Játszottál gyerekkorodban szemeltakarósdit? Azt a fajtát, mikor arcodra szorítod a két tenyeredet, és csak lassan, milliméterről milliméterre oldod fel a látásodat, hogy apránként vedd magad körül szemügyre a világot? Játszottál? Ha igen, akkor pontosan tudod, milyen érzés szeletekben észlelni mindazon dolgokat, amelyek a hétköznapokban körülvesznek. Olyan dolgokat, amelyek máskor megszokottak, és annyira válnak a mindennapjaid részévé, hogy nem is tudatosítod ezeket magadban, ekkor pedig rácsodálkozol pusztán a tényre is, hogy világod ilyen fokú ezerszínűsége egyáltalán létezik. Pontosan ez az érzés fog el most, ahogy felfelé baktatok a metró kijáratának lépcsőin. Egy lépcsőfok, még egy, majd még egy - pontosan ebben a tempóban tárul fel előttem a föld fölött lévő világ. Farmerek, kordnadrágok, térdnadrágok, pucolatlan cipők, dzsekik, blézerek, öltönyök, bőrkabátok, kapucnik a begombolatlan kabátokon, felettük vállig csüngő hajak, göndör gyapjas hajak, tollseprőként szétálló hajak: zsebre dugott kezek, telefont vagy szendvicset szorongató kezek, egymásba fonódó kezek, beszélő, hallgató, cigarettafüstöt eregető szájak. Sorjáznak, rajzanak, egymás hegyén-hátán szoronganak, mint a hangyák. Pókerarccal, enyhe utálattal szemlélem őket. Az elmúlt egy évben tudatosodott bennem, hogy nem kedvelem túlzottan az embereket. Nem gyűlölöm őket, csak taszítanak, ennyi az egész. Talán ennek az érzésnek is része van abban, hogy az utóbbi hónapokban a tömegeket kerülve, szinte csak az alvás-bevásárlás-edzés tevékenységi körben, és az ehhez kapcsolódó helyszínek Bermuda-háromszögében éltem az életemet.
Ami azt illeti, meglehetősen régen koptatta a lábam ezeket az utcákat is. Utoljára talán még az előtt a bizonyos lövés előtt, ami derékba törte a karrieremet. Akkor is mindössze kétszer - igaz, így sem elégedetlenkedhetem. Végeredményben kitüntető figyelemként könyvelhetem el, hogy Adriana beengedett a lakásába - persze, mérget nem vehetek rá, de kétlem, hogy túl sok kollégája büszkélkedhetett el ezzel a kiváltsággal. Úgy érzem magam, mintha a rendőri múltam, a történéseivel, a hozzá kapcsolódó személyekkel egyetemben egy szakadék másik oldalára, vagy egy másik dimenzióba került volna: én itt ragadtam ezen a parton, a korábbi életem a másikon, a kettő között pedig ott van annak az éjszakának az emléke, amikor hajszál híján pontot tett a sorsom végére egy nekem címzett golyó.
A ház előtt megállok egy pillanatra, amíg nyakamat megfeszítve felnézek a harmadik emeletre, aztán az ajtót belökve lassan felporoszkálok a lépcsőkön. Mellőzöm a liftet, mert úgy hiszem, szükségem van még némi időre ahhoz, hogy csak úgy megjelenjek Adriana lakásának küszöbén. A két utolsó találkozásunk emléke a kórházi ágyra, és arra a pillanatra datálódik, mikor a cuccaimat egy dobozba pakolva végleg kiléptem a rendőrség ajtaján, immár civilként. Azóta nem kerestem őt, ahogy ő sem engem - fogalmam sincs, hogyan fogad majd csaknem egy évnyi kihagyás után.
A harmadik emeleti folyosó végére érve megtorpanok a lábtörlőn, mintha hirtelen odaragasztották volna a lábamat. Még mindig nem tudom, miféle magyarázattal törjek rá: egy "nem volt időm, hogy keresselek" vaskos hazugság lett volna, amin úgyis átlát, a "nem volt kedvem, hogy beszéljek bárkivel is" mondat pedig még ennél is rosszabbul hangzott volna. Némi tépelődés után úgy döntök, jöjjön aminek jönnie kell, és ahogy hozza az adott pillanat, így hát kezemet felemelve kettőt koppantok az ajtón - szinte pisztolylövés jellegű robajnak hangzik a házat betöltő csendben. Csak bízom benne, hogy amikor az ajtó feltárul, nem egy pisztoly csövével nézek majd farkasszemet: igazából mindig is értékeltem és nagyra becsültem Adriana "Lara Croft", vagy éppen "Kaptár Alice" jellemét, de most eléggé érzékenyen érintene egy efféle fogadtatás. Pedig arra rá mernék tenni legalább száz dollárt, hogy a fegyverét még az ágyba is magával viszi.
Léptek szapora kopogása hangzik fel a lakásból, majd kitárul az ajtó, és megkönnyebbülök, hogy legalább az első néhány másodpercben semmi sem fenyegeti a testi épségemet. Szinte reflexszerűen emelem fel a kezemben szorongatott üveg bort, hogy meglóbáljam a barna szempár előtt.
- Állítólag a legjobb márka. Főleg vacsorára, főleg húsfélékhez. Főleg régi ismerősök újbóli viszontlátása apropóján - szalad ki a számon a mondat gondolkodás nélkül. A dolog kimenetele kétesélyes: vagy felvillan az arcán a már jól ismert mosolya, és beenged, vagy a képembe vágja az ajtót. Mindkét verzióra ugyanannyi esélyt látok.  

Elias & Adriana

Keep yourself alive

Munkamánás, megszállott, megrögzött, maximalista, makacs, önfejű, öntörvényű, hajthatatlan, fanatikus, sztahanovista és még ehhez hasonló jelzők jellemzőek rám és az életemre.
Valakinek ez talán nem normális, számomra azonban normálisabb nem is lehetne az az életmód, ahogyan élem mindenapjaimat.
A munkahelyemen nyílván pletykálnak rólam a hátam mögött, hogy elvesztegetem az életem, a fiatalságomat és azzal, hogy nem engedek embereket közel magamhoz, nem barátkozok, nem járok szórakozni, nem pasizok, csak tönkreteszem az életem. Ezt azonban csak a hátam mögött mondhatják, nekem biztosan nem merik. S mi ebben a legérdekesebb? Hogy engem egyáltalán nem érdekel a véleményük.
Az életemben történt tragédiák hatására megedződtem olyannyira, hogy szinte semmi nem állhat az utamba, soha nem adom fel és mindig elérem, amit akarok. Kell ennél több?
Talán még egyetlen egy: hogy az orosz maffiával is leszámoljak, ami azonban eddig csak egy sikeretlen tervnek tűnik. Azonban tudom, hogy eljön annak is az ideje és nem csak lecsukok egy egész bűnbandát, hanem a személyes bosszúm is révbe érhet azáltal.
A mai napom is úgy telt, mint a többi: kora reggel bemegyek az őrsre, azután némi unalmas papírmunka után nyakamba veszem a várost és nyomozok, embereket figyelek meg és hallgatok ki.
Pár napja kaptam egy fülest, miszerint az oroszok fegyverbeszállítójának egyik embere egy ismert bordélyban múlatja az időt. Nekem sem kellett több, azonnal meglátogattam, habár biztos vagyok benne, hogy ha az ember mocskos fia örömlányhoz megy, nem azt a bánásmódot várja el, amit tőlem kapott.
Azt hiszem, eltörtem pár ujját és pár bordája is bánta, de végül is sikerrel jártam, mert megtudtam, hogy a főnöke holnap este melyik klubban fog megfordulni.
A terv szépen előkészítve, már csak ki kell várni azt a bizonyos napot, amikor lépni tudok, azzal közel kerülni a német Gustav Hoffelmann-hoz.
Hát ilyen az én mások szerint unalmas és sivár életem, de én mégis szeretem. Imádom látni a bűnözők arcát, amikor rájönnek, hogy itt a vége, az átkozódó pillantásokat, amikor csuklójuk körül kattan a bilincs, az adrenalin-löket, mely ilyenkor szétárad az egész testemben, amikor harcolok, amikor célba lövök, amikor úgy mennek a dolgok, ahogy annak menni kell.
Ha tehetem, és nem délutáni műszakban nyomom, olyankor meglátogatom a kedvenc edzőtermem, hiszen mindig fittnek és edzettnek kell lennem.
A mai napom azonban eléggé elhúzódott ezzel a kis „kihallgatással’ annyira, hogy dolgom végeztével azonnal hazamegyek.
Első körben veszek egy frissítő zuhanyt, majd terveim közt szerepel enni valamit, majd még egy picit kutatni a neten hasonló egyének után.
Mondanom sem kell, hogy egyedül élek, s még ennek ellenébe nem sok embert engedek be a lakásomba.
Egyrészt, mert én magam is igen ritkán tartózkodom itthon, másrészt, mivel csak munkakapcsolatot ápolok egyes emberekkel, nem igazán van ilyesmire lehetőség.
Egyszerűen nincs szükségem barátokra, ismerősökre, pasikra, na, meg amúgy sem lenne értelme….
Tudom, hogy én magam is eléggé elviselhetetlen tudok lenni, de a mai világban ez kell ahhoz, hogy olyan kaliberű bűnözőket intézzünk el, mint amilyenekkel nekem és az apámnak van dolgunk.
Miután végzek a zuhannyal és egy kényelmesebb szabadidő ruhát veszek fel magamra egy szűk toppal, léptek zaját vélem felfedezni az ajtóm előtt.
Talán sok más embernek ez fel sem tűnne, de a sok éves tapasztalat és nyitott szemmel járás után, érzékszerveim is fejlettebbek, mint az átlagemberé.
Mivel nem várok egyáltalán senkit, azonnal a fegyverem után nyúlok és lassú léptekkel az ajtóhoz sétálok.
Nem az első eset lenne, hogy valamelyik törvényszegő akarna engem megölni, bosszút állni rajtam, elégtételt venni, persze sikertelenül. Minden esetre nem lepnek meg az ilyen helyzetek.
Várok, amíg az ajtó másik oldalán levő egyén tesz valamit, majd amikor meglepetésesemre nem beront, nem feszegeti a kilincset és a zárat, hanem becsönget rajta, én magam is lépek és kinyitom az ajtót, természetesen ösztönszerű mozdulatokkal az illetőre szegezve a bizonyos fegyvert.
Mikor aztán nem egy idegen arcán vélem felfedezni, hanem a volt társamét, Eliasét, kissé meglepődöm. Ez azonban örökös hidegvéremnek köszönhetően nem látszik meg rajtam.
Még pár pillanatig komoran meredek rá, még mindig rá tartva a fegyvert, amíg megbizonyosodok arról, hogy valóban nem jelent veszélyt, aztán lassan leeresztem kedvenc pisztolyomat. Talán nem vagyok mindennapi, de azért őrült sem, és nem puffantok le mindenkit, aki hozzám mer szólni.
- Elias. – ejtem ki lassan, kimérten a nevét köszönés helyett, de még mindig komor arccal meredek rá.
Nem igazán értem, hogy mit keres itt, még akkor sem, ha ő azon kivételes személyes közé tartozik, akit párszor beengedtem a lakásomba.
A társam volt, jó társam, könnyen összedolgoztunk, szintén elég vakmerő volt, ahogyan én is, mégsem találkoztam vele azóta, amióta az a baleset történt vele és kilépett a rendőrség falai közül.
Na, nem azért, mert nem érdekelt, csak úgy egyszerűen elmaradt. Én nem sokat megyek emberek közé, szerintem ő se, aztán valahogy csak azok a kapcsolataim maradnak meg, amiknek közük van a munkához.
- Hm. Még jó, hogy nem készültem vacsorával. – vonom meg a vállamat a hülye kis bevezető szövegét hallva, hiszen tudhatná, hogy én nem vagyok vevő az ilyesmire.
- Az ócska szöveg helyett mondjuk, gyorsan kibökhetnéd, hogy miért jöttél. Mindketten tudjuk, hogy akarsz valamit. – nézek komoly arccal a szemében, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem barátkozni jött, annál sokkal jobban ismer. Ezért is nem invitálom be egyelőre, csak az ajtófélfának dőlve, már karba tett kezekkel figyelem őt.
- Amíg nem csukom be az ajtót. – teszem hozzá várakozó pillantással, majd azért elveszem kezéből az állítólagos márkás bort.
Nem igazán fogyasztok alkoholt sem, de ha már hozta…
Nem, egyáltalán nem bízok benne, hiszen körül-belül egy éve nem találkoztunk, már nem rendőr, ki tudja, mibe keveredett bele, de azért adok neki egy esélyt és meghallgatom.

Az emberek hajlamosak elfelejtkezni arról, akivel mindennap találkoznak, sokkal inkább, mint bárki másról. Egy nap kihagyás is ezer évvel ér fel néha, a hónapok és évek meg talán nem is mérhetőek emberi időszámítással. Ha ezt vesszük alapul, akkor a legkevésbé sem vagyok meglepve a hűvös-langymeleg fogadtatáson, ami rám vár. Ha az ember valahová felkészülten érkezik, vannak a tarsolyában megoldások a kínosabb helyzetek kezelésére vagy áthidalására: én jelenleg nem igazán mondhatnám, hogy ebben a cipőben járok. Mégis, mivel indíthatnék azok után, hogy az elmúlt egy évben szinte megszűntünk egymás számára? Akár köszönetet is mondhatnék érte, hogy nem veri szét fejemen az üveget üdvözlés gyanánt, vagy nem csapja a képembe abban a minutumban az ajtót, ahogy meglátja a félfák között felbukkanó ábrázatomat. Azok között a félfák között, amelyekbe most szívem szerint beleverném a fejemet az idióta beköszönő szövegem miatt. Látni, hogy az elmúlt időszakban a legszükségesebbre korlátoztam az emberekkel való érintkezésemet: lassan sikerül leszoknom a normálisnak mondható viselkedésről is. Most esetleg elereszthetnék egy béna vigyort is, de kétlem, hogy pozitívan lendítene a jelenlegi helyzetemen.
- Adriana... - ejtem ki a nevét, mintegy visszhangként az én nevemre, amellyel fogad. Látom a pillantásából, hogy annak ellenére, hogy kollégák voltunk, társak, ez nem jelent számomra kivételezett helyzetet. Valójában ha belegondolok, ez a nő tényleg egy Terminátorral keresztezett Jégkirálynő. Az őrsön annak idején sokan ugrattak bennünket - ki komolyan, ki tréfásan - hogy talán több is van köztünk annál, mint amit a közszem lát. Egy ideig komolyan fontolgattam is, hogy randira hívom, de örülök, hogy végül nem tettem meg: lehet, hogy kapásból golyót eresztett volna belém válasz gyanánt. Ha meg esetleg elfogadta volna a közeledésemet, az együtt töltött első éjszakánk másnapján engem jégbe fagyva találtak volna az ágyban.
- Sajnálom - dünnyögöm, vállat vonva. - Fogalmam sem volt, hogy mivel indítsak nálad azok után, hogy 12 hónapja hírét sem láttuk egymásnak. Nézd, megértem ha nem örülsz nekem, de végeredményben te ugyanúgy nem kerestél engem, ahogy én téged. Nekem megvan rá a magyarázatom, ahogy nyilván neked is. Mi lenne, ha kultúremberekhez méltóan beszélnénk ezt meg? - kérdezem, miközben kiveszi a kezemből a bort, és végigméri a címkéjét.
- Nem kérek vacsorát, még csak azt sem, hogy kínálj meg bármivel is. Mindig remek emberismerő voltál, most is igazad van. Tényleg akarok valamit. De nagyon hálás lennék, ha ezt nem a küszöbödön kellene elmondanom - nézek bele a szemeibe, amelyekből enyhe kelletlenség árad felém. - Ha érdekel a mondandóm, engedj be. Ha nem, akkor közöld, és elmegyek, nem zavarlak többet. Mindazonáltal az ok, ami miatt idáig jöttem, a számodra is rejthet magában lehetőségeket. Ha akarsz, fegyvert is szegezhetsz a képembe, és lámpák elé ültethetsz, mint egy kihallgatószobában, ha neked igy jobban tetszene a dolog. Szükségem van rád. Kérlek, segíts - támaszkodom neki fél vállal az ajtófélfának. Elválik, mi lesz a nagyobb: a büszkesége, vagy a kíváncsisága. Valaha társak voltunk - lássuk, jelentek-e neki még mindig annyit, mint annak idején.

Elias & Adriana

Keep yourself alive

Nálam a bizalom az egy nagyon-nagyon-nagyon-nagyon nehezen kiérdemelhető és elérhető fogalom, azonban a bizalmamat elveszíteni ennél sokkalta rövidebb ideig tart.
Elias, a volt társam azon kevés személyek egyike volt, akiben anno megbíztam.
Nem mondom, hogy az első pillanattól kezdve így volt, azonban a hosszú hónapok során jó társak lettünk, figyeltünk egymás rezzenéseire, és végül kialakult köztünk egy kölcsönös bizalom, amolyan bajtársi kötelék.
Azt kell, mondjak, hogy Elias olyan személy volt, akire rábízhattam volna az életemet, de ez fordítva is ért.
Nem mintha nekem, Adriana Lane-nek szüksége lenne bármikor valakinek a védelmére, de mégis jóleső érzés tudni, ha a társad fedezi a hátsódat.
Azonban, ahogy kilépett a rendőrség kötelékéből és múlt az idő, úgy múlt el a bizalmam is irányába.
Sosem tudom felfogni, hogy ha valaki egyszer rendőr lesz, az a hivatása, akkor hogy tudja azt valaha is eldobni.
Értem én, hogy szörnyűséges dolog történt vele és majdnem az életét vesztette, de ez egy rendőr számára benne van a pakliban, nekem biztosan.
És ezt úgy mondom, mint az életben történt tragédiák átvészelője.
Egyesek szerint számomra a munka egyfajta menekülés, szerintem életcél, azonban azt el kell fogadnom, hogy nem mindenki egyformán dolgozza fel a negatív lelki élményeket.
Sosem tartottam őt vissza, sosem tettem szemrehányást, csak valahogy ez a távolság keletkezett köztünk az elmúlt egy én során. S azt hiszem, némi csalódottság is van bennem ezzel kapcsolatban, de ezt magamnak se vallanám be.
Minden esetre, úgy tűnik, meglepi őt a rideg fogadtatás, még akkor is, ha ismer.
Talán én vagyok az, aki egyre jobban eltávolodik a normális emberi kapcsolatoktól, nem tudom, nem is érdekel…
Azonban a továbbiak során hozza sajátos stílusát, megszokott természetét, ráadásul őszintén beszél.
Az őszinteség nálam szintén nagyon fontos dolog, s ahogy folyamatosan beszél hozzám, lassan kezdek visszaemlékezni arra, amikor még társak voltunk.
Még mindig komoly arccal figyelem őt, de azért megkapja az esélyt arra, hogy beszéljen és elmondja az érveit. Azt hiszem, tőlem manapság, ez egy nagyon szép és ritka gesztus.
- Azt hiszed, problémám van vele, hogy nem kerestél? – vetem oda neki végül neki felvont szemöldökkel, amikor végzett a mondandójával.
Egyáltalán nem ezért viselkedem így, sőt, ez nem is neki szól, egyszerűen ilyen vagyok és kész.
Azután tovább hallgatom, és pár perc múlva a feltételezésem be is bizonyosodik, hogy nem ok nélkül érkezett és akar tőlem valamit.
Akármilyen rideg, kimért és magának való ember vagyok, ha valaki segítséget kér tőlem, én segítek. Végül is ez egy rendőr dolga, nem pedig csak saját élvezetét kielégítve rúgni szét a rosszfiúk fenekét. Nem, ez nem is kétséges, hogy ha valaki megkér, akkor segítek.
Ahogy figyelem őt miközben beszél, arcon rideg vonása egy kicsit megenyhülnek, hiszen lassacskán eszembe jutnak a régi idők, amikor még társak voltunk. Azt viszont nem tudom, hogy ő ebből mennyit érzékel.
Ezen kívül, akármennyire is furcsa és hihetetlen, van bennem empátia az emberek felé, viszont ezt nem érdemli meg minden ember. Természetesen a bűnözőkre ez egyáltalán nem vonatkozik.
- Rendben. – bököm ki végül, majd félreállok a bejárattól és határozott léptekkel megindulok befelé, ezzel jelezve, hogy ő is csatlakozzon. Tudom, hogy nincs szüksége túl sok szóra, hogy megértse, mire gondolok. Azt is tudja, hogy nem az a fajta ember vagyok, aki feleslegesen vagy túl sokat beszél.
Az időhúzást, a köntörfalazást pedig egyenesen rühellem, előnyben részesítem, ha egy tag azonnal a lényegre tér.
A lakásom engem jellemez, mindig tiszta, pedáns rendezett és mindennek megvan a pontos helye. Az otthonomban a fehér és a fém, ami dominál, ahol katonás rendszer nyugalmában helyezkednek el a tárgyak. Nem szeretem a rendetlenséget és a káoszt, szeretem, ha a bögrék írással kifelé állnak a polcon, ha a könyvek nagyság és téma szerint vannak csoportosítva, illetve a tusfürdők egyenes sorban álldogálnak a zuhanyzóban.
Ami a személyes tárgyakat, dolgokat illeti, nem sok van belőlük, mások számára talán azt jelezve, hogy nincs magánéletem. Én viszont bizton hiszem, hogy a fontos embereket nem képeken őrizzük, hanem mélyen, magunkban.
Persze, a hálószobám falán azért ott van egy-egy kép a családomról, azokról, akiket elvesztettem, és akiket sosem feledek, oda viszont senki nem teheti be a lábát.
Miután a nappaliba érünk, fejemmel a fehér bőrkanapé irányába bökök, hogy foglaljon helyet, majd szembeállok vele és az dohányzóasztal közepére helyezem az Elias által hozott vörösbort.
- Hallgatlak. Habár a lámpás-kihallgatós dolgot még megfontolom. – kacsintok aztán ex társamra, bár ezt inkább csak amolyan viccfélének szánom, és biztos vagyok benne, hogy ő is tudja.

Ritka pocsék érzés, amikor az ember segítségre szorul. Olyan, mintha megrendülne a bizalma önmagában, a saját erejében, tudatában, az esélyeiben. Valójában mindenkinek meg kell küzdenie az önértékelési problémáival, még azoknak is, akik kívülről betonkeménynek tűnnek. Ez az érzés egyszerűen megsemmisítővé tud válni, és az embernek nem mindig állnak kézre az eszközei ahhoz, hogy harcra keljen vele. Bár olyan könnyű lenne ez a belső küzdelem, mint fegyvert fogni valakire, és felsorolni a jogait, vagy kardot-pajzsot fogva támadni a kételyekre. A valóság azonban más: és ebben a realitásban a bizonytalanság nemes egyszerűséggel képen röhögi azt, akiről tudja, hogy gyengébb nála. Adriana magabiztossága nekem most olyan, mint egy pohár víz az elszáradt növénynek: bízom benne, hogy a vitalitása és keménysége átsugárzik rám. Ennél fogva az a stílusa, ami másoknak erősen szúrja a szemét, nekem egyszerűen kapaszkodót nyújt a bennem gomolygó ködben - így hát a legkevésbé sem érdekel, hogy a kelleténél érdesebben szól hozzám. Végeredményben nem lehet okom panaszra. Nem lőtt le, és nem is vert orrba - talán megkockáztatnám, hogy egyelőre melegebb a fogadtatás annál, mint amire számítottam, vagy képzeltem.
Figyelem, ahogy szavaim hallatán némileg enged az arca a ráfagyott acélos keménységből, és a szemeiben is felcsillan valami a másik énjéből: abból, amelyből még talán én magam is mindössze egyszer kaptam ízelítőt, nagyjából három másodpercig. Figyelem, ahogy némán latolgatja, megéri-e neki, hogy beengedjen, és raboljam az idejét, aztán vállai kissé leerszkednek, mintha azt mondaná, egye fene. Félreáll az ajtóból, amit az ő sajátságos stílusában invitálásként értelmezek, és besétálok utána a lakásba. Összesen talán kétszer jártam nála, és ez már így is több, mint amit bárki elmondhat magáról. Másoknak nem esik nehezére barátokat, ismerősöket engedni a lakásukba, ő úgy őrzi a privát szféráját, mintha legalábbis az FBI legbelsőbb titkai sorakoznának polcokra halmozva odabenn. Emlékszem, a második alkalommal véletlenül összekócoltam a szőnyeg feszesre fésült rojtjait. Nem tette ugyan szóvá, de biztosra veszem, hogy kaptam érte egy rossz pontot. Utána nem léptem át többször a küszöbét, bár alkalmam már nem is lett volna rá - gondoskodott róla egy nekem címzett pisztolygolyó.
- Valahogy az elmúlt időszakban elég sokan vannak, akiknek nem okoz problémát, ha nem keresem őket - dünnyögöm, válaszul Adriana szavaira, és leülök a fehér bőrkanapéra. Szívem szerint dobolni kezdenék feszültséglevezetés gyanánt a karfán, de félő, hogy a Jégkirálynő a nyakamnál fogva penderítene ki innen, ha egyetlen tizedmilliméternyi kopás is keletkezne a múzeumi tisztaságú és rendű cuccainak állapotában. Mindenesetre próbálkozik némi humorral, és ezt elég biztatónak érzem a jelenlegi helyzetben.
- Segíts nekem - mondom aztán kerek-perec, mindenféle bevezető és felesleges körök nélkül. Egyenesen és őszintén, ez a kulcs Adriana lelkéhez. - Én már nem vagyok rendőr, civilként kötve van a kezem. Meg akarom találni és le akarom kapcsolni azokat, akik ezt tették velem - bökök magamra. Nyilván nem kell cizellálnom, mire is gondolok. - Egy informátor kell. Olyan, akiben megbízom. Hozzáférésre van szükségem a rendőrségi állományhoz. Mindenhez, ami az elmúlt egy évben történt, mióta leszereltem. Minden jelentéshez, ami ebben az ügyben született, és minden nyomhoz, amit találtak. Tudom, hogy amit kérek szabályellenes, és hogy nincs sok esélyem arra, hogy a dolog végére járjak, de nem érdekel. Az sem érdekel, ha Thor, vagy Attila, a hunok királya is próbált már leszámolni velük, de kudarcot vallottak. Én is meg akarom tenni a magamét. Ha sikerrel járnék... vagyis járnánk, mindketten nyerünk. Te lekapcsolhatnád őket, és tiéd lenne a dicsőség. Én meg talán megszabadulnék végre a rémálmoktól. Az enyém lenne a nyugalom. Te és én is csak nyerhetünk - hallgatok aztán el. Valami azt súgja, kell neki adnom néhány percet, hogy egyáltalán felfogja, mit is kérek tőle.

Elias & Adriana

Keep yourself alive

Miután beinvitálom, hosszú percekig csak figyelem, tanulmányozom, vizslatom Eliast, az arcát, a mozdulatait, a gesztusait. Még midig azon jár az agyam, hogy vajon magától jött vagy valaki küldte hozzám, hogy valóban a segítségem kell-e neki vagy ez valami csapda.
A hosszú magányos és talán kissé harcias életmód alatt hozzászoktam, hogy először mindig a rosszat látom az emberek szándékaiban.
Pedig ő csak Elias, a volt társad, akire egykoron mindig számíthattál a munkában! – próbálom szuggerálni saját magamba a pozitív gondolatokat, több-kevesebb sikerrel.
Miközben leül a bőrkanapémra, én még mindig nem csatlakozom hozzá, csupán várok. Nem fogok megszólalni, nem fogok beszélgetést kezdeményezni, nem fogom megkönnyíteni a dolgát. Azt várom, hogy ő kezdjen el beszélni, ami számomra a legjobb esetben azt jelenti, hogy röviden és tömören összefoglalva tudatja velem, hogy miben van szüksége rám, illetve a segítségemre.
Azzal is tisztában vagyok, hogy ismer, milyen vagyok, s hogy ennek ellenére idejött….nos, csakis jó oka lehet rá.
Végül is, ha segítségre van szüksége a legjobb helyre jött – én is tudom, ő is tudja -, hiszen ha bűnőzök elkapásáról van, akkor én vagyok a legjobb esélye, és még fizetséget se kérek érte, ráadásul élvezem is.
Összeráncolom szemöldököm első szavait hallva, miszerint nem sok embernek hiányzik, amióta nem rendőr, azonban ezt még véletlenül se kommentálom, nem fogok érzelgősködni, az biztos. Nem fogom elmondani, hogy az óta sincs egy normális társam, mióta lelépett, akit nem üldöztem volna el magam mellől. Viszont ez nem az én hibám, nem tejhetek róla, ha amatőr, mitugrász, beképzelt pali madarak hiszik azt, hogy tudják velem tartani a lépést.
Nem Elias volt az első társam, az első társam, akivel össze tudok dolgozni… ott volt még Ő is, de Rá még véletlenül se akarok gondolni jelen pillanatban. Sőt, jobb lenne sohasem, így nem vonhatja el a figyelmemet a lényeges dolgokról, az érzések lényegtelenek.
Aztán, mintha hirtelen váltana a stílusán és egy az egyben nekiveselkedve elmondja, hogy mi az oka annak, amiért újból megtalált engem.
Mikor azt ecseteli, hogy neki civilként kötve van a keze, csak helyeslőn bólogatok, hiszen valóban a problémák megoldása a rendőrök dolga, senki másé.
Viszont azt is tudom és későbbi szavaiból az is kiderül, hogy ki akarja deríteni, hogy ki akart végezni vele, és talán egy kis személyes bosszú is hajtja.
Teljesen meg tudom érteni, hiszen én magam addig nem nyugszom, amíg az egész orosz maffiát nem számoltatom fel, de legalább is addig nem, amíg meg nem találom anyám gyilkosát.
- Á, értem. Szóval azt szeretnéd, hogy én legyek az a bizonyos informátor. – ingatom meg a fejemet miközben magamban elgondolkodom.
- És, ami még fontosabb, bízol bennem. – állapítom meg halkan, inkább csak magamnak a meglepő tényt.
- Ugye tudod, hogy egy rendőr életében civileknek információt kiadni törvénybe ütköző dolog? – szólítom meg szigorú hangon, ismét csak felvont szemöldökkel, hiszen azt ő is tudja, hogy nem vagyok oda a törvénytelen dolgokért. Viszont ezen kívül még valamit tud rólam: hogy igazából szinte bármire képes vagyok azért, hogy rács mögé tudjak juttatni egy-két aljas bűnözőt, és ez a szerencséje.
- Viszont ma jó napod van, Anderson, mert úgy döntöttem, segítek neked. – mondom, majd csak most fogom magam és huppanok le a kanapé melletti kedvenc fotelomba.
- De ezt te nagyon jól tudtad. – fordulok most volt társam felé és először, mióta ide tolta a képét, eresztek meg felé egy őszinte mosolyt.
Biztos vagyok benne, hogy emlékszik arra, milyen voltam régen, és mivel győz meg engem. Igazából ez nem nehéz, csak néhány szemétláda lecsücsültetésével kell kecsegtetni felém. Az ilyen emberek, mint én pedig nehezen változtatnak a szokásaikon.
- A dicsőség viszont nem érdekel. Az, hogy hűvösre tegyek valami törvényszegőt, annál inkább, szóval tőlem akár azonnal munkának láthatunk. – kezdek bele elszántan miközben szemeimben kíváncsi, felfedezni vágyó fény csillan meg az üggyel kapcsolatban. Közben egy kicsit hátradőlök a fotel kényelmében, majd keresztbe rakom lábaimat.
- Az igazság az, hogy miután beadtad a felmondásod, kutakodtam egy kicsit. – vallom be a dolgot, amit még senkinek se mondtam el, hiszen apám nem rám bízta ennek az ügynek a felgöngyölítését személyes okok miatt.
- Persze csak titokban, mert apám nem nekem adta az ügyet. – húzom el a számat kissé dühösen. - Meg is lett az eredménye, azaz az ezzel foglalkozó nyomozók mind zsákutcákba futottak, mire pedig én láttam neki az ügynek, már túl késő volt. De azért sikerült pár dolgot megtudni róluk, miszerint egy New York-ba betelepedett mexikói drogkartell egyik jelentéktelen tagja tette, akit pár napra rá holtan találtak egyik bronxi sikátorban... Azt nem sikerült kiderítenem, hogy ki bérelte fel őt és miért, de abban biztos vagyok, hogy okkal történt a dolog. – magyarázom már Elias-nak racionalista módon, sajátos stílusomban. Most nem törődhetek az ő lelki világával, az érzelmeivel, sem a rémálmaival, csakis a munkára kell koncentrálnom.
- Ezt eddig azért nem mondtam el, mert nem találtam semmi konkrét bizonyítékot, és senki más. Azért nem kerestelek meg. – mondom most elhalkulva miközben a mellettem ülő férfi szemébe mélyedek.
Tisztában vagyok vele, hogy ez lett volna a következő kérdésre, ezért megelőztem őt és bevallottam, hogy kudarcot vallottam.
- De ketten és újra belevágva talán találunk valamit, amit eddig nem vettem észre. – folytatom aztán gyorsan, immáron visszatérve megszokott határozottságom és a bűnügyek lezárásával kapcsolatok optimizmusomhoz. - Volt valamifée ügyed ilyen emberekkel, tudsz valamit ezzel kapcsolatban mondani?

Miközben belépek, és elhelyezkedem a kanapén, folyamatosan magamon érzem Adriana tekintetét, ahogy tetőtől talpig végigscannel. Bármibe lefogadom, hogy még a belsőmbe is belelát, és egy idő után kissé kényelmetlen a folyamatos, és szigorú vizslatás. Ennek ellenére tudom, hogy ez nála olyan, mint másnál a szeretetteljes üdvözlés, és azok után, hogy egy évig felé sem néztem, ez a legkevesebb, amit vezeklés gyanánt eltűrhetek neki és kiróhatok magamra. Azt hiszem, valójában tévedtem, amikor Jégkirálynőnek neveztem. A robotzsaru sokkal jobban illik rá, csak éppen jóval szemrevalóbb a filmbéli kopasz és szeméttelepbeli szerelvényekből összeguberált névrokonánál. Persze ezeket a gondolatok mélyen, összeszorított szájjal fojtom magamba: ha megosztanám vele az eszmefuttatásomat, először felmosná velem a padlót, aztán a legnemesebb részemnél fogva dobna ki innen.
Ismerem már annyira Adrianát, hogy azzal is tisztában legyek, utálja a köntörfalazást. Noha vannak olyan helyzetek, mint az udvariassági köröknek van jelentősége és értelme, belátom, hogy nem osztja ezt a gondolatomat. Nem tehetek mást, mint röviden felskiccelem neki az ötletemet, magamban már előre elkönyvelve a néma helytelenítését.
Bingó. Pontosan, ahogy vártam. Úgy ráncolja össze a szemöldökét, mintha horog akadt volna bele, és annál fogva rángatná valaki. Számítottam erre, de arra is, hogy vérszemet fog kapni a soha vissza nem térő lehetőség hallatán.
- Igen, pontosan erre kérlek - bólintok aztán nyíltan, mikor sommázza, hogy szeretném, ha elvállalná ennek a bizonyos informátornak a szerepét. Nem csak az a magyarázat, hogy ő az ex-társam, hanem az is, hogy azt hiszem, bármilyen jóban is voltam a kollégákkal, Adriana az egyetlen ember az őrsön, akiben a legutolsó porcikámig megbízom.
- Szóval ismét Anderson vagyok? - kérdezem szintén elvigyorodva. Rajta kívül soha senki nem szólított így - neki ezt is elnéztem. Érdeklődve figyelem, mikor a mellettem lévő fotelba huppan, és felragyog az arcán az a mosoly, amit nagyjából szökőévente lehet felfedezni a vonásain. Igazán kár. Noha alapból mutatós nő, a mosolygás csak még jobban megszépíti. Igazán lehetne többször is jó kedve - bár azt is be kell látni, hogy sem a munkája, sem az én mostani ötletem nem fogja a közeljövőben túlságosan feldobni a napjait. - És vallatólámpa nélkül is beismerem, hogy igen, pontosan tudtam, hogyan fogsz reagálni. Neked egy nagyágyú bűnöző lekapcsolásának a lehetősége olyan, mint a bikának a vörös posztó. Meg se kellett lengetnem túlságosan - vonok vállat. Szívem szerint megpaskolnám a kezét, de szerintem tőből tépné ki a karomat ilyesféle bizalmaskodás után.
Nem ad alkalmat rá, hogy sokáig rugózzak a témán, mert a kölcsönös őszinteség oltárán áldozva ugyanúgy szórja a képembe az igazságot, ahogy én az övébe. Egy másodpercig sem állítanám, hogy nem lepett meg a hírrel - nem csak azzal, hogy utánanézett az ügyemnek, hanem azzal is, hogy ha egyedül akartam volna a csaknem gyilkosom nyomába eredni, hamar zsákutcába futottam volna. A csalódottságomat jelképező fanyar fintort azonban a legnagyobb erőfeszítéssel sem vagyok képes véka alá rejteni.
- A szentségit! - sziszegem. Mostanában amúgy sem kell hozzá sok, hogy marha gyorsan agyamba fusson a vér, és elveszítsem a fejem. - Tehát felbéreltek egy feláldozható idiótát. Ha sikerrel járt volna is eltették volna láb alól, legalábbis azt hiszem. A nyomoknak itt vége szakad, és ezzel ennyi. A nagyágyúk biztosították magukat - csapok a kanapé karfájára, aztán beletúrok a hajamba, és veszek néhány nagy levegőt, hogy lecsillapodjak. Bárki is rendelte el, hogy eltegyenek láb alól, az tökéletes tervet ötlött ki a kivitelezés terén - eltekintve attól, hogy a pojácának, akinek fegyvert nyomtak a kezébe, nem tesztelték le a célzási képességeit.
Viszont attól, ahogy Adriana folytatja az eszmefuttatását, önkéntelenül is megrezzenek, aztán lopva ránézek, hogy lássam, feltűnt-e neki a dolog. Néhány pillanatig azt hiszem, valahogy megneszelte, hogy néha hozzányúlok a szerhez. Beletelik néhány másodpercbe, mire megnyugszom. Ugyan honnan is jöhetett volna rá? Tény, hogy félelmetesen jó zsaru, de a falakon meg a fél városon még ő sem láthat át. Volt-e valamiféle ügyem ilyen emberekkel? Ha elfogynak a morfiumtablettáim, néha még most is van.
- Túl sok mindent nem tudok elmondai - mormogom. - Egy drogkartell után nyomoztam. Kaptam egy címet, egy állítólagos informátortól. Azt mondta, vannak tippjei, merrefelé induljak el. Cserébe névtelenséget és védelmet kért. Hihetőnek tűnt. Tudom, hogy erősítést kellett volna vinnem, de egyrészt kikötötte, hogy ebben az esetben nincs alku. Másrészt meg, ez a dolog annyira nem is volt hivatalos - ismerem be, bár ezt gyaníthatóan az apjától is hallhatta már. - Az adott címen kiszálltam a kocsiból, és ez az utolsó, amire emlékszem. Azt hiszem, abban a másodpercben le is lőttek. A következő emlékem a kórházi ágy. Ennyi - fújok nagyot. Legszívesebben fel-alá kezdenék sétálni a szobában, de nem biztos hogy jó ötlet lenne árkokat koptatnom a szőnyegébe - ennek ellenére feltápászkodom, és a fotelben ücsörgő Adriana fölé hajolok, alig néhány centire tőle - egy külső szemlélő számára úgy tűnhet, mintha épp meg akarnám csókolni. - Közel akarok hozzájuk kerülni. Meg akarom találni őket. De jogodban áll tudni az igazat - ha részt veszel ebben, talán a következő golyót neked szánják, és nem leszel olyan szerencsés, mint én. Döntsd el, részt akarsz-e venni ebben az egészben, vagy sem. Ha nem, akkor végigcsinálom egyedül. Muszáj. Muszáj, mert... - hallgatok el. A magyarázatomat, a rémálmaim képét inkább megtartanám magamnak.

Elias & Adriana

Keep yourself alive

Külső szemlélők számára, akik nem ismernem engem, bizonyára furcsának hatna a mostani viselkedésem Elias-szal szemben, de ő már tisztában van valamennyire, hogy milyen is vagyok. Így azt is tudja, hogy ez nálam teljesen rendben van, sőt, jelen pillanatban igazán kedvesnek vagyok mondható.
Azzal is tisztában vagyok, hogy van egy rólam alkotott képe, véleménye, mint a legtöbb embernek, akivel szembe kerülök, ő mégsem rótta fel nekem soha. Azt hiszem, elfogadott.
Hm, nem mintha érdekelne bárki rólam alkotott véleménye, ez szimplán csak egy megállapítás a részemről.
Viszont nem csak ezekből a dolgokból látszik, hogy tudja, mit szeretek, hanem ezt bizonyítja az is, amikor nem próbálja húzni az időt, nem próbál meg mellébeszélni, hanem egyenesen a képembe mondja, a tömény igazságot, hogy mit akar tőlem és miért jött el hozzám.
Habár, ha én egyszer belemegyek valamibe, akkor azt a döntést a jó Isten sem tudja megváltoztatni, további szavai hallatán még mindig morózus és kimért arckifejezéssel ízlelem meg minden egyes szavát.
Igazából rég volt már, hogy én bárkivel is együtt dolgoztam, most mégis belemegyek, ráharapok a dologra szinte csak pár mondat alapján.
Aztán csak bólintok, amikor kimondja, én pedig tudomásul veszem a tényt, amiben már amúgy is biztos voltam, hogy engem szeretne „felkérni” informátorként. Nem az én aszalom, az biztos, de a cél szentesíti az eszközt vagy mi a fene.
- Azt hiszem, lehetsz ismét Anderson. – felelem kissé játékos hangnemben a talán csak költőnek szánt kérdésére, miközben hangyányit összeszűkülnek a szemeimet körülvevő szemhéjak. Habár azt csak kevesem tudják, hogy nálam egy ilyen elejtett mondat mekkora jelentőséggel bírhat.
- Hm. Túlságosan kiismerhető lettem, ezen változtatni kell. – ingatom meg fejemet rosszallóan lassú mozdulatokkal jobbra és balra. Azonban azt hiszem, nem sok ember tudja elmondani azt magáról, hogy tudja, mi lesz a következő lépésem. Neki most mégis sikerült.
Aztán persze fordul a kocka, és én leszek az, aki kiselőadást tart tulajodképpen a semmiről.
Nem adok neki túl sok infót, hiszen nincs is túl sok dolog az üggyel kapcsolatban, de tudom, hogy ha ketten ráfekszünk a kartell lekapcsolására, sikerrel fogunk járni.
Azt is látom volt partnerem arcán, de ha ez nem lenne elég, szavakkal is kifejezi, mennyire elégedetlen a tőlem kapott válasz-és információfoszlányok hallatán.
Gyorsan rájön a dolog lényegére, én pedig ismét csak bólintok párat, jelezve, hogy egy rugóra jár az agyunk még mindig.
Nem hiszek a véletlenekben, hiszem, hogy mindennek oka van. Ez a bűnbanda nem ok nélkül akarta eltenni láb alól a kanapémon üldögélő férfit, ebben biztos vagyok. Tehát Elias vagy még mindig eltitkol előlem valamit, vagy még maga se tudja, hogy mibe keveredett bele.
- A nagyágyúk is tévednek egyszer. – vágok szavába határozottan, amikor szavaival arra utal, hogy akik igazából meg akarták ölni-öletni, már bebiztosították magukat a rendőrséggel szemben. Én ebben nem hiszem, mindenkit sarokba lehet szorítani.  – Olyan nincs, mindenkit el lehet kapni.
- Valamibe nagyon belenyúlhattál, csak még te se tudod, hogy mibe. Ha pedig, belenyúltál, azt nem lehet nyomtalanul eltörölni. – folytatom tovább az elméletem parányi részecskéjét, miközben hajamba túrva tovább agyalok a lehetőségeken.
Mikor beismeri, hogy egyedül, talán nem is annyira hivatalos és protokollszerű módon nyomozott, ismét vádló pillantásommal találja magam szemben – azt hiszem, ő már ehhez is hozzászokott. Nem mintha én magam nem tettem volna számtalan alkalommal hasonlót, de én nem kaptam golyót a mellkasomba.
- Igen, talán valóban erősítést kellett volna hívnod, mondjuk engem. – jelentem ki nyomatékosítva az „engem” szót. Viszont nem akarom neki ezt felróni, és ez már amúgy is a múlt, amin kár és értelmetlen rágódni.
Észreveszem rajta, hogy amint a tragédia napjáról beszél, ismét felzaklatja magát, de ezt nem jegyzem meg, csak némán figyelem hangulatingadozásait.
Aztán magam is talán egy kicsit meglepetten figyelem, amikor Elias hirtelen felkel ültő helyéből és fölém magasodva beszél tovább, mert fogalmam sincs, hogy mi a szándéka ezzel.
Rezzenéstelen arccal méricskélem és hallgatom őt tovább. Szavai egyáltalán nem rettentenek el vagy ijesztenek meg, sőt ezekkel csak még jobban megerősít abban, amit tenni akarok.
- Elias, mikor zavart engem az életveszély lehetősége? – kérdezek vissza csillogó szemekkel miközben állom zavaros tekintetét, majd nyelek egyet, amikor észreveszem, hogy lelkileg mennyire az összeomlás szélén van.
- Tudom.- mondom ki halkan, mégis határozottan ezt az egy szót. – Tudom. – ismétlem meg önmagam szinte már suttogva. Teljesen megértem, hogy miért teszi ezt az egészet, hogy mit érez, és most csak még jobban segíteni akarok neki.
- Voltam már a helyedben. S biztos vagyok benne, hogy ketten el tudjuk őket kapni. De ehhez nagyon fontos: hogy le kell nyugodnod, hogy az egészet megfontolt módon, tiszta fejjel csináld. – váltok vissza sajátos gépi stílusomba.
- Mivel kezdjük? – vágom is hozzá következő, témaelterelő kérdésem, hátha egy kidolgozott terv képe, eltereli negatív gondolatait. Én hiszek ebben.
Nem mintha ezzel kapcsolatban nem lennének saját ötleteim, de ez az ő ügye, az ő bosszúja, az ő élete és meghagyom neki a döntés lehetőségét, persze, amíg egy szerintem is jó tervvel áll elő…

Azt mondják, hogy a kapcsolatok - legyenek bár családiak, barátiak, vagy alapuljanak szerelmi vonzódáson - az égben köttetnek. Nem tudom, ennek általában mennyi a valóságalapja. Ha szőrszálhasogató akarnék lenni, mondhatnám, hogy a mi kettőnk kapcsolata a rendőrségen, Adriana apja irodájának falai között lett kötve. Valójában a mai napig nem tudom, hogy miért én lettem a kijelölt társa, igaz, sosem kérdeztem meg a nagyfőnököt róla. Talán azért, mert legalább olyan hatékonysággal dolgoztam, talán azért, mert a többiek rövid úton kidőltek az előttem üldögélő nő természetétől és hihetetlen munkabírásáról. Talán azért, mert mi ketten teljesen eltérő természetűek voltunk és vagyunk. Tulajdonképpen ha belegondolok, ez elég logikus érv: bár sokan nem hisznek benne, de a tűz és a víz jobban elviselik egymást, mint ahogy a közhidelemben elterjedt. Ha két tűz, vagy akár két víz típusú ember kerül egybe, annak óhatatlanul pusztítás a vége: minden porrá ég, vagy elönti az áradat. Ezzel ellentétben két egyenlő nagyságú, de ellentétes irányú erő képes megteremteni a tökéletes összhangot, pontosan úgy, ahogy ez velünk történt. Mint a mellékelt ábra mutatja, egész jól kijöttünk egymással - végeredményben két nap alatt túltettem magam azon a meglepetésen, miszerint bekerültem valami filmbe, és épp a terminátorral melózom együtt. Kicsit mindketten kívülállók voltunk a viselkedésünk okán, így azt hiszem, mindketten önmagunkat láttuk meg a másikban. Hallottam persze, miféle jelzőkkel illetik Adrianát a merev viselkedése miatt: ebből a legszebb és legkedvesebb talán a fap*na volt. Hangosan ezt természetesen senki nem merte kimondani - senki sem olyan hülye, hogy a széllel szemben pisáljon. Ha ez a főnök fülébe jutott volna, nyilván személyesen nyírta volna ki az illetőt - persze exhumálnia kellett volna hozzá, mert Adriana alighanem megelőzte volna. Bárhogy is, többé-kevésbé zökkenőmentesen tudtunk együtt dolgozni, a hatékonyságunkhoz pedig kétségek sem fértek. Úgy vittük be nap mint nap a rosszfiúkat meg lányokat az őrsre, mint ahogy mások hazaviszik a kenyeret bevásárlás után. Kár, hogy mindennek vége szakadt azon az éjszakán, ami derékba törte az életemet.
Ennek ellenére - vagy akár mindezen okok miatt - egy könnyed mosoly fut az arcomra, mikor meghallom szájából a régi nevemet. Senki más nem hívott Andersonnak, csak ő, mintha ezzel is valami távolságot akarna tartani köztünk. Ami mástól nem tetszett volna, tőle elviseltem - még tetszett is, mert különlegessé lettem általa. Ez az apró gesztusom azonban gyorsan le is hervad a következő mondatok hallatán.
- Nem a nagyágyú tévedett, hanem az a kis mitugrász, akit felbérelt - válaszolom rosszkedvűen. - A kettő közt különbség van. És hogy a kérdésedre válaszoljak, nem tudom, mibe nyúltam bele. Droggal kapcsolatosan nyomoztam, bármi megtörténhetett. És örülj, hogy nem hívtalak erősítés gyanánt. Lehet, hogy te is úgy végezted volna, mint én - teszem hozzá. Aztán csak némán, magamban fűzöm a végére, hogy talán még rosszabbul is. Lehet, hogy most a sírját látogatnám a temető tizenhatos parcellájában - oda temetik általában a rendvédelmi hivatás hősi halottjait.
- Tudom, hogy nem félsz. Azt is, hogy nem érdekel az életveszély - mondom, miközben fölé magasodom ültében, és rezzenéstelen pillantással néz a szemembe. - De én félek. Tényleg úgy hiszed, nyugodt szívvel élhetnék tovább, ha te az én hibámból lennél a föld alatt? - kérdezem csendesen. - Tedd mérlegre magadban, mennyit érek én, és mennyit ér az életed. Döntsd ennek alapján. Nem kérek tőled semmi mást. Felesleges hősködést sem. Még ha testhez is áll neked a dolog - huppanok aztán vissza a kanapéra, és igyekszem lecsillapítani saját magam. Igaza van, le kell nyugodnom. Ha beszámíthatatlan idiótának tartana, erősen rontaná az esélyeimet nála, meg az üggyel kapcsolatban is.
Gépiesen megdörzsölöm a homlokomat, miközben megkérdezi, van-e valami ötletem, amivel esetleg megadhatjuk a kezdő lökést a szimatolásnak. Elő kell hívnom a már-már elfeledettnek hitt nyomozói vénámat, ha eredményt akarok, és magánvállalkozásban akarok leszámolni azokkal a rohadékokkal.
- Talán a helyszíni képek jó kiindulópontot szolgáltatnának - mondom néhány másodpercnyi gondolkodás után. - Talán van valami olyan részlet, amit mások nem vettek észre. Ami nekik semmit nem mondott, de nekem szöget üthet a fejembe, elvégre én voltam ott a helyszínen. Valami, ami nekem feltűnik, míg másoknak nem - tűnődöm hangosan. Lehet, hogy valójában valami morbid kíváncsiság is vezérel, megnézni milyenek lehetnek a vérfoltok, amik az aszfalton maradtak utánam, míg én már a kórházban harcoltam a nagy Kaszással. - Lenne rá lehetőséged, hogy kicsempéssz nekem egy pendrive-on minden üggyel kapcsolatos iratot? Lehet, hogy most melléfogok, de azt gyanítom, te se nagyon kaptál beletekintést, azon a részinformáción kívül, aminek sikerült utánanézned. Ha ketten nekiülünk, talán találunk valamit ami kezünkbe adja a fonalat a következő lépéshez - vonok vállat. - Azt se ártana megbeszélnünk, hol legyen a főhadiszállás, nálad, vagy nálam - jut eszembe ez a nem mellékes kérdés. Tőlem találkozhatunk nála is, bár nem tudom mennyire szeretné, hogy rendszeres időközönként betrappoljak a féltve őrzött lakásába. Nálam ugyan nincs ilyen múzeumi rend, de legalább megvan az az előny, hogy nem érzem magam szarul, ha véletlenül ráncot vet mögöttem a kanapé díszpárnája. Ugyanakkor eszembe villan még valami - de egyelőre nem osztom meg vele. Megvárom, hogy mit válaszol, tényleg benne van-e abban, hogy áthágja a szabályokat egy kétséges eredmény érdekében.

Elias & Adriana

Keep yourself alive

Ha munkáról, vagyis egy ügyről van szó, képes vagyok teljesen átadni magam az esetnek, totálisan átszellemülök és csakis annak az egyetlen dolognak élek. Addig nyomozok, szimatolok, vizsgálódom, amíg szét nem cincálom az egészet, majd aztán újra össze nem rakom az elemeket, hogy annak minden egyes részletét átlássam.
Nem állok le, nincs nyugvásom, addig menetelek az adott cél felé, még el nem érem azt. Számomra nincs más opció. Azt hiszem, nem hiába mondják rám egyesek, hogy olyan vagyok, mint egy gép. Én hiszem, hogy pontosan azért vagyok annyira precíz és sikeres, mert teljesen ki tudom zárni az érzelmeimet, már ha maradtak még egyáltalán.
A sok tragédia után: a bátyám és anyám elvesztését követően, új erőre kaptam és nem törtem össze, mint sokan a helyemben. Nem hiába mondják azt, hogy: „Ami nem öl meg, az megerősít.” Rám ez a mondás teljesen igaz.
Hiszem, hogy a felesleges érzések gyengítenek, csak elvonják a figyelmet és gátolnak a hatékony munkavégzésben.
Semmi nem tántoríthat el elszántságomtól és az utamról egészen addig, amíg le nem szállítom az adott nagykutyát a rendőrőrsön. Minél nagyobb kutya, minél többet ártott, én ezt annál nagyobb elégedettséggel teszem azt meg.
Olyan Isten nincs, hogy én megkegyelmezzek bárkinek is. Nem, az valaki más.
Jelen helyzetben azért mégis csak elmondható, hogy Elias és köztem van valamiféle kapocs, valamiféle kötelék, melynek fő alapja a bizalom.
Ő volt az egyetlen személy, akivel össze tudtam dolgozni Bates után, aki elviselte raplis természetem, és akit én is elviseltem természetesen, hiszen az én világomban minden rólam szól – egy kívülálló számára biztos.
Lényeg, a lényeg: természetesen, amióta megkért, hogy segítsek neki, csak azon kattog az agyam, hogy el kell kapni azt vagy azokat, akik ez tették vele, mintha csak valami adrenalin löket szökött volna fel az agyamba. Viszont itt, most nem csak erről van szó, segíteni akarok neki. Ha pedig én egyszer megígértem, akkor nem változtatok a döntésemen, hiába is tesz úgy, mint aki már hirtelen le akar beszélni a dologról.
Megforgatom a szemeimet, amikor további kismonológot tart arról, hogy a nagyágyúk nem tévednek, ebben nagyon nem értünk egyet.
- Mint mondtam, a nagyok is tévednek. – jegyzem azért meg monoton hangon, még mindig egy jókora grimaszt megjelenítve az arcomon. – A rengeteg börtönben ülő nagymenő erről tanúskodik, nem? Ők bizonyára mára már tudják, hogy valamit nagyon elcsesztek. De idővel, majd belátod, hogy igazam van.
- Ha hívtál volna, talán még mindig rendőr lennél. – ellenkezem ismét csak vele miközben az égre emelem tekintetemet, amikor majdnem úgy jön le a dolog, mintha féltene.
Engem nem kell félteni, és tudnia kellene, hogy sosem járnék úgy, mint ő. Nem lenézésből gondolom ezt, egyszerűen csak tudom. Viszont a múltat hánytorgatni nem érdemes, én már csak tudom.
Mikor biztosít arról, tisztában van vele, hogy én nem félek semmitől, de még az életveszélytől sem, csak bólintok egyet miközben továbbra is hallgatom és figyelem őt, ahogy még mindig fölém magasodva papol.
Csak akkor jelenik meg némi lágyság arcéleimen, amikor ezzel egyetemben azt is kijelenti, hogy ő fél. Ilyenkor tudatosul bennem, hogy nem mindenki valamiféle mechanizmus, mint én. Hogy talán egy normális ember bizony félti az életét, de ez sem én vagyok.
- Ezt sose tudjuk meg. – felelem halkan kérdésére, miszerint mennyire viselné meg a tény, ha miatta halnék meg. Annyira biztos vagyok benne, hogy ez nem történik meg, mint ahogy itt ülök a fotelben.
Viszont az az igazság, hogy valóban nem féltem az életem. Egyszer mindenki meghal és én azt legalább a jó ügyért tenném.
Persze, félreértés ne essék, nem akarok meghalni, nem valami depis könyv főszereplője vagyok, aki feláldozza magát. Nem, én túlélő vagyok.
- Már eldöntöttem. Olyannak ismersz, mint aki a levegőbe beszél? – kérdezek vissza értetlenkedve, mert most már, tényleg kezdem nem érteni, hogy mit is akar.
Először eljön, és a segítségemet kéri, aztán meg folyamatosan azt sugallja felém, hogy ez mennyire rossz ötlet.
- Elkapjuk azokat, akik ezt tették veled és talán lekapcsoljuk az egész bandát. Az csak a hab lenne a tortán. Szóval jó lenne, ha ezt kész tényként fognád fel, nem pedig lehetőségként. – kacsintok rá mosoly nélkül, majd fejemet újra az ülőalkalmatosság támlájának döntöm, ezzel is jelezve, hogy részemről ez a téma le van zárva. Most már nem fogok leállni, de szerintem legbelül ezt ő is tudja.
Azt hiszem, ezek után végre valóban sikerül is kitisztítani a fejét és átvedlik a régi nyomozóvá, akivel anno szerettem együtt dolgozni.
- Holnap estére megszerzek mindent, a képeket, a jelentéseket, a szemtanúk vallomásait, mindent. – felelek én már csak ilyen röviden, magamhoz hívem hosszú elemezgetése után.
Az ötlete egyértelműen tetszik, azok a képek valóban nagyban hozzájárulhatnak az előrehaladásban az eset kapcsán. Azokat a képeket már számtalan nyomozó látta, de egyik sem Elias Anderson volt, aki abban az időben volt a helyszínen, aki átélte az egész szituációt. Talán valóban észrevesz majd valamit, ami csak számára bír jelentőséggel, én hiszek ebben.
Abban pedig még biztosabb vagyok, hogy az ígért pendrive-nyi agyagot könnyedén megszerzem. Megvannak erre a bevált módszereim, de ezt úgy kell csinálnom, hogy még az apám se szerezzen róla tudomást.
Könnyen meglehet, hogy nem nézné jó szemmel, ha megszegem a szabályokat, még ha ezt jómaga is megtette már nem egyszer, tudom.
Az a helyzet, hogy ő is félt, ezért nem szereti, ha külön utakon járok, de nem avathatom be, nem buktathatom le Andersont.
- Ó, hogy főhadiszállás? – kérdezem vissza hirtelen, kicsit elgondolkodva, hiszen ebben így még bele se gondoltam.
Annak idején ez nem okozott problémát, hiszen az irodánk falai közt bármit meg tudtunk beszélni, vagy éppen a járőrkocsiban megfigyelés alatt, viszont ezt ebben az esetben nem tehetjük meg.
- Azt hiszem, elég nagy feltűnést keltene a környéken, ha most hirtelen valami mindennapos látogatóm lenne. Mi pedig nem akarunk feltűnést. – jeleznek mozdulataim nemleges választ. Ráadásul még rendőrfőnök is bármikor betoppanhat, ami egyben a lebukást is jelentené.
- De ez akár a te lakásodra is érvényes lehet. Nem tudom, van valami kukkoló lakótárs vagy szomszéd nénike az életedben, akitől tartanunk kellene? – kérdezek vissza, és ezzel majd eldönti, hogy nála szeretné-e „létrehozni’ azt a bizonyos főhadiszállást vagy inkább valami semleges helyet válasszunk.

Valójában ha visszagondolok az életemre, akkor rá kell jönnöm, hogy fogalmam sincs, mi késztetett rá, hogy rendőr legyek. Persze, minden gyerekhez hasonlóan én is játszottam zsarusat meg rabló-pandúrt a környékünkbeli többi kissráccal egyetemben, és szerintem egy árvaházat el lehetett volna látni a játékfegyverekkel, amelyeket a szobámban őriztem, és amikből a századikat is újra és újra kinyaggattam anyámból. Talán itt kezdődött el az egész. Talán ott, hogy olyan sorozatok elé ültem le esténként a szüleimmel, ahol a rendőrök és nyomozók mindig jó fiúk voltak, és alig 45 perc leforgása alatt vágták sittre a rosszfiúkat. De persze az sem kizárt, hogy a velem született igazságérzet terelgetett a fegyveres testület felé: talán épp olyan genetikai örökség ez nálam, mint másoknál az, hogy zenészek, írók, vagy festőművészek legyenek. Akárhogy is, az valahogy sosem szerepelt a jövőmről szőtt álmaim között, hogy a nyomozói hivatásnak nem csak szépsége és dicsősége, hanem árnyoldala is bőven van. Még akkor sem játszottam el a gondolattal, amikor nem egy kollégám került olyan helyzetbe, mikor pisztolyt nyomtak a homlokukhoz, és csak a jószerencsének, vagy a lélekjelenlétüknek köszönhetően térhettek vissza az irodába a hullaház helyett. Persze, a halál gondolatára én is megborzongtam, amennyire minden egészséges idegrendszerrel rendelkező ember teszi, de soha nem fordult meg a fejemben a lehetőség, hogy egyszer én magam nézek szembe egy nekem irányzott fegyver csövével. Nem tudom, mi készteti rá az embert, hogy ne is gondoljon a veszélyre: vagy a túlzott magabiztossága, vagy a bizakodás, hogy bárki mást érhet baj, egyedül őt nem. Azt hiszem, én ilyen tekintetben megkaptam a legnagyobb pofont, amit az élet csak kioszthatott - volt időm elgondolkodni a kórházi ágyon, miközben egyhangúan csipogtak a rám kötött gépek, és ahol az általam legnagyobb megtett táv az ágy és a mosdó közti néhány méterre koncentrálódott.
Lehet, hogy felelőtlen, ostoba voltam, lehet, hogy azóta sem találtam meg a lelki egyensúlyomat, de egy dolog biztos: gyáva és hazug ember nem vagyok. Éppen ezért, ha valaki most nyíltan megkérdezné, mit gondolok az előttem üldögélő nőről,legalább ugyanilyen nyíltsággal méltatnám Adriana erejét és gondolkodásmódját. Talán kettőnk közül ő a bölcsebb, fiatalabb kora ellenére is: pontosan tudta, hogyan tegye magát túl egy olyan törésen, amely az ő életében is bekövetkezett. Lerombolta önmagát az alapokig, és innen kezdett újra építkezni: célratörően, öntudatosan, keményen - olyan keményen, hogy most akár egy tornádó sem sodorhatná el, vagy tehetné tönkre. Csúnya szokás, de a szívem mélyén irigylem őt ezért.
- Lehet - rántom meg a vállam, nem igazán foglalkozom tovább a lekapcsolt nagykutyák témájával. Ők már jó helyen vannak, azokkal ellentétben, akikre jelenleg pályázom, és akiket meg akarok találni. Nem igyekszem őt meggyőzni arról sem, hogy még mindig nem bántam meg, hogy annak idején nem hívtam erősítés gyanánt. Ja, hát lehet, hogy rendőr lennék... ő meg halott. Rossz üzlet. Kedvelem és becsülöm Adrianát, nem kívánok neki olyan sorsot, mint az enyém. Remélem jól átgondolta, hogy mit kérek tőle - igaz, ha meggondolná magát, az ő számára még mindig van visszaút, és kiszállhat az egészből.
- Rendben. Legyen kész tény - mosolygom el magam a lelkesedésén és a határozottságán. Máris úgy beszél, mintha holnap reggel, vagy akár már ma este díszpáholyból nézné végig ahogy lekapcsolják azokat a rohadékokat. - De ha lehet, ne igyunk előre a medve bőrére. Csak babonából - teszem hozzá, holott tisztában vagyok vele, hogy ő az a fajta, aki bármit megtesz azért, hogy az ígéreteit valóra váltsa. Ha, teszem azt, most azt mondaná nekem, hogy jövő héten egy holdkőzetet pottyant a tenyerembe, akkor az azt jelentené, hogy legkésőbb ma éjjel szkafanderbe bújna és kilövetné magát az űrbe.
- A főhadiszállásra visszatérve - töprengek a témán - talán azt hiszem, a legokosabb lenne nálam találkoznunk - remélem nem lesz kivetnivalója ebben. Tény, hogy az ő lakása tiszta és normális, míg az enyém kevésbé az, de nála előfordulhatnak zavaró tényezők - noha nem úgy tűnik, mintha sűrűn lennének látogatói, de az apja valószínűleg abba a kategóriába tartozik, akik néha felbukkannak a lánya privát szférájában. Elég nehéz lenne kimagyarázni az ittlétemet. - Egy semleges helyen a falnak is füle van. Nálam ilyesféle veszély nem fenyeget. Közvetlen szomszédom nincs, csak a folyosó végén egy idős néni. Igaz, ő elég kíváncsi. Ha esetleg felbukkanna, és együtt látna minket, majd beléd karolok, vagy megfogom a kezedet, mintha együtt járnánk - dünnyögöm. - Jaj, ennyibe nem halsz bele - teszem hozzá, mert nem látok bele Adriana fejébe, de nagyjából sejtem, mire gondolhat. - Ezúton felhatalmazlak rá, hogy ha ne adja az isten, más részedhez is hozzá mernék érni, orrba vágj érte - ironizálok. Eszemben sincs ilyesmire vetemedni, de hátha némi humor leszereli az ellenállását.
- Van még valami... - jut aztán eszembe. - Két valami, egészen pontosan - ásítok hatalmasat, és - nem is értem, hogyan vetemedhetek ilyen merészségre - kényelmesen felteszem és kinyújtom a lábaimat a kanapén, így félig-meddik fekvő helyzetbe kerülök. Még jó, hogy nem vagyok tapló, és már az ajtóban lerúgtam a cipőimet. - Arra is számítanunk kell, hogy ha kiderül, hogy nyomozunk, mindketten bajba kerülünk. Remélem nem kerül rá sor, de ebben az esetben te az állásoddal játszol... én meg egy jókora büntetéssel - tudom, hogy ez nem fogja eltéríteni őt az elhatározásától, de jobbnak láttam minden pontját tisztázni a kettőnk kis ügyének. - A másik inkább egy kérdés. Biztosak lehetünk benne, hogy a nyomozati osztályon mindenki megbízható, és senki nem játszik szimultán? - érdeklődöm. Én már egy éve nem jártam a rendőrség környékén sem, ez alatt sok minden megváltozhatott. A mi köreinkben a pénz jókora vonzerő - néha felülírja a tisztességet is. - Ha itt és most megesküszöl erre, akkor készséggel elhiszem és megbízom az értékítéletedben - teszem hozzá, tudomást sem véve arról, vajon mennyire hőböröghet magában a hallatlan merészségemen, hogy  elfeküdtem az ágyán. Igazság szerint vagy megkínál egy kávéval, vagy nincs kizárva, hogy itt alszom el nála - tekintve, hogy az elmúlt két éjjelem nem sikerült túl fényesre pihenés terén, ez nem lenne csoda. Most olyan csodálatosképpen nyugodt vagyok, mint már nagyon régóta nem: mintha a belőle áradó erő sugározna ki rám is.

Elias & Adriana

Keep yourself alive

Nem is tudom megmondani, hogy mikor járt utoljára valaki nálam, azaz a lakásomban az apámon kívül.
Annyira hozzászoktam, hogy én tulajdonképpen a rendőri hivatáson kívül nem is létezzem, hogy lassacskán azt sem tudom, hogy kell szocializálódni.
Természetesen sokat vagyok emberek, idegen emberek közelében, de ilyen esetekben sosem én vagyok a téma, hiszen a kommunikáció lényege ismét csak a meló.
Szóval most kissé furcsán hat számomra, hogy valakivel a saját lakásomban folytatok eszmecserét, azonban a cél most is ugyanaz, mint mindig, valakit lekapcsolni.
Azt is megszoktam, hogy általában nekem van igazam, hogy makacsságomnak köszönhetően a dolgok általában úgy alakulnak, ahogy azt előre eltervezem.
Talán azért is van az, hogy Elias is rám hagy néhány dolgot a témával kapcsolatban. Azt hiszem, ő már ismer. Azt is tudja, hogy nem szeretek felesleges, értelmetlen dolgokkal foglalkozni.
Néha azt is gondolom, hogy a felesleges szájjártatásnak sincs értelme, én inkább az amolyan „tettek embere”, jelen esetben a tettek nője vagyok.
Persze, azért ostoba sem vagyok, és sosem fogok bele egy küldetésbe úgy, hogy ne szerezzem meg az adott ügy részletes hátterét, adatait. Szeretek mindent alaposan eltervezni. Igaz, hogy néha csak úgy egyszerűen, forrófejűen, elszántsággal nekirontok egy-két bűnözőnek, de mikor ilyen lépésre szánom magam, nagyon pipának kell lennem.
Jelen esetben is tervezünk, elővigyázatosságból lépéseket teszünk az ügyben, beszélgetünk. Még mindig az én lakásomban, az én kanapémon ülve. És még mindig érdekes szituáció ez a számomra, de majd megszokom.
Már én is majdnem elmosolyodom – azonban mégsem teszem -, amikor volt társam arcán egy mosoly jelenik meg, amikor én kijelentem, ő pedig konstatálja, hogy a dolog bizony eldöntetett és most már semmi nem tántorít el a célom felől, hogy segítsek neki.
- Rendben, ne igyunk, ha úgy tetszik! – rázom meg lassan a fejemet, amikor arra kér, hogy ne igyunk előre a medve bőrére. Sosem iszom, egyszerűen csak bízom magamban, bízom a képességeimben, a képességeinkben, és most abban is, hogy a közös munka meghozza majd a gyümölcsét. Mindig így vágok neki egy feladatnak, számomra nem létezi8k másmilyen út.
- Viszont, tudod, hogy mi a véleményem a babonákról. – grimaszolok egyet, hiszen én valahogy mindig a realitás kikövezett ösvényén járok, amibe a hasonló hiedelmek egyáltalán nem férnek bele.
Azután a főhadiszállás helyének témájára térünk, amire már jobban a mellettem ülőre koncentrálok, hiszen valóban érdekel, mit szeretne ezzel kapcsolatban.
Mikor meghallom, hogy a lakására kellene majd járnom, nem mondom, hogy kitörő örömmel fogadom, és ez nyilván látszik is az arckifejezésemen, viszont szavait hallva valóban igaza lehet, nála lehet a legbiztonságosabb.
- Ha biztos vagy benne, hogy nálad rejtve marad a kettőnk szövetsége, akkor benne vagyok, hogy legyen nálad a főhadiszállás. – jelentem egy rövid gondolkodási idő után.
Igazából jobban szeretem az ennél semlegesebb, kevésbé személyes helyeket, de be kell látnom, hogy egyelőre ez a verzió a legbiztonságosabb.
- Talán nem. – mondom félig gúnyos hangon szintén gúnyos szavaira, miszerint nem halok bele ebbe a ténybe.
- Ja, és nincs szükségem a felhatalmazásodra, Anderson, de azért köszi. – emelem meg szemöldököm szavait hallva, és most ismét megengedek magamnak egy játékos vigyorfélét.
Úgy érzem, olyan lány vagyok, aki kellőképpen tud vigyázni magára minden szempontból, a munkát pedig még véletlenül se keverem a magánélettel – ami nekem nincs is, ugyebár.
- Engem ne félts, magadat viszont annál inkább! – jegyzem meg nyomatékosan, amikor azt fejtegetni, hogy mi vár ránk, ha lebukunk. Mondjuk, ezt inkább ő sínylené meg, de ettől függetlenül, nem akarom, hogy bárki is rájöjjön, hogy milyen ügyben járunk el.
Most megint csak azt mondaná, hogy ne igyak előre a medve bőrére, de én hiszek benne, hogy ez nem fog megtörténni. Sőt, abban is hiszek, hogy semmi rosszat nem teszünk. Tény, hogy ki fogok adni néhány – kicsit több mint néhány – titkos rendőrségi információt, de csakis a jó cél érdekében.
- Túl sokat aggódsz újabban. – szegezem neki a mondatomat, de aztán inkább elhallgatok, hiszen valójában tudom, hogy miért lett ilyen aggályokkal teli személyiség.
Régebben hasonlóan gondolkodott, mint én, nem félt semmitől, ő is a dolgok elébe ment, de aztán történt vele, ami történt, és gyökeresen megváltozott.
Azonban ezután a kérdésén kívül van még egy dolog, ami kissé elvonja és lefoglalja a figyelmet, ugyanis ahogy így üldögélünk, a nappalimban tartózkodó férfi, egyszer csak fogja magát, és elterpeszkedik a kanapémon.
Ez most komoly? Most, most mégis mi a fenét csinál?
Heverészni jött ide vagy azért, hogy megoldjunk egy fontos (majdnem) gyilkossági ügyet?
A kanapé amúgy sem fekvésre való, arra az ágynak nevezett bútort használjuk. De ezt inkább nem mondom ki hangosan, még képes és kibéreli a francia ágyamat.
Félig nyitott ajkakkal figyelem őt, egy kicsit talán elképedve is, ahogy nagy nyugalommal elhelyezkedik, és párszor meg is forgatom a szememet, amikor nem látja. Egyszerűen értetlenül állok a dolog előtt, azonban egyelőre nem szólok.
Következő kérdése egy időre elfeledteti velem a kanapém megerőszakolása okozta sokkot, és a kérdésére figyelek, amire igazából nem tudok neki biztos választ adni.
- Tudomásom szerint mindenki megbízható. – bólintok egyet, miközben még mindig agyalok a témán.
- Viszont belegondolva a mostanában történt eseményekbe, magamon és az apámon – na, meg egy-két belső emberen kívül – senkiért se tenném tűzbe a kezem. De ez mindig is így volt és lesz.– vonom meg a vállam. Számomra ennek nincs túl sok jelentősége, hiszen úgyis titokban fogjuk csinálni a dolgot. Ha azt vesszük, én is éppen törvényszegésre készülök.
Miután röviden kielemeztem ezt a kérdést is, tekintetem ismét csak visszavetül testére, mely még midig kényelmesen dagonyázik a fehér bőrbútoron.
- Khm, Elias, minden rendben? – kérdezem aztán azért meg tőle egy enyhe grimasz keretében.
- Jól vagy? Esetleg kérsz egy kávét vagy valamit….? – kérdezem még az előbbieket is meg halkan és némi kétséggel, hiszen nem vagyok az a vendéglátós, sem az a kávéfőzős típus, de most mégis úgy érzem, szükséges valamiféle célzást tenni afelé, hogy éppen mit csinál.

Az élet igazából olyan, mint a gyorsvonat, amely robog a célállomás felé. A sín le van fektetve, biztonságos, kijelöli az utat, amit be kell járnunk, és amin végig kell száguldanunk - mondjuk olyan átlag 80 év alatt természetesen. Csak az indulási és a célállomás a biztos: köztük pedig végtelen lehetőségek tárháza. A pályán ezer és ezernyi váltó helyezkedik el: életünk folyása pedig attól függ, hogy épp melyik elágazást választjuk. Ezek sima utak, többé-kevésbé kényelmes és komfortos utazások. De vannak másfajták is: elég egy döccenő, egy apró hullám a sínek vonalában, hogy a vonat kereke leugorjon róla, és máris bekövetkezzen a katasztrófa: jobb esetben a vonat csak megáll, vesztegel, és keresi a lehetőséget, hogy visszakapaszkodjon a biztonságot jelentő pályára, más esetekben a zökkenő oly erős, hogy a szerelvény oldalára dől, úgy marad, végzetesen megrongálódva, amelyet majd szép lassan benő a gaz, megesz a rozsda, és amit majd elfelejtenek. Az én vonatom egy ideje már ledöccent a sínekről, de nem bukott fel: ütötten-verten és horpadtan ugyan, de igyekszik visszatalálni arra az útvonalra, ahol lennie kellene. Néha pedig bekövetkezik a csoda: megjelenik a mentőangyal, egy daru, amely visszaemeli a vonatot a talpfákra - nekem ez az angyalom jelenleg Adrianna, és a lehetőség, amelyet ő képvisel számomra. Azt hiszem, én akkor fogok csak tudni visszakerülni a helyes útra, a saját magam útjára, ha lezárom a múltam azt a darabját, amely jelenleg is gyötör. És szerencsém van, mert a volt partnerem tényleg a tettek embere - ha ő azt mondja, hogy teljes vállszélességgel támogat, akkor jelentős esély van a sikerre. Némi szerencsével természetesen.
- Hát, régebben sem értettünk mindenben egyet. Én úgy léptem be a rendőrséghez annak idején, hogy úgy hittem, nyugdíjba is a rosszfiúk üldözéséből megyek majd. Látod, én is elhamarkodottan festettem egy képet magam elé. Azóta van létjogosultsága az életemben a babonáknak - vonok vállat. - Ergo nem iszom előre a medve bőrére. Biztosabb ez így - teszem hozzá, aztán figyelem Adrianna arcát, ahogy kissé elfintorogja magát a felvetésemre, hogy a lakásomra járjunk. Most akár meg is sértődhetnék - oké, a lakásom nem egy múzeum, hanem egy normális legénylakás, a maga szertelen rendetlenségével egyetemben, de azért nem is egy szemétdomb, ahová csak fertőtlenítővel a kézben lehet belépni. De egye fene, ha tudom majd hogy meglátogat, hajlandó leszek némi rendrakásra is, a cél szentesíti az eszközt elv alapján.
- Oh - vonom fel aztán meglepetten a szemöldökömet, amikor kijelenti, hogy a felhatalmazásom nélkül is orrba vágna. - Azért ha erre készülsz, légy szíves, legalább öt másodperccel előtte szólj. Sokkal könnyebb, ha az ember felkészül ilyesmire. Vagy legyen tíz másodperc. Akkor még talán arra is lesz időm, hogy végigfusson az agyamon, hogy miért kapom ezt - vigyorgom el aztán én is magam, ahogy látom az ő arcán felvillanó mosolyt. Ejha... két mosoly Adriana Lane-től alig negyed óra alatt, ez azt hiszem, rekord. Szerintem az egész rendőrőrs nem látott tőle ennyit egész pályafutása alatt. Aztán meglehetős gyorsasággal el is komorulok, amikor eszembe juttatja, mivel járhat, ha a mi kis akciónk rosszul sülne el, és lesittelnének. Ha azt tekintjük, hogy a benn lévők jelentős hányadát én ültettem le, alighanem nem húznám sokáig élve. Csakhamar agyonverve vagy megkéselve találnának valamelyik folyosó sarkában. Vagy a zuhanyzóban.
- Ami a többi nyomozó megbízhatóságát illeti, erre azért voltam kíváncsi, mert száz százalékosan adok a véleményedre. Nem szeretném, ha azért buknánk el, mert valaki az őrsről szimatot fog, és keresztbe tesz nekünk. Vagy ami még rosszabb, felnyom apádnál. Ennek nem örülnék - mondom, miközben kényelmesen elhelyezkedem a kanapéján. Látom a meghökkenését, bármennyire is próbálja palástolni, de most igazából lepereg rólam az, ami máskor érdekelne - fogalma sincs arról az ólmos fáradtságról, ami elfogott hirtelen. Talán pont a nyugodt és békés légkör hozza ezt elő belőlem - mintha az idegrendszerem, és minden egyes sejtem lehiggadna a biztonságtól, ami itt körülvesz.
- Igen, persze.... - mormolom. - Miért ne lenne rendben? - bármennyire is erőlködöm, lecsukódik a szemem. Néhány másodperc múlva fel is nyitom... legalább olyan nehezen, mintha ólomsúlyok lennének a pilláim helyén. - De azt hiszem, egy kávé pont jól fog esni. Két cukorral, tej nélkül - helyeslek, mikor ő maga ajánlja fel egy fekete ötletét. Még látom és hallom, ahogy felkel a fotelból, és újra lecsukódnak a szemeim. Nem, nem akarok elaludni... csak épp addig maradok így, amíg az a bizonyos kávé el nem készül. Csak egy-két perc... vagy öt... csak néhány pillanat...vagy....

Elias & Adriana

Keep yourself alive

Általában felkészültnek mondhatom magam, sőt, inkább mindig, de ma reggel, amikor elindultam a munkámat végezni, majd mikor onnan hazatértem, arra egyáltalán nem számítottam, hogy vendégem lesz, majd hogy ilyen fordulatokat fog hozni ez a látogatás. A közös, úgymond fekete meló sem volt számításba véve, mégis, amire a legkevésbé számítottam a mai nappal kapcsolatban, hogy valaki heverészni fog a kanapém kényelmében.
Mégis úgy alakul, hogy egyszerre tér vissza az életembe egy régi barát, társ, bajtárs s ugyanekkor fogunk elsimítani egy régóta elfelejtett ügyet, ami ez idáig is megoldatlan maradt.
Nem mondom, hogy nem egyedül nem szeretek jobban dolgozni, hogy úgy nem érzem magam hatékonyabbnak, de segítségre soha sem mondok nemet. Ráadásul, ami azt igazolja, hogy néha jobb valakivel közösen nyomozgatni, az pontosan az, hogy eddig még nem kerültek rendőrkézre az elkövetők.
- Sok esetben nem vagyok azon a véleményen, mint mások. De a szabad vélemény még nem tiltott. – vonom meg a vállamat, amikor babonaságának eredetét ecseteli nekem.
Én még mindig, ugyanúgy hülyeségnek találom azokat, de végül is nincsen megtiltva, hogy ő más véleményen legyen. Ettől függetlenül Elias jó rendőr és társ volt, ezért hiszem azt, hogy ezt az ügyet is könnyűszerrel lezárjuk.
- Rendben, ne igyunk! Majd iszunk utána. – kacsintok rá, amikor is egy kis huncutság jele mutatkozik meg arcvonásiamon, de azért most nem mosolyodok el.
- Hm. Ha előre szólnék, akkor abban mi lenne a móka? – kérdezem felvont szemöldökkel játékos szavaira visszavágva, amikor arra kér, figyelmeztessem majd őt az orrba vágás előtt.
- Azért, reméljük, erre nem lesz szükség. – komolyodom el, és máris máshol jár az agyam, pontosabban már, hogy hogy is intézem másnap ezt az adatlopást az őrsről.
- Senki nem fog szimatot fogni, mert mindent titokban intézünk. – felelek szokásos határozottságommal, amikor kételyeit fejtegeti.
- Szimatolni meg egyébként sem mernének utánam, mert… - itt egy pillanatra elhallgatok, mert nem is igen tudom megfogalmazni, hogy miért van ez így. Illetve meg tudom, csak éppenséggel nem akarok magamról beszélni: arról, hogy mostanság talán kissé fura a viselkedésem, hogy a munka megszállottja vagyok, hogy körül-belül csak aludni járok haza, hogy mindig megszerzem, amit akarok, hogy nem igazán tűröm az ellenmondást vagy, ha nincs igazam, hogy az edzőteremben nem igazán akarnak megmérkőzni velem, hogy finoman fogalmazva sem vagyok egy édi-bédi, kedves nőcske, helyette inkább házsártos. Szóval lehetséges, hogy tartanak tőlem? Lehet, de ez az ő bajuk és jól is teszik.
- Szóval, mert nem. – zárom le aztán ennyivel a témát. Elias ismer, tudja, milyen vagyok és hogy mi a helyzet az őrsön, nem kell neki részleteznem.
- És ugyebár ilyenkor az is jól jön, hogy az ember apja a rendőrfőnök és nem akarnak packázni vele. – állapítom meg még egy kis grimasszal szám sarkában. Mindketten tudjuk azt is, hogy a sikereimet nem az apám által értem el sosem, de azért mégis csak a lánya vagyok, és nyilván nekem hinne először.
Volt társam a kérdésemet hallva sem jön egyáltalán zavarva, vagyis nem kapcsol, hiszen szemmel láthatóan még midig ugyanolyan jól érzi magát a heverőn, mint öt perccel ezelőtt.
Kissé elhúzom a számat – de ezt ő nem láthatja -, amikor bizony kér egy kávét kijelentve, hogy hogyan szereti.
Mégis, mi vagyok én? Valami pincérnő? – morfondírozok magamban, de ettől függetlenül felpattanok ültő helyemből – amúgy is untam már a sok ülést - , és megindulok a konyhába, hogy egy kávét készítsek az uraságnak.
Amikor megvagyok vele, be is viszem a nappaliba, de mire átadhatnám azt a vendégemnek, aki láthatóan kényelmesen elvan, már el is aludt, így nem tudom neki átadni.
Hm. Én az ilyesmihez egyáltalán nem vagyok hozzászokva, hogy valaki megzavarja a megszokott kis magányomat, nyugalmamat és a privát szférámat. Azt hiszem, ez az egyetlen helyzet, amire nem vagyok felkészülve.
A kávéscsészét viszont elhelyezem a dohányzó asztalon, talán kissé hangosabban is az asztalhoz érintve a porcelánt, mint kellene, hátha felkel az illető, de Anderson persze erre sem reagál, csak békésem alszik tovább.
Értetlenül állok a helyzet előtt, mert konkrétan így még nem jártam.
Tulajdonképpen ezt el se hiszem, hogy valaki bealszik egy kanapén munkamegbeszélés közben. És most mi a fenét csináljak?
Fel kellene őt ébresztem, hogy aztán otthon folytathassa ezt a tevékenyességét, de valahogy még sincs szívem őt felébreszteni.
Kicsit sem mondható rólam, hogy gondoskodó típus lennék, de ahogy ezután elkezdek tenni-venni az otthonomban és párszor végigfuttatom a nappaliban szunyókáló férfin a tekintetem, hozok neki egy takarót is, betakarom vele. Ne miattam fázzon már meg.
Azután fogom magam és elvonulok a dolgozó szobámba – mert természetesen azom is van otthon, sőt, az a kedvenc helyem a házban-, és még meg nem oldott ügyek aktáit kezdem el újra átolvasni. Addig talán Anderson is magához tér.

 Van egy kegyetlen kínai tortúra, amelynek a lényege az, hogy a delikvenst, valahányszor el szeretne aludni, egy vagy két mellé kihelyezett hóhér minduntalan felrázza álmából. Elég néhány ilyen napnyi alvásmegvonás ahhoz, hogy az illető először hallucinálni kezdjen, majd az őrület jeleit mutassa, végül a szervezete feladja a küzdelmet, és - ha az alany elég szerencsés - mondjuk egy szívroham végezzen vele. Olvastam és hallottam már erről a kínzási módszerről, de amíg az elmúlt egy évet át nem éltem, fogalmam sem volt róla, hogy elsőkézből tapasztalom majd meg ennek valóságtartalmát. Oké, az őrülettől még azért messzebb állok - legalábbis erőteljes reményeket táplálok ez iránt - de a folyamatos fáradtság és kialvatlanság már olyan jó ismerősöm, mint egy gyerekkori barát a múltból. A menetrend általában ugyanazt a sémát követi: elalvás után alig néhány órával már jönnek a rémálmok, aztán a verejtékes-szívdobogásos ébredésem, majd órákon át forgolódom az ágyban míg végül hajnal tájban sikerül visszaszenderegnem valamennyire. Ritkaságszámba megy - nagyjból húsvét meg karácsony van ennyiszer egy évben - mikor sikerül végigaludnom az alkonyattól pirkadatig húzódó időszakot.
Akkor is érzem magamban a kimerültség minden fizikai és szellemi jelét, amikor Adriana szavait hallgatom, és talán ennek a késztetésnek köszönhetem azt a hallatlan merészséget, hogy végigfekszem az ágyán, mint aki otthon érzi magát. Fogalmam sincs, hogy vendéglátó státusza akadályozza-e meg abban, hogy lependerítsen onnan a földre, vagy csak valahol tudat alatt megsejti az enyhén is kétségbeejtőnek mondható állapotomat, de egy szemforgatásnál több jelet nem küld felém nemtetszése gyanánt. Ez meg olyan apróság, amelyet simán elvisel a lelkem. Mindeneesetre, miközben beszél, nem érzékelem a hangján a viselkedésem feletti felháborodást, ennél fogva nem érzek rá késztetést, hogy azonnal felpattanjak a kanapéról, és szabadkozva simítsam ki a hátam mögött ráncot vetett díszpárnát.
- Mert a főnök lánya vagy, és mert csípőből lőnéd le, aki ezzel próbálkozna - fejezem be helyette nyíltan az ő kurtán lezárt mondatát, amelyben arra céloz, miért is van a kettőnk kis privát nyomozása biztonságban, és miért nem merné senki beleütni az orrát abba, amit ő csinál az őrs falain belül. Tény, hogy ezt a pár szót meglehetős erőfeszítésbe telik kinyögnöm, mert - fene tudja, hogy miért - de kezdem úgy érezni magam Adriana megnyugtató szavait hallva, mint aki lassan, de biztosan jut el a nirvána állapotába. Le is hunyom a szemem néhány másodpercre, amíg kávéért megy - a fekete majd legalább segít, hogy kissé magamhoz térjek. Nem fog ártani.
Amikor kinyitom a szemem, a kávé már ott is áll az asztalon - Adriana viszont nincs sehol, amit erőteljesen furcsálok néhány másodpercig. Egészen addig, míg meg nem mozdulok, és nem konstatálom, hogy egy pokróc borítja a testemet. Végképp nem értem a dolgokat, így hát felülök, és a kávéért nyúlok - jéghideg. Ahogy a pillantásom az ablak felé vándorol, összeráncolom a szemöldökömet. Odakinn noha még nem szállt le a szürkület, de a nap már láthatóan lejjebb jár a szokásos vándorútján, mint mikor megérkeztem, és amennyire az általam itt töltött idő indokolná. Nem kell hozzá nagy nyomozói véna, hogy rájöjjek: a jelek szerint nem néhány pillanatra, vagy percre hunytam le a szemem, hanem órákra. Ettől a gondolattól meg egyszerre önt el a megkönnyebbülés, meg a szégyenkezés: az előbbi azért, mert csodák csodájára rémálmok nélkül tudtam pihenni, az utóbbi meg azért, mert ezt más valaki lakásában tettem. Főképp egy olyan valakinél, aki ettől aligha lesz elragadtatva, és biztosra veszem, hogy ennek hangot is fog adni.
Megigazítom az ágyat - az hiányzik még, hogy azért külön le legyen szedve a fejem - aztán lassan, óvatosan abba az irányba lopakodok, ahonnan halk neszezés szűrődik ki. Alig néhány másodperc múlva meg is pillantom a barna hajzuhatagot, ahogy egy adag papírt söpör éppen, és torkom köszörülgetve megállok a kis szobácska küszöbén.
- Én... - keresgélem a szavakat elég szerencsétlenül, miközben egyik lábamról a másikra helyezkedem, és olyan zavarban vagyok, mint a szűz lány az első éjszakája előtt. - Sajnálom. Nem akartam elaludni, csak... - bököm ki végül a meglehetősen szerencsétlenre sikerült mentegetőzést. Igazából felesleges is bármit mondanom, jobb ha csendben megadom magam a sorsomnak, meg a keresetlen szavaknak, amelyek nemsokára csattanni fognak a fejemen.
- Megigazítottam az ágyat - próbálom aztán menteni a menthetőt, hátha legalább ezért jár egy jó pont, ha már a kényelmes fetrengésért meg a mély alvásért nem fog. Remélem nem horkoltam, az már tényleg a hab lenne a tortán.

Elias & Adriana

Keep yourself alive

Amikor munkáról van szó, számomra nem igazán számít az idő.
Lehet szó ilyenkor sötét éjszakáról vagy felhőtlen hajnal, ha melóról van szó, nem igazán tud érdekelni.
Nem is tudom megszámlálni, hány éjszakám telt el alvás nélkül emiatt, amikor valami fontosabb volt az alvásnál.
Persze, hiszem, hogy az emberi testnek és a léleknek is szüksége van egy kiadós alvásra lehetőleg minden éjjel, hogy ez mennyire fontos a precíz munkavégzés, a teljesítmény és a kiegyensúlyozottság szempontjából, de én az szervezetem kibírja azt a kis alvásmegvonást a cél érdekében.
Jelen pillanatban is pontosa abban az állapotban vagyok, hogy nem igazán foglalkozom az idővel, és a papírok böngészését sem kívánom abbahagyni, amíg át nem rágom magam az összesen.
Persze azért arról sem feledkezem meg, hogy van valaki a nappaliban, történetesen a kanapémon heverészik, hiszen az ilyen vendégekhez egyáltalán nem vagyok hozzászokva.
Minden esetre most kibírom, azt hiszem, és nem áll szándékomban felébreszteni Andersont, legalább is egyelőre nem.
Ahogy így munkálkodom, halk mozgolódást és léptek zaját vélem felfedni a nappaliból, ami arra enged következtetni, hogy a nem meghívott alvós látogatóm végre magához tért édes álmából.
Na, nem megyek ki elé jelezni, hogy merre vagyok, de egy idő után úgy tűnik, hogy sikerült megtalálni az én kis birodalmamat, ahol igazából az apámon és Adamen kívül még senki nem járt.
Ahogy közeledik, és megszólít, nem nézek azonnal rá, mert még van pár mondat az egyik dokumentumon, ami minden másról elvonja a figyelmemet.
Másrészt azért egyáltalán nem vagyok boldog a ma kialakult helyzet miatt, hogy csak úgy valaki bealszik a lakásomban, pláne nem munkamegbeszélés közben.
Remélem, ez most csak azért történt meg, mert kivételesen nagyon fáradt és nem lesz valami állandó jelenség a közös munkánk során. Nem igazán bírom a tétlenséget, és akikkel együtt dolgozom, nos, szintén elvárom tőlük a velem is járó profizmust.
- Szóval nem akartál? – kérdezek vissza költőien, mikor végre Elias-ra nézek szokásos felvont szemöldökös ábrázatommal, majd jó ideig komoran és szótlanul nézem őt.
- Akkor ez az jelenti, hogy ennyire untattalak vagy csak nem aludtál az éjjel? ?- kérdezem meg tőle kissé ironikus hangnemben, hiszen, mint mondtam, számomra ez nem szokványos jelenség.
- Remélem, azért a közös munkánk során ez nem lesz állandó jelenség, hogy beaszol az éppen aktuális stratégiai megbeszélésünk közben. – teszem még hozzá rosszallóan, de aztán megjelenik egy huncut fény is a szememben, mert valójában egy kicsit vicces is a helyzet. Főleg az, hogy látom rajta, mennyire zavarban van és kellemetlenül érzi magát a történtek miatt.
Most körül-belül úgy érzem magam, mint valami szigorú tanárnő a vétséget elkövető kisdiákjával szemben.
Közben újra megfordul a fejemben, hogy Elias-szal valami valóban nincs rendben, hogy még nincsen teljesen jól, de úgy vagyok vele, hogy nem faggatózom, egyelőre.
Adok neki egy kis teret vagy mi a fene, aztán időközben úgyis rájövök, ha valami nem stimmel vele és nem tudunk együttműködni.
- Redben, köszönöm. Reggel pedig én majd kifertőtlenítem. – reagálok monoton hangon szavait hallva miszerint megágyazott maga után. Mondjuk erre nem számítottam, az arckifejezésére viszont, amit szavaim hallatán vág, arra igen.
Alig bírom ki, hogy ne nevessem el magam rajta, habár az, hogy az ilyesmit valójában ki lehet nézni belőlem, lehet, hogy annyira nem is vicces.
- Nos, akkor talán, ha kialudtad magad… - állok fel végül én is ültő helyemből és teszek pár lépést társam felé – talán meg is indulhatnál hazafelé, hogy esetleg valóban kipihend magad.
Lassan, finoman, nem túl durván, de azért határozottan vázolom fel neki az elképzelésem az este további részével kapcsolatban, hiszen amit kellett, azt úgyis átbeszéltük.
- Holnapra tiszta fej kell amúgy is a fotók és a jelentések átnézése közben. – mondom miközben arcát fürkészem.
Jobban belegondolva valóban nem lesz könnyű dolga a képek nézegetése láttán, azaz nem lesz neki könnyű újra átélni az emlékeket, melyek tudjuk, mihez vezettek az életében.
- Vagy esetleg szükséged van még valamire? – kérdezem meg azért sóhajtva, habár csak remélni tudom, hogy hamarosan magamra hagy, és én is ágyba juthatok.

Eszembe villan egy réges-régi, szinte elfeledett emlék iskolás koromból. Nem igazán voltam mintadiák, nem szerettem iskolába járni - végeredményben melyik gyerek szeret? Igazából egészen pontosan az iskolába járással semmi problémám nem volt, hiszen ott voltak a barátaim, na meg a lányok, akik előtt igyekeztünk néha a legnagyobb hülyeségekkel kitűnni - a tanulást viszont nagyon rühelltem, ebből az okból kifolyólag nem is nagyon erőltettem meg magam vele. A kémiától, matektól és fizikától legszívesebben a világ másik végéig futottam volna egyhuzamban, az irodalmat és a történelmet viszont legalább ugyanekkora elánnal kedveltem. Egészen addig a napig, míg a táblánál állva egy felelés során nem jutott eszembe egy roppant egyszerű és kézenfekvő válasz, magam sem tudom miért, valamiféle agyi rövidzárlat miatt. A tanárnőm - egy kontyot, szemüveget és homloktól-seggig karót viselő vénlány - az egész osztály előtt lehordott és megszégyenített, én meg úgy éreztem, hogy a föld alá süllyedek. Körülbelül ezt a szégyent érzem most, per pillanat Adriana előtt állva, miközben igyekszem elfogadható magyarázatot találni arra a halálos merészségre, hogy el mertem aludni a lakásában, a meglehetősen kényelmes kanapéján. Szerintem efféle merészségre még senki nem vetemedett azóta, hogy becuccolt ezek közé a falak közé. Ugyanakkor némi kaján vigyor is bujkál a lelkem legmélyén, bár ezt nyilván nem hozom a tudomására: úttörőnek érzem magam ilyen téren. Felavattam Adriana Lane kanapéját - ezt remélem majd a sírkövemre is rá fogja vésni valaki, emlékeztetőül az utókor számára.
- Ugyan - rázom aztán a fejem. - Nem untattál. Csak tudod... - dörgölöm meg a szemeimet, és amolyan záróakkordjaként a felkelésnek, ásítok még egy hatalmasat - valahogy az éjszakáim meglehetősen pocsékok szoktak lenni, mióta... - hagyom befejezetlenül a mondatot. Szerintem magától is kitalálja a folytatást, okos nő. - Az elmúlt egy hetem ilyen téren extrém módon is szarnak volt mondható. Tulajodnképpen szerencsés vagyok, hogy nálad nyomott el az álom, nem egy bolt közepén, vagy valamelyik utcasarkon, mint egy hajléktalant - vonok aztán vállat, de az álom maradéka csak akkor reppen ki a szememből végleg, amikor tesz rá egy utalást, hogy le fogja utánam fertőtleníteni az ágyat, meg az egész hóbelevancot, ami csak hozzám ért. Egy másodpercig meg is sértődöm, mi az isten baja van, fertőzőnek talál, vagy büdösnek? Kell néhány pillanat, hogy eljusson a tudatomig, hogy csak szivat, és ezzel, a maga sajátságos módszerével áll rajtam bosszút a néhány órás ájulásomért. Ettől pedig - akár mi is lesz a véleménye - némán megforgatom a szemeimet. Azt nem tudom, ennek a gesztusomnak köszönhető-e, hogy röviden, ám a lehetőséghez mérten finoman felhívja a figyelmem a távozás időszerűségért, vagy magától is megtette volna - de a lényeget tekintve igaza van.
- Ami azt illeti, egy vacsorát még elvártam volna - jegyzem meg szemtelenül, de egy halvány vigyorral a szám sarkában. Vacsora? Örüljek, hogy nem rángatott le az ágyról azok után, hogy elhelyezkedtem rajta. Amúgy is, a pofátlanságnak is vannak határai. Plusz módszerei is. Az előző nem volt szándékos, és azt hiszem a kettőnk emberi és normálisnak mondható viszonyának megőrzése érdekében jobb, ha nem is akarom az ellenkezőjére tett reakcióit tesztelni.
Elsétálok az előszobáig, magamra rángatva a cipőimet, miközben Adriana úgy követ, mintha biztosra akarna menni, hogy tényleg a távozás mezejére lépek, és nem rontom tovább a csendes, meghitt magányát.
- Tehát akkor jelentkezel, amint megtudsz valamit? - kérdezem, összerántva magamon a felsőm cipzárját. Nem akarom rabolni tovább az idejét, látom rajta, hogy alig várja, hogy kívül tudjon az ajtón. - A címem tudod, ahogy a telefonszámom is. Magán melóban utazom, magam ura vagyok, szóval csak szólj, hogy mikorra és szabaddá teszem magam - fejezem be végül, és kilépek az ajtón. - Ja, és Adriana... kösz. Kösz, partner - fordulok vissza a küszöbről, és halálos komolyan gondolom a szavaimat. Azt hiszem, talán jelenleg ő az egyetlen ember a földön, aki képes lehet kirángatni engem annak a pöcegödörnek a legmélyéből, ahol ülök, és ahol nyakig borít el annak a tartalma.