“Could you find a way to let me down slowly?”

Bár a szüleink által ránk hagyott örökség, és a pénz, amit a főállásomban megkeresek, kettőnk számára bőven elégnek kellene, hogy legyen, úgy éreztem kell még valami meló. Muszáj, hogy minél hamarabb le tudjam a fejesnek törleszteni a tartozásom, így végre véget vethetnénk ennek a rémálomnak amibe keveredtem, amiből nem tudok felébredni, akármennyire erősen is próbálkozom. Segítségért üvöltök, de nem hall senki. Olyan ez, mint az alvásparalízis. Az a fajta amelyiktől halálközeli élményed van. Fogalmam sincs meddig bírom még. Meddig lehet ezt egyáltalán bírni? És Codyt? A legutóbbi orvosi felülvizsgálata óta mindennap rettegek, mikor hív az épp aktuális gondozója, hogy nem hajlandó tovább csinálni. Az utóbbi fél évben hárman mondtak fel. Ez egyel több, mint legutóbb. Nyilván a kettő sem épp egy jó arány, de még mindig megnyugtatóbb.
Talán ezért is menekülök a munkába. Hogy egy kicsit kiszabaduljak az öcsém mellől. Nem ilyen életet szántam neki, amikor a javítóban voltam. De kamasz fejjel tudjuk, hogy minden olyan légiesen egyszerűnek tűnik. Aztán egy rakat faszság elkövetése után a huszonegy betöltével kiköp magából az otthon a rideg, rút nagyvilágba, és neked hirtelen gondoskodni kell saját magad mellett plusz egy főről is. A középsúlyos értelmifogyatékos testvéredről.
Kaptam Paultól egy kis kimenőt. Jobban mondva egy cigiszünetnyi kimenőt. Ilyenkor még nincs akkora hajtás. Hivatalosan csak tíztől vagyunk nyitva, annál előbb csak a törzsvendégeket engedjük be. Addig pakolás, raktár rendezés, standolás van terítéken.
A hátsó kijárat mellett lévő kukáknál szoktunk bagózni a sikátorban. Ez most sincs másképp.
Gondterhelt sóhajjal együtt okádom ki magamból a füstöt, hogy szinte rögtön egy újabbra gyújthassak, telefonomban mindeközben a lehetséges otthonok honlapjait böngészve, ahova Codyt bevennék. Ez még annál is szarabb érzés, mintha a temetését kellene intéznem...
-Scotty, keres valami szálkás, izmos seggű barbie baba. Elég zabos, ne várasd meg. - Csendül fel a fülesemben Paul hangja, ezzel nagyjából azonnal kizökkentve eddigi borongós gondolatmenetemből. Jelenpillanatban elképzelésem sincs róla, hogy ki lehet az, főleg arról, hogy miért zabos. Félő, hogy ez csak egy újabb fos poén a fiúktól, mindenesetre a lelkiismeretem úgysem nyugszik addig ameddig magam meg nem győződöm a dologról.
Cipőm talpán nyomom el a félig elszívott szálat, s miközben befelé veszem az irányt, visszahajtom könyékig feltűrt fehér ingem ujjait. A zakómat csak akkor veszem fel, amikor hivatalosan is megkezdődik a munkaidőm.
-Bekísértem hátra. Jó bőr, de tuti nem venném feleségül. Hát kicsinálna egy perc alatt! - Féloldalasan elvigyorodom, s ahogy elhaladok Paul mellett az említett helyiség irányába, amolyan "kösz" gyanánt vállon veregetem. Egyre jobban izgatja a fantáziám, vajon ki lehet az. A szűk folyosó amin keresztül eljutok a szobáig, most valahogy végtelennek tűnik, pedig alig néhány méterről van szó. Az ajtó elé érve megigazítom a fülest, és némi habozás után benyitok. Először csak értetlenül hunyorgok az ismerős ismeretlenre, alaposan végig mérve. Igaza volt, tényleg jó bőr. Mégsem bírom nem a vonásait, szemeit fürkészni. Aztán bumm! Mint a villámcsapás, üt belém a felismerés olyan erővel, hogy kishíján letipor a lábaimról. Hangjára a létező összes izmom fájdalmasan megfeszül.
-Riri?! - Mintha nem is telt volna el majd' tizenötév, a régi, általam használt becenevén szólítom meg, olyan döbbenten, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jéggel. Hasonlóan is érzem magam. Rögtön beugrik az utolsó találkozásunk.
-Többek között én is, igen. Miért? Baj van? - Néhány torokköszörülést követően megpróbálok visszatalálni megszokott hangszínemhez, s jobb híján az íróasztalhoz megyek, rábökve az egyik székre.
-Foglalj helyet. Mesélj, mi történt? - Ezzel én is leülök az asztal másik oldalán lévő székre, próbálva elrejteni nyugtalanságomat. Mi a franc történik?

“Could you find a way to let me down slowly?”

Túlzás lenne azt állítani, hogy megfeledkeztem Rae létezéséről, de mondjuk ki őszintén, az ember nem mindennap fut össze egy régi, tinédzserkori románcával, amiről ráadásul nem mondható el, hogy túl szépen ért véget. Inkább rondán, gusztustalanul. Már ami engem illet. Kár lenne elkezdeni dobálgatni egymásnak a labdát és érveket, ellenérveket felsorakoztatni, melyikünk miben hibázott annak idején. Megrémisztett, egyszerűen kiborított a terhességének már csak a puszta gondolata is. De az talán még jobban, hogy ugyanolyan tragédiába fullad majd az egész, mint anno Laurennel.
Szóval, csak fogtam magam, SIM kártyát cseréltem és odébb álltam. Egyszerűen hangzik, pedig rohadt nehéz volt. Hetekig, nem is, hónapokig őrlődtem. Az első hónapban minden este titokban elmentem a házukhoz, mint valami perverz kukkoló, figyeltem az ablakát egészen addig ameddig be nem húzta a sötétítőfüggönyöket. Az esti látogatásaim aztán lassan megritkultak, mígnem teljesen elmaradtak. És most mégis itt van.
Hozzá hasonlóan én is zavarodottan felnevetek. Annyi mindent mondanék, mégis képtelen vagyok rá. Mivel kéne kezdenem? Ezer éve nem láttalak, mizu?! Na, és az abortusz mellett döntöttél, vagy született egy gyerekünk, aki hírből gyűlöli az apját, mellesleg teljesen jogosan?!
Nem lenne túl jó kezdés, így tíz év után. Azt hiszem. Ennek ellenére érzem, látom rajta, hogy ő is mondani akar valamit. És ettől csak még kínosabb ez az egész.
-Ahogy engem se Scottynak. Már legalább tíz éve. - Utalok ezzel arra, hogy annak idején csak és kizárólag neki volt megengedett ez a fajta becézés, melynek említésére szinte rögtön záporozni kezdik zsibbadt agyamat a múlt emlékei. Követhetetlenül gyorsan pörögnek előttem a fekete-fehér, néma képkockák. Kishíján beleszédülök. Szerelmes voltam belé. A magam idióta, kamasz srác módján.
Valami súlyos, fojtó dolog beszorul a mellkasomba mikor azt mondja: Igen, baj van.
Komoly erőfeszítésekbe telik magamban tartani fuldokló köhögésemet. Egyik öklömmel megütögetem a mellkasom. Még jó hogy ülök! Remegő kézzel kutatni kezdem zsebeimet mire megtalálom a cigim és a gyújtóm. Sürgetően teszek egy szálat a számba és gyújtom meg a végét, olyan mélyen szívva bele mintha friss hegyi levegőt inhalálnék. Megkönnyebbülten fújom ki a füstöt, amint leesik, hogy nem a közös gyerekünkről van szó. Na nem mintha egy sikátorban talált, bedrogozott, félhulla állapotban lévő fiatal, kiszolgáltatott nő szívmelengető téma lenne. Pláne akkor, ha az esetet ezzel a hellyel akarja összefüggésbe hozni.
-Sajnálom Riri... Rae! - Javítom ki magam szinte rögtön, a fejemet is enyhén megrázva, majd kényelmetlenül fészkelődni kezdek a széken, végül úgy döntök, hogy előrébb dőlök, könyökeimmel megtámaszkodva a gurulós szék karfáin, kezeimet összekulcsolva magam előtt a levegőben, hagyva, hogy a cigi szépen leégjen az asztalra helyezett hamutartóban.
-Őszinte leszek veled. Nem tudom mit tehetnék az ügy érdekében. Én az Infernoban csak beugrós vagyok, gyakorlatilag a legutolsó ember, akinek itt a szava bármit is ér. De mindenképp jelzem a dolgot a főnökeimnél. - Mindeközben egyik lábam nyughatatlan pattog az asztal alatt, az agyam pedig -mint egy elszabadult, fékezhetetlen malomkerék-, forog és őröl, próbálok visszaemlékezni arra, hogy az általa említett ominózus estén dolgoztam-e, találkoztam-e Samantha nevű lánnyal és sóztam-e rá valamennyit a cuccból.
Újabb szálra gyújtok.
-A rendőrséget értesítettétek gondolom?! Indítottak nyomozást? - Puhatolózom, próbálok fű alatt érdeklődni, hogy ne legyen gyanús, talán én okoztam az egészet.
-Hány éves volt a lány? Tudsz adni esetleg... valami személyleírást? - Mormogom ártatlannak tűnő kérdésem cigivel a számban, ami közben ütemesen mozog fel, s le, kezeimmel pedig lazítok a fojtogató nyakkendőn.
-Csak hogy valamit tudjak mondani a főnökömnek, ha esetleg kérdezősködne. - Mentem a menthetetlent.
-Egyébként... kérsz valamit? Van kávé, tea. - Biccentek fejemmel az automaták irányába.
-Cigi...? - Csúsztatom át a dobozt az asztalon, most először próbálva elkapni a tekintetét mióta belépett ide. Régen ő is cigizett. Sőt, néha még egy-egy vicces cigiben is benne volt. Azóta persze változhatott. Azóta nagyon sok minden változott.

“Could you find a way to let me down slowly?”

Egyszer egy bölcs ember azt mondta, ha találkozol valakivel, aki a múltban fontos volt számodra, kicsit olyanná válsz, mint amilyen akkor voltál amikor ismerted őt.
Ez persze nem jelenti azt, hogy Riri jelenléte máris egy kanos, bajkeverő tinédzserré változtatott, aki nem bír a hormonjaival, s többek között a szájával sem, de akarva akaratlanul is feltörnek a régmúlt, mindeddig eltemetett emlékei. Riri minden bizonnyal hazudna, ha azt állítaná, ő már mindent elfelejtette ami közöttünk történt azon a nyáron... A csínytevések, amikor kilógtunk takarodó után és bemásztunk a szomszédban lévő nyaralóba, ahol fehérneműre -később pedig naná, hogy pőrére-, vetkőzve kiélveztük, hogy egyedül miénk az a hatalmas medence. A lopott, buja pillantások, amikor büntetésből a földszinti folyosó járólapjainak a fugáit egy egész napon keresztül fogkefével kellett tisztára sikálnunk. Jók voltak azok az idők. A gondtalan -kinek mi-, kamasz évek, amikor még nem kellett a jövőnkön izgulni. Vagyis, kellett volna, és később, mint kiderült, kellett is, csak én csapnivaló kamasz fiúhoz hűen, könnyedén kibújtam a felelősség terhe alól. És ez biztos vagyok benne, hogy Raelynben mély nyomot hagyott. Hazudnék, ha azt mondanám, nekem meg se kottyant.
Éppen ezért hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy az végett ilyen indulatos, ami miatt erre vezette az útja, az az egész balhé, a lány, akit bedrogoztak és kishíján belehalt, vagy inkább szerény személyem húzta fel őt ennyire.
-Ezt én is szeretném tudni. - Hozzá hasonlóan kérdőn széttárom karjaimat.
-Gondolom azért, mert aznap este én dolgoztam. De Riri... Raelyn. Bocs. - Idegességemben szám elé teszem az öklöm, hogy halkan köhinthessek egyet. A belőle áradó indulat, harag két kézzel szorongatja a nyakam. Úgy érzem megfulladok.
-Azt hiszem velem sem leszel sokkal előrébb. Egy este alkalmával több százan is megfordulnak itt, képtelenség minden arcot megjegyezni, pláne azt figyelni, ki, mikor, hova és kivel távozik. - Izzadt tenyereimet az asztallap alatt combomba dörzsölöm. Állandóan ugyanaz a két kérdés kavarog a fejemben. Azt a szegény lányt vajon a tőlem vásárolt cuccal nyomták tele, így közvetlenül, de én is hozzájárultam ahhoz, hogy úgy végezze ahogy. Ami még ennél is hangosabban visszhangzik a fejemben, s nem hagy nyugodni, hogy vajon milyen véget ért a nem kívánt terhessége? Elvetette, vagy kiderült, hogy fals eredményt mutatott a teszt és nem is volt soha terhes tőlem? Netán megtartotta, s most napról napra élnek, egyedül neveli, a gyámügy ítélete pedig megélezett bárdként lebeg a fejük fölött, hogy aztán egy életre elszakítsák a gyereket az anyjától?! Bármi is történt, egyedül én tehetek róla, és ami Laurennel történt, az abortusz, az öngyilkosság, örökre a lelkemen szárad, amíg élek mardosni fog a múltban elkövetett ballépéseim miatt a bűntudat.
De koncentráljunk a jelenre, az adott problémára. A laptop, az aznap esti felvételek visszanézése nem rossz ötlet, így hát túllendülve a kezdeti sokkon, felnyitom a számítógépet, hogy aztán bőszen keresgélni tudjak a megfelelő mappában a megannyi felvétel között. Elegem van, hogy bármennyire is igyekszem megváltozni, valami jót cselekedni, amihez nyúlok, ahova megyek csak szart hagyok magam után...
Felé fordítom a laptopot, én magam pedig megtámaszkodom mellette az asztallapon, karom szinte már-már hozzásimul.
Ujjam rajta felejtem a touchpadon, mikor kibukik belőle, hogy nemrég ő is ugyanúgy járt, mint az a Samantha, és hogy a rendőrség már megkezdte a nyomozást. A düh, az önvád valamiféle furcsa egyveleget alkot, s mintha sósavat fecskendeztek volna a mellkasom közepébe, úgy kezd marni belülről. Észre se veszem, hogy kezem mikor csúszott át a touchpadról az asztal sarkára, amit ujjaim görcsösen markolnak. Perceim szinte belefehérednek a túlzott erőkifejtésbe.
-De jól vagy? Nem esett bajod, ugye? - Faggatom őszinte aggodalommal, és hosszú idő óta most nézek először a szemeibe. Régen is ugyanilyen elszánt, rettenthetetlen volt a tekintete. Imádtam. Akkoriban mindentől, mindenkitől féltettem. Ez az érzés lassan kezd visszatérni...
-Őőő hogyne! Úgy ismersz, mint aki nem tart magánál? - Éppen hogy csak megvillantom visszafogott mosolyom, s amennyiben a cigi már a szájában van, úgy közelebb hajolok, és magam gyújtom meg neki, a kelleténél többet és tovább időzve el vonásain. Olyan, mintha semmit sem öregedett volna. Mintha megállt volna az idő akkor, ott abban a nevelőotthonban.
Bár nehezen, de valahogy ráveszem magam, hogy visszakanyarodjak a laptop kijelzőjéhez. Némán, gondolataimba feledkezve pörgetem a felvételeket, a kínos csend súlyként telepszik ránk, néhányszor megköszörülöm a torkom, szabad kezem, amelyikkel Riri székének támláján támaszkodom, ütemesen dobol a műanyagon. Hezitálok, hogy megtegyem-e amire épp készülök, de úgy érzem, ha nem kérdezem meg, felrobbanok. Hirtelen lecsukom a laptopot, remélve, hogy ezzel elnyerhetem a figyelmét.
-Soha nem volt lehetőségem elmondani, hogy mennyire sajnálom. Egy igazi, öntelt, érzéketlen, önző kis senkiházi voltam. Egyszerűen totál berezeltem a terhességnek már csak a gondolatától is, nem álltam készen egy akkora felelősségre, mint amit egy gyerek igényel. Őszintén sajnálom Raelyn! Ha... ha szükséged... - Nagyot nyelek, tartva némi szünetet, hogy a következőket ki tudjam mondani.
-...ha szükségetek van valamire, bármire, akár anyagiakban, kérlek szólj! Ez a legkevesebb amit tehetek értetek. - Szemeimben, arcomon őszinte megbánással nézek a szemeibe.