The divine punishment of a sinner mirrors
the sin being punished.

Hatalmas pánik tört ki Brooklyn egyik utcájában, mikor lövöldözések zaja ütötte meg a buddhista templom előtt elhaladók fülét odabentről. Az ijedelmet csak növelte, hogy az eldörrenő hangok ellenére senkit sem láttak kijönni és a sikolyok is alábbhagytak az újabb sorozat után. Persze a rendőrség azonnal értesítve lett, noha odabent már nem sok élő és lélegző ember maradt, hisz a probléma nem most, hanem késő éjjel kezdődött. Ámokfutás vette kezdetét az éjleple alatt, noha akkor még úgy tűnt csupán egy vallás sértő, ocsmány tréfa akart lenni. Néhány fiatal, többek között Oakley, tudatmódosító szerek hatása alatt, egy különös parancsot követve - mely állítólag magától Marától jött -, egy papírmaséból készített Mára maszkot húztak a templom végében ülő Buddha szobor fejére, majd, hogy a démon kérésének eleget tegyenek, megölték az akkor bent lévő biztonsági őrt és két ottani dolgozót. Lényegében felkötözték őket fejjel lefelé és kivérezték. A hatalmas vértócsa az arany szobor előtt tükrözte vissza vörösben az ülő alakot. A dolog ott kezdett el fajulni, hogy Oakley - aki egyébként egy héttel ezelőtt szökött el rejtélyes módon a Presbyterian kórház pszichiátriai osztályáról - pánikba esett és attól való rettegésében, hogy a démon bekebelezi, a 4 drogos fiatal felnőttből hármat megölt pisztolyával. Tettére és annak következményére akkor döbbent rá, amikor reggelre tisztulni látszott feje. Egy hosszasabb macska-egér harc küzdelemben pedig sikerült lebirkóznia a nálánál fiatalabb fiút, és, hogy lehetőleg élve kijusson a csávából, túszul ejtette. Mire a hatóságokat értesítették, az amúgy is hangokat halló nő, meztelenre vetkőzve, a verekedés miatt vérző orral és homlokkal, illetve felrepedt szájjal, maga előtt tartva a fiút, a vértócsában állva várta, hogy történjen valami. Mögötte közben ott lógtak a templom három áldozata, körülöttük pedig szét szóródva, ahol épp akkor voltak, a betörő fiatalok agyonlőtt holttestei.

A kicsit sem átlagos helyszín és a láthatóan vallási eredetű emberáldozatok, illetve túszejtés végett nem csak a rendőrség kiérkeztére számítottak, de a szentély gyakori látogatóját Terryt, és talán még Horatioékat is, noha esélyesen még az előző ügyeket sem sikerült megoldaniuk, így rájuk nem számítottak. És én...? Hm, én csak "éppen" arra jártam, és a tömeg láttán, amit kordonokkal is alig tudtak féken tartani - bár a hősködés mindenkitől távol állt - engem is érdekelt mi folyik itt. Kíváncsi voltam a fejleményekre, bár őszintén szólva arra számítottam, hogy mindjüket megöli, majd végez magával is, noha be nem láttam, így ezekről nem tudtam, csak a régebb óta ácsorgó civileket közti susmusból tudtam találgatni.
Mivel az épület jobbról balról közvetlen szomszédja volt más épületeknek, csak az elülső kapu és a hátsó volt, ám a hátsó alaposan eltorlaszolták nehéz bútorokkal és drága, buddhista vázákkal. Oakley olyan ideges volt - és persze félt -, hogy nagyon halkan állandóan azt ismételgette, amit "Mára" mondott neki.

outfit || thx. || ambience || place

The divine punishment of a sinner mirrors
the sin being punished.

A tömeg önmagáért beszélt. Rengetegen álltak a kordonok mögött, és még most is gyülekeztek. Voltak, akik azért, mert idejártak és aggódtak, voltak hozzátartozók és olyanok is, akik szimplán annyira hívők voltak, hogy látniuk kellett, ha a Sátán is bent van. No meg persze az önjelölt kis média hajhászok, akik lassan elveszik az újságírók és híradósok munkáját, hiszen ma már egész jó minőségű felvételeket lehet készíteni, amit aztán kitesznek a közösségi médiában és már is kevesebben várják a híreket este. De a benti vérontás és az ide sereglet tömeg azért csalt ide olyat is, akire nem számítottam. Vagy talán éppen, hogy ő számított rám? Láttam, hogy nagyon böngészi a helyszínen lévő embereket, mint, aki már most attól fél, hogy szem elől veszíti prédáját, noha abban sem lehetett biztos, hogy itt van. Pedig itt voltam. Ám jobb félni, mint megijedni, s ennek tekintetében - ráadásul nagy sajnálatomra, hogy így nem fogom látni az eseményeket - visszahúzódtam a tömegbe. Ha mázlim van, idővel felhagy a kutakodással és tovább áll. Ha nincs, nem nézhetem végig, ahogy Terry végül önként adja meg magát a gonosznak, és fogadja el, hogy nem tehet ellene semmit. Igaz kintről amúgy sem sok mindent látni és hallani, lévén, hogy az egyik kint, a másik pedig bent. Viszont addig is mókás volt nézni és hallgatni Terry probléma megoldási technikáját.
Addig odabent Oakley a lehetetlenek lehetetlenjével próbálkozott, megpróbálta kitalálni, hogy juthatna ki élve és lehetőleg szabadon a helyről. Úgy érezte eleget tett már a démon kérésének és most az ő érdeme jön, még is csapdában érzi magát. Lelke mélyén tudja, hogy a megannyi vér áldozat mit sem ér, mert nem az ő lelkükre fáj a foga a szentségtelennek. Furcsa módon nem is fázik, sőt már-már abban a hitben élt a templom belsejében, hogy a vér tócsa, amiben áll, az melegíti és adja neki az energiákat. Bezzeg a dzsekiben lévő srác úgy reszketett - főleg a félelemtől - hogyha a képét a vörös, lassan már-már alvadó pocsolyába nyomná se érezné éltető energiáit. Kicsit sem tiszta gondolataiból a megafonon keresztüli hang riasztotta fel, zihálva pillantott az ajtó felé, mely tán még résnyire nyitva is volt, s attól tartott pont most törnek majd rá. De nem. Nem jött be senki. Nem volt benne biztos, hogy bármiféle kihangosító szerkentyű nélkül hallani fogják e őt ide bentről, de tudta, az élete múlhat rajta. Nem bízott meg a kintiekben, még Terryben sem, egyenlőre hite csak is a démonhoz kötötte. Őt látta, hallotta, alkut kötöttek, s jelenleg várja, hogy mindez beteljesedjen.
- Hazudik! - ordította ki, mint egy kötelezően tudatosítva a kint lévővel, hogy már most egy szavát sem hiszi. - Mára megmondta, hogy kígyó nyelvű félemberek győzködnek majd hamis reményekkel hitegetve. Nem engedek a kísértésnek, nem csábulok el a széptől! Mára tudta, hogy az emberek becsapják egymást, és, hogyha elbizonytalanodok is, tekintsek vissza a múltamra. A kórházra, ahol fogságban tartottak és kínoztak! Nem engedek a kísértésnek! És ha ellenállok, ő felszabadít! - dobbantott egyet ingerülten a tócsában, miközben a srác, kinek alkarjával szorította nyakát, halántékát pedig pisztoly cső nyomta, zokogásban tört ki, hogy sajnálja, hogy idejöttek, és, hogy nem is akarták, hogy ez legyen.
- Hallgass! - rázott egyet a fiún, majd folytatta, remélve azért, hogyha Mára nem is teszi őt golyóállóvá, legalább a kinti megérti, hogy cselekedete tiszta és nemes volt, noha talán egy csöppet önző. - Kiszabadított és megjelent előttem, mint egy angyal. Azt mondta segíteni fog, és szabaddá tesz, boldoggá. De cserébe nekem is adnom kell. - emlékezett vissza, bár mivel nagy részében az elméje kissé túlszínezte a dolgokat, elég kusza emlékképei voltak róla.
- "Az áldozat vére lesz a kulcs, a megváltás. Egy álszent. Egy tékozló életű. Egy haszontalan pásztor, ki nem védi a nyáját a farkastól. Vedd vérét, majd életét, mert az életed a tét." - idézte fel a szájába adott szavakat, noha mind idáig azt hitte, a ki oltott lelkek közt lesz a megtévelyedett, de kezdi sejteni, hogy ennél azért bonyolultabb, s tulajdonképpen még mindig odakint vár rá az a valaki.
- Meg kell halnia, hogy én élhessek. Mert ha nem hal meg, megöl engem... - hüppögte halkan, könnybe lábadt szemekkel, de az egyetlen túszát egy percig sem engedte el, hiszen tudta, hogy jelenleg csak ő miatta van életben.

outfit || thx. || ambience || place

The divine punishment of a sinner mirrors
the sin being punished.

Miért ne tenné?! - ordította ki Oakley idegesen és egyben rettegve is a kint rá váró rémálomtól. - Hazudni számtalan okunk lehet. Igazat mondani csak egy. - tette hozzá, ha már nem is kiabálva, azt is csak azért mert a sírás kerülgette. Rég nem tudta már eldönteni, hogy mi a valóság és mi nem az. Hogy ki az, akiben hihet és kiben nem. De azt tudta, hogy a nyájas szavak eddig csak bajt hoztak rá, hát most miért ne hihetne Márának? Mások szerint démon, Oakley szerint egy rosszul megítélt angyal.
- Pontosan! - kiáltotta ki toporzékolva Terry első kérdésére, hisz mi másért volna most jelen. - Mára felkészített rá, hogy számtalan módon törnek majd az életemre és próbálnak majd meggyőzni minden széppel és jóval, de a szavuk méreg. Ne hazudjon nekem! Lehet, hogy a rendőrök megölnek, de ha magára bízom a döntést, garantáltan visszaküldenek abba a kínzókamrába! Soha többé! - üvöltötte ki határozottan, s egyenlőre egy parányit sem engedve a speciális nyomozónak.
- Nem! NEM! Maga öl embereket! Még hozzá pénzért!! Ki akar csalni, hogy agyonlőjjenek, amiért van aztán jó sok pénz kap és váll veregetést! Maga az! Maga az eltévelyedett pásztor, ki egyáltalán nem védi a nyáját! Maga a tékozló, akinek véráldozata hozza el a világbékét! Magának és csak is magának kell meghalnia! - kiáltotta ki, szinte vérben forgó szemekkel, ahogy saját - bár nyilván vezetett - téveszméje kerítette hatalmába. - Engem választott! Ők mit sem számítanak, hiszen apró hangyák a világegyetemben, sőt még azok sem. Mára elhozza a békét és a bőséget, ha megtesszük, amit kér. Maga akar becsapni, de abból nem eszik! Jöjjön be! - kezdte el követelni. - Jöjjön! Különben torkon lövöm, és hosszú kín halála lesz MAGA miatt!!! - sikoltotta ki, félő is volt, hogy a nap végére elmegy a hangja, ha így folytatja.
- Nem, nem vagyok se bűnös, se gyilkos! Maga húzogatja a mézes madzagot, maga akar a vágóhídra küldeni. Az életem, a következő sem lesz másmilyen, ha nem szabadulok ki ebből az ördögi körből, már pedig én kifogok szabadulni. Mára megígérte! Ne legyen önző! Áldozza fel magát milliárdok ért! - dobbantott egyet a tócsában, majdnem el is hasalt, ahogy egy pillanatra megcsúszott. A fegyver is el sült, de szerencsére pont nem találta el a túszt, aki viszont megint csak rákezdett a hangos sírásra és könyörgésre, miközben félelmében bevizelt.
- Semmi sincs ingyen! - kiáltotta ki Terrynek, rázva egyet a síró túszon, mert zavarta, hogy bele bömböl a beszélgetésükbe.
- Az áldozat vére lesz a kulcs, a megváltás. Egy álszent. Egy tékozló életű. Egy haszontalan pásztor, ki nem védi a nyáját a farkastól. Vedd vérét, majd életét, mert az életed a tét. Az áldozat vére lesz a kulcs, a megváltás. Egy álszent. Egy tékozló életű. Egy haszontalan pásztor, ki nem védi a nyáját a farkastól. Vedd vérét, majd életét, mert az életed a tét. - kezdte el mormolni magának, mint egy mantrát, hogy ebben találja meg a békét, a jelenleg viharos tengerként dúló lelkében.

outfit || thx. || ambience || place

The divine punishment of a sinner mirrors
the sin being punished.

Minél inkább győzködni próbálta a rémült, labilis és kicsit sem a helyzet magaslatán álló fiatal nőt Terry, annál hangosabban ismételgette Oakley azt a pár mondatot, amit a démon bízott rá. Tény, hogy nem volt tervben a rövid ismeretséget követő, tettes társai, kik lelkesen vetették bele magukat a templom meggyalázásába, de a drogok egészen másképp hatottak a hangokat halló elmére, mint az övükére. Néha már maga a nő sem tudta megkülönböztetni, hogy a többiek beszélnek hozzá, vagy a fejében lévő démoni hangok. A végére pedig annyira eluralkodott rajta az őrület, hogy azt hitte, kigúnyolják a háta mögött, így érthető okokból azt hitte, köztük van az a bizonyos áldozat. De még a nap felkelte után sem érezte annak súlyát, amit tett. A vér látványa vagy lassan kellemetlenné vált szaga nem keltett benne riadalmat, se hányingert. A rémült tekintetű, élettelen testek sem hozták rá a frászt, ahogy az sem, hogy azok életének lángja általa hunytak ki. Tudta jól, ha innen kikerül a kinti őt elítélők közé, csak kín és halál lesz az ő része. Senki sem érti meg, hogy ő csak élni akar. Ördögi kör, de hiszi még mindig, hogy Mára lesz a megmentője, ha már az emberekben csalódott.
Ahogy a drog kiürült szervezetéből, úgy tértek vissza a hangok is, akik kétkedéssel fogadták tettét, ahogy Terry sem örült neki, ugyanakkor mind untalan a folytatásra ösztönözték. A hangok ugyan nem csitultak, de az idézet szöveggel kicsit eltudta vonni figyelmét a gyilkosságra ösztönző hangokra. Egyedül akkor hagytak alább néhány röpke pillanatra, mikor Terry tényleg belépett, Oakleynak pedig talán egy ütemet is kihagyott a szíve. Most már tisztábban látott, tudatánál volt, annak, amit tennie kellett és bár addig segítette a drog, hogy ne érezze akadályát, annak, hogy megöljön bárkit, most azért félt. Nagyon is. Nem akarta megtenni, de tudja, hogy meg kell. Az, hogy a nyomozót lesokkolta a látvány, nem volt meglepő, pláne, hogy a nő egy maga rendezett vérrontást, s mivel nem volt előre megtervezve, nyilván azzal ölt, amit tudott, ez pedig nem kis mocskos hagyott maga után. De a szükség törvény bont ugye... Terry lesokkolt látványa viszont még inkább megijesztette Oakleyt, akiben egy pillanatra, de tényleg csak egy röpke pillanatra fel merült a másik tekintete láttán, hogy talán még is rossz dolgot tett. Más egy arctalan emberrel vitatkozni, és megint más szemtől szembe látni az érzéseket. De mi van, ha mindezek hamisak? Mára figyelmeztette, hogy nehéz lesz, de tudnia kell ellenállni. Kezében remegett a pisztoly, amit a nyomozóra fogott, lévén, hogy ez a küldetése, s mert jelenleg jobban félt a fegyvertelen Terrytől, mint a karja alatt szorongató túsz kiszabadulásától. A helyzetet ugyanakkor rosszul mérte fel, csak még nem tudta.
- Nem akarom, de... muszáj lesz... - hüppögte a félelemtől reszketve, pedig testét maximum vér borította, ruha nem, és csak a túsz testének melege nyújtott neki némi hőt. - Tudom, hogy elítél és nem tartja helyesnek, de Mára a halála után tisztára fogja mosni a lelkét és jobb emberként térhet majd vissza... És amikor újjá születik, már egy sokkal jobb világra jön. Hálás lesz... - nyöszörögte némi vigaszként, bár nem kizárt, hogy ezzel cseppet sem nyugtatta meg a halálra ítéltet. A túsz is zokogott, mert ezek után teljesen reménytelennek érezte helyzetét.
A dolgot úgy terveztem meg, hogy Oakley a kivégzett emberek után, becsalja magához Terryt, aki minden bizonnyal, mert ember és béke szerető be is fog lépni a csapdába. Akkor a lány lelője, majd végezzen magával is, miután rádöbben, hogy a démon kihasználta. A helyzet azonban nem igazán ekképp alakult, és ez csak is Oakley hibája. Terryre célozva meghúzta a ravaszt, tán még el is találta volna, ha... le volna még tölténye. A tudat és a sokk, amiatt, hogy nem tudja teljesíteni Mára kérését, halálfélelembe torkollott, arról nem is beszélve, hogy tudta, így nem csak, hogy nem kapja meg, amire vágyik, de most már a másik is tudja, hogyha tehette volna megölte volna. Újra meghúzta a ravaszt, és újra, miközben halkan tagadásba kezdett.
- Ne... ne... ne... - suttogta, s a végére már úgy remegett kezében a pisztoly, hogyha lett is volna benne töltény, akkor se találta volna el a nyomozót. Csalódtam benned Oakley. Ellenben a túsz egyből kapcsolt és kihasználva a nő bizonytalanságát, kirántotta magát karjaiból és rohanni kezdett Terry és a kijárat felé. Egy-kétszer tán még majdnem orra is bukott, ahogy meg megcsúszott saját vizeletében és a padlón lévő vér foltokban.
- Állj! - kiáltotta a nő, de addigra már inkább reményvesztetten, semmint, hogy lett volna bármi is a kezében, amivel megállíthatta volna a lavinát, amivel majd most szembe kell néznie. Mit tehetett volna ellene? Csak egy út volt, hogy megszabaduljon ettől és ennek gondterhes gondolatától. Annyira össze volt zavarodva szerencsétlen, hogy az üres tárral rendelkező pisztolyt fogta halántékához és húzta meg a ravaszt, elfeledkezve róla, hogy pontosan amiatt történt a baj.
- Nem! Neem! - zokogta megfordulva a Mára maszkot viselő szobor felé. - Segíts! SEGÍTS! - sikoltotta, s csak kicsivel később dobta el a pisztolyt kétségbeesve kutakodva a papírmasé maszk vörösre festett szemeiben a megoldást. Nyilván az nem adhatott választ, de az ő fejében ez egész másként zajlódott le, s bár minden bizonnyal már korábban is látta a tőle pár méterre lévő véres kést, még is úgy érezte, hallotta és észlelte, mintha Mára irányítaná most oda tekintetét. Ha idő közben nem állította meg Terry, vagy már jóval azelőtt, hogy kiderült a pisztoly immáron veszélytelen, úgy irányba véve a kés felé rontott oda. Saját életét akarta kioltani, de nem árt, ha Terry is vigyázott, mert, ha a nő előbb jutott a késhez, mialatt Terry odaszaladt, könnyen lehet, hogy őt szúrta hasba rémültében.

outfit || thx. || ambience || place

The divine punishment of a sinner mirrors
the sin being punished.

Egy rőpke pillanat is elég volt, hogy Oakley számára - de bízom, hogy számomra már kevésbé - összeomoljon minden. Elég lett volna az éjszaka folyamán a négy másikhoz csak a törött üveg szilánkokat és kést használni, semmint az előkerülő pisztolyt. Akkor pedig bőven maradt volna a tárban. Na meg ugye ott van a reggel elsülő utolsó golyó. Terrynek tényleg hatalmas nagy mázlija volt. Most az egyszer. A túsz is megúszta, bár garantáltan nem felejti el a napot egy könnyen. Oakley pedig kétségbeesve várta az isteni segítséget, amit végül egy kés formájában kapott meg. Igaz, odáig már nem volt lehetősége elérnie. Nem volt kérdés számára, hogy most bizony menthetetlenül elvesztette a harcot, és jobb esetben egyből megölik - bár nyilvánvalóan a mentális állapotára, ha volna is a városban halálsor, akkor sem küldenék oda -, rosszabban ugyanott folytatja, ahol eddig. Érthető okokból, utolsó erejével próbált kiszabadulni a megnyugtatás ellenére is, miközben úgy bámulta a kést, mintha tekintetével magához tudná vonzani. Egy párszor a padlóba is bele verte a fejét, noha azzal csupán azt érte el, hogy megszédült és kicsit nyugton maradt, illetve, hogy kis időre kevesebbet észlelt a világból. Mikor Terry parancsára berontott a rendőrség a nő összehúzta magát, mintha arra próbálna rákészülni, hogy most lövik agyon, noha ez nem történt meg. Addigra a hisztit is abbahagyta, noha még mindig nem tudott teljesen beletörődni a sorsába, hiába biztatta a nyomozó, hogy minden másképp lesz. Ezt már hallotta párszor a pszichiátrián is. Nem hitte, hogy élete fordulatot is vehet akár, annyira hite vesztett volt, hogy még a vizsgálatok alatt sem ellenkezett, de a tekintetét mindenkinek kerülte. Épp elég volt látnia az arcokat, akkor, mikor kiléptek. Tudta ő, hogy elítélik majd, azért, mert ő csak a megváltásért harcolt, ami vért kívánt, de attól még rossz volt látnia azt a rengeteg megbotránkozó, elítélő és undorodó tekintetet. Innen-onnan még hallani is lehetett, hogy szörnyetegnek nevezik, minden bizonnyal azok, akiknek hozzátartozóik ma életüket vesztették miatta. Még a pokróc melege sem nyújtott vigaszt számára, valahogy minden pillanat arra emlékeztette, amikor először vitték be előbb a rendőrségre, aztán a kórházba. Ott is kapott előtte egy pokrócot, igaz, ott rendőrkocsival szállították el, de ez számára csak részlet kérdés volt. Oda se akart nézni, mikor az ablak üveg előtt is őt ócsárolták. Ő is tudta, hogy hibát követett el, hiszen nem teljesítette a küldetését, ráadásul árulóvá válhat, mert sajátját sem tudta kioltani. Szerencsétlen, ám bár bíztam benne, hogy lesz annyi esze, hogy megkeresse a módját a hallgatásnak. Fejét az ablak üvegnek döntve hunyta be szemeit, miközben igyekezett tudomást sem venni se a kinti zajokról, se a fejében zajlókról.
A kocsiban már majdnem elaludt a melegben és a motor halk morajlásától, mikor végül megálltak. Akkor kezdett ismét félni, mikor kisegítette Terry és a "megszokott" menettől eltérően új fogadtak. Oakley is tudja, hogy az új nem mindig jó. A legkisebb bizalom nélkül, szinte előre vetítette sérült
elméje, miket művelhet majd vele Terry, míg végül meg nem hal. Szinte hallani lehetett az egymásnak koccanó fogait, és az sem a hidegtől volt. Tudta jól, felesleges bocsánatkérő monológba kezdenie, mert a megtörtént dolgon mit sem változtatna. Bánja már, amit tenni akart, noha abban nem biztos, hogyha újfent lehetőséget kapna, nem ugyanígy tenne. Az a gondolat sem volt épp bizalom gerjesztő, ahogy haladtak a lakás felé, hogyha nem Terry, akkor Mára fogja megölni és ki tudja, hogy egy ilyen lénynek milyen módszerei vannak. Némán, de rémülten követte tekintetével Terryt mindenfelé. Az ő fejében egészen másként jöttek le a dolgok. A bezárt ajtó, az elrejtett kulcs. Hangtalan pityergésbe kezdett, ahogy Terry minden menekülési lehetőségtől elkezdte megfosztani. Egyedül az ablak maradt, de hát ugye arról is ki tudja nyitva van-e és ha igen, hátra bilincselt kézzel hogyan tudna kivetődni rajta. És ha elsőre ez sem sikerül? Hagyta magát vezetni, nagyon mást nem is tehetett volna. Bár nem látta túl erőszakosnak Terryt, tudta, hogy mindegy az, hisz így is erő fölényben van. Bár a vízzel teli kád elgondolkodtatta, hogy esetleg belefojtsa magát, úgy gondolta, ahogy a pszichiátrián, úgy itt se hagyná magára egy percre sem. Érthető okokból teljesen elveszettnek érezte magát, noha jelenleg labilis gondolkodása még mindig inkább Márához húzta, semmint Terry szavaihoz. Tény, hogy az meglepte, mikor lekerült róla a bilincs, de nem akarta elbízni magát. Szemeivel el el nézett, hátha lát valamit, amivel kárt okozhatna a másikban vagy saját magában, de egyenlőre nem látott esélyt semmilyen támadásra, túl közel volt hozzá a férfi. Bizonytalanul lépett a kád vízbe, de a segítséget nem utasította el. Aztán beleülve, egyből felhúzta lábait, amiket át is karolt, bár a meleg jól esett testének. A vér szinte egyből megszínezte a vizet, ha nem is teljes egészét.
- Megfog találni... - suttogta maga elé könnyes, a sok sírástól vörös szemekkel. - ...és magát is...megöli mindkettőnket, mert mindketten elbuktunk. Talál majd mást helyettem és vele folytatja majd... új kiválasztott, új feladat, még egy áldozat. Ez a világ tele van rossz emberekkel... - biggyesztette le ajkait, ahogy lehunyt szemeiből peregni kezdtek a könnyek.
- Nem menthet meg senkit sem, mert ő... legyőzhetetlen és mindent lát. Álarcot húzva jár köztünk...

outfit || thx. || ambience || place

The divine punishment of a sinner mirrors
the sin being punished.

Oakley úgy érezte magát, mint egy testvéreinek vérével bemocskolt vágóhídon kivégzésére várakozó haszonállat, aki a látszat ellenére nagyon is tudatában volt annak, hogy mi történik vele. Félt, noha a víz melege és a nyomozó kezdetektől fogva nyugodt hangja nem engedte elburjánzani benne, pedig egy percig sem hitte, hogy akár a holnapot megérheti. Mára megfogja találni őket és holnap kiszívja belőlük az életet. A víz felszínén lévő hullámok táncot figyelte, ahogy olykor megmozdult benne. S közben hallgatta a férfit, bár hangja néhol elég távolinak tűnt, ahogy a történet, mint sok másik esetben életre kelt Oakley tudatában. Ha teljes figyelmes a megfürdetésére fordította volna sem jött volna zavarba a férfival ellentétben, hiszen a pszichiátrián kíméletlenül megfosztják legtöbbjüket az effajta dolgoktól. Már jó ideje nem tekint magára nőként, mint inkább egy túlélőként. Megszokta, hogy illetlen helyen érinti, noha itt most ténylegesen szükségszerű. Még talán kellemesebb is, ahogy sürgetés nélkül, inkább tempósan és óvatosan tisztogatja le a fél nap alatt igen csak rá száradt vért bőrén Terry. Így legalább lassan az is nyilvánvaló, hogy a vörös és alvadt vér barna színe kicsit megszínezte a lány bőrét, hol ott valójában olyan fehér volt, akár a hó. Mostanában nem is nagyon volt lehetősége napozni, bőre színét pedig északi felmenőinek köszönheti, akár hamvas szőke haja, ami a vértől eddig vörösesnek tűnt. Így világos égszín kék szemei már is nem világítottak annyira. Fejében a kép lassan kezdett összerakódni, bár nem kimondottan mások előnyére. Se az enyémre, se Terryére. Megragadtak bizonyos kulcsszavak a számára, amik már-már testet öltöttek elméjében. Sorozatgyilkos, kihasználta, drog, betegség, bosszú, halottak.
A személyesebb résznél már  férfi felé fordította tekintetét, miközben próbálta megfejteni a beszéde mögötti mondanivalót, noha azt gondolom, nem volt ott semmi, hiszen Terry őszintén és nyíltan beszélt hozzá. Az, hogy mi mi okán és miért történt, nem Oakleynak való megfejteni való volt, nem azért, mert butuska volna, hanem, mert a saját fejében lévő dolgokat sem képes tisztába tenni a betegsége miatt, amiről nem tehet. Nehéz is úgy gondolkodni, hogy közben százan állnak mögötte és megállás nélkül duruzsolnak az ember fülébe.
- Hazudik. - felelte Terry szavába vágva, mielőtt a mondandója teljes végére ért volna. Hunyorogva pillantott hol egyik, hol másik szemébe. - Zavarta volna, hiszen tudta volna az utolsó percekben is, hogy ő még mindig szabadon keresi majd áldozatait és senki sem tehet majd ellene semmit. - magyarázta meg előzőleg tett kijelentését, saját meglátásai alapján, miközben lassan elterelődött tekintete a férfi vöröslő arcára, amit valahogy nem tudott hová tenni. A kórházban ugyanis nem volt ez szokás. Maximum, ha valaki lázas volt, de Terry nem szuszogott, mint egy beteg, megfáradt ember. A rózsaszínné vált hab lemosásakor ismét visszanézett a csobogó víz felé, de való igaz, nem volt butaság újra alapos átmosásnak kitenni, mert most kezdett csak igazán leoldani a maradék vér folt is róla. Hófehér bőrén itt-ott kék, lila és zöld foltok is voltak, térdei alkarján horzsolások, csuklói főleg belső részén látható hegek, amiket még a zubbonyból való szabadulás megpróbálása alatt szerzett. Mindig is nyughatatlan volt, és amikor épp nem keveredett vére valami altató vagy nyugtató szerrel, igazán elemében volt. Nem véletlenül választottam őt. Oakley nem csak skizofrén, de adhd-s is. Nála a cselekvés mindig elsődleges, mint a gondolkodás, éppen ezért sem aggódtam, hogy Terry halála után, azonnal megöli magát. Mire rájönne, hogy nem akar meghalni, már mindegy lesz. Kételkedve pillantott a másikra, mert úgy érezte, ha ténylegesen rá is venné magát, se tudna segíteni.
- Csinált? Hogyan? Hiszen az előbb mondta, hogy papírom van róla, hogy őrült vagyok... - nézett vissza a koszos vízre, amiben már éppen csak, hogy ellátott lábujjáig. Elég sok mocsok volt rajta és ez még neki is kellemetlen, de mintha egy kicsit a lelke is fürdött volna egyet. Nagyjából a belső combjánál járhatott Terry, mikor, mint egy bevillant gondolatra, elkapta csuklóját hirtelen és ismételten farkasszemet nézett a másikkal.
- Hallott már az "inyeon" szóról? Koreai, de a buddhizmusban sem ismeretlen... - felelte, s ha esetleg Terry nem ismerte volna, vagy nem jutott volna eszébe, Oakley így folytatta: - Azt jelenti sors... Az előző életünkbeli kapcsolatokra fókuszál. Azokra, akikkel a jelen életünkben is összehozott a sors és tudatában vagyunk, hogy dolgunk van vele. De... lehet, hogy tévesen hiszi... pedig a lelke mélyén maga is tudja valahol. Mi van, ha már korábban is ismerték egymást? Akkor és ott pedig olyan fájdalmat okozott neki, amivel ő halálakor sem tudott megküzdeni és magával hozta ide? Maga pedig a múltbeli hibája miatt igyekszik mindenkinek segíteni... mindenkinek, csak... pont neki nem. - nézett a férfira szigorúan, majd enyhülve vonásaiban hozzá tette. - A buddhizmus szerint nem azért szenvedünk, mert bűnösek, hanem azért, mert vakok vagyunk. Erre a vakságra pedig az együttérzés lehet a gyógyír. A megbocsátás lehetséges, és egyben szükséges is. Sosincs túl késő hozzá, sohasem túl késő újrakezdeni...

outfit || thx. || ambience || In Terry's apartment

...Upon one summer's morning, I carefully did stray
Down by the Walls of Wapping, where I met a sailor gay...

Mintha a beszélgetésük elmélyülése alatt kicsit Oakley is figyelmesebb lett volna, bár ez leginkább abban merült ki, hogy nem zárkózott el a beszélgetéstől, sőt saját gondolatokat is hozzá tett. Továbbra sem bízott meg Terryben, sőt valójában saját magában sem, de a a víz melege, a tusfürdő illata - ami egészen távol állt a kórház fertőtlenítő szagú tisztítószereitől - és a már-már királynői bánásmód talán lágyított rajta. Persze, fürdethetik a disznót tejben mézben, ha utána úgy is levágják.
- Ha ennyire biztos a sikerükben... Akkor maga miért nem hagy fel ezzel a dologgal? - érdeklődik, lassan kinyújtva lábait, ha nem is teljesen, de már kevésbé szorongó test helyzetben.
- Azt hittem alkoholista volt... - pillantott el csendesen tovább töprengve a művész meg nem értettségén, majd elhallgatva amiként a férfi betegségéről vélekedett. Rá is pillantott aztán. - Akkor miért zártak be? - vonta kérdőre, tekintete pedig kissé bosszússá is vált, mert ebből kiindulva nem túl igazságos ez vele szemben. Az igazság azonban az, hogy Oakleyről ki sem derült volna, hogy baj van a fejével, ha nem engedett volna a hangoknak, és teljesítette kérésüket. Terry szavain viszont annyira eltöpreng, hogy ő maga is kezd összerakni gondolatokat, ami a valláshoz kapcsolódik. Konyított hozzá, ahogy sok minden máshoz is, csak kihasználni nem volt ideje. Meg is osztotta gondolatait, noha azt sem hagyta figyelmen kívül, hogy a férfi megijedt - vagy inkább csak tán megszeppent - a hirtelen mozdulattól, igaz, ő egészen más okokra gondolt, mint Terry. Mosolyát látva pedig hol azt, hol szemeit figyelte és próbálta megfejteni a mögöttes hátsó szándékot, mert az mindig volt. A segítségét anélkül kérte, így nem hitte, hogy ez lapulna mögötte.
- Nem sokat... - válaszolta végül, visszapillantva a hullámzó víz felszínre. - De abban hiszek, hogy az életünk nem ér véget egy élettel. De abban nem, hogy Mára tényleg olyan démoni volt, mint azt írják. Ha nem létezne rossz, akkor jó sem. Valahol igen is tisztelni kell őt és az akaratát is, hiszen nélküle sosem tudnánk különbséget tenni e két dolog között... - magyarázta, s csak azért nem mutatott semmilyen pozitív érzelmet még Terry bókja iránt sem, mert biztos volt benne, hogy azon nyomban visszaélne vele a férfi. Hogy hogyan? Ki tudja. Még is csak őrült a nő. Igazából innentől ismételten csak mélyen, csendesen elmerengett volna magába, számára teljesen jelentéktelennek tartva, hogy a férfi keze merre kóborolt volna, ha amaz fel nem hozta volna. Először nem is értette, ezért kellett pár pislogás és Terrytől némi magyarázat, mert Oakleynak az sem tűnt fel, hogy még mindig a férfi csuklóját szorongatja. Csak eztán tudatosult benne, és le is pillantott a zavaros vízben lévő kezükre, majd elengedte, de azt azért egy picikét mókásnak találta, ahogy a másik lereagálta a dolgot. Más esetben neki is zavarban kellene lennie, ami még viccesebbé tenné a dolgot, de talán pont emiatt érzi olyan üresnek magát. Mert nem képes rá.
Nem csak a falak és az egyhangú napok őrülete végett, de a sok gyógyszer is lassan csak vegetálni hagyta volna. Miután elengedte, halkan sóhajtva döntötte fejét hátra a kád szélének és nézett fel a lámpa vakító fényébe, egészen addig míg magától nem látott már fényes foltokat szeme előtt.
- Mára nem férfi képében jelent meg előttem. - szólalt meg végül felhagyva a néma pihenéssel, meg amúgy is... a víz is kezdett már kihűlni. - Nő volt. - nyitotta fel pilláit Terry felé pillantva. És itt jött a csavar... Ejnye Terry, ugye te sem hitted, hogy személyesen én jelenek meg a lány előtt...? Eddig se tettem, hát most miért tenném? Ezt főleg azért is osztotta meg a másikkal, mert úgy érezte, Terry tévúton jár és csupán fölösleges haragot érez irányomban, amibe minden rosszat bele beszél, hogy még inkább megerősítse. Csak, hogy Terry nem tévedett.

outfit || thx. || ambience || In Terry's apartment

...Upon one summer's morning, I carefully did stray
Down by the Walls of Wapping, where I met a sailor gay...

Néma bólogatással, de abban teljesen egyetértett Terryvel a koszos vizet figyelve, hogy a művészek közt most is rengeteg az alkoholista, noha nem tűnik nehezebb szakmának, mint egy rendőri pálya, de ki tudja mit rejlik a festmények mögötti időszakokban. Onnantól viszont, hogy rátértek az őt érintő problémára nem volt mit hozzáfűznie az igazságtalan bánásmódhoz. Ennyit a vallás által hirdetett megbocsájtásról és igazságról. Hogy ne érezzen haragot azok iránt, akik rosszul bánnak vele, s még jogukban is áll. Mára hozzájuk képest igazán felemelő ajánlattal jött, s lássuk be, ha nem enged a kísértésnek, még most is egy fehér szobában feküdne vagy a penészszagú társalgóban. Úgy tűnik nem csak Isten útjai kifürkészhetetlenek, ugyanakkor az alku az alku, s ő is megígért valamit a szabadságáért cserébe. Nem hozná kínos helyzetbe a férfit azzal, hogy olyasmire kérné, amit nyilván ő maga sem tudna teljesíteni. Egy dolog, hogy a rendőrök felett áll, de az egészségügy más téma, ezt ő is tudja.
- Én nem tartom bűnnek a vágyaimat, és abban igazat kell adjak ennek a démonnak titulált istenségnek, hogy olykor engednünk kell azoknak, hisz a világ, amiben élünk nem mindig olyan jó hozzánk. Évekig nélkülöztem rengeteg sok mindent. Sok dologtól fosztottak meg... szinte mindentől. - illegette beszéd közben vízbe lógó kezét, miközben figyelte is az apró hullámokat.
- Mára nem rabságba ejt a vágyakkal, csupán szabadságot kínál általuk. Szerintem irigyek voltak felfogására, azért tüntetik fel rossznak... Lucifert is gyűlölik, hol ott ő is csak azt teszi, amivel "megbízták". - vonja meg finoman vállát, lassan felpillantva a még mindig zavarban lévő férfire.
- Ne érezze rosszul magát... én sem teszem. - kapaszkodott meg a kád szélén két kezével, ahogy nyakig elmerült a véres vízben. - Talán szégyenletes egy frissen nyíló pipacsot csodálni, vagy a felkelő napot? Megérinteni a frissen esett havat? El kell dönteni ki előtt hajt fejet... a társadalomnak vagy a vallásának... - tudja ő, hogy lassú felbátorodása nem csak Terry előnyére, de a saját hátrányára is lehet, ha éppen olyasmit mond, ami egyáltalán nem szimpatikus jelenlegi "gondviselőjének", de Mára teljes szabadságot ígért neki, és neki sem áll módjában magában tartania minden őszinte gondolatát. Az, hogy mindennek kissé talán manipuláció látszatát kelti nem szándékos. Ez csupán az ő véleménye. Annyira megnyugszik a lelke a végére, hogy még a fejében lévő ezernyi utálatos gondolat is átmegy halk suttogásba. Már is kevésbé zavaróak. Terry szavaira az általa tett kijelentés nyomán azonban felé sandít.
- Nem. - szólal meg, ami pedig válaszát illeti, talán mindenre is értette. - A felsőbbrendű lényeknek, vagy akár a démonoknak, nincs nemük, csak nevük. Úgy jelennek meg előttünk, hogy vagy a legkisebb mértékben se keltsenek félelmet, vagy éppen ellenkezőleg, attól függően mi céljuk van. - döntötte halántékát a kád szélének, ahogy behunyt szemmel hallgatta Terryt és a víz mozgásából fakadó hangokat. - A Mára egyébként is női név. - tette még hozzá, s akkor akkor emelte fel kételkedően fejét, hogy a férfira nézzen, mikor amaz úgy tűnt belátta tévedését. Bólintott rá. Illetve később arra is, amit utána mondott Terry, közben pedig felkelt és kilépett a kádból, elfogadva a törölközőt, amit ugyanolyan ráérősen, de gondosan maga köré tekert és megvárta a férfit.
- Persze. - fogadta el a lehetőséget, amúgy sem adott sokat erre az udvariasságból fakadó dologra. Ő korábban is bizalmibbnak érezte, ha valakivel tegeződhet, és azokkal magázódott, akiket jobb volt távol tartani. Kilépve a hűvösbe a meleg víz után akaratlan is meglegyintette a szabadulás lehetőségének szele, noha elég korlátozottak is voltak annak opciói. Ám az, hogy már bilincsben sem volt, illetve néhány percre Terry is magára hagyta igen nagy kísértést okozott. Meg is állt egy pillanatra a törölközésben, miközben az ablak felé pillantott, ami alatt Terry egy másik helyiségben kotorászott. De még ha ki is jutna, összetörné magát, ha nem halna bele később. Ő pedig jobban vágyik a szabadságra, mint a halálra. Márának igaza volt. Ha Terry meghal, nagy eséllyel elfog tudni szökni, hisz ki tudhatja, hogy itt van nála? Mire ráébrednének talán már egy másik országban lesz. Végül anélkül, hogy bármi is történt volna, Terry is visszatért, ő pedig a haját is átdörzsölte kicsit. A ruhák olyan nagyok voltak, mikor felvette, hogy az ing lényegében így is eltakarta, amit kell. Maximum annyi, hogy nem gombolta be nyakig. Az övre is szükség volt, mert ha nem is azonnal, a mászkálástól biztos lemászott volna róla a férfi nadrágja. Az viszont meglepte, hogy kapott övet. Olyasmit még a pszichiátrián sem adnak nekik. Nem véletlenül. De most jó volt nadrágtartónak, semmint ön és közveszélyes károsító eszköznek. Elbabrált az öv befűzésével - főleg hátul - és megszorításával, mikor félúton meg is állt a mozdulatban, ahogy leesett neki, mit mondott Terry. A kórházban nem viselhetnek mást, csak, amit ott kapnak. Ezt bizonyára ő is tudja. Vagy talán hosszútávra tervez? Ennyire naivan hiszi, hogy megtudná menteni a fogságból? Vagy Mára "példáját követve" megakarja vezetni? Nem kérdez rá, mert nem akarja tudni, ahogy csalódni se, bármi is lenne a válasz és az azt követő jövője. Éhesnek sem volt éhes, de csak, mert kissé frusztrált volt, ezt azonban nem akarta a férfi orrára kötni. Szabad volt, szabadabb, mint eddig, még is fogságban. Mehetnékje volt, sőt, futhatnékja. Tenni, venni és élni akart, és lelke mélyén bántotta, hogy még mindig nem érzi azt a kellő felszabadultságot, pedig már nem egy ember életét kioltotta. Igaz, csak éppen azét nem, akiét ki kellett volna. Ledobja magát a kanapé egyik szélére. Lábait felhúzza eldöntve őket a kanapén, és a kartámlára könyökölve, s támasztva fejét néz fel rá.
- Mit akarsz tudni?

outfit || thx. || ambience || In Terry's apartment

...Upon one summer's morning, I carefully did stray
Down by the Walls of Wapping, where I met a sailor gay...

Nyilvánvaló. - bólint egy aprót, de határozottat, miközben a rózsaszínes, piszkos víz felszínét cirógatja a keletkezett hullámokat figyelve. - Nem veszem ki gyerek kezéből az édességet, de, ha egy egész csokitortát kívánnak szemeim, akkor annyit veszek, nem csak egy szeletet. És ugyanez van, akár a szexnél is... Ha nem vigyázok és terhes leszek, az én problémám... de csak azért, mert odabent megvonják tőlünk, nem kell elfogadnom azt... - csóválja fejét, bár őt kevésbé foglalkoztatta a jelenlegi testiséget és azoknak zavara, mint mondjuk Terryt. De a démon nevét illetően, azért érdeklődve hallgatta, mire a végére félmosolyra húzta száját.
- Ugyan már... mit számít ki hogy ejti vagy írja... A lényeg, hogy nincs neme. Azért volt női alakban, mert így előbb hallgattam meg, minthogy elfutottam volna... Higgyen nekem, maga se futott volna el. - sandított fel félszegen, majd vissza is pillantott a vízre. A kellemes fürdőzés után már is nem érezte magát olyan elveszetten, bár fogságban már inkább. Ment volna, ha tehette volna, de igazán ideje sem volt kitalálni merre tegye, ráadásul sanszos, hogy Terry jobb kondiban van, mint ő, nem biztos, hogy le tudná hagyni.
Nem erőszakoskodott, neki végül is mindegy volt, hogy mikor beszélgetnek róla. Igazán túl sem akart esni rajta, csak gondoltam, ha már úgy is itt vannak. Az étellel sem volt gondja, egyszerűen nem érezte magát éhesnek. Úgy volt vele, hogy úgyis evés közben jön meg az étvágy. Majd nézi, ahogy a másik eszik - mégha illetlen is- aztán csak rá fanyalodik. Ha nem, az se baj, ha kihűl, vagy kicsit megszárad. Egy ideje már amúgy sem nagyon jutott friss ételhez, miután megszökött. Ellenben mikor a kaja mellé az asztalra került a hangrögzítő már nyugtalankodott, noha ez egyenlőre kimerült abban, hogy ujját rágcsálta, ha nem épp körmét, és Terryt hallgat, továbbra is kételyek közt figyelte a kis gépezetet. Látott már ilyet, és az is csak a bajt hozta rá. Hogy elterelje róla figyelmét felpillantott az éppen evő férfire.
- Mit csinálnál, ha kiderülne, hogy ez a Joseph tényleg bűnös? Gondolom elfognád, ez eddig oké, de mi lesz utána? Kárörvendeni fogsz, hogy bezárták valahová. Örülni fogsz neki? Vagy... sajnálni fogod és megpróbálsz neki segíteni, jó buddhistaként? Vagy egyszerűen hagyod, hogy ott öregedjen meg egyedül, magányosan és meg nem értetten egy börtönben, csak mert... a társadalom így működik? Azt gondolom minden élet elvételének oka van, néha önvédelemből is követünk el gyilkosságot, hogy mi életben maradjunk... talán akkor is börtönben a helyünk? És ha kiderül, hogy tényleg ártatlan? Bocsánatot kérsz? Elég volna... és neked is? Azért vagy egyedül, mert mindenkiből a rosszat feltételezed? - biccentette oldalra fejét, miközben Terryt figyelte. Vagy ha mellette ült, akkor a vállára hajtotta fejét. Legalább is egy darabig, mert sokáig ülve sem maradt. Helyette felpattant és az ablakhoz sétált, hogy kinézhessen, bár nem szerette volna, ha bárki meglátja, ezért elkezdte körbejárni a szobát, míg végül megállt a szobor előtt.
- Szoktál imádkozni...? - kérdezte, noha közben meglátta a rizsszemeket a tálba, így hamar választ kapott rá. Eltöprengett rajta, hogy vajon a szobor mennyire lehet nehéz, és ha elbírja, vajon, ha ki törné az ablakot, annak szilánkjaival megtudná e támadni az ártalmatlanul evő férfit, de noha, nem bízott benne, egyre nehezebben vette rá magát. Elvégre neki köszönheti, hogy még itt van és nem egy ágyhoz szíjazva valami fehér szobában. Végül visszaült helyére és megint a férfire pillantott. - Szerintem neked nincsenek barátaid... és ez nagyon szomorú, mert azt gondolom, bár tévúton jársz... nem vagy rossz ember... - noha azt már nem tudta volna megmagyarázni, hogy akkor miért kell meghalnia, de ő sem tudhat mindent.

outfit || thx. || ambience || In Terry's apartment

...Upon one summer's morning, I carefully did stray
Down by the Walls of Wapping, where I met a sailor gay...

Eltöprengve hallgatta a férfit, mikor az én bűnösségemről vagy épp ártatlanságomról volt szó. Valahogy nem tudta megérteni őt, lévén, hogy ezidáig sokszor beszéltek a folyamatokról, a tettek és következmények fontosságáról, most még is mintha mosni akarná Terry a kezeit.
- Szóval te lényegében a sintér vagy ebben az egészben, aki elfogja, akit el kell és utána hagyod, hogy azt tegyenek vele, amit akarn... amit a társadalom elfogadottnak ítél meg. Csak mert a munkád ott véget ér. - bólogatott magának, ahogy tudatosította a tényeket. Bár nem szándékosan próbált hatni, vagy manipulálni a férfit. Egyszerűen csak próbálta megérteni ő melyik oldalon áll. Az utolsó néhány mondata viszont arra is válasz volt, amit ő fel sem tett. Hogy milyen jövő elé néz majd Oakley. Ő is gyilkos, neki is börtönben a helye. Annyi a csavar, hogy neki papírja van róla, hogy oda nem mehet. Ergó, irány a diliház. Bár nem bízott jobb lehetőségekben, ennek tudatában még is csalódottnak érzi magát.
- De ha odabent megölik, az jó részt a te hibád lesz, hiszen el sem jutna a cellákig, ha nem kapnád el, ugye? - kérdezte akkor már a fejét a férfi vállán pihentette. - Jó, ha az ember tudja, hogy mi a jó és a rossz, ha megtudja különböztetni, de milyen pokoli nehéz tud lenni, mikor saját magunk esünk a csapdájába. És ne tagadd, mert te tiszta szívedből vágysz rá, hogy végre bilincset tegyél a kezére. Szegény, szegény, Joseph... nagyon gyűlölheted. - sóhajtja. - Én a szemed láttára öltem lényegében, mindegy, hogy milyen okból, hiszen te magad mondtad, hogy aki, öl az bűnös. Most még is itt vagyok veled és még a segítséged is felajánlod, noha pontosan tudod, hogy semmit sem tehetsz. Nem mehetsz szembe a társadalommal, se a törvényekkel. Ő róla pedig csak feltételezed, hogy embereket öl, és vesz rá másokat, hogy öljenek, még is mindenbe belekapaszkodsz, hogy bezárhasd egy olyan helyre, ahol tettei miatt akár meg is ölhetik, ha nem a törvény, akkor a rabok. - motyogta elszomorodva. - Nem ismerem, de szinte már... sajnálom őt... - teszi hozzá halkan, miközben Terry combjára simít, mielőtt végül felkel mellőle. S noha jobbára mindig másokról beszéltek, Oakley úgy érezte kezdi egyre jobban megismerni a férfit, akivel jelenleg egy szobában van. Árulkodóak a jelek, mikor elakad a szava, vagy zavarba jön, esetleg tereli a témát. Nem a legokosabb nő, valószínűleg fejleszteni sem nagyon tudná magát, amíg fejében egy szomszédoktól hangos panellakásban él, de vannak tisztább pillanatai is, amikor képes egy-két kirakós darabot a helyére tenni.
- A-a, Terry, a kettő egyszerre nem megy. Ha gyanakszol rá, mint, gyilkos, eleve nem hihetsz a jóságában. Ezzel nem engem csapsz, hanem magadat. Látnod kell magad, tisztáznod kell magadban az érzéseid mások és magad felé is. Mert így honnan is tudhatnád, nem e démon csapdájában vagy épp. - fordul felé egy pillanatra, mikor eléri a szobrot és közelebbről is szemügyre veszi. Végül ismételten fordult felé akkor már ő is elmosolyodva.
- Tudom, te kis buta. - értette arra, hogy ő is tudja hogy hívják a szobrot, vagy mi az. - Milyen furcsa, hogy egyesek totál őrültségnek találják, ha valaki egy szobor előtt térdepelve imádkozik neki... Különös, hogy a társadalom mit hajlandó elfogadni és mit nem... - sóhajtja, mert bár nincs baja a vallásokkal, se a hívőivel, de nem érti miért különböztetik meg azt, aki Istennel beszélget azzal, aki talán kárhozottak hangját hallja a pokolból.
- Egyszer régen azt álmodtam, hogy egy mezopotámiai főpapnő voltam, akit istenítettek a hívei, noha a pestistől se őket, se magamat nem tudtam megóvni. Mikor elmeséltem az orvosomnak, nem mondott rá semmit, de a folyosókon mindig kinevettek és gúnyolódtak rajtam a dolgozók. A hangok meg persze megerősítették őket, de egy nap megelégeltem a dolgot és megfordultam, hogy visszaszóljak. Valami ütőset akartam volna mondani, de jó csúnyát, hogy elhallgassanak. De ahogy fordultamban rá böktem az egyikükre, olyan nyelven szólaltam meg, amit odáig nem is ismertem. Adda ni ka dingir asar po me. Sőt... sokáig utána sem tudtam mit jelent. Akkor viszont tényleg elhallgattak, és az illető azonnali hatállyal felmondott. Vannak bizonyítékok a lélekvándorlásra is, még is sokan őrültségnek tartják. - mesélte el egyik igaz történetét, s bár, alapvetően sosem tartotta magát ilyen hatalmas egyénnek, a tudat, hogy egykoron akár még az is volt, jól esik lelkének.
Aztán ahogy visszaült visszatért témában a férfihez, akit továbbra is próbált megfejteni, noha nagyjából már látta milyen célok vezérlik. Az viszont meglepte, hogy még csak nem is tagadta azt, hogy nem dúskál a barátokban. Felhúzta lábait, egyiket eldöntötte a kanapén, másikat lazán átkarolta, bokájánál össze kulcsolva ujjait és úgy ült Terryvel szemben, legalább is amennyire a férfi is felé fordult. Megint csak elmosolyodva hallgatta, sőt a végére el is kuncogta magát.
- Szóval, aki okos és jó társaság, de nem olyan szép, az már annyira nem is jó ember? Joseph talán csúnya? Vaaagy nem olyan jó társaság? - fordította ki direkt a férfi szavait.
- Te is jó társaság vagy, Terry, és a körülményeket tekintve, jó házigazda is... - mosolyogta, fejét a kanapé hát támlájának döntve oldalt figyelve, ahogy a másik evett. A kérdés nyomán ugyan elnézett a hamburgerek felé, de végül megrázva fejét visszanézett a fickóra.
- Nem vagyok éhes. De nyugodtan megeheted a többit is. Olyan aranyosan majszolsz, mint egy hétig éhező kis mókus, csak nekik meg van az a képességük, hogy így tele tömjék a szájukat. - ábrázolta felfújt arccal, míg végül el nem nevette magát.
- Hallottál már a Sweet Dreams nevű altatószerű kábítószerről? Képes rá, hogy hosszú és végtelenül boldog álomba merülj, míg tart a hatása. Legközelebb, ha hozzájutok, te biztos egy repülő mókus alakjában jelensz majd meg benne... - mosolyogta.

outfit || thx. || ambience || In Terry's apartment

...Upon one summer's morning, I carefully did stray
Down by the Walls of Wapping, where I met a sailor gay...

Félrebiccentett fejjel bólogat neki, hiszen pontosan ez a lényege. Az ember mentés tök jó dolog, na de az éremnek két oldala van. Nincs annyira kóbor és veszélyes kutya, egy részüket tán még meg is mentik attól, hogy elüsse őket egy kocsi. Na, de mindenki tudja, hogy ez a humánus altatás, épp olyan népszerű dolog ott is, ahol túl sok a kutya, mindegy, hogy azok életerős, egészséges kutyák, akik nem tehetnek róla, hogy árvává lettek. Nem ismer Oakley, nem lát a fejembe, abból indul ki, hogy őt is sokan félreértik, megbélyegzik, pedig talán nem is olyan szörnyű, mint azt mondják. Bármilyen meglepő vannak érzései, tudása, hobbijai, sőt vágyai, melyeknek nagy része apróságokból állt. Ha pedig az embert mindentől megfosztják és semmibe veszik, lényegében pedig csak agonizál, kénytelen változtatni és a változtatás áldozattal jár. Olykor élővel. Látta Terryn, hogy érti mire gondolt a sintéres hasonlat alatt és hogy rosszul érintette az igazság, dehát ennek épp ez a lényege. Az ugyanis olykor fáj. De szépen megpróbálta leütni a feldobott labdát. Tény, ami tény, a halál bárhol utol érhet...
- Igen, meghalhatott volna az én kezem által is, de akkor a te lelkiismereted tiszta marad, hiszen tudod, hogy nem csaltad oda. Én sem tudtam, hogy azokat az embereket megfogom ölni. Nem így akartam, ők pedig pláne nem. De engedelmeskednem kellett és azt hittem ők a célpontok. Most pedig a halottak hozzátartozói valószínűleg magukat is okolják az elvesztésük miatt, hiszen ezek az emberek züllött, hajléktalan fiatalok voltak, akiket... legalábbis néhányukat a szüleik üldöztek el otthonról. Mostmár biztos bánják, hogy nem hagyták a fenébe, hogy egész nap játsszon a gyerek, mert legalább élne. A halálnak meg van az a rossz szokása, hogy bűntudatot okoz azokban is, akik csak egy picit járultak a körülményekhez, mégha nem is tudatosan. - magyarázta el kicsit közérthetőbben, noha sejtette, ezzel talán még nagyobb bűntudatot kelt majd benne, és hazudna, ha azt mondaná, nem erre hajtana kicsit.
- Na de itt a bökkenő. Honnan tudod, hogy ő ezt tudatosan teszi, ha még abban sem vagy biztos, hogy ő az, aki teszi? Azt nem tagadom, hogy a drogok kellő gátlástalanságot adtak, ahhoz, hogy a legparányibb kételyeket is elfedje bennem, hogy, amit teszek, az jó e vagy rossz, de a skizofrénia nem tud tombolni. Ez nem egy láááz... vagy nátha... ez van és lesz. Olyasminek tudnám leírni, mint egy kényszerítő erőt. Részben mindig is tudatában voltam annak, amit tettem, csak egyszerűen nem tudtam nem megtenni. Mint, amikor van egy szúnyog csípésed, amit nem akarsz véresre vakarni, de annyira éget és fáj és viszket, hogy egy idő után muszáj. Aztán persze picit múlik tőle, de idővel, megint érzed a kényszert, hogy a csontodig lekapard azt a fránya kis csípést. Vagy tudod mit...? Olyan ez nekem, mint neked a munkád vagy a társadalom. Nem tetszik, amiket kitalálnak, te is tudod, hogy van, ami igazságtalan, de megteszed. Meg, mert muszáj. Rossz érzés, mert nekem nincs semmilyen zúgom, ahová elbújhatok ezek elől a hangok elől, és teljesen sosem csitulnak el... na jó... talán, mikor alszom vagy be vagyok lőve. - vonja meg finoman vállát.
- Néha olyan hangokkal szólítanak meg, amiket én is ismerek, és van, hogy már magam sem tudom, hogy amit hallok az igazi vagy csak a fejemben van.
- Igen, és tudom, hogy különbséget kell tennünk, de amiket a társadalom próbál szétválasztani rossz irányú. Ha egy milliméterrel odébb teszik a megkülönböztetésüket, én még mindig szabad lennék, és ki tudja... talán már családom lenne, vagy tanár lehetnék, vagy egyszerűen csak boldog, hogy friss levegőt szívhatok. Nem öltem embert, Terry. Annyi volt a bűnöm, hogy voltak napok, amikor helytelenül viselkedtem. Megütöttem egy embert, mert a kutyája azt mondta, hogy előző este bántotta őt. Levertem egy sor müzlis dobozt a boltban, mert a rajta lévő nyulak kinevettek a ruhám miatt. Nyáron meg megmártóztam meztelenül az egyik szökőkútban, de a benne lévő szobrok mondták, hogyha melegem van, nyugodtan ússzak egyet. Még is bezártak évekre. Most pedig, hogy megöltem néhány embert... szabad vagyok. Mármint... ahhoz képest, amilyen szabad eddig voltam... - javított magán lebiggyesztett már-már síró szemekkel.
- Igen, mert az éremnek két oldala van. De mielőtt feldobod az érmét, eldöntöd, hogy melyikre voksolsz, és bízol benne, hogy az lesz. - világosítja fel az érmés példájával.
A téma változatosan alakult, így igazán egyiknél sem ragadtak le, ami elősegítette, hogy mikor kezdett kissé komor lenni a hangulat, feldobják valami könnyedebbel. Mire a főpapnő történetéhez értek és Terryt láthatóan érdekelte a dolog, Oakley mosolyogva bólogatott rá, bár bízott benne, hogy végül nem jár úgy vele is, mint a doktorral. A kanapénál feldobott téma pedig csak még inkább javított a hangulaton. Oakley mosolyogva hallgatta a mentegetőzést, de az alól nem tudott kitérni, hogy a férfi a felsoroltak közt megemlítette a szépet is. Ha bárkiben jó társaságra lel, akkor miért fontosak ezek a jellemzők? Ha pedig nem lett volna fontos a küllem, miért emelte ki még is? Nem hitt neki, de mosolyogva bólogatott, mintha részben elhinné. Egészen addig, míg ez a... uhh.. hagyjuk is, nem írta le, hogy milyennek is képzel. Na arra a lányból is kibukott a nevetés, mert akárhogy is, ez így elég viccesen jött ki. Hát még a mókus fej, ami végül annyira mégsem volt jó ötlet, így jobb híján, felhagyva a bohóckodással, kicsit megütögette a férfi hátát, nehogy a végén megfulladjon, aztán ezt is rákenjék a lányra. Hát mondjuk... totál az ő hibája volna... és én is örülnék neki. Na mindegy...
- Nem tudom... Mert aranyosak, egyáltalán nem agresszívek, pedig tudnának harapni. Magányosan élnek, és bár elsőre úgy tűnhet, milyen szabadon szárnyalnak, valójában csak siklanak a levegőben, mint ahogy te is csak hagyod, hogy vigyen az áramlat, amivel... nincs baj. A mókusnak is jó így. - vonja meg vállát ismételten.
Mikor Terry letört egy darabot a hambiból, harapás helyett, gyanakodva fürkészte kezét, vajon mit akar vele, vagy ennyire zavarba hozta volna az előbb? Aztán nagyokat pillogva nézett a felé nyújtott falatra, majd a mögötte lévő fickóra, míg végül elmosolyodott. - Jaj ezt ismerem. Ezután jön, hogy ha nem, akkor ledugod a torkomon, mert nincs neked időd ennyi beteg mellett, hogy mindenkit megetessél stb. stb. stb... - forgatja meg szemeit, kívülről fújva a kórházbeli dolgozók hozzáállását a betegekhez. Az ajánlatra is ismételten elkerekedtek szemeim a nem várt poéntól, és el is nevette magát. Sajnálatos módon kezdte megkedvelni a furcsa fickó, furcsa személyiségét, noha a hangok folyamatosan bogarat próbáltak ültetni fülébe. Elfogadta a falatot, de azért a biztonságkedvéért, megfogta a férfi csuklóját, mert aztán ki tudja, nem e nyomja le tényleg két ujjal a torkán. Azért az ottani alkalmazottak sem épp túl épelméjűek. Ha viszont Terry tényleg tartotta a szavát és a falat lenyelése után tényleg vágta a grimaszt, Oakley elnevetve magát nyomta meg két oldalt az arcát, és utána is úgy kacagott rajta, hogyha sokat dülöngélt volna a kanapén, biztos leesik. Amúgy sem mostanában volt ilyen önfeledt napja, a négy fal közti nevetések többsége csak kényszeres és kicsit sem őszinte, mert ott aztán nincs min nevetni. Terry gyerekes és gondoskodó megnyilvánulásai azonban az ő gyerekkori barátjára emlékeztették, aki szintén sokat bohóckodott a kedvéért, mikor éppen rossz napja volt. Ez is egy ilyen nap volt... Lehet, hogy Terry volt az a gyerekkori barát? Nem. De Oakleyban azért felvetődött az ötlet, noha tudta, hogy még a nevük sem egyezett.

outfit || thx. || ambience || In Terry's apartment

...Upon one summer's morning, I carefully did stray
Down by the Walls of Wapping, where I met a sailor gay...

Nem szeretem a kirakóst. - csóválta fejét, de látszott rajta, hogy érti a lényegét, noha úgy gondolta Terry továbbra sem őszinte vele, hiszen a kádnál még arról győzködte, hogy én árultam el a lányt és tettem bolonddá, én vagyok a gyilkos. A többi viszont elterelte figyelmét, hogy reflektáljon is rá. Összevont szemöldökkel merengett és hallgatta Terryt, miszerint meg van annak a lehetősége is, hogy több gyanúsított is van.
- Azért ez elég kemény... Mármint egy ember után nyomozni is nehéz lehet, de több ember után... Még az is lehet, hogy én is Joseph embere vagyok és most is csak összeakarlak zavarni, hogy... tudom is én... mellé állj... Vagy behódolj neki. - felelte egy lehetőségként, bár szerencsénkre - most már főleg az enyémre - személyesen nem ismertük egymást.
Szerencsére nem volt olyan komor a hangulat, sőt a végére egészen barátivá vált a légkör, noha én azt gondolom voltak bugyuta és intim pillanatai, dehát kinek mi.
Elfogadta a falatot, bár azért ő is óvatos volt, és inkább fogta a férfi csuklóját, míg le tudták a procedúrát. Utána viszont jót nevetett az alku férfire eső részén, aminél nem tudta megállni, hogy ne ő nyomja ki az arcából a levegőt, bár egyáltalán nem volt durva. Ha egyébként mentálisan egészséges lett volna, bizonyosan furán nézett volna Terryre. Igaz, ott már akkor a fürdetésnél is... Így meg, inkább majdnem félreértette semmint, felháborodott volna, hogy hát azért na.
- Mint egy kutyának? - vonta össze értetlenkedve szemöldökeit, de mikor a férfi közölte ő mire gondolt egyből magasba is szöktem szemöldökei, és széles mosolyra húzta ajkait. Hát mennyivel jobban hangzik már? És melyik őrült ne örülne annak, ha valami nemesként kezelnék?
- A szőlő finom... - felelte rá végül elmosolyodva, ezzel igazából rábólintva a dologra. S ha Terry felkelt, ő is így tett, majd nem olyan szorosan, de követte őt az ajtóhoz, ami ugye zárva volt. Ha látta is hova rejtette a kulcsot, Terry igazából két fejjel volt magasabb nála, szóval még egy vaskos telefonkönyv is kevés lett volna, hogy elérje, bárhová is rejtette. Ha nem zárta ki a konyhából, oda is követte, miért ne tette volna? Ahogy Terry nem tudta, mi járhat Oakley fejében, úgy a lány sem tudta, hogy a másik fejében nem e fordult meg valami rossz dolog. Úgy hitte a látszat ellenére egyikünk sem bízik a másikban, maximum örülnek, hogy van valami társaságuk.
Amennyiben bejutott a konyhába, ha nem is gyanakvóan kapkodva fejét, de azért ráérősen körbenézett. Eleinte csak a szemeivel, és jobbára a férfi mögött, kicsivel később, nem sokkal a belépésük után viszont kicsit lemaradt a konyha pultnál úgy nézelődött körbe. Ha volt késtartó, akkor a mellé dőlt a pultra karjaival és felsőtestével ráhajolva, mintha csak ott akart volna türelmesen várni, míg a másik megtalálja a szőlőt. Ha nem volt kitéve sehova kés, úgy szép csendesen a fiókhoz lépett és amíg mondjuk Terryt lefoglalta a gyümölcs elővarázsolása, ő kihúzta azt, hogy belenézzen. Persze a hangok nem csak a bámészkodásra biztatták, de még ha csak vajazó kés is akadt bent, lelkesítették, hogy vegyen belőle, mert nem tudhatja, hogy a férfi nem-e szándékszik bántani.
Ha idő közben a férfi megfordult és észrevette, még az előtt kirántotta kezét rémülten, mielőtt kivett volna bármit is, és esetleg még halkan bocsánatot is kért, előre félve a következményektől. Hiába, túl nagy volt a kísértés, most is az, és nem biztos benne, hogy a következő pillanatban nem nyúlna bele, hogy ezúttal ki is vegyen valamit belőle.
Ha nem vette észre, sűrűn a háttal álló férfire pillogva markol fel egy kést a fiókból és meg is emeli, mert akkor ott abban a hittben lesz, hogy van elég ereje ahhoz, hogy leszúrja, vagy akárcsak vállon, és akkor ő meg megpróbál elfutni lehetőleg világgá. Még a hangok is már-már ritmusra kántáltak a fejében. Azt is tudta, hogy gyorsan kell dönteni, mert egy szőlő elővétele kb. fél perc sincs. Félt is nagyon, dühös is volt, meg zavart is, úgy remegett, mintha minimum őt akarnák most kivégezni. Végül, mielőtt Terry megfordult volna, mezítláb egészen hangtalanul lépett oda, és a vállába szúrta a kést. Legalább olyan erővel, mint mikor egy kisgyerek műanyag repülővel böki meg a szüleit, szóval, jó, ha az öltönyén marad egy kis gyűrődés utána, legalább is míg ki nem mozdul abból a pózból, hogy az se látszódjon. A legszomorúbb az egészben az volt, hogyha meg is fordult közben Terry, még akkor is a késsel "döfködte" vállát csak már elölről, miközben hüppögve nyomta fejét a másik mellkasába. Most sem volt épp a helyzet magaslatán, és még csak drog sem volt benne, hogy legalább erősebbet döfjön a késsel. Ha ki is vette a kezéből, nem ellenkezett, a kés helyett viszont egyből az öltönyére markolt, vagy az ingjére, ami épp volt rajta.
- Sajnálom... - hüppögte elkeseredve. - Nem akarlak bántani... de visszamenni se... - ütögette finoman mellkasába a fejét a kételyei miatt.

outfit || thx. || ambience || In Terry's apartment

...Upon one summer's morning, I carefully did stray
Down by the Walls of Wapping, where I met a sailor gay...

Meglepték Terry szavai, leginkább az, hogy ilyen nagy kanyart vett élete. Még is miféle ok nyomán döntött úgy, hogy a békés létet felcseréli egy halállal és vérrel telivel? Rákérdezett volna, de attól tartott, nem lenne hozzá túl őszinte a férfi.
- Azt hittem rendőrökből és nyomozókból lesznek FBI-osok. - jegyezte meg meglepődve, mert végig abban a tudatban volt, hogy ez is amolyan piramis jellegű. A kis járőr később nyomozó, aztán kapitány lesz, míg végül megannyi tapasztalattal és gyakorlattal felkerül a nagyok közé Ki előbb, ki később. A végére egészen kellemessé vált beszélgetést, végül a konyhába való séta vetett végett, noha az sem feltétlenül a helyszín miatt, mint inkább a rosszindulatú üzenetnek, amit a fejébe ültettünk, és amíg ezek szerint továbbra sem hagyta nyugodni. Annyiból szerencsésnek mondhatom magam, hogy tudtam egy skizofrén mindig az is marad. Nem gyógyítható, csak kezelhető. A hangok pedig sosem fogják jó dolgokra buzdítani. Ezért is voltam benne biztos, hogy sikeresen véghez viszi a gyilkosságot, majd az öngyilkosságot. Fenébe, azzal az üres tárral. Idő közben a hírekből már én is tudtam, hogy nem csak a lány élte túl, de Terry is. Ezért igyekeztem a lehető legjobban bevédeni magam.
Oakley bizonytalan volt, s ha nem dübörgött volna fejében a gyilkosságra való ösztönzése, bizonyosan el se tekintett volna a kések felé. A hangok viszont ügyesen kombináltak és igen hihető győzködéssel vették rá, hogy kezébe vegye a kést, és persze sorsát. Olyan volt ez, mint máskor, mintha valami idegen erő irányította volna kezét, ami végül ugyan célba ért, de nem eléggé mélyen. Talán ereje lett volna hozzá, de képtelen volt rávenni magát, pláne, ahogy hallgatta milyen teljesen hétköznapian viselkedik a férfi. Nem azért volt neki furcsa, mert valami különleges kiválasztottnak érezte magát, hanem, mert évekig teljesen más környezetben élt, és az effajta megszokott viselkedés formák, mint az emlékeztetők, mások megajándékozás vagy a konyhában való tevés-vevés, ott maximum képernyőről virított vissza. Fura, de az utolsó években már ő sem vágyott annál többre, minthogy óra csörgésre ébredjen, kávét főzhessen és rántottát csinálhasson. Vagy gy forró bögre teával kezében kihajolhasson a jó időbe, és eldöntse, hogy ma biciklizni megy vagy csak leül és olvas egyet a saját kanapéján. Részben irigyelte is emiatt Terryt, de mint kiderült, annyira nem, hogy esetleg meg is ölje miatta. Bizonytalan volt, hogyha életben hagyja, jól jár, ahogy abban is, hogy nem e lesz neki rosszabb, ha megöli. Terry elbizonytalanította. Mindezek ellenére sem volt benne biztos, hogy nem fog még neki futni egy párszor.
Mikor kis híján az ingébe fojtotta magát sem az volt a szándéka, hogy eláztassa a ruha anyagát, hanem, hogy érezze a illatát, ami jelenleg az egyedüli dolog volt, amiben biztos lehetett, hogy valós. A hangok játsszák ki a legkönnyebben, aztán a szemei csapják be, de az orra csak a legsúlyosabb pillanatokban hagyta cserben. Úgy remegett még akkor is, miután engedett az ölelésből, mintha meztelenül fetrengett volna kint a hóban pár órát. Kétségbeesve figyelte a férfi mozgó ajkait, és próbált az ő hangjára koncentrálni. Más nem volt a szobában, így kizárt, hogy a többi hang valódi legyen... gondolta Oakley. A keze melege is elég valóságosnak tűnt, bár a hő megint olyan dolog, ami becsapós. Még egy lázas számára is, nem, hogy egy őrültnek. Igazából nem volt biztos, hogy nem e telik bele jó pár órába, mire lassan lenyugszik, de Terrynek csak sikerült kizökkentenie abból a sokkból, amiben jelenleg volt.
Mikor álla alá nyúlt, bociszemekkel nézett fel rá, mert azt hitte továbbra is győzködni fogja, ő pedig csak bízhat benne, hogy igazat mond. Ám, ahogy közeledni kezdett, még ha nem is teljesen akkor, de ahogy összeértek ajkaik, lassan, de látványosan hagyott alá remegése, és a meglepettségtől az utolsó könny is lehullt arcáról, aztán több nem is szökött szemébe, ami az egész váratlan szituációra el is kerekedett. Na ilyesmiben aztán tényleg nincs részük a bolondoknak a pszichiátrián. Szerencsétlen lány, nem is a sokk végett nem viszonozta - főleg, mert éppenséggel ellenkezőjét érezte - hanem, mert egyszerűen kiveszett belőle az az érzés vagy ösztön, amivel tudnia kéne, hogy most éppen mit is kellene tennie. Mint amikor Terry fürdette. Simán odaüthetett volna, vagy legalább reagálhatott volna valamiképp, amikor olyan helyekre nyúlt, de mivel sokáig nem nagyon tehetett mást, mint engedelmeskedni vagy épp hagyni magát, most is inkább ez kerekedett felül benne. A hangok a fejében viszont alább hagytak, én a hangos ócsárlás helyett, alig hallható suttogásra csökkent a hangerő. Még csak el sem pirult a férfival ellentétben, mintha még a bőre sem tudta, hogy akkor most mi van. Helyette csak némán pillogott a másikra, ujjait ő is lebénultnak tűnő ajkaira téve. Ahogy azt sem tudta eldönteni, hogy miképp viselkedjen, vagy reagáljon a férfi reakciójára. Ő is ijedjen meg? Vagy kezdjen megint sírni? Esetleg mosolyodjon el? Vagy vonuljon a sarokba? Még az is megfordult a fejében, hogy újra felfújja arcát, hátha kizökkenti magukat ebből a fagyott pillanatból. Végül leengedte saját kezét és odalépkedett hozzá, miközben lecsippentett egy szőlő szemet a tálban lévő fürtről és nem teljes egészében fogai közé fogva, az ing kicsit már ázott ruha anyagába markolva két kézzel, állt lábujjhegyre és nyújtotta fel ajkaival a szőlő szemet ajkai felé, amit még így sem ért el, ha a másik nem hajolt le hozzá és vette el kezét szája elől. A csókkal csak felsült volna, azt meg nem akarta, hogy kinevesse a másik. Majd gyakorol, felidézi a rég elmúlt szabad éveit, amikor még gyakran űzte ezeket a dolgokat. Már ha addigra tényleg nem kerül vissza, noha most inkább Terry szavai felé hajlott. Túl jól hangzottak. Furcsa módon Oakleyban is hasonlóan az a gondolat fogalmazódott meg, hogy talán Terry is valami felsőbbrendű lény, aki mint valami szirén vagy igéző szemű vámpír hipnotizálással feloldozza a terhek alól, ezért cserébe meg bizonyosan bármit meg is adna az, akit rabul ejt.

outfit || thx. || ambience || In Terry's apartment