Kit nevezünk pontosan "barát"-nak? Ez olyan kérdés, amely meglehetősen szánalmas embernek láttat minket, ha hangosan tesszük föl. A barát alapvetően olyasvalaki, akivel kölcsönösen kötődünk egymáshoz.
A nyálamon nyammogva, nyöszörögve fordultam a másik oldalamra, a meglehetősen kényelmetlen kanapén. Félreértés ne essék, fel lett ajánlva nekem egy vendégszoba, mert Dae Won úgy gondolta, hogy jobb lesz nekem, ha itt maradok. Én a magam részéről nem is igazán tudtam tiltakozni, mert éppen annyi energiám volt, hogy a tőle kapott tréning cuccot magamra rángassam, majd a kanapén összekucorodva ki is dőltem. Valamikor az éjszaka éreztem azt, hogy egy pléddel betakarnak – gondolom Dae Won lehetett az – de innentől kezdve lényegében sok minden nem maradt meg azon túl, hogy amúgy órákon keresztül forgolódtam. Örültem volna, hogyha most már végre sikerül valamennyit normálisan aludnom, mert az elmúlt időszak egy kicsit megviselt. Néhány kilót sikerült is ledobnom, és lényegében egész nap fáradt voltam, ami miatt nehezen fókuszáltam az Evelyn mellett megkezdett munkámra is, de azért igyekeztem nem aggodalmat kelteni benne. Így is rosszul éreztem magam, ami miatt folyamatosan rajtam tartotta a szemét. Azért abban reménykedtem, hogy nem aggódik túlságosan, de mivel tudta, hogy hova indultam korábban, talán rájöhetett arra, hogy itt maradtam... Reménykedtem benne, hogy nem fogja szétverni a fejem, ha hazaindulok... Bár egy ideje könnyebb vele, ettől függetlenül a korábbiakra való tekintettel egy kicsit még mindig óvatosan mozgok a lakásában. Nem tudtam pontosan, hogy mennyi lehet az idő, de mivel a mai teendőimet nagyon valószínűséggel buktam is ezzel, nem akartam még felkelni. Valahogy a tegnapi beszélgetésem, na meg a tény, hogy egy idegen férfi számára sikerült kiöntenem a lelkem és mondtam el azokat a titkokat, amiről még a legjobb barátomnak sem beszéltem, egy kicsit... Kikészített. Függetlenül attól, hogy az este végére már úgy nyomtuk az xboxot együtt, mintha korábban is ismertük volna egymást. Mindenesetre örültem neki, hogy valamiféle megállapodásra jutottunk, és legalább a hülyegyerekünkre tudunk vigyázni. Habár nem kifejezetten voltam soha éber alvó, vagy fél órája már csak vegetálok, és az agyamat jártatom, ami miatt meg is éreztem, hogy néz valaki. Ez az egész viszont kibaszott para, szóval némi helyezkedés után csak begyűrtem a mancsaimat a fejem alá, és úgy próbáltam tovább aludni, abban reménykedve, hogy ez majd idővel megszűnik... De nem történt meg a dolog. Kinyitni a szemem viszont nem mertem, mert amilyen kurva nagy szerencsém van, maga a baltás gyilkos állna velem szemben. Fogalmam sincs mennyi idő fetrengés után ültem fel végül, hátrasöpörve a jelenleg fekete színben pompázó tincseimet az arcomból. Rohadtul szomjas voltam, de egyelőre nem akartam más házában túl otthonosan mozogni, szóval csak a fejemet vakargatva emeltem a pillantásom az ablak felé... Okozva ezzel magamnak egy tökéletes infarktust reggelre. - Jézusom! – ordítottam fel, amikor megpillantottam a fotelban Tae Oh alakját. Úgy érzem, hogy a reggeli kávémra már nem lesz szükségem, ugyanis a csávókám megoldotta, hogy azonnal magamhoz térjek – Ne haragudj Cica, nagyon édes, ahogyan a reggeledet azzal töltöd, hogy engem bámulsz, miközben alszom, de ez az egész... kibaszottul ijesztő! A dorgálásom nagyjából egy óvodás dünnyögésére hasonlított, mert elég fáradt voltam, miközben igyekeztem végignyomkodni az elgémberedett lábaimat. - Jobban érzed magad, mint tegnap? – pillantottam fel rá végül, hogy a saját szememmel is meg tudjak győződni róla. Mivel kivettem a lencséimet, nem láttam teljesen tisztán a vonásait, de nyúzottnak tűnt... Mondjuk ez nem jelentett újdonságot. - Felhívhattál volna, hogy jól vagy... – motyogtam magam elé, majd a combjaimra támaszkodva felálltam és odasétáltam hozzá – Aggódtam érted. Konkrétan a hűlt helyedet találtam otthon... De ne haragudj rám, amiért nem jöttem előbb. Gyorsan le is telepedtem a fotel karfájára, miközben a tréningnadrág szárát figyeltem, ami határozottan rövid volt a lábaimra. Még mindig azon rágtam magam, hogy vele kellett volna lennem akkor, amikor megtörtént a baj. Rosszul éreztem magam, amiért egyedül szenvedett és bár a körülményekkel teljesen nem vagyok tisztában, a lényeg ettől még nem változik: meg is halhatott volna. Az elmúlt két hét pedig tökéletesen megmutatta számomra azt, hogy még nem állok készen arra, hogy az útjára engedjem őt.
Idejét se tudnám megmondani annak, hogy mikor pihentem ki magam utoljára igazán úgy, hogy nem kellett amiatt rettegnem, hogy vajon felébredek-e másnap? Vajon lesz újabb rohamom? Végig fogom tudni csinálni úgy a napot, hogy nem kell fájdalomcsillapítóval tömni magam annak érdekében, hogy teljes józan maradjak? Mi lesz akkor ha nem? Mi van, ha megint az ügyeleten vagy a kórházban fogok kikötni úgy, hogy az orvosoknak már fingjuk nincs arról, hogy miként tápoljanak fel annyira, hogy kibírjam épp ésszel és némi erővel, energiával a következő kezelésig? Rendszerint előre rettegek a még magukról jelt se adó görcsöktől. A fájdalomtól, az erős, leküzdhetetlen hányingertől. Csak a végét akarom… a végét várom és azt, hogy úgy nézhessek végre a tükörbe, hogy nem azt a nyúzott, elszürkült önnön valómat látom, aki vagyok már hosszú-hosszú hónapok óta. Szemeim alatt ökölnyi karikákkal, karomon és nyakamon egyre sötétedő érhálózattal. Csak bizonyos, és nagyon ritka alkalmakkor vagyok képes normálisan, emberien kinézni. De akkor is komoly gyógyszermennyiség dolgozik bennem, mert ez az egyetlen módja annak, hogy egyenesen tudjak állni, hogy mosolyogni tudjak vagy éppen önállóan lépéseket tenni, mint egy totyogós gyerek. Dae Won közelsége természetesen sokat segített az elmúlt néhány napban és hétben. Támaszom lett. Biztos pontom, egy határozott kéz, aki megfogja az enyémet, ha szükségem van rá, és egy erős váll, amire rátámaszkodhatok akkor, ha már minden erőm és kitartásom cserbenhagyott, megszűnt létezni. De ez természetesen nem azt jelenti, hogy elfelejtettem azt a személyt, aki valamilyen szinten mégis mozgatórugója az életemnek. Akire szükségem van még azok tudatában is, hogy egyféle inkubátora lett annak a szervnek, ami valahol arra vár, hogy az én testembe kerüljön. Vagy csak… szeretném azt hinni, hogy megfogom kapni? Hogy képes lesz vele életben tartani? Bár… miféle számító dögnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy a legjobb barátjától, a testvérétől reméljen valamit, ami az övé? Amire neki is szüksége van? Miféle pofátlan, aljas az élet, hogy meglebegteti előttem a változás szelének lehetőségét mind ezt úgy, hogy ahhoz az életem egyik legfontosabb személyének kell áldoznia? Persze, ezek tudatában sokkal többre becsülném és többet is jelentene számomra… de miért nem képesek végre előrángatni valakit az orvosok a donorlistára való tekintettel? Talán pofátlanság erre gondolni és ilyen módon gondolkozni, de miért nem képes valaki meghalni végre csak, hogy Taot biztonságban tudhassam? Igen, ne kívánjuk mások halálát. De ő számomra mindenkinél előrébb van ilyen értelemben. Még akkor is, ha úgy gurgulássza a saját nyálát, mint egy csecsemő, s ide-oda ficánkolva, fészkelődve a kényelmetlen kanapén, igyekszik megtalálni a megfelelő pozíciót ahhoz, hogy végre valahára kényelmesen alhasson. Nem sok választ el attól, hogy megszólítsam őt, noha tisztában vagyok azzal, hogy nincs annál ijesztőbb, mikor ébredésedet követően egy alak ácsorog, vagy éppen ücsörög melletted. Pont, mint egy horrorfilm rövid kis részletében a ház szelleme, aki egészen biztos, hogy néhány napon belül a főhős halálát okozza. Ám még mielőtt megköszörülném a torkomat, elvégre érzem a hangszálaim gyengeségét és bizonytalan fojtottságát, ő maga nyitja ki metszett szemeit és idéz elő vele egyféle instant szívrohamot. Fennhangon tett érzelemkifejezését hallva, ahogy ő, úgy én is ugrok egyet, amúgy is fehér, egészen meszes színűnek ható ujjaim tovább halványulnak a fotel karfáját markolva. - Megijesztettél – suttogom még mindig keresve a hangomat – nem akartalak felébreszteni, bár… a nyakam rá, hogy jó ideje nem alszol már – elvégre hosszú percek óta csak azt nézem, ahogy akárcsak egy haláltusáját vívó jószág, ide-oda vergődik. - Az túlzás. De megvagyok – pillantok fel rá a tekintetét keresve, hátha sikerül kiolvasnom belőle valamit. Jó néhány napja már annak, hogy utoljára találkoztunk és biztos vagyok benne, hogy halálra rémült, mikor nem talált otthon. És lám… - Ne te keress kifogásokat jó? Én számítottam el magam… hívhattalak volna, mielőtt bármit is csinálok. Túl gyorsan történt minden és… - vonom meg a vállam, mintha nem tudnék több kifogással előrukkolni, noha bőséggel van még a tarsolyomban. Végül csak fáradtan, szemembe omló tincsekkel sandítok fel rá. - Mennyit tudsz? – mert félek épp eleget, hogy ő is levonjon bizonyos következtetéseket az alapján, hogy mire vetemedtem ott nagy magányomban egy marékra való bogyóval.
Kit nevezünk pontosan "barát"-nak? Ez olyan kérdés, amely meglehetősen szánalmas embernek láttat minket, ha hangosan tesszük föl. A barát alapvetően olyasvalaki, akivel kölcsönösen kötődünk egymáshoz.
Most végiggondolva az egész tegnapi napomat, őszintén nem tudom eldönteni, hogy egyáltalán miként sikerült Dae Wonnal közös nevezőre jutnom. Az a része nyilvánvaló, hogy a vérét csak nem fogja veszni hagyni, és pont jól jön neki, hogy az én vesém megfelelő lehet Tae Oh számára. Nyilvánvaló volt, hogy emiatt beszélni fogunk egymással, de arra nem számítottam már, hogy a nap végére konkrétan mindent tudni fog rólam, amit valaha nem mondtam el a legjobb barátomnak, és az ő kanapéján fogom álomra hajtani a fejem, miután nekiálltunk Xboxozni, és szétkaptuk egymást csak úgy... Játékból is. Stresszlevezetésnek amúgy jó volt, de ilyenkor egy kicsit mindig megrémít az, hogy léptünk egyet előre, ami talán elindíthat valamit... Talán már le kéne vetkőznöm azt, hogy örökösen gyanakvó vagyok az emberekkel szemben. Mert bár történtek szar dolgok az életemben, ettől függetlenül mostanában elég sokan cáfoltak rá arra, hogy körülöttem mindenki egy köcsög fasz lenne, aki a vesztemet akarja. Ott van Tae Oh, aki bár nagyon megszenvedte azokat a pillanatokat, amikor újra találkoztunk, talán kitörölhetetlenül és örökre elfoglalta a helyét az életemben. Szükségem volt valamilyen szinten, hogy fájdalmat okozzak neki, mert ez kellett ahhoz, hogy észrevegyem a jeleket. Hogy ő igazából sosem mondott le rólam, és soha nem akart szándékosan bántani engem. Aztán ott van Evelyn, aki most minden pillanattal kezd közelebb kerülni hozzám... Mintha ösztönösen tudná, hogy mire van szükségem, és ez nekem tetszik. Most pedig megjelent Dae Won, akin tökéletesen láttam, hogy mennyire elszánt annak érdekében, hogy megmentse az unokaöccsét. Ez lényegében már elég volt nekem ahhoz, hogy tudjak neki hinni, és valamilyen szinten rá merjem bízni a sorsunkat, hiszen csak egy titkot kell megtartania, nekem pedig imádkozni azért, hogy véletlenül se szólja el magát egy gyengébb pillanatában... Szóval lényegében vannak olyanok körülöttem, akikre bőven tudnék támaszkodni, de ettől függetlenül még mindig az a véleményem, hogy a világ egy ocsmány, gusztustalan hely, ami miatt jelenleg úgy érzem, hogy képtelen lennék idegeneket megkedvelni. És ahogyan a zaklatott gondolataim lassan a tetőfokára hágtak, én magam is úgy ültem fel, mintha a kanapéból gombostűk álltak volna ki a kanapéból. A következő pillanatban meg ezt csak tetézte, hogy ott ült Tae Oh a fotelban velem szemben, és azt bámulta, ahogyan alszom. - Én ijesztettelek meg? – kérdeztem tőle suttogva, egy kissé paprikás hangsúllyal, mert abban sem voltam biztos, hogy mennyi idő van, és ki alszik a házban, vagy éppen ki nem – Arra keltem, hogy ott ülsz velem szemben, és nézel! Nem olvastál te kölyökként Creepy pastákat? Mert én igen... És mindegyik rémtörténet valamiért alváshoz ágyhoz, és ébredéshez volt kötve. Mondjuk ebbe a lakásba nem annyira egyszerű bejutni, de ettől függetlenül világ életemben morcosan keltem. Most is csak az arcomat dörzsölgetve hallgattam Tae Oh szavait, miközben az ujjaim közül pislogtam rá néha. A nagy reggeli kómám, ami amúgy állandóan végigkíséri a napjaimat, most elmaradni látszott, szimplán csak fáradtnak éreztem magam. - Szerintem egy percet nem aludtam – ráztam meg a fejem – Tegnap valószínűleg kidőlhettem, mint egy túlméretezett krumplis zsák, de ez a kanapé... Nem éppen alvásra lett kitalálva. Legalábbis nem számomra, mert konkrétan egyetlen kényelmes pozíciót nem sikerült találnom az este folyamán. Részben ezért is álltam fel és mentem oda hozzá, hogy legalább az elgémberedett tagjaimat sikerüljön átmozgatni egy kicsit. - Jobban nézel ki annál, mint amire fel voltam készülve – mondtam neki őszintén. Azt már nem tettem hozzá, hogy néhány hosszú perc erejéig azt hittem, hogy már csak a hulláját tudom majd azonosítani, mert egy kicsit lelki terror szagú lett volna a dolog, és kettőnk közül még mindig neki a szarabb, így semmi szüksége nincs az én hisztimre is. Majd idővel elrendezem magamban a dolgot, igazából ő is inkább volt elszenvedője ennek a helyzetnek, mint okozója, szóval nagyon okolni nem tudtam érte. - Nem értél volna el Tae Oh – sóhajtottam fel halkan a fejemet megrázva – Volt egy kis fennakadás, ami miatt nem voltam otthon, szóval lényegében az én hibám az egész. Ezzel nem az volt a célom, hogy feltétlen bűnbakot keressek az ügyben, vagy magam sajnáltassam, egyszerűen csak tudatni akartam vele, hogy nem rajta csúszott el a dolog. Mert nekem kellett volna figyelmesebbnek lennem akkor takarítás közben. - Mindent tudok – válaszoltam neki, majd egy másodperc után folytattam is – De semmit sem hiszek el belőle. Mert ismerem őt. És az a Tae Oh, akihez nekem volt szerencsém, még ha öngyilkos is akarna lenni, biztosan nem úgy csinálná, hogy azzal másokat károsítson. Viszont ott van az is, hogy az én Tae Oh-m túlságosan életrevaló ahhoz, hogy ilyesmi egyáltalán megforduljon a fejében. Ezen dolgok miatt sejtettem azt is, hogy igazából nem törődött ő bele ebbe annyira... Hogy biztosan élni akar ő még, és nem fogadta el teljes mértékben a helyzetet. - Van is egy elméletem a dologra... De szeretném, ha te mondanád el, hogy mi történt – nem kerestem a tekintetét, csak összekanalaztam a kezét és az ujjait kezdtem el fosztorgatni. Talán ez volt az első pillanat, amikor tényleg elhittem, hogy itt van... És legalább nem halott, még ha nem is néz ki a legjobban – Bármi van, én úgyis csak neked fogok hinni, remélem ezt tudod.
- Nem olvastam – vágom rá szinte azonnal, elvégre én mindig azon értelmiségiek körébe tartoztam, akik jobb szerették megkímélni magukat a felesleges hülyeségektől. Nem néztem soha horrort, mert tisztában voltam azzal, hogy miféle paranoiát képes az emberben ébreszteni. És pont ezért nem olvastam se szellem, se egyéb ehhez hasonló sztorikat. Mert minek? Van éppen elég szar, ijesztő dolog ebben a világban anélkül, hogy mi magunk is rátennénk még egy lapáttal a hülyeségünkkel. - Amúgy meg nem kifejezetten azért ültem itt, hogy bámuljalak, csak éppen itt voltál. Tudod, mióta itt vagyok, olyan vagyok, mint egy macska. Ez az én helyem, innen bámulom a nappalit… vagy az embereket… a kilátást – mutatok a jókora ablak irányába. Mások amúgy inkább nagyapónak neveznének, mintsem macskának, de ezek a nemes állatok tökéletessé fejlesztették az elmúlt évszázadok alatt azt a rettenthetetlenségüket, amivel elfoglalnak egy-egy ülőgarnitúrát a lakásban, hogy aztán arra embernek eszébe ne jusson leülni. Másképpen… - Miért nem jöttél be a szobába? Elég nagy az az ágy ahhoz, hogy te is elférj rajta. Amúgy is, baromi szépek ezek a bútorok, de való igaz, hogy nem épp a kényelmet szolgálják – suttogom halkan, miközben lassacskán mindkét kezemet az ölembe húzom, hogy ott kulcsoljam össze szürkés bőrben és egészen lilának ható körömben végződő ujjaimat. Pillantásom nyomon követi őt abban a kis időben, míg lassacskán hozzám ballag. - Persze. Valld be, hogy sokkal inkább a hullámra voltál felkészülve, mint sem erre - mert jó ég, hány embertől megkaptam ezt az utóbbi néhány napban? Még a saját orvosom is úgy robbant be hozzám, hogy „te kis punk, hát azt hittem, hogy letehetem a fehér köpenyemet!” És félek, tényleg képes lenne megtenni abban az esetben, ha nem sikerül pozitív eredményre vinnie az orvoslásomat. Szerencsétlen pasi minden követ megmozgat azért, hogy a kényelmemet előtérbe helyezze és mind ezt úgy, hogy a legtökéletesebb módszert találja meg annak érdekében, hogy a vese pótlásáig fennmaradó időt nyújtani tudja. Feltett és elsődleges célja, hogy erején felül teljesítve, más nemzetek orvosaival tárgyalva újabb és újabb módszerekkel, gyógyszerekkel és csodaszerekkel hosszabbítsa az életemet és annak minőségét, amíg nem érkezik meg az életmentő és kérdéses pillanat. Válaszát hallva egy pillanatra elkalandozik a tekintetem az arcán, miközben hosszú másodpercek némaságában próbálok rájönni arra, hogy miféle miértekről lehet szó jelen esetben. Mi történhetett, ami miatt nem tudtam volna őt elérni? Mi történt, ami miatt tényleg magamra voltam utalva, és én ebben az esetben máris kapva kaptam az alkalmon, hogy kockáztassak… mindent. - Megmondtam Tao már korábban is – kezdek bele végül ijesztően halkan, de annál is rémesebb az a fátyolosság, rekedtség, ami tompítja a hangomat – nem vagy a bébi csőszöm és nem tartozol elszámolással azt illetően, hogy hol vagy, mi történik míg nem vagy a közelemben. Nekem kellett volna odafigyelnem, nekem kellett volna, hogy eszem legyen. Ez az egész, az ami történt, csak és kizárólag engem terhel, senki mást – és valóban így is gondolom, amit ha másból nem, elvégre a hangom közel sem olyan határozott, mint amilyennek hinni szeretném, hát a tekintetemből kiolvashat. Nem tudom, hogy ez utóbbi vagy a szimpla paraszti józan esze mondatja vele a következőket, de végezetül csak biccentek. Elvégre így illik nem? Elmondani mi történt valójában. - Különösebb dolog nem történt, csak a szokásos. Nem hatottak a fájdalomcsillapítók. Nem segített egy sem, pedig a megadott időközönként vettem be azt, amit szabad volt. Egy kicsit mintha jobb lett volna, gondoltam lefekszek és alszok egyet, hátha akkor elmúlik – vonom meg a vállamat, egy apró kis rojtot birizgálva a nadrágom varrásának mentén – de nem sokra rá arra keltem, hogy… gyakorlatilag nem látok, ordítok és izzadok a fájdalomtól. Ehhez hasonlót még nem tapasztaltam, pedig volt néhány meredekebb pillanat, hiszen tudod te is. Akkor viszont elvesztettem az eszem és tényleg csak azt akartam, hogy vége legyen. Aztán kiderült, hogy nem telt el annyi idő, mint kellett volna a két adag között. De akkor már mindegy volt… Tao – nyögöm ki halkan a nevét, rettegve a gondolattól, hogy ránézzek. - Akkor… akkor tényleg azt gondoltam, hogy talán könnyebb lenne, ha mindennek vége lenne. Ha elmúlna nem csak a fájdalom, hanem minden. Egyedül voltam. teljesen egyedül. Rémlett, hogy nem voltál otthon korábban, de mégis kerestelek… innentől viszont minden homályos, a kórházról vannak csak emlékeim már. Talán az volt a szerencsém, hogy aznapra elígérkeztem, de nem mentem el a megbeszélt időpontban és a telefonra se reagáltam – bólogatok aprókat, ezzel sokkal inkább magamat hitegetve, mintsem őt – nem azt mondom, hogy tudatosan öngyilkos akartam lenni. De látod, mégis majdnem megtettem. Csak a fájdalom miatt… talán tényleg nem vagyok beszámítható. És ezért vagyok most itt – nézek rá végül, megremegő szájszéllel – sajnálom, hogy csalódnod kell bennem.
Kit nevezünk pontosan "barát"-nak? Ez olyan kérdés, amely meglehetősen szánalmas embernek láttat minket, ha hangosan tesszük föl. A barát alapvetően olyasvalaki, akivel kölcsönösen kötődünk egymáshoz.
- Minden bizonnyal ezzel most egyedül vagy a helyiségben – csóváltam meg a fejem, miközben beszéltem – Szóval legközelebb ha egy mód van rá, kérlek igyekezz másképp kiélni az irántam érzett rajongásod, jó Tesó? Nyilvánvalóan én magam is sejtettem, hogy nem szándékosan, azzal a céllal ült ide, hogy lehetőleg eltegyen láb alól, de ettől függetlenül majdnem sikeresen teljesítette a feladatot. Mindenesetre eléggé kezdett aggasztani az egész helyzet, ugyanis egyre inkább azt éreztem, hogy kezd kilátástalanná válni az életünk. Valahogy még mindig képtelen voltam megszokni azt, hogy milyen szinten váltogatja nála a rosszullélt a viszonylag jobb állapotot, na meg amúgy sem voltam kifejezetten éber állapotú miután kinyitottam a szemem, szóval ez a két kicsit erősebben ütött be. Persze alapvetően elszomorított az is, hogy ez a dolog ilyen szinten váltogatta magát nála, így lényegében... Soha nem voltam felkészülve arra, ami várni fog vele kapcsolatban. - Akkor talán épp itt volt az ideje annak, hogy megint berobbanjak az életedbe, és valami új értelmet kezdjünk el keresni benne neked – csóváltam meg a fejem egy halk sóhaj kíséretében. Azt hiszem határozottan kijelenthetem, hogy mindenki közül, akit valaha ismertem az eddigi rövid életem folyamán, Tae Oh volt az, akit a leginkább életrevalónak tartottam. És bár mindig odafigyelt az olyan dolgokra, mint a tanulás és egyebek, ettől függetlenül már a betegsége előtt is két kanállal habzsolta az életet. Pont ezért is fáj látnom azt a fajta lecsúszást, amit az állapota követel meg. Őszintén, még magam sem tudom miként fogok némi életkedvet csempészni bele, de valahogy csak... Rá kell vennem arra, hogy akarja azt a kurva műtétet. Most már nyugodtabb is vagyok, amiért az öccse előkerült, illetve Dae Wont is így vagy úgy, de sikerült magam mellé állítani csak annyira, hogy segítsen meggyőzni ezt a szerencsétlent arról, hogy mit kell tennie... Hogy mit kell tennünk. - Tegnap lejöttünk a bácsikáddal Xboxozni, és lényegében itt aludtam el. Gondolom ő takarhatott be valamikor éjjel és valahogy meg tudom érteni, amiért nem akart becipelni a szobába. – vontam meg a vállam. Tény és való, hogy valamennyit sikerült ledobnom az elmúlt időszakban, de ettől függetlenül sem voltam pillekönnyű. A következő mondatára megint csak a vállamat tudtam vonogatni, miközben az ujjamon feljött bőrdarabbal szórakoztam. Nem akartam a fejéhez vágni, hogy jelen esetben igaza van és tényleg számítottam arra, hogy csak a hullája fog előkerülni. Lényegében nem éreztem úgy, hogy hibás lenne a jelenlegi szituációban, és véletlenül sem akartam, hogy ő ezt hozza ki a reakciómból a maga részéről. - Ettől függetlenül azért meggátolható lett volna a helyzet, ha otthon vagyok. Szóval nem csak a te sarad, mert én ugyanúgy a saját faszságom miatt nem voltam melletted akkor. Maradjunk csak annyiban, hogy kettőnkön csúszott el a dolog, ha ez téged megnyugtat – azért reménykedtem benne, hogy nem kérdez rá a dologra, de minden bizonnyal nem vette észre azóta sem az ablak keretének a sarkát, ami még akkor is véres volt, amikor összepakoltuk a cuccaimat Evelynnel. Figyelmesen hallgattam a szavait, miközben végig az ölemben nyugtatott kezeimet néztem. Nem akartam közbevágni, nyilvánvalóan az a legegyszerűbb ha azt hallgatom meg, amit ő el akar mondani... Mert lényegében nincs jogom bármit kiszedni belőle azon túl, amit elmond nekem, pont azért, mert én magam is elég sok mindent titkolok előle. És ezen egyáltalán nem segít az, hogy lényegében az ő érdekét akarom szolgálni a dologgal. - Tényleg jó lenne, ha vége lenne már ennek – szólaltam meg végül, pár másodperccel később, amikor befejezte, majd óvatosan ragadtam meg az egyik mutatóujját, hogy a kezét a saját mancsaim közé zárhassam – De nem úgy, ahogyan szeretnéd, hogy vége legyen Tae Oh. Még mindig nem voltál hajlandó elgondolkozni az ajánlatomon, mi? Pedig ez az egész már nem csak rólad szól. Igyekeztem a lehető legnyugodtabb hangszínt megütni a dologgal kapcsolatban. A tény, hogy az öccse minden bizonnyal előkerült, csak még inkább megerősítette bennem azt, hogy élnie kell... Mert ha velem történne valami, ő még tudna vigyázni a saját testvéremre, de ha a híreknek lehet hinni, akkor az ő családjában közel sem olyan fényes a helyzet. Éppen ezért nem is értem, hogy miért próbálja ennyire erősnek mutatni magát. - Figyelj, ez az egész már túlmutat rajtad... rajtunk... – szorítottam rá a kezére – Értem én, hogy vigyázni akarsz rám, és meg akarsz védeni, de gondolj egy pillanatra magadra, meg a családodra. Dae Won minden bizonnyal belepusztulna abba, ha meghalnál, ezt egyszerűen csak látom rajta. Hidd el, hogy senkinek sem lesz könnyebb nélküled. Egyáltalán nem állt szándékomban hegyibeszédet tartani neki, de tudtam, hogy így vagy úgy, de hatnom kell rá. Mert túlságosan makacs ahhoz, hogy végiggondolja a helyzetet normálisan, holott kettőnk közül ő az, aki az orvosi padját koptatta éveken keresztül. - Be kell vallanom, hogy valahol elárultalak, mert beszéltem az orvosoddal – sóhajtottam fel halkan – Aki tájékoztatott arról, hogy miként zajlana le a műtét, ha te is elfogadnád végre, hogy nincs más választásunk. Nincs vese az enyémen kívül. Szóval bármi történne, bármiféle komplikáció lépne fel, nem te lennél az, akit menteni próbálnának. És persze, lehet azon agyalni, hogy mi lenne, ha nem sikerülne, de szerintem mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy mindent meg fognak tenni abban a helyzetben értünk. Nem hentesek fognak operálni minket, megtehetjük, hogy akár a világ legjobb orvosához jelentkezünk be, ha úgy van, szóval... Megpróbáltuk a te módszeredet, nem volt túl sikeres, most mi lenne, ha nekem is engednél egy kis teret? Kíváncsian néztem a szemeibe, miközben abban reménykedtem, hogy végül valamilyen oknál fogva igent mond nekem... Annak ellenére, hogy szinte azonnal számítottam az ellenkezésére is.
Bevallom, fogalmam sincs, hogy hányadán állok az élettel és, hogy miként szeretnék gondolni az elkövetkezendő időszakra. A lehetőségek adottak számomra, már a döntést kellene meghoznom, kimondani azt, hogy mi is az valójában, amit szeretnék… elfogadni a tényét annak, hogy van egy lehetőség számomra, pusztán a karomat kellene kinyújtanom ahhoz, hogy kibökjem, élek azzal amit Tao felkínált nekem. Elszeretném fogadni a veséjét, mert olyan mértékű változások történtek az elmúlt időkben, hogy szeretnék még egy kis ideig dacolni az élettel és azt mondani, hogy ha nem is magamért, de bizonyos személyekért élni még egy kis ideig. Szeretném, ha egyenesbe jönnének a dolgok… szeretném, hogy fájdalom, kétségbeesés, kérdőjelek és félelem nélkül kelljen felébrednem. Szeretném, ha Dae Won újra „szabad” lenne és nem velem kellene foglalkoznia… éjjelente bejönnie hozzám mint egy kisgyerekhez, aki nem tud elaludni mert zakatol a feje, fáj a levegővétel vagy szimplán képtelen vagyok kitalálni, hogy milyen pozícióban fáj legkevésbé a fekvés önmagában. És azt is szeretném, ha nem lenne annyi aggodalommal teli ember körülöttem, akik mindent megtesznek a jóllétemért, a jókedvemért és a nyugalmamért. Mint ahogy azt is, hogy később ne kelljen ezeket az embereket cserben hagynom. Azt akarom, hogy az életem jelenlegi fejezet ne itt érjen véget, és nem magam miatt. Mekkora csalódás lesz ezeknek az embereknek, ha minden törekvésük ellenére feldobnám a talpam? Nem engedhetem meg magamnak. Viszont a másik énem, a testvéri, a baráti és a józan eszem is természetesen, azt diktálja, hogy az a vese Taoé. Én pedig nem mondhatok neki igent a felajánlására, hiszen neki is pont akkora szüksége van rá, mint amilyen szükségem nekem lenne. Tudom, hiszen tapasztaltam, hogy bizonyos szervek még ha ketten is vannak, mindig beüthet a krach és az a meglévő maradék egy darab ugyan úgy veszélybe kerülhet. No meg ki tudja? Talán van valami a háttérben, talán van valami ami miatt olyan határozottan rávágták a szülei annak idején a nem-et a beavatkozásra. Valami, amit nem mondtak el, és ami nem annyiból áll szimplán, hogy nem akarták egy jött-ment gyerek miatt felkaszaboltatni a fiúkat, ezzel kitéve az életét egy bizonyos fokú veszélynek. Élni akarok… természetesen, mint minden értelmes ember, úgy én is megakarom élni a fiatalságomat, tapasztalni akarom az igazi boldogságot. A szeretetet, a fejlődést, amit tagadhatatlanul én magam is tanúsítottam az utóbbi időszakban. Megváltoztam. Talán jobb ember lettem. Törődőbb, elfogadóbb, nyitottabb. De nem önmagamtól, nem önszántamból, fejlődési készségtől vezérelve. A betegségem tette ezt velem, gyakorlatilag kierőszakolva belőlem minden korábbi rosszindulatot, haragot, dühöt. Hogy miért? Csupán egyetlen egy elv van mögötte: miért haragudnék a világra, miért utálkoznék ha nem adatott meg annyi idő számomra, hogy utána jóvá tehessek mindent? Ebbe a kis időbe, ebbe a pár hónapba kell még belesűrítenem minden emberséget, ami eddig is ott lakozott bennem, csupán jó mélyre taszítottam. - Most elképzeltem amint Dae Won Xboxozik – vonom fel a szemöldökömet, akaratlanul is megengedve magamnak egy vérszegény mosolyt, mely nem sokra rá rögtön le is hervad az arcomról, helyét pedig komor, de annál is inkább komoly, fáradt grimasz veszi át. Képtelen vagyok teljes mértékben fenntartani a látszatát annak, hogy minden rendben van. Hogy jól vagyok, vagy pozitívan tudok gondolkozni. Főleg azok után, hogy ő maga is felhozza a korábban átértékelt és magamban megvitatott témát. - Tao, fáradt vagyok ehhez a témához – vallom be aztán, tekintetemet elszakítva róla, nehogy lásson bármiféle megingást, bizonytalanságot a tekintetemben – talán tényleg nem csak rólam szól, de nem fogom olyan ember életét veszélyeztetni, aki fontos a számomra. Ezt neked is el kell fogadnod és tiszteletben tartanod. Nem foglak hentesek keze közé lökni csak azért, hogy az én életemet meghosszabbítsam – hangom mindvégig higgadt, de annál is inkább lemondó, hiszen tudom jól, hogy mi mindenre mondok még nemet azzal, hogy a veséjét elutasítom. Többek között a szerelemre, az öcsém viszontlátására… Dae Wonnak, mert nem fogom tudni megköszönni neki mind azt, amit tesz értem jelenleg is. De nincs mit tenni. Nekem is vannak elveim, márpedig ezeket nem fogom a kútba dobni csak azért, hogy nekem jó legyen. És most mondhatjuk azt, hogy önző vagyok, amiért nem gondolok másokra.. azokra, akiknek fontos vagyok. Viszont ez az én döntésem. Bármi történhet ott a műtő asztalon. Körmöm hegyét rágcsálva hallgatom őt végig, mindvégig kőkemény, megveszett küzdelmet folytatva azért, nehogy elsírjam magam, vagy egyszerűen rámorranjak, hogy hagyja már abba végre, feleslegesen próbálkozik… … mind addig, míg ki nem mondja a bűvös szót. Metszett szemem akár egy macskáé a sötétben, úgy villan. - És gondolom, most azt várod, hogy karöltve elinduljunk a kórházba és azt mondjuk nagy szökdécselve, hogy mi készen állunk? Tao – nyelek egy nagyot – tisztában vagyok azzal, hogy hány százalék esélyt adtak nekem az orvosok egy műtét esetében. És azt is tudom, hogy ha valami balul sülne el, azt fogják menteni, amennyiben él a donor, aki adja számomra a vesét. Jelen állás szerint húsz…. kőkemény húsz százalék esély van arra, hogy ilyen fizikai állapotban, ilyen állapotban úgy összességében túlélem a műtétet. Mi van a maradék nyolcvannal?... ebben a nyolcvanban te felkaszaboltatod magad. Kiveteted egy vesédet, hogy felajánld nekem, amiért tényleg nem tudok elég hálás lenni neked… és ami után kiveszik belőle én ott pusztulok meg az asztalon. Nem lesz kibe beletenni, nem lesz kinek odaadni. Ha talán mégis tovább jutnak, egy-két napon belül elpatkolnék, mert ne m tudná a szervezetem befogadni. Most még nem. Nem jókedvemben mondok neked folyamatosan nemet, vagy mert látni akarom ahogy kínlódsz. Pár hete a nulláról indultam, semmi esélye nem volt annak, hogy túléljek.. most húsznál járok. Könyörgök, legalább az ötvenet várd meg és ne nyúzz ezzel mert megbolondulok – remeg meg a szám széle, miközben előreroskadva a térdemre könyökölök, majd megtámasztom a fejemet a kézfejemen. Már ettől elfáradtam.. a puszta beszédtől gyorsabban kapkodom a levegőt. Kiborító.
Kit nevezünk pontosan "barát"-nak? Ez olyan kérdés, amely meglehetősen szánalmas embernek láttat minket, ha hangosan tesszük föl. A barát alapvetően olyasvalaki, akivel kölcsönösen kötődünk egymáshoz.
A családunkban mondhatni az egyik legjellemzőbb tulajdonság volt, amit magunkra kellett ölteni már igen fiatalon, az a büszkeségünk volt. Amennyire emlékszem a bátyámra, kifejezetten hasonlónak tűnt ahhoz, amilyenné én is avanzsálódtam tinédzserként. Apám szerette, ha betartottuk a játékszabályokat – főleg az övéit – ha nem beszéltünk a levegőbe, nem ígérgettünk olyan dolgokat másoknak, amiket nem tudtunk betartani. Mindez persze tök jó dolog lenne, ha nem tudnám, hogy az öregnek lényegében ez volt a biztosíték arra, hogy jó fiai leszünk és mindannyiunkat úgy idomíthat majd, mintha csak kutyák lennénk. Féltünk tőle. Talán Han lehetett az egyetlen, aki felé némi szeretetet mutatott egy ideig. Hogy most mi a helyzet, arról egyelőre nekem sajnos nincs tudomásom... Viszont pont ezek a dolgok adják meg részben azt, hogy miért állok úgy a Tae Oh életbentartási projekthez, ahogyan. Mert a későbbiek során megtapasztaltam azt, hogy milyen ha az embernek van egy barátja. Valaki, aki megérti, aki nem kérdez, ha nem kell, valaki, aki képes kerek egészében látni az embert. Pont ezek a dolgok miatt is jutottam arra, hogy egyszerűen még nem állok készen arra, hogy őt ennyire fiatalon elveszítsem. És arról még nem is tértem ki, hogy mennyire csodáltam őt világ életemben. Fiatalabb koromban szerettem volna olyan lenni, mint Tae Oh. Mert tele volt élettel, szerették az emberek, lényegében azt csinálta, amit akart, ki mert állni a személyisége és az álmai mellett. Én magam pedig hálás voltam, hogy még ha közvetve is, de az életem folyamán sikerült találkoznom egyáltalán ezzel a dologgal... Szóval ezek miatt valamilyen szinten kötelességemnek is érzem azt, hogy viszonozzam azt, amit tőle kaptam. És nem, a szituáció nem a saját büszkeségem megnyugtatásáról szólt... Egyszerűen csak végül a Tae Ohtól kapott jó élmények olyan hatással voltak rám, hogy az évek során önzővé tett. Magamnak akarom őt, azt akarom, hogy láthassam tovább élni, nevetni, olykor sírni, és felnőni... Látni szeretném a gyerekeit, szeretném, ha egyáltalán esélye lenne arra, hogy éljen. Ezért minimális hajlandóságot sem vagyok hajlandó afelé mutatni, hogy kiadjam őt a kaszásnak... Most még nem. - Hát... Megért egy misét az biztos – eresztettem meg egy halvány vigyort – Annak idején egész hétvégén ilyen szarokkal játszottunk. Ők meg annak idején gondolom kövekkel dobálták egymást még az őskorban. Egy vállvonogatással próbáltam a beszélgetést legalább egy kicsit vidámabb oldalról megközelíteni, mert pontosan tudtam, hogy lassan majd komolyabb dolgokról is szó lehet... Ami számára talán sok is lesz, de ettől függetlenül muszáj beszélnünk róla. - Állandó jelleggel fáradt vagy hozzá – ráztam meg a fejem, miközben idegesen megvakartam a tarkómat és igyekeztem valamennyire helyrerázni magam, még mielőtt felmehetne bennem a pumpa. Nem állt szándékomban ordítozni vele, vagy netalántán kezet emelni rá – azon a részen már túl vagyunk – de olyan szinten kerülgeti az egész szituációt, hogy már egy kicsit kezdett vele tele lenni a tököm. És itt igyekeztem kizárni azt, hogy az elmúlt pár hetem maga volt a megtestesült kibaszás és szar, mert közvetlenül ő mondjuk pont nem tehetett arról. - És az már ezért nem is számít, hogy én mit gondolok a témáról, mi? – a dologgal kapcsolatban nem éreztem mást, csak szomorúságot. Nem akartam, hogy ilyen áron próbáljon meg megvédeni engem – Te belegondoltál abba, hogy mi lenne velem, ha csak úgy eltűnnél? Nyilván megígérném neked, hogy megpróbálom tovább élni az életemet, de tényleg azt gondolod, hogy az annyira egyszerű lenne? Mert akkor ne haragudj meg, de ki kell hogy ábrándítsalak. Nem igazán tudom, hogy létezik-e olyan élet, amiben nem vagy ott. Talán keménynek hangzik ezt egy olyan ember fejéhez vágni, aki konkrétan elfogadta a saját sorsát, de ettől függetlenül még ha ez nem is túl humánus gondolkodásmód, én úgy érzem, hogy egy halottat sajnálni már felesleges. Lényegében az élők maradnak ott, nekik kell újra felállni és megpróbálni folytatni a mindennapjaikat. Nyilvánvalóan a fájdalom idővel enyhül, de ettől függetlenül én személy szerint nem egy olyan ember vagyok aki könnyen el tudja engedni azokat az embereket, akiket szeret. - Tudod anno a papa után csak miattad lett jobb – ezt még sosem mondtam neki. Lényegében nem sokat meséltem a nagyapámról, mert mindig egy nagyon fájó pont lesz az ő elvesztése, de ettől függetlenül tudta, hogy fontos volt nekem. Annak idején együtt jártunk ki rendberakni a sírját, illetve a most végigfutó könnycseppek is csak ezt támasztják alá, amiket egyetlen dühös mozdulattal töröltem le az arcomról. - Nem. Én annyit várok, hogy egyszer az életben próbáld meg végiggondolni azt, amit mondok neked, és mérlegelj az alapján. Hogy ne legyen elnapolva a nagy tárgyalás, mint ahogy eddig mindig volt, és ne hagyj lógni a levegőben. Türelmes és tapintatos akartam lenni, de ennek is van egy határa. Igyekeztem nyugodtan beszélni vele, mert nem volt kifejezetten jó bőrben, de ettől függetlenül már éreztem én magam is, hogy ha most nem tudom meggyőzni erről az egészről, akkor talán bele kéne törődnöm abba, hogy ez ennyi volt. Ettől pedig igazából csak... Fel tudtam volna robbanni, amit azzal próbáltam ellensúlyozni, hogy az ujjaimat kezdtem el sorban húzogatni, amik aprókat ropogtak ettől. - Akkor várok – adtam be végül megint a derekamat a dolognak – Viszont melegen ajánlom neked, hogy ne verj át, jó? Itt fejezzük ezt most be. Az egyik kezemmel finoman szorítottam rá a vállára, majd felálltam, hogy elindulhassak a konyha felé. Némi keresgélés után levettem az egyik polcról egy üvegpoharat és azt megtöltöttem vízzel, de kellett pár másodperc, amíg én is összeszedtem magam. Kezdett egy kicsit elegem lenni abból, hogy még mindig ugyanazokat a köröket futjuk és megint én voltam az, aki visszavonulót fújt, de most figyelembe kellett vennem azt, amit ő szeretne. Mert ezek többek voltak holmi „megdugtadacsajomatköcsög” féle vitáknál. - Tessék idd ezt meg – nyomtam végül sóhajtva a kezébe a poharat, majd vele szemben levetettem magam a kanapéra, és onnan kezdtem el szemlélni. Látszott rajta, hogy nincs túl jól, de fel akartam mérni, hogy egyáltalán én magam mennyire vetettem el a sulykot most.
- Mert minden állandó jelleggel fáradt vagyok Tao, azért! És kurvára elegem van már abból, hogy állandóan le kelljen fussuk ezeket a tiszteletköröket csak azért, hogy a te lelked rendben legyen. Szerinted én olyan egyszerűen beszélek erről? Szerinted nekem könnyű? Csak míg te magad dönthetsz a saját testedről, addig én ezt nem tehetem meg! Te könnyen felajánlhatod amidet akarod egy rászorulónak, de én miként mondhatnám azt egy egészséges embernek, hogy jól van add a veséd, neked elég egy? – csattanok fel, fogalmam sincs, hogy honnan szervált erővel. Az utóbbi napok nem arról tanúskodtak, hogy túl sok lélekjelenlét maradt még bennem az elmúltakat követően, most mégis olyan hangerővel és annál is inkább olyan stílusban szakad ki belőlem a véleményem és a feltett kérdések tömkelege, amitől még én is megilletődök egy pillanatra – nem tudom hogyan és miként kellene döntenem, Tao. És ne kérd, hogy teljes józanságban tudjak ezen gondolkozni, mert nem megy. Sokkal könnyebb lenne ha nem a te szervedről lenne szó, ha nem olyanokat sodornék veszélybe, akik számítanak. És kérlek… tényleg, könyörögve kérlek, hogy légy olyan jó és értékeld és tartsd tisztában az én döntésemet is. Ne csak a magadé mellett kampányolj – teszem hozzá fél szemmel fürkészve az arcát, hogy aztán előredőlve a térdeimre könyökölve tartsam meg a saját súlyomat. - Nem tök mindegy? Korábban talán nem okozott volna problémát ha csak úgy eltűntem volna, mint te, Tao! Te is eltűntél, akkor engem se kérdezett senki, hogy milyen ez nekem. És ez idő alatt belegondoltál abba akárcsak egyszer is, hogy talán már nem élek? Az is csak a véletlen, hogy én most itt vagyok és tudunk erről beszélni. Mázli. De akkor létezett számodra élet nélkülem is… talán egyszer egy kis időre átlényegülhetnél, és megtanulhatnál együtt élni a gondolattal, hogy ez talán megfog ismétlődni… és felfogni, hogy az utóbbi néhány hónapot megnyertük magunknak, hogy rendbe tegyük azt, amit annak idején elcsesztünk – mert való igaz. Nagyon-nagyon kevés volt az esélye annak, hogy azután élve fog engem látni, hogy eltűnt a semmiben, és nem hagyott maga után jóformán… semmit. Mindenki értetlenül állt a tény előtt, hogy Taonak nyoma veszett, mert ahelyett, hogy megbeszéltük volna, ő ezt látta a legmegfelelőbb lépésnek. És mi történt volna akkor, ha egyszer arra eszi haza a fene, hogy én már nem vagyok? Akkor is ugyan azt mondta volna, mint most? Hogy nincs élet amiben én nem vagyok? Kimerülten kapok levegő után, hogy valamelyest a tisztának mondható oxigénnel töltsem fel a könnyen fáradó, nehézkes tüdőmet. Hallom a hangjába rejlő bizonytalanságot és a szemem sarkából fel-feldereng a mozdulat, ahogy a kezével az arca környékén matat. Sejtem, hogy sír, de pont emiatt is vagyok képtelen felnézni rá. Határozottan, összeszorított állkapoccsal tanulmányozom a padlót magam előtt, mintha olyan izgalmasak lennének az azon végigfutó mintázatok. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy ha látom a pillanatnyi gyengeségét, én magam is elfogok gyengülni és akkor tök mindegy, hogy mit akarok, milyen elveket vallok. El fogok esni. - Tudom, hogy mit akarsz Tao. Tudom, hogy miről akarsz beszélni. Nem gondolod, hogy pont emiatt napolom állandóan? Nem hiszem, hogy ez egy olyan téma, amiről mi magunk tudunk dönteni és rendelkezni… egyelőre csak sodródni tudunk az árral, ha már elnyelt minket. Mindent idejében. Ne akarj mindig kapkodni jó? – mert ha akarnánk se tudnánk most mit tenni. Jelen állás szerint az orvosok mondták ki, nem pedig én találtam ki azt, hogy nem tudnának megműteni. Nem vagyok olyan állapotban, a leleteim rémesek, a vesém állapotáról már nem is beszélve. De addig amíg nem érik el a labor eredményeim a kellő értékek legalját se, addig nem fognak hozzám nyúlni, mert nagyobbat kocáztatnának vele mint, ha hagynának úgy ahogy vagyok. Erről pedig nem én tehetek. Eljárok minden kezelésre, minden gyógyszeremet az előírtak szerint szedem be… de ez egy ilyen kellemetlen, idegőrlő időszak amikor semmi se biztos, viszont annál bizonytalanabb. Soha nem lehetünk biztosak abban, hogy miként váltogatják majd egymást a jobb és rosszabb időszakok. Mikor lélegezhetünk fel, mikor lesz legalább egy-két hetünk arra, hogy nekilássunk a nagy dolgoknak. Apránként haladunk, márpedig ha minden egyes nap azt kell hallgatnom amit Tao rendszerint felhoz, csak a stressz marad, mert a nyakamba varrja még azt is, hogy így az ő életéről is én rendelkezek. Mert ha én nem fogadom el a veséjét és netalántán elvisz egy mérgezés, ő hasonlóképpen fog járni. Pont amennyire örülök annak, hogy van nekem, pont ugyan annyira számít mumusnak is az életemben. - Nem áll szándékomban átverni senkit – ingatom a fejem reszelős, sziszegős hangok kíséretében. Szükségem van arra a kis időre míg ő a konyhában szöszmötöl, hogy kifújhassam magam. Nem mondom, hogy tökéletesen teljesítek a lehiggadás tekintetében, de annyit sikerül elérnem, hogy némi erőt vegyek magamon és az eddig egészen görcsösen reszkető tagjaimat ellazítsam. Ilyen módon képes vagyok megfogni a poharat, mely menet közben feltűnik a látómezőmben. Arra viszont nem, hogy kortyoljak is a tartalmából. Mintha csak most közölték volna velem, hogy két napon belül vége a világnak, meteor csapódik a Földbe amit én a tornácról nézhetek majd végig, meredt tekintettel bambulok Taora. S mint aki a világával sincs teljesen tisztában, néhány pislogással tisztázom magamban a kérdést, mely számomra az utóbbi napokban vált igazán nyilvánvalóvá. Nem a betegség hanem az őrület fog a sírba vinni. - Szükségem van rád, Tao. Kérlek… kérlek ne te légy a legnagyobb ellenségem, jó? – ennyire futja csupán, de ezt is ijesztően elanyátlanodva, vékonyka és kétségbeesett hangon sikerül kipréselni magamból.
Kit nevezünk pontosan "barát"-nak? Ez olyan kérdés, amely meglehetősen szánalmas embernek láttat minket, ha hangosan tesszük föl. A barát alapvetően olyasvalaki, akivel kölcsönösen kötődünk egymáshoz.
Szerettem volna leordítani a haját a feje búbjáról, de olyannyira meglepett a hangjából kicsendülő agresszív él, hogy pár pillanatig csak csendben ültem a szavaira figyelve. Szerettem volna legalább olyan vehemenciával nekiugrani, ahogyan ő tette velem ezt korábban, de most éreztem meg először, hogy mennyire elfárasztott az elmúlt idő. Amíg nem tudtam róla, amíg azt hittem, hogy meghalt... Hogy kvázi képes voltam az ördökkel alkut kötni annak érdekében, hogy megtalálhassam őt. Jól esett, hogy vigyázni akart rám, de ez csak a szívemen könnyített egy kicsit. Hogy számítok neki annyira, hogy érdekelje az állapotom. Az eszem viszont ennek teljesen az ellentétét próbálta megmagyarázni nekem. Hogy nem hagyhatom a dolgokat úgy és arra haladni, amerre most mennek... Az egészre meg rátesz egy lapáttal a rohamtempó is, ahogyan Tae Oh állapota romlik, nem beszélve arról, hogy egy maréknyi gyógyszert képes volt bevenni csak azért, hogy enyhítse a fájdalmait. Szerintem kurvára ez a tökéletes időpont, amikor be kell lépnem a körbe, még ha mindez neki nem is tetszik. - Elsősorban mondjuk jól esne, ha egy fokkal normálisabb hangnemet tudnál megütni! – jegyeztem meg jóval erőteljes hangon, mint ahogyan ő tette. Én nem otthon vagyok, nem fogok ordítozni... Legalábbis nem kéne na – Kurvára nem kell mondanod semmit, és nem miattam vannak minden egyes alkalommal lefutva ezek a körök! Nem tudom ki az, aki lógva hagyja az embert folyamatosan a témával kapcsolatban... „majd megbeszéljük” meg társai. Már lassan hónapok óta arra várok, hogy megbeszéljük. A nyelvembe haraptam, csak dacos pillantással kerestem meg a tekintetét. Egyelőre még nem vagyok annyira dühös a helyzetben hogy olyan dolgokat vágjak a fejéhez, amiket később biztosan meg fogok bánni, így visszaszorítottam, a kikívánkozni vágyó „ugrálok én itt, hogy megmentselek baszdmeg, de lassan már én magam is azt érzem, hogy csak hátra kéne lépnem és figyelni, ahogyan elmúlsz, mert nem hagysz más választási lehetőséget” mondatot. Ha nem róla lenne szó, ezt már kinyögtem volna a saját megkönnyebbülésem javára, de vele kapcsolatban ez nem megy ennyire könnyen. - Én mindezt képes lennék megtenni, ha te sem azt csinálnád amit – sóhajtottam fel halkan, a fejemet csóválva – Elég sok opció van a helyzetünkkel kapcsolatban... Lehet, hogy nem sikerül a műtét. Lehet, hogy sikerül, de kidobja a szervezeted a vesét. Lehet, hogy befogadja a vesémet. Egyik forgatókönyvben sem az van megírva, hogy én vagyok a nagyobb veszélyben, mert míg a műtét után nekem lehetőségem van felépülni és teljes életet élni, addig te simán meghalhatsz! Sőt, ha ennél messzebb akarunk menni, akkor lehet, hogy a műtét napját sem élem meg, mert elbasz egy kamion, vagy a fejemre esik egy virágcserép felülről... Rohadtul nem olyan világot élünk, ahol két vese biztosíték lenne... Baszhatom, ha a természet kijátszik. Nem vagyok vallásos, és nem hiszek semmi földöntúli dologban. Viszont abban biztos vagyok, hogy az emberek akkor hagyják el a világot, ha már befejezték a dolgukat ő pedig... Aligha áll olyan szénával, hogy mehessen. És holmi véletlen lenne az, hogy mellé szegődtem az évek során egy olyan vesével a testemben, amivel talán éveket kaphatna, hogy mindezt megtehesse? Aligha hiszem. - Jaja, volt életem nélküled – jelentettem ki, már jóval hisztérikusabb hangon, mint ahogyan a korábban beszéltem – Ezt akartad hallani? Tudtam nélküled élni, de éppen csak azért, mert én személy szerint veled ellentétben kurvára félek attól, hogy mi van ha meghalok. Azt már gondolom nem is kell mondanom, hogy nagyjából abból állt az életem, hogy minden, amit korábban tettem és hittem egyszerűen köddé vált, és olyan dolgokat kellett tennem, amire korábban nem szorultam rá egyáltalán. Szóval lényegében azért küzdöttem, hogy ne halljak éhen, miközben ott lógott az egyenruhád a szekrényemen, én meg minden nap azon gondolkoztam, hogy mennyire rohadtul gyűlöllek, és utálom az érzést... Közben pedig végig abban reménykedtem, hogy neked és a családodnak volt annyi esze, hogy szereztek neked egy másik vesét, te pedig boldogan élhettél, nélkülem. És ha már felhánytorgatjuk egymás múltját, akkor én is tudnék olyan dolgokat a fejedhez vágni, amik fájnának neked, szóval igyekezz ne felbőszíteni még jobban, mert akkor már nehezebb lesz figyelembe venni azt, hogy milyen állapotban vagy. Az utolsó mondatomba így is merült egy kis fenyegető él. Való igaz, hogy az ember meg tudja bocsátani a másiknak a bűneit, de elfelejteni sosem lesz képes rá. Így biztos vagyok benne, hogy Tae Ohnak még mindig fáj az, ahogyan én bántam vele a találkozásunkkor. Viszont én sem fogok könnyen túllendülni, hogy holmi farokméregetés miatt van most ilyen állapotban. - Csak nehogy a végére túl sokáig napoljuk a beszélgetéseket – suttogtam magam elé. Sokkal fáradtabbnak éreztem magam ebben a pillanatban, mint az elmúlt két hétben bármikor. Valamiért elhittem, hogy végre talán képes leszek hatni az eszére. És talán rossz az állandó agresszív, hepciáskodó, és erőltető módszerem, de én ezt a a magam részéről máshogy képtelen vagyok csinálni. Mert maga a helyzet is felidegesít, hogy a 25 éves barátom haldoklik, aki az eddigi évei alatt mindig csak élni akart. Akkor lettem biztos abban, hogy ténylegesen sikerült lenyugtatnom magam, amikor az utolsó mondatát kimondta nekem. Normál esetben ezért képes lettem volna elkapni a nyakát és addig rázni, amíg csak tudom, de most egyszerűen csak fájtak a szavai, én pedig csak felpillantottam rá, és szomorúan elmosolyodtam. Talán erőm sem volt ennél többet tenni jelenleg, egyszerűen csak hagytam, hogy teljesen kicsússzon a talaj a lábaim alól. - Nem kívánok neked annál rosszabb ellenségeket, akik folyamatosan életben akarnak tartani, de tényleg. – felálltam, miközben ezt kimondtam neki, és kénytelen voltam elfordulni, hogy össze tudjam szedni magam, mert éreztem, hogy pillanatokon belül itt leszek rosszul.
Azt hiszem, hogy már rég elérkezett az ideje annak, hogy ne akarjak az élettel és a körülöttem levő emberekkel hadakozni. Egyszerűen hallgatnom kellene, feledésbe bocsátkozni, hiszen a makacsságom, a konokságom nem hagy más választást. Még nem. De be kell látnom azt, hogy ezen a ponton elveszítettem az úgynevezett földi kapcsolatot saját magammal, a józan eszemmel… ez talán már nem arról szól, hogy másokat akarok védeni, hogy Taot szeretném megkímélni bizonyos balesetektől, esetleges szövődményektől. Csak ezekre akarom fogni, ezekkel próbálom elrejteni azt, hogy egyszerűen rettegek… már csak arra kell várnom, hogy végre valahára elérkezzen és megtörténjen az a csoda, amire mindenki vágyik: a pánik, hogy felismerjem, élni akarok, amiért tenni és cselekedni kell. A szívem jelen esetben erősebb és hadakozóbb, mint amilyen a józan eszem. Ezernyi érvet tudnék felhozni még most is annak érdekében, hogy ne Tao veséjét kelljen megkapnom. És ezer másikat azért, hogy ne ez a forgatókönyv legyen hatással nem csak az én, de mindannyiunk életére. Ám jelen állás szerint még képtelen vagyok rá, hiszen a hozzá kötő érzéseim és ragaszkodásom csak és kizárólag azt mondatja velem, hogy nem vehetem el tőle azt, amire saját magának is szüksége van. Az én életem nem az övé, és az övé nem az enyém… nem egyfajta cserekereskedelem ez, és nem úgy mennek a dolgok, hogy csettintésre nekiállhatunk felkaszabolni egymást csak azért, hogy valamelyik életben maradjon. Akkor sikerül ráébreszteni magam arra, hogy az tiltakozás egyfajta őrületbe kergetett, mikor csattanó hangja egyfajta atomrobbanásként hasítja fel a szoba csendjét, én pedig akárcsak egy gyerek, egy megijesztett és halálra rémült gyerek, kifehéredve rezzenek össze, nyakamat abban a pillanatban húzva vállaim közé. Tisztában vagyok azzal, hogy én magam is olyan hangnemet ütöttem meg az imént vele szemben, amit korábban talán nem tettem volna az iránta érzett szeretetem és tiszteletem miatt. De a kétségbeesés, a rejtett félelem – mert nem tudom tagadni, rettegek az elkövetkezendő időszaktól – a legszelídebb emberekből is képes két lábon járó ördögöt faragni mind ezt úgy, hogy talán észre se veszi. Elkerekedett szemeimet egyszerűen képtelen vagyok levenni róla. Mintha az iménti hangnem arra kényszerített volna, hogy csak rá figyeljek, hogy minden idegszálammal az ő szavaira koncentráljak, s még annak ellenére se fordulok el tőle, hogy egyre nyilvánvalóbban érzem a szúrós könnycseppeket. Mit tehetnék? Mit mondhatnék még neki azon túl amit hetek, hónapok óta mantrázok? Mit mondhatnék azon kívül, amiben már én magam se vagyok biztos? Talán tényleg csak ennyit kellene beáldoznom… a barátságunkat, mit sem foglalkozva azzal, hogy mi történhet? Lehet, hogy ott patkolok el, de a ténnyel, hogy az ő lelkén segíthet az, hogy megpróbálta... Hogy mindent megtett értem, amit csak lehetett, és amire egy földi halandó képes. Mit tegyek? Nagyot nyelve, ajkaim vad remegésével kísérem figyelemmel minden szavát, azok erejét és valósságát, valódi jelentését. Pont úgy ahogy gesztikulál, artikulál. Kétségbe van esve, fél, de ugyan akkor haragszik is. Hogy a fenébe ne haragudna, mikor minden egyes alkalommal elébe megyek az ő véleményének és elhatározásainak? Mást se csinálok mint ellenkezek, ellenszegülök és fittyet hányok az önfeláldozására mikor valóban hálásnak kellene lennem azért, hogy minden eddigi viszontagságaink ellenére mégis itt van mellettem, próbál kitartani még ha jól láthatóan nehezen is megy neki a dolog. Mind az idő alatt míg van mondanivalója, nem vágok a szavába. És nem csak azért, mert tiszteletben tartom a véleményét és a meglátásait, de azért is, mert képtelen vagyok megtalálni a megfelelő szavakat. Talán…. igen, azt hiszem, hogy teljesen kifogytam belőlük. Nem tudok már mentegetőzni. Nincs erőm hozzá. Elfáradtam. Kimerültem… … nem érzem jól magam. Ám a valódi pofon csak akkor csattan, mikor hátat fordít nekem, ezzel érve el azt, hogy feltápászkodjak, noha tagadhatatlanul nehezen megy. Arcom fájdalmasan vonaglik meg minden egyes mozdulatomat követően… akkor is, mikor kinyújtva a kezemet kapaszkodok bele a felsőjébe valahol a gerince mentén. - Félek, Tao… - kétségbeesetten szakad ki belőlem, miközben kiszáradt, cserepesedett ajkamról a fogaimmal lecsípek egy apró bőrdarabot – tudod… úgy hittem eddig, hogy még bőven vannak napjaim, heteim de akár hónapjaim. Csak azt kell csinálnom amit a doki mondd. Be kell tartanom a szabályokat, el kell mennem a kezelésekre és úgy szedni a gyógyszereket, ahogy az le van írva – kis időre megakadok a beszédben, hogy legyen egy kis szusszanásnyi időm. Hogy megtaláljam a hangom és ne úgy hasson, mintha most futottam volna le egy fél maratont – naivan hittem abban, hogy minél tovább kihúzhatom így, hogy majd javulni fog az állapotom. Homokba dugtam a fejem, azt gondoltam még úgyis, hogy valamilyen szinten a fejembe vannak kódolva az orvosi paraméterek, hogy elég fejlett már az orvostudomány ahhoz, hogy másképp is megoldható legyen ez a dolog. Azt hiszem – nevetem el magam, amit aztán pár apró köhintés kísér – nagyon el akartam hinni a nem létezőt és azt gondolni, hogy én más vagyok. Hogy nekem nincs szükségem a műtétre ahhoz, hogy x időt nyerjek még magamnak. És tudod miért? – markolok rá erőteljesebben a ruha anyagára – ma már beismerem, hogy félek kés alá feküdni megint, Tao. Annó… még kölyök voltam és sokkal jobb állapotban voltam, mint most, de nehezen tudtak elaltatni. És ugyan ilyen nehezen is ébresztettek fel. Rettegek tőle, hogy ha most műtétre vetemednék, még többet veszítek. Hogy elveszíthetem azt az időt, amit a kezelésekkel, gyógyszerekkel még veletek tölthetek. Tudom gyáva vagyok. De talán többet számít most nekem a minőségi, együtt töltött idő – szegem le a fejem, ebben a pillanatban ismerve be magamnak azt, hogy valójában az az erős, határozott Tae Oh akit ő ismert, talán soha nem létezett. Mert mindvégig a félelmeim, a magány és a hányattatott kis nyavalyás sorsom határoztak meg. Csak felvettem egy kemény, rendíthetetlen álarcot, hogy azzal imponáljak másoknak. Most pedig, hogy a félelmeim beigazolódni látszanak, azt hiszem felesleges a későbbiekben is elrejtenem azt, ami valóban szét akar szaggatni odabent. - Tao? – motyogom mialatt homlokomat a hátának billentem – tényleg nem akarok meghalni. Félek, hogy mi lesz. Fogalmam sincs, hogy miként gondoljak a jövőre? Lesz még olyan, hogy én? Igen, élni akarok… pont annyira mint ahogy régen láthattad. De talán ma, holnap és két hét múlva is élni fogok még, viszont ha holnap megműtenek… másnap talán már nem… neked pedig nem akartam az előbb... és megint fájdalmat okozni… - és talán ez a legőszintébb néhány mondat amit az utóbbi időkben kitudtam neki nyögni, s melyek olyan mértékben veszik el minden maradék erőmet, hogy néhány pillanaton belül már csak azon kapom magam, hogy a teljes súlyommal támaszkodok neki kísérletet se téve arra, hogy ez máshogy legyen.
Kit nevezünk pontosan "barát"-nak? Ez olyan kérdés, amely meglehetősen szánalmas embernek láttat minket, ha hangosan tesszük föl. A barát alapvetően olyasvalaki, akivel kölcsönösen kötődünk egymáshoz.
Valószínűleg azért tudtam ennyire könnyen kitartani amellett, hogy meg akarom menteni Tae Oh-t, mert elég időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy világos rálátásom legyen néhány olyan dologra, ami talán fájdalmas lehet az ő és az én számára is... De ettől függetlenül még igaz. Lehet, hogy a szülei most lényegében hátrahagyták, de egy időben erőteljesen küzdöttek érte, ami miatt nem élt ingerszegény életet. Lényegében bármikor bármit megtehetett... Egészséges volt és boldog, folyamatosan mosolygott, imádta az életét. Ezzel ellentétben mi sosem kaptunk elég figyelmet. Mind a hárman három szép gyerek voltunk, akik tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy hogyan kell viselkedni a társaságban, minimum három nyelven beszéltünk, ellenben a hatalmas családunk rokonságából szinte senkit sem ismertünk... Mégis mintha belénk programozták volna, mindig tudtuk, hogy mit kell tennünk, mondanunk, hogyan kell viselkednünk egy adott helyzetben. Heo Yi, Han és én is... Okosak vagyunk, magasak, gazdagok, fedhetetlenek és szépek. Tökéletesnek tűnünk, de valahol mind hibásak vagyunk. Az öcsém gyerekként kivételt képezett, de emlékszem én arra... Hogy egy időben én is sokkal többet mosolyogtam, kevésbé néztem le másokat, és alapvetően érdekelt a világ. Most pedig önző vagyok és lényegében mindig a saját magam igazát fújom, legyen szó bármiről. Mert sajnos meg kellett tapasztalnom azt hogy az egyetlen ember, akiben ténylegesen megbízhatok, az saját magam vagyok és a világunk egy szar, elcseszett hely, amiben lényegében nem is igazán akartam élni. Az egyetlen dolog, ami ezidáig életben tartott mindössze az volt, hogy tökéletesen átmosta a családom az agyam. Boldogtalan voltam – pár jó pillanatot leszámítva – mégsem voltam elég bátor ahhoz, hogy véget tudjak vetni ehhez az egészhez... Mert én nem halhatok meg. Egészen pici korom óta ezt az egyetlen mondatot hallgattam mindenki szájából. Vigyáznom kell magamra, mert törékeny és sérülékeny vagyok. A betegségemet hibának állították be, holott nem tehettem róla... Ettől függetlenül gyengeségként kezelték és lényegében ez votl az, ami az egész tökéletes lényemet egy csapásra tönkretette. Mert könnyű lenne láb alól eltenni úgy, hogy mindaz balesetnek tűnjön, így apám ellenségei könnyen fogást találnának rajtam, ha ez a titok kiderülne. Emiatt nekem sosem voltak álmaim. Csak csináltam azt, amit mások mondtak, mert nem volt jobb ötletem. Ha Tae Oh világa színes, akkor az enyém tökéletes fekete fehérben játszik, és az egész életemben lényegében ő és az öcsém voltak az egyetlen emberek, akik ténylegesen színfoltot jelentettek számomra... De mindez vajmi kevés ahhoz, hogy a körülöttem levő őrületet meg tudjam emészteni. Ezt mindig így éreztem, és amióta ez a veseprobléma egyre inkább elhatalmasodni látszott, mintha még inkább csak kezdene elsötétülni a látásmódom. Kezdtem belefáradni a vitákba, és bár már így is leginkább azt éreztem, hogy az energiaszintem egy tízes skálán nagyjából alulról verdesi a mínusz százat, ennek ellenére is igyekeztem tovább próbálkozni. Mert ha én nem fogok harcolni érte, akkor ki teszi meg? Egész életemben az egyetlen dolog, amit igazán akartam az az ő életben tartása volt... Az egyetlen, amiben igazán hittem az ez. Hogy ha ő eltűnik, akkor azáltal már én magam sem leszek képes felállni abból, amiben most vagyok benne. Mert az öcsém bár már nagy gyerek, talán soha nem láthatom a családi helyzetünk miatt. És lehetséges, hogy felbukkant egy nő az életemben, aki talán mást is jelenthetne számomra, mint az eddigi összes többi... Lényegében kilátástalannak láttam az egész szituációt. Soha nem vett körül sok ember. Viszont a bátyám hirtelen tűnt el, a papa bár idős volt, ugyanúgy lényegében egyik napról a másikra halt meg. Tae Oh esetében, jó pár éve elémbasztak kétféle forgatókönyvet, és abból a rosszabbikat lapozgatom már három éve, ez pedig lassan kezd már teljesen tönkretenni... Fizikailag és lelkileg is. Ahogy viszont a szavait hallgattam én magam is realizáltam, hogy most valószínűleg túl kemény lehettem vele. Mert velem ellentétben ő nem született betegséggel. Nem kellett hozzászoknia ahhoz, hogy lehetőségként játszik a halál és számára az az út sokkal inkább ki is van kövezve, mint számomra volt valaha... Pedig az én életemben is voltak rázós helyzetek. Pont ezért is vettem végül egy mély levegőt, nyeltem le a saját dühömet, majd fordultam meg végül, hogy magamhoz ölelhessem... Mert én most nem eshetek szét. Még szüksége van rám. - Szerintem te soha nem realizáltad – sóhajtottam fel halkan, ahogyan a vállába temettem az arcomat – De ha nem ismerlek meg annak idején, már nem lennék. Nem sok minden maradt meg a sikátoros esetből azon túl, hogy én ott már lényegében elengedtem mindent. Mondhatni láttam a fényt és talán ha csak öt perccel később érkezel, akkor egyszerűen elvérzek... Mert komolyan nem tudom mennyi ideig feküdtem ott a sebeimmel, csak később az orvosok jelezték, hogy piszok nagy mákom volt, és ez neked köszönhető. Egyszer sem beszéltünk erről a bizonyos esetről, mert engem az esetek nagy részében veszettül zavarba hozott. Nem igazán tudtam, hogy miként beszélhetnék neki úgy a dologról, hogy a vérzékenységemmel kapcsolatos titok ne bukjon ki belőlem, viszont talán... Most van itt a megfelelő pillanat arra, hogy megejtsük ezt a beszélgetést. - Egész életemben – mondtam neki, miközben finoman eltoltam magamtól a két kezembe fogva az arcát, hogy a szemébe tudjak nézni – Mindenem megvolt, mégsem rendelkeztem semmivel, amíg te be nem toppantál. És tudod... Te most vagy abban a helyzetben amikor révbe érhetnél. Itt van neke Dae Won, aki határozottan jobban szeret és tényleg a családjaként tekint rád. Elő fog kerülni az öcséd. Rendeződött a viszonyod velem, megélsz a hobbidból és találtál egy lányt is akit szeretsz... Úgy gondolod, hogy ez úgy néz ki, mint valaminek a vége? És ezt én mondom, a mindig realisztikus, mindenféle spirituális és vallási dolgot ellenző, két lábban a földön álló, Xia Yan Tao... Ha már én képes vagyok olvasni a „jelekben” ráadásul férfiként, akkor vagy felcsaptam jósnőnek, vagy ténylegesen igazam lehet a dologgal. - Szóval én csak annyit szeretnék kérni tőled, hogy szedd össze magad és csináld amit az orvosok mondanak neked... Lehet, hogy el sem jutnánk a műtétig, mert már túl késő van hozzá, viszont én nem fogom hagyni, hogy önmagadat meghazudtolva halj meg anélkül, hogy küzdenél, mert te nem ilyen vagy. Azt már inkább nem tettem hozzá, hogy ha bármiféle másik oldal, vagy túlvilág létezik, akkor minden bizonnyal magányos és elkeseredett lenne utána... Mert talán megmentene engem, de ettől függetlenül mindenki, aki szereti őt boldogtalan lenne.
Kezdőlap
|| 625 ||
