alright | outfit | @Madilynn Lafayette | w

Még mindig nem olyan régóta voltam New Yorkban, de már sikerült majdnem autó elé sétálnom a hiénáknak köszönhetően, de ennek volt az is köszönhető, hogy egy régi ismerőssel egymásba botlottunk. Régóta nem láttuk egymást Jack-kel, és hiába nem mesélt annyira sokat arról, hogy mi is történik körülötte aggódtam érte. Tényleg olyannak hatott, mint egy útszélén felejtett kutyus, akinek a szívét most törték össze, de közben remélné azt, hogy még egyszer újra minden jó lehet. Összerezdültem ahogy az egyik foltomat megérintettem és elfogott újra a kétely, hogy vajon tényleg jól tettem-e azt, hogy felfedtem előtte. Ijesztőnek és még valóságosabbá vált abban a pillanatban az egész, ami velem történt és történik. Ugyanakkor kicsit önzőnek is éreztem magam, amiért rábíztam egy ekkora titkot, hiszen ő volt az első, akinek kicsit bepillantást engedtem abba, hogy miért is tűntem el, miért is menekülök.
Itt volt Lee is, a barátnőm, aki szerencsére nem dobott ki páros lábbal, amikor felkerestem őt és itt van valahol a városban Trixie, az unokahúgom is, akit feltett szándékom volt megtalálni és helyre hozni vele is a kapcsolatomat, már ha engedi. Hallottam, hogy elköltözött és hallottam azt is, hogy anyáék miket meséltek, még ha érezhető volt az is, hogy ők se hisznek el mindent, amiket apám testvére mondott, de attól még a szívem összefacsarodott. Hol lehet az a lány? Hajdanán olyan volt, mintha csak az édes kishúgom lett volna, de ahogy másokat, úgy őt is cserbenhagytam, amikor Tristan valódi arca megmutatkozott és az bántalmazás jelei újra, meg újra a testemet díszítették, mintha csak egy különleges festékkel kentem volna össze magam alkotás közben.
Hosszú ideig időztem el most is a zuhany alatt, szükségem volt ezekre a csendes, de még se túlzottan békés pillanatokra, mert a víz nem mosta el a félelmeimet, az aggályaimat, sőt, néha olyan volt, mintha itt minden még erősebbé válna és jelenleg az egyedüli menedékem Hector lenne, a kutyám, aki képes volt a legzaklatottabb pillanataimból is visszahozni és kicsit elcsendesíteni a félelemmel, fájdalommal teli szívem dallamát.
Törölközőt magam köré csavarom, tükörről letörlöm a párát, majd mély levegőt veszek, ahogy a mellkasomon szemügyre veszem az egyik foltot, meg a karom egyes pontjain, a többit a törölköző elfedi. El fognak múlni, lesz olyan idő, amikor talán csukott szemmel se fogom tudni felidézni azt, hogy pontosan hol milyen foltom is volt. Egyszer véget fog érni ez a zűrzavar és minden csendessé fog válni, ahogy a tenger is néha megbékél. Mantrázom magamnak, miközben többször is mély levegőt veszek és lassan kifújom. Végül aztán elindulok a szobába, ahol hirtelen fel se fogom, hogy Trixie vár rám, ahogyan a hangból se tudatosul bennem, hogy egy nőé.
Félelemmel teli sikoly szalad ki ajkaim között, még össze is rezdülök, mint aki tényleg halálra rémült. A kezemet a mellkasomra csúsztatom, mert a szívem majd kiugrik. Hirtelen azt hittem, hogy Tristan vár itt, hogy még is utánam jött, mert netalán rájött ahhoz, hogy miattam robbant ki a botrány. Kell pár pillanat mire felfogom, hogy az unokahúgom néz velem farkasszemet.
- A rohadt életbe Trixie, a frászt hoztad rám! – nem igazán dühös a hangom, de attól még erőteljesebben csendül és amikor rájövök arra, hogy miként is feszítek előtte, sietve rohanok vissza a fürdőbe, hogy magamra öltsek egy köntöst, mielőtt még kiszúrhatná a sérüléseimet.
- Sajnálom, de tényleg megijesztettél. – ezzel lépek vissza a szobába és közelebb sétálok hozzá. Kíváncsian veszem szemügyre és legszívesebben az ölelésembe vonnám, de elég csak a pillantása kereszttűzébe kerülnöm, hogy tudjam nem lenne bölcs így cselekednem.
- Látom, otthon érzed magad. – kedvesen csendül a hangom, miközben az üvegre mutatok, miután a köntösömet összekötöttem magamon. Leülök vele szemben és megsimogatom Hectort, aki a sikítás óta el se szakad mellőlem.
- Hogy vagy? – nem kezdek el egyből bocsánatot kérni, arra majd picit később sor fog kerülni. Jelenleg inkább próbálom semlegesebb vizekre terelni a beszélgetést, mert úgy érzem, hogy jelenleg leperegne róla, semmit se érne.

alright | outfit | @Madilynn Lafayette | w

- Talán. – hangom higgadtan csendül, míg ő egészen olyan, mint egy kaktusz, ami elhatározta, hogy a lehető legtöbb tüskét fogja a másikba ereszteni az őt ért sérelmek és fájdalom miatt. Hibáztathatnám érte, de nem tudom, helyette szelíden elmosolyodom. – Ha ide szóltál volna, akkor akár még többet is kaphattál volna ebből, vagy még akár normális kaját is, hogy többet tudj inni. – kicsit részben talán visszaszúrok, ki akarom őt zökkenteni, még ha lappang is igazság a szavaimban, hiszen szívesen vendégül láttam volna őt, vagyis azt hiszem. A kétely ott él bennem, hiszen ahogy hajdanán mindenkit szép lassan a falaimon kívülre zártam, most pont annyira nehéz elbontani azokat, hogy megpróbáljam helyre hozni a múlt hibáit, miközben nem zúdítom rájuk a korábbi eltűnésem okát.
Lehet egyáltalán úgy megbocsájtást remélni, ha továbbra is őrizni akarom a fájdalmaidat és félelmeimet tápláló érzéseket és történéseket, amik miatt magukra hagytam a szívemnek kedves személyeket?
- Nem zavar, maximum majd együtt nyomjuk az ágyat, mint régebben és idióta meséket nézünk, meg kifigurázzuk a „hercegnőket”, amiért könnyedén a hercegek karjaiba omlanak. – rákacsintok játékosan, mert lehet azt hiszi, hogy elfeledkeztem róla, de nem így van. Emlékszem minden együtt töltött pillanatra, ahogy arra is mennyire szeretett velem lenni, olyan számomra mint egy kishúg, akit mindig óvni akartam és vigyázni rá, a legnagyobb támasza és drukkere akartam lenni, de még is elbuktam, mert magára hagytam amikor a sötétség elért és legjobbnak hitt döntést hoztam meg a védelmében, ami esélyesen valójában életem második legrosszabb döntése volt.
Szép lassan Hector is megnyugodni látszik, ahogy megsimogatom őt és ahogy érzi azt is, hogy már nem jár át úgy a félelem, mint ahogy kiléptem a fürdőből, de továbbra is kíváncsian pillanat a régi ismerős felé, de egyelőre nem mozdul el mellőlem. Mindig is ilyen volt, szerethet bárkit bármennyire is, akkor is mindig engem választana. Ő az én védelmező angyalom, aki sose hagyna magamra.
Szemem elkerekedik és döbbentem fürkészem őt, miközben a szemöldököm kicsit feljebb szalad. Érzem a szarkasztikus hanglejtését, talán még egy kis düh és fájdalom is társul az egész mellé, de hirtelen magam sem tudom, hogy komolyan gondolja, vagy csak a frászt akarja rám hozni.
- Ez nem vicces Trixie… - hirtelen csak ennyire futja, miközben újra végig futtattom a pillantásomat rajta, kutatom a vonásait és az aggódás egyre inkább kiül arcomra. – Nem viccelsz. – állapítom meg, ha csak ő nem felelt hamarabb a korábbi kijelentésemre. – Mit kérsz enni? Aztán pedig szépen elmesélsz nekem mindent, hogy miként lehetséges ez. Mindig is eszes lány voltál, előtted állt a fényes jövő… - komolyan csendül a hangom, hiszen nem feledtem el, hogy orvosnak szeretett volna tanulni. Miként siklott ki az élete? Mi történt? Mi törte őt össze? A kérdését hallva lefagyok, a fájdalom végigcikáz az egész lényemen és sietve fordítom el a fejemet. Ajkaimat egymáshoz préselem, de nem felelek, mert túlzottan fáj a nyers és bunkó stílusa, ahogy a sérüléseimre tér ki, amikről reméltem, hogy nem látta, mert még időben tűntem el a fürdőben. Az újabb megnyilvánulására sietve kapom fel a fejemet és elegendő ahhoz is, hogy az önmarcangolás tengeréből kirángasson. – Miről beszélsz???!! – sietve állok fel és hiába nem akarja, akkor is közelebb megyek hozzá és leülök a fotel karfájára, hogy végre megöleljem őt. Akkor is, ha küzd ellene, még mindig én vagyok a nagyobb és erősebb. Az se érdekel, ha megrúg, vagy belém harapna, akkor se akarom elereszteni őt. Idővel, főleg, ha megnyugszik az ölelésben, akkor megszólalok újra. – Mi történt veled Trixie? Ki bántott? – kezem arcára siklik, hogy magam felé fordítsam, miközben őt fürkészem. – Tudom, hogy magadra hagytalak, hogy úgy érzed, nem szeretlek, de azért tettem, mert csak védeni akartalak. Nem fogom azt mondani, hogy bocsáss meg, hogy bízz bennem, mert tudom ez nem így működik, de tudom kell, hogy mi történt veled. – hangom higgadtan és szeretet teljesen csendül. Tudom, hogy nem feleltem a kérdésére, de nem én számítok, hanem ő. Végül lecsúszom a karfáról és a földre ülök, a kanapé elé, miközben ha tudom legalább az egyik kezét fogom. Közben Hector is odajön és a fejét Trixie ölébe rakja, ha tudja, mintha csak érezné, hogy a lány is összetört, mint én. – Itt vagyok és nem vagy egyedül. – őszinte aggódás és szeretet lappang a pillantásomban, ahogy a hangomban is.