Madilynn && Rhett

Ha egy kijelölt úton megteszünk egy lépést, akkor azt hisszük, hogy a következő már könnyebb lesz, de valójában nem így van. Ugyanolyan nehéznek érzem a következő lépést, mint a legelsőt, vagy az azóta megtett apró lépéseket, amiknek köszönhetően eljutottam a hajdani életemnek otthonul szolgáló városba. Elmenekülhettem volna a világ másik felére is, mint a válásomat követően és kivárhattam volna ott, amíg elcsendesednek a kedélyek, amikor már nem szerepelnék néha megemlítve a hírekben megannyi talánnyal övezve Tristan mellett, vagy csak kivárhatnám valahol máshol, hogy rendezni tudjam a gondolataimat, vagy kicsit beforrjanak a szerzett sebek, de helyette ide jöttem. Okkal érkeztem ebbe a városba, s még ha emiatt önzőnek is érzem magam és úgy is érzem, hogy nincs jogom pont tőle segítséget kérni, mivel a mi életünk már évekkel ezelőtt lezárult, attól még itt voltam és feltett szándékom volt találkozni vele. Pedig az igazat megvallva fogalmam sem volt arról, hogy milyen is lesz a viszontlátás vagy éppen képes leszek-e beszélni arról, amit még magamnak is alig vagyok képes beismerni. Ő pedig nem idegen, hanem van egy múltunk, amiben megtalálható megannyi boldog és kevésbé boldog emlék is.
Hiába érzem úgy, hogy sokkal egyszerűbb lenne a sötét szobában elrejtőzni és kivárni a dolgok alakulását, akkor se futhatok örökké. Néha úgy érzem, hogy készen állok megtenni egy újabb lépést, míg máskor úgy, mint aki teljesen elfelejtette miként is kell járnia.
A válásunk ellenére is az elmúlt időszakban még ha csak  szórványosan is, de beszéltünk, viszont akkor is leginkább Hector volt a téma. A tiszteletköröket lefutottuk, de a beszélgetések valahogy sose bontakoztak ki közöttünk, mintha csak ama papírok aláírásával elfelejtettük volna részben azt is, hogy miként kellene kommunikálnunk egymással. Ami részben érthető is, hiszen az életünk teljesen másabb irányt vett és én se maradtam itt, hanem egészen Olaszországig vittek az akkori sebeim. De most nem emiatt akartam találkozni vele, hogy az esetlegesen hajdani kimondatlan tüskék kimondásra kerüljenek, hanem más miatt akartam kikérni a tanácsát. Ahogy eleinte akadtak kétségeim a magánnyomozóval kapcsolatban is, úgy a rendőrökben se tudnék habozás nélkül megbízni, viszont benne a történtek ellenére is még mindig bízok.
Talán ő se fog hinni neked, ahogy más se tenné. Ki hinné el, hogy azokat a sérüléseket nem balesetekben szerezted? Elég ügyetlen tudsz lenni. – a kétely ami újra és újra erőre kap elmémben ismételten újra itt volt, hogy megnehezítse az életemet. Én pedig mihaszna esendő emberként esek mindig a csapdájába, mintha tényleg igazságot hordoznának magukban eme gondolatfoszlányok.
Sokszor megpróbáltam írni neki, mire ténylegesen összejött. Eleinte, ha megnyitottam a beszélgetésünket, akkor pillanatok alatt léptem is ki belőle, vagy egyszerűen lezártam a képernyőt, mintha minden egyes szó valahogy helytelenül hatott volna, mígnem végül a lehető legegyszerűbbre vettem az egészet. „Szia! Városban vagyok. Hectornak már nagyon hiányzol. Valamikor ráérsz egy talira?”
A találkozó napján szerencsére az időjárás nekem kedvezett és inkább volt borúsnak mondható, mintsem melegnek és napsütötte napnak, így túlzottan még agyalnom se kellett miként is rejtsem el a foltjaimat előle. Kapucnispulcsira esett a választásom egy egyszerű farmerrel és egy baseball sapkával, ami segíthet még kicsit rejtve maradnom. Ismerem ezeket a hiénákat, hiszen még a boldogabb időszakban is néha alig lehetett őket távoltartani Tristantól és a többiektől, most pedig a botrány árnyékában esélyesen még nehezebb leállítani őket.
Hectornak nem árultam el, hogy kivel is fogunk ma találkozni, mert picit féltem attól, hogy Rhett esetleg munka miatt, vagy más miatt lemondja a programot, mint hajdanán is megesett többször, hogy valami közbejött. Vagy csak kap egy bizonyos embertől egy üzenetet és minden más hirtelen jelentéktelenné válik. A múlt könnyedén ránt magával, miközben a megbeszélt helyen várakozunk és a szívem őrült ütemet diktál a viszontlátás keserédes gondolatával vegyülve, hiszen fogalmam sincs arról, hogy mire is számíthatok, mennyit változott azóta, vagy miként is érez, hogy ismételten találkozunk. Vajon teljesen idegenekké váltunk, vagy még egy aprócska kötelék megmaradt, mint valami fura barátság? Igen, azért azt se mondanám, hogy barátokként váltunk el és nem is tettünk igazán azért, hogy az bontakozzon ki közöttünk, de hajdanán megvolt köztünk ez a kötelék, amit aztán a szerelem, majd pedig az enyészet váltott fel. Mondhatni bejártunk mi már mindent.
Idegesen húzom lejjebb a pulóverujját, mintha csak attól tartanék, hogy valami olyan tárulhat fel előtte, aminek nem nagyon kellene. Kicsit elveszetten pillantok körbe, amikor is megfordul a fejemben, hogy inkább távozni kellene és ostoba lépés volt tőlem, hogy a segítségét akartam kérni, hiszen ez nem az ő csatája, hanem az enyém.
Nem fog menni. Hülye vagyok. Magamnak köszönhetem, hiszen én nem léptem le az első eset után. Nem elég már az a szar, ami miattam bontakozott ki?! – ott duruzsolnak elmémben a gondolatok, miközben az ereimben is ott lüktet a félelem és tanácstalanság, az önvád minden egyes lélegzetvétellel csak egyre inkább erősebbé válik, amikor is meghallom Hector örömteli csaholását. Farka örült tempóban mozog, mint aki mindjárt kiugrik a bőréből és ránt is egyet a pórázon, mint akinek nagyon mehetnékje van. Sietve pillantok körbe, amikor is megpillantom picit távolabb Rhettet és ezzel el is illan annak a lehetősége, hogy egyszerűen elsétáljak. Elkéstem.
Helyette csak esetlenül intek neki, majd lehajolva Hectorhoz kioldom a pórázt, hogy oda tudjon futni hozzá. Figyelem a párosukat, de én nem lépek közelebb. Csak várok arra, hogy a fiúk kiörömködjék magukat a viszontlátásnak köszönhetően. Lenyelve minden kételyt és félelmet haloványan elmosolyodom, majd ha közelebb érnek csak akkor szólalok meg.
- Szia! – ennyire futja, hirtelen minden szó a torkomon akad, ahogy a pillantásom megállapodik az arcán. Mondanám azt, hogy: „Örülök, amiért eljöttél.”, „Jó újra látni”, de valahogy mind annyira bénának és esetlennek hat még gondolatban is. Talán tényleg nem kellett volna eljönnöm, még ha egyértelmű is, hogy Hector nagyon is örül annak, hogy végre nem csak a telefonképernyőjén láthatja a férfit.