Hogy képes a városba jönni anélkül, hogy felkeresne? Vagy legalább bármi életjelet adna, amit nem az elátkozott hírekből tudok meg. Akármi! Tulajdonképpen akármit elfogadnék az a síri csend helyett amiben jelenleg Madi részesít. De tudod mit, Madi? Ha a hegy nem megy Beatrixhoz, majd Beatrix megy a hegyhez. Szó szerint. Mert ideje szembesíteni az unokatesót, hogy milyen nagy szarban is hagyott magamra. Hogy mérges vagyok-e? Ááá... ugyan!
Idegesen és egyben bosszúsan térek be a szállodába, amelyikben Madi épp rejtőzködik... ezt is a hülye hírekből kellett ugye megtudnom, mert a családról rég megfeledkezett. Rosszul esik! Még szép, hogy rosszul esik, az istenit! A legnehezebb része a magánakciómnak talán annak kiderítése, hogy melyik szobában is bújik meg Madi. Szerencsére akad bőven elég ember és riporter a szállodában, akik nyilvánvalóan bármit megtennének azért, hogy kiderítsék ezt az információt. Így hát más dolgom nem igazán akad, csak várni, majd pedig amikor az idő elérkezik, egy ninját is megszégyenítő mozdulattal csenem el a takarítókocsiról azt a kártyát, amelyik ha szerencsém van, a legtöbb szobát nyissa. Márpedig szerencsém van. Most az egyszer.
Nem is húzom tovább az időt, átverekedem magam a tolongó emberek sokaságán a lobbiban, akik mind-mind válaszokra várnak. Pontosan úgy, ahogyan én is. A különbség talán az, hogy az én kérdéseim nem a szakításával lesznek kapcsolatosak. Leszarom a szakítását. Mindent leszarok! Habár ha tényleg mindent leszarnék, nyilvánvalóan nem lennék itt.
Egy laza mozdulattal használom végül a kártyát, megvárom amíg a pici lámpa zöldre vált, majd pedig iszkolok is befelé. Igyekszem természetesnek tűnni, nincs szükségem kidobókra. A zajokból megítélve Madi a fürdőszobában van, zuhanyzik talán... vagy csak szereti hallgatni a víz csobogását. Ki tudja, furcsa egy családom van, igazából bármi megeshet.
- Hello Hector! - Suttogom halkan és mosolyodom el az eb láttán, aki bár nem ugat meg, de mindenképpen elkezd körbeszaglászni, mintha nem tudná eldönteni, hogy ismer-e. Szó mi szó, már nagyon-nagyon rég találkoztunk, csoda, hogy egyáltalán én emlékszem rá. Mégis ahogy a kutya befejezi a szaglászást és felismer, szinte azonnal guggolok is le mellé, hogy megszeretgessem a rég nem látott állatot. - Legalább te nem felejtettél el... - Mondom kissé cinikusan, majd a szálloda mini hűtőjéhez lépve - igen, ahhoz amelyikre ránézni sem lenne szabad -, kinyitva azt kiveszem az egyik legdrágábbnak tűnő bort, hogy fittyet hányva a következményekre nyissam ki az üveget és üljek le vele a fotelba, a kutyával az oldalamon, hogy ott elhelyezkedve várjam meg amíg unokatesóm elkészül.
- A fehér ház már uncsi volt? Vagy kirúgtak? - Nézek is fel rá cinikusan, ahogy elhagyja a fürdőt és végre a szobába lép. A hangomból szinte süt a sértődöttség és igen, tudom, hogy nem a fehér házban volt... hülye azért még nem vagyok. Meghúzom a drága italt, még csak poharakkal sem bíbelődöm, egyenesen az üvegből... amit már sejthet, hogy bizonyára nem én fogok kifizetni.