I'm leaving home for the costline Some place under the sun I feel my heart for the first time 'Cause now I'm moving on
Ironikus, hogy mennyi drogelvonó van Bronxban, ahol alighanem a legtöbben használnak ilyen szereket New Yorkban. Még inkább, hogy ezek a helyek – már, amik nem kórházakban működtek – nem elkülönítve voltak a város szélén, hanem szinte a közepén. Kijön onnan az ember és két utcával később már heroinnal, vagy kitudja mivel kínálják. Ez ismerős, tudom, hogy milyen. A korombéliek többsége is szed, vagy szív valamit. Ebből rám csak utóbbi igaz, és az is egyre kevésbé, most, hogy már nem otthon élek. Azaz… máshol otthon. Finoman szólva se érzem otthon még magamat abban a hatalmas házban. És sok lehetőségem nem is lesz rá. Nem véletlen, hogy a legtöbb örökbefogadott gyerek legfeljebb öt és tíz év között van. Legfeljebb. - Kösz, hogy elhoztál – pillantok Mrs.Kershaw felé, idegesen dobolva a lábammal a váróban, ahol rajtunk kívül csak öten voltak. Két nagyszülő és egy fiatal nő, alighanem az anya, jött meglátogatni a lányukat. A másik kettő pedig egy párnak tűnt, akik minden bizonnyal a fiúkkal beszélgettek a sarokban. Nem sokkal nézett ki nálam idősebbnek a srác. Idegesen pillantottam az óra felé. Már legalább húsz perce várunk itt. Legutóbb harminc perc után jött az orvos azzal, hogy az anyám nem akar találkozni velem, mert nem akarja, hogy így lássam. Kezdett valami nagyon rossz érzés a hatalmába keríteni. Harminc nappal ezelőtt kijöhetett volna, de visszaesett még idebent és jobbnak látták, ha határozatlan ideig bent tartják. Ezért mielőtt idejöttünk volna, megkértem Jocelynt, hogy előbb a lakásunkhoz menjünk. Jó pár háztömbbel odébb kértem, hogy parkoljon le, én pedig besétáltam egyedül. Jönni akart velem, de sikerült elmagyaráznom neki, hogy miért nem jó, ha egy láthatólag jól élő nő beteszi a lábát azok közé, akik… finoman szólva sem osztoznak ebben. - Itt éltem eddig, túlélem. Mindjárt jövök. Ennyit mondtam végszóként, mielőtt eltűntem volna, hogy aztán úgy húsz perc múlva egy telepakolt sporttáskával szálljak be az autóba. Anyámnak nem volt sok cucca otthon, és még kevesebb olyan akadt, ami tiszta volt, úgyhogy néhányat az én ott maradt pólóimból is bepakoltam. Az elvonó nem divatkifutó, a lényeg, hogy legyen ruhája, és ne drogosok otthagyott ruháit hordja. - Nem muszáj itt lenned – néztem megint Jocelyn felé, az asztalon könyökölve. – Nem túl szép látvány. Úgy értem … legyengült lesz – sovány, falfehér és… hasonló. Anyám szép nő volt, láttam róla képeket. Most pedig már fel se ismerni az igazolványát megnézve. Már, ha lenne neki, mert elvesztette valamikor régen és azóta kétlem, hogy újat csináltatott volna. – Ha egyáltalán jön – teszem hozzá valamivel halkabban, újra az órára pillantva. A többiek… ők is találkoztak a valódi szüleikkel? Leszámítva Jesst és Danielt – teszem hozzá. Egyrészt, mert igen, tudom a nevüket, és mostanra már a többieké is megy. Habár, inkább az jött a számra, hogy „Jesst és azt a másikat”, de Jocelyn mégiscsak Dan anyja és azt hiszem nem értékelné, ha a fiát ennyire semmibe venném. Akkor se, ha az történetesen egy címeres faszkalap. – Mármint … látták már őket? – javítok a kérdésemen egy keveset. Tudom, Ő és Mei a szüleik, de … szóval csak tudni akarom, hogy mások is látták-e már őket, vagy én vagyok az egyetlen, akit elhozott, hogy lássa azt, akitől elvették. Elvonóra talán csak velem jött, ami nem kis szó, Dant elnézve. Mázlija, hogy gazdagnak született, különben bérelt helye lenne itt. - Ő ott nem fog kijönni. Ha ki is engedik, visszaszokik – mondom, ahogy a szoba másik végében ülő srácot néztem, akivel a szülei beszéltek. – Szerintem nem is tiszta. Vagy legalábbis nem azóta, hogy itt van. Kerüli a szemkontaktust, elhúzódik, mindjárt leesik a székről. Látod a kezét? Kényszeresen mozgatja, folyton a fejét fogja vele. Mintha csak vakarná, de nem tetves, szóval csak így próbálja leplezni, hogy szarul érzi magát miatta – magyarázom, le sem véve a szemem a srácról. Ösztönös dolog az, hogy a tenyerünkbe temetjük az arcunkat, vagy a fejünket fogjuk, ha valami rosszat csinálunk. Sok ilyet láttam már. Egy drogelvonón nem nehéz kitalálni, hogy mi válthat ki ilyet a bent lévőkből.
It hurts to let go, but sometimes it hurts more to hold on.
Helyet foglalunk a váróban az egyik asztalnál. Világoskék falak, steril környezet, nyomasztó légkör vesz minket körül. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik családtagot jöttek látogatni. Épp csak egy pillantást vetek a másik két asztalnál ülőkre, aztán inkább Sethre figyelek. A termet halk sutyorgás és a falon lógó óra kíméletlen, monoton ketyegése tölti meg. Halvány mosoly szökik az arcomra, mikor Seth köszönetet mond. - Ez csak természetes - felelem kedvesen. Teljesen magától értetődő volt a számomra, hogy el kell jönnöm vele meglátogatni az anyját. Azt eddig is tudtam, hogy nem állhatok közéjük, nem vehetem semmibe a köztük lévő köteléket, és nem helyettesíthetem a nőt, aki 17 éven keresztül nevelte. Már amennyire az ő munkáját gyereknevelésnek lehet nevezni… A nő különösebb ellenállás nélkül mondott le Sethről, de ez nem jelentette azt, hogy nem gondolhatja meg magát, vagy nem kezdhet el hirtelen neheztelni rám, amiért elvettem tőle a fiát, szóval tartottam kicsit ettől a találkozástól. Mégis szerettem volna jelen lenni, hallani akartam mindent, ami elhangzik közöttük, mert a nő nem volt beszámítható állapotban, és már így is épp eleget bántotta Sethet. Tudom, hogy neki sem lehetett könnyű dolga, és hogy sokszor akaratán kívül okozott neki fájdalmat, de semmi nem jogosít fel egy anyát arra, hogy magára hagyja a gyerekét. A várakozás kezd hosszúra nyúlni. Nem akarom erőltetni a beszélgetést, inkább csak ülök csendesen és az arcát fürkészem, nem olyan feltűnően, hogy zavarba ejtő legyen, épp csak annyira, hogy valami minimális fogalmam legyen arról, hogy mi járhat a fejében. A nagyját nem nehéz kitalálni. Ideges, aggódó, feszült. Hasonlóan érzek én is, de az arcom ebből semmit nem árul el, próbálok olyan nyugodtnak tűnni, amennyire csak lehet. Mikor aztán megszólal, gyengéden elmosolyodom. - Szeretnék itt lenni, ha ez így neked is megfelel. A betegség nem szép látvány, de ilyenkor erősnek kell lennünk, hogy lehessen ránk támaszkodni - felelem óvatosan. Szeretném, ha értené, hogy az anyja beteg, hogy nem magában kell keresnie a hibát, amiért a dolgok így alakultak, hanem a nő fejében. Követem pillantását az órára. Több, mint húsz perce várunk, én is kezdek aggódni, hogy talán nem is jön. Bár nem tudom mi lenne Sethnek a nagyobb csalódás… Ha meg se jelenne, vagy ha eljönne, de nem azt hallaná tőle, amit szeretne. - Ha mégsem jön… akkor is tiszteletben kell tartanunk a döntését - jegyzem meg finoman, és nem csak őt, de magamat is próbálom győzködni. Elgondolkodom rajta, hogy én mit csinálnék a helyében. Én sem akarnám, hogy a gyerekeim ilyen állapotban lássanak, legyengülve, megtörten… Seth anyja viszont ezzel kicsikét már elkésett. Nyilván az volt most a legfontosabb, hogy minél hamarabb rendbe jöjjön, de ha egyszer a gyereke számított rá… Nem tudtam megérteni, hogy hogy volt képes így cserben hagyni őt. Persze lényegében már lemondott róla. Ha azt vesszük, nem volt többé semmi kötelezettsége. Most már Mei és én feleltünk Sethért. A következő kérdése kicsit váratlanul ér, bár teljesen érthető, hogy honnan juthatott eszébe. Sokkal nehezebb elfogadni egy új családot, egy új anyát, ha az embernek már van szülője, van otthona, legyen az bármilyen szörnyű is. Attól még az egy biztos pont, valami ismerős, egy fontos kötelék az életében. A többieknek nem volt semmi hasonló. - Essie két hónapos kora óta nálunk van, az édesanyját pszichiátrián kezelik. Sage-et nem sokkal a születése után hoztam haza Afrikából. Az anyukáját csak fényképen látta, ő jelenleg is Szomáliában él - magyarázom. Az igazság az, hogy valójában fogalmam sincs, él-e még. Nem áll módunkban tartani vele a kapcsolatot. - Az ikrek apja börtönben van, az anyjuk… az anyjuk pedig meghalt - folytatom, és azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogy drogtúladagolásban - Zoe és Ben még csak két évesek voltak, mikor hozzánk kerültek, szóval nincs igazán emlékük róluk. Egy darabig csak nézek magam elé, hagyom, hogy eméssze a hallottakat, és közben próbálom szavakba önteni a gondolataimat. A gyűrűimet babrálom. Seth egészen más, mint a többi gyerekem. Mindegyiküknek megvannak a maguk démonai, de számukra az otthon, a család, a szeretet fogalma már a korai, kritikus szakaszokban berögzült. Az első két évben alakul ki a gyermekekben az ősbizalom, ami az anyai szeretet nyújtotta biztonságból ered. Ha ezt valaki nem éli át, bizalmatlanná válik. Óvodás korban kezdenek kifelé fordulni, ismerkedni a körülöttük lévő világgal, megtanulni kezdeményezni, saját terveket készíteni. Eredményeket érnek el és büszkeséget éreznek. Ha ez nem történik meg, hatalmába kerítheti őket a szorongás. A serdülőkor az identitás, vagy szerepkonfúzió szakasza, ilyenkor keresik önmagukat, a helyüket a világban, azt a társas közeget, amibe beleillenek. Ha ezt nem találják, elszigetelődnek, magányossá válnak. Seth már túlesett a személyiségfejlődésének nagyobb részén, de ez nem jelentette azt, hogy nem lehetett még mindig kicsit formálni, kicsit egyengetni, terelni a helyes út felé. - Megértem, hogy ez most nagyon nehéz. A többieknek nem volt korábbi életük, amit maguk mögött kellett volna hagyniuk. Szinte egészen a kezdetektől csak mi voltunk nekik, Mei és én - mondom végül halkan. Egy lényeges dologban azonban Seth is pont olyan, mint a többiek. Ő sem lett elszakítva a családjától, magára lett hagyva, akárcsak ők. Nem kellett senkinek, csak nekem. Ugyanúgy szüksége van rám, még ha ezt most még nem is látja. - Én nem szeretnélek kényszeríteni semmire, ami kényelmetlenül érint. Nem baj, hogyha nem hívsz anyának, nem is kell rám anyaként gondolnod, ha ez neked kellemetlenséget okoz Nekem egyetlen feladatom van, hogy segítsek neked és támogassalak. Azt se bánom, ha most még nem hiszel nekem - mosolyodom el cinkosan - Sok időnk lesz még rá, hogy megtanuljunk bízni egymásban. Egy év múlva legálisan nagykorú lesz, ami azt jelenti, hogy azt csinálhat az életével, amit csak akar. Ha viszont úgy dönt, maradni szeretne, mi szívesen látjuk a családi házban, ameddig csak szüksége van rá. Követem tekintetét a tőlünk nem messze ülő srácra, mikor Seth felhívja rá a figyelmemet. Az arcom elkomorul. A szívem szakad érte. - Talán most még nem - értek egyet vele szomorkásan - De nincs egyedül. Látod azt a fiatal párt? Ahogy finoman fogják a kezét. Gyengédek vele és törődőek. Tudom, hogy valami biztosan nincs rendben az életükben, ha ide jutottak. De most nem ez a fontos. Az életben mindig lesznek nehézségek. Az viszont tisztán látszik, hogy szeretik egymást, végső soron pedig csak ez számít. - Én bízom benne, hogy rendbe fog jönni. Bármire képesek vagyunk, ha van kire támaszkodnunk - fordulok ismét Seth felé egy biztatónak szánt mosollyal. Tudom, hogy a fiú számára ezek csak szavak. Közhelyek, amiket ezerszer olvasott a motivációs szórólapokon, és amik talán nem jelentenek neki semmit. Próbálok magabiztosnak tűnni, de az igazság az, hogy egyenlőre fogalmam sincs, hogyan tudnám elnyerni a bizalmát. Az idő azonban nekem dolgozik.
I'm leaving home for the costline Some place under the sun I feel my heart for the first time 'Cause now I'm moving on
- Nem mindenhol veszik annak – vontam meg a vállam. Korábban is fordultam már meg nevelőszülőknél, de nem túl sokáig. Egy hetet még egyedül is voltam otthon, mert addigra esett le a hatóságoknak, hogy míg az egyik szülőm elvonón, addig a másik épp börtönben van. Már nem emlékszem annyira azokra, akiknél addig voltam, amíg anyát ki nem engedték. Csak annyi rémlik, hogy nem voltak szimpatikusak, az egyik házas pártól még el is szöktem. Ezek azonban nem számítottak örökbefogadásnak. Inkább csak olyan … gyerekvigyázás. Vannak házaspárok, akik biztosítanak ágyat és kaját azoknak a gyerekeknek, akik a körzeti árvaházba már nem férnek be. Egyszerűbb, mint megoldani és fizetni az utaztatást az árvaházak között. - Oké – bólintottam. Egyébként is találkozott már az anyámmal, úgyhogy akkora meglepetés nem éri majd őt. Azaz… remélem, hogy de. Nem vagyok hülye, tudom, hogy a függőség milyen. Ezért nem is lövöm magamat, látom, hogy mire képes az a szar. A fű az egy dolog, nem öl meg. Csak, ha azokkal baszakodsz, akik árulják. De Mrs. Kershawéknál még csak rá se gyújtok. Kétlem, hogy értékelnék. Én pedig még mindig inkább érzem magam vendégnek, és … akárhogy nézem, jobb náluk, mint az árvaházban, ahol fasz tudja kivel zárnak össze majd megint. - Az kemény. Szomáliában élni – pillantok Mrs. Kershawra. A Szomália és az élni szavak együtt egy mondatban kissé furán hatnak. Az se lepne meg, ha kiderülne, hogy Sage biológiai anya már nincs közöttünk. Az valahol azonban megnyugtató volt, hogy nem én vagyok az egyetlen elbaszott helyzetből érkező a házban. Emiatt viszont furcsa is volt, mintha direkt erre utaztak volna az adoptálásnál. – Egyiküket sem akarták visszakapni? – kérdeztem egy újabbat kicsivel később. – Mármint, Essiet meg az ikreket. A családtagok kérhetik. Pár éve megkeresték miatta a nagyszüleimet – magyaráztam, továbbra is az asztallapra meredve. Persze, kurvára hallani se akartak róla. Nem igazán tudtam őket hibáztatni érte. Nem is találkoztak velem soha. Nem ismernek, én se őket. Ettől mondjuk még bekaphatják. Nem miattam, hanem anya miatt. Sose mentek el meglátogatni az elvonón se. - Mei gondolom nem repesett az örömtől, hogy jöttem én is – pillantottam felé kíváncsian. Amikor azon a csoportterápián azt mondta, örökbe fogadna… kétlem, hogy előre eltervezett volt. Gyerekből meg addig is volt egy kosárnyi nekik. – Mondjuk őt nehéz elképzelni, ahogy örül valaminek – tettem hozzá, halovány mosolyra húzva a szám. Nem sértésből mondom, Mei simán csak olyannak tűnik, mint, aki sose mosolyog. Ezt pedig neki is tudnia kell magáról. - Miért? – kérdeztem, majd felé fordultam. – Miért ez a feladatod? A többieket… felneveltétek, de én … bennem nincs munkátok. Nincs, ami megtérüljön – magyaráztam, talán nem a legjobb szavakkal, de ritkán van alkalmam a suliban az ebédlőasztal tetejére állva beszédeket tartani, plusz nem éppen Hemingway-jel éltem egy fedél alatt az elmúlt tizenhét évben. – Mármint …nem sértésből mondom, csak nem értem. Hozzám nem kötődtök – néztem fel rá. Legalábbis biztos nem úgy, mint a többiekhez. Őket kiskoruk óta nevelik, de engem nem. A többiek az ő szokásaikat vették át, franc tudja, talán látják is magukat bennük. Bennem egész biztosan nem. - Egy drogossal nem szabad annak lenni – mondtam keserűen, ahogy feléjük néztem. – Kihasználnak. Bármit mondanak és tesznek azért, hogy kapjanak egy kis anyagot – mondtam, majd Jocelyn felé pillantottam és sóhajtottam. Nem igazán osztoztam vele az optimista hozzáállásán. Nem csak ezzel kapcsolatban, hanem… semmivel se. Az eddigi tapasztalataim nem azt sugallják, hogy elég csak bízni. - Szerintem nem fog jönni – mondtam, ahogy az óra felé pillantottam. – A többiek találkoztak a szüleikkel? Vagy… látták őket? – a börtönbe kétlem, hogy lehetne családlátogatást csinálni, de … csak kíváncsiak arra, ha az ikrek nem is, de mondjuk Essie, hogy ki szülte őket, nem? Ha nem is érzik úgy, hogy ő az anyjuk. Engem érdekelne. – Várjunk még egy kicsit, rendben? Hátha… nem tudom, idejön egy orvos legalább – vontam vállat, az asztalra könyökölve. - Kérdezhetek valami… személyeset? – nem néztem felé, de ha igent mondott, akkor folytattam. – Danielt te szülted, igaz? – tudtam, hogy igaz, nem tudom miért kérdésként tettem fel. – Miért lett ilyen? Mármint … a többiek azt hiszem nem utálnak – vagy nem annyira, kitudja. Daniel azonban érezhetően és láthatóan is, eléggé utál. Ez mondjuk kölcsönös, de ezt már nem teszem hozzá. Nem hinném, hogy értékelné ezek után, ha kijelenteném, hogy utálom a fiát. – Ő azonban eléggé… olyan, amilyen – vontam meg a vállamat. Azt hiszem így lehet a legjobban körülírni, hogy ”bunkó paraszt”. – Nem történt semmi, csak … megakarom érteni, hogy miért ilyen – hazudom, többszörösen is. Egyrészt, történt több kisebb-nagyobb incidens is kettőnk között, de semmi értelme nem volt árulkodnom, csak én jövök ki abból szarul. Másrést, nem érdekel, hogy a marha miért lett ilyen. Csak … akarok valamit, bármit, amivel legközelebb elérhetem, hogy befogja a pofáját.
It hurts to let go, but sometimes it hurts more to hold on.
- Bizony… - felelek sóhajtva a Szomáliával kapcsolatos megjegyzésére - Minden szülőnek azt kell elsősorban szem előtt tartania, hogy mi a legjobb a gyermekének. Hani, Sage édesanyja, nagyon kedves lány volt. Egy évet töltöttem kint vele Szomáliában, végig mellette voltam a terhessége alatt. Amikor át kellett adnia nekem azt az apró babát, akit 9 hónapon keresztül a szíve alatt hordott… az nagyon nehéz pillanat volt a számára. Mégsem habozott, hiszen tudta, hogy a kislánya számára ez jelenti az egyetlen kiutat. Esélyt egy jobb életre, mint ami neki jutott. Az asztallapon kopogó, vörösre lakkozott körmeimet figyelem, majd felemelem a tekintetemet és az arcát kezdem fürkészni. Természetes, hogy ennyire foglalkoztatja a többiek helyzete, hiszen minden bizonnyal azt keresi, mi a kapcsolódási pont, ő hogyan illeszkedik bele ebbe a családba. Ha már egyszer az ereinkben csordogáló vérben nincs rokonság, mégis mi köt minket össze? Az a legszebb az egészben, hogy mind mennyire különbözünk, de éppen ezért tökéletesen kiegészítjük egymást. - Talán az anyukád is így érez. Talán bízik benne, hogy én jobb életkörülményeket tudok biztosítani a számodra - jegyzem meg óvatosan és a távolba nézek, a folyosó felé, ahonnan a szobák is nyílnak. Talán soha nem fogom megérteni teljesen, hogy mi jár az olyan anyák fejében, akik lemondanak a gyerekeikről, de ez tűnt az egyetlen számomra elfogadható magyarázatnak. - Természetesen ha lett volna családtag, aki jelentkezik értük, és alkalmas a nevelésükre, szó nélkül átengedtem volna neki őket. Essie, az ikrek, és Sage… ők mind azért kerültek hozzám, mert számukra ez volt a legkedvezőbb megoldás - felelem a következő kérdésére. Nyilván Seth sem kellett a nagyszüleinek, különben most nem lenne itt. A vérségi kötelékek minden esetben előnyt élveznek jogilag, kivéve, ha a bizonyos rokon nem is jelentkezik a gyerekért… - Mei kicsit… nehezebben fejezi ki az érzelmeit. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem örül neked. Mindenkinek szüksége lesz egy kis időre, míg teljesen hozzászokik az új helyzethez - válaszolom biztatóan, gondosan elrejtve a válaszom mögött megbújó aggodalmat. Nem csak a gyerekeknek volt ugyanis oka neheztelni rám, amiért nélkülük hoztam döntést egy ilyen horderejű kérdésben. Mei ugyan egy percig sem tiltakozott nyíltan Seth örökbefogadásával szemben, de tartok tőle, hogy valóban nem repes az örömtől a helyzet miatt… - Nyilván egyik gyerekem előtt sem volt titok a származása… De mindig is nagyon tartottam attól a pillanattól, amikor először érdeklődnek majd az igazi szüleik után - kezdek bele a válaszba szomorkás nevetéssel - Talán hamarosan Zoe és Ben is elkezdenek töprengeni rajta… A többiek természetesen mind feltették már a nagy kérdést. Mutattam képeket és meséltem néhány apróságot, de személyesen soha nem találkoztak a biológiai szüleikkel. Mindig is nagy félelmem volt, hogy egyszer majd kopogtat valaki az ajtómon, hogy vissza akarja kapni a gyerekét. Attól is tartottam, hogy valamelyikük komolyan vágyakozni kezd majd a biológiai szülei után. Szerencsére, amennyire én meg tudtam állapítani, mindegyikük elégedett volt ezzel a családdal. Egyedül Sage éreztette velem időnként azt, hogy én csak egy nevelőanya vagyok, de bíztam benne, hogy neki is csak a lázadó kamaszkoron kell túlesnie. - Rendben. Addig várunk, ameddig szeretnéd - mosolyodom el kedvesen. Nem sietünk sehová, és bár kezdem lassan én is valószerűtlennek tartani, hogy az anyja jönni fog, az a legkevesebb, hogy várok még egy kicsit vele, ha ez így könnyebb neki. - Természetesen! - mondom bátorítóan és kíváncsian várom, hogy milyen személyes kérdése van a számomra. Mikor Danre terelődik a szó, aggódva ráncolom össze a homlokom. - Igen, őt én szültem - bólintok gondterhelt mosollyal. Soha nem tagadnám le és rettentően büszke vagyok rá, de időnként azért fogom kicsit miatta a fejem… Hogy miért lett ilyen? Ez bizony egy fogós kérdés, szóval nagyot sóhajtok, és beletelik néhány pillanatba, amíg sikerül összeszednem a gondolataimat. - Bármennyire is úgy tűnik, hogy Dan abszolút nagyra van magával… - kezdek bele játékosan és közelebb hajolva, egészen halkan folytatom, mintha valami nagy titkot árulnék el - ...valójában eléggé törékeny a büszkesége. Nagy szívfájdalmam, hogy Seth beilleszkedése nem megy konfliktusmentesen, és hogy éppen Dan az, aki ennyire ellenséges és elutasító vele szemben. Csak azzal tudom biztatni magam, amivel eddig is, hogy csak egy kis időre van szükség. - Tudom, hogy néha nagyon utálatosan tud viselkedni, de ezt ne vedd magadra! Van egy olyan érzésem, hogy igazából rám haragszik… - sóhajtok ismét kicsit komolyabbra véve a szót. Talán árulásnak érzi ezt az egészet, pedig annyiszor próbáltam bizonygatni, hogy nem ellene szól. - Elég sok változáson ment most keresztül az élete, és kicsit nehezen fogadja el ezeket a nagyon is szükséges változásokat. Talán ha egy kicsit másképp kezelem a helyzetet, ha nem érzi azt, hogy helyettesíteni próbáljuk… akkor ő is elfogadóbb lenne. De ismerem a fiamat és nem rossz ember. Jesszel is állandóan civakodnak, pedig valójában nagyon szeretik egymást. Veled is meg fog békélni majd, ebben biztos vagyok - teszem hozzá reményteljesen. Talán egy kicsit naiv vagyok, de tényleg így gondolom. Ha nem is lesznek soha legjobb barátok, én azért bízom benne, hogy képesek lesznek elfogadni egymást. - Ha esetleg történt valami köztetek, nyugodtan elmondhatod… Mindenképp el fogok vele beszélgetni - teszem hozzá aggodalmasan. Tudom, hogy néha veszekednek, de hogy mik a konfliktusok részletei… te jó ég, remélem tettlegességig nem fajultak a dolgok!
- És az apja? – pillantottam fel. Őt nem említette, de tudom, hogy Sage-t eléggé érdekli. Rákérdezhetne ő is. Sőt, neki kéne, mert nekem igazából semmi közöm sincs hozzá, nem is igazán várom, hogy választ kapok. Legfeljebb valami kitérőt. Talán nem is tudja, hogy ki az apa. Afrikában a család úgy nyolc gyerektől kezdődik, nem? Nem lepne meg, ha három apától is. - Talán. De egy csöves mókus is jobbat tudna – vontam meg a vállam, majd gyorsan hozzátettem még. – Úgy értem, egy leprafészek a lakásunk. Volt lakásunk – javítom ki magamat. Kész csoda, hogy még nem adták el a fejünk felett, de csak azért, mert fizetem azt, amit kell. Időnként eljárok oda rendet rakni, de már a falakba is beitta magát a szag, úgyhogy lehetetlen tőle megszabadulni. Amit szerzek pénzt a fűvel, lényegében el is költöm ezekkel. Fizetek helyettük. Nem akarok hálátlannak tűnni, mert … tudom, hogy mákom van. Lehetnék az utcán is, vagy valamelyik nevelő intézetben rohadhatnék. Ehelyett olyan kényelmes ágyban alszom, amilyen kényelmes mások koporsója sincsen. Bólintok a szavaira. Nem igazán ellenkezem, értelme se lenne. Most már látom, hogyan élnek, kétlem, hogy bármelyiküknek is egy rossz szava lenne erre. Talán nekem se lenne, ha kezdetektől így élek. Furcsa belegondolni, hogy mennyire más lehetnék úgy. De ez jutott, és emiatt mások vagyunk. Bár nincs bajom velük, leszámítva azt a tulok Danielt. A nyelvemen van, hogy megjegyezzem, Mei olyan, mint valami kínai terminátor, de inkább lenyelem. Kétlem, hogy értékelné, pedig nem sértésből mondanám. Na jó, csak úgy harminc százalékban. Nem vagyok hülye, tudom, hogy nem repesnek értem. Megértem őket, én se bírnám, ha beköltözne mellém valami vadidegen. Nem, mintha zavarnám őket. Főleg csak akkor vagyok velük, mikor a kötelező családi dolgok vannak. Nekem épp annyira furák, mint ők nekem. - Nekem úgy tűnik, hogy titeket gondolnak a szüleiknek. Egyszerű lesz velük, gondolom - vonom meg a vállamat, próbálva … nem is tudom, támogató lenni. Franc se tudja, nem igazán szokásom. Az ikrek … aranyosak, ők nem olyan furák velem. Biztosan sejtik, hogy nem olyan egyszerű a családi helyzetük, de nem hinném, hogy probléma lesz belőle később. Sage az egyetlen, aki hallottam eddig az igazi szüleiről beszélni. Halkan felnevettem. Nehéz volt elhinnem, hogy annak a baromnak a lelkivilága törékeny. Egyáltalán, hogy van lelkivilága. Ismertem hasonlókat, akik azt hitték, hogy csak azért, mert nagyra nőttek, már sokkal jobbak, többek. Keménykednek, lökdösnek, tudják, hogy nem merik őket megütni, ezért azt hiszik bármit mondhatnak. Daniel is ilyen. Leszámítva, hogy egy nagyra nőt csecsemő, akinek rohadt nagy mákja van azzal, hogy a város jobbik felére született. Pár pillanatig komolyan megfordul a fejemben, hogy elmondom neki. Elmondom, hogy a fia egy méretes farok, egy elkényeztetett, nagyra nőtt kisgyerek, aki jobbnak hiszi magát mindenkinél. Szívesen elmondanám. Végül azonban csak megrázom a fejem. – Nem volt semmi. Csak… ahogy mondod. Azt hiszi, hogy én vagyok a pótlék – egy szar pótlék, mint azt kifejtette. – Miért nem lakik veletek? Tudom, hogy nem a helyére hoztatok – ez elég nyilvánvaló, már csak azért is, mert elég szarul festene, ha velem próbálnák őt pótolni. Fele akkora se vagyok, mint ő, ráadásul több eszem van, mint egy gorillának. Ha pótolni akarták volna, örökbe fogadnak valami nagyobb darab majmot. - Csinált valami nagy hülyeséget? Nem lepne meg – mosolyodtam el, de ahogy kimondtam, rájöttem, hogy hülyeséget csináltam. Nem kéne leszóljam a fiát. Akkor se, ha az történetesen egy szemétláda. – Bocs, úgy értem… különlegesen áll a dolgokhoz – az előbbiek fényében így sem fest sokkal jobban a dolog, de legalább próbálkozom. Nehéz úgy mondani bármit is, ha tudom, hogy mindenképp hátrányból indulok. Dan a fia, nyilván nem vagyunk egy polcon, sokkal lejjebb vagyok. Ha rosszat mondok, tökmindegy igaz-e, én szívom meg. - Csak fura. Nem olyannak tűnsz, mint aki... tudod, elengedi a kezüket. De az övét elengedted - ha nem is teljesen, de el. Nem akarom belevájni magam, legfeljebb annyira, hogy legyen mivel sértegetnem Dant legközelebb, ha szívózik, de Jocelynnek nem akarok kellemetlenséget okozni. Így se fair ez vele szemben. Jobban kéne próbálkozzak, de ... csak ennyire telik tőlem. - Kösz, hogy ezt mondod, de… szerintem mi nem leszünk olyan jóban. Eléggé másmilyenek vagyunk. És a szobájában alszom – ami tudom, hogy milyen rosszul érinti őt. Nem mondom, hogy ez kicsit se tölt el boldogsággal, mert hazudnék. Jobb érzés így, hogy neki is szar. De végső soron, úgy is én fogok rácseszni, mint mindig.
It hurts to let go, but sometimes it hurts more to hold on.
- Azt… nem tudtuk biztosan, hogy ki az apja - felelem. Válaszom felfogható kegyes hazugságként is, hiszen Hani szinte biztos volt az apa kilétében. Az egyik katona, aki békefenntartóként érkezett a térségbe. A nő azt remélte, hogy segít majd nekik, de végül nem jelentkezett a gyermekéért. - Valószínűleg ő sem volt olyan helyzetben, hogy vállalni tudja érte a felelősséget, vagy hogy biztosítani tudja számára a megfelelő életkörülményeket - teszem hozzá szomorkásan. Ennél többet nem akarok mondani, hiszen ez elsősorban Sage-re tartozik, neki kell eldöntenie, hogy kinek mennyit mesél a hátteréről. Ahogy látom, ők egyébként is egész jól kijönnek egymással, aminek egyrészt nyilván örülök… másrészt viszont kicsit aggaszt is. Mindketten hajlamosak ugyanis... rossz társaságba keveredni. Remélem, hogy nem lesznek egymásra rossz hatással. Önkéntelenül is elhúzom a szám, amikor a régi lakását említi. Tudom, hogy időnként visszajár oda, talán többször is, mint ahányszor beszámol róla. Nem kellene ennyire aggódnom, hiszen 17 évig élt túl azon a környéken, de ma is olyan idegőrlő volt pár háztömbnyivel arrébb a kocsiban várni, amíg idefele jövet beugrott néhány holmiért az anyjának. Tudom, hogy nem lehet egyszerűen csak elvágni minden szálat, ami oda köti... Pedig jó lenne. - Örülök, hogy így látod - mosolyodom el vidáman. Nem aggódom túlságosan amiatt, hogy az ikrekkel különösebb problémát fog okozni majd, amikor először beszélgetek el velük a biológiai szüleikről, de soha nem lehet biztosra tudni, hogy hogyan fog hatni egy gyerekre az ilyesmi. Az mindenesetre megnyugtató volt, hogy Seth szerint is könnyen fog menni. - Nem csinált semmi rosszat. Ez nem büntetés, még ha ő ezt olyan nehezen is érti meg - sóhajtom fáradtan. Az ötlet nem tőlem származott, mégis az én feladatom volt, hogy újra és újra kimagyarázzam a döntést és próbáljam elsimítani a konfliktusokat. Addig biztosan nem lesz nyugtom, amíg Dan be nem látja, hogy ez az egész nem ellene van. - Nem engedtem el a kezét, legalábbis nem teljesen… Egyszerűen csak arról van szó, hogy abba a korba ért, amikor már meg kell tanulnia a saját lábán állni - magyarázom türelmesen. Igazából nem bánom a kérdést, annyiszor mondom el, ahányszor csak kell. Nem mintha Sethet az oldalamra tudnám állítani ebben a kérdésben. Valószínűleg ő valami kínos sztoriban reménykedett, amit később felhasználhat Dan ellen. Mit nem adnék azért, hogy ezek ketten megtanuljanak jól kijönni egymással... - Ami azt illeti, nem az én ötletem volt a dolog, de végső soron beláttam én is, hogy ez a helyes lépés. Azzal nem segítünk, ha túlságosan magunkhoz láncoljuk és tálcán nyújtunk neki mindent. Egyszer majd megérti, hogy neki most erre volt szüksége - folytatom halvány mosollyal. Mert ez mindenkinél más. Dan talán egy kicsit el lett kényeztetve, ezért tesz most jót neki, ha rákényszerül, hogy önerőből boldoguljon. Sethel egészen más a helyzet. Neki az kell, hogy lássa, hogy van, aki foglalkozik vele és aki támogatja. - De nem kell, hogy minden Danről szóljon. Beszéljünk inkább rólad - húzom szélesebb mosolyra a szám. Elvégre őt szeretném most jobban megismerni. Már a programban is nyomon követtem, és egy ideje már együtt is élünk, de még mindig nem érzem azt, hogy eleget tudnék róla. Még határozottan nem nyertem el eléggé a bizalmát ahhoz, hogy teljesen nyitott és őszinte legyen velem. - Gondolkodtál már esetleg azon, hogy mivel szeretnél foglalkozni? Tudom, hogy eddig nem volt igazán lehetőséged a… karrierépítésre, de Mei és én szeretnénk biztosítani számodra a megfelelő hátteret - mondom kedvesen. - Persze ráérsz még dönteni! - teszem hozzá sietve, mert a kamaszokat sokszor megijeszti a gondolat, hogy a jövőjükről kell dönteniük. De én szeretném, ha tudná, hogy most már van jövője, ráadásul kilátásokkal teli. Sethnek vannak hiányosságai ami a lexikális tudását illeti, de okos és talpraesett, innentől már csak rajta múlik, hogy mire viszi. Jess már egyébként is felajánlotta, hogy segít neki felzárkózni. Persze nem várom el, hogy kitűnő tanuló legyen, vagy hogy egyetemre menjen, de ha hirtelen feltámadna benne a tanulási vágy, magántanárokat is könnyedén tudnék mellé fogadni. - Csak kíváncsi vagyok, hogy mi érdekel - folytatom biztatóan. Összefonom a karjaim és az asztalra támaszkodom, úgy hajolok kicsit közelebb. - Első lépésként az is szuper lenne, ha mondjuk keresnénk neked valami hobbit - jegyzem meg elgondolkodva. Bizonyára nem könnyű hozzászoknia a változáshoz, és nem is szabad semmit elsietni. Most viszont, hogy már nem kell a túlélésen aggódnia, elkezdhet végre élni is. Megtalálni azokat a dolgokat, amikben örömét leli. - Van valami, amit mindig is szerettél volna kipróbálni? Játszani valami hangszeren? Vagy sportolni valamit? Golf? Lovaglás? - érdeklődöm lelkesen, oldalra billentve a fejem.
‑ Szerintem fehér volt – szaladt ki a számon, többször is megbánva, mikor Jocelynre néztem. – Úgy értem… ha nem, akkor Sage feketébb lenne. Afrikában mindenki szénfekete, nem? – Sage pedig nem az. Szóval nekem logikusnak tűnik az, hogy az apja egy fehér fószer. Afrikában is biztos akad belőlük néhány. – Nem, mintha az gáz lenne. De ha megakarná keresni… én egy fehéret keresnék a helyében – vonom meg a vállamat végezetül. Nincs közöm hozzá, szóval nem igazán akarom addig erőltetni a témát, míg túlzottan is kényes terepre érünk. Tudom, hogy érdekli őt az apja, de ez főleg kettőjükre tartozik. ‑ Kicsit nehéz a felfogása, azt én is tapasztaltam – jegyzem meg rosszmájúan, már megint előbb nyitva ki a szám, mintsem átgondoltam volna a mondanivalóm. Nem a legjobb stratégia sértegetni annak a gyerekét, aki miatt tető van a fejed felett, és étel az asztalon. – Szóval … el lett kényeztetve? – pillantok rá, próbálva leszűrni a lényeget abból, amit mondott. Nem tudom, hogy bevallaná-e magának, ha így volna. Azt tudom, hogy az emberek elég furán tudnak működni, ha a szeretteikről van szó. Mintha … rövidzárlatot kapnának. Elmosolyodtam. Nem kell, hogy minden Dan-ről szóljon. Igen, ezt majd biztos idézni fogom annak a baromnak, ha legközelebb belém köt. Azaz, amikor a legközelebb szembejön velem. Lehet, hogy erős és nagydarab, de valójában csak addig ér valamit, amíg használhatja a nevét. Azon kívül nincs semmije, ami érne bármit is. Mit meg nem adnék, ha át is érezné. ‑ Hát… azt hiszem van üzleti érzékem – rántom meg a vállam, és nem sokon múlik, hogy ne vigyorogjak. Ha tudná, hogy milyen, alighanem költözhetnék vissza a nevelőintézetbe. Nem kéne büszkének lennem rá, és nem is vagyok, de azért valahol jó érzéssel tölt el. Mert jó vagyok benne. Amiben pedig jó vagy, az jót tesz, nem? Ez amúgy is csak fű. A durvább cuccokat sose adták oda nekem, szerencsére. Alighanem attól tartottak, hogy anyámék lenyúlják. – Nem hiszem, hogy mehetnék egyetemre – legfeljebb valami no name, isten háta mögöttibe, amiről még senki nem hallott. Tekintve, hogy náluk szinte mindenkinek egyenes útja van valamelyik nagy egyetemre, ez a lehetőség annyira nem villanyozz fel. Sokszor voltam már utolsó a sorban, mostanra inkább be sem állok oda. ‑ Az mindig is érdekelt. A golf miért számít sportnak? – nézek rá kíváncsian. Főleg a gazdagok játéka, nem? Ők pedig gazdagok, szóval gondolom már jártak golf pályán. Sose értettem. Nálam legfeljebb annak sport, aki az ütőket cipeli a hátán, mint valami rabszolga. Vagy csak azért látom így, mert abban sem vagyok túl jó. De ez nem számít, a legtöbb sportban nem vagyok valami jó. ‑ Rajzolni egész jól tudok. Meg talán festeni, bár csak festékszóróval csináltam. Régen összefújtam néhány rendőrautót, amit leparkoltak a környéken, az jó buli volt. De már nem csinálom – teszem hozzá gyorsan, mielőtt még rosszra gondolna. Az ő környékükön egyébként se nagyon lehetne, mindenhol fel van szerelve legalább egy rohadt kamera, ami alapján két órával később már kopogtatnának az ajtón a rendőrök. – Emlékszel arra a graffitire, ami mellett elmentünk és egy középső ujj volt a rendőr fegyvere? Azt én csináltam, szerintem egész jó lett – bár a rendőrök tetszését aligha nyerte el, de kétlem, hogy arrafelé akad bármi is, ami tetszene nekik. ‑ De ilyenből nem lehet megélni. Pedig jobbakat tudnék csinálni, mint az a Picasso fószer. Az a csávó nagyon elborult volt, tutira kemény drogokat tolt. Mégis mindenki oda van érte – vagy csak az én művészi vénám nem elég, hogy megértsem mi a zseniális a fickó műveiben. Azokkal is valami komoly baj van, akik kiakasztanának egy képet tőle a lakásukba. Legfeljebb a mosdóba. Egy sötét szobában, jól megvilágítva, garantáltan beszaratós látvány. ‑ A sulis tanácsadó szerint lehetnék ilyen rehabilitációs valami. Látszik, hogy pályát tévesztett ő is – szívesen a fejéhez vágtam volna valamit, de inkább csak szó nélkül leléptem, mikor ezt a remek tanácsot adta. Gondolom látta a kartonomat és úgy gondolta, hogy mivel van némi tapasztalatom ebben, biztos jobbá akarom tenni a világot. Lófaszt. – De amíg a jegyeim sza… rosszak, addig tökmindegy, nem sok lehetőségem lesz – valószínűleg évet is kell majd ismételnem. Ha nem most, talán jövőre, franc tudja. Épp csak átbukdácsolok a legtöbb dolgon. Nem mondanám, hogy olyan baromi szorgalmas lennék, de azt sem, hogy ott olyan megértőek. – Lesz valami musicales cucc. Nem szerepelek benne, de csinálok majd néhány díszletet, legalábbis azt mondták, hogy ez lesz a dolgom. Látványtervezés, vagy díszlettervezés, ilyesmi a neve. Az nem hangzik annyira rosszul – bár sanszos, hogy azt is egyetemen oktatják, mint minden szart manapság, szóval kissé problémás lesz eljutni oda a jegyeimmel. Nem, mintha az lenne az életcélom, olyanom nincs. Elméletben baromi könnyű kitalálni, hogy mihez kezdj magaddal, de nekem nem megy ilyen egyszerűen. Eddig mindent szinte kényszerből csináltam, mások miatt. Kiszakadva ebből, nem olyan könnyű megtalálni azt, ami a legjobb nekem.
It hurts to let go, but sometimes it hurts more to hold on.
Váratlanul ér Seth megjegyzése, szóval egy pillanatra csak pislogok rá, utat engedve az aggodalomnak, hogy talán már beszéltek erről Sage-dzsel, és a lányom valóban szeretné megtalálni az apját. Az más kérdés, hogy ez jóformán lehetetlen lenne, még az én segítségemmel is. Nem szabadna, hogy így megrémisszen, teljesen normális, ha valakit foglalkoztat, hogy honnan és kitől származik. Mégis ez a legnagyobb félelmem, hogy a gyerekeim úgy érzik, nem vagyok nekik elég. Seth-et azonban nem akarom ebbe belekeverni, szóval sietve el is hessegetem a kételyeimet. - Igen, egy fehér férfi lehetett, ez elég valószínű - hagyom ennyiben a dolgot, ismét magabiztos mosolyt varázsolva az arcomra, ami még akkor is töretlen marad, amikor Danre terelődik a szó. Óvatosnak kell lennem, hogy mit mondok, mert szeretném őket kibékíteni, de éppen ezért nem választhatok oldalt. Nem akarom egyikőjüket sem kellemetlen helyzetbe hozni a másik előtt. - Egy kicsit talán el lett kényeztetve, igen… - ismerem be halkan, mert ez valóban az én hibám. - De azt hiszem, most már tényleg kezdi megtanulni, hogyan álljon meg a saját lábán. Ez minden, amire egy szülő vágyhat, elindítani a gyerekeiket a nagybetűs élet felé vezető úton, de Sethnek, akinek nem is igazán volt lehetősége gyereknek lenni, most még arra volt szüksége, hogy ott legyek mellette és fogjam kicsit a kezét. És én pontosan ezt terveztem tenni. Szóval hamar rá is tereltem a szót, hogy megtudjam, mi az, ami érdekli őt. - Igazán? A jó üzleti érzék az élet nagyon sok területén fontos - felelem, bár nem kerüli el a figyelmemet, hogyan rándul kis híján vigyorba a szája. Nem sok dolog jut eszembe, amivel ő eddigi élete alatt üzletelhetett, és nem is vagyok teljesen naiv. De nyilvánvalóan mindez már a múlt. Elvégre már nem szorul rá, hogy bármivel is üzletelnie kelljen a megélhetéséért. Éppen ezért úgy döntök, hogy nem teszem szóvá a dolgot, sőt, úgy teszek, mintha nem is láttam volna semmit. - Nem is kényszerítenélek rá, hogy egyetemre menj. De ha úgy éreznéd, hogy szeretnél, bármikor szívesen segítek. Nem hiszem, hogy lehetetlen lenne - válaszolom magabiztosan, mert tényleg így gondolom. Nem mondom, hogy könnyedén, vagy hogy az állam legjobb egyetemeibe is be tudna kerülni, de pár év plusz rákészüléssel még tényleg bármi lehet belőle. Az anyagi háttere elvégre már megvan hozzá. A következő kérdésére aztán felnevetek. - Miért ne számítana sportnak? - kérdezek vissza felvont szemöldökkel. - A golf nem csak annyiból áll, hogy valaki lóbál egy ütőt egy mezőn. Képességet, technikát és sok odafigyelést igényel… - magyarázom, nem mintha én különösebben oda lennék a sportért, de nem olyan rossz kikapcsolódásnak. Mondjuk mi se járunk túl gyakran, ráadásul elég béna is vagyok benne. - De ha érdekel, szívesen elviszlek egyszer, hogy ki tudd próbálni - ajánlom fel vigyorogva. Őszintén szólva nehéz elképzelnem, hogy ő élvezze az effajta szabadidős tevékenységeket, de talán érdekes élmény lenne legalább egyszer kipróbálni. Csak hogy ne ítélje el látatlanban. Elvégre nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. - Ó, szóval rajzolsz? - kérdezem vidáman. A rendőrautós megjegyzésére inkább nem reagálok, azzal győzködöm magam, hogy az már amúgy is csak a múlt. Ha minden ilyen apróságért (már pedig sajnos az ő világában az ilyesmik apróságok) megszidnám, akkor soha nem merne elmondani nekem semmit. Látnia kell, hogy én nem ítélkezem a múltban elkövetett hibáiért, mindaddig, amíg felismeri őket és tanul belőlük. - Beszéltél már erről a lányokkal? Sage képregényt rajzol, ha van kedved szerintem besegíthetnél neki. Jess pedig a digitális rajzolásban jártas. Azt próbáltad már? Biztos szívesen megmutatja neked, hogy hogyan kell- ajánlom lelkesen, mert nagy örömmel tölt el, hogy van valami, ami újabb közös pont lehet a gyerekekben. Az ilyen közös programok nagyon sokat segítenek abban, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Abban mondjuk nagyon reménykedem, hogy cserébe Seth nem mutatja meg nekik, hogyan kell rendőrautókat összegraffitizni… Sage biztos benne lenne az ilyesmiben. - Nagyon szuper, hogy művészkedsz… Csak mostantól jó lenne, ha inkább a művészet legális formáinál maradnál - jegyzem meg végül óvatosan egy elnéző mosoly kíséretében. Tudom, hogy nehéz levetkőzni a régi szokásokat, és még nehezebb kiszakadni a jól ismert közegből, de muszáj valahogy elérnem, hogy ne keresse a bajt. Ha rendbe akarjuk szedni az életét, ahhoz az kell, hogy semmiféle összetűzésbe ne kerüljön a rendőrséggel. Ha pedig megtudom, hogy bármi rosszba vagy veszélyesbe belevonja a lányaimat... akkor tényleg nem leszek ilyen elnéző. - Akkor dolgozzunk azon, hogy javítsunk egy kicsit a jegyeiden. Ha te is benne vagy, arra gondoltam, hogy fogadhatnék melléd egy-két magántanárt - hozom fel a témát kissé félve. Nem sok diák örül a magánóráknak, elvégre csak még többet vesznek el a szabadidejükből. De neki is érdeke, hogy jobb eredményei legyenek, mert a jobb eredmények azok, amik segítenek majd neki az előrejutásban. - Mit gondolsz melyik az a tárgy, amiben a leginkább szükséged lenne a segítségre? - érdeklődöm kedvesen. - A látványtervezés nagyon jól hangzik! - csillannak fel aztán a szemeim. Majd utánanézek, hogy hol lehet ilyesmit tanulni, és hogy mik a felvételi követelmények. Általában a legtöbb művészeti ág esetében sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a dolog gyakorlati részére, mint a lexikális tudásra, szóval ez nekünk pont kapóra jön. Persze tudom, hogy ez még csak ötletelés a részéről, nem egy biztos elhatározás, de határozottan úgy érzem, hogy jó úton haladunk. - Milyen musical lesz? Vannak már hozzá elképzeléseid? - kérdezem kíváncsian.
Jocelyn szavaira csak aprókat bólogatok. Nem a legnyerőbb húzás az, ha a legnagyobb fiát elkezdem szapulni, akármennyire úgy érzem, hogy megérdemelné az a nagyra nőtt seggfej. Ha még mindig a családjával lakna, valószínűleg nem sokáig húznám, elérte volna valahogy, hogy visszaküldjenek. Az, hogy eddig még nem tették meg, már kezdte tényleg elhitetni velem, hogy nem is fognak. Egyetlen nevelőszülőnél se húztam még eddig, pedig megfordultam már néhánynál. ‑ Bróker azért nem leszek. Max lesz valami kajás bódém és kebabbal húzom le az embereket. A törököknek bejön – vontam meg a vállam vigyorogva. Megfordult már a fejemben, hogy egyszerűen csak kérek pénzt, de nem igazán akarom ebbe belekeverni őket. Ha megtudnák, talán akkor raknának ki. Ráadásul, hogyan mondjam el? Ha pénzt adnak és abból fizetem ki a tartozásokat, akkor ráadásul szagot fognak és sose szállnak le róluk. Tudom, hogy megy, mert nálunk is így volt. Ha épp volt pénzünk, és valamilyen csoda folytán anyám nem dobta ki az egészet anyagra, akkor addig jártak a nyakunkra, míg el nem vették tőlünk. Olyanok, mint legyek a szaron. Nem vagyok teljesen hülye, tudom, hogy nem szabadulok csak úgy tőlük, ha ledolgoztam, amit kell, de ez egyelőre működött. Amíg suliba járok, mert utána nem leszek olyan hasznos nekik. ‑ Olvasni se tudok, ott meg még többet kell, nem? – vagyis bocs, tudok olvasni, csak szarul. Jess szajkózta ezt mindig, hogy ne szapuljam magam, mert azzal csak a negatív megerősítést növelem és beteszem a kaput. Aranyos tőle, hogy azt hiszi, nem kaptam már eddig annyi negatív megerősítést, hogy tökmindegy legyen a pozitivitás. Az életem nagy részében az útszélére száradt szart is többnek nézték, mint engem. ‑ Hát… viszik helyetted a cuccaid, nem? A fárasztóbb meló másé – vonom meg a vállamat. Nem, mintha olyan rohadtul értenék a sporthoz, vékony vagyok és vézna, szóval legfeljebb rubik-kockában arathatnék, de ahhoz meg hülye vagyok. – Golfozni, vagy cipekedni? Tudom, rossz poén, de … oké, miért ne – adom be a derekam. Mennyire lehet nehéz minél messzebb elütni egy labdát? ‑ Az biztos – értettem egyet, és bár hálás voltam azért, hogy Jess próbált segíteni az olvasással is, de a lelkesedése nem olyan ragadós, legalábbis nem nálam. Meg sokszor érzem úgy, hogy nem is egy bolygón élünk. – Majd rákérdek, de nem annyira vágom a számítógépeket. Nekünk csak egy ősöreg sza… izé, szemetünk volt, az áramot is leverte, ha bekapcsoltam – már, ha épp volt áram, de ha meg volt, akkor a számítógép miatt ment el. Az apámé volt, gondolom valami százhatvan évestől lopta el, aki elől nem kellett túl gyorsan futnia, hogy megléphessen. ‑ Sage pont az ellenkezőjét mondja – rántom meg a vállam, de aztán elvigyorodom. – Csak hülyülök. Nem mondott ilyet – de biztos ezt gondolná, ha megemlíteném neki. Ami azt illeti, Sage-dzsel már dolgoztam össze, de nem épp úgy, ahogy ő képzeli. Ha megtudná, hogy miként is, szinte biztosan kirúgnának, azt pedig nem igazán kockáztatnám meg. Plusz, én próbáltam őt lebeszélni. Végül is, a lényegi része az én reszortom, ő csak számol. Mint valami matek gyakorlat. ‑ Mi értelme van a sima tanároknak, ha kellenek magántanárok is? – kérdezem, de csak költői a kérdés. A válasz az, hogy semmi. A legtöbb tanár seggfej, akik csak azzal foglalkoznak, hogy leadják az anyagot, onnantól pedig mindenki egyéni belátása szerint basszódjon meg. – Kémia és fizika – választok ki kettőt, mert félek, ha esetleg többet mondanék, még több magántanár kerülne be a képbe. Ez az a kettő, ami totál kínai nekem. És nem úgy, mint Jess. Valahol azért örülök, hogy ennyire lelkes attól, hogy … kartonszarokat csinálok majd egy musicalhez, de végül is azt is kell valakinek. Mondjuk eléggé meg van kötve a kezem, hogy mi az, amit csinálhatok, szóval nem a legkreatívabb meló, de inkább ez, mint fának öltözve picsogjak a színpadon. ‑ Valami újra gondolt Shakespeare cucc. Nem a Rómeó és Júlia – rázom meg a fejemet. Nekem is ez volt az első ötletem, de nem az. Viszont a nevét nem tudom pontosan, mert ennyire ismerem csak Shakespearet. – Díszleteket kell csinálnom, nem olyan nagy cucc. Adtak rajzokat, hogy nézzenek ki, meg milyenek legyenek és mekkorák. De nemcsak egyedül leszek, vagyunk páran – szóval csapatmunka, amiben nem vagyok éppen a legjobb, finoman szólva sem. Ha ilyen volt, általában úgy végződött, hogy mindig miattam szívtak a többiek, ami miatt mérgesek voltak rám, én pedig emiatt voltam mérges rájuk. – De lehet emiatt néha később érek majd vissza. Az alap órákon felül van, szóval lényegében ingyen gyerekmunka – vigyorodom el, de le is lohad a mosolyom, mikor az órára pillantok. ‑ Szerintem felesleges tovább várnunk. Csak ezt itt bedobom valamelyik nővérnek, hogy adják oda neki – emelem meg a mellettem lévő táskát. – Találkozzunk kint. Elmehetnénk kajálni vagy valami. Eléggé megéheztem – tettem hozzá, még mielőtt elindultam volna kifelé a váróból, hogy keressek valaki itt dolgozót. Nem lepett meg annyira, hogy anyám nem jött ki végül találkozni velünk. Nem először játssza el, és nem is utoljára. Csak én vagyok az a hülye, aki folyton eljön, ha lehet és azt hiszi, hogy változik bármi is.
Kezdőlap
//