Az üres lakásba hazaérve a nyomasztó csend és a magány óriási súlya azonnal a vállamra telepszik. Mintha még a levegő is más lenne, valahogy nem esik jól. Egyedül a szomszédból átszűrődő zajok emlékeztetnek rá, hogy azért nem vagyok teljesen egyedül - legalábbis az épületben -, és pont csak a szomszédok miatt nem hallom a falióra ketyegését. Mert egy normális környéken, ahol nem papírból vannak a falak, bizony csak az óra ketyegése lenne most a társam. Sokáig nehezemre esik beljebb menni az előszobából és átmenni a nappaliba vagy éppen a konyhába. Olyan érzés hazaérni, mintha egy vesztes csata helyszínére léptem volna be, ahol csak a romok és a károk néznek vissza rám. Szinte még látom magam előtt, ahogy Eddie először a szobájába, aztán a fürdőbe bevonulva pakol, tisztán látom magam előtt az arcát, itt visszhangzanak a fejemben a szavai, ami miatt pocsékul érzem magam. Nagyot nyelek, a táskámat felakasztom a fogasra és beljebb lépve végigvezetem a tekintetem a lakáson, de nem jutok többre, mint pár lépéssel arrébb. Nem érzem jól itt magam, így nem, Eddie nélkül nem.
A szokásos délutáni teendőkkel próbálom elfoglalni magam, hátha az segít elterelni valamelyest a gondolataimat, vagy ha nem is, legalább gyorsabban megy az idő, amit valahogy át kell vészelnem, de gyorsan azon kapom magam, hogy a kanapén ülök, a tévé ugyan be van kapcsolva és szemmel jól láthatóan megy is benne valami, az agyam viszont semmit nem fogad be, mert fejben még a tegnap esténél tartok. Nem tudok onnan elszakadni, nem tudom félretenni, még egy kis időre sem. Munka közben is csak azért sikerült, mert nem szeretnék az állásommal játszani. Gondolkodás nélkül keresnének és találnának a helyemre valakit, ebben biztos vagyok. Fogalmam sincs, mennyi idő telhet el, amíg csak nézek magam elé haszontalanul, a józan eszem viszont azt hajtogatja, hogy márpedig valahogy ki kell szakadnom ebből a nyomasztó közegből, úgyhogy szedjem össze magam, és kezdjek magammal valamit, mielőtt az önsajnálat teljesen maga alá temet. Jobb ötlet híján arra jutok, hogy valakivel egyszerűen csak beszélnem kell. Képtelenség lenne most olyan elfoglaltságot találnom, ami visszarángatna az élők sorába, de talán, ha beszélek valakivel a tegnap estéről, már az is segíthet. Az anyám a világából rohanna ki, ha elmondanám neki, mi történt. Azt sem tudja, hogy Eddie elment, ha pedig az okokat is tudná, biztosan valami magánakcióba kezdene, ami rontana mindenen. Apám kevésbé borulna ki, de ha ő tudja, akkor elkerülhetetlenül értesülni fog anyám is mindenről, tehát a család kizárva. Gyorsan legörgetek a következő névhez, akiben megbízom annyira, hogy mindent elmondjak neki, és nagyon reménykedem benne, hogy ráér. Ha kell, a világ másik felére is elmegyek, de szükségem van rá, hogy egy kívülálló is halljon az elmúlt két hétről, és esetleg mondjon valami okosat.
Bő negyed órával később már a metrón zötykölődöm Manhattan felé. Az aluljáróból felérve be kell tájolnom magam, és először sikerül is a rossz irányba elindulnom, amit most a sok kellemetlenség okozta képzavarnak betudok, de másodjára végül megtalálom a helyes útvonalat, és pár perccel később már látom a cukrászda bejáratát, ahol remélhetőleg megértő fülekre - és néhány jótanácsra találok. Vagy ha utóbbira nem is, legalább könnyítek a lelkemen, amire már nagyon nagy szükségem van. Az üzletbe belépve azonnal Domit kezdem keresni a szemeimmel, és pillanatok belül meg is látom őt. Nem foglalkozva azzal, hogy éppen van-e valami a kezében, vagy bármi fontos dolognak a közepén van-e, egyenesen odasétálok hozzá és szorosan átölelem. Nem is tudom pontosan, miért, de néhány pillanatra elérzékenyülök - talán a téma miatt, amiről beszélni szeretnék vele -, és emiatt nehezemre esik elengedni egy darabig, de nem szeretnék átlépni egy határt, ezért végül lassan lehúzódom és elmosolyodom, amennyire jelenleg tőlem telik.
- Ne haragudj - nézek rá bocsánatkérőn az előbbi kirohanásom miatt. - És azért se, hogy ennyire utolsó pillanatban írtam, de muszáj beszélnem valakivel most már, mert kezdek lassan becsavarodni.
Kezdőlap
