Én azt hittem, hogy tökre fel fognak gyorsulni az események, eleinte annak is tűnt, de aztán mintha mindenki behúzta volna a kéziféket és nyomtak volna egy megálljt. Kérdeztem Qadirt, hogy mi van, elmondta, hogy lehet változik egy-két dolog, de ezúttal én legyintettem rá, mert félúton rájöttem, hogy inkább nem is érdekel. Az elmúlt időszakban nem érzem magamon azt az erőt, ami a lelkes és törekvő csempészfiúcskát jellemezte eddig. Úgy vagyok vele, hogy jó, majd, ha lesz munka, meg kellek, akkor szóljanak, addig meg hagyjanak békével.
Őszintén szólva, én sem tudtam, hogy ennyire sokat fogok foglalkozni a saját családommal. Voltam apámnál, nem is keveset, melóztam is nála, szintén nem keveset, aztán valami hirtelen felindulásból meglátogattam anyámat és a családját (baszki, életem egyik legrosszabb húsz perce volt), de legalább megismertem a féltestvéremet, akiről kiderült, hogy szintén Tininek hívják, hogy basszanak seggbe, mert biz’ isten törökké gyötörni fog Tini (ezúttal nem a féltesóm) szelleme. Aztán hazajötte, megint átmentem apámhoz és újra összevesztem vele, mint életünk során annyiszor és azóta hisztizik, hogy úgy látogattam meg anyámat, hogy nem szóltam neki. Mert ha szóltam volna neki, akkor előtte veri ki a hisztit és nem utána. De mindegy. Értem, hogy nem akarja, hogy közeledjek anyámhoz, mert attól tart, hogy még kevesebb időt leszek vele ezután. Az mondjuk nem vette, hogy mióta kijöttem a dutyiból, szinte csak az éttermének felmosóját mosom és többet láthatta a képemet, mint az elmúlt másfél évben összesen. Persze tudom, hogy szeret és ő is tudja, hogy ez kölcsönös. Ezért nem értem, mit problémázik anyámon, meg azon, hogy most sem alszok otthon, mint már tíz éve nem.
Nem mondom, hogy megszoktam az új lakást, de azt sem állíthatom, hogy nem. A legutóbbi lakásomat a zsaruk szétbarmolták, aztán Grace-éknél laktunk egy ideig, nemrég meg megvettük ezt az új háromszobás lakást és próbáljuk úgy berendezni, hogy ne vesszünk össze a dizájnon Domival. Csak a teljesség igénye nélkül: legalább van beleszólásom a lakás kinézetébe, nos, a farmon, Kolumbiában, meg a sitten annyira nem sok volt. Konvergált a nullához.

- Figy… - Hol van? Miért lett három szobás lakás? Nem tudom, leginkább azért, mert ez volt ott, ahol akartunk lakást venni. Venni, nem bérelni. Ennek hozománya viszont az, hogy Domi bárhová képes látó- és hallótávolságon kívül kerülni. - Hagyd Gracet most, jó? Elég sok nyűgje-baja van a napokban - mondom, miután felfedezem a tartózkodási helyét. Persze, mit törődök én itt Grace-szel, amúgy is a bébiszitterkedéssel pénzt keres, de azért három óra miatt csak nem kell csőszt hívni Assiahoz.
- Itthon tudok maradni vele, amíg végzel. - Gondolom boltba megy, tegnap még így volt, meg ki tudja még hány helyre. Fodrász, ruhabolt, mindenbolt, de lehet azóta ez változott.

Így lett az, hogy kettesben maradtam otthon Assiaval. Nem ez az első alkalom, de alapvetően max fél órákról volt szó. Akkor sem történt semmi baj, most sem gondoltam, hogy őskáosz alakulhatna ki. Aztán persze, ahogy kilépett Domi…
Eltört csillár, üvegdarabok a földön, Assia kúszik-mászik-fut mindenfelé, miután megtalálta a polcon lévő kokaincsíkot és jógyerek módjára rögtön szájába vette. Én meg futok utána, de egyszer a parfis kólint fejbe, máskor a csúszós padló, miközben a gyerek már elkezdett mellé kakilni a wc-csészének. Aztán ahogy Domi hazaér és benyit az ajtón…

- Szia! - nézek rá a nappali frissen vett hosszúszőrös szőnyegéről. Testem lassan kezd zsibbadni, mindeközben Assia a hasamnak könyökölve hol felugrik, hol pedig visszafekszik a hasamra. Nem, nyilván nem történt semmi baj, vagy káoszra utaló jel. Egy gondoktól mentes pisi és egy közös gyros evés után lefeküdtünk a nappaliba Tom és Jerryt nézni. Mert mondtam neki, hogy ez jó lesz és hitt nekem. Aztán itt röhög, mindig mikor Tomot fejbe basszák. - Új slágermese van. Csak mondom -mondom, de nem készülök felkelni, maximum akkor, ha Assia könyöke izgalomból megint benéz a bordáim közé. Ez a mese azért is jó, mert eloszlatja a stressz és a pánikot, ami időnként kialakul bennem, habár mindig igyekeztem ezt nem Domi tudtára hozni. Csak mert tudom, hogy sejti, hogy nem feltétlenül van minden rendben velem fejben. Az elmúlt hónap elég hullámzó volt, időnként veszekedtünk, de azért főként jól megvoltunk. És lassan én is felfogom, hogy baszki, most már kapcsolatom van?
- Assia szereti a csípőset. - Az túlzás, de ha egy picit csíp azzal még jól megvolt. Két kézzel tartotta a fél gyrost, aminek a negyedét én ettem meg. Azt hittem, harap kettőt és a többi az enyém, de ez a kiscsaj bevágta a maga adagját rendesen. – Én meg éhes maradtam.

Megtorpanok, ahogy meglátom a fürdőben Domit sminkelni. Általában nem rontok be hozzá szépítkezéskor és nem nézem végig a folyamatot, de azt kell, hogy mondjam, elég dögös nő, ahogy rúzzsal emeli ki ajkait. Szemeimmel végigmérem, pimasz mosolyom pedig elárulja, hogy tetszik a látvány.
Nem áll szándékomban megfosztani Gracet az egyik legnagyobb bevételétől, de szerintem nem kell minden apróságért őt hívni csak hogy vigyázzon Assiara. Láttam a lányon, hogy imádja a gyereket, megkedvelte, az én bizalmam pedig nem rendült meg annyira, hogy ne merjem rábízni a kislányt, de azért más a helyzet bébiszittert fogadni úgy, hogy Domi egyedül neveli a gyerekét, vagy úgy, hogy már én is itt vagyok, szabad vagyok. Kérdésére csak vállat vonok jó nagy lendülettel, mivel nem tudok válaszolni neki, fogalmam sincs, mit van Grace-szel, nem látok a fejébe. De elnézve, hogy Chris is gyogyós mostanság, lehet ez valami családi ügy lesz. Vagy nem, nem tudom.
- Mi baj lehetne? - Tudom, híres utolsó szavak egyike, de most komolyan, itthon leszünk, eddig is itthon voltunk, csak most anya picit elmegy. Nem tudom, hogy azért kérdezi Domi, mert nem bízik bennem, vagy csak meg akar kímélni valami olyantól, amire nem állok még készen, vagy álmaimban sem számítanék rá. De én továbbra is nyugodt vagyok. Lassan sétálok oda hozzá, nyomok egy csókot homlokára (mert az ajkát most rúzsoszta le), majd kilépek a nappaliba, hogy valami kaját rendeljek.

Miután megkajáltunk, kifeküdtük a kajakómát (vagyis inkább csak Assia, én főleg csak a telefonomat nyomkodtam, hogy rendeljek még valami mást is, ha már a gyrosból ő többet evett, mint amennyit én elhittem, hogy egy kislány meg bír enni), aztán lefeküdtünk Tom és Jerryt nézni. Olyat akartam, amit én is szívesen nézek, mert mégiscsak így fer, arra viszont nem számítottam, hogy Assia ennyire élvezni fogja ahogy a két jószág ennyire püföli egymást.
Assia alig veszi észre, hogy az anyja megjött, úgy bele van merülve a mesébe, csak a puszijára néz fel rá, majd egyből vissza az egérre és a macskára. Az én figyelmemet mondjuk az anyja jobban magára vonja.
- Gyrost. Csípősen és fokhagymásan - Csak mert igenis beárulom Assiat, amiért nekem alig jutott, de pont ezért a pizza szóra már én is félig ülő pozícióba tornázom magam. - Úgy érted, egy nagy pizzát? - kérdezek vissza és megpróbálom nem elröhögni magam. Csak-csak sikerül már felállnom a földről, el is zsibbadtam rendesen, de basszus, még mindig sokkal nagyobb kényelemben vagyok itt, az új lakásban, mint a börtönben. Jut eszembe, kártérítést még nem kaptam meg, amiért annyi ideig lecsukva tartottak hivatalosan ártatlanul, bár lehet azt amúgy sem kapnám kézhez, mert Qadirék benyelik úgy, mintha sosem lenne az az enyém. De igazából leszarom, csak hagyjanak békén.
- Nem tudok róla. Nekem még nem szóltak. - Merthogy mindketten tudjuk, hogy az, hogy én nekem mi van előre bejelentve és eltervezve az egy dolog, a valóság pedig megint egy másik. Bármikor hívhatnak, hogy ugrás van. De a lényeg, hogy most látszólag nyugodtak a napjaim, vagyis ez a pár nap.
Ha közben nekiáll elpakolni, vagy a pizzát előkészíteni, elfog a gyomorgörcs. És nem csak az, egyenesen megfeszül a testem, nyelek egyet. Próbálom leplezni, úgyhogy inkább leülök a konyhapultra és előveszem a telefonomat, kitörlöm az összes keresési találatot, amiket azért nyitottam meg, hogy kaját rendeljek. Végül leteszem a telefont, beletúrok hajamba és nyelek ismételten egyet.
- Domi? Vagy Céline… - szólítom meg a megszokott nevén reflexből, aztán magamat is pontosítom. Tudom, hogy a Domit szereti, mert a Céline már nem ő, az a lány már nem létezik, de én szeretném azt hinni, hogy azért még mindig ez az igazi neve. Az ő igazi valója. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudom, mit akarok neki mondani, vagy tőle kérdezni, ez inkább hangzott tőlem most valami segélykiáltásnak. Nincs baj, jól vagyok, fizikailag biztosan. Csak beszélni akarok vele.

Mikor Domi hazaér, a lányával ellentétben az én tekintetem leragad rajta és az új frizuráján. Ahogy telnek a napok, úgy Domin is érződik, hogy mintha kezdene visszatérni a normális életbe és próbál normális szabadidős tevékenységeket kitalálni, gondolok most arra, hogy Assia elrablása után az érte való rohangálás annyira nem tartozik a normális tevékenységek közé. Az ráadásul mentálisan teljesen földre vitte őt, éreztem rajta, hiába nem sűrűn kérdeztem rá direktbe erre. Nem akartam feltörni a sebeit.
- Tök jó lett a hajad! - mondom mikor megcsókol a lánya után. Most míg itthon voltunk kettesben, azon is elgondolkodtam, hogy vajon mennyire jó ilyeneket a lánya előtt csinálnunk, de végül is már rég mindegy, mert ismeretségünk során majdnem megfektettem az anyját Assia szeme előtt, úgyhogy ha el lehet ilyenekkel rontani egy kislányt, már megtettük.
Egyúttal pedig azon is elgondolkoztam, hogy miért alakult úgy ez a két-három év, miért lett ez életem legnagyobb változását keltő időszak. Lehet csak fejben most értem meg, lehet annyi sok és páratlan esemény, akció történt ezalatt és közben Domi is itt volt, akibe kapaszkodni tudtam, mikor nehéz volt és fájt az élet annyira, hogy még levegőt is sírva vettem. Az elején még képes voltam bántani őt. Mentálisan és fizikailag is, talán. Mondjuk sosem voltam az a gazember, aki élvezte volna ezt és ha mentegetőzés kellene, végül is Domi beleegyezésével dogtam csak meg őt, noha tudtam, hogy az az igen az nem mindig őszinte vágyakozásokból telt. Nem is tetszett annyira, mint a mostaniak.
Mikor mondja, hogy tervei vannak velem, elsőre megijedek, aztán huncut mosolyt veszek fel, a gyomorgörcsnek köszönhetően ezúttal inkább erőltetetten, habár őszintén.
- Oh... - Tekintetemből és kéjes hangomból pontosan tudhatja, hogy mit sejtek ezekből, de hát, mikor legutóbb ezt mondta, akkor mindketten nagyon hamar meztelenül kötöttünk ki a kanapén. Az jó este volt, tényleg.

Egy ideig csak nézem, ahogy a paradicsomokkal és egyéb pizza alapanyagokkal bíbelődik, igazából segíthetnék neki, nagyon is segíthetnék neki, de per pillanat úgy érzem, hogy menten összeesek, amint felállnék erről a szar konyhaszékről. Nagyon mély érzelemvonaton voltam túl az elmúlt hónapokban, amiről sosem tudtam igazán beszélni neki. Őszintén szólva, most is nehéz, de elhatároztam, hogy végre megpróbálok kinyögni valamit, hogy végre belelásson a fejembe.
Ennek érdekében dobom el a telefonomat és egy sóhajt követően megszólítom. Csak mert ha nem szólítom meg, sosem fogok tudni elkezdeni beszélni, így meg már legalább nincs visszaút. Velem szemben mindig ez a praktikus taktika, olyan helyzetbe kell sodorni, amiből már nincs visszaút és akkor meg fogok tenni egy lépést, vagy kettőt, vagy ki tudja, talán sokat is. Pont így kerültem a bandába is. Ki tudja, mi lenne most velem, ha nem lövöm le az a remegő fazont.
- Nincs... - felelem egyből, mintha kibúvót akarnék, aztán ültömben pördülök meg Dominique erős hangjára. Szinte megijedek, felijedek akárcsak álmomból ébrednék fel. De legalább felpörgött a vérkeringésem, ami jó, ez mindig jó. Visszafordulok a konyhapult felé.
Nem tudom, hogy kell ezt csinálni, vagyis de, tudom, de egy nyomorék vagyok az ilyenekben, viszont azt is tudom, hogy most, itt, teljes görcsben és maximális pulzussal nem pörgök fel, akkor nem tudom, mikor lesz rá alkalom. Most nem is ez a tökéletes.
- Miért ilyen kurva nehéz ez - suttogom magamba, az orrom alatt, de talán Domi is meghallja, úgyhogy virtuálisan fegyvert szorítok saját fejemhez, mert ha nem nyögöm ki, akkor fejbe lövöm már magam.
- Hozzám jössz? - Pillantok fel ott, a pulton könyökölve Domi szemeibe, azt sem tudom, tényleg kimondtam-e, vagy csak képzeltem. De várok, lefagyva, megfagyva, remegve, görcsösen. Le kellett volna térdelnem, de nincsenek jó emlékeim a térdeléssel kapcsolatban. Bárhogy is, már mindegy, mert kimondtam, azt hiszem kimondtam és most elkezdett fejemben kattogni az óra, várva egy igent, vagy egy jókora nemet. Zombiként húzom elő pólóm ujjából a kis dobozt, benne a gyémántköves gyűrűvel, remegő ujjakkal felnyitom, mert erre még csak-csak képes vagyok. Ahhoz képest, hogy egész délután erre készültem, telejsen röktönzés lett minden, főleg azután, hogy majdnem lefordultam a székről.  

Csak bólintok egyet a visszakérdezésére, nem lep meg, hogy nem tud hinni a szavamnak, mert ami engem illet, tényleg nincs minden rendben, de ez az én oldalam, neki attól még nem kellene semmi miatt aggódnia, szóval lényegében nincs is semmi probléma.
Nem csak hallucinálom azt, hogy minden mozog és forog körülöttem, mert Assia a kanapén jobban ugrál, mint egy ausztrál kenguru, amit én azonban most teljesen kizárok. Szinte buborékká válik az agyam, próbálom megfogalmazni, amit előre nyilván nem gyakoroltam be, mert azt hittem, hogy úgyis menni fog, hát nem. Elég nem időszakon vagyok túl, nagyon sok érzelem terített le, aminek egy részét szavakba tudtam önteni, egy másik részét meg nem. Beszéltem sokat Sainzzal, tényleg kurva sokat, próbáltuk együtt kitalálni, hogy miért érezzük most ennyire elcseszettnek az életünket és meglepett, hogy mennyire őszintén tudtunk egymással kommunikálni. Diane is rengeteget segített, de végső soron még mindig ott volt bennem egy olyan érzelemkavalkád, amit nem tudok szavakba önteni. Ez nem feltétlenül a szerelemhez köthető, sokkal inkább egy bizonyos életérzéshez, aminek elvesztése rettegésben tölt el. Miután Garrido és Domi találkoztak, sokat tanakodtam azon, hogy miként tudnám még inkább megvédeni Domit. Nem azért akarom megkérni a kezét, mert így biztonságban tudhatom, hanem ahhoz, hogy ne essen se neki és Assianak nagy baja, egy lehetőség ez is. És innen már túl zavarossá váltak az érzéseim, nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy ez tényleg a helyes döntés-e, hogy tényleg el akarom magam ennyire határozni, bár én még mindig azt vallom, hogy nem egy gyűrű fogja egymás mellett tartani a férfit és nőt, ezt Domi is megtapasztalta már az előző házasságából. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy ő hivatalosan házas, noha azok alapján, hogy Mattal mi történt, már ezt sem lehet így kijelenteni. De bárhogy is, leszarom. Ha két gyűrűje lesz hivatalosan, engem az sem érdekel, a jogi dolgokból meg most egyelőre óckodom.
Nehezen, de kinyögöm. Ha megkérdeznék, hogy mit mondtam az előbb, nem tudnám megmondani, mert már-már verejtékezve figyelem az arcát és reménykedek, hogy igent mond. Látom, hogy nem érti, amitől teljesen elbizonytalanodom. Hiszen egyszer már megkérték a kezét, nem?
- Hát... kettőnkre - felelem kissé furcsállva az egészet, de annyira maximumon pörög a testem, mintha épp sprintelnék és lőnének rám. Nem vehettem sosem biztosra azt, hogy igent mond. Talán sokszor bizonyította azt, hogy tud felelőtlenül is viselkedni, de emellett látom rajta, hogy minden tudat megvan benne, amivel egy anya rendelkezhet és ennek fejében badarság lenne egy ilyen férj után hozzámennie egy bűnözőhöz. Márpedig én nem tudok ezen változtatni és ezt ő is tudja. Szóval megérteném, ha nemet mondana és nem számít itt most, hogy mit érez irántam.
Látom a könnyeit, de nem tudom értelmezni őket, hogy ezek most örömkönnyek, vagy az elutasítás előtti keserű érzések. Nem akar újra megházasodni, mert rossz emlékek fűzik hozzá, igazából végre megszabadul Mattól és igazán szabad lehet, erre jövök én, vagy pusztán jogilag nem teheti meg… Millió okai lehet, olyanok is, amik még Céline időszakából maradtak vissza és sosem beszélt róluk, szóval igenis van okom aggódni. De csak hatalmas szemekkel nézem őt, mert mozdulni bizony nem tudom, egyedül az ujjaim között tartott gyűrű remek.
Mikor elhagyja a számát először valami helyeslő válasz, majd a színtiszta igen, szinte önként áramlik ki a bent tartott levegő tüdőmből, a fejem lecsuklik, mert ennyi tehetetlen stresszt ritkán élek át és teljesen kikészített. A fáradt nyakizmom ellenére mosolyra húzódik ajkam, amit meg is nyalok mielőtt újra felpillantanék rá nem túl látható, de egyértelműen könnyes szemekkel.
Belesóhajtok a csókba, miután magamhoz ölelem, lábaim és karijaim közé fogva vékony testét és még mindig csak dolgozom fel, hogy most mi a lófaszt műveltem az életemmel. Már kezdek megnyugodni, de eléggé azt érzem, hogy már nem én irányítom a dolgokat, félelmet érzek miközben húzom fel ujjára a gyűrűt, hiszen fogalmam sincs, hogy ezek után mi lesz. Eddig sem lehetett sejtésem, hogy hogyan alakul az életem, de nem is kellett tudom, mert Garridoék fonták a szálakat, nem én. Ez viszont egy olyan pillanat, amivel a saját mindennapjaim változnak meg és fogalmam sincs, hogy miben lesznek mások, csak érzem, hogy nem lesz semmi sem olyan, mint régen. Mégsem gyászolom a múltam, boldog vagyok az igenétől és úgy vagyok vele, hogy most (is) leszarom inkább a jövőt. Meg a múltat is, tulajdonképpen.
- Nézd mit tettél velem - suttogom válaszként vigyorogva alig pár centire orra hegyétől. - Nem tudom, hogy csináltad. - De mivel ő az egyetlen, aki ilyen változást tudott bennem elérni, ezért kétségtelenül tud valamit, amit nem néztem ki belőle, mikor bekopogtam az ajtaján és elkértem első alkalommal a pénzt. Nem vagyok babonás, de mikor visszajöttem Kolumbiából és a rakás kupacok közepén ücsörögve rége lakásomban megjelent Domi, éreztem, hogy az nem a véletlen műve. Elvégre miért lett volna pont ott pont akkor, holott azt sem tudta, hogy New Yorkban vagyok. Mégis megérezte valahogy.
Megcsípem. Máskülönben nem tudnám megmondani, hogy felébred-e. Hogy őszinte legyek, én is elég homályos fejjel ülök a székben ölemmel a rosszalkodó Assia anyjával és próbálom összerakni az eseményeket, felfogni azt, hogy tényleg megcsináltam és nem voltam totál retardált.
- Kellett ehhez jó sok tömény szesz és még annyi beszélgetésekkel teli óra Sainzzal és még pár emberrel, mire sikerült összeraknom magam fejben és megfogalmaznom magamnak is, hogy mit akarok. - Nem szégyellem bevallani, mert ismer már és tudhatja, hogy nem olyan ember vagyok alapvetően, aki szereti magát elköteleződni, valószínűleg bezárva is fogom magam érezni, de talán pont erre van szükségem. Nekem is kell egy kéz, ami tart. És én is ugyanannyira meglepődtem ezen, mint amennyire Dominique. De hogy akkor most mi van, fogalmam sincs...

Hogy őszinte legyek, nem nagyon szerveztem túl ezt az alkalmat. Azon kicsit sem törtem a fejem, hogy milyen módon, milyen körülmények között kérjem meg a kezét, csak azon, hogy megtegyem-e vagy sem. És ha igen, akkor nyilvánvalóan talán kellene is egy gyűrű, ami jobb esetben még passzol is rá, legvégső esetben meg még akár tetszik is neki. Utóbbit megtippelni sem tudtam, esélytelennek tűnt, csak az ujján lévő díszként hordott ékszerekből tudtam kiindulni. Nem olyan rég van nálam a gyűrű és innentől már nem is akartam nagyon húzni az időt, nem akartam napokig tartogatni, úgyhogy megtennem mindenféle begyakorolt mondóka, meg esemény nélkül. Persze meg is lett az eredménye. Elsőre nem is hittem el, hogy Domi igent fog mondani - mit tudom én, miért -, de végül mindketten megnyugszunk és ez segít, hogy én is valamennyire megnyugodjak az előbbi felfokozott hangulat után. Nagyon sok minden vezetett el addig, hogy erre a döntésre szánjam el magam és az összes okot nem is fogom tudatni vele, mert sejtem, hogy ő máshogy kezelné, mint ahogy én.
Türelem az biztosan kellett neki, hogy ilyen változásokat tudjon elérni rajtam. Tudom, hogy nem vagyok könnyű eset, vagy ha én az is vagyok, a velem járó élet aligha és sosem vártam el tőle, hogy igazodjon hozzá, az, hogy most is mellettem van az csak is a kitartásának köszönhető. De mivel ő úgy döntött, hogy bevállalja ezt az életet, így nekem is kutya kötelességem megvédeni őt. A gyűrűvel a sajátjaimtól meg tudom védeni.
- Nem, ez nem az alkoholtól van. - Bár maga a gondolat elég testhezálló és logikus, ezt meg kell hagyni, mondjuk, ha most részeg lennék, akkor sem húznám le utólag ujjáról a gyűrűt. - Pont hogy fordítva, megvesztem volna már anélkül. - És lehet sosem tudtam volna kimondani. Vagy de és csak marhára kifogásokat keresek, de bárhogy nézzük, így könnyebb. Vigyorogva fogom meg a felém mutatott gyűrűs kezét és lassan ajkamhoz emelve csókot nyomok rá.
- Azért adtam, hogy hord és mert ez már örökké a tiéd. Amúgy sem bírnám még egyszer megkérni valaki kezét, szóval… - Egyéb kérdés? Hirtelen jött még nekem is pedig már egy ideje forgolódik bennem a gondolat, úgyhogy meg tudom érteni, ha vannak kételyei. Főleg, hogy én vagyok a tettes és nem egy családbarát csodafiú, aki legszívesebben már holnap esküvőt tartana.
Kisimítok egy hajtincset az arcából, mikor a puffanás, vagy inkább a felharsanó gyereksírás töri meg a beszélgetést. Nézem, ahogy Domi lecsekkolja a bajt, én meg jófiúként elmegyek, hogy vizet engedjek egy pohárba. Azt speciel nem tudom, hogy kinek kell, Assianak vagy az anyjának, de igazából mindegy is. A testem még nehezen mozog az iménti adrenalin hatástól, olyan, mintha teljesen elernyedtek volna az izmaim, közben meg azon görcsölök, hogy vajon mit akart mondani Domi a tragikus baleset előtt.
- Minden oké? - kérdezem mellettük, majd nyújtom a vizet Domi felé. Aztán leülök a kanapéra, a tekintetem egy pillanatra a mesére téved, aztán újra a már csak pityergő lányt nézem. Vajon ha ilyen anyám lenne, mármint ténylegesen is lett volna, akkor most minden más lenne? Az utóbbi időkben anyát tettem hibássá valószínűleg féltékenységből, ami talán részben érthető, de közben azt is érzem, hogy nem szabadna anyám leple alá vonulnom, mert a bűneimhez semmi köze. És sosem tagadtam, hogy Domiban már kezdetektől lenyűgözött az anyasága, az, ahogy lányával viselkedik. Így egy kicsit talán én is visszakapok valamit, ami megilletett volna, de sosem tapasztalhattam meg.
- Mit tudok? Valamit mondani akartál… - nézek rá kíváncsian. Nem mondhatja, hogy nem iszom minden szavát, szeretném tudni az összes gondolatot és érzelmet, ami az elmúlt tíz percben megfordult a fejében. Teljesen kész vagyok érzelmileg mára, meg úgy a hétre is úgy érzem.

Szinte előre megírták a forgatókönyvírók, hogy Assia igencsak hamarosan nem a kanapén köt ki, hanem a földön. Már az is csoda, hogy eddig kibírta és nem akkor sikított fel, mikor én megkértem Domi kezét, de talán ő is érezte, hogy mikor jön el az ő ideje és meddig kell hagyni az anyját az érzelmeibe temetkezni. Aztán némi helyzetfelmérés után megállapítható, hogy a lánynak az égvilágon semmi baja, csupán visszarántott bennünket a valóságba és teljesen más dimenzióból. Alapvetően hálás lennék neki ezért, csakhogy most túlságosan kényelmes volt ott. Drog és szex nélküli mámorban ritkán van részem, de ez valami olyasmi volt.
Domi elkezdett egy mondatott, amit nem tudott befejezni, én viszont kíváncsi vagyok rá, úgyhogy direktbe rákérdezek. Aztán csak elvigyorodok, mert nem olyasvalamit hallok, amivel tényleg nem számoltam volna. Mint mondtam, én ehhez barom vagyok, de azért egyelőre tartom magam az ékes státuszban.
- Igen, ezzel azért számoltam. - Nem sok mindenbe gondolok bele tudom, de azért mikor megkértem, vagy legalábbis elhatároztam magam erre, akkor nyilván nem csak egy évre terveztem kettőnket. Még mindig nem szokásom távoli jövőben gondolkodni, pusztán csak azt vallom, hogy amíg lehetséges, maradjunk együtt. És engem ebben abszolút nem gátol, hogy hivatalosan házas. Szerintem nem az, Domi szerint sem, úgyhogy ezt gyorsan le is zárhatjuk.
- Nem élek a törvény keretein belül ahhoz, hogy ez zavarjon. - Ahogy azt is tudom, hogy a papír gyakran nem tükrözi a valóságot. Pont leszarom, hogy hivatalosan mással házas, ha nem él a férjével. Mondjuk jelen helyzetben ezt nem kell magyarázni, ismerem a helyzetét a férjével, így nyugodtan vallhatom azt is, hogy a férje már gyakorlatilag nem létezik.
- Ezt úgy mondod, mintha bármit bizonyítanod kellene nekem… Vagy mintha ezentúl más lennél, mint eddig. - Mert nem azért adtam rá gyűrűt, hogy totál más szerepet öltsön magára, hanem hogy megőrizzem jelenlegi viszonyunkat.
Amit viszont ezután mond, az tényleg kissé elgondolkoztat, leginkább azért, mert hivatalos területeken én nem mozogtam már nagyon rég óta és számomra azok aligha vannak fejben. Éppen ezért, mikor valódi aláírásokat említ, villámcsapásként ér a megdöbbenés. Nem azt mondom, hogy sosem gondoltam rá, pusztán azt, hogy ezzel én még nem foglalkoztam.
- Akkor ne adjunk rá okot. Ne vigyük ezt anyakönyvvezető elé, oldjuk meg saját berkeken belül. - Mondom egészen könnyedén, még hátra is dőlök a kanapén és végre kiélvezzem, hogy lazulni kezd a testem. - Nekem nem kell pap, Domi. Amúgy is elégetne, mintsem összeadna valakivel. Attól te még az enyém leszel és fordítva. - És ebben az esetben pont leszarom mi van Mattal, Domit meg senki sem tudja elővenni egy érvénytelen esküvő miatt, támadhatatlanná válik.
Nem a világnak és teljes Amerika hivatalának kell elismernie a házasságunkat, hanem a bandának. Ha ez megvan, lényegében pont ugyanolyan életünk lesz. Pláne, hogy nekem Domi igenén kívül senki más jóváhagyása nem érdekel és nem is fogok engedélyt kérni hivatalos emberektől, hogy a feleségem legyen.

Sok emberben kellett már csalódnom, többségükben nem is egyszer és valószínűleg én is milliószor okoztam nekik hasonló érzéseket az évek során, mégis meg tudunk lenni egymás mellett anélkül, hogy folyton egymásra zúdítanánk a múltban elszenvedett sérelmeket. Tovább leptünk rajta, mert vagyunk annyira fontosak egymásnak, hogy ne csak a szart vegyük észre. Anyám esetében ez csak abban különbözik a részemről, hogy ő sosem volt az életem része és nincs más érzésem felé, csak a csalódottság. Ami Domit illeti, én valahogy ettől nem félek. Nem azért, mert biztosra veszem, hogy nem fog ilyen történni, elvégre az elmúlt években sok csalódást okoztunk már egymásnak, akkor is így van, ha ő ezt tagadná, és az sem számít, ha a jövőben is sok ilyen lesz, ez benne van a pakliban, ilyenek megtörténnek két ember között. Sosem tekintettem úgy egy elképzelt házasságra, hogy abban mindig minden tökéletes, pláne, ha azt vesszük, hogy egyik szereplője annak pont én vagyok. Tisztában vagyok a velem járó nehézséggel, a személyiségemmel és az életvitelemmel is, de egyúttal nem véletlenül kértem meg őt és remélem, ő sem véletlenül mondott igen nekem. A jövő meg lesz valahogy, nem agyalom túlságosan túl, elvégre úgysem tudom kiszámítani. Domi azért kapta a gyűrűt, mert olyan érzelmeket váltott ki belőlem, amikre más nő nem volt képes és mert szerettem volna megvédeni az ember körülvevő emberek szarságaitól azzal, hogy hivatalosan, vagy legalábbis eljegyzéshez hűen magamhoz láncolom.
Megértem őt, hogy papírokat akar és nem tudom emiatt haragudni rá, de fáradtan sóhajtok fel, míg kilesek az ablakon. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kalkuláltam ezzel, nyilván az én fejemben is megfordult már a hivatalos esküvő gondolata, vagy ha úgy tetszik, az fordult meg először és végiggondolva arra kellett rájönnöm, hogy elég nehéz lesz kivitelezni jelen körülmények között. De persze próbálkozunk, mert mindig próbálkozni kell.
- Igen, viszont te jelenleg egy másik férfi nevét viseled. - Előre dőlök összefont ujjakkal a térdemen támaszkodva. - Persze tudom, hogy Dominique Chevaliér már független nő, de én nem egy kamu személyt akarok elvenni hivatalos keretek között, hanem azt, aki valóban vagy. -  Nevek. Játszhatunk velük, kötődhetünk hozzá és én még azt is bevállalom, hogy olyan néven szólítom, amilyenen csak akarja, mindegy. Lehet annyi neve amennyit csak akar, lehet Dominique vagy Céline, Chevaliér vagy DuPont, esetleg Matt felesége vagy egy új Abbar, az ő személye nem fog változni.
- Ha megváltoztatod megint a nevedet, szeretném, ha az már tiszta és végérvényes lenne. A személyeddel együtt. -  Nem tudom, hogy kérhetek-e egyáltalán ilyet tőle, de ha valamit az életben végre tisztán és legálisan akarok csinálni, az pont egy hivatalos esküvő.  A tiszta alatt pedig azt értem, hogy nincs többé két okmány, nincs többé Céline és Domi külön, hanem a házasságunkkor egyesülne a múltja és a jelene és a kettő együtt mondana igent nekem.
- Fogalmam sincs - felelem meglepően gyorsan és trehányul, miközben lábát kezdem simogatni. - Sosem voltam még olyan esküvőn és nem érdekelt annyira eddig, hogy utána érdeklődjek. - Tekintve, hogy nincs testvérem, arab testvérem, apámék esküvőjén nem voltam ott, mert még nem éltem, apám öccsének meg sosem volt esküvője, több rokonom pedig nincs. Én meg amúgy nem ragaszkodom a perzsa vonásokhoz, igazság szerint nekem egy igen kell meg egy-egy gyűrű, aztán ennyi. Egyedül talán azt tudnám mondani, hogy ahonnan én jövök, ott nem fehér a menyasszonyi ruha, de ezt meg azért nem mondom neki, mert amerikaiként már az én fejemben is máshogy él ez a dolog. Mondjuk, ami a papot illeti, ott tényleg gondok lennének, úgyhogy örülök, hogy ezt ő is hamar kizárta.
- Pap amúgy sem lehetne. - Most elsősorban a vallási különbségekre gondolok, bár eddig Domi sosem mutatta ki, hogy az lenne annak ellenére, hogy nehezen tudnám kinézni belőle a múltját figyelembe véve, hogy ne lenne megkeresztelve. Felnevetek. - Hát, ha Sainz ad össze minket az nem lesz hivatalos - tekintve, hogy nem tudok róla, hogy lenne ilyen joga, vizsgája, vagy mit tudom én már mije, de értem én, a szöveget bárki mondhatja, az aláírást kell szentesíteni. Nem tudom, nem akarom elszomorítani, de lehet a hivatalos részét nem tudnánk gyorsan elintézni.
- Ha legalizálod magad az államokban és elválsz Mattól, én nagyon boldogan fogok állni a hivatalos esküvőnkön. - húzom közelebb magamhoz és végig simítok hátán. Rendben, ha hivatalost akar, akkor legyen az, de akkor ténylegesen, az ő részéről is minden tekintetben.
Párszor már elgondolkodtam azon, hogy Assia tekintetében rejlő értelem mennyire lehet valós. Míg beszélgetünk, magamon érzem tekintetét, de vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem, fogalma sincs, miről beszélgetünk. Lehet tévedtem. A kérdése kést forgat meg bennem, leginkább azért, mert hirtelen érkezik és nagyon nyersen kendőzetlen. Nem tudok egyből válaszolni neki, csak ülök a kanapén, mint akinek bootol az agya és nézem a gyereket. Első gondolatom az, hogy sosem fogom tudni helyettesíteni a valódi apját, mert nem én nemzettem. Aztán elmerülök a múltamban, mintha csak én állnék most ott gyerekként, ahol Assia és apám a kanapéján tervezte volna közös jövőjén egy nővel. Érdekelt volna, hogy ki az a nő, ha figyelt rám? Nem.
Mindig is szerettem volna egy figyelmes anyát az életemben. „Egy anyát”, nem „az anyát”, akit szeret és én is szeretni tudok. Nem állok még készen az apaságra, fogalmam sincs hogy kell, leginkább amolyan jófej partnernek látom jelenleg is magamat Assia mellett, kérdés, hogy Assia hogy tekint rám. Honnan tudja egyáltalán, hogy nem én vagyok az apja, ha eddig sosem volt apja?
- Szeretnéd, hogy az legyek? - kérdezek vissza megint csak magamat képzelve az ő helyzetébe. Ő döntsön, hogy elfogad-e engem így, én nem fogom magamat ráerőltetni, de megvonni sem ha úgy akarja. Tudom, hogy nagyon kicsi még, de béna vagyok a gyerekekhez és nem tudom, hogy kellene vele megbeszélnem ezt a helyzetet.

- Te is tudod, hogy nem így értettem. - Nem akarom, hogy kiragadjon a szavaim közül párat és azoknak önálló jelentést tulajdonítson. Tudom, hogy attól még, hogy a név változik, a személy ugyanaz marad, és én nem is teszek különbséget köztük. De jelenleg két okmánnyal rendelkezik, ami azt jelenti, hogy két személyként vagy bejegyezve a Föld két távoli pontján és ezzel mindössze annyi a probléma, hogy az amerikai az nem hivatalos. Vagyis az, csak ha kiderül az igazság és az esküvő miatt nagyító alá teszik (nem fizikailag), akkor többet árthatunk magunknak, mint amennyit az esküvővel nyerhetünk. Másrészről pedig, ha egy ember a kettő, akkor mi alapján tagadja le Célinet és a jelenleg is érvényben lévő házasságát.
Még mindig nem vagyok jó ebben, nem tudom, hogyan kell beszélnek az érzéseimről, ha egyáltalán rájövök, hogy mi a szent szar kavarog a lelkemben, de Domi vonásait figyelve talán sikerül kinyögnem értelmesen, amit akarok.
Hálás vagyok azért, hogy gondolt a származásomra, meglepő, hogy neki ez megfordult a fejében, miközben nekem abszolút nem. Én magamat már majdnem teljesen amerikainak vallom, vallásos egyébként nem vagyok, csak a karmában hiszek és jobb esetben saját magamban, rosszabb esetben még magamban sem, szóval az afgán esküvők dolgairól sem nagyon van tudomásom. Bár, hogy őszinte legyek, az amerikai esküvőkről sem, annyira sokan nem voltam még, hála istennek.
- Szerintem ez bölcs döntés, de ne engedd, hogy manipuláljon. Nem kell ahhoz igazodnom, amit mond. - Szavaim elég határozottak ahhoz, hogy éreztessem vele: csak mert én félig perzsa vagyok, apám meg pláne, nem kell ragaszkodni mindazokhoz, amit ő mond. Olyan legyen az esküvő (mindegy, hogy hivatalos vagy sem), amilyet Domit akar.
Érzem rajta, hogy elöntik az emlékek, a múlt keserű íze, ami beárnyékolja a jelenét, pont mint az én esetemben. Ebben hasonlítunk. Egyikünk sem teljesen szabad, régi döntéseink, a családunk és a munka rabja vagyunk. Úgy ülünk a kanapén csendben, hogy pontosan tudjuk, milyen fájdalmak hasítanak végig a másikon.
- Ne sajnáld, számítottam erre. Pláne azok után, ami történt… - Nem fogok én sem Mattól szívességet kérni azokután, amit tettem vele Assia visszaszerzéséért. Van annyi önértékelésem, hogy ne legyen pofám ilyesmire, az alkudozásnak pedig én csak a fenyegető részét ismerem jól. A nyakához kést tarthatnék, de ennyi információval a birtokában félek, hogy annak élét használnom is kellene a biztonságos jövőnk érdekében. Márpedig Mattot megölni nagy öngól lenne, túl veszélyes, túl befolyásos személy, nekünk pedig így is van elég bajunk. Ennyit nem ér egy hivatalos esküvő.
Azért mi tagadás, Assia is tudja, mikor mit kell mondania, hogy nehéz helyzetbe hozzon. Ha ez a beszélgetés az ő fülétől távol zajlana le, teljesen más válaszokat adnék és a reakcióm is más lenne, de hogyan is érthetnék meg egy óvodással, hogy mennyire nem vagyok én még kész az apaságra. Normális válasz helyett aztán csak hárítok egy olyasvalami kérdéssel, aminek a válaszreakciójára egyébként tényleg kíváncsi vagyok Assiatól.
Azzal ugyan nem tudok mit kezdeni, hogy Jeremynek két apja van, de azzal én is egyet tudok érezni, hogy milyen az, amikor mindenkiért jön az anyukája, csak értem nem. Értem mindig apa jött. Csak apa. Vagy ő sem és otthagyott a francba és két óra után kellett rátelefonálni, hogy na hol a faszban van már.  
És igen, mindent lát, különösképpen az erőszakot. Ugyan késve érkeztem Domihoz, de Assia szavai közel úgy vetítik elém a jelenetet, mint apa és anya veszekedése közel harminc éve. Nem fogtam fel, kölyök voltam, de azt már kivertem a családtagjaimból, hogy mi történhetett akkoriban. Vagy csak sík hülye vagyok és minden szart beképzelek, amiért ennyi összehasonlítom magam Domi lányával. Az emlékekből és a gondolataimból aztán kérdése kérdése szív vissza a jelenbe, amit azért megmosolygok.
- Nem bántom - felelem neki mosolyogva, de látom, az anyja is kezébe veszi az irányítást. Négy éves elvileg, mégis honnan tud a fehér ruháról? Meg hogy tud ilyen választékosan sokat beszélni? Érzem, hogy a jövőben sokkal drasztikusabb nőuralom lesz itt és ha meg akarom őrizni a becsületemet, akkor nem nyomhatom magam a kanapé szivacsába azt remélve, hogy láthatatlanná válok, mint most.
Én még nem dolgoztam fel a történteket, a lánykérést sem teljesen, nemhogy Assia apa-felkérését, mikor ő az egész beszélgetésre (igazából csak ő beszélt) pecsétet nyom és ezzel elkönyveli, hogy az apja vagyok. Oké, akkor az vagyok, csak nem tudom, mit jelent ez tulajdonképpen. Domira pillantok segítségkérő tekintettel. Ő sem gondolhatja komolyan, hogy ekkora felelősséget a nyakamba tesz.
- Nem vagyok rá képest - szalad ki számon a határozott vallomás egészen csalódott hangom, ám a csalódottság magam miatt van. - Ez nem megy egyik percről a másikra. - nézem búskomoran az asztalt magunk előtt, majd Domira pillantok.
- Megvédelek titeket, de nem tudom, hogy kell apának lenni. - És nem tudok érte menni az oviba sem, mert nem szeretnék vele sokat az utcán mutatkozni. Nem lehet, túl veszélyes. Nem tudok olyan apa lenni, amit Assia szeretne. Még.

A lehető legőszintébben mondom: fogalmam sincs, mit gondolhat az eljegyzésről apám, de annyira nem is érdekelt a véleménye, mikor mindezt kigondoltam. Valahogy nem éreztem azt, hogy engedélyt kellene kérnek, egyúttal pedig azt sem, hogy bármi problémája lenne a döntésemmel. Én azt hittem, jóban vannak Domival, dolgoznak is együtt, úgyhogy nagy baj csak nem lehet.
- Ha nem vesztetek össze, én nem látok erre okot. De nem kértem ki a véleményét, mert nem éreztem relevánsnak. - Egyúttal pedig kérdőn nézek rá, mintha csak azt várnám, hogy ő folytassa, vagy hogy esetleg tud-e valamit, amit én nem. Én mindig úgy képzeltem, hogy apám lesz a legboldogabb, ha végre találok egy normális nőt magam mellé és elhatározom magam a házasság mellett. Ha most emiatt is problémázni meg kötekedni akar, akkor nagyon messzire el fogom küldeni.
Én csak azt akarom, hogy ne legyen semmi rizikó az esküvőben, mint alkalomban. Se az épségünket nem akarom kockára tenni miatta, se a jövőnket. Egyikünk sincs abban a helyzetben, hogy legális embernek vallhassa magát, ami pedig mindkét oldalról gátat szó, ha konkrétan az esküvőt nézzük jogi alapon, akkor kivételesen most Domi kiléte okoz némi fejtörést. Engem maga a ceremónia annyira nem hajt előre, aztán lehet mikor oda kerülünk akkor már nem ezt fogom gondolni, de jelenleg sokkal inkább szeretnék Domival időt tölteni és mentálisan is magam mellett tudni őt, mintsem hogy az az aláírás az milyen papírra történik. Örülök, hogy végül közös álláspontot határozunk meg.
Aranyos lány Assia és tudom, hogy nehéz lesz a jövőbeli pasijának vele. Én nem tudom magam elképzelni apaként még, nem tudom hogy kell, mit kell csinálnom és mit nem, valószínűleg nem értem még meg a felelősségre, elvégre most jutottam el arra a szintre, hogy legalább Domiért vállaljam a felelősséget és gondját viseljem egy olyan világban, ahol számtalan gond leselkedik rá is. Nyilván pontosan tudtam, hogy Domi mellett Assiaért is felelős vagyok, ami sosem volt kérdés. Megvédeni meg tudom, hogy felnevelni is jó apaként abban már nem vagyok ennyire határozottan céltudatos. Assiával még nem tudok ilyenekről beszélni, de talán Domi épp az ő nyelvét fordítja át nekem.
- Megpróbálom - suttogom távolodó ajkaiba. Ennyit tudok tenni, de ezt megteszem, mert a gyomorgörcs nem mentség és nem kifogás. Megnyugtatnak szavai, az, hogy nem vár el tőlem olyat, amit talán mindketten tudunk, hogy nehezen tudnék helyt állni még egy jó darabig. A baj az, hogy jól akarom csinálni. Most először tudatosult bennem, hogy abba a helyzetbe kerültem, ami miatt egész életemben szidtam a szüleimet. Én nem akarok rosszul dönteni és nem akarok olyan helyzetbe kerülni, mint ők. Jobb életet akarok Assianak és minden gyereknek, mint ami nekem volt és van, szóval a terhet én helyezem a saját vállamra. Újra ajkaimhoz húzom Domi arcát, hogy megcsókoljam amolyan pecsétként az előbbiekre.
- Igyekezni fogok!