeztem – Benne lennél? Végig próbálhatnánk az étlapot együtt.
Nem akartam túl ragadós lenni, de legalább ezzel a tudtára hoztam azt, hogy szívesen megsokszoroznám azt az időt is, amit kettesben töltünk. Ilyenkor nem ciki az arcára néznem, és mivel velem van, nem kell folyton őt keresnem a tekintetemmel sem. A múltkor csak azért vittem Rachelt magammal abba a kávézóba, hogy ne kelljen egyedül a szemébe néznem, és ő is rám szólt, hogy ne bámuljam annyira őt.
- Nem, én sem érkeztem sokkal korábban – lényegében, ha egy órát kellett volna várnom rá, az sem tűnt volna fel – Jól vagyok köszönöm. Eléggé lefoglalt az utóbbi időben az egyetem meg a munka a vállalatnál, de nem bántam. Sokat javítottam a jegyeimen is.
Az utolsó évemre legalábbis sikerült magam összeszedni. Meg fogok csúszni a többi szaktársamhoz képest, mert az elsős évem túlzottan kaotikusan telt, de mivel egyre nagyobb részt vállaltam a cég marketingosztályán, nem szerettem volna azzal beégetni magam, hogy valamihez nem értek, amit ráadásul még tanulok is.
- Te jól vagy? Ma is dolgoztál, nem? – kicsit aggodalmas volt a pillantásom, amikor ránéztem – Nem készít ki az, hogy mindig kedvesnek kell lenned azokkal is, akik veled rondán beszélnek? Én biztos nem bírnám ezt a munkát.
Pontosan tudtam azt, hogy nagyon szerencsés a helyzetem. Viszont az egyetemen kicsit volt esélyem elvegyülni a diákok között, ami miatt hamar rá kellett jönnöm arra, hogy elég sokan nem járnak az én cipőmben. Ez volt az időszak, amikor elkezdtem felfedezni mások kitartását és tisztelni azokat az embereket, akik tudtak küzdeni. Nam-Nam is ilyen volt számomra. Halványan elmosolyodtam, amikor vetettem rá egy oldalpillantást, aztán kicsit hunyorogva vettem szemügyre megint őt.
- Valami szösz belerepült a hajadba – finoman érintettem meg a vállát, hogy ezzel megállásra késztessem őt – Kiszedem neked, csak hajolj le egy kicsit, mert nem érlek fel.
Ennek ellenére megpróbáltam lábujjhegyre állni és úgy nyújtózkodtam az arca felé. Hiába viseltem magassarkút, így is jóval hátrányban voltam hozzá képest. Az agyam pedig akaratlanul is azon kezdett el járni, hogy milyen szerencsések a szülei, amiért ilyen szép fiúk van.

Minden lépés közben olyan érzésem támad, mintha hűlne a szívem. Egyáltalán nem jellemző rám az idegeskedés. Elég komoly -fiatal- embernek tartom magam, aki képes megőrizni a hidegvérét a legtöbb esetben, de most mégis, mintha egy vékony cérnaszál választana el attól, hogy izzadni kezdjek. Biztosra veszem, hogy köze van hozzá, hogy nem szoktam randizgatni. Nem szokásom lányokkal találkozni. De hogy is van képem erre gondolni, amikor egyértelműen nem a jószándék vezérel, ha Yenara gondolok? Undorodom attól, hogy egyáltalán eszembe jutott ez az egész. És attól még jobban, hogy úgy döntöttem, belevágok. Felzabálja a maradék jókedvemet is az, hogy képes vagyok ilyen szörnyűségre, közben pedig végig azzal vígasztal a belső hangom, hogy mások sokkal többre is képesek. Ez csak flört. És eltűnik majd, mint a nyári szellő. Számára nem is lesz komoly... Hiszen hallottad már annyiszor, milyen körökben mozog, mindent elmesélt magáról. Mégis, hiába minden bátorító monológom, tudom én is, hogy az, hogy képes volt egy vadidegennel megbeszélni a problémáit nem azt jelenti, hogy boldog lenne, hogy tele lenne szeretettel a környezete. Én pedig tetőzni kívánom ezt azzal a mocskos árulással, hogy létrának használom a szívét... Fenébe.
Átfut a fejemben a gondolat, hogy visszafordulok és inkább faképnél hagyom, de akkor eszembe jut, hogy mit hagytam a hátam mögött. Az otthonom és a helyzetem is kilátástalan. Segíthet nekem. De talán elég lenne, ha csak megkérném rá? Hogy is jut eszembe? Mégis, hogyan nézne ki, ha a randi közben rákérdeznék, hogy akadna e lehetőség arra, hogy munkát szerezzen nekem? Agh, gyűlölöm magam.
Fogalmam sincs, hogyan történik, de abban a pillanatban, hogy megpillantom, mint megriasztott pillangók szállnak szerteszét a sötét gondolataim. Az üres teret pedig feltölti a szettje, a haja, a mosolya. Képes leszek én rá, hogy egy ilyen tüneményes lányt bántsak? Még ha nem is érzek iránta szerelmet, szimpátiát igen. Talán barátok sem vagyunk, csak két ismerős... Mégis, az az érzésem támad, ha valaki más akarná bántani, egyszerűen agyonütném. Nyugtalanít, ha eszembe jut, hogy ilyen érzéseket vált ki belőlem.
Mielőtt azonban hagynám, hogy a káosz, amit a közelsége okoz a fejemben teljesen lecövekeljen, odahajolok hozzá és csókot nyomok az arcára. Ez az a pillanat, amit gondolkodás, és tervezgetés nélkül teszek - magam is meglepve, miféle ösztön késztet rá. Szinte lelassul az idő és ásít fölöttünk a tér magányában, ahogy elhúzódva tőle, végig vezetem arcán a tekintetem. Látom, hogy sikerült zavarba hoznom, de nem kérek elnézést miatta. Sokkal inkább úgy húzom ki magam, mint akire semmiféle hatással sem volt a bőre, vagy a haja illata. Pedig...
A fejem oldalra billen, ahogy hallgatom. Nincs szüksége magyarázkodásra, miért váltott hajszínt, és el is nyitom a szám, hogy arra kérjem, ne menjen jobban bele, de aztán, amikor azt mondja, a testvérének nem tetszik, lenyelem a kikívánkozó szavakat. Elmosolyodom őt nézve, majd pár másodperc múlva kinyújtom a jobb kezem, hogy a mutató- és a hüvelykujjaim közé fogjak egy tincset, végig simítva azon így.
– Sokkal jobban ál. Jobban kiemeli a szemeidet. – ha végig mondtam, visszaejtem a kezem és zsebre vágom. Elpillantok a feje fölött, majd a távolba, a közlekedőkre esik pillantásom. Igazság szerint, tényleg jobban tetszik nekem ezzel a hajszínnel, természetesebb tőle. Furcsán érzem magam attól, ha arra gondolok, hogy sem a korábbi intim köszönésem, sem ez a mozdulat, vagy a bók, nem esett nehezemre. És még csak meg sem kellett erőltetnem magam...
Úgy követem, mintha mindig is erre rendeltek volna. A törzsem állandóan felé rándul, ha akarom, ha nem. Észre sem veszem a fizikai reakcióimat a közelségére - csak, amikor elhalad mellettünk két srác, és jobban szemügyre veszik őt. Mit ütött belém?! Miért zavar ez? Emiatt maradok le a válaszadással annyira, hogy nem szólok közbe, csak amikor már a konkrét véleményem érdekli. – Jól hangzik. Benne vagyok, csak ne cukrászda legyen... – mosolygok rá a vállam fölül. Azt hiszem, talán el kéne gondolkodnom rajta, hogy a pénztárcám keretein belül nézelődjek, de valahogy megfeledkezem erről a problémáról mellette. Jobban kellene koncentrálnom, mégsem megy. Azt hiszem, hogy sok idő lesz, mire megacélozom magam annyira mellette, hogy ridegen és érzéstelenül tudjak közeledni felé.
Csendesen hallgatom, hol előre, hol rá kapva a tekintetem. Összefonom ujjaimat a hátam mögött, így sétálok az oldalán. – Gratulálok! – a széles mosolyom mellett még enyhén bólintok is. Örülök neki, ha sikerei vannak. Tudom, hogy a tanulás mellett dolgozik is, ami nagyon tiszteletre méltó, ha arra gondolok, hogy vagyonos lányról van szó.
– Jól, semmi bajom. – felelem őszintén, majd levezetem rá újfent a pillantásomat. – Igen, munkából érkeztem. Hát azt hiszem, az emberek sehol sem kedvesebbek. Így mindegy, milyen munkát végzek. – vallom be. Az én rétegem nem válogathat. Elfogadjuk, bármilyen munkáról is van szó és élünk a lehetőségeinkkel. Nyilván, jól esne, ha olyan helyen dolgozhatnék, ahol megbecsülnek és mindig kedvesek hozzám, de ez nem fog összejönni. Nem, ha nem segít nekem benne...
Hallva, amit mond, meglepetten nézek le magamra. Azt hiszem ösztön. Felnyúlok, hogy belemarjak a hajamba, de ahogy hozzám ér és megállít, mintha parancsot teljesítek, úgy állok meg és fordulok felé. A szemeim akaratlanul elvesznek az arcán, és a törzsem engedelmeskedve neki meghajol, hogy elérhessen. Megmosolyogtat a tudat, milyen apró hozzám képest. – Köszönöm... – rá kell lelnem a hangomra, amikor ráeszmélek mennyire közel is van hozzám. És ahogy leesik a pillantásom, és látom, hogyan pipiskedik előttem, lágyan félmosolyra görbülnek ajkaim. – Milyen kicsi vagy. – szalad ki a számon, miközben a tekintetét kutatják szemeim. – Még szerencse, hogy én magas vagyok. Ha eltűnnél a tömegben, könnyen megtalálsz... – fogalmam sincs, hogy miért mondom ezt, de nem tudom megállni, hogy ne mondjak ilyet. A tudatalattim dolgozik a tervem végrehajtásáért, vagy tényleg szeretném, ha engem keresne, ha eltűnik? Itt, New Yorkban nem nehéz.
Végül lepillantok kettőnk közé, s ha már kiszedte azt a bármit, felegyenesedem előtte. – Talán jobb lesz, ha jobban vigyázok rád... – nyúlok jobbommal az ő balja után, hogy aztán kézen fogva haladjunk tovább. Milyen meleg, puha, és selymes a bőre. Az apró tenyerét könnyedén átfogja az én nagy kezem. Megmosolyogtat, miközben előre nézve haladok, lágyan húzva magammal.
– Mit ennél? – kérdezem, mintha semmi sem történt volna. Pedig, ha tudná, milyen hatással van rám, ha elmondhatnám, mi gyötör. De vajon csak neki kellene elmondanom, hogy mi zajlik le bennem, vagy esetleg van valami, amit magammal is tisztáznom kéne, mielőtt tovább megyünk? Talán inkább ez a kérdés...

Magam sem tudom pontosan, hogy mikor kezdődött ez az egész, de arra tisztán emlékszem, hogy a hetente érkező kertész fiú volt az első szerelmem. Félreértés ne essék, lakásban élünk, viszont a növényeinket nem mi gondozzuk, ezért mindig felfogadunk valakit, aki tudja, hogy mi a jó nekik és ápolja őket. Pontosan emlékszem rá, hogy egy sötét hajú, mosolygó szemű, dél-amerikai férfi volt az első kertészünk, aki szerette a gyerekeket, ezért mindig vártam, hogy érkezzen. Vagy harminc körül lehetett, az ujján volt egy aranygyűrű, és később megtudtam, hogy van egy velem egyidős fia. Mivel az én apukám idősebb nála, egyáltalán nem őt láttam benne, viszont azóta talán azért leszek időről időre újra szerelmes másokba, mert keresem annak a férfinek a mosolyát. Mindig elképzeltem azt, hogy vajon hogyan nézhet a feleségére, milyen apa lehet, és arra a következtetésre jutottam, hogy biztosan kedves és szerető személy ő… Talán naiv dolog ezt gondolni, de nem lett volna kötelessége velem is foglalkozni, nem kellett volna megtanítania, hogy miről tudok egyes szobanövényeket megkülönböztetni, mégis megtette. Én pedig azóta is válaszok nélkül maradtam, egészen mostanáig.
Nem tudtam teljes mértékben titokban tartani azt, hogy Nam mit jelent nekem… Mert időről-időre már csak őt akartam látni. Éppen ezért is, amikor Rachellel a kávézó mellett sétáltunk el, én magam vetettem fel, hogy menjünk be. Arra nem gondoltam, hogy a fiú műszakban lesz, viszont azt tudtam, hogy egyszerűen lehetetlen lesz eltitkolnom előle. Őszintén szólva, az a lány annyira ismer engem, hogy lényegében az ajtóban megálltunk és már tudta, hogy mi a helyzet. Emlékszem a kérdő pillantására, emlékszem arra, hogy mennyire nem helyeselte az egészet először… Viszont amikor mondtam neki, hogy ő más és elmagyaráztam neki mindent, akkor már talán egy fokkal beletörődőbbnek tűnt. Én a magam részéről tényleg sokkal tisztességesebbnek gondoltam őt azoknál, akikkel korábban találkoztam. Valaki olyannak, aki már csak azzal, hogy létezik és a figyelmét felém fordítja, össze tudja foltozni az évek során darabjaira szakadt szívemet.
Emiatt pedig képtelen voltam odafigyelni a barátnőim intéseire azzal kapcsolatban, hogy talán rafináltabbnak kellene lennem, és odafigyelni arra, hogy ne adjak oda neki mindent elsőre. Viszont én képtelen voltam nem fényesen mosolyogni rá, vagy éppenséggel közömbösen viselkedni. Ha esetleg írt nekem, mindig azonnal megnéztem és válaszoltam… Mert nem bírtam ki. Egyszer próbáltam elhúzni a dolgot, de csak öt percig ment, illetve már kívülről fújtam a beosztását is, pedig tényleg nem kémkedtem utána… Szimplán csak látni akartam, ezért valahogy mindig a környékre keveredtem. Ha nem dolgozott, akkor a kávé sem volt olyan finom, amit más készített… Szóval nem mentem be. Az egyetlen ember, akivel még sosem érkeztem ide, az az öcsém volt, mert ő még nem tudott róla. Féltem attól, hogy miként reagálna, meg kínos lett volna úgy odacsúsztatni neki száz dollár borravalót, hogy azt a kistestvérem ezt látja. Amíg semmi sem volt biztos, nem akartam elmondani neki, mert épp elég kínos volt az, amikor neki kellett összekaparni azok után, ami Braylennel történt. Én pedig nem szerettem volna, hogy ezt a fiút előre utálja csak azért, mert rám mert nézni.
Viszont képtelen voltam moderálni magam, a szívverésem felgyorsult, amikor az ujjai közé kapta a hajam, és ismét kicsit kipirult az arcom, amikor megdicsérte annak a színét. Ennek ellenére mosolyogva pillantottam fel rá.
- Köszönöm – lemertem volna fogadni, hogy ezen a ponton már a szemeim is vidáman csillogtak, és egy magabiztosabb mozdulattal tűrtem a fülem mögé a hullámos hajam – Ez jól esik. Sokat számít a kis tökfej véleménye, de a tiéd is.
Igyekeztem egy jelentőségteljes pillantást vetni rá, de hamar el is kaptam a tekintetem. Teljesen más érzés volt, mint amikor Rachel közölte velem, hogy Bray mennyire szereti a szőke lányokat. Akkor csak szerencsésnek éreztem magam, mivel már jó ideje egészen fehérre voltak szívva a tincseim, most viszont valakitől olyan visszajelzést kaptam, ami megmelengette a szívem. Tényleg elsírtam magam, Yebi véleményétől, onnantól kezdve pedig már hiába mondta, hogy annyira mégsem rossz.
Feltűnt, hogy nem válaszol azonnal, emiatt pedig kénytelen voltam hátrapillantani. Kicsit megnyugodtam, amikor észrevettem, hogy ott van mögöttem, gondolom valamit észrevehetett, ami lekötötte a figyelmét. Legalább nem veszítettem el.
- Nekem tökéletes – hozzá hasonlóan én is felnevettem – A kistestvérem szerintem két éven belül cukorbeteg lesz… Már egyetemista mondjuk ő is és barátnője van, de ebből a szempontból még mindig olyan, mint egy kisfiú. Aranyos.
Mosolyogva meséltem neki, mintha bármi jelentősége lenne annak, hogy Yebi mennyi maszlagot képes megenni. Én például könnyen el tudom rontani a gyomromat, de mindig el kellett kísérnem őt, ha valamit megkívánt és enni vele. Most már a legtöbbször nem én vagyok a partnere, de nem is bántam, mert örültem nekik nagyon.
Nem tudtam megállni azt, hogy ne kövesse a pillantásom azt a mozdulatsort, ahogy összekulcsolja a háta mögött az ujjait. Ettől kicsit zavarba jöttem, mert én magam sem tudtam eldönteni, hogy akkor most csak udvariasságból akart velem találkozni, vagy egyszerűen barátként gondol rám… Bár sokan azt mondják, hogy a fiúk nem nagyon ismernek ilyen határokat.
- Jó, de az éhes emberekkel csak még nagyobb gond van, nem? – nagyokat pislogtam rá, mert Mekibe mindannyian járunk például, elég sok dolgot láttam már egy csúcsforgalom idején – Remélem azért veled nem szoktak kiabálni.
Én valahogy mindig a kevésbé forgalmas napokat fogtam ki náluk… Vagy kevésbé forgalmas időket. A mi helyzetünkben nem nagyon számított az, hogy volt-e fizetés vagy sem, mert mindig megengedhettük magunknak azt, hogy beüljünk valahova.
- Csinálsz még valamit a munka mellett? – mert annyira sokat dolgozik… De örültem volna annak, ha azt mondja, hogy van egy álma. Szerintem az, akinek ilyen komoly és értelmes tekintete van, nem egy kávézóban kellene robotolnia élete végéig. Furcsa dolog belegondolni abba, hogy mennyien indulnak vendéglátásból, holott szerintem ahhoz különösen nagy türelem és lelki erő kell. Én nem hiszem, hogy két napnál többet képes lennék kibírni egy olyan közegben, főleg az érzékenységem miatt nem. Az első csúnya szótól elsírnám magam.
Egészen meglepett a közelsége, amikor lehajolt hozzám. Azt hiszem még sosem volt ennyire kevés közöttünk a távolság és egészen zavarba ejtő volt így szemügyre venni az arcát. A tekintetem olyan szinten elveszett az ő egészen fekete szemeiben, hogy már majdnem elfeledkeztem a fehér kis szöszről a hajában. Kényszerítenem kellett magam arra, hogy ki tudjam szedni azt onnan, viszont utána rögtön a két tenyerem közé fogtam az arcát és egy kicsit lábujjhegyre emelkedtem, hogy viszonozni tudjam a korábban kapott puszit… Jobb később, mint soha, nem?
Egy félszeg mosoly ült ki az arcomra, miközben igyekeztem eltávolítani az orcájára kenődött mennyiséget a pink szájfényemből, utána pedig gyorsan el is engedtem őt, még mielőtt valami butaságra szánnám el magam.
- Anyukámra hasonlítok, ő is ilyen pici – ezen a ponton érzékeltem azt, hogy én mennyire keveset tudok az ő családjáról, pont ezért is pillantottam újra rá – Gondolom te is.
Utaltam ezzel arra, hogy biztosan nagyon szép nő lehet az édesanyja, meg alapvetően szokták mondani, hogy a fiúk inkább az anyjukra, a lányok az apjukra hasonlítanak. Nem tudom, hogy ez nálunk például miért volt fordítva, de a mi családunk egyáltalán nem működött úgy, mint a legtöbb, normális.
- Igen, bár talán nem tűnök majd el – rápillantottam, és a mondatot csak magamban fejeztem be: mert folyamatosan csak téged kereslek mindenhol. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy végül tényleg a kezem után fog nyúlni. Egészen megmerevedtem tőle, de végül úgy csúsztattam az ujjai közé a sajátjaimat, mintha mindig is hozzám tartozott volna. Soha nem voltam az típusú, önbizalomhiányos lány, aki csúnyán nézne a többire, viszont ezen a ponton elégedettnek éreztem magam. Mert az én kezemet fogta és nem másét.
- És mi történik akkor, amikor nem vagyunk együtt? – kifejezetten hálás voltam azért, hogy a lépteit az enyémhez igazította, így fel is tudtam nézni rá, mert nem kellett túl gyorsan kapkodnom a lábaimat. Érdekelt a válasza, meg amúgy is… Most fogta meg a kezem. Akkor még ennyi flört belefér, ugye?
- Mennyire szereted a fűszeres ételeket? – igyekeztem tapintatos lenni, és nyilvánvalóan nem egy olyan helyre rángatni őt, ahol egy palack víz is húsz dollárért van vesztegetve – Ha jól látom az egy indiai étterem. Te szereted?
Nyilván itt a környéken nem feltétlenül fillérekért árulják az ételeket, de azért ki lehet fogni olcsóbbakat. Szerintem életemben először vetemedtem arra, hogy ténylegesen átböngésszem az árakat az éttermeknél, és igyekeztem az alapján helyszínt választani, ami neki még belefér. Én is tudtam, hogy van közöttünk némi különbség, ami társadalmi jellegű, épp ezért is álltam meg egy pillanatra és húztam vissza egy kicsit a kezét, hogy őt is hasonlóra késztessem.
- Egyébként meg – igyekeztem legalább olyan szigorú hangot megütni, mint ahogy Rachel is beszélni szokott. Reménykedtem benne, hogy ettől érettebbnek tűnök, de minden bizonnyal rontotta az összképet az, hogy mekkora szemeim voltak. Talán úgy nézhettem mi, mint egy mérges plüssállat, de ennek ellenére folytattam – Szeretnék fizetni. Hiszek az egyenlőségben, és nem egy olyan lány vagyok, aki elvárja, hogy egy férfi megetesse. Nem tettem semmit, amivel kiérdemelném.
Picit rászorítottam a kezére, hogy jelezzem az indulási szándékomat felé, közben pedig a kirakatokat nézegettem. Talán annyira nem volt röhejes a kis akcióm, viszont szerintem még nem voltunk olyan szinten, hogy ő fizessen. Tényleg hittem benne, hogy mi ketten teljesen egyenlőek vagyunk, neki pedig nem kell ajándékokkal, virágokkal és étellel kompenzálnia engem.

Ahogy a legtöbb ember számára, már a reggelekből – egy-két nagyon szélsőséges eshetőséget leszámítva – tudni lehet, milyen lesz nagy vonalakban az azt követő nap. Egy vidám ébredés többnyire kiegyensúlyozott, derűs további órákat jelent, a rossz szájízű pedig egyértelműen fárasztóakat, nehezeket és borús hangulatúakat. Velem sem volt ez soha másképpen, bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy többségében inkább komoly embernek vallanám magam, ha bárki kérdezné, milyen személyiség típusba sorakoznék. Ennek egyszerűen nem sok értelme van most. Legalábbis, ahogy Ye Na felé veszem az irányt, és csökkentem a távolságot közöttünk, mintha az egész reggeli ébredéssel járó hitem és vallásom csődbe dőlne. Hiszen meglehetősen rossz lábbal keltem fel, az egész napom egy elmosódott folt azon a bizonyos vásznon, ami nem is volt más, csak időpocsékolás. És mégis, ahogy megpillantom az emberfal túlvégében, mintha kivirágozna a szívem... És ettől egyszerre érzem magam szörnyen rosszul, és felelőtlenül boldognak is.
Hozzá szoktam már, hogy mellette nem tudok racionális maradni, és hogy az érzelmek könnyedén maguk alá temetnek, egy pillanatig sem foglalkozva a pro és kontra érveimmel eközben. Mindegy, hogy mennyire nem akarom nézni az arcát, a szemeim újra és újra lopva felfedezik a vonásait. Nem számít, hogy mennyire nincs hangulatom egyszer-egyszer meghallgatni, mi a napja legcsúfabb emléke, mégis éhezik füleim a hangját, és minden sejtem vigasztalni kívánja őt, akkor is, ha tudom, hogy a pult mögött állva rosszabb helyzetben vagyok, ráadásul egy hosszú műszakkal a nyakamban. És persze nem számít, mennyire nem akarom, hogy bonyolódjon a dolog közöttünk, írok neki. És ha írok, akkor megnézem a profiljait, a képeit, a hozzászólásokat, és merengőn ábrándozok arról, hogy mi ez az egész ismeretség közöttünk. Aztán akármennyire küzdök ellene, újra és újra eszembe jut a birodalom mögötte, ami a fényes jövőt jelentheti a számomra - és tessék. Az ördögi kör elölről indul. Megpróbálom kizárni a nevetését, a napját, amikor összetörten hozzám fordult, a szíve sajgó sebeit, a csillogó szemeket, és a gondoskodást, amit felém tanúsít szüntelenül. Őt. Ez a kettőség pedig folyamatosan sebez, szenvedek tőle. Nem érdemli meg, hogy őt használjam ugródeszkának, én pedig mégis belekezdek a játszmába. Éppen most, miközben figyelem őt, és nézem, milyen apró és törékeny. Mégis miféle szörnyeteg képes ártani egy ilyen Csodának?
Az ösztöneim vezetik a kezem, az ujjaim az akaratom félre söpörve érintik meg a tincseit. És bár sikerül átvennem felettük az uralmat, és visszahúznom a kezem, mégis nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne játszadozzak tovább a puha tincseivel. És ezt nem tudom megérteni, egyáltalán nem értem. Ez már a játékom része? Lehetséges, hogy a gondolataim lemaradtak kissé a génembe felszívott őrült-ötletemtől!? Erről lehet szó?!
– Neked hogyan tetszik inkább? – kérdezem kíváncsian. Persze, fontos a körülöttünk lévők visszajelzése, de mivel a saját bőréről van szó, úgy gondolom, hogy az a legfontosabb, ő hogyan érzi magát jobban. Mindegy, hogy az öccsének és nekem hogyan tetszik inkább, az a fontos, hogy ő mit gondol.
Ahogy előttem halad, és telepszik körénk pár másodperc csend -már ha New York utcáit nevezhetjük csöndesnek-, kis híján kifut a számon, hogy meneküljön el tőlem, ne is nézzen vissza, és soha többé ne válaszoljon nekem, de aztán megfordul és várakozón rám tekint. Én pedig, mintha mi sem történne, felelni kezdek a korábbi kérdésére. Aztán már csak némán hallgatom, ahogy mesél a testvéréről. Vele együtt mosolygok a dolgon. Megértem, azt hiszem nagyon is megértem a kettejük kötelékét. Valami hasonló van köztem és a bátyám között is. Legalábbis a testvéri szeretet nálunk is vitathatatlanul erőteljes. – Hogy hívják a testvéredet? – kíváncsiskodom. Közben hol előre, hol rá szegezve a pillantásomat. Mivel magas vagyok, könnyen szemmel tartom. És még ha nem is feltűnően, de - amikor többen vannak körülöttünk - egyengetem az utunkat.
A kérdését hallva lágyan elnevetem magam. Tőlem szokatlan ezt a hangot hallani, még magam is meglepem. Attól tartok, hogy ezt a fajta gyomorból jövő nevetést is csak ő képes kicsikarni belőlem, legalábbis hosszú ideje már annak, hogy utoljára így nevettem volna. – Hát, ez igaz. Az éhes emberek ingerlékenyebbek. – vállat ejtek, oldalra elhúzott szájjal. – Nos, gyakran összekeverik a felszolgálót a szolgával. Emiatt vannak súrlódások, de már megtanultam kezelni ezeket a helyzeteket. – inkább nem részletezném a találkánk elején, hányszor hallok rasszista megnyilvánulásokat irányomba. Helyette egy mosollyal igyekszem fedni az ehhez a témához fűződő emlékeimet. Nem szeretek beszélni az emberek rosszindulatáról, előítéleteiről. Érzékeny téma, bár ezzel azért amerikai földön számolnia kell egy koreai fiúnak! És számolok is, de nem lehet magyarázat az én itt létem mások gonoszságára.
– Kosarazni szoktam. Vagy olvasni. És persze tanulok. Ennyire izgalmas életem van! – keserédes félmosollyal mesélek neki a szürke hétköznapjaimról. Igazság szerint egy hosszú műszak után, örülök, ha a kötelező teendőkre marad időm, otthon besegíteni a szüleimnek, majd aludni egy keveset, hogy másnap ne aludjak el állva munka közben. Elég szomorú, hogy ennyi vagyok én, legalábbis, hogy ezzel telnek el a napjaim. Nem lehet túlságosan vonzó egy olyan nagyvilági lánynak, mint amilyen ő is.
Olvastam már róla, hogy az tér képes lustán elnyújtózni körülöttünk, ha történik egy olyan pillanat, ami meghatározza az ember életét. És miközben lehajolva várom, hogy megszabadítson a szösztől, szüntelenül az arcát fürkészik szemeim. Vajon mit gondol rólam? Vajon sejti, hogy nem egy baráti találkozó ez? Vajon, hogyan érez a cukrász fiú iránt? Mit vár tőlem?! És miközben nézem őt, az is eszembe jut, hogy én vajon mit érzek iránta?
Aztán megérinti az arcom, és a gyomrom kellemesen bukfencezni kezd. Émelyítő, kellemes bizsergés járja át a testem, ahogy a meleg ajkai az arcomhoz érnek. Meglepetten, kérdőn, talán kissé merengőn nézek utána, ahogy ismét eltávolodunk egymástól.
Kiszélesedik - talán kissé - bárgyú ábrázatom, amikor az anyukájáról beszél. Lenyelem idegességemet, és bólintok. A kijelentésére velem kapcsolatosan eszembe jut a szüleim magassága. Elgondolkodva ingatom meg a fejem. – Nem mondhatnám! Kis asszony. – mesélek róla tömören. Nem tudom, hogyan máshogy mondhatnám el. Édesanyám nem túl magas nő, apám inkább. Bár igazából egyikük sem.
– Nem is hagynám. – szalad ki a számon, bármiféle meggondolás nélkül. Egyszerűen nem tudom miért mondom ki hangosan, hogy egyáltalán van-e értelme kimondanom, ezt sem tudom. Azután már csak elfordulok, kezembe fogva az övét és kézen fogva vezetve át az emberek figyelmetlen egységeként haladó szörnyetegen. Sosem tartottam biztonságos helynek New York városát, akkor sem, ha azt állították, hogy az. De eddig nem is igazán volt ki miatt aggódnom. Az okaim most sem egyértelműek a számomra -sem-, de Ye Na miatt nyugtalan vagyok. Érzem, hogy apró keze megfeszül egy kissé az enyémben, de azt is, hogy hamar sikerül oldódnia, beleidomulnia a tenyerembe. Tökéletesen belepasszol... Szeretnék nem gondolni erre.
– Káosz. – bököm ki az első szót, ami eszembe jut. Kissé megjátszottan mosolygok rá, egy részem komolyan gondolja, amit mondok. Ha nem vagy velem, akkor vesz csak igazán körül. Szükségem van rád... Én sem értem, hogy miért. Talán kezdek belebolondulni ebbe az egész helyzetbe. Hüvelykujjam anélkül, hogy észre venném, vagy hogy különösebb figyelmet szentelnék neki, végig simít az övén.
A kérdéseit hallva nem egyértelmű a számomra, hogy azért kérdi, mert ő enne indiait, vagy mert gondol a pénztárcámra. Biztosan drágább helyekre szokták vinni a fiúk, csillagokkal, kaviárokkal... Legalábbis valamiért azt gondolnám, hogy ez a standard.
– Szeretem! Te hogy állsz hozzá? – valamiért inkább ezt gondolnám fontos kérdésnek. Én szerény környezetből jöttem, azt hiszem mindketten sejtjük, hogy nem az én ízlésvilágom fogja eldönteni, megfelel-e nekünk. Mégis, jólesik, hogy gondol rám és rákérdez. Ettől elmosolyodom, miközben magam is az étterem irányába nézek.
Ahogy megálljt parancsol kettőnknek, és láthatatlan falba vezet minket, kíváncsian meredek felé. Kérdőn, értetlenül nézve le rá. Nem tudnám megjósolni, mit fog mondani, kérdezni, arcizmaim idegességemben megfeszülnek kissé - ám ahogy közli a kérését, és kijelenti, hogy fizetni kíván, úgy érzem, mintha újabb nehezék ülne a vállaimra. – Ye Na... – kérőnek tűnik a hangom, miközben elpillantok a feje fölött valahová a távolba. Mégis milyen fiú várhatja el az első randin, hogy a lány fizessen?! – Ki tudom fizetni a fogyasztásunkat. – közlöm, nem engedve, hogy tovább lépjen egy fél lépést sem. Visszahúzom magamhoz, hogy ismét szemben lehessünk egymással. Bár most épp az ellen az oldalam ellen beszélek, ami épp arra készül, hogy kihasználja őt, nem tenném ezt most rögtön. Talán nem állok készen, talán csak nem helyeslem, nem törődtem bele még. Fogalmam sincs mi okozza, nem akarom, hogy ő fizessen. Még nem... – Ha makacskodni akarsz, felezhetünk! Ebből többet nem engedhetek. – tartok tőle, hogy ő nem adja meg magát ennek az eltökélt szándékának, így kénytelen vagyok én felkínálni ezt az opciót, mint járható utat. Bár kellemetlenül érint, ha ennyire kiszolgáltatottnak gondol, muszáj vagyok belemenni ebbe a játékba. Másfelől pedig nyilvánvalóan jól esik, hogy gondol rám. Tudja, hogyan élek, hiszen ismeri a munkakörülményeimet... És nyilván, jól is esne a szándéka, ha nem lennék ennyire büszke!
– Nagyon kedves tőled, hogy gondolsz rám, de az első randin nem szerencsés ezzel a témával nyitni... – mondom a szemeibe, keresve a tekintetét végig, tartva a szemkontaktust vele. Szavaim és hangszínem se nem sértett, mérges, vagy bántó, inkább csak kedves, kissé talán flörtölő. Magam is megmosolygom, hogy randinak hívom ezt a találkozást. Szóval randi...
– Már ha nevezhetjük annak... – mondom, lágyan elindítva magunkat az étterem felé, ha engedi nekem.

Azt hiszem az eddigi életem folyamán már annyiszor tapasztaltam a szerelem érzését, hogy lényegében képtelenség lett volna megszámolni az ujjaimon. Ez a fiú viszont teljesen másnak tűnt, mint a korábbi srácok, akikhez szerencsém volt. Annak ellenére, hogy teljesen különböző társadalmi rétegből származunk, úgy tűnt nekem ő, mintha nem akarna tőlem semmi mást a társaságomon kívül. Alapvetően én voltam az, aki folyamatosan kereste őt, ez pedig egy kicsit aggasztott, de minden alkalommal igyekeztem elűzni a dolgot, amikor újra megpillantottam őt. Mert ilyenkor én magam is éreztem, ahogyan a szívem hevesebben kezd dobogni, de ez teljesen más volt, mint amit Braylen esetében tapasztaltam. Joon mellett biztonságban éreztem magam, és nem féltem attól, hogy egyszer majd elkezd ignorálni, vagy más lánnyal látom őt. Annyira tökéletesek voltunk mi ketten egymás társaságában, hogy irreálisnak, mi több, elképzelhetetlennek tűnt az, hogy egyszer mással lássam. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor ez a gondolat már most elszomorított, pedig még határozottan próbáltam magam tartani. Még Rachelnek is azt mondtam, hogy egyelőre nem szerettem bele, de ennek ellenére egészen idáig konkrétan repültem otthonról. Ha anya tudná, hogy kivel találkozom, akkor minden bizonnyal mérges lenne rám, én pedig éppen ezért igyekeztem egyelőre az öcsém elől is titokban tartani a dolgot. Yebi minden bizonnyal meg fog rám sértődni miatta, de mivel leszólta a hajszínem, most egyelőre még én vagyok fölényben.
Mindenesetre jobban éreztem magam attól, hogy a fiúnak legalább tetszett, szóval elégedett mosollyal simítottam ki pár hullámos tincset az arcomból. Már amúgy is ráfért a váltás, mivel túlságosan sokáig volt kiszívva belőle a szín, arról nem is beszélve, hogy mennyire fájdalmas procedúra egészen fehérre szőkíteni a hajam. Kellemetlen volt a tövét festetni, illetve a vége felé már némi póthajat is felrakattam, hogy emberként nézhessek ki. Magam sem tudom, hogy mikor fogok megint ehhez visszatérni. Nem is akartam hasonlón gondolkozni, mert a feketét is szeretem, és ha neki is tetszik, akkor rendben vagyunk.
- Mind a kettőt szeretem – finoman megrántottam a vállam – Most jó egy kicsit nem szőkeként járni a világot, az biztos.
És ez talán egy picit összefüggött azzal, hogy Braylennel milyen köröket futottunk le. Nem tagadom, hogy részben azért váltottam rögtön ennyire erős színre, mert ezzel akartam végleg függetlenedni tőle. Hosszú volt az időszak, amíg őt a szívemben hordoztam, és elég csúnya vége is lett a dolognak. Ahogy a fiúra pillantottam, hirtelenjében elszégyelltem magam, ettől pedig enyhén rózsaszínű árnyalatot öltött fel az arcom. Hiába köszönhetem annak a bizonyos egy alkalomnak az egész lényét, nagyon zavarba ejtő volt az a dolog, hogy mindent elmondtam neki. Egészen onnantól indulva, hogy a testemet is odaadtam valakinek, aki nem csak rólam mondott le, hanem magamra is hagyott a rosszulléteimmel együtt. Ha akkor Rachel nem lett volna mellettem, aki egyedül tud az egész dologról, szerintem nem pár héten belül kórházba kerültem volna a rendszertelen étkezésem és a súlyveszteség miatt. Abba még nem is nagyon gondoltam bele, hogy anyának miként adom majd elő, ha esetleg megtudja, hogy a mai nap valami olyat fogok enni, ami finom, de ő egyáltalán nem gondolja egészségesnek az ételt. Bár magam sem tudom, hogy mondjuk az mennyire egészséges, amikor a kezembe ad egy fogkefét és beküld a mosdóba, de… Ez az életemnek egy olyan szelete, amit igyekszem elzárni mindenki elől.
- Ye Bin – csillogó szemekkel mondtam ki az öcsém nevét – Neked vannak testvéreid?
Meglepett a tény, hogy hasonlókról soha nem beszélgettünk korábban, nekem pedig a nyelvembe kellett harapnom, hogy ne osszam meg a történeteket Yebiről, aki a nyáron megint akkorát nőtt, hogy már teljesen hátra kell hajtanom a fejem, mikor ránézek. Azt pedig már nem is akarom hozzátenni, hogy az utóbbi időben kicsit szemtelenebb lett, és a múltkor könyöklőnek használta a fejem. Ettől függetlenül ahányszor ránéztem, csak egy pillanatig voltam képes őt felnőttnek látni, utána pedig megint csak a kistestvérem lett, aki gyűjti a Pokémon figurákat.
- Nem lenne jobb, valami más munkát végezned? – én magam is éreztem, ahogyan a pillantásom szomorúvá válik, miközben hirtelen megálltam az embertömeg közepén és rá néztem. Ebben a pillanatban pedig számomra állt meg az egész világ, és csak az ő arcát láttam tisztán – Ha gondolod még segíthetek is. Nem akarom, hogy bántsanak mások.
Én magam soha nem fogom megtapasztalni azt, hogy milyen igazán keményen dolgozni, mert velem szemben bizonyos dolgokat egyszerűen nem mernek majd megengedni maguknak mások. Ez igaz mindenkire, aki ugyanazokra a partikra kap meghívót, amikre én magam is. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy nem mondanak dolgokat a hátunk mögött, ez pedig rém elkeserítő volt. Mivel még nekem is fájtak azok a szavak, amikor inkompetensnek neveztek azok az emberek, akiknek egyszer a vezetője leszek. Namin pedig minden betévedő, rossz életű alak levezetheti a feszültséget. Ebben a pillanatban minden problémám elhalványulni látszott, mivel elképzelni sem tudtam azt, hogy ő miként tudja nyugodtan álomra hajtani a fejét.
- A gimis tesiórán egyszer fejbe dobtam saját magam egy kosárlabdával – halkan felnevettem az emlék hatására. Néha még az is csodának tűnik, hogy a vékony karjaimmal egyáltalán képes vagyok dolgokat felemelni – De az én életem sem izgalmasabb. Én teniszezek, a barátnőimmel lógok, vagy tanulok.
Mondjuk a legtöbb programom elég képlékeny volt, mivel Rachelnek hazajött egy barátja Japánból, Anette és Leila pedig kifogáskirálynők voltak, szóval velük nehezebb volt találkozni. Az utóbbi időben Sue-val több időt tudtunk eltölteni egymás társaságában, de ha hazajön a barátja, akkor nála is nehezebben lesz ez össze egyeztethető. Ezen a ponton mindig arra jutok, hogy ideje lenne már nekem is találnom valakit… És ha erre a fiúra nézek, akkor egy picit reménykedek benne, hogy ő lesz az a bizonyos személy, de mégsem merem neki mindezt szavakba önteni, mert félek tőle, hogy csak én érzek így iránta. Egy pillanatra megijedtem, a pillantásától, a végére pedig egészen el is vörösödtem az előbbi kis akcióm miatt, a hüvelykujjam pedig magam sem tudom, hogy pontosan miért simít végig még egyszer az arcán, amikor már letöröltem az odatapadt szájfényem maradványait. Meglepő, hogy a zavarom ellenére sikerült mégis mosolyt varázsolnom az arcomra, amikor elhúztam a kezem, viszont pár pillanat múlva megint elöntötte az arcomat a vérem.
- Mármint… - én magam sem tudtam, hogy miként önthetném szavakba azokat a gondolatokat, hogy az utóbbi időben csak az ő arcára tudok gondolni – Arra gondoltam, hogy nagyon szép lehet az anyukád.
Egészen halkan motyogtam a szavakat és csak egyetlen félszeg pillantást mertem rá vetni. Mégis miként mondhatnám el neki, hogy mennyire tetszik nekem anélkül, hogy az korai lenne, vagy esetleg furcsán érezné magát tőle? Az évek során már megtanultam, hogy senkit sem szabad lerohannom az érzéseimmel, neki meg főleg nem akartam a terhére lenni. Úgy éreztem, hogy minden körülmények között képes lennék az ő oldalán állni. Még akkor is, ha ez nekem fájdalmat okoz… És ha ezt így a fejéhez vágom, akkor azzal biztosan elkergetem magam mellől, nekem pedig az volt a célom, hogy inkább magamhoz láncoljam. El akartam veszni a pillanatban, amikor megérintette a kezem, és örökké érezni a pillangók repdesését a gyomromban.
Zavarba hoztak a szavai minden alkalommal. Pont azért, mert amikor a szemébe néztem, azt kívántam, hogy hazudjon nekem. Szerettem volna, ha nem lenne ennyire szép az, ami közöttünk van, mert akkor még sérülések nélkül képes lettem volna kihátrálni az egészből, ha baj történik. Most már azon a szinten vagyok, hogy annak ellenére se hagynám őt magára, hogy esetleg összetörheti a szívem.
- Ha szükséged van rám, akkor tudod, hogy hol találsz meg – őrültségnek hangzott számomra is, de képtelen voltam nem biztosítani őt erről. Pontosan tudom, hogy minden egyes szavam kétségbevonható hiszen az a tény, hogy most vele vagyok, egyúton azt jelenti, hogy hazudok a családomnak… És számomra ez nem jelent nehézséget. Hazudok Rachelnek, mert megígértem neki, hogy ezúttal nem megyek fejjel a falnak és okosan fogom kezelni a helyzetet. És egyúttal hazudok önmagamnak is, hiszen Braylen után már nem akartam kötődni senkihez, ő pedig, ha hajnalban hívna, akkor is mennék hozzá… Őszintén szólva, azért sem akartam, hogy megismerje őt bárki a családomból, vagy a barátaim közül, mert egyszerűen csak nem akartam másokkal megosztani. Szerintem teher lenne neki, ha úgy igazán hozzám tartozhatna.
- Szeretem én is – picit megrántottam a vállam – Ritkán ehetek azt, de kifejezetten kedvelem a fűszeres ételeket. Szóval, ha neked jó, akkor nekem is.
Még jó, hogy ebben a dologban tényleg kompromisszumot tudtunk kötni, mivel az igazat mondtam neki. Elég kínos lett volna, ha az étkezés részt nem tudtuk volna nyugodtan lebonyolítani, mert én belefulladok a currybe vagy a chilibe.
- Tudom, hogy ki tudod – a vonásaim ellágyultak aztán lassan elmosolyodtam – De a saját részemet szeretném én fizetni. Nem miattad, hanem magam miatt.
Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy azt a nőt, akit meg lehet hódítani egy rózsával, talán annyira nem is érdemes, én pedig az ő esetében nem akartam ilyen lenni. Mivel most először találkozunk kettesben és úgy gondoltam, hogy egyenrangúak vagyunk, szerettem volna fizetni. Pontosan tudtam, hogy a koreai fiúknak ez sokat jelent, de igyekeztem ezt figyelmen kívül hagyni, mivel Amerikában vagyunk, én magam is itt nőttem fel annak ellenére, hogy otthon születtem. Számomra ez most nem kikosarazás volt, szimplán csak hittem a feminizmusban egy kicsit.
- Így gondoltam én is, ne haragudj – véletlenül sem akartam mondjuk a férfiúi büszkeségébe gázolni, emiatt pedig kicsit meg is ütöttem a tenyerem belső részével a fejem – Csak bután fejezem ki magam.
Valahogy a közelében ez nem ritkán történt meg. Éppen ezért is szegeztem inkább előre a tekintetem és csináltam úgy, mintha valamit észrevettem volna a távolban. Miért jövök ennyire zavarba már csak attól is, hogy egymás társaságában vagyunk?
- De ez nem ódivatú egy kicsit? – teljesen vörös volt a fejem, amikor ránéztem – Mármint… Én boldog vagyok, hogy rám áldoznál a pénzedből. Főleg, hogy ételre hívnál meg. Viszont nem hiszem, hogy kiérdemeltem volna. Ez is csak az bizonyítja, hogy nagyon kedves vagy.
Finoman szorítottam rá a kezére és mosolyogva kerestem meg a tekintetét. Viszont arra egyáltalán nem voltam felkészülve, amit kimondott, emiatt a mosoly hamar le is fagyott az arcomról, sokkal inkább a meglepettség vette át azt. Ezen a ponton én már képtelen voltam megálljt parancsolni a szertelenségemnek, egyszerűen kimondtam a szavakat, amik megfogalmazódtak a fejemben.
- Nevezhetjük – egy tincset óvatosan tűrtem a fülem mögé, de szinte azonnal ki is szabadult onnan – De akkor nem randizhatsz más lányokkal.
Komolyan mondtam ezt, amikor pedig újra felemeltem a fejem, hogy ránézhessek, akkor valószínűleg láthatta is rajtam a dolgot. Nem bírtam volna ki, ha azt láttam volna, hogy másnak fogja a kezét és mást vezet végig ugyanezen az úton.
- És ha megunsz, vagy megutálsz, vagy már nem akarsz látni, azt el kell mondanod nekem – talán most fogok elrontani mindent, hiszen megint túlságosan ragaszkodni próbálok – El fogom viselni, csak mondd el. Mert tudnom kell.
Talán megváltoztatott engem az a rövid idő. amikor megismertük egymást. Mert korábban mindig ezt mondtam másoknak: ne mondd el. Mert nem akartam tudni. Jobb volt csukott szemmel ábrándozni az emberekről. Hamar kihevertem a szakításokat, viszont ő más volt. Talán életemben először, mellette lehetek önmagam, mert ő tényleg azért akarja velem tölteni az idejét, mert az vagyok, aki. Nem pedig azért, mert vár tőlem valamit.

Szerettem megviccelni az embereket, rájuk ijeszteni néha, de sosem vittem túlzásba. Nem tettem megbocsáthatatlan dolgokat, nem ártottam senkinek. Most mégis olyasvalamivel vagyok elfoglalva, ami bárki szemében megvetendő volna. - És a magaméban is az. Nem tudom eldönteni, hogy az érzéseim mennyire valódiak és mennyire csak megjátszottak. Yena jelenléte tökéletesen megnyugtat és izgat egyszerre, különleges szerepe van az életemben, de még mindig megkérdőjelezem a viselkedésemet, hiába a káoszelmélet a fejemben. Fontos lett nekem. És nagyon vékony a határvonal aközött, amit eltökéltem és aközött, amit érzek. Nehezen állapítom meg, hogy mik a valódi pillanatok, amikor mellettem van. Az az igazság, hogy nem akarom bántani őt, de abban is kételkedem, hogy olyan mély érzések kötnének hozzá, amikre ő gondol a részemről. Valahogy abban egy pillanatig sem kételkedek, hogy számára mit jelentek. Egy udvarlót a sok közül, hiszen biztosan rengetegen sorakoznak fel mellettem.
Sokszor gondolkodtam azon, hogy ha így van, ha sokan veszik körbe, miért pont velem tölti az idejét? Nem tartozunk egy társadalmi rétegbe, mégis olyan sokszor visszatért hozzám. Mintha vonzanám, és közben ő is vonz engem. Már a gyatra tervem előtt is éreztem, hogy kötődöm hozzá. Épp ezért olyan nehéz ezen az egészen keresztülmennem. Biztosan a cselszövésem nélkül is sikerülne közelebb kerülnöm hozzá, csakhogy a szívem szótlan, így hát nem értem, hogy pontosan mit érzek iránta. Ha tudnám, akkor nem kéne ilyen mocskos módon kihasználnom ezt az egészet. Őt.
– Az a legfontosabb, hogy jól érezd magad a bőrödben. A többi szerintem másodlagos. – vállat ejtek lezserül. Nem gondolom, hogy a hajszín változtat egy emberen, de nem is szoktam ilyesmin gondolkodni. Mégis csak egy átlagos srác vagyok, nem tartoznak hozzám ilyen esztétikai gondolatok, vagy gondolkodásmódok. Nem állítom, hogy nem adok magamra, mert azért igyekszem úgy összeválogatni a ruháimat - az olcsó negyedekből - hogy ízlésesek legyenek, de a kényelem számomra még mindig inkább szempont. Ráadásul nem is gondolom, hogy foglalkoznom kellene vele. Ez a nők dolga. Egy féloldalas mosollyal pillantok le a lányra az oldalamon, aztán már csak azon kapom magam, hogy a környezetünkben járó-kelők hajszínét fürkészem.
– Hm. – bólintok a testvére nevét hallva. A kérdését hallva eszembe jut a bátyám. Ha most itt lenne és tudna erről az egészről, biztosan mérges lenne rám. A szeretete nem törékeny, ebben sosem kételkednék, de tudom, hogy megpróbálná megoldani a problémáimat. Így - nem hiszem el, hogy ezt gondolom, de - talán jobb, hogy most nem látja, mivé váltam. – Van egy bátyám. – kedvesen rámosolygok. Nem tudom, hogy akarok e róla beszélni, olyan rossz érzés telíti fel a mellkasom, ha rá gondolok, hogy talán csalódna bennem. Nem csak talán. Biztosan így lenne.
A kérdését hallva, lágyan elnevetem magam. – Nem olyan könnyű a váltás, sajnos. De persze, jó lenne. – lenézve rá a vállam fölül, elmosolyodtam. Tényleg jó lenne, ha nem kellene többé megalázottan, túlórákkal a zsebemben, alap bérrel küzdenem a megélhetésünkért. És aztán azt mondja, hogy segíthetne. Megköszörülöm a torkomat. Hiába ez volt az a mondat, amire vártam hetek óta, most, hogy hallottam olyan érzésem támad, mintha örvénylene a gyomrom. Ennek persze jelét sem adom, hideg mosollyal nézek magam elé. Kedvem lenne képen törölni magam. Hogy lehetek ennyire bizonytalan az érzéseimben, egy olyan tündéri lány mellett, mint Yena? – Ha tudsz valamit, ne tartsd magadban. – talán ez volt az egyetlen olyan segítség kérés, amibe nem volt belecsomagolva, hogy konkrétan ezért vagyunk most itt. Egészen egyszerűen úgy érzem, hogy ketté szakadt bennem az elképelésem és a valóságom. Mintha görcsösen kapaszkodnék még mindig ebbe az elfuserált tervbe, és egészen egyszerűen csak nem veszem észre, hogy közben miről maradok le, ha így folytatom tovább. És tudom, hogy késő bánat lesz.
Kinevetem, bár inkább vele nevetek, mint rajta. Tetszik az őszintesége a kosárlabdával átélt emlékekkel kapcsolatosan. Széles mosollyal az arcomon figyelem őt, ahogy nevet. Van benne egy ártatlan báj, amit mindig is megmutat nekem. Nem tudom, hogy más irányban milyen arcát mutatja, de azt tudom, hogy ezzel az arccal képes lenne szétzúzni mindent, amiben eddig hittem. – Hát akkor muszáj leszek egy kicsit felkavarni az álló vizet! Micsoda pazarlás ennyit unatkozni... – vigyorgok rá, ahogy nevetve közlöm a terveimet kettőnkre nézve. Burkoltan jegyzem meg, hogy szívesen töltenék vele több időt, ha kedve támad hozzá. És miközben így teszek, megint emlékeztetnem kell magam, hogy nem léphetek át semmiféle határt ilyen bizonytalansággal a szívemben. De mit is tehetnék? Ösztönből jön. Ösztönösen vonzódom hozzá. Ösztönösen szeretnék mellette lenni. Még többet.
A közelsége megrészegít. Nehezen uralkodok magamon. Nem csak az érintései nyomai kezdik el égetni a bőrömet, de legbelül a lelkem is lángra kap. Én nem voltam még lányhoz ennyire közel, és mohón többre szomjazom. Ostobának érzem magam, amiért így érzek, hiszen azt mantráztam, hogy nem érzek iránta semmit. Erre fel olyan sóvárgást kelt bennem, amikor hüvelykujjával végig simít az arcomon, hogy szívem szerint magamhoz ölelném és szorosan tartanám a karjaimban tovább. – Az anyukám... – ismétlem lágy nevetéssel, már szinte csak röpke, de értetlen kacajjal. Anyukámra gondol, miközben ilyen közel vagyunk egymáshoz? Ez annyira jellemző rá, hogy szívesen kimondanám, milyen csodálatos, de végül csak köszörülve a torkomon, annyit mondok: – Te vagy a legkülönlegesebb lány, akivel találkoztam Min Ye Na. – közlöm egyszerű tényként, aztán kiegyenesítem a vázam és úgy pillantok körbe az embertömegben, mintha semmiség lett volna az iménti vallomásom.
Fogalmam sincs, hogy mi történik. Fogom a kezét, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy hozzám tartozik, hogy velem tart és engem követ. Elégedettség és jóleső érzés fog el, ha rágondolok, hogy egy egységként létezünk, hacsak pár percre is. Bódultan vágok át a tömegen, vigyázva rá közben. Megmosolyogtat a kézfonat kettőnk között. Nem tudom, hogy azért, mert még soha életemben nem fogtam egy lány kezét sem, vagy azért, mert Yena az, akinek a kezét fogom. A kettő közötti különbséget nehezen fejthetném meg egyedül, így amikor azt mondja, hogy mindig számíthatok rá, elhiszem. Megfeledkezem saját ostobaságomról, és beleszédülök a mámoros delíriumba, amivel megajándékoz. Abba a képbe, ami mi is lehetnénk, ha nem mi lennénk azok, akik vagyunk, ha nem választana el annyi réteg, és az, ami elhozott ma ide.
– Nehogy este bekopogjak az ablakodon. – bár elviccelem kicsit, igazából komolyan gondolom. Mármint olyan értelemben, hogy nem biztos, hogy bölcs dolog ilyet mondani, éppen nekem. Nem szabad mellettem lennie, bárcsak óvatosabb lenne. Egy részem azt kívánja, legyen óvatosabb és tartózkodjon tőlem, zárkózzon el, ne engedje, hogy őt használjam kilépőmnek. De egy másik részem, és azt gondolnám, hogy ez a dominánsabb jelen pillanatban, nagyon is hálás, amiért felajánlja a mindenkori jelenlétét és segítségét nekem. – Én is itt vagyok neked. – biztosítom róla, bár nem tudom eldönteni, hogy mennyire igaz ez az univerzum szemében, látva a háttértörténetemet. De azt akartam, hogy tudja. Ha komoly problémája lesz, hozzám fordulhat. Még annak ellenére is, hogy mi motivált.
– Klassz. – nyögöm ki, miközben megegyezünk abban, hogy mit eszünk majd. A továbbiakban már nem vagyok ennyire elégedett. Nem Yena miatt, magam miatt. Hiába is ez az egész részem mozgatója irányába, most úgy érzem, nem engedhetem meg, hogy fizessen. Hiába értem meg az indokait, egyszerűen megálljt parancsolnak a sejtjeim, mind tiltakozásba fog. Végül mosolyt csal az arcomra, ahogy próbálja menteni a menthetőt. – Ódivatú? Az udvarlás sosem megy ki a divatból, hé. –  kérdővé válik ábrázatom. – Ez nem kedvesség. Én csak szeretnélek egy kicsit elkényeztetni?! Olyan hülye szó ez, hisz egyszerű ételről beszélünk, de remélem érthető, amit zagyválok. Csak azt szeretném, hogy egy rendes randi legyen. – vállat rántok végül. Nyilván nem fogok tiltakozni, ha mindenképpen ragaszkodik hozzá, hogy kifizetné a részét, ennyire nem vagyok 'ódivatú', de hacsak egy mód van rá, szeretném megértetni vele, hogy nem teher, ha időnként eszünk valamit az én kvótámra.
Látom, hogy zavarba ejtik a szavaim, de képtelen vagyok nem kimondani, amit érzek. És ettől persze megint elveszítem azt a bizonyos fonalat, hogy tulajdonképpen akkor pontosan mi is mondatja ezt velem?! De bárhogyan is, tetszik a reakció, jó érzést vált ki belőlem. Nevetve nézem, ahogy a hajával babrál, majd amikor a többi lányra tesz megjegyzést, komolyodnak a vonásaim. – Nem terveztem. – vallom be őszintén, bár azért ellágyulnak a vonásaim. Már csak a feltételezésre is. Mintha körbe vennének a nők. Nem ő az első, aki ezt feltételezi rólam, bár őszintén szólva ennek az oka számomra egyáltalán nem érthető.
A szavai, akár a pengék fúródnak át a fülemen keresztül, le egészen a lelkemig. Rést szúrnak, és a szívembe csapódnak. Pontosan ez volt a tervem. Hogy elmondom, ha már nincs szükségem rá többé. De most, ahogy ezt kimondja, úgy érzem erre sosem kerülhet sor. – Szólni fogok. – bólintok a tőlem telhető legnagyobb komolyságommal. – Ahogy ugyanezt elvárom tőled is. Szerintem így korrekt a kezdés... De akkor te sem randizhatsz más fiúkkal. – vállat rántok hetykén, játékosan. Igazából nem gondoltam még bele, mi lenne, ha mással látnám, de most, hogy beszélünk róla, határozottan tetszik, hogy megtilthatom neki. Valamiért a gondolata is aggaszt, hogy ez megeshet. Hogy más fogja a kezét...
– Szóval most, hogy tisztáztuk, hogy csak egymással randizunk és mindenki fizeti a maga részét, bemegyünk? – kérdezem, közelebb húzva magamhoz, majd a kézfonatunkat átemelem a feje fölött, hogy az ellentétes vállára csússzon. Így átkarolva húzom magammal. – Olyan kicsi vagy... Pont beleillessz a karomba. – előre nézek, figyelve rá, hogy ne essünk el/át semmin sem. Közben végig azon jár az eszem, hogy mekkora hülye vagyok! Hogy kérhetek ilyet tőle!? Miért kell ennyire mélyen belemennem?! De hogy a francba mondhatnék nemet, miközben minden sejtemmel  vágyok rá, hogy csak és kizárólag velem legyen?! Fenébe.

Szerettem a lányokkal beszélni arról, ha éppen szerelmes voltam valakibe. Jó volt meghallgatni azokat a tapasztalatokat, amiket ők osztottak meg velem. Mivel hajlamos voltam arra, hogy a lelkesedésemmel hamar tönkre tegyem az emberi kapcsolataimat – vagy éppenséggel kiprovokáljak magamnak egy menetet azért, hogy utána magamra hagyjanak – sokszor hallottam már Racheltől azt, hogy közömbösebbnek kellene magam mutatnom. Talán ez működőképes lehetne, de egyszerű oka volt annak, hogy nem tudtam úgy viselkedni, mint ő: én, én voltam.
Sokszor gondolkoztam azon, hogy talán a többi fiúhoz visszamehetett az, hogy sokat beszélek róluk, emiatt pedig már nem voltam izgalmas a számukra… Hiszen túlságosan akartam. Többen említik, hogy ez a szintű ragaszkodás ijesztő a korunkbeli fiataloknak. Én mégsem tudtam nem lelkesedni a témát illetően, mostanáig. Talán egy kicsit bele is gebedtem, de egy szót nem szóltam se az öcsémnek, se a lányoknak arról, hogy Nam Joon van. Ez nem feltétlenül az előző helyzetek sikertelenségével függött össze. Jó voltam a hazugságokban, így könnyen állítottam azt, hogy megváltoztam. Többé, már nem vagyok az a naiv kislány, aki nagyon könnyen beleszeret másokba. A valóság egyszerűen csak annyiból állt, hogy rettegtem a saját szüleimtől. Ha tudomást szereznek róla, akkor elveszíthetem, én pedig önző vagyok. Most, ahogyan rápillantok, folyamatosan egyetlen dolog jár az eszemben. Hogy ő mellettem van jó helyen, és képtelen lennék végig nézni azt, ahogyan eltávolítják… Aztán pedig szerelembe esik mással, én pedig ismét egyedül maradok. Korábban sosem gondoltam arra, hogy az érzéseimnek egyszer vége lehet. Most még belegondolni is fáj abba, hogy egyszer csak eltűnik.
- A lányok gyakran váltanak hajszínt, ha boldogtalanok – finoman elmosolyodtam, aztán inkább a távolba révedtem és úgy folytattam – Ezzel próbálnak meg kompenzálni valamit, ami nincs meg bennük.
Persze sok esetben nem erről van szó. Van, aki szimplán csak szereti kipróbálni az újdonságokat, de én már többé nem láttam attraktívnak azt a szőke hajkoronát, amivel korábban felkeltettem Braylen figyelmét, ezért meg akartam szabadulni tőle, hogy valami természetesebbet próbáljak ki. Sokan irigyeltek, ami miatt jól bírta a hajam a festést, és egészen fehérre le lehetett szívni azt. Sokan állították, hogy különlegessé tesz az a szín, hogy olyan leszek tőle, mint egy tünde. Viszont ugyanakkor folyamatosan az jutott eszembe a szőkeségről, hogy egy fiúnak lényegében csak azért lettem az esete, mert befestettem a hajam, és emiatt kapott meg… Na ez már valamilyen szinten elborzasztott. Talán nem kellett volna szégyellni a részleteket a fiú előtt, valahogy mégsem akartam, hogy mindent megtudjon azzal kapcsolatban, ami akkor történt. Elég sok mindent tettem, ami miatt elég könnyűvérűnek tarthat, ezen a ponton pedig ugyanott vagyok, mint mindig. Bele kell keverednem újabb és újabb hazugságokba, amivel mind önmagam, mind őt becsapom, ellenben legalább magam mellett tudom tartani. Mert jelenleg az egyik legnagyobb boldogságforrásom, az ő. Anélkül kötözte be a sebeimet, hogy arra bármikor megkértem volna rá.
- Milyen kistestvérnek lenni? – újra felé kaptam a fejemet, a tekintetem boldogan csillogott – Te is olyan szemtelen vagy vele, mint az én testvérem? Talán túlságosan elkényeztettem, mostanában folyamatosan visszabeszél.
Kedvem támadt volna előkapni a mobiltelefonomat, és rákeresni azokra a képekre, amiket a testvéremről készítettem. Néha azt érzem, hogy a családunk teljes mértékben képtelen normálisan működni, mert most is anya feladatát lopom el. Neki kellene dicsekednie a tökéletes kisfiáról, ha már rólam sok jót nem tud elmondani. Én nem vagyok olyan engedelmes, mint a testvérem.
- A szüleimnek van egy vállalata – csúszott ki a számon azonnal – Rengeteg pozícióval. Viszont, ha nem szeretnél a céghez tartozni, akkor is van megoldás. Szoktál játszani?
Nem volt titok, hogy a szoftverfejlesztéssel foglalkoztunk, azonban ennek ellenére a fő profilunk a játékkészítés volt. Mivel én nem látok bele ezekbe a dolgokba annyira, majd meg kell kérdeznem Yebit a részletekről – mégiscsak ő az, aki ehhez nagyon ért – viszont úgy tudom, hogy lehetőség van néha külsősként hozzájárulni a tesztelési folyamathoz, amiért egy nagyobb összegben kapják a fizetésüket a delikvensek. Hiába dolgozik egy csomó gyakornok a cégnél, anya és apa nagyon figyelnek arra, hogy ne csak az elfogult vélemények alapján fejlesszük a termékeinket.
- Ez esetben sokszor segítened kell kitalálni az alibimet – amikor újra felnéztem rá, az arcomról teljesen eltűnt a mosoly, komolyan intéztem hozzá a következő szavakat – Szívesebben tölteném veled az időm.
Utáltam elmenni minden egyes olyan kötelező eseményre, amire hivatalos volt a családom. Egy ideig tudtam élvezni azt, hogy szép ruhákba bújtam, aztán a fodrászok és sminkesek órákon keresztül kínoztak, de már jó ideje annak, hogy nem választhatom ki azt, hogy mit viselnék szívesen. Ezek az események a korombéli lányok kiárusításáról szólnak. Kifejezetten szégyennek számít az, hogy nekem még nincs vőlegényem, mivel ezzel a szüleimnek még nem sikerült nyélbe ütni egy jó üzletet.
A torkom kiszáradt a szavai hallatán. Szerettem volna mondani valamit, de még mielőtt megtehettem volna, ő már kiegyenesedett és folytattuk tovább az utunkat. Ha ebben a pillanatban azt mondta volna velem, hogy ezek a szavak nem hagyták el a száját, csupán én képzeltem be, akkor képes lettem volna elhinni ezt neki.
- Azt ne tedd – halkan nevettem el magam – Mert a szüleim mérgesek lesznek ránk.
Sosem mondtam el neki azt, hogy titokban találkozgatunk. Ezt pedig viszonylag megkönnyítette az, hogy az eddigi tapasztalataim alapján a fiúk sem feltétlenül mesélik el ezeket az élményeiket. Legalábbis biztos vagyok benne, hogy Braylen nem vitatta meg senkivel azt, ahogyan velem játszadozott, illetve az öcsém is akkor szándékozott szólni nekem, hogy barátnője van, amikor már megszerezte a lány szívét.
- Hiszek neked, Joon – sosem szólítottam korábban ennyire közvetlenül őt. Hiába beszélünk angolul, ő sem hív engem a becenevemen, bár nem is feltétlenül emlékszem arra, hogy bármikor említettem volna neki azt, hogy néhányan Nanának hívnak. Talán pont azért, mert túlságosan hasonlítottam Nanára amúgy is.
- Nem nagyon udvarolt nekem még senki! – én magam is éreztem, hogy szinte védekezek a hangnemmel, amit megütöttem – A legtöbb fiú manapság nem vesződik ilyenekkel. Főleg nem azok, akiket eddig ismertem.
Egészen elvörösödött az arcom, miközben ezeket a szavakat kimondtam. Határozottan igaz volt, amit állítottam, és nem tudtam, hogy ezt sajnálnom kellene-e, vagy sem. Soha senki nem találta még el azt mondjuk, hogy mi a kedvenc virágom, leszámítva az öcsémet, aki ezzel a ténnyel tisztában volt. A legtöbb vőlegény jelölt valamit odaküldetett nekem, én pedig a legtöbbször próbáltam lemondani a találkozókat. Nem így kell bemutatkozni egy személynek, és amúgy sem hittem abban, hogy a szerelmet ki lehetne erőszakolni. Én pedig egy olyan emberhez akartam hozzámenni, akit tényleg szeretek.
- Anélkül is lehet egy randi rendes, hogy bármit kifizetnél nekem – éreztem, ahogyan elmosolyodom, aztán gátlástalanul szembefordultam vele, és a karjaimat a dereka köré fontam. Így könnyebb volt felnéznem rá – Nem érzem azt, hogy megérdemelném a dolgot. Ha majd egyszer azt mondod, hogy a barátnőd vagyok, akkor kifizetheted az ebédet. Addig pedig jogod van eldönteni, hogy mit szeretnél tőlem anélkül, hogy ebédekre hívnál meg. Szeretném megérdemelni a figyelmed, nem csak úgy megkapni.
Ezen a ponton vettem észre azt, hogy talán egy kicsit megváltoztam… Talán nagyon. Egyre többször lyukadok ki ugyanarra a gondolatra. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet pénzzel megvásárolni, hanem ki kell érdemelni. Az ő szeretete is ilyen dolog lehet, én pedig valamiért úgy érzem, hogy még nem ismerjük egymást eléggé, hogy még nem tettem eleget azért, hogy ténylegesen el akarjon engem kényeztetni. Bár az is lehet, hogy magamat becsülöm kevésbé, mint ő engem. Ebbe a gondolatba egészen beleborzongtam.
- Maradjon is így – a szempilláim mögül lestem fel rá – Akkor sem randizhatsz mással, ha csinosabb nálam az a lány. Rendben?
Innentől kezdve az enyém vagy. Ezek azok a szavak, amiket egyelőre nem mondhatok ki. Túlságosan féltem. Minél jobban magamhoz akarom őt láncolni, annál könnyebben elveszíthetem, ez pedig már egészen kezdett megrémíteni. Hogy szokhattam meg ennyire hamar, hogy ő már az életem része?
- Nem szoktam egyszerre több fiúval randizni – éreztem, ahogyan lassan szélesedni kezd a mosolyom – Tudom, hogy nem így nézek ki, de ez az igazság.
Persze ez nem zárja ki azt a tényt, hogy megesett már az, hogy egy héten többel is eltöltöttem az időmet. Amikor az egyik megbántott, és egy másik megvigasztalt… Ettől függetlenül az igazat mondtam neki, bár tény és való, hogy talán undorodna tőlem, ha tudná azt, hogy egészen sok elődje volt. Éppen ezért hallgattam, mint a sír.
- Bemehetünk… - teljesen vörössé vált az arcom, mikor hirtelen a karja alatt találtam magam, de automatikusan átkaroltam a derekát. Nem igazán gondolkoztam el azon, hogy pontosan milyen sületlenségeket beszélek össze, de abban a pillanatban megbántam azokat a szavakat, amik kijöttek a számon.
- Yebi is ezt szokta mondani, csak ő rendszerint a fejemre könyököl – nem volt ritka jelenség. Az utóbbi időben rengeteget nőtt – de talán ezt mondjuk pont nem Nam-Nammal kellett volna megvitatnom. Mindenesetre, az legalább elvonta a figyelmemet róla, hogy óvatosan át kellett lépnem a küszöbön, közben pedig igyekeztem belé kapaszkodni. Mivel az étterem olyan berendezésűnek tűnt, ahol azonnal helyet foglalhattunk, és az asztalon voltak az étlapok, én egyszerűen csak az egyik sarokba mutattam, miután túl voltam a köszönésen.
- Üljünk oda – nem szerettem volna olyan helyen lenni vele, ahol túlságosan ránk látnak. Egy hatalmas szobanövényt pedig pont úgy helyeztek el, hogy az eltakarta a garnitúrát. Tehát kényelmesen le tudnánk ülni egymás mellé. Éppen ezért, nem is eresztettem a karját, finoman húzni kezdtem, miután helyet foglaltam.
- Lehet, hogy rossz cipőt választottam a sétálgatáshoz – halkan sóhajtottam fel, miközben a magassarkú cipőimre pillantottam – Jobban át kellett volna gondolnom.
Egyáltalán nem szándékosan – abban az esetben, ha mellettem foglalt helyet – finoman hozzáért a combom az övéhez. Mikor újra a szemébe pillantottam, nehezen birkóztam meg a közelségével. Úgy, hogy most már egy szinten voltunk, a tekintetem folyamatosan az arcán volt. Egyetlen pillanatra engedtem meg magamnak azt, hogy a tekintetem lassan az ajkaira vándoroljanak, de még mielőtt bármit a helyzetbe gondolhattam volna, egyszerűen összeszorítottam a saját szám, és erővel fordítottam el a fejem róla, és az ölemben tartott kezeimet kezdtem el bámulni.

Emlékeztetnem kell magam, hogy ne hagyjam az érzéseimnek, hogy fölül kerekedjenek rajtam. Racionális akarok maradni és tenni azt, amit elterveztem. Akkor is, ha szégyellem, hogy egyáltalán ilyen eszközhöz folyamodtam. Már elindultam ezen az ösvényen. Önzőnek kell lennem, és a magam jövőjére koncentrálom. Ennek a lánynak már volt egy pár olyan kapcsolata, - egy legalábbis biztosan - amiből nehezen, rosszul jött ki. Talán még egy belefér. Ha megszereztem, amit akarok, majd felszívódok. Igen, ez lesz a legjobb. De ha ezt akarom, és ez a legjobb nekem, akkor miért érzem azt, hogy képtelen lennék rá? Mi a franc bizonytalanít el ennyire? Mégis mi bajom van nekem?! Nem kell bántanom igazából, nem kell tartósabb fájdalmat okoznom. Egyszerűen csak hagynom kell, hogy a végén rájöjjön arra, hogy nem az vagyok, akinek ő hitt. Akinek látni akart...
Hallom, amit mond. De nem értek a nőkhöz. Fogalmam sincs, hogyan működnek a gondolataik. Számomra ők mindig megfejthetetlenek maradnak. Nem mintha ne lenne rögtön előítéletem egy-egy rövidebb szoknya, vagy egy kirívóbb smink láttán, de ennél tovább én nem gondolkodtam még el azon, miért neon zöld a haja bármelyiknek, vagy hosszabb a körme, mint az átlagnak. Mindig is fiús gyerek voltam, sosem voltam szerelmes kamasz sem. Azt sem tudom, hogyan működik egy randevú, mi lehet a tematikája. Valahogy meg voltam a magam világában, a barátaimmal, az életemmel és a megélhetési problémáimmal. Koromnál fogva, vagy épp annak ellenére, nem törődtem olyan - mások számára - hétköznapi problémákkal, mint a szív és annak rejtelmei.
– Melletted mindig tanulok valami újat! – kiszélesedő mosollyal pillantok le rá, a vállam fölül. Nem kerüli el a figyelmem, hogy a távolba tekint. Nem értek az emberekhez, nincs meg az érzékem hozzá, hogy tudjam, mikor kell kérdezni, és mikor kell csendben maradni, így inkább csak elfordítom magam is a fejemet. Vajon, - ha ez igaz - akkor ő most éppen mit próbál meg kompenzálni? Ez még arról a srácról szól, akiről annyit mesélt? Vagy ez már valami más?! Netán van még valaki más is az életében!? Bárhogyan is, ezt mindenképpen ki kell derítenem. Amikor ez a gondolat megfogan a fejemben, elszörnyedek egy másodpercre. Komolyan? Most mondta, hogy boldogtalanságában festette át a haját, nekem pedig az a legfontosabb, hogy van-e valaki, aki elronthatja a tervemet!? Magamra sem ismerek.
– Időnként. De nem akarok hazudni, ezt a kérdést inkább neki kellene feltenned. – kiszélesedő mosollyal gondolok a bátyámra. – Hány év van köztetek? – kíváncsiskodok. Érdekel, hogy mennyire kicsi az a kis tesó. Ha még el is van kényeztetve és vissza is beszél Yenanak. Örülnék, ha bemutathatnám a bátyámnak, de jobb, hogy nem tehetem. Őt szeretném kihagyni ebből. Egyáltalán nem hiányzik, hogy a szemébe kelljen mondanom, hogy mi történik velem. Így egyszerű. Egyszerűbb. Nem mintha utólag ne fájna majd, ha valaha megtudja, mire vetemedtem, de most határozottan örülök, hogy nincs velem. Nem! Ez nem igaz. Jó lenne, ha mellettem lenne. Ha mellettem lenne, biztos nem csinálnék ekkora baromságot. Vagy talán akkor is.
Egyszerre pezseg a vérem, hogy végre a vállalatról van szó és akarom elhallgattatni. Az arcomon kíméletlen mosoly, miközben kíváncsian hallgatom őt. És a kérdésére is úgy teszek, mintha elgondolkodnék, pedig erre a témára várok már egy ideje, így fel vagyok készülve rá. Nem kevéssé. És hiába érzem magam rosszul emiatt, lelkesen bólogatni kezdek. – Nem igazán van rá időm, pedig szeretek játszani. Mi jár a buksidban? – kérdezem. Egy kicsit muszáj úgy tennem, mint aki semmit sem tud erről. Tényleg nem látok bele abba, hogy mi fán terem a dió, de az egyértelmű, hogy ez egy ugródeszka a számomra és nem szabad elszúrnom. Muszáj megpróbálnom nagy lendülettel rácsapódni és messzire ugrani. Mindegy, közben hány embert csap le a víz, ami önzőségem szimbóluma.
Egy kissé megillet vele, miféle komolysággal közli velem, hogy szívesebben tölti velem az idejét. Az én arcom nem képes olyan komolyságra e szavak hallatán, így rendje módja szerint kiszélesedik. Egy pillanatra azt hiszem, megfeledkezek a saját szabályaimról. Hiába húzok újra és újra határokat közénk, valamiért mindet átléptem abban a pillanatban, hogy meghúztam. És most? Most hiába tudom, hogy el kéne fordítanom a fejem és vissza se néznem rá, csak hagynom, hogy a levegőbe maradjon ez a kijelentése, ehelyett lágyan megcsóválom a fejem, és azt felelem; – Minden szabadidőm a tiéd.
Teljesen elment az eszem. De sikerül valahogy kikecmeregni ebből a helyzetből is. És a következő percben pedig már azon nevetek, hogy azt mondja, a szülei mérgesek lesznek ránk. Nehezen állapítom meg, hogy viccel, vagy komolyan gondolja, de őszintén, gyomorból nevetek. Nem tettem ilyesmit soha, de van egy olyan érzésem, hogyha valaki kedvéért átmásznék egy két méteres kerítést és megkergettetném magam a kutyákkal, akkor az ő lenne. És ez valahol mélységesen bosszant. Összezavarnak a saját érzéseim.
Joon. Most hívott így először. Meglepetten pillantok rá, de valahol a szám sarkában ott ül egy kedveskedő mosolyom. Csak aprót bólintok, nem gondolom, hogy bármi mást még hozzá kellene fűznünk. Hisz nekem. Ez megint groteszk érzelmeket vált ki belőlem, és esküszöm úgy érzem, hogy egy Picasso festmény sokkal egyszerűbb, mint az, ami bennem, a fejemben és a szívemben zajlik éppen.
– Senki? – egy pillanatra megdermedek, még levegőt is elfelejtek venni. Az rendben van, hogy én nem udvaroltam még soha, de hogy egy ilyen népszerű és gyönyörű lánynak ne udvaroljanak, azt nehezemre esett elhinni. Kell a következő magyarázata ahhoz, hogy felfogjam, hogy értette. – Nem tudom, hogy mi a divat manapság, nem követem. – ezt nem csak az ismerkedési szokásokra korlátoznám le. Igazság szerint egyáltalán, semmiben sem követem a divatot. De ha valamire, arra megtanítottak a szüleim, hogy a lányokat óvni kell és nem rájuk rontani ajtóstól. El kell nyernem a szívüket... Lehet, hogy nem pont úgy értették, ahogy én most teszem, de a lényeg a lényeg. Még ebben a mocskos tervemben sem tennék semmi gátlástalant vele. Még ezt is próbálom tisztességesen csinálni.
Elég magas vagyok ahhoz, hogy abban bízzak, nem veszi észre, ha megforgatom a szemeimet. – Ugye tudod, hogy ha nem fogadod el a meghívást, hogy én fizessek, az szinte már olyan, mintha kikosaraznál? – igazából csak jól esik, hogy egy kicsit ércelődhetek vele, s hogy ennyire közel van hozzám, ahogy átöleli a derekam. A hideg végig kígyózik a gerincem mentén, beleborzongok az illatába, olyan erővel csap arcon.
Kelletlenül elmosolyodom azon, amikor megemlíti, hogy a tőle csinosabb lányokkal sem randizhatok. – Yena. – egyszerre üti meg a hangom a kérőt és a parancsolót. – Úgy nézek én ki, mint aki bárki mással is foglalkozik rajtad kívül? – nedvesítek ajkaimon, miután feltettem a nagy kérdést. Igazság szerint őszinte kérdés a részemről. Eddig sem érdekelt egyetlen lány sem, ez nem pont most fog megváltozni, hogy akartam egytől valamit. És, hogy nem csak ez között már hozzá, nem csak a tervem. Hanem valami megmagyarázhatatlan vonzalom is.
– Nem feltételeztem, csak olyan szigorral közölted velem az első szabályunkat, hogy úgy éreztem fairnek, ha én is így teszek. – hasonló vigyorral a képemen reagálok. Nem gondolom, hogy bármelyik jött-ment alakkal összebújna, hiába alkottam róla véleményt a szívtörő története óta. Nem gondolom, hogy sok barátja lenne, inkább csak, hogy a rosszakkal próbálkozott eddig. Most is. Én sem vagyok kivétel.
Befelé menet megüti a fülem a reakciója. Nem egészen arra számítottam, hogy a testvérét emlegeti majd, amikor nekem ilyen romantikus kirohanásom van, de nem róhatom fel. Nem ismerjük még egymást. Így csak mosollyal az arcomon, őt átkarolva lépem át a küszöböt. Figyelmesen, engedelmesen követem. Hagyom, hogy ő válasszon helyet, mert számomra igazából mindegy, hogy hová ülünk le.
Az természetesen meglep, amikor magával húz. Mosolyogva, de kérdőn követem. Oda foglalok helyet, ahová engem irányított, gondolt. Amikor a lábára mutat, csak elnevetem magam a fejem megcsóválva közben. Talán nem is vennék észre semmit ebből az egészből, miközben éppen a kabátomból próbálok kibújni, de ahogy a jobb karom szabaddá teszem, olyan közel találom magam hozzá, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről. Nedvesítenem kell a torkomat. Látom, hogy lepillant a számra, és úgy érzem, itt menten megőrülök! Egyszerre lódul meg a vérem, talán az arcom irányába, biztosan vörösleni kezdek, ahogy erőt véve a nem létező bátorságomból előre dőlök, hogy leszűkítsem a távolságot kettőnk között, de ő elkapja a fejét én pedig azonnal hátra vágódok a háttámlának neki.
– Khm. Szóval, mit ennél? – rá kell lelnem a hangomra, ahogy eligazgatva magam az étlapért nyújtózok. Az egyiket elé tolom, a másikba megpróbálok elbújni kissé, hogy levegőért kapkodjak. Mi a franc volt ez!? Majdnem megcsókoltam! Nem léphetem át a határokat! Ezt már nem szabad! Fogalmam sincs, mit írnak a betűk a lapon előttem, mert a gondolataim irtó hangosak és a tekintetem újra és újra visszatér a lányra mellettem. Vajon milyen érzés megcsókolni őt?

A legutóbbi három fiú, akihez közöm volt, mind olyan érzéseket keltett bennem, ami valamilyen oknál fogva, keserű szájízzel járt. Nekem is volt racionális énem, én magam is tudtam, hogy veszélyes játékot űzök azzal, hogy alapvetően könnyen megkedvelek másokat, ha pedig ez megtörténik, akkor tálcán kínálom fel nekik a szívemet. Pontosan tudom, hogy sok esetben nem okolhatom mindig a másik félt, mert ez a típusú ragaszkodás talán túlzottan erős, talán emiatt az emberek ragadósnak tartanak. Hogy ezt pontosan mi váltotta ki nálam, arra egyáltalán nem mertem volna fogadni, de voltak sejtéseim a dologgal kapcsolatban. A szüleink sosem törődtek túl sokat sem velünk, sem azzal, hogy mit szeretnénk. Nyilvánvalóan ki tudták szúrni bankjegyekkel a szemünket, de ez nem pótolta azt a szeretetet és törődést, amit egy kisgyerek igényel. Talán ezért is féltem túl az öcsém, talán ezért próbálom még a horrorfilmektől is megvédeni őt, hiába nagy fiú már… Nem változtat azon a tényen, hogy végső soron csak ketten vagyunk, és egymás kezét fogva kell szembenéznünk az egész világgal. Ha már más nem, én rendesen ott akarok lenni neki.
A három fiú közül Henry esete volt a legkevésbé fájdalmas. Nem randiztunk túl sokáig, hamar kiderült, hogy csak az exe utáni űrt próbálta meg betölteni velem. Jess egy kicsit már más kérdés volt. Ha időrendben nézzük a dolgokat, akkor ő hiába volt Henry előtt, egyszerűen nem tudtam nem arra a bizonyos éjszakára gondolni, amikor a testvéremnek kellett kiszabadítania a fiú otthonából. Két férfi volt ott és azt állították, hogy nem történt semmi. Az egyikük megbízhatónak tűnt, de nem emlékeztem semmire, ez pedig nagyon ijesztővé tette a helyzetet… Annyira, hogy egészen addig képtelen voltam alkoholra nézni, amíg Braylen meg nem kínált vele. A három közül ő volt a legrosszabb. És egyszerre szégyelltem magam és nyugodtam meg attól a ténytől, hogy Joon tud róla. Mert ő volt az első, aki mellett tényleg biztonságban éreztem magam.
- Örülök – nem azért mondtam, mert jelentősége lett volna annak, hogy mit és mikor tanul tőlem. Valamiért csak arra tudtam gondolni, hogy minden bizonnyal azért nem tud erről a dologról, mert vagy fiútestvére van, vagy még soha nem volt dolga összetört szívű lányokkal. Amikor rápillantottam, egyszerűen nehezemre esett elhinni azt, hogy egy olyan embernek, mint amilyen Ő, ne lettek volna korábban kapcsolatai. Mégsem éreztem azt, hogy most ideális lenne erre rákérdezni, ezért inkább a nyelvembe haraptam és visszafojtottam azt, ami feltörni kívánt belőlem. Talán egy picit mégis változtam? Tanultam a korábban elkövetett hibáimból? Hiszem most határozottan nem a szívem és a kíváncsiságom irányított. Talán Nam Joonnal kapcsolatban tovább láttam az orromnál. Szerettem volna azt, hogy hasonlóan érezzen, mint én. Éreztem, hogy érdeklődik irántam, de nem láttam mögötte a szándékot, ez pedig megnyugtatott.
- Addig jó, amíg nem verekedtek – halkan elnevettem magam – Van egy testvérpár a családunkban, akik fiúk és folyton egymást marják. Azon képesek összeverekedni, hogy egymásra néztek.
Mondjuk nekem kifejezetten vicces volt ez, mert nem a saját problémám volt a dolog. Úgy gondoltam, hogy a testvéremből együttes erővel – mert azért a szüleim is hozzájárultak olykor, ha mondjuk olyanjuk volt – sikerült egy udvarias gyereket nevelni, aki fel tudja fogni a világban rejlő értékeket, és nem bánik rosszul az emberekkel. Nekem ez pedig elég volt.
- Másfél év – magam sem tudtam, hogy pontosan miért kezdtek el magyarázkodni – De tudod… Yebi kicsit később ért, mint a többi fiú. Szerintem most van a lázadó kamasz korszakában. Talán túlságosan próbáltam vigyázni rá.
Minden alkalommal, ha a kezembe került egy a gyerekkori képeiből, majdnem elsírtam magam. Ugyanaz a kisfiú volt, a vonásai semmit sem változtak, szimplán magasabb lett… Most már nálam is. Rettegtem tőle, hogy tönkreteszi az a világ, amiben mi élünk. Csak azt szerettem volna, hogy normális és boldog élete legyen, de ezt pont az a tény nehezíti meg, hogy én vagyok a nővére.
- Időről-időre dolgozunk játékokon – komolyan gondolkoztam azon, hogy miként tudnánk megoldani azt, hogy ne essen el az összes bevételi forrásától és ideje is maradjon esetleg a tesztelésekre eljönni – Nyilvánvalóan az a cél, hogy ne csak a cégen belül dolgozók véleményére alapozva dobjuk piacra a játékokat. Ezért szoktunk teszteléseket tartani, amikre lehet jelentkezni és fizetünk azoknak, akik külsősként részt vesznek ezeken. Ha gondolod, akkor fel tudom írni a neved a listára, ha vannak ilyenek. Nem rendszeres, de csak heti pár órát igényel és jó fizetést kapnak azok, akik eljönnek.
Általában az osztály, aminek valószínűleg a vezetője leszek majd szokta ezeket kiszervezni. Pont azért, mert a marketing területével így vagy úgy, de egybevág a dolog. Ezzel pedig egyszerre tudjuk építeni a vállalat imidzsét, kapunk visszacsatolást a cégünkről anélkül, hogy egy csomót elköltenénk kérdőíves kutatásokra, és teszteltetjük a játékainkat is. Valójában költséghatékonyabb a módszer, mint amilyennek elsőre tűnik.
- Ha ez tényleg így van – éreztem, ahogy lassan elmosolyodom – Akkor nem fogsz elmenekülni, ha kétszer megyek be a cukrászdába egy héten, igaz? Ha nem vagy fáradt és nincs dolgod utána, néha elmehetnénk meginni valamit.
Egészen nagy szemekkel néztem rá. Jelen helyzetben nem tudtam azt, hogy rosszat kérdeztem-e, vagy sem. Szívesen láttam volna többször. Talán én is csak egy buta kislány vagyok, amiért azt érzem, hogy benne megbízom, de ugyanakkor zavart a gondolata annak, hogy sokat dolgozik emberek között… És lányok flörtölhetnek vele eközben. Sok csinos lány jár hasonló helyekre. Én pedig benne megbíztam, azonban a többi nőben nem. Annyira igazinak tűnt ez az egész, ami közöttünk alakult, hogy én magam is megrémültem tőle. Túl gyorsan alakulnak a dolgok… És túl jól. Félek, hogy ennek egyszerűen olyan vége lesz, amit már képtelen leszek elviselni. Félek attól, hogy vége lesz, szóval amíg lehet, szeretném többet látni őt.
A nevetése egyszerre varázsolt el, és tette szebbé az egész világot számomra. Jobban belegondolva, ha neki meséltem azokról a dolgokról, amik valójában nyomasztottak, már nem is tűntek valódi problémáknak. Talán azért volt ez, mert nekem nem kellett aggódnom azért, hogy mindig tele legyen a hűtő. Hogy nem kellett eltartanom magam, már önmagában olyan biztonságérzetet adott nekem, hogy minden mást problémásnak láttam az életemben, ami talán annyira nem is volt nagy dolog…
- Senki említésre méltó – mivel soha nem voltam a szüleim által rendezett partik pártja, általában vagy el sem mentem a kérőimmel találkozni, vagy igyekeztem megutáltatni magam. Pontosan tudtam, hogy azok a férfiak, akiket a szüleim nekem valónak gondoltak olyanok, akik nem illettek hozzám. Erről viszont egyáltalán nem akartam beszélni vele. Mindig megalázónak találtam azt, ahogyan a családjaink bántak a testünkkel meg azzal a ténnyel, hogy nőnek születtem. Én pedig tiszteltem annyira a barátaimat és magamat is, hogy egyszerűen elkerültem a témát, ha olyan emberrel keveredtem össze, aki a mi köreinken kívül áll.
- Tudod, hogy… sokan csak azt akarják – nem igazán akartam belemenni a témába, de úgy éreztem, hogy valamiféle magyarázattal tartozom neki. Nem szerettem volna, ha azt gondolja, hogy általánosítok vele kapcsolatban – Vagy alapvetően akarnak tőlem valamit. Ha nem a testemet, akkor mást. Nem igazán udvarolt még nekem senki azért, mert a szívemre pályázott volna.
Halkan elnevettem magam a végén. Egyáltalán nem szerettem áldozati szerepben, vagy egy törékeny madárkaként tetszelegni. Valójában minden vágyam az volt, hogy erősebb legyek, de a családom annyi elvárást támasztott felém, hogy egyre nehezebb volt a saját lábamra állnom és a saját fejemmel gondolkozni. Most is pontosan tudtam, hogy nem kellene itt lennem, hogy ha egyszer lebukom azzal, hogy vele találatok, annak nagyon rossz vége lesz. Ennek ellenére szívesen merültem el egyre mélyebben a már kibontakozni kezdő érzéseimben… Mert akartam őt.
- És mégis ki kosarazna ki téged? – egyáltalán nem állt össze a fejemben, hogy miért történhetne meg hasonló – Én biztosan nem. Ha ezt mondom neked, akkor elhiszed? Majd legközelebb fizethetsz, szóval még egyszer kell majd találkoznunk.
Pont úgy vigyorodtam el, mintha megvalósult volna az ördögi tervem. Most már csak meg kell ígértetnem vele, hogy majd találkozunk még egyszer és onnantól kezdve tényleg nem fog könnyen megszabadulni tőlem. Egyelőre úgy voltam vele, hogy talán nincs értelme belegondolni abba, hogy mennyi jövőnk lehet együtt, hogy most az egyszer azt kellene élveznem, amit tényleg megkapok. Nem pedig azon agyalni, hogy mi sülhet ki ebből. Talán túl sokat aggódok.
- Nem – finoman megráztam a fejem – De néztél már tükörbe? Szerintem biztos sokan akarnának foglalkozni veled.
Nem feltétlenül attól tartottam, hogy talál valaki csinosabbat és ilyen felszínes okból hagyna el engem. Sokkal inkább megrémisztett az a tény, hogy nagyobb a szakadék közöttünk, mint amit képes lennék áthidalni és csak addig lehetünk együtt, amíg anya meg nem tudja, hogy kivel randizom. Talán egy ideig el tudnám hitetni vele, hogy Nam-Nam egy olyan fiú, aki a kedvére való lehet, de tartok tőle, hogy ha egyetlen apró hazugsággal lebuknék előle, akkor összedől minden, amit felépítünk és a végén egyedül fogok maradni… Vagy pedig ő lesz az, aki túl bonyolultnak gondol engem, és végül lelép egy olyan lánnyal, akivel nincs annyi probléma, mint velem.
- Ha szeretnéd meg is ígérem – halkan nevetve emeltem fel a kisujjamat, hogy tényleg megtehessem a dolgot – De az az igazság, hogy eszemben sincs más fiúk után nézni.
Azt már nem tettem hozzá, hogy volt egy megérzésem azzal kapcsolatban, hogy ő tökéletesebb és jobb mindannyiuknál. Féltem tőle, hogy ha túl messzire megyek, akkor azzal tényleg elijeszthetem őt, de folyamatosan valami kellemes, semmihez sem hasonlítható melegség volt a mellkasomban, amikor együtt voltunk. Ráadásul izgultam is… Mert úgy éreztem, hogy ezúttal komoly vesztenivalóm van. Amilyen vehemenciával akartam Braylent megszerezni, most legalább annyira vagyok megszeppent.
Miután helyet foglaltunk, én magam sem tudtam pontosan, hogy mit kellene tennem, vagy mondanom. Ez tűnik a randik legkönnyebb pillanatának, hiszen elméletileg csak enni készülünk, az étel minősége pedig lehet egy jó téma, ugyanakkor nem voltam felkészülve a közelségére. Valahogy még tökéletesebbnek tűnt, én pedig képtelen voltam türtőztetni magam. A saját ajkaimat összepréseltem, a szívem meglódult, közben pedig imádkoztam, hogy ő ebből az egészből ne érzékeljen semmit. Éreztem, ahogyan minden vérem az arcomba tódul az pedig égni kezd. Félénk volt a pillantásom, miután újra megtaláltam a tekintetét a sajátommal. Meglepett az, hogy közelebb hajol hozzám, talán egy picit én is csökkentettem a távolságon, de az utolsó pillanatban az inamba szállt a bátorságom és egyszerűen elnéztem róla. A szívem még mindig a torkomban dobogott, miközben magamban imádkoztam. Talán most szúrtam el az egészet.
- Nem tudom – egészen halkan suttogtam a szavakat és örültem neki, hogy a hullámos tincsek ezúttal elrejtették az arcomat – Te mit szeretnél?
Óvatosan nyúltam az étlap után, egyáltalán nem figyeltem az árakat, csak próbáltam egyáltalán felfogni azt, ami az előbb történt közöttünk. Szerencse volt, hogy nem sokáig szenvedtem a kínos csend miatt, mert a pincér megérkezett, én pedig ráböktem az első ételre – ami egy Tikka masala volt – ami szimpatikusnak tűnt. Kértem hozzá zöld teát is, és türelmesen megvártam, hogy a fiú is rendeljen. Csak az után toltam lejjebb az étlapot az arcából, mikor már a pincér is hallótávolságon kívül esett.
- Most mindent elrontottam, ugye? – alig hallhatóan suttogtam oda neki a szavakat, talán nem is akartam, hogy meghallja őket. Magam sem tudom, hogy miért bénázok ennyit vele, amikor más fiúkkal mindig értelmesen tudtam viselkedni.

Nem tagadhatom, volt rá példa, hogy elgondolkodtam azon, miért nem foglalkoztatott soha egyetlen lány sem. Aztán később, - miután az internet világában furcsa válaszokra bukkantam - úgy döntöttem, nem törődöm ezzel. Rájöttem, hogy annyira lefoglal az életem alakulása, a szüleim és a magam anyagi háttere, és hogy megpróbáljam egyáltalán átvészelni az éveket - Niel nélkül - és úgy egyáltalán, ebben a nyomorban, hogy elvesztettem az érdeklődésemet irántuk. Természetesen tudom, hogy Soren sem véletlenül mondogatta, hogy hivatást kellene váltanom - neki még valahol el is hittem -, de egyszerűen azt éreztem, hogy sosincs időm. Ez volt a kifogásom ahelyett, hogy nincs rá pénzem. A mai lányoknak nem elég, ha együtt lehetnek veled, igénylik a kényeztetést. Legalábbis a munkahelyemen elkapott beszélgetésekből, a magazinokból és a tévéből is ezt vontam le tanulságként. És mégis mit adhatnék én bárkinek is? Minden telefonszámmal, szívecskével, rúzsfoltos ellátott szalvéta végül a kukában landolt. Valentin napon kaptam - nem egyszer - egy rejtélyes rajongómtól ajándékot. Volt róla sejtésem, hogy melyik munkatársamtól lehetett, de sosem reagáltam rá. Egyszerűen könnyebb volt így tenni. Vígasztalt, a "majd ha..."
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Ye Na iránt azonnal fel támadt bennem a mindent elsöprő szerelem - vágyakozás. Ez nem igaz. Eleinte arra figyeltem fel, hogy miket beszél Braylennel kapcsolatban. Valahogy, kéretlenül vagy szándékosan a hallgatójává tett és arra kaptam fel a fejem, hogy barátságban vagyunk. És bár nem vallottam be magamnak soha, örültem annak, ha megláttam az ajtóban. A mosolya feldobta napomat, még akkor is, ha egy dupla műszak után, már azt sem tudtam, merre vagyok arccal, vagy ha a hátam már annyira fájt az egész napos állástól, hogy csak feküdni akartam. Ő volt az egyetlen lány, aki képes volt megnevettetni akkor is, amikor közölte a főnök velünk, hogy a havi túlórabért nem tudja kifizetni, és emiatt azt éreztem, hogy szét tudnám ütni valamelyik szekrényt hátul. Valahogy ő belém kapaszkodott, én pedig belé. A terv csak később ugrott a fejembe. Igyekeztem félre tenni, tényleg. Arra gondoltam, hogy semmi baj, amúgy is barátok lennénk. Több, vagy kevesebb még beleférhet. Arra nem gondoltam, hogy ennyire szövevényessé válik, és ilyen messzire sikerül elmennem a dologgal.  
– Nem, nem. Szerintem utoljára talajcirkáló korunkban verekedtünk, muriból. De lehet még akkor sem. – most, hogy erről beszélünk, el kell gondolkodnom azon, valaha verekedtünk-e. Nem igazán jut eszembe ilyen szituáció. Sosem voltunk azok a túl birkózós testvérek, ha engem kérdez valaki. Elnevetem magam, amikor azokról a fiúkról beszél, akik folyton egymást gyúrják. – Annak is meg van a maga előnye, erősödnek az izmaik. – elismerően bólintok. Igazság szerint biztosan edzettebbek, ha folyton egymást nyúzzák.
Kíváncsian hallgatom, amikor a testvéréről beszél. Megértem a szeretetét. Niel nekem is rettentően fontos, fel sem tudom fogni talán még én sem, hogy mennyire szeretem a testvérem. Bármit megtennék érte. És azzal, amivel most foglalkozom még csak nem is a saját lelkiismeretem kérdése foglalkoztatott sosem, hanem hogy Niel mit szól majd hozzá, milyen ember az öccse, ha valaha megtudja. – Szerintem nagyszerű dolog, hogy van mellette egy olyan ember, mint te. Én is hálás vagyok, hogy Niel van nekem. – vallom be. Akárhogy is alakult, akárhol is van most éppen, mindig számíthat rám és ezt igyekszem a tudtára adni a magam 'kisöcsis' módján. Talán komolyabb vagyok sok esetben, és lehet, hogy nehezebben fejezem ki magam, de sosem tettem megkérdőjelezhetővé a szeretetem iránta. Legalábbis sosem próbáltam elrejteni mennyire felnézek a bátyámra.
Őszinte figyelemmel hallgatom, amikor a játékokról mesél. Nagyon is érdekel, hogyan működik ez a dolog. Ráadásul úgy érzem, hogy jó is lennék benne - amellett, hogy ez az a pont, ami miatt itt vagyok ma. Legalábbis azt gondoltam, hogy csak ez érdekel. De ahogy ránézek, elbizonytalanodok abban, hogy csak a pénz miatt csinálom. – Nagyon jó lenne! Szívesen elmennék, megpróbálnám. – bólintok lelkesen. Tényleg kipróbálnám, hogy milyenek a játékaik, és még pénzt is kereshetnék. Szeretek játszani, függőnek mondjuk nem mondom magam. Ahhoz több idő, és jobb gép kellene. Ezt sem feltétlen amiatt, inkább a pénz miatt csinálnám. Mint mostanában sok mindent. Szörnyen szégyellem magam, hogy ilyen gondolataim vannak. Pedig annyira könnyű lenne ezt a lányt szeretni. Mindenféle hátsó szándék nélkül.
– Nem. Nem fogok elmenekülni, ettől nem kell félned. A munkaidőm kötött. – somolygok rá, abban bízva, hogy érti a viccemet. Nem sűrűn szoktam poénkodni, nem is vagyok jó benne. – Nagyon szívesen! – elmenni meginni valamit. Ezzel azért vigyáznom kell, nem lenne jó ötlet alkoholt vinni a szervezetembe mellette. Nem iszom. Sosem szoktam inni. Elég egy kevés, és olyat mondok, amit sosem tehetek jóvá. Ha inni megyünk, figyelnem kell rá, hogy csak kávé, vagy lehessen az itallapon.
Megdöbbentett a válasza, hogy senki nem udvarolt még neki. Nem is tudtam eltűntetni ennek a nyomát sem a tartásomról, sem az arcomról. Nem csak azért, mert olyan bájos, kedves és gyönyörű lány, akiért bármelyik fiú összetenné mindkét kezét - azért is, amit én műveltem a háttérben. Felfordul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy egy újabb pasas leszek a listáján, aki csak kihasználja, és aki nem udvarol neki eléggé. Nem is kellene udvarolnom, lehetnénk csak barátok... Ezt nagyon elrontottam! És, ahogy kifejti, mire is gondol pontosan, nem csak szörnyen zavarba hoz, még rossz érzést is kelt bennem. Nem gondoltam, hogy erről fogunk ma beszélgetni, hányan használták már ki, így vagy úgy, és emiatt rosszul esik ezt hallanom.
– Sajnálom, hogy ennyi önző seggfejjel összehozott az élet. – és itt most magamra is célzok. Tényleg sajnálom. Felfogtam azt, amit mondott. Egy kapcsolatát már elég jól ismertem. De nem gondoltam, hogy többen is voltak. Vagyunk.
– Bárki... – nevetve felelem. – Elhiszem. Neked elhiszem, hogy te nem. De általánosságban nézve, ha egy fiú meghívását nem fogadja el a lány, akkor az bukta. Egyébként meg semmi kifogásom ellene, hogy újra találkozzunk. – nevetésem nem szűnt meg. Tetszett, hogy ennyit beszélünk a jövőről. Megfeledkeztem arról, nekem mi a szerepem és csak arra gondoltam, hogy most így, ketten, mennyire jól esik. Talán most kezdem megérteni azt, hogy milyen jó, ha van valaki, akivel beszélgethetsz, akit átölelhetsz és akivel megoszthatod a mindennapokat a legjelentéktelenebb dolgoktól kezdve, a legbelsőbb félelmekig, érzésekig. Furcsa tapasztalnom ezt.
– Ehehe. – nevetek a bókon, mert végül is annak tűnik innen nézve. – Találok egy lányt, aki érdekes és különleges a számomra. Komolyan azt hiszed, hogy most fogok elkezdeni másokkal foglalkozni? – egyszerre kedveskedő és játékos az ábrázatom. Nem gondolom, hogy lehetnék ennyire ostoba. Eddig sem érdekelt egyetlen - másik - lány sem. Ez pedig egészen biztosan nem fog megváltozni. És nem, nem a pénz miatt. Yenaban van valami megmagyarázhatatlan, ami miatt a saját gátlásaimat is áttörtem már. Megváltoztatott engem. És persze, van ennek rossz oldala, de az nem miatta történt. Ő a jó irányba terel. Én vagyok az, aki inkább nem követem. Nem akarom követni. És mégis megteszem. Olyan bonyolult a helyzet, hogy egyszerűen csak el kéne engednem, és rá koncentrálnom. Egyedül rá.
A kisujjába kapaszkodtam az enyémmel, elfogadva az ígéretét és felajánlva a magamét is. – Akkor most kvittek vagyunk. – rázom meg finoman az övét, majd nevetve elengedem. Nem tudom, hogy miért olyan fontos ez számára, hogy ne foglalkozzak más lányokkal, de azt hiszem, hogy ez olyan női dolog. Nem érdekelt eddig sem más. Tudom, hogy ezután sem fog. Még vele kapcsolatban sem mertem bevallani az érzéseimet, számomra pedig nem kell másik lány ahhoz, hogy tudjam, hogy ez miért van. Ha engedném a szívemnek, hogy éljen végre, akkor csak is az ő kezébe tenném azt.
Egyszerűen nem tudom, hogy mi történt. Hajszálvékony távolság feszült közöttünk, és nekem minden porcikám azt súgta, hogy csókoljam meg. És meg is tettem volna, ha nem hajol el tőlem. Persze nem hibáztatom, véletlen műve volt, hogy ennyire közel kerültünk egymáshoz és csak egy másodperc töredéke alatt történt, én mégis teljes egészemben beleszédültem. És azt hiszem, hogy az izgalom mellett, csalódott is vagyok. Nem miatta! Magam miatt, hogy nem voltam érzékibb, vagy gyorsabb. Nem is tudom, hogy pontosan hogyan kellett volna kezelnem ezt a szituációt.
A pincér érkezése enyhít a helyzet kínosságán, én egyszerűen csak ugyanazt kérem, amit Yena, mert a gondolataim szétszéledtek, mint megriasztott rágcsálók, miután majdnem csókba torkollott az előbbi érintése. Miután távozott, én már csak arra eszméltem fel, hogy megint - túl - közel van hozzám, és az illata bódít. – Hogy? – nem akarok hülyének tűnni, sem süketnek, mert értem a kérdését, de nem tudom hová tenni. Érzem, hogy a torkom kiszárad. Mégis mit kellene válaszolnom!?
Igazítok tartásomon (pótcselekvés, időhúzás), hogy aztán kihúzva magam végre ráemeljem a tekintetem, bármennyire is vagyok zavarba tőle. – Nem, nem. Semmit... Én csak... Tudod... – miután hebegni-habogni kezdek, mint egy értelmileg sérült tini gyerek, úgy döntök, hogy erőt veszek magamon. Az asztalra zuhan a tekintetem, mielőtt erőt merítenék. Egyik karom átdobom mögötte, és közelebb húzódom hozzá. A másik, az asztal közeli kezem, megkeresi az állát. A mutató és hüvelykujjam segítségével, arra kérem, hogy nézzen rám. – Én sem tudom, hogy mit csináljak, ha így nézel rám... – vallom be, búgva, csendesen súgva ezeket a szavakat, de már a fejem féloldalra billen, mintha egy új szögből szeretném fürkészni őt. Ha látom lapos pillantásom alól, hogy engedi és nem tart távolságot tőlem, akkor ajkaira helyezem enyéimet. A rózsaszín puha szirmokat betelítem, még közelebb is húzódom. Az álla alól, arcpereme alatt végig csusszan a tenyerem, föl, egészen a föle mögé simítva a tincseit. Nem tart sokáig, nem mélyítek a csókon, engedem, had legyen rövid és egyértelmű, ha engedte. – Rendben vagyunk. – bár kijelentem, talán inkább kérdezem. Még sosem éreztem hasonlót a gyomromban! De az biztos, hogy libabőr borítja be egész testem, és talán még a lelkemet is...

Nem ez az első alkalom, hogy egy olyan kellemes külsejű emberrel találkozom a saját köreimen kívül, mint amilyen Nam Joon is volt. A különbség közte és a többiek között az a tekintete volt. Tudom, hogy nem voltam jó állapotban, amikor egyedül betértem a cukrászdába. Túlságosan rettegtem a tetteim következményétől, hogy Braylen sokkal pletykásabb tud lenni, mint azt gondolnám, és a szüleim fülébe jut az a bizonyos éjszaka. Onnantól kezdve elindult volna a lavina és az akkori aggodalmam – amiről ma már tudom, hogy alaptalan volt – teljesen felemésztett volna, plusz a családom is nagyon kiakad. Nem akartam az öcsém szemébe nézni úgy, hogy minden részletről hallott, teljesen kikészültem annak a gondolatától is, hogy más embernek fog látni, vagy csalódik bennem.
Ebben a fiúban sokkal több volt, mint azokban a jóképű vendéglátósokban, akikkel korábban sodort össze az élet. Nem tudom, hogy pontosan hogyan nézhettem rá akkor, amikor először találkoztunk, és miért tette mindazt, amit, de talán azóta jelent ő nekem a mindenségnél is többet, hogy megkérdezte azt, hogy hogyan vagyok. Fontos nekem a családom, meg a barátaim, de ők inkább megoldani akarták a helyzetet, hogy ne legyek annyira magam alatt. Ő volt az első, akire emlékszem, hogy megkérdezte azt, hogy minden rendben van-e velem.
- Ezt jó hallani – éreztem, ahogyan lassan elmosolyodom – Nagyon sokat jelenthet neked a testvéred.
Nem volt lehetőségem tovább meghatódni azon, hogy mennyire jó lehet nekik, hogy ott vannak egymásnak, meg nekem sem volt okom a panaszra. Az igaz, hogy az én öcsém hiába volt már jóval magasabb nálam, attól még ugyanúgy az én nagyra nőtt kisbabám maradt, Yebi sosem tűnt annyira érettnek, mint Nam-Nam. Nem mintha ezt sajnáltam volna, mert így is az én testvérem volt és tökéletes, de valamiért olyan érzésem volt, hogy ő is nagytestvér. Túlságosan jól gondoskodott rólam. Azon, amit mondott én is elnevettem magam.
- Igazad van, így is fel lehet fogni. Amúgy sem az én problémám, de néha vicces nézni őket – az, hogy pontosan ki és mi volt a családunk már régóta elég képlékeny kérdés. Néha úgy éreztem, hogy a világmindenséget felölelő kapcsolati hálóról van szó, mivel mindig kerültek elő új rokonok, olykor pedig egyenesen fojtogató volt. Túl szűk, mégis rideg. Valójában az egyetlen ember, akit tényleg a családomnak tartottam az Yebi volt, rajta kívül pedig elfogadtam, hogy a szüleim még életben vannak.
- Úgy gondolod? – egészen nagy szemekkel pislogtam rá - Igyekszem mellette lenni, legyen szó bármiről. Néha úgy értem, hogy a szüleink egyszerűen nem értik őt.
Utálta a franciát, mégis járatták az órára. Talán egy gazdag gyerek kényelme az, hogy ezt is megengedhettük magunknak. Egy olyan különórát, ami vagyonokba került, de semmi értelme nem volt, ha ő nem akart ezzel foglalkozni. Ezen kívül már tizenhét éves kora óta olyan időbeosztása van, mint egy felnőttnek. A suli mellett gyakornok a cégnél, aztán megy a különóráira, és zongorázni, minden egyes héten. És ennek ellenére valahogy képes elrejteni azt, hogy fáradt, miközben azt is el kell tűrnie, ahogyan anya hülyeségek miatt cseszegeti, apa pedig nem tesz ez ellen semmit… Talán az öcsém a legerősebb ember a világon.
- Akkor rá fogok kérdezni az időpontokra. Szerintem Yebi is tudni fogja, hogy mikor vannak ilyenek, de ha mégsem, akkor holnap felkeresek valakit – amúgy is dolgom lesz Javierrel a cégnél, mivel át kell beszélnünk az új projekt indításával kapcsolatos stratégia alapjait, szóval bőven lesz időm felkeresni az illetékest ez ügyben. Nem kellett elraktároznom az információt az agyamban, mivel tudtam, hogy emlékezni fogok rá.
- Ez az én szerencsém – halkan nevettem fel azon, amit mondott – A tiéd meg az, hogy nem tudom hol laksz. Utána már mindenhol tudnálak zaklatni.
Az már más kérdés volt, hogy valóban megtettem volna-e mindezt. Tiszteletben kell tartanom a magánéletét és azt az időt, amit a családjával vagy éppenséggel egyedül akar tölteni, de ettől függetlenül még jól hangzott a mondat. Nagyon kétségbeesettnek kellene lennem ahhoz, hogy rögtön felcsapjak zaklatónak.
- Ezt jó hallani – egy apró kis mosoly ült ki az arcomra, mivel tudtam, hogy lesz még egy randink. Tény és való, hogy lemondhatná a jövőben, de egy kis megerősítést nyertem, mivel lenne kedve még találkozni velem nem csak úgy… És akkor talán nem is teljesen barátként aposztrofál engem. Éreztem a gyomromban az apró remegést, amiért úgy néz ki, hogy mind a ketten ugyanazt akarjuk. Én pedig jobban akartam vele ezt az egészet, mint korábban bárki mással.
- Nem csak rajtuk múlt – halkan sóhajtottam fel – Persze rajtuk is. De tudod nagyrészt ezeket a találkozókat a szüleim intézték el. Braylen az más volt, de ő is csak egy srác, aki nem akar megházasodni.
A mi szüleink pedig minden bizonnyal akkor lennének hajlandóak egymással szóba állni, ha ilyen szándékkal közelednénk egymás felé. Ezt mind a ketten tudtuk, ami szerintem már instant elutasítást szült a fiúban az irányom felé, amit utólag annyira nem is bántam. Most már sokkal kevésbé éreztem azt, hogy összeillenénk, és jelenleg amúgy is utáltam én is, meg a barátnőim is azután, amit velem tett. Ő pedig minden bizonnyal teljesen nyugodtan alszik ennek ellenére is.
- Amúgy is… Az a lényeg, hogy már itt vagy nekem te – finoman simítottam végig a hüvelykujjammal a kézfején, aztán szorosabban fűztem az ujjaimat az övéi közé. Tényleg teljesen másnak tűnt, mint azok a gazdag majmok, akikkel összehozott az élet. Nyilván volt egy-egy különbség, meg a szüleim nem is tudtak bezárni, de az egyetemen meg a legtöbb srác csak azt akarta… Szóval most először vagyok szerencsés, mégis a legboldogabb lánynak érzem magam a világon.
- Én nem akarok olyan lány lenni, aki lehúzza a fiúkat idő előtt – egy kicsit elhúztam a szám – Soha nem ejtenék így senkit. Az egyik barátnőm mindig azt mondta, hogy ha valaki nem jön be, akkor ki kell kérni a legdrágább ételeket, aztán elmenni mosdóba és fizetés nélkül távozni az épületből.
Halkan nevettem fel és csóváltam meg a fejem erre a gondolatra. Magam sem tudom, hogy Leila miért beszélt ilyen bolondságokat, de ha kőbunkó és szexista férfiakkal hozott össze anyám randikat nekem, akkor én is megtettem ezt. És jó érzés volt. Az pedig most túlságosan is kényelmesnek tűnik, hogy életemben először egy igazi randin veszek részt, amit még élvezek is… Pedig eddig semmit nem csináltunk a beszélgetésen és a sétán kívül.
- Eddig nem tudtam, hogy érzel – magam sem tudom, hogy hányadik alkalommal torpanok meg, de egy kicsit úgy éreztem magam, mintha el sem mozdultunk volna a találkozónk helyéről – De én is így vagyok veled. Velünk…
Éreztem, ahogyan lassan elvörösödök. Nem ez első alkalom, hogy vallomást teszek, de mégis teljesen esetlennek érzem magma. Talán azért, mert ő sokkal kedvesebb volt számomra, mint bármelyik srác, akivel korábban találkoztam. Ez már egyáltalán nem volt kérdés a részemről, egyszerűen csak tudtam. Ugyanakkor pedig rettegtem is, hogy ennyi csalódás után ez már túlságosan jól megy és a végén mindenképp elveszítem, mielőtt úgy igazán az enyém lehetne... Viszont ezen majd a magányos estéimen tényleg ráérek gondolkozni. Most csak vele kell foglalkoznom, hiszen végre együtt vagyunk.
- Nagyon helyes – egy egészen széles mosoly jelent meg az arcomon – Ezt soha nem fogom elfelejteni.
Tudtam, hogy semmilyen körülmények között nem gátolhatom meg azt, hogy őt kedveljék a lányok, de ha legalább annyit tehettem, hogy megígértettem vele ezt, akkor már jobban éreztem magam. Tisztában voltam a saját adottságaimmal, de nem voltam annyira nagyképű, hogy különlegesnek higgyem magam. Az, hogy egyfajta bánásmódban részesülök, sokkal inkább köszönhető a családi helyzetemnek, mint a lehengerlő stílusomnak. Sok különleges lány van ebben az országban, talán nálam sokkal különbek is. Ő viszont velem akart lenni, nekem pedig ez elég volt. Hittem neki, mert nem volt okom arra, hogy ne tegyek így. Igazából ugyanazt a kört futottam le, mint bármikor a korábbiak során, de úgy éreztem, hogy most nem fogok csalódni. Egyszerűen nem történhet meg.
Miután viszont megtörtént az a bizonyos incidens, hirtelen már azt éreztem, hogy most törött össze az egész világom. Ha egyszerűen elrontottam mindent, ő pedig már nem lesz hajlandó velem lenni, akkor azt nem fogom csak úgy megbocsátani magam. Túl heves vagyok, túlságosan vele akarok lenni, emiatt türelmetlenné és követelőzővé válnék? Hiába rebbentünk szét, a szívem sokáig hevesen vert még. Valamilyen szinten még örültem is annak, hogy elbújt az étlap mögé, emiatt semmi olyat nem láthattam az arcán, ami miatt rosszul érezhettem magam. Mivel a pincér kellőképpen elvonta a figyelmemet a korábbi szituációról egy pillanatig azt éreztem, hogy rendben vagyunk, de miután elment tudtam, hogy mondanom vagy kérdeznem kell valamit. Bármit.
Mikor visszakérdezett egy pillanatra megint kétségbeestem. Végül is én is ezt akartam, nem? Miért lettem hirtelen annyira bizonytalan? Tönkretesz ez az egész szituáció, ami miatt talán fel se fogtam azt, hogy magyarázkodni kezd. A tekintetemmel automatikusan fixírozni kezdtem valami olyan pontot, ami jóval lejjebb van az arcánál, de nem igazán tudtam megmondani azt, hogy pontosan mit nézek most. Éreztem, ahogyan a meglepettségem akkor jelenik meg a tekintetemben, amikor finoman az állam alá nyúlt és arra ösztökélt, hogy ránézzek.
- Hogy…? – még mielőtt többet mondhattam volna, egyszerűen elakadtak a szavaim. A pillantásom nem tudta elengedni az övét, akkor sem lettem volna képes arra, hogy megtörjem ezt a pillanatot, ha rákényszerítenek. Túlságosan a rabja voltam már. Nem először csókolt meg valaki, szóval pontosan tudtam, hogy mi fog következni, mégsem mertem megmozdulni, vagy közelebb hajolni hozzá, egyszerűen csak megvártam, hogy ő legyen az, aki meglépi ezt. Az a pár másodperc, amit várakozással töltöttem, őrjítő volt. A tenyerem a vállára simult, amikor megcsókolt és örültem neki, hogy jelenleg ülök, mert attól tartok, hogy túl gyenge lett volna a testem ahhoz, hogy megtartsa magát. Finoman remegtek meg az ajkaim amíg viszonoztam a csókját és hagytam, hogy ő irányítson, ezért amikor vége volt még egy apró puszit loptam tőle, és csak utána mosolyodtam el. Ezen a ponton már nem zavart annyira a közelsége, mert ő is azt mondta, hogy rendben vagyunk, szóval közelebb is húzódtam hozzá, ami miatt a combom néha az övéhez ért.
- Tudod – valamit muszáj volt mondanom, de lassan megcsóváltam a fejem és elnevettem magam – Te vagy az első fiú, akit ismerek és zöld teát kért egy étteremben. És emiatt még jobban kedvellek.

Meg kellett volna mondanom neki. Azt gondolom, hogy akkor is segített volna munkát találnom, ha egyszerűen csak megkérdezem, tudna-e segíteni. De azután eszembe jutott, hogy talán, ha a szívén át közelítem meg, nem csak hogy segít, majd megtesz mindent azért, hogy nekem a lehető legtöbbet adja és jobban segít, mint bárki másnak. Önző akartam lenni, életemben egyszer. És mikor máskor lehetnék az, ha nem most? Utáltam magam ezért, és most is gyűlölöm magam, de közben meg az egész olyan jól esik vele, mellette lenni, hogy néha azon kapom magam, meg sem kell játszanom, amit érzek, vagy amit mondok, teszek. Mert ösztönösen jön. És ez nagyon össze tud zavarni.
Amikor Nielről beszélünk, mosolygok rá. Legbelül persze nem esik ennyire jól beszélni róla, mert folyton képeket vetít a fejem róla, hogy mit mondana, ha tudna mindenről. És el tudok viselni bármiféle gyűlöletet, a megaláztatáshoz is hozzá vagyok szokva, nem csak a munkám, de az anyagi hátterem miatt is, de hogy a bátyám csalódjon bennem?
– Igen, ez így van. Nagyon jó fej bátyám van. Sokat jelent nekem. – bárcsak olyan lennék, mint ő. Sokszor akartam olyanná válni, de végül ez lett belőlem. A teljes ellentéte. Legalábbis az én szememben, - mint általában a jobb testvérek között - bennem volt, hogy hajazzak rá. Példaképként néztem fel rá. És ez a mai napig is így van. Kedves mosollyal nézek Yenára le, ahogy a testvéreinkről beszélünk. Legalább ebben egyezünk, mindkettőnk számára fontos a testvére. Hogy a családjában milyen fiútestvérek vannak, arra csak viccesen próbáltam reflektálni. Kölykökként biztos mi is rengeteget birkóztunk, van egy pár emlékem róla. De úgy gondolom, érettebbek voltunk mindig is, és hamarabb vesztünk össze azon, kié legyen a nagyobb, mint hogy sunyiban megettük volna egymás csokiját. Én nem emlékszem legalábbis, bár erről azért majd Nielt is kifaggatom, ha megint itthon lesz.
– Úgy. Minden szavadból árad a szeretet iránta és talán még a vak is látná, mennyire próbálsz neki segíteni. Sajnálom, hogy a szüleid nem értik meg őt. Neki sem lehet könnyű... Vannak barátai, akik támogatják? Rajtad kívül értem. Nem muszáj beszélnünk erről, ha nem akarod. – sosem gondoltam volna, hogy egy olyan gazdag családban, mint amilyen az övéké is, ilyen problémák vannak. Márpedig elég komoly gond az, ha a nővérnek kell nevelnie és segítenie a testvérét, mert a szülők így viselkednek. Persze, én nem ítélkezhetek, nem látok bele igazán, de a véleményem még meg van erről. Azt gondolnám, hogy a pénz boldoggá tesz, és elég rá nézni erre a lányra, amikor a családjáról beszél.
– Köszönöm, hogy segítesz. – a könyökömmel finoman megböktem az övét. Minden mesterkedésemtől függetlenül ajánlotta fel, igazán nem is kellett tepernem érte. Miért ennyire aranyos? Sokkal könnyebb lenne önzőnek lennem, ha érezném, vagy tapasztalnám, hogy rideg, érzéketlen másokkal szemben, akár legyen szó rólam. Ehelyett olyan, mint egy napsugár...
Nagyon tetszik, ahogy nevet és, hogy az én viccemen nevet. Pedig elég béna poéngyáros vagyok. Mégis jólesik, hogy nevet. Féloldalas, lemoshatatlan mosollyal nézek le rá. – Hehe, hát előbb-utóbb elviszlek oda, ha szeretnéd megnézni az otthonomat. De nem egy villa... – vállat ejtek kedvesen. Egy átlagos házban lakunk, semmi extra nincs rajta. Tudom, hogy ő nem ehhez van hozzászokva, de ezen sajnos nem tudok változtatni a kedvéért sem. Ott élek, és persze, tök jó lenne levenni a lábáról csoda jó dolgokkal és tárgyakkal is, de erre nem vagyok képes.
Megbeszéljük, hogy fogunk még randizni és máris kiül a képemre egy elégedett mosoly. Eszembe sem jut, hogy azért mosolyogjak, mert közelebb kerültem a tervem megvalósításához, hanem mert tetszem neki és szeretne még velem együtt időt tölteni. Elég nagy szó, azok után, mekkora különbségek vannak kettőnk között.
– A szüleid? – kérdezek vissza rögtön, ahogy eljut a tudatomig ez az információmorzsa. Miért akarnák a szülei, hogy seggfejekkel randizzon? Nem a boldogsága a lényeg? – Hát azt sajnálom, hogy fájdalmat okozott neked, de azt annyira nem, hogy most itt lehetsz velem. – bocsánatkérőn mosolygok rá. Ez az igazság. Nem örülök, hogy a srác bántotta a szívét, bár csak keveset mesélt el a nagy egészből (gondolom), az a fiú nem passzolt hozzá. Nem mintha én jobb lennék... De talán tudom az egészet majd úgy lezárni, hogy kevésbé fájjon neki. Remélem...
A kezeink szorítására halvány mosolyom kiszélesedik. Lepillantok előbb az ujjainkra, majd fel rá a szemébe.
A barátnője szavait hallva gondolkodóba esek. Van benne némi igazság, persze. De közben meg én, aki szegényebb negyedből jövök már szinte nevethetnék azon, hogy egy rosszul sikerült randi mekkora probléma lehet, s hogy vajon hány órán át tudják kibeszélni az illetőt és az estét. Miközben én és a sorstársak dupla műszakot nyomatunk, de nem hibáztathatom érte sem őt, sem a másik lányt. Elvégre a sors osztotta ezeket a lapokat. De, ha ők lehetnek bizonyos helyzetekben ennyire önzőek, akkor én miért nem? – Te osztod a véleményét? Mármint, hogy meg kell kopasztani és utána lelépni? – nagyon is fontos a válasz, amit kapni fogok erre a kérdésemre. Megértem, hogy nem akarnak tovább menni egy vacsoránál, én sem tenném. A két eset sok dologban hasonlít. Én mekkora önző tetű vagyok... Undorító, hogy pont én tudnék ítélkezni felette.
Ahogy azt mondja, nem tudta hogyan érzek, szívesen rávágnám, hogy én sem. Igazság szerint most sem tudom, hogyan érzek iránta. Fogalmam sincs, mi az erősebb bennem, a vágyakozás iránta, vagy az, hogy elérjem a kitűzött célomat.  – Én sem tudtam meghatározni... – bököm ki teljesen őszintén, ahogy nézem őt. Részben igazat mondok, részben titkolom továbbra is azt, amit muszáj vagyok.  – Ennek örülök. – reagálok hirtelen, amikor azt mondja, hogy ő is így van velem, velünk kapcsolatban. Persze, hogy nem lehetett biztos, hiszen ezelőtt a randi előtt, úgy igazán nem is gondoltam bele, hogy ő meg én. Ahogy semelyik másik lányra sem tudtam gondolni, őt se tüntettem ki a figyelmemmel. Csak a tervem után, de azóta csak erősödött bennem az érdeklődésem iránta. Így is, meg úgy is.
Nem igazán kellett erőlködnöm azon, hogy más lányokkal ne foglalkozzak mellette. Tényleg nem érdekelt egyikük sem. Korábban sem, és tudom, hogy ez nem most fog megváltozni, mert Yena pont eléggé kitöltötte minden gondolatát a napjaimnak. Másra sem tudtam gondolni, csak őrá. Persze, a mocskos titkom miatt is, ez egyértelmű, de nem ez motivált igazából. Amiután elkezdtem jobban foglalkozni vele, már tudtam, hogy valami megtörtént velem. Nem mondhattam, hogy szerelmes vagyok, mert soha nem voltam még, fogalmam sincs, hogy milyen az. De azt tudtam, hogy rajta kívül senki más nem érdekel, és ha valaha véget vetek ennek az őrületnek, az nem egy másik nő miatt lesz, hanem a saját hülyeségem miatt.
Aztán az étteremben az egész hangulat fordul egyet. Nem terveztem, hogy ilyen közelséget teremtek majd, mert egyrészt azt gondoltam, hogy az első randinkon nem leszünk készek rá, másfelől még voltak aggályaim magam miatt, de ahogy ránéztem és ahogy adta magát a lehetőség, nem bírtam ellenállni neki. Megcsókoltam.
És ebben az első csókban benne van minden bizonytalanságom, minden akaratom, vágyam és az a maréknyi őszinteségem, amit teljesen vállalhatok előtte. Nem tudom, hogy átléptem-e ezáltal a határt kettőnk között, de amikor a rózsaszín szirmokat kóstolhattam, pont nem érdekelt semmiféle szabály, amit felhúztam a fejemben.
Az eltávolodás után már szinte azonnal hiányozni kezd, hogy érezzem őt. Fizikailag. Így örömmel konstatálom, hogy összeérnek a lábaink. Legalább. A karomat is átdobom mögötte, hogy legalább félig-meddig ölelhessem, ha már ilyen közel van hozzám.
Tudom, hogy mondanom kéne valamit, de nem tudom, mit kellene mondani a nagykönyvek szerint, így inkább csak az egyik evőeszközt babrálom, amíg meg nem töri a csendet. Akkor felkapom a fejem és a tekintetem ráemelem. Kiszélesedik a mosolyom és elnevetem magam.  – Szeretem a teákat, elég sokat iszok. – vállat rántok egy kedves mosollyal a képemen, majd beletúrom az orrom a hajába, hogy egy puszit nyomjak oda. Nem tudom miért, mi motivál, hogy a bűntudatom miatt-e, de megteszem.  – Mi a kedvenc virágod? – kérdezem kíváncsian, csak annyira elhúzódva, hogy fürkészhessem az arcát. Az én képemre kiül egy bárgyú mosoly, amit talán még sosem tapasztaltam korábban. Ezt is csak ő képes kiváltani belőlem...

Nem mertem a barátaimnak erről a fiúról beszélni. Ennek a legfontosabb oka az volt, hogy a múltban rengeteg rossz választásom volt, ami miatt jogosan gondolták volna azt, hogy valószínűleg most is hasonló a helyzet. Rachel válaszát szinte ismertem Nam Joonnal kapcsolatban, mivel pontosan tudta, hogy az olyan csinos fiúk, mint amilyen ő is, engem tényleg megőrjítettek. Ezzel kapcsolatban képtelen lettem volna megmagyarázni neki, hogy ez most más. Tudom, hogy Braylenre annak idején ugyanezt mondtam, ahogy előtte Henryre és Jessre is. Mind magasak, jóképűek voltak, akárcsak Joon, de ez… Ez tényleg más volt. Úgy éreztem, hogy ő azért akar engem, aki vagyok. Hogy engem akar megismerni, nem pedig arra kíváncsi, hogy milyen ágyba bújni velem. Talán ő az első olyan srác, akitől még nem kaptam hasonló utalásokat, ugyanakkor valamiért máshogy is viselkedek vele, mint a többiekkel. Mellette zavarba jövök, néha félrebeszélek, vörössé válik az arcom egy-egy kedves szava miatt. Hiába találom ki azt, hogy mit akarok neki mondani, nem jönnek a számra a korábban kitalált dolgok… Egyszerűen csak várom, hogy összekuszálja a fejem, ezzel együtt pedig az egész világom. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ne csillogó szemekkel nézzek rá.
Pont így teszek akkor is, amikor a testvéréről mesélt. Éreztem, ahogyan a mosolyom magától jelenik meg az arcomon, majd az ujjaim szorosabban fonódnak az övéi közé.
- Efelől nincsenek kétségeim – még mielőtt komolyabban végig gondolhattam volna azt, hogy pontosan mit mondok, egyszerűen kiszaladtak a szavak a számon – Te is az vagy. Különleges.
Nem voltam benne biztos, hogy ennek érzi magát, nekem mégis az volt. Valaki olyan, aki nem tartozik abba a világba, amibe én, emiatt csodálom őt. Keményen tudott dolgozni, volt lelkiismerete, gondolt a szeretteire. Ahogy rápillantottam, egyértelműen világossá vált a számomra, hogy fogalma sincs arról, hogy mit tett értem és az nekem mit jelent. Szerencsére, ha már a családomat nem, a barátaimat meg tudtam válogatni, és alapvetően nem panaszkodhattam, mivel az én kistestvérem volt a legszebb, legtökéletesebb gyerek a világon. Ennek ellenére, amikor szükségem lett volna a támogatásukra, egyszerűen megfutamodtam. Joon pedig mellettem volt, észrevette rajtam azt, hogy nem vagyok jól. Talán egy másik kávézóban, egy másik fiú vagy lány csak rajzolt volna egy mosolygós fejet a szalvétára, de ő megkérdezte, hogy mi történt. Nem mondhattam el neki mindent, de aminek ki kellett jönnie, az kijött belőlem… Én pedig máig úgy gondolom, hogy eszméletlenül türelmes lehetett, amiért képes volt végig hallgatni a sztori egy részét. Nyilvánvalóan bizonyos dolgokat el fogok hallgatni előle, mert nem akarom elveszíteni.
- Szerintem, ha te öcséd lenne, ugyanennyire szeretnéd – halkan nevettem el magam, aztán elővettem a táskámból a mobilom és megmutattam neki a telefonomon beállított zárolt képernyőt – Nézd, milyen édes volt kicsi korában. Semmi baj, vannak barátai. Kedves fiúk, jól meg tudja válogatni őket. Meg a barátnője is támogatja szerencsére.
Mondjuk nagyon meglepődtem, amikor elmondta nekem, hogy tetszik neki egy lány, mivel korábban hasonlót még csak nem is hallottam a szájából. Arra is emlékszem, hogy mennyire leteremtettem, amikor azt merte mondani, hogy ő biztos nem tetszik Natalie-nak. Akinek Yebike nem tetszik az minden bizonnyal vak és buta is, mivel a testvérem nagyon szép és okos fiú volt, ráadásul kedves is. Pont ezért is dörgöltem többször is az orra alá, hogy végül csak nekem lett igazam vele kapcsolatban.
- Ha bármi másban tudok segíteni, csak szólj – mosollyal az arcomon néztem rá, de hamar éreztem, ahogyan gyakorlatilag szívszélütést kapok attól, hogy ő is visszamosolygott rám. Nem tudom, hogy utoljára mikor remegett ennyire a gyomrom, amikor fiúra pillantottam, de minél több időt töltök vele, csak arra jövök rá, hogy soha nem éreztem még hasonlót más iránt. Mintha az összes eddigi kapcsolatom egy tévedés lett volna, amiben a mostani érzéseimet hazudtam magamnak. Szorosabban kellett fognom a kezét, a másik tenyeremet is a karjára simítottam, mert egyszerűen elfogyott a levegőm attól, hogy ránéztem. Erről pedig eldöntöttem, hogy bölcsen hallgatni fogok előtte, mert a végén még mániákusnak néz és elkergetem. Rövid idő alatt vált túl fontossá a számomra, pedig megfogadtam, hogy okosabb leszek a következő fiúval kapcsolatban. Ha valami vele félremenne, már nem is vagyok benne biztos, hogy szeretnék következőt.
- Nem szeretem a villákat – hozzá hasonlóan én is nevettem – A mi lakásunk sem annyira nagy. Van néhány barátom… Na azoknak tényleg nem semmi házuk van. Eltévedek bennük, emiatt utálom az összeset. Amúgy is, az a fontos, hogy valami otthonos legyen, nem?
Mi is több ingatlannal rendelkeztünk, de általában egy kisebb, három szobás lakást használtunk Manhattanben, ami egy penthouse-ban kapott helyett. Ez volt a legkényelmesebb, mert közel volt a vállalathoz, illetve sütött az anyagi helyzetünk róla, mégis takarosnak, otthonosnak tűnt. Nem volt hivalkodó a luxus, de érezhetően ott volt csakúgy, mint a viselkedésünkben és a családunkban is. Ez is csak azt bizonyította, hogy anya az a személy, aki ténylegesen mindent kézben tart nálunk.
- Aha – igyekeztem könnyed hangot megütni – Lényegében, amiért nőnek születtem, csak a húspiacon lehet értékem.
Nem akartam túl sokat mesélni neki arról, hogy milyen szokások szerint randizunk mi, hogy anya miként uralkodik a családunkon. Túlságosan szomorú és fárasztó sztori, én pedig szinte biztos voltam benne, hogy nem a búskomor arckifejezésem miatt fog kedvelni engem. Jelen helyzetben az egyetlen dolog, amire vágytam annyi volt, hogy vele lehessek. Emiatt pedig bármilyen randit képes lettem volna visszautasítani, főleg Braylent és a Yang családot akartam elkerülni. Mondjuk velük kapcsolatban most fellendült valami botrány, ami miatt valószínűleg nem ér annyit a Yang név, mint korábban. Ennek örültem, mert anya kedvelte Braylent és most valószínűleg egy új jelölt kutatásával tölti az időt, ami nekem pont kapóra jön. Addig is randizhatok Nam-Nammal anélkül, hogy különböző indokokkal kelljen kibújnom a megbeszélt találkozások alól.
- Nem lenne értelme megkopasztanom – egyszerűen megcsóváltam a fejem – Szerencsés vagyok a családom anyagi helyzetét illetően. Én inkább arra vágynék, hogy akivel együtt vagyok, az szeressen és vonzónak lásson.
Mindig emiatt volt nehéz. Számomra fontos volt az érzelmi kötődés, anya szerint viszont realistának kellett volna lennem. Azt már nem igazán akartam kifejteni, hogy szerintem az a dolog, amit ő reálisnak lát, nekem egyszerűen abszurd. Számomra az volt erkölcstelen és borzalmas, hogy olyan ember akár egyetlen ujjal is hozzám érjen, aki iránt teljesen közömbös vagyok. Ezt persze hülyeség lett volna neki megmagyarázni, mert túlságosan régi vágású volt.
- Nem baj – csak egy apró mosoly ült ki az arcomra – Nekem elég, ha szólsz, amikor már tudod.
Valahol éreztem, hogy veszélyes vizekre eveztem, mivel mindig akkor volt baj a kapcsolataimban, amikor túl nagy teret hagytam a másik félnek. Viszont a sok sérülés minden bizonnyal erősebbé tett. Nála sokkal kétszínűbb fiúknak is megadtam a bizalmat… Annyira fontos volt nekem, hogy egyszerűen rosszul éreztem volna magam attól, hogy nem teszem meg ugyanezt vele.
Onnantól kezdve, hogy közelebb kerültem hozzá és megcsókolt, én pedig hagytam ezt, már tudtam, hogy nincs visszaút és tényleg ellopta a szívemet. Nem voltam tisztában ennek a következményeivel és abban a pillanatban őszintén nem is érdekeltek ezek. Egyszerűen csak az arcára simítottam a tenyerem és viszonoztam a csókját. Neveltek belém annyi jómodort, hogy nem itt próbáltam meg, mindenki szeme láttára mélyíteni ezen, de elég erőt adott ahhoz, hogy ha már teljesen kettesben leszünk, akkor a kezembe merjem venni az irányítást és úgy tapasszam az ajkaimat az övéire, hogy elűzzem a bizonytalanságát. Nincs mitől tartania, mert már rég az övé vagyok.
- Ez jó, akkor veled teázni is tudok. Tényleg te vagy a legjobb – a fejemet egyszerűen a vállára hajtottam, a kezemet a tenyerébe simítottam – A boroszlán. Ismered? Nem olyan elterjedt, mint egy rózsa.
Igaz, azokat is szerettem, hiába volt fantáziátlan dolog egy szál vörös rózsával randira menni. Viszont sokat jelentett nekem a kérdése. Ez az jelentette, hogy őt alapvetően érdekelte az, hogy mit szeretek és mit nem, ami a virágokat illeti. A legtöbb férfi, aki eddig randira vitt, az rábízta a virágkötő kiscsajra, hogy valamit dobjon össze, és csak átadni volt képes a csokrokat.
Meglepetten pillantottam a telefonomra, aminek a képernyője felvillant, viszont rögtön egy pillanattal később el is vörösödtem, amikor egy párkereső applikáció értesített arról, hogy túl régen látogattam meg. Időközben a pincér pedig megérkezett az innivalóinkkal is, szóval a legtöbb, amit tehettem az volt, hogy szorosan fogtam a fiú kezét. Ha most feláll és itthagy, akkor nagyon nehezen fogom viselni. Szóval csak egy kétségbeesett pillantást vetettem rá, aztán amint távozott a férfi, egyszerűen feloldottam a telefonomat, pár hullámos tincset a fülem mögé tűrtem és rögtön elkezdtem megmagyarázni azt, amit láthatott.
- Nem fogom letagadni, hogy annak idején használtam ezt a szart – nem akartam köntörfalazni azzal kapcsolatban, hogy mit gondolok az applikációról – Viszont nézd. Nem is frissítettem a profilom már hónapok óta. Ezek tök régi képek.
Ahogy végiglapoztam a képeken, a pillantásom megakadt az amúgy szönyrű pick-up szövegen, ami direkt, iróniából volt használva ott. Az ajkamba kellett harapnom, hogy ne röhögjem el magam miatta.
- Mit szólnál hozzá, ha ezt együtt törölnénk le? – igyekeztem egy felhőtlen mosolyt varázsolni az arcomra, aztán óvatosan közelebb hajoltam hozzá, hogy lophassak tőle egy apró csókot – Egyik sem érdekel. Nem az a fajta lány vagyok, aki több vasat tart a tűzben.
Egy óvatos mozdulattal töröltem le a pink szájfényem egy részét, ami az ajkaira maradt, aztán kortyoltam egyet a zöld teámból, a profilom eltávolítását pedig azzal kezdtem, hogy a képeimet töröltem le sorra.

A legegyszerűbb ötletnek az tűnt, hogy megpróbálok úgy tenni, mintha az egész nem egy ocsmány terv része lenne. Megfeledkezem önzőségemről és megpróbálom élvezni, hogy együtt vagyunk. Igazából túlságosan nem kellett próbálkoznom, még csak tettetnem sem kell, hogy jól érzem magam. Lehet, hogy az-az oka, hogy az egész új nekem, mert még sosem volt barátnőm, vagy egyszerűen csak megkedveltem. De bárhogyan is, könnyebb volt úgy tenni, úgy lenni mellette, hogy meggyőztem magam, ez az egész nem nagy dolog. Nyilván nagy dolog, de győzködnöm kellett magam. Különben a bűntudat olyan szinte marta volna szét a lelkem, hogy valószínűleg sarkon fordultam volna, és meg sem állok hazáig. Talán még ott sem.
Nielről beszélgetni vele egyszerűen fájt. Nem azért, mert ne emlegetném csupaszív mosollyal, de őt felidézni a vele való beszélgetéseim közben, mindig olyan érzést keltett bennem, hogy ezt visszavonhatatlanul elrontottam. Mert Niel tudom, hogy rá fog jönni. Nem tudnám előtte titkolni túl sokáig, ha másból nem is jönne rá, én magam bökném ki, mert neki hazudni képtelen lennék. A szégyen fölém magasodik, ha arra gondolok, mit fog rólam gondolni. Így csak egy rövid, féloldalas mosoly kíséretében köszönöm meg Yena szavait.
 – Ó! – szalad ki a számon, amikor azt mondja, hogy én is különleges vagyok. Hirtelen nem tudom mit válaszolhatnék, még sosem mondott nekem ilyet egy lány sem, természetes, ha felkészületlen vagyok. De talán ezen kívül a magánhangzón kívül mondanom kellene valami mást is, hogy nehogy rosszul érezze magát, hogy ezt hangosan kimondta én pedig nem reagáltam valami túl jól rá. – Örülök, ha így gondolsz rám. Ezek szerint még nem töltöttél elég időt velem... – megcirógatják ujjaim kézfejét, hogy érezze a hálámat, amit szavakkal furcsamód nem köszöntem meg. De nem érzem helyénvalónak, hogy azt mondjam, köszönöm. Inkább egy kis évődéssel ütöm el a meghitt pillanatot közöttünk. – Te sem vagy éppen átlagos lány. – igen, azt hittem, hogy egy tucatlány, olyan, mint a többi kőgazdag fruska, akiknek jobb szórakozásuk sincs, mint kinevetni másokat, megalázni, ha úgy tetszik. S, talán az első pillanatra tényleg ezt gondoltam róla, de már az első beszélgetésünk után meggyőzött róla, hogy ennél tévesebb első benyomást nem is érzékelhettem volna. Mert biztosan el van kényeztetve, és biztos meg kap mindent, de mégis olyan egyszerűnek tűnt, amikor mellett volt.
Kiszélesedik mosolyom, amikor megmutatja a testvéréről a kiskori képét. Hol a készülékre, hol rá pillantok. Örömmel hallgatom. Jó hallani, hogy vannak még olyan testvérek, akik így összetartanak rajtunk kívül is. – Nagyon aranyos. – szúrom két szava közé megjegyzésem, de feltétel nélkül figyelek rá. Aprókat bólintva hallgatom. – És milyen a lány? Mármint a barátnője. – kíváncsiskodok. Nem tudom, hogy testvérként hogyan látja őt. Biztosan furcsa neki, hogy egyik nap még ő a minden, másik nap már osztozkodnia kell valakivel a testvére szeretetén. Talán nekem is furcsa lenne, ha Niel beállítana valakivel, de biztosan nem venném annyira a lelkemre. Örülnék a boldogságának. És persze törekednék a sajátom megszerzésére. Vajon mióta révedek a lányra mellettem? Yena észrevehette? Enyhén megrázom a fejem, megpróbálom kitisztítani.
– Ez kölcsönös. Támaszkodhatsz rám. Bármiben, bármikor. Azt hiszem, hogy ez egy barát kötelessége. – képtelen vagyok letörölni a képemről a mosolyt, ahogy érzékelem, mindkét kezével kapaszkodik belém. Olyan közel van hozzám, az illata olyan erős ebből a közelségből, hogy nehezen bírom ki, hogy ne dugjam orrom a tincsei közé. Olyan kellemes illat árad belőle, és az egész tartása, mozgása olyan érzéseket kelt bennem, amik számomra teljességgel ismeretlenek. Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy Soren toporzékolva követeli a folytatást. És talán egyszer majd lesz bátorságom megállítani, a karomba pörgetni és...
Egy kissé meglep, hogy azt mondja nem szereti a villákat. Kezdem úgy érezni magam, mintha totál félreismertem volna ezt a lányt az oldalamon. És ettől csak még ostobábbnak gondolom magam. – Az otthonosságra nincs panasz. – vallom be könnyed vállrántással. Tényleg nem egy ötcsillagos, magazinba illő darab. De minden zugából érződik, hogy szeretettel töltötték fel. Féloldalas mosollyal bólintok saját merengésemen. Bárcsak többet adhatnék a szüleinknek. Megérdemelnék a legszebb házat...
Rosszallóan összeszalad szemöldököm, amikor megértem a szavait.
– A húspiacon? – ismétlem el, halk felháborodással. Ezt egyáltalán nem tudom megérteni. Nos, nem mintha én nem valami hasonló ocsmányság miatt lennék itt, de belegondolni, hogy a saját szülei kényszerítik ilyesmire, gyomorforgató. – Ezt most komolyan mondod? – fordulok felé teljes törzsemmel, arcomon semmiféle mosolynak nincs árnyéka sem, csak az aggodalmas, komoly ábrázatomnak. Ha ez így van, sosem hagynák, hogy ő velem maradjon, és ettől rossz érzés telíti a gyomromat. Ezt magam sem értem. De még ha a saját érzéseimet képes is vagyok kivonni az egyenletből, akkor sem fogom fel, amiket mond. És talán ő sem. Ha mégis, szörnyű lehet így élni. Nem csoda, hogy úgy találkoztam vele, olyan összetört és meggyötört állapotban. Fogalmam sincs, mikor terül szét egész testemben a düh, de azon kapom magam, hogy a kezéért nyúlok. Meg kell érintenem, hogy a valóságban maradjak és ne veszítsem el a fejem. Mert még olyasmit mondanék, amit később megbánnék. A szüleit tisztelnem kell. Kellene.
– Éppen ezért nem értem, hiszen vagyonos a családod. Miért lenne csak a húspiacon értéked... Ez ostobaság. –még a hideg is kiráz, ahogy ezt hangosan kimondom. – Megérdemled, hogy boldog életed legyen valakivel, akit szeretsz. – ezt már nem egészen magamra értem, mert sose kérném rá, hogy menjen a családjával szembe miattam, mert akárhonnan nézzük, a Hwang név sosem fog sokat érni azon a bizonyos piacon, de nem akarom, hogy a végén boldogtalanul végezze egy olyan házasságban, amit nem is igazán ő akart.
– Hamarabb fogod tudni, mint én. – somolygok rá jóízűen. Valóban úgy gondolom, hogy Yena számára hamarabb világossá válik, amikor bennem tisztázódott, hogy mit érzek. Biztosan nem fogok tudok uralkodni magamon, levedlem a bizonytalanságot is magamról. Ha... Ha ez megtörténik, és végérvényesen beleesek a saját csapdámba, elfogadom és együtt úszom majd az árral. Egyszerre szörnyen ijesztő, és izgató a gondolata, hogy ez megtörténhet. Semmi irányításom felette...
... hiszen meg is csókolom. Eltaszítva mindenféle kételyt és zavarodottságot kettőnk közül. S miután elszakadok tőle, akkor is pofátlanul közel maradok hozzá. Eszemben sincs visszaülni és távolságot szülni közénk. Jól esik mellette lenni, s hacsak a lábaink érhetnek össze, meg a felkarjaink, legyen. Nem zavar, de minimum ennyit követelek belőle. És ez még engem is megdöbbent.
– Dehogyis. – lágyan elnevetem magam, amikor a legjobbnak nevez.– Nem csak teázni szeretek. Igazából sok mindent szívesen kipróbálnék veled. – vallom be őszintén, belefúrva állam az illatos tincsei közé. Egy pillanatra behunyom szemeim, magamba szívom illatát. Megpróbálom elraktározni, hogy később felidézhessem. – Boroszlán? Nem, nem ismerem. Névről legalábbis nem ugrik be... De mostantól nem fogom elfelejteni. – magyarázom valahová magam elé bámulva közben, még mindig a vállamra hajtott fején pihentetve az enyémet.
A békés, sztoikus nyugalmat a felvillanó telefonja zúzza szét. Nem kész-akarva, de rázuhan pillantásom feje fölül. És bizony feltűnik, hogy mi az, ami felugrott. Noha én nem használok ilyeneket, nem vagyok ősember. Tudom, hogy micsoda. És azt is gyanítom, hogy egy nap sokkal többször ugrik fel valamiféle értesítés. Épp elnyílnak ajkaim, miután sikerül torkom köszörülnöm, csakhogy a pincér megérkezik. Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Egy kissé megjátszott mosollyal hálálkodok a felszolgálónak, miközben érzékelem, hogy Yena nem ereszti el a kezem. Biztosan meg van rá az oka. Talán fél, hogy lebukott előttem? Vagy talán csak a szülei által válogatott alakok vannak fenn azon az appon? Bárhogyan is, nem tenném szóvá. Inkább a szőnyeg alá söpörném a többi, kimondatlan dolgunk közé.
Csakhogy ő nem hagyja annyiban. Kérdőn felé kapom a pillantásom, kíváncsian, de végtelen türelemmel fürkészve. Csak nézem őt, hallgatva a szavait. A "szar" kifejezést hallva természetesen máris játékos mosoly ugrott a szám sarkába. Nem is igazán kellett volna - ha engem kérdez - tovább magyarázkodnia, de nos élvezem a helyzetet. Főként, miután csókkal igyekszik meggyőzni igazáról. Hagyom, hogy ő irányítson, és én csak nézem fültől fülig érő görbével a képemen. Még akkor is, amikor a számról leszedegeti a rúzst, vagy mi az a ragadós, amit érzek én is. – Nagyon édes vagy... – szalad ki a számon, miközben figyelem, hogyan réved a kijelzőjére, hogy gondosan letörölgessen mindent onnét. – Nem is feltételeztem rólad, hogy több vasat tartanál a tűzben. Hidd el, elég neked velem bírni... – fogalmam sincs, mi üt belém, de közre eső kezem átemelem feje fölött, mögé. Onnan simítok bele a tincseibe, hogy eligazítsam haját arcéléről, fülé mögé, talán még a válla mögé is. Majd kissé vontatottan, lassan, mintha csak az érdekelne, valóban törli-e, közelebb mozdulok hozzá. Fél lapos pillantással végül a nyakához érintem ajkaim, puhán viszonozva az előbbi csókot. – Nem hiszem, hogy szükséged van ilyen 'szarokra' ahhoz, hogy bármikor találj magadnak valakit. – úgy húzódok el a teámért, mintha mi sem történt volna. És közlöm a nyilvánvalót, vagyis ami szerintem az. Annak kellene lennie. Igazából bók...

Maga a tény, hogy az öcsém előbb fel tudott mutatni egy normális, élhető párkapcsolatot, mint én, több volt jelenleg, mint kiábrándító. Legalábbis a barátnőjének ugyan megvolt a maga stílusa, és először talán nem a legkedvesebben nyitottam neki ajtót az apartmanunkban, de ettől függetlenül tudtam, hogy teljesen legális a kapcsolatuk, Natalie pedig minden téren egy hatalmas green flag volt. Jól tanult, szép lány, rendes családból származik, ráadásul leginkább a pénzügyekben jártas a családja, ami miatt szinte már láttam a szüleim kellemetlen viselkedését. Az egy dolog, hogy a gyerekek szerelmesek, de ettől függetlenül még nem kellene őket üzleti célokra felhasználni, bármennyire jól jönne néha nekünk is némi plusz tőke egy-egy projekthez. Viszont voltak bizonyos erkölcsi határok, amiket én nem léptem volna át.
Tudtam, hogy soha nem beszélhetek Nam Joonról otthon anélkül, hogy ne ütköznék akadályokba. Emiatt gyakorlatilag életemben először akartam szinte megpukkadni annak a terhétől, hogy el kell titkolnom azt, hogy kibe vagyok szerelmes. Tisztában voltam vele, hogy soha nem fogják elfogadni őt, viszont ez nem azt jelentette, hogy lemondtam volna róla. Tisztában voltam vele, hogy nem én vagyok az, aki bizonyos dolgokat rosszul gondol, hanem pont a szüleim csinálják nyakatekerten a dolgaikat. Szomorú, hogy a 21. században még mindig azért kell aggódnia az embernek, hogy a szomszéd mit gondol.
- Valóban nem – mosolyogva néztem le az összekulcsolódó ujjainkra – De a jövőben ezen úgyis változtatunk. Remélem.
Csak egyetlen pillantást vetettem rá, miközben elmosolyodtam, aztán az utat kezdtem el figyelni, miközben őt hallgattam. Szívesebben lettem volna átlagosabb, tisztában voltam azzal, hogy mennyire kiváltságos az én helyzetem másokéhoz viszonyítva. És ennek egyáltalán nem örültem. Boldog voltam attól, hogy mindent megkaphatok, mivel tisztában vagyok vele, hogy az emberek nagy részének nehéz élete van. Ugyanakkor a pénz sem megoldás mindenre. Szeretetet, barátságot csak akkor lehet vásárolni vele, ha azt folyamatosan tartósítjuk még több pénzzel, és egy idő után ki fog bukni, hogy ez egy érdekeken alapuló kapcsolat. Ugyanakkor ezzel a fiúval kapcsolatban fel sem merült bennem, hogy azért akarna közelebb kerülni hozzám, mert van valamim, ami neki talán nem adatott meg. Túl becsületesnek és jószándékúnak tűnt. Mondjuk én meg nagyon naiv és buta tudok lenni, ha szerelemről van szó, de ez most tényleg más. Tudom, hogy más lesz.
- Kedves – jelentettem ki egyszerűen – Először eléggé le voltam döbbenve, mert nem olyan, mint amilyennek az öcsém első barátnőjét gondoltam, de aranyosak, ahogy egymás kezét fogják tanulás közben.
Talán túl lelkesen osztottam meg vele a kistestvérem párkapcsolatát, de maga a tény, hogy így betoppant Natalie az életébe egyet jelentett azzal, hogy Braylennek nem lett igaza, ez pedig jelen helyzetben még inkább sikerélmény volt nekem. Mindig tudtam, hogy nem féltem túl Yebit, ráadásul ő más, mint a legtöbb fiú a korosztályában. Ugyanakkor ismertem a barátait is, és egyikük sem különbözött tőle túl sokban, tehát akkor annyira mégsem volt az. Én mindig tudtam, hogy egészségesen fejlődik és rendben van vele minden.
- Mi az? – feltűnt, hogy egy ideje rajtam tartja a pillantását, amitől szépen lassan elkezdett kivörösödni a bőröm, de ettől függetlenül puhán szólítottam meg, mosolyogva – Valami történt az arcommal?
Itt leginkább arra tudtam gondolni, hogy mondjuk elmosódott-e a szemfestékem, vagy szétfutott-e a rúzs a szám sarkában, de nem voltam benne biztos, hogy ezek olyan részletek, amik feltűnőek egy férfi számára. Pont ezért is kezdtem el sebesen kutakodni a táskámban, hogy komolyabban szemügyre vehessem az arcomat.
- Barát-barát, vagy másmilyen barát? – ez a kérdés már egy ideje a nyelvem hegyén volt, ezen a ponton pedig örültem neki, hogy időközben megtaláltam a tükröm. Tudtam, hogy nagyon türelmetlen vagyok, egy olyan lány, akinek azonnal választ kell kapnia arra, hogy az érzéseit viszonozzák-e. Az a típus vagyok, aki először kezd el szimpátiát táplálni a másik fél iránt, emiatt pedig rendszerint képtelen vagyok kivárni, hogy a dolgok alakuljanak. Fel tudtam volna pofozni magam azért, hogy megint ezt csinálom, amikor már ezerszer elmondtam magamban, hogy ezt most nem fogom elrontani. Ráadásul valószínűleg ő nem olyan, mint a körülöttem élők nagy része, akik elvárják tőlem a tökéletes megjelenést minden pillanatban és valószínűleg nem pluszpontokat zsebelnék be azzal, ha az utca közepén akarnék igazítani a sminkemen. Halkan sóhajtottam fel, aztán végül visszaejtettem a tükröt a helyére.
- Ez a lényeg – mosolyodtam el – A mi lakásunk sem nagyobb annál, amit ki tudunk használni.
Az már más kérdés, hogy a szüleim rendszerint teletömik olyan bútorokkal és dekortárgyakkal, amik egy-egy embernek az éves fizetésébe is kerülhetnek, de anya tipikusan az a fajta újgazdag feleség volt, aki el akarta adni azt, hogy mennyire autentikusan és visszafogottan élünk. Közben az igazság teljesen más volt, de szerinte az a fontos, hogy jók legyünk a vetítésben.
- Hát elég csúnyán fogalmaztam, de gyakorlatilag így mennek a dolgok igen – bólintottam – Anya sem azért ment hozzá apámhoz, mert odavolt érte. A legtöbb összejövetel amire rángatnak minket arról szólnak, hogy férjjelöltet nézzenek nekünk.
Elég fullasztó dolog volt, magam sem tudom, hogy pontosan mit kellene kezdeni az egésszel. A legnagyobb ellentmondás a dologban, hogy már nem egy jóképű fiúnak lettem bemutatva, de mégis minden alkalommal az lett a vége, hogy szinte menekültem előlük. Ha valamit a szüleim előírtak nekem, az nem úgy ment, mint ahogy ők elképzelték. Már azért sem akartam a dolgot, mert ők igen.
- Tudod, a lányok mások, mint a fiúk – talán kicsit hisztérikusan nevettem fel – Ráadásul idősebb vagyok az öcsémnél. Ezek mind az értékemet vonják le.
Nem akartam már most arról panaszkodni, hogy mi a helyzet velem, de voltak bizonyos dolgok, amikről tudnia kellett ahhoz, hogy eldöntse kell-e ez az egész neki. Én pedig minden bizonnyal nem viseltem volna jól, ha most megmondja, hogy túl bonyolult az életem, ezért pedig már nem akar tőlem semmit.
- Az is lesz – talán még semmit sem jelentettem ki ennyire határozottan – Csak még időre van szükségem, hogy ezt megalapozzam, de az lesz.
Hogy mitől voltam ebben ennyire biztos, azt én sem tudtam. Ugyanakkor, amikor rá pillantottam az étteremben ülve, kedvem lett volna megint megfogni a kezét és el sem ereszteni azt. Féltem tőle, hogy ezzel talán túlságosan rátelepedek, emiatt egyáltalán nem számítottam rá, hogy végül csókolózni fogunk. Alapvetően nem mertem elképzelni azt, hogy hasonló kialakulhat közöttünk már az első randinkon, amit sokáig talán nem is feltétlenül gondoltam annak… Viszont innentől kezdve nem menekül. Az ujjaimat az övéi közé csúsztattam és pásztázni kezdtem a környezetünket, hogy mindenki tudtára adhassam, hogy Ő már hozzám tartozik.
- Van bakancslistád? – lehet, hogy ezek túl csajos dolgok, de biztos van valami, amit ki szeretne próbálni. Akár egy új éttermet, vagy a falmászást, én úgy éreztem, hogy jelenleg mindenre képes lennék azért, hogy boldog lehessen.
- Nem átlagos virágok azok valójában – nevettem el magam – hanem kistermetű cserjék, de gyönyörű virágokat növesztenek.
Már régóta gondolkoztam azon, hogy szeretnék egyet a szobámhoz tartozó erkélyre egyet, csak összességében nem voltam benne biztos, hogy képes lennék normálisan odafigyelni egy növényre. Mondjuk Gomezt sem felejtem el megetetni, szóval talán elbírok a későbbiekkel egy fás szárú növénnyel is.
Az egész idillt képes volt összetörni a telefonom felvillanó képernyője. Magam sem tudom, hogy miért estem ennyire kétségbe, elvégre nem egy több éves kapcsolat után derült ki az, hogy közben a Tinderen húzom jobbra a srácokat. Ennek ellenére tényleg nem akartam emiatt elveszíteni és egyre nagyobb idiótának éreztem magam, ahogy magyarázkodtam, mégsem hagyhattam az egészet szó nélkül.
- Lehet, hogy elég, de nagyon szívesen bírok veled bármeddig – nem akartam leplezni azt, hogy mennyire megnyugodtam, amiért nem bántottam meg ezzel a helyzettel, ezért lassan el is mosolyodtam – Sokan hiszik azt, hogy ha valaki odafigyel arra, hogy olykor csinos legyen, az ezt ki is használja, de én boldog lennék azzal is, ha mi működnénk.
Nem mertem hozzátenni egyelőre, hogy nekem több, mint elég az, amit nyújt nekem. A mosolya, a kedves tekintete tökéletesen elég ahhoz, hogy jól érezzem magam. Ilyet pedig vagy senkinél, vagy már annyira régen tapasztaltam egy fiúval kapcsolatban, hogy úgy éreztem: ez az első alkalom, amikor tényleg valaki olyan mellett vagyok, akivel egymáshoz tartozunk.
Finoman borzongtam bele, a nyakamra kapott csókba, éreztem, ahogyan lassan libabőrös leszek ott, ahol az ajkai hozzám értek. Mikor eltávolodott, csak tágra nyílt szemekkel néztem rá, majd lassan elmosolyodtam.
- Szerintem már nincs szükségem arra, hogy bármikor találjak magamnak valamit – éreztem, ahogy a szemeim csillognak, miközben hozzá beszélek. Halkan mondtam ki a szavakat, de nem volt arra szükség, hogy rajtunk kívül bárki más hallja őket. Ebben a pillanatban eltűntek a vendégek, a pincérek, az étterem. és csak mi ketten voltunk jelen. Ő és én.

-Only love can hurt like this-

Yena számomra egyszerre tűnik a legerősebb és a legtörékenyebb nőnek. Ezt a kettőséget pedig nehezen tudom hová tenni, főként amiatt, mert tapasztalatom a lánnyokkal nem igazán van. Sikerült úgy leélnem eddigi életem, hogy mindig mással foglalkoztam, aminek a mellékhatásai most tökéletesen csúcsosodnak fölém, ugyanis hiába próbálok ösztönből cselekedni, olyan, mintha üvegszilánkokon lépkednék. Fogalmam sincs mit csinálok, ahogy arról sem valójában miért. Amikor azt mondták, hogy össze fog zavarni egy lány és elveszítem a fejem, nem éppen erre gondoltam. És lásd, itt vagyunk. Azt sem tudom, hogy a béna tervem melyik fázisába léptem éppen, mert semmi másra nem tudok gondolni, csak a kezére az enyémben. A nevetésére és a tekintetére, ahogy figyel rám. Elég zavarbaejtő. Még jó, hogy a lábaim ösztönösen visznek előre, különben végig bukdácsolnék az odaúton.
- Ha szeretnél. - lezuhan tekintetem az összefonódott ujjainkra. Egészen elképesztő számomra, hogy mennyire tudatmódosító képes lenni egy érintése. Megfeledkezem minden másról, homályossá fordul a háttérkép, a zajok elcsendesülnek egy könnyed szimfóniába, és marad a bárgyú melankólia összképében. Sikerül felocsúdnom viszonylag hamar, szükség is van rá. Minden esetben emlékeztetnem kell magamat, hogy ami egyébként itt történik, nem valódi. Nem kellene annak lennie. De közben meg teljesen kicsavarja a mentális jóegészségem, hogy egyébként ott lebeg folyamatosan a fejem fölött egy hatalmar kérdőjel; miért ne lehetne? Nem találok magyarázatot rá, mi okom lenne Yenát egyszerűen csak kihasználni, ha egyébként jól is érzem magam vele. Főként, hogy már egészen a mindennapjaim, gondolataim részévé vált. Bárcsak elég erős lennék ahhoz, hogy pont annyira engedjem közel, amennyire még megkapaszkodhatok rajta, és elég távol tarthassam ahhoz, hogy ne kezdjek el brutálisan kötődni hozzá. Akárhányszor elgondolkodom, mindig azt veszem észre, hogy fülig érő vigyorral vagyok mellette. Ez sehogy sem normális.
- Egyébként milyennek képzelted el? - tényleg érdekelt a válasza. Igazság szerint én sem egy hozzá hasonló kaliberű és rangú lányt képzeltem el magam mellé. Azt hittem, hogy egy szegény, szerény lány kezét fogom megfogni először és majd rávezet a bátorságra, a magabiztosságra az, hogy ő milyen apró és sebezhető. Tudom, hogy a legtöbb srác másfajta lányok iránt táplál vonzalmat, de nekem a hangos, központi karakterek sosem voltak a zsánereim. Kisiskolás koromban (mert akkor foglalkoztam utoljára a szívhúrokkal) is azok a lányok tetszettek, akik csendben voltak, de okosak. És kedvesek. Megmosolyogtat a tudat, hogy Yena is valójában ilyen lány. Ha beenged, és megengedi, hogy a felszín alá láss. Legalábbis egyelőre azt tapasztalom, hogy elég törékeny. És nem mondom. Kihozza belőlem időnként a védelmező ösztönt, hát még a féltékenységet. Helyes így érezni valaki iránt, aki amúgy sosem lehet a tiéd? Mégha a tervem működne is, ezer és minden dollárom rá, hogy nem lenne a családjának jóképe hozzám adni őt. Amit amúgy megértenék. És ettől csak még inkább sérül az önérzetem.
Zavaromban elnevetem magamat.
- Ó, semmi-semmi. - sietősen kezdem el fürkészni az emberarcokat körülöttünk, hátha ismerőst pillantok meg. Bár bevallom, annyira nem örülnék neki. Nem Yena miatt, rá bárki büszke lehetne. Inkább amiatt, hogy mit mondhatnék. Fogalmam sincs, hogyan alakult így a kapcsolatunk.
- Nem. Az arcod tökéletesen rendben van. Elbambultam. - megdörzsölöm a tarkómat, megrázom a fejemet nemleges irányba. Egyáltalán nem gondolom, hogy helyes a részemről így nézni őt, de azt hiszem, hogy erre szokták azt mondani, hogy van, ami ösztönből jön. Látom, hogy kutat a táskájában, biztosan tükör miatt, de inkább hagyom, mint kinyögjek bármi olyat, amit aztán semmiképpen sem vonhatnék vissza. Nem igazán tudom, hogyan kell udvarolni, és elég para, hogy nem csak arról van szó, hogy kell. Akarnék is kedveset mondani neki.
Hirtelen, mintha savat nyelnék, egy hang sem jön fel a torkomból. Meg kell köszörülnöm a torkomat és rendeznem az arcizmaimat, időnyerés. Pótcselekvés. Fogalmam sincs, hogy mivel építem, rombolom a kapcsolatunkat. Szabad nekem őt felcímkézni ki nem mondott érzések nélkül? - Másmilyen barát, de most nem ezen volt a hangsúly. -  próbálom menteni a menthetőt, abban bízom kicsit, hogy a sminkre figyel, nem rám. Mintha mellettem szüksége lenne rá. Egyébként sincs szüksége rá. Szerintem, de nem értem, hogyan működnek a nők és tudom, hogy minden bókban meglátnak valami általuk vélt sértést is. Legalábbis sok esetben, ezért inkább nem teszem szóvá, helyette csak megvárom, hogy végezzen, ha azt gondolja, most és azonnal módosítania kell rajta.
- Klassz. - mindössze ennyit tudok kinyögni. Nem tudom, hogy elhihetem-e. A két házat, ha egymás mellé tennénk, biztosan nem lennének még csak hasonló négyzetméteren sem. Persze, irigy vagyok. Akinek nincs, annak kell. Akinek van, talán nem értékeli annyira. Ezt így nehéz lenne megmondani, de abban biztos vagyok, hogy nagyobb, stílusosabb és kirívóbb, mint a mi otthonunk. Bár a házunkat sosem szégyelltem senki előtt. Soren is jóval tehetősebb nálam, mégis sokszor hívom át. Azt hiszem, hogy tényleg ott érzem magam otthon. És a gondolat, hogy Yenát oda vigyem, egyszerre ijesztő és csábító.
- Akkor talán nem én vagyok a legmegfelelőbb jelölt. - igazából viccnek szánom, de ahogy kimondom, mintha ólom darabokat dobálnék az asztalra szavaimmal. Hirtelen súlyt adok a jelenlétemnek, a kapcsolatunknak és még ha ki is vonok minden egyéb hülyeségemet ebből az egyenletből, az eredmény akkor is arcon vág. Soha nem leszek olyan gazdag, hogy a szülei engem ajánlgassanak neki. Ő viszont évről évre idősebb lesz ahhoz, hogy muszáj legyen valakihez hozzá mennie. - Elkapom a tekintetem valahová az asztallapra, majd aprókat bólintva körbenézek. A folytatás és ahogy kimondja, hogy az idősebb, szóval jóformán egyre közelebb esik hozzá, hogy mindenképpen férjet találjanak neki, nem esik jól.
- És mi lesz, ha nem olyan pasihoz mész hozzá? - kíváncsiskodom. Egyelőre bármiféle célzás nélkül érdeklődöm. Nem akarom, hogy azt érezze, én máris letérdelek, mert ettől azért még elég messze vagyunk, de... El sem hiszem, hogy eljátszottam a gondolattal. Tényleg nem vagyok normális. Ezt aztán igazolja az is, hogy nem sokkal később már olyan közel merészkedek hozzá, hogy még meg is csókoljam.
- Bakancslistám? Azt hiszem éppen most pipáltam ki egyet, veled. - elnevetem magam. De valóban így van. Vele itt lenni, így itt lenni és még csókolózni is. Eleve ez a fajta intim közelség szerepelt rajta. Hát még egy ilyen lánnyal, mint ő. Nem is a milyenségén, inkább a jellemén van a hangsúly. Az a bajom, hogy tudom, irtóra pofára fogok esni a végén. Vagy így, vagy úgy. De ha titokban tudom tartani, biztosan marad a felhőtlen boldogság. Ugye?
Nem kerüli el a figyelmem, mennyire szereti ezt a virág típust. Mosolyogva fogadom a tényt, elkönyvelem és megjegyzem. Persze később már egészen mással foglalkozunk. Lehet, hogy zavarnia kellene annak, hogy más fiúkat nézeget, de valamiért nem érzem azt, hogy vetélytársakat kellene keresgélnem - bármiféle ok nélkül. Mellettem van. És igazság szerint olyan aranyosan magyarázkodik, hogy azt sem venném észre, ha amúgy nem törölné ki az applikációt. Végül én már teljesen beleolvadok a körvonalába és az illatfelhőbe, ami magába szippant. Megcsókolom és úgy, érintéssel becézem, mielőtt elhajolnék tőle. A következő szavaival megnyugvást hoz, de egyébként sem tomboló lélekviharral találná magát szembe - magabiztos vagyok. Ez pedig talán hiba.
- Remélem, hogy nincs szükséged másokra. Örülnék, ha nem lenne. - őszintén beszéle, ami szörnyen idegesítő számomra. - Tehát nevezhetlek a barátnőmnek, ha megkérdezik, hogy ki az a lány? - nem mondom, ki kérdezné, de az utcán bármikor találkozhatunk bárkivel. S hogy tovább menjek, lennék olyan bátor, hogy képet rakjak fel kettőnkről. Persze csak történetbe, profilképnek, ilyesminek nem. Mert nem szeretnék magyarázkodni. Emiatt a gondolat miatt előkerül a telefonom, és ha bólint, engedi, készítek egy szelfit kettőnkről. - Legyen emlék az első randiról.. - ha már a kezemben a készülék a képpel, mosolyogva nézegetem egy darabig, mielőtt eltenném. Elég zavarbaejtő a gondolata számomra, hogy ő az első barátnőm. És az csak rá tesz egy lapáttal, hogy egyébként most semmilyen butaságom nem érdekel, csak ő.
- Elég bénán randizok egyébként, tudnod kell, hogy nem igazán szoktam... Igazából ez az első randi, amin teljes pompámban részt veszek. Hívtak már el bátrabbak, és egyszer el is mentem, de az utca végén visszafordultam. - vallom be a gyávaságomat. - Csak hogy tudd, nincs tinderem meg semmi ilyesmim. Nem vagyok olyan. - azt sem tudom, hogy miképpen nevezhetném azokat az alakokat. Megmosolyogtat, hogy Soren jut eszembe ebben a percben. Néha azt kívánom üljön a vállamra, vagy súgjon valahogyan, mert most, biztos halálra cikizne a szövegem miatt. Vagy legalábbis jól kinevetne.
- Nekem te vagy az első, ezért is a kép. - bökök a telefon felé, ami már az asztalon hever. És persze, hogy mindig, ha ránézek, emlékeztessen rá, micsoda egy szemét alak vagyok.

-én köszönöm, hogy itt lehetek    -outfit