-A helyzet az, hogy igen. De ismersz. Tudod, hogy elég egy pillantása, vagy kicsivel több figyelme, és már a plafonon vagyok tőle. Ne kérdezd miért, egyszerűen akadnak pillanatok, mikor elviselhetetlen, és rosszabb mint a tulajdon anyám! – morogtam, s meglehet túlságosan sokat mondtam egyszerre, de valakinek el kellett mondanom mi az ami előhozta a tombolást.
Lin nehéz, és akaratos személyisége, kinek ellent mondani szinte képtelenség, ki úgy furja magát az ember bőre alá, akár a legélesebb penge, olykor elviselhetetlennek bizonyult.
Főleg, mikor rámtőrt az egyedül akarok lenni érzés, s mikor kimozdulni sem óhajtottam a négy fal közül.
Erre itt vagyok, és úgy táncoltam, ahogy ő fütyült, miközben körülöttem szép lassan minden megváltozott, s talán én magam is elkezdtem elindulni egyfajta változás útján, mit meglehet én magam sem akartam elfogadni, vagy épp elhinni, hogy mindez lehetséges lenne.
-Ez nem így működik. Ő intézi a dolgaim. Legalább is azt a részét, ami a kiadással jár. – fújtattam. – Ha letiltom, hát majd felkeres személyesen, és lekap a tíz körmömről, csak azért, mert nem adtam be a derekam, és mert ellenszegültem. Tudod ilyenkor jön a duma, hogy ezer másik író várakozik, hogy ilyen ügynöke legyen… és tudod mi a rémes? Hogy igaza van. – pillanatnyi szünetet tartva körbeforgattam szemeim, hisz Lin valóban jól végezte a dolgát, s mindig remek meglátásokkal rendelkezett.
-A vagyonom? Ugyan már! Nem vagyok én olyan gazdag! – fejem ingatva vágtam grimaszt.
Persze beszéltem a kislányról, és meglehet, valóban beédeskedte magát a szívembe, és meglehet hagynának maguk után egy bizonyos űrt, ő is, és az anyja is, annak ellenére, mennyi vita volt már közöttünk az elmúlt időszakban.
-Ugyan már! Hát eltudnál képzelni mint apát?! Én nem… - ennek ellenére még is előszedtem a telefonom, kikerestem benne egy cuki képet a kislányról, és úgy toltam elé, mintha valóban az én kölyköm lenne, s valóban olyan büszke lennék rá, hogy nézd mit hoztam össze?!
Azonban csak aranyos pillanat volt, mit az anyja kedvéért örökítettem meg, s terveztem a kép előhívatását, hisz biztosan örülne neki, ha esetleg egy festmény formájában ott díszeleghetne a szobája falán.
-Hande-nek hívják. Igazán remek kislány. Az anyja sokat foglalkozik vele. – magyarztam, majd ha visszakaptam a készüléket, akkor becsúsztattam a zsebembe, s a szőkeségre vezettem tekintetem.
-Hát épp ezaz! Minek ide asszony! Elég ha van egy nagyszájú, ellentmondást nem tűrő ügynököd, és már is lefagyasszák a számláid. – irónikus éllel csendült hangom, míg tekintetem megakadt az odakint elsuhanó embereken.
Kérdése gondolkodásra sarkallt. Azt túlzás lenne mondani, hogy visszajött az írói vénám, hisz egy sort se gépeltem azóta sem, ám rengeteg történet látta meg a napvilágot, s jó érzéssel töltött el valami olyasmiről beszélni, mi távol állt a komfortzónámtól.
Mesét egy sárkányról,  tündérekről, lovagokról, harcokról, győzelmekről, varázslatról…
-Nem tudom. Lin szerint, jót tesz a sajtómnak. – de vajon tényleg erről lenne szó? Tényleg csak amiatt nem kötöttem még útilaput a lábamra? Vajon tényleg az az egésznek a nyitja, amiért még mindig ugyan azon a helyen vagyok, ugyan abban a vendégszobában?
Aztán a téma változott, szóba került a családunk, és az ellenszenvem az apja irányába.
-Eeehhh.. – kelletlen koppantottam párat az asztal lapján, hátravetve fejem, drámaian eltakarva arcom az étlappal, s annak lapjai alól szólaltam meg.- Apád túl sznob az én izlésemnek. – aztán végre visszahelyezkedtem rendesen, s tovább bűvöltem annak lapjait, mintha annyira érdekes lenne, hogy választani sem tudok abból, mit elém tártak lapjai.
-Valóban? – összevontam szemöldököm.
-Hát épp ezaz! Miért kellene elsietnem bármit is? Mi van, ha nem arra találtak ki, hogy legyen mellettem egy nő, aki élete végéig elfogadja a baromságaimat? – cinikus gondolatnak hatott, hisz valóban nem gondoltam, hogy akadna olyan nő a világon, aki önszántából képes lenne elviselni személyiségem. Ezt a gyakran kötekedő, fura figurát, kivé az évek múlásává váltam.
Nem rajongtam a vacsora gondolatáért, és meglehet még a pokol legmélyebb bugyrára is szívesebben mennék mint oda, ám ha egyszer már itt felejtettem magam New York-ban, akkor annyit meg kell tennem, hogy meglátogatom a nővérem.
Persze az sem maradhatott el, hogy ne érdeklődjek róla, vajon mit is kezd az életével, mi tetszik neki, s mit tanulna szívesen. Nem udvariasságból kérdeztem. Sokkal inkább őszintén érdekelt, mit is szeretne kezdeni magával a következő időszakban.
-Az animátor remek szakma. De miért érzed soknak?
Közben tovább fürkésztem az étlap lapjait, keresve a megfelelő ételt a számomra.
-Idegesít, és legszívesebben agyoncsapnád, de tudod, hogy nem teheted, mert akkor börtönbe kellene vonulnod életed végéig? -tettem fel a kérdést, bár szemem csillanásából láthatta, mennyire nem gondolom komolyan, hisz bármennyire is eltávolodtam testvéremtől, attól még szerettem őt.
-Gördeszkáztam. Illetve megpróbáltam. Aztán padlótfogtam, és nem a legjobban sikerült elesnem. – magyaráztam megvonva a vállam, s talán már annyira nem is éreztem cikinek a dolgot.
-Oh a terveim… nah azok azok, amik nincsenek! Lehet egyszer majd felkerekedek, és hagyok magam után egy búcsú levelet, hogy kösz mindent, és lelépek. – megvontam a vállam. Nem szerettem búcsúzkodni, ahogy közel engedni magamhoz másokat sem.  Bár meglehet, ezt az utóbbi időben elszúrtam, hisz egyre jobban kötődtem hozzájuk. A nőhöz, és a kislányhoz… -De az is lehet, hogy nem megyek sehová.- ismét megvontam vállam, majd becsukva az étlapot, döbbentem rá, nem lennék képes szó nélkül lelépni. Már nem...

♡

Alig, hogy elárulja mi is történt a telefonjával nevetni kezdek és mosolyogva fürkészem őt.
- Javíthatatlan vagy. Ennyire felbosszantott Lin, vagy más volt az oka, amiért tinédzser módjára tomboltál? – szerintem manapság már ők se tesznek ilyet, mert tudják, hogy drága mulatság és nem fognak csak úgy újat kapni. Mobil nélkül meglenni meg olyan, mintha a világ nélküled robogna tovább a barátaiddal egyetemben. – Miért nem tiltod le a számát? Vagy tudod, amikor meglátod, hogy hív, akkor megnyomod a némítást és akkor nem hallod, hogy csörög és még ki se kell nyomnod. – kicsit még a vállamat is megrántom, mert szerintem még azt a nőt is könnyedén ki lehetne játszani. – Amúgy hiányoztál és akkora mázlim nincs, hogy a szomszédmacskája megegyen, ezáltal megörököljem a vagyonodat. – játékosan még nyelvet is öltök, de érezhető, hogy utóbbit nem gondolom teljesen komolyan. Egyszerűen csak nagyon imádom nagybácsimat, aki sokkal inkább érzek a testvéremnek, mintsem az öcsémet. Az öcsém annyira más világ, hogy az hihetetlen, meg talán kicsit haragszom is rá tudatalatt.
- Hmm, ezek szerint kedveled és ahogy beszélsz róla, az kicsit úgy hat, mintha nem bánnád, ha a tiéd lenne. Hogy hívják?– kedvesen csendül a hangom, nincs semmi célozgatás, vagy erőltetés a részemről. Kimondom azt, amit gondolok, de aztán megadóan fel is tartom a kezemet, mert nem akarom Owent elijeszteni, de tudja rólam, hogy őszinte vagyok és nem szoktam kertelni.
Kicsit meghökkenve hallgatom a történetét, majd elismerően füttyentek egyet, mert ez azért nem semmi. Szerintem Lin most még magán is túltett. Ezt nem néztem volna ki belőle.
- Szép kis slamasztikába kerültél és látod, még egy feleség se kellett, hogy kiforgassanak a vagyonodból. – pimaszul csendül a hangom, kicsit kuncogok, aztán egy pillanatra elgondolkodom. – De amúgy, ha már minden megoldódott és visszaszerezted a számláid felett az uralmat, akkor hogy-hogy nem költöztél még el? Szeretsz ott lakni? – érezhető, hogy nem olyan értelemben kérdezem, hogy akkor most ők együtt vannak, mint sokan hiszik, hanem csak érdeklődöm. Az alapján, amit elmesélt az jön le, hogy akár már máshol is élhetne, de valami miatt még mindig azzal a nővel és a kislányával lakik. Jó, gondolom főzve és mosva is van rá, ki ne rajongana ezért, plusz ugye kedveli azt a kiscsajt is.
Kíváncsiság csillan az íriszeimbem, amikor apa kerül szóba. Megvannak a fura szokásai, meg van egy nagy titka velem kapcsolatban is, amiről még Owen se tud. Esélyesen ha meg tudná, hogy egyetem után hozzá kell mennem valakihez üzleti érdekből, esélyesen kőkövön nem maradna. Amit meg tudnék érteni, mert néha én is szívesen lázadnék, de azt hiszem az elmúlt évek alatt részben beletörődtem már a sorsomba.
- Miért nem kedveled őt? Tett valamit? – érdeklődve fordultam felé, még az étlapot is leraktam, hogy jobban lássam. – Azon kívül, hogy a nővéredet elrabolta tiniként és megajándékozta az egész családot velem. – kicsit még a szemem is megforgatom, hiszen tudom, hogy anya tinédzserként szült, nem véletlenül van köztem és a testvérem között kb. 10 év. Utána annyira már nem akarták elsietni az egészet, meg volt pár kudarcuk is. – Egyáltalán nem ezt gondolja. Mindig büszkén meséli, hogy a felkapott krimiíró bizony az ő öcsikéje, még a könyvklubjában is olvasták a könyvedet. – mosolyogva mesélem, mert tényleg anya büszke rá, de a másikkal nem tudok vitába szállni. Azzal úgy ezerszázalék, hogy rágni fogja Owen fülét. – Egyszer majd te is megtalálod a neked valót és lesz családod. Hova sietni, nem? – kedvesen, megértően csendült a hangom, hiszen pont nem én vagyok az, aki elítélhetné őt. A barátikörben én vagyok a szabadúszó, a lány, aki inkább kalandoknak él, mintsem bármi komolynak, még ha ennek oka is van, hogy eddig mindig is próbáltam kerülni a szerelmet, még ha néha vágytam is rá. – Nekem jó, de akkor készülj úgy, hogy vacsorára is biztosan maradni fogsz. – játékosan rákacsintok, majd újra az étlapot veszem szemügyre, hogy eldöntsem most melyik kedvencemet rendeljem.
- Animációs iskola. Tudom merőben másabb annál, mint amit tanulok, de régóta dédelgetett álmom az, hogy egyszer animátor legyek. Jó lenne, de úgy érzem, hogy sok. Az öcsémet meg inkább hagyjuk. Ő olyan nekem, mint neked anyám, vagy talán Lin. – még a fejemet is megingatom, mert persze ott vagyok az öcsémnek, nem egyszer húztam már ki a csávából is, de azért nem is mindig találjuk a közöshangot. Meg ő valahogy mindig vonzza a szüleink figyelmét, míg én a bulik és a veszélyes mutatványok ellenére is a jobb gyereknek számítok, akire annyira nem kell figyelni.
- Hogyan sérültél meg? Azt még nem is mesélted. Örülök, hogy már jobban vagy. – közben a pincér is megérkezett, mire sietve adom le a rendelésemet, aztán nagybátyámon a sor. Míg ő beszélget a pincérrel, addig úkra elmerülök az erém táruló látványban, ami innen fentről, a teraszról mesés volt.
- Meddig fogsz maradni? Vagy mik a terveid? – újra felé fordulok, amint kettesben maradunk.

-Nem is tudom… emlékszem még, mikor egy kis undok béka voltál, a ráncos bőröddel, a pelenkáddal...-húztam el a számat, hisz valóban így gondoltam annyi idősen. Mintha egy olyan dolog lenne, ami nem képes rendesen viselkedni. Sír, alszik, eszik, és elvégzi a dolgát. Aztán persze ahogy növekedett, úgy lett egyre cukibb, és lassan olyanná vált, mintha csak a testvérem lenne, ám valahogy az apját nehezemre esett már akkor is elfogadni, pedig akkoriban még csak egy gyerek voltam.
-Ühüm. – bólintottam, s karba is fontam karjaim, szemeim forgatva. – Igen, de téged nem zaklat egy őrült nőszemély. De tudod, ez úgy hat, mint egy célzás… csak nem hiányoztam? - villantottam egy mosolyt felé, s megvonogattam közben szemöldököm. – Aggódtál, vajon megevett e a szomszéd macskája? – lebiggyesztettem ajkam, aztán megvontam vállaim. – Az előző telefonom intim kapcsolatba keveredett a fallal, de nem bírta azt a vadságot…
Aztán persze a késésre is kitértem, és igaz nem hazudtam, hisz értelmét nem láttam. Akadt dolgom mielőtt elszabadultam, és meglehet valóban csak a kaja ötlete és lehetősége volt az, mi arra késztetett, hogy bizony tegyek némi kilométer.
-Figyelj… nem a lányom. Csak egy kislány… egy tündéri kislány.
Jó persze nem volt sértő a feltételezés, s nem is szoktam általában ellenkezni azokkal a találgatásokkal szemben, vajon egy párt alkotunk e vagy sem, és a médiának sem igen szoktam válaszolgatni, hisz azt a tényt, hogy csak barátok vagyunk, nem igen szokták elfogadni, s mindig továbbviszik a gondolatmenetet.
-Lin meg Lin. Ő sosem változik. – körbeforgatva szemeim sóhajtottam, aztán zsebembe ejtettem jobbomat. – Lemondta az összes szállásom, zároltatta a számláim...amihez nem igen volt joga, még is megtette...de ennek már vége. Nem mondom, hogy nyertem, mert még mindig ugyan ott vagyok, és csodával határos módon még nem készült ki a személyiségemtől teljesen… szóval… le a kalappal a nő előtt. – elismerő grimasz jelent meg képemen, aztán unokahúgomra néztem.
-Nem vagyok ódivatú… csak… megvan a magam izlése… - mormogtam az orrom alatt, bár meglehet igaza volt, és valóban jobban esne a létezés egy elmúlt században, mikor még nem volt ennyi modern kütyü, s bátran közlekedhetnék keménykalapban, fura frakkokban, hogy aztán a nap végén mérföldeket gyalogoljak, vagy épp lóháton járjam be a bírtokot.
A hely, amit választott, nem épp kisemberek zsebéhez lett méretezve, bár tény és való, hogy azért volt mit a tejbe aprítanom, annak ellenére, hogy nem éltem olyan nagy lábakon, és bizony a pénzem sem szórtam mindenféle hülyeségekre.
Szóval szavaira inkább nem feleltem semmit, csak bementem vele, majd miután letelepedtünk, bizony érdeklődni kezdtem, ám ő átlátott rajtam, mint egy szakadt posztón.
-Ismersz...kár lenne tagadnom. -hátradűltem a székemben, s mellkasom előtt összefontam karjaim.- Az apáddal, és annak ellenszenvével azt hiszem. Meglehet kölcsönösen nem csípjük egymást… - elmélkedtem cseppet. – Jóh… -sóhajtottam. – Valamelyik nap elugrok, és meglátogatom… csak hogy ne siránkozzon, vagy hogy a fejemre olvashassa, hogy még nem vagyok nős, és nem értem el semmit. Így megfelel?
Valahogy vele nem tudtam bunkó lenni. Nem tudtam olyan szájalásokat, s pofa vágásokat rendezni, mint azokkal, kiket hülyének tartottam, s érdemtelennek arra, hogy komolyan vegyem őket, vagy épp az olyanokkal, kik kiakasztottak. Jó persze ő is kiakasztott pár alkalommal, de volt olyan szinten a kapcsolatunk, hogy nyíltan lehettem őszinte, s meglehet még azt is elfogadta, hogy olykor úgy viselkedek, mint egy szenilis vénember.
-Erre is csak azt tudom mondani, hogy az apád az oka.- megvontam a vállam. – Nem bírom a sznob képét… ő meg az enyémet. És te nem nyüstölsz azzal, hogy nősüljek meg...- megvontam vállaim, s egy pillanatra széttártam karjaim, majd jöhetett a könyv, mit végre igaz nem személyesen, de odaadtam, ahogy ígértem.
-Helyes. Elkallódás igaz mókás, de később megbánod...vagy azt, hogy nem kallódtál el… - összeszaladt szemöldökkel piszkáltam az asztalterítőt.- No és mi a másik?  De tuti tudod csinálni. Csak gondolom fárasztó. És mi a helyzet az öcséddel? – nem hagyhattam ki, hogy ne kérdezzek rá, bár őt már nem ismertem annyira. Valahogy elmaradtak a látogatások, s természetesen én sem tetszelegtem a legjobb nagybácsi szerepkörében.
-Én… egész jól. Most már nem fáj a lábam...és jól meggondolom mielőtt valami marhaságot csinálnék. – ami persze egy cseppnyi füllentés volt, hisz nem igazán gondoltam meg mit is csinálok, és olykor bizony akadtak belőle kellemetlen szituációk.

Boldogságtól sugárzó arccal várom, hogy közelebb lépjen és a karjaimba zárhassam, mert legtöbbször inkább úgy gondoltam rá, mint egy bátyra, mintsem a nagybátyámra, annak köszönhetően, hogy nem volt olyan nagy a korkülönbség közöttük. Néha tényleg úgy festett, mintha ő lenne az emberi változata a Grumpy Cat-nek, de ugyanakkor azt is tudtam, hogy ő is tud kedves és barátságos lenni, de ahhoz át kell jutni a marcona külsőn.
Pimaszkodásával szemforgatás lesz a jutalma, még kicsit dobbantok is az egyik lábammal, mintha 5 éves lennék és játékosan a vállába is bokszolok. – Mert szerinted nem vagyok igazi hölgy? – játékosan lebiggyesztem a számat, mint aki tényleg elszomorodott és az újabb válaszát követően megingatom a fejemet. – Tudod, ilyenkor olyannak hatsz, mint egy 80 éves papa, aki minden idegszálával a modern technika vívmányai ellen van. Pedig a mobil nem ördögtől való. El is lehet érni vele a másikat, ha bajba kerülünk, vagy csak szeretnénk tudni miként is van. – egyáltalán nem komoly a dorgálásom, ahogy a felvilágosításom se, mert tudom jól, hogy tisztában van ezekkel, de ahogy régebben, úgy most is imádom húzni. Néha igazán szórakoztató tud lenni, hogy milyen reakciókat is sikerül kicsikarnom belőle, ha megpróbálok az idegein táncolni.
- Mint például micsoda? A mostohalányodtól el kellett köszönni, vagy Lin nem bírt megint magával? – az első megjegyzés teljesmértékben pimaszság a részemről, míg a másik már inkább lefedheti a valóságot. Tudom, hogy az a nőszemély eléggé idegesítő tud lenni, hallottam már róla pár mesét. – Tényleg, ha már Lin. Miként is érte el azt, hogy ott maradj annál a csajnál? – eddig erre nem tértünk ki és minden részlet érdekel. Amikor megdicséri a ruhámat, akkor felderülök és meg is pördülök a tengelyem körül. – Köszi és örülök, hogy az ódivatú nagybátyámnak is tetszik. - újra nyomok egy puszit az arcára, miután kicsit pipiskedem, hogy nehogy nagyon komolyan vegye, mellre szívja és tudja, hogy csak ugratom. Szeretem őt, vele a legjobb kapcsolatom a családban és esélyesen, ha az éjszaka közepén felhívnám – főleg, mivel itt van a városban - , mert bajba keveredtem, akkor valószínűleg értem is jönne és talán még fejmosást se kapnék.
- Azt ne mond, hogy annyira földhöz fog vágni ez a hely, mert úgyse hinném el. Hidd el, megéri. – nem csak a kaja miatt, mert itt még sose ettem rosszat, de sokkal inkább a kilátás miatt imádok idejárni. Ő is meg fogja látni, ha elfoglaljuk a teraszon az asztalunkat, hogy a városlátképe miatt megéri ide jönni. Este még szebb, amikor a város különböző színekben kezd el pompázni az éjszakai fényeknek köszönhetően.
- Tényleg érdekel, hogy mi van vele, vagy csak azért kérdezed, hogy ne tűnj annyira bunkónak, amiért valójában nem is érdekel a nővéred? – kertelés nélkül szegeztem neki a kérdésem, az étlap felett rápillantva, hiszen tudom jól, hogy ők nem valami gyakran beszélnek egymással. – Jól van, valami partit szerveznek a barátnőivel, így van, ami lefoglalja. Az öcsém miatt néha a fejét fogja, miattad siránkozik, hogy felé se nézel és mivel is érdemelte ezt ki, hiszen ő mindig ott volt neked. – lemondóan sóhajtok egyet, aztán lerakom az étlapot. Összekulcsolom a kezemet és úgy fürkészem Owent. – De amúgy miért én vagyok a postás köztetek? Miért nem beszéltek egymással? – őszintén érdekel, mert beismerem az anyám nem egy könnyűeset, de el lehet őt is viselni. Csak nem kell mindent komolyan venni tőle, néha legyinteni kell és elengedni mindazt, amit mond. Amúgy nagyon is kedves és barátságos tud lenni, csak néha túlzottan drámaivá válik.
- Köszönöm, Effy nagyon fog örülni neki. – hálásan csendül a hangom és el is rakom egyből a könyvet a táskámba, hogy nehogy baja essen.  – Év végén majdnem rontottam a jegyeimen, de szerencsére volt, aki az orromra koppintott és nem hagyta, hogy elkallódjak. – nem szégyellem bevallani, hogy az utolsó hónapban tényleg majdnem elcsesztem ezt az évet, de szerencsére Brad nem hagyott magamra és segített a tanulásban.  – Elkezdtem még egy sulit, az kavart be. Nem igazán ment az, hogy össze tudjam egyeztetni a kettőt, de aztán sikerült kimatekozni. Bár nem tudom, hogy idén is akarom-e párhuzamosan csinálni a kettőt. Szeretném, de mi van akkor, ha megint kicsit túl sok lesz? – anyának említettem már, hogy még egy suliba beiratkoztam, de szerintem teljesen átsiklott felette és nem is rémlik neki, de nem csoda, hiszen az öcsémre jobban oda kell figyelnie, hogy ne kallódjon el, mint rám. Még a bulik ellenére is, én vagyok a jobb és felelősségteljesebb testvér.  
- Te hogy vagy? -  közben újra az étlapra siklik a pillantásom, hogy kitaláljam mit is akarok enni és inni, hiszen hamarosan biztosan vissza fog térni a pincér, hogy felvegye a rendelésünket.

Kellett némi idő ahhoz, hogy összekapjam magam, és szerezzek magamnak kis szabad időt. A napokban, elgondolkodtam rajta, mit is kellene kezdenem magammal, hogy lassan meglehet ismét meg kellene próbálnom lelépni tőlük, hogy ne érezzem azt, kihasználom őket, vagy pedig ők használnak ki engem. Persze egyre kevésbé gondoltam ilyesmire, hisz nagyon megkedveltem a kislányt, és talán még azzal a rengeteg kutyával sem volt semmi problémám. Mondjuk a macska más kérdés volt.
Nem egyszer ébredtem arra, hogy ott ül a fejem mellett, és csak néz. Nah az elég para, hisz olvastam nem egyszer a Kedvencek temetőjét, és bizony egy olyan gyilkos macska nem a legjobb párosítás egy ilyen helyen.
No meg aztán a kislány is levett a lábamról, ám ezt igyekeztem megtartani magamnak. Az anyjával meg lassan kezdtünk talán barátok lenni, és nem csak egy olyan fazon voltam, akit nem tudott kitenni a saját házából.
Mikor Lettie rám írt, elég alaposan meglepődtem, ám még is úgy voltam vele, nem árt egy találkozó.
Főleg, hogy már a napját se tudtam pontosan, mikor láttam őt utoljára, meg aztán éhes is voltam, s nem ártana enni valamit, hátha kicsit jobban forog azaz agytekervény.
Mikor odaértem hozzá, és megölelt, viszonoztam az ölelését, s puszit is adtam a számára.
-Hölgyet? – körbenéztem elengedve. -Órám az nincs, vagy csak nem élek vele. Telefonom meg már van újra… de nem szeretem használni. – fintorogva tapogattam meg zsebem, hisz kivételesen bizony ott volt nálam a készülék.
-Ami pedig a csigaságot illeti, akadt pár dolgom, amit el kellett intéznem mielőtt indultam. -morfondíroztam egy ideig, aztán végignéztem rajta. – Micsoda kockás ruha! Igazán csinos! – jegyeztem meg aztán kicsit később leesett mit is mondott.
-Figyelj… nem a családom. Új barátok. Barátok, akik jobban bánnak velem, mint a családom. – azt már nem tettem hozzá, hogy lehet a családom hanyagoltam, vagy épp ők hanyagoltak engem túlságosan, de lehet belemennem is komplett őrültségnek hathatna, szóval inkább elhessegettem a gondolatot is.
Mikor rákérdezett a tárcámra, megtapogattam zsebeim, s megvontam vállam.
-Ühüm… és pont egy ilyen puccos helyen kell szórnom a pénzem? – pillantottam fel a hely nevére, majd nem sokkal később vettem egy nagyobb levegőt, s megingattam a fejem, miközben végignéztem magamon, hogy az öltözetem megfelelő e egy ilyen helyre. Bár sosem voltam az a fajta ember, akit érdekelt mit is gondolnak róla...megvolt rá az emberem, akit érdekeljen a megjelenésem helyettem is.
Megindulva utána kértünk egy asztalt, s mikor megmutatták merrefelé találjuk, le is telepedhettünk oda, hogy helyet foglalva kezembe vegyem az étlapot.
-Na de mesélj… mi a helyzet anyáddal? Azon kívül, hogy még mindig ugyan olyan mint volt… -morogtam az orrom alatt, miközben felvont szemöldökkel néztem végig a kaja kínálaton. – Van választási lehetőség, az tuti… -morogtam, s vágtam egy apró fintort, majd nem sokkal később már ki is néztem magamnak egy italt, mit majd kérni fogok magamnak.
-És az egyetem? – aztán fogtam a táskám, s előszedtem belőle egy könyvet, s elé csúsztattam. – Azt hiszem ezzel tartoztam...

Nem volt túlzottan nagy korkülönbség köztem és a nagybátyám között, mivel a nővére tinédzserként esett teherbe velem. Igen, én lennék az, aki mindent elrontott, legalábbis akadnak olyanok a családban, akik ezt gondolják, ahogyan apámról is. Pedig szó sincs erről, apa hatalmas birodalmat épített fel, anya pedig otthon ülő háziasszony lett, aki engem és a testvéreimet neveli. Igaz, ők azért jó pár évvel utánam látták meg a napvilágot, így köztem és köztük is akadt jó pár év. Plusz azért se ronthatott el semmit se az érkezésem, mert azóta is töretlen a szerelmük és ők inkább úgy fogták fel, hogy hamarabb gyarapodott a családjuk, mint azt tervezték. Legalábbis nekem mindig is így mesélték. Szerencsére apa családja nagyon is támogató volt és mindenben segítették a szüleimet, míg ez nem igazán mondható el anya szüleiről. Emiatt pedig ritkán látom őket. Nem kizárt, hogy emiatt is ragaszkodik annyira anya Owenhez, mert ő legalább néha eljött látogatóba, meg amíg kisebb voltam, addig néha játszott is velem, de aztán ő felnőtt és már nem igazán volt közös programunk, meg jó ideig nem is láttam őt. Ha pedig ritkán meglátogatott minket, akkor egy-egy ilyen látogatás során olyan érzésem támadt, hogy vagy 5 év kell neki ahhoz, hogy utána kiheverje a nővérét és a családomat.
Igaz, régebben én is direkt rátettem egy lapáttal amikor idősebb lettem, mert csak egy elkényeztetett hercegnőnek gondolt,  én meg imádtam annak mutatni magam, hogy az idegein táncoljak. Sokszor nagyon is nehéz volt megállni, hogy ne nevessem el magam a védjegyeként is elhíresült szemforgatásait látva. Persze, azóta már ő is rájött, hogy nem vagyok az, vagy legalábbis nem olyan mértékben, mint ő azt hitte. Sose tagadtam, hogy néha kihasználom azt, hogy vagyonos családban élek, de nem arra, hogy minél több márkás ruhát, kocsit vagy bármi hasonlót halmozzak fel. Én inkább élményeket gyűjtök a pénz segítségével, gyakran elutazom új helyekre, vagy rendezvényekre és koncertekre járok, ilyesmire kell gondolni.
Most is inkább a taxira esett a választásom, mert nem volt kedvem vezetni és mostanában kicsit szétszórt is voltam. Aggódtam Bradért, ahogyan a barátaim is néha már az agyamra mentek az állandó faggatásukkal, vagy az abszurd feltételezéseikkel. Mintha tényleg nem hallanák meg az igazságot. Lemondóan sóhajtottam, majd átfutottam az utolsó üzenetváltásomat Braddel, de nem lettem most se okosabb, hogy mi is lehet vele, miért is tűnt el. Holnap fel fogom keresni, de most előbb még Owent fogom boldogítani, este pedig a csajokkal megyünk bulizni.
Pár perccel hamarabb értem a megbeszélt helyre és biztos voltam abban, hogy tutira nem lesz még itt, de azért a biztonságkedvéért körbepillantottam és tényleg nem szúrtam ki az utcán lófrálok között. Visszaírtam egy-két üzire, küldtem pár képet a nyaralásomról is a barátaimnak, aztán újra körbenéztem, de még mindig nem volt sehol se, pedig már 5 perce késik. A percek egymást váltották, amikor is végre kiszúrtam őt. Elmosolyodtam és integettem neki, hogy biztosan észre vegyen.
- Szia! – örömteli volt a hangom, és ha hagyta, akkor megöleltem és még puszit is kapott. – Azt hittem már, hogy meggondoltad magad, vagy csak belőled lett Mr. Csiga uraság. Egyébként nem mondták még neked, hogy nem illik egy hölgyet megváratni? Vagy csak szimplán vegyek neked egy órát, vagy inkább arról van szó, hogy az új családod feltartott? – persze, hogy húztam őt,  de igyekeztem komoly arcot vágni és nem egyből elnevetni magam. Direkt még azt a két szót is kicsit jobban megnyomtam. Aztán végigmértem, ahogyan egy kishúg tenné a bátyával, mert inkább gondoltam őt az idegesítő, grumpy cat bátyámnak, mintsem a nagybátyámnak. Lehet ő ezzel hadakozna, de sose kötöttem még az orrára, hogy szerintem eléggé hasonlít arra a bizonyos macskára.
- Remélem, hogy a pénztárcádat nem hagytad otthon. Nem veszem be. – szúrósan pillantottam rá, mert volt már amikor előadta ezt a műsort, még ha csak poénból is. Kicsit még a mutatóujjammal is megintettem őt, de aztán persze elmosolyodtam, mert csak játszadoztam. – Na gyere, menjünk. Volt szabad asztaluk, így nem lesz gond. – igen, az egyik előkelő helyre invitáltam meg, de itt mindig minden nagyon finom és a kilátás is egészen klassz. S azt is tudom, hogy itt majd kedvére moroghat a többi vendég láttán. Ha követett, akkor beszálltam a liftbe, hogy felmenjünk a tetőteraszra, de ha ellenállást mutatott, hogy ő ide biztosan nem akar bemenni, akkor nem mozdultam meg, csak összefontam a karomat és meghallgattam őt.