Az őszinteséggel sosem álltam hadilábon, nem most fogom megemberelni etéren magam, főleg nem így, hogy ennyire sikerült a kedves barátnőmnek elcsesznie az estémet. És nyilván nem csak az enyémet, hanem Livét ugyanúgy, mert ahogy észlelem, ő sem épp a nyugodt státuszában van épp. Masonről ne beszéljünk, ő tulajdonképp szimplán csak leszarja szerintem az egészet vagy nem tudom, mi játszódik le a fejében úgy igazán, de nem úgy fest egyelőre, mint aki halálra idegeskedi magát.
- Csak úgy repül az idő – jegyzem meg fennhangon egy kicsit, ahogy a tekintetem járatom Liv és Mason között. Szerintem sosem fogom megszokni, hogy egymás mellett vannak és sajnálom, de elképzelni sem tudom, hogy boldogok együtt. Pedig biztos így van, legalábbis csak nem házasodnak össze, ha bármiféle szar lenne a palacsintában, nemde?
Viszont Tiához lesz egy-két szavam és már előre látom, hogy majd ellenem fogja fordítani az egészet, miszerint nem kellene érdekelnie a dolognak, de jelenleg inkább azért vagyok istenesen mérges rá, amiért nem szólt előre. Hogy legalább felkészülhessek erre a szürreális dologra. Mégis hogy az istenben sikerült nekem pont olyan nőt választanom magam mellé, aki az exem barátnője? És egyáltalán miért nem említette meg ezt hat hónapon át? Érthetetlen számomra, de komolyan.
Persze Liv kapva-kap az alkalmon, hogy visszaszúrjon nekem az iménti megjegyzésre, de elképzelhető, hogy csak én passzoltam neki ezzel magaslabdát.
- Ha arra célzol, amiket a sajtóból hallani... hát, ti is szakítottatok egy párszor – mondom a tényeket, hiszen nem egyszer volt ettől hangos a sajtó. Engem csak néha napján szednek elő így, hogy már nem vagyok éppen rivaldafényben, de ha jól tudom, tényleg akadtak cikkek, amik a csajozási szokásaimat latolgatták. – Ha pedig csak hallottál ezt-azt, akkor... inkább beszélgess a barátnőddel, az a biztos forrás – kacsintok rá nem zavartatva egy pillanatig sem magam, bár ekkor már Tia lemegy a vacsoráért. Jelenleg tényleg kitartok meglepően jól Tatiana mellett, bár eszembe sem jutott másfelé kacsintgatni, ami igazából valóban meglepő. Nem sok nőről mondható el, hogy sikerült maga mellett tartania hosszútávon, ebből kettő rögtön jelen is van. Micsoda véletlen.
Nem áll szándékomban túlságosan mélyen elkalandozni Liv szemein, de akaratlanul is fogva tartja egy pár pillanatig a tekintetem, míg átnyújtom neki az italt. Vegyes érzéseket vélek felfedezni benne, de elsősorban azt egyértelműen látom, hogy majd’ felrobban az idegtől. Valószínűleg az én szemeim is hasonló érzelmeket tükröznek.
Régen értettük egymást szinte szavak nélkül is, és úgy látszik, még mindig érti, mire gondolok vagy éppen mire célzok. Nem kívánom továbbfűzni ezt a gondolatot, mert naphosszat vitatkozhatnánk azon, hogy ki hagyott cserben kit és valószínűleg még akkor sem jutnánk ezzel egyességre. Nyilvánvaló, hogy nekem ez elég fájó pont az életemben és nem is nagyon szeretek beszélni róla, mert egyszerűen abban a szakaszban rohadtul nem voltam önmagam. Viszont azt sem tudom teljes vállszélességgel kijelenteni, hogy Livtől nem volt aljas húzás, hogy lelépett. Még akkor sem, ha iszonyatosan ki voltam fordulva önmagamból. Wadenek sikerült helyrepofoznia, szóval... talán nem volt ez lehetetlen küldetés.
- Itt az sem segítene – morgom Liv szavaira, mielőtt lehúzom a felespohár tartalmát. Nem gondolom, hogy ennyire ugrani kellene a kérdésemre aztán, hacsak... nem tenyereltem bele szépen valamibe, ami neki egy kicsit fájó pont. Nocsak. Talán nem érzi ő is valahol, hogy rohadtul nincs jó helye abban a zenekarban? Egy kicsit bánom, hogy belevittem és nem rögtön az egyéni karrier felé irányítottam. Ma már ezt egyértelműen másképp tenném, de azt hiszem, a múltunkban elég sok olyan dolog van, amit ha megváltoztatnánk, az is lehet, hogy minden teljesen másképp alakul.
- Nem akartalak – mondom alig hallhatóan, mint aki értetlenül áll a dolgok előtt és figyelem, ahogy felpattan a székről. Mondjuk nem mondom, abszolút nem bánom, hogy ezt a jópofizást -ami egyébként eléggé elbaszottul sikerült- nem kell folytatnunk így négyesben. Valószínű, hogy ha ő nem, én robogok ki azon az ajtón.
- Örültem – mondom érzelemmentes hanggal, mikor Liv felém biccent, Mason szavaira pedig úgy kell visszafognom magam, szinte már megszólalnék, ha Tia nem szorítana rá a kézfejemre. Kurva bicskanyitogató még mindig ennek a fasznak a modora, szerintem évekkel ezelőtt nem volt ennyire, bár az is lehet, hogy csak el voltak tompulva a sok szartól az érzékeim.
- Most boldog vagy? – fordul felém Tatiana, amint becsukódott az álompár mögött az ajtó.
- És te boldog vagy, hogy ilyen kurva kellemetlen szituba hoztál mindenkit? – tárom szét a karom és kitöltök magamnak még egy tequilát, ha már így kéznél van. – Fogalmam sincs, mi volt a terv. Azt gondoltad, hogy majd mindenki szépen fog mosolyogni vagy esetleg megköszöni neked, hogy ilyen jó kis összejövetelt varázsoltál ide? – pillantok le rá, miközben felmarkolom a dzsekim, hogy a helyére vigyem.
- Nem Roy, csak szerintem túlreagáljátok ezt az egészet. Ezer éve történt minden, de úgy látszik még mindig nem léptetek túl... – Na tessék, máris itt vagyunk, ahogy sejtettem is.
- Tatiana, könyörgöm... Nehogy már még neked álljon feljebb, mert esküszöm, falnak megyek – morgok, ahogy visszafordulok.
- Hát akkor? Ne mondd nekem, hogy túlvagy rajta.
- Jól van. Szerintem én most lelépek – indulok is el elég határozott léptekkel az ajtó felé és fel is kapom a bukósisakot az ajtóban.
- Persze, menekülj csak, az a legegyszerűbb – kap a kezem után, hogy kivegye a kezemből a sisakot, de egy pillanat alatt rázom le magamról a kezét.
- Semmi kedvem veszekedni, Tia – sziszegem, miközben lefejtem a kezét a bukóról és vissza se nézve, gyors léptekkel indulok el kifelé, mert már így is éppen eléggé feltornázta a pulzusom az egekbe. Kell egy ital... Vagy kettő.

Vettem a boltban egy üveg whiskyt és mielőtt megittam volna, csak mentem a vakvilágba a motorommal. Gondoltam, kiszellőzik a fejem és mire odaérek... valahova... addig már nem fogom akarni meginni, de tévedtem. Leparkoltam egy csendesebb helyen valahol New York külvárosában és leültem meginni azt. Nem az egész üveget, a fele is elég volt, hogy már egy fokkal jobban érezzem magam. A gondolataim folyton Liv és Tia között cikáztak, egyáltalán azon, hogy mégis mi az istenért érdekel engem ez az egész ennyire. Nem kéne, hogy érdekeljen.

Mikor hazafelé indulok valahogy az éjszaka közepén, lelassítok az egyik épületnél. Fogalmam sincs, miért teszem. Mikor odaérek, akkor villan csak be, hogy ebben lakik a gerlepár. Mason lakása, ismerem a járást jól. Megállok a ház előtt, behajtok az őrzött parkolóba és levéve a sisakot, felpillantok a magas házra. Szinte beleszédülök. Nem kellett volna eddig sem eljönnöm a motorral, mert józanságnak közel sem mondható, amit érzek, de azért egy bizonyos szinte beszámítható vagyok. Annyira azért mégsem, hogy ne induljak befelé, ha már Mason úgysincs itthon...
A portás láthatóan alszik, így elég könnyen fel tudok menni... Ez aztán biztonság, kérem. Már csak az a kérdés, hogy még mindig ugyanaz-e a kód a liftben ahhoz, hogy feljussak a lakásig. Ha nem, akkor így jártam, és haza is megyek... Talán jobb is lenne, mert egyelőre ötletem sincs, mit akarok most itt.
Belépve a liftbe beütöm a kódot. Kettő-kettő-négy-három-hat. Hopp, indul. Ezt a faszt! Hogy évek óta ugyanazzal a biztonsági kóddal él, hát megőrülök... Nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam.
Felérve a lakásba azért nem szeretnék túl váratlan lenni, így mielőtt kilépnék a liftből, már jelzem az ittlétem. Nem tudom, hogy Liv alszik-e már vagy még fent van, de nincs teljesen sötét és ez ad némi reményt.
- Ne ijedj meg! – dörmögök csak ennyit, miközben megtámasztom a vállam a lift ajtajában, hogy ne csukódjon az be, de ne is törjek csőstül a házra...

Soha a büdös életben nem gondoltam, hogy valaha ilyen szituációba kerülünk majd. Ez egy baromira elbaszott helyzet és a gond az, hogy nem is nagyon tudok mit kezdeni vele, mert teljesen sarokba vagyok szorítva, hisz most mégis mit csináljak? Fordítsak hátat Tatianának és mondjam azt, hogy menjen egyedül az esküvőre? Vagy emiatt meneküljek az egész kapcsolat elől és adjam fel azt, ami egyszer, véletlenül, talán végre működőképes lenne? Avagy nézzem végig, ahogy az exem hozzámegy ahhoz az idiótához? Egyik változat sem jó megoldás... Picsába, mekkora veszekedés lesz ebből. Bár lehet jobb lesz, ha lelépek, mielőtt robbanok és majd akkor jövök vissza, ha lenyugodtak a kedélyeim. Mindenki így járna a legjobban. Most viszont még kicsit tűrnöm kell a társaságot.
- Nem is azért gondoltam, mert olyan régóta együtt vagytok, egyszerűen csak... Nem gondoltam, hogy három hónapnál tovább fog tartani. – Habár nekem nem tűnik olyan régnek, mintha tegnap lett volna, hogy észbe kaptam, hogy vége a kapcsolatunknak Livvel és az addigi karrieremnek is. Lehet, hogy nem kellene ennyire őszintének lennem, de világ életemben nem voltam az az ember, aki egy percig is véka alá rejtené a véleményét és ezzel az egész brancs tisztában van itt, úgyhogy nem gondolom, hogy nagy meglepetést okozok a megszólalásommal.
Fogalmam sincs, meddig terveznek maradni, de remélem, nem túl sokáig, bár szerintem Tia épp azon van, hogy valahogy megbékítse a társaságot, én már most megelőlegezem, hogy nem fog menni, bármennyire is szeretné. Túl sok az egymáson ejtett seb és neki erről fogalma sincs úgy igazán. Mason még csak-csak elég könnyen belevihető lenne, mert mint látszik, felőle aztán legjobb haverok is lehetnénk, bár gondolom, hogy az ő szavai mögött is bőven van irónia. Liv viszont a régi tapasztalataim szerint nem ilyen egyszerű ember és egyébként száz százalékig biztos vagyok abban is, hogy hamarabb látna bárki mást szívesebben az esküvőjén, mintsem engem. De komolyan nem értem, miért akar hozzámenni Masonhöz, na mindegy. Az ő dolga, nem az enyém... Még én sem tudom, hogy miként fog ez megoldódni, de majd lesz valahogy.
Nyilván azt is pont leszarom, hogy milyen színű öltönyt kell majd felvennem, már előre rosszul vagyok ettől a nagy csinnadrattától, ami majd körül lengi az egész eseményt. Persze a cinikus mosolyát viszonzom azért Livnek. Szerintem ő egyébként nem erre vágyik, de ki tudja, talán az évek során változtak a tervei. Mason más tészta, ő nagyon élvezi, ha a figyelem középpontjában lehet, mint tudjuk.
- Én csak latolgattam a színeket, de úgyis az a lényeg, te mit szeretnél, nem mi leszünk a főszereplők – teszem hozzá a mosolyhoz, mielőtt még totál komolyan veszi nekem és felhúzza az orrát. – Pedig én a helyedben nem lennék teljesen nyugodt, míg nem került fel az a gyűrű. Nem ám lecsapják a kezedről – biccentek Vinnie felé egy jelentőségteljes tekintettel. – Bár azt utána is megtehetik – vonok vállat, mielőtt halkan elnevetném magam. A poénjaim ma valahogy különösen faszák, amik nem biztos, hogy jó hallgatóságra lelnek.
- Ugyan már, Roy, szeretik egymást, miről beszélsz? – szólal meg Tia egy mosollyal az arcán, a szemében pedig látom, hogy próbál üzenni, hogy igyekezhetnék mellőzni ezeket a megszólalásokat. Ő hozott ilyen helyzetbe, könyörgöm.
- Mintha nem tudnád, hogy megy ez. Elég egyszer félrenézni és máris másfelé kalandoznak a gondolatok. Nem? – pillantok körbe, mint aki éppen véleménynyilvánításra vár. Tia is épp jókor hagyja el a helységet és én is inkább a bárszekrényhez megyek, hogy töltsek magunknak valamit. Valami jó erőset.
Mikor átnyújtom Livnek a poharat, a szemkontaktus is elég arra, hogy felidézzen pár emléket, de hála égnek Mason szavai nem hagyják, hogy túlzottan elmélyüljek ezekben. Épp elég lesz majd az éjszaka folyamán megküzdenem ezekkel, pedig az utóbbi időben elég jól a háttérbe szorultak ezek.
Azt a vigyort rohadt szívesen letörölném a képéről, de egyelőre türtőztetem magam és Liv is közbeszól, a pohár koppanására az asztalon pedig aztán újra felé kapom a tekintetem.
- Nem mondtam egy szóval sem, hogy rád céloztam – préselem össze az ajkaim. Persze hogy benne volt az is, hiszen talán az, hogy Liv lépett mellőlem, ezerszer jobban a földre taszított, mint az, hogy az Everglowból kivágtak. Liv volt az utolsó kapaszkodóm akkor és lehet, hogy nem tudtam kimutatni, hogy mennyire szükségem van rá vagy nem próbálkoztam eléggé ahhoz, hogy maradjon, de miután lelépett azért észbe kaptam. Ezerszer hívtam és írtam neki, csak éppen nem reagált semmire. Persze utána újra elmerültem a drogok ölelte mocskos világban, sőt, mélyebbre, mint addig voltam, mert akkor már annyi motivációm sem volt, mint addig.
Tatiana épp időben ér vissza és látom az arcán, hogy már belépve a helységbe érzi, hogy mennyire feszült a hangulat.
- Addig innen senki nem megy, míg ez el nem fogy. Na. Viselkedjetek már felnőtt módjára, könyörgöm – forgatja meg a szemeit és miután letette a kaját, négy felespoharat hoz, amibe kérdés nélkül tölti bele a tequilát. – Hátha ez segít majd egy kicsit a sérelmeiteken – szórja szét mindenki kezébe a poharat, amit én elveszek, mert nekem aztán tényleg jól fog esni.
- Valószínűleg – horkanok fel és próbálok erőt gyűjteni. Nem szoktam sűrűn mostanában bebaszni, de ma este fixen elhúzok itthonról és legurítok pár pohár whiskyt még, hogy fel tudjam dolgozni a történéseket. Úgyis kurvára össze fogok veszni Tiával, ezt már most tudom, úgyhogy lehet, hogy jobb lesz még azelőtt lelécelnem.
- Nekem egyébként is van még dolgom ma este, szóval nem maradok sokáig, csak tiszteletemet tettem, nehogy szó érje a ház elejét. Még egy dalt újra kell vennem valakivel – találok ki valami hülyeséget, hogy legyen menekülőutam. – De persze még cseveghetünk egy kicsit. Mi újság a zenekarral? – erőltetem magamra a világ legálnokabb mosolyát. – Liv, te még meddig váratsz a szólókarriereddel? – emelkedik meg a szemöldököm, ahogy átpillantok rá. Az Everglow kurvára csak visszafogja. El van ott nyomva, abszolút nem tud kiteljesedni. Ha akkor belekezdett volna, mikor én mondtam, mostanra már elég szép íve lenne a karrierjének, az biztos...

A kezdeti sokk után igyekszem helyre rázni magam és nyugodt maradni, mert balhé szerintem senkinek sem hiányzik az életébe négyünk közül. Azt mondjuk kurvára nem értem, hogy Tatiana mit gondolt így, hogy ezt nem jelezte előre. Mondjuk, ha jelzi, akkor elég gyorsan rövidre zártam volna az egész találkát, mert fix, hogy nem lettem volna jelen. Ahogy vélhetően az esküvőn sem leszek. Nem gondolja komolyan senki, hogy majd elmegyek végig hallgatni, hogy kimondják a boldogító igent?! Egyébként sem adok nekik egy évnél többet, nem értem, mire fel ez a felhajtás. Ahogy azt sem, hogy húzták ki eddig egymás mellett... De ki vagyok én, hogy bárki felett pálcát törjek?! Most már csak az okoz fejtörtést, hogy mit kezdjek a helyzettel, mert Tatiana egész biztos, hogy nem fogja elfogadni a tényeket, miszerint nem kívánok részt venni a szertartáson, szóval valószínűleg egy fasza kis veszekedés elébe nézünk hamarosan. Előtte viszont ezen legyünk túl.
Mason viselkedése egy kicsit bicskanyitogató, majdnem biztos vagyok benne, hogy ő is csak a fejét teszi, de természetesen felveszem a fonalat.
- Rendesen hiányoztatok – vágom rá. Valószínűleg négyünk közül legalább két ember tisztában van vele, hogy mennyire őszinte szavak ezek tőlem, de nem igazán érdekel. Ha már ilyen hülye helyzetbe kényszerített engem, vagyis minket Tia, azt azért remélem nem gondolta, hogy majd tényleg minden szó nélkül tűröm el ezt. A picsába is, hát így akarjon jót az ember neki, aztán ezt kapom vissza...
- Durva, mire adjátok a fejeteket – mosolyodok el a tekintetem jártatva az ifjú pár között. Öcsém.
Ahogy Tatiana közelebb lép, érzem a hátamra simuló kezén, hogy próbál jelezni felém, hogy egy kicsit azért nyugodjak meg, bár nem tudom, hogy várhatja ezt el és abszolút nem is érdemelné meg, hogy most adjak neki egy csókot, de nem előttük fogok összeveszni vele. Fél szemmel érzékelem, hogy Liv rögtön másfelé pillant. Hát igen, én már végig néztem párszor, ahogy a vörös szőnyegen bájolognak, de ő vélhetőleg nem láthatott még más nővel engem, főleg nem ilyen közelről. Hivatalos eseményeken az esetek többségében egyedül voltam az utóbbi években, jobban mondva egyedül indultam neki, az már más kérdés, hogy általában valakivel távoztam onnan.
Érzem, hogy Liv nem ezt a befejezést szánta a mondatnak, de lassan bólogatok én is a megjegyzésre. Az. Mesés. A mosolya se annyira őszinte, de úgy sejtem, ma rohadtul nem lesz itt egy valós érzelem sem senki arcán, kivéve, ha a düh előtérbe kerül ténylegesen.
Alig várom, hogy végre némi alkohol guruljon végig a torkomon, a kérdésemre küldött szemforgatás pedig kiszélesíti a mosolyom. Most mi van, mit gondolt, hogy teljesen komoly leszek egy ilyen tragikomikus estén?
- Grafitszürke... Tintakék... – ízlelgetem a színeket hangosan, amiket mond és amik nálam csak szürkék és kékek lennének. – Ne törd magad miattam, maradhat a grafit – hangsúlyozom ki. – Te meg ne aggódj, miattam nem fogja megváltoztatni egy döntését sem – vonok vállat, mialatt Masonre nézek. Szerencséjére. Ez a kis jelenet, amit az imént bemutattak is mutatja, hogy nem pendülnek egy húron annyira, de mindegy, ha ők azt hiszik és nekik így jó...
Egy duplát töltök először az egyik pohárba. Tehát ő is ideges, de próbálja leplezni, ezzel mondjuk eléggé elárulta magát. Dehát min idegeskedik? Épp élete szerelméhez készül férjhez menni, most nem mindegy, hogy a barátnője kivel van együtt? Pech, hogy épp velem, de csak el tud tekinteni attól annyi év után, hogy mi együtt voltunk. Az igaz, hogy a jelenléte engem is frusztrálttá tesz elég hamar, mert hiába, még mindig igazságtalannak érzem, amiért csak úgy maga mögött hagyott és abban az állapotban, ahogy akkoriban voltam...
- Én csak egy pohár vizet. Mindjárt jövök, csak szerintem épp megérkezett a vacsora – pillant Tia a telefonjára. Vizet? Ez sem annyira megszokott... És vacsora? Hála az égnek... Felkapom a két poharat és először Livhez viszem a dupla adagját, és ahogy átnyújtom neki, kezdetben megakad a szemem a dekoltázsán -mert persze nem garbót vett fel, ó, hát miért is-, majd hirtelen a szemeibe pillantok, amiben próbálok keresni bármi kapaszkodót, ami nyugalmat sugározna, de kicsit sem azt vélem felfedezni benne. Basszus, viszont a szemei még mindig olyan kibaszott szépek...
Ahogy aztán Mason újra megszólal, kissé szorosabban fogok rá a pohárra, hisz elég gyorsan ki is zökkent, mielőtt túlságosan is elvesznék a női szempárban. A szavai nem idéznek fel szép emlékeket a múlttal kapcsolatban. Baromira szerettem dobolni, a zenekart is imádtam, szinte a családomnak tekintettem őket, de aztán elég szépen ott hagytak a szarban.
- Lehet, haver... – hümmentek és mélyen szívom be a levegőt. – Ahogy láthatóan te is jobban jártál – biccentem a fejem kicsit oldalra Lavinia felé, óvatos célzással, de mindeközben sziktákat szórva a szemeimmel. Nem akarok konfliktust, de elég szépen pedzegeti az idegeimet ez a fasz. Ha a zenekarban maradok, ha nem úgy alakulnak a dolgok, akkor talán még mindig együtt vagyunk Livvel. Sok a „ha”, a franc se tudja, mi hogy alakult volna, de eléggé kerülnünk kellene a témát, ha nem akarunk tettlegességig menni.
- Egyébként jól megy, igen, szóval nem bánok semmit. Legalább az is kiderült, kire lehet számítani a bajban – lépek hátrébb és a bejárati ajtót szuggerálom, valamint az előtte lévő „utat”, mert nem tudom, meddig vagyok képes eltűrni a gerlepár társaságát. Közben Tatiana is visszatér, kezében két nagy tállal, amit aztán lecsúsztat az asztalra.
- Bocsánat, de nem volt energiám főzni, de pofátlan se akartam lenni, így maradt a rendelés. – Nem mintha bárkinek lenne étvágya itt...

Abszolút semmi kedvem nem volt ehhez a jópofizáshoz Tatiana barátaival, tulajdonképp úgy voltam vele, hogy essünk rajta túl, gondolom csak ideadják a meghívót és már itt sincsenek. Próbálkozom, tényleg, mert már én is érzem, hogy kicsit kezd gáz lenni, hogy elmúltam harminc és képtelen vagyok megmaradni egy nő mellett évek óta. Mindig van egy pont, amikor valami elkattan nálam és akkor hanyatt-homlok rohanok a hülyeségbe, ami ezek esetében azt takarja, hogy szükségem van arra, hogy más nővel gyűrjem a lepedőt. Egyszer, kétszer vagy éppen többször is. Eddig viszont meglepő módon jól tartom magam Tia mellett, azt hiszem, lassan nagyjából fél éve.
Szóval igen, úgy voltam vele, hogy a kedvéért megteszem, hogy jelen vagyok itt. Az esküvő más kérdés, ott aztán tényleg kurva jót lehet bulizni, az egy kicsit sincs ellenemre.
A lakásra érve azonban úgy csap arcon a valóság, hogy hirtelen azt hiszem, nyomban fel is borulok tőle. Először meg sem tudok szólalni egy "Ó, baszd meg"-en kívül, aztán dühös pillantást küldök Tia felé, mielőtt rendeződnének a vonásaim. Mégis mi a picsa ez? Nyilvánvaló, hogy tudja, hogy mi történt köztem és az Everglow között, ahogy nyilván az sem volt sosem titok, hogy Liv és én együtt voltunk. Láthatóan senki nem erre a találkára számított, Tatianan azonban látom, hogy ő ezt pontosan így tervezte el.
- Díszesebb társaság már nem is lehetne – veregetem vállon Masont, ha már ő is azt próbálja itt mindenkinek beadni, hogy világi haverok vagyunk, aztán pedig összeakad a tekintetem Livvel, akinek a kis megjegyzése már majdhogynem mosolyt csal az arcomra. Nem kevés idő telt el azóta, hogy így közelebbről láthattuk egymást, mert azon kívül, hogy összefutottunk az utóbbi egy-két évben pár zenei eseményen, ott azért mégsem foglalkoztunk egymással semmiféle módon. Legalábbis az én részemről igyekeztem nem tudomást venni a személyéről, ami egész jól sikerült, mert ott nem négyen voltunk, hanem több százan. A jelenlegi helyzet viszont most sokkal szarabb...
- Akkor ezek szerint nem fals a hír, amitől hangos a sajtó. Gratulálok – mondom kicsit sem őszintén, bár talán ezt elég jól elrejtem a hanghordozásommal. Tekintetem akarva-akaratlanul is végigméri Laviniat, de aztán mikor Tatiana odajön hozzám, elpillantok róla és egy csókot nyomok az ajka sarkára.
- Gondoltam már tényleg ezer éve történt minden, azért is nem bonyolítottam feleslegesen a dolgokat – próbálja menteni a menthetőt Tia, folyamatosan jártatva a tekintetét hármunk között gondolom azért, hogy felmérje, ki mennyire dühös a kis húzása miatt. Nem vagyok biztos benne, hogy Liv nem áll fel és lép le innen azonnal le sem ejtve, hogy Mason vele tart vagy sem, legalábbis, ahogy én ismertem, simán kitelik tőle.
- Ja, persze, nincs ezzel gond... – morgom az orrom alatt, ahogy elengedem a barátnőm derekát és a bárszekrény felé igyekszem, hogy elővegyek egy üveg whiskyt, aminek a tartalmát legszívesebben most teljes egészében magamba dönteném. – Na és milyen színű öltönyben kell majd bájgúnárkodnom? Remélem nem a kéket választottad Liv, az nem megy a szemem színéhez – pillantok fel szórakozottan, miután kitöltöttem egy pohárral az üvegből és mielőtt visszatenném a tetejét, megemelem azt. – Valaki whiskyt? – Nem tudom, ki mit ivott eddig, de nekem most kell a tömény, hogy túltegyem magam ezen a kibaszott kész átverésen...