A kijelentésére egy pillanatra megvonom egyik rendezett szemöldököm, de nem szentelek neki túlzott figyelmet. Még akkor sem ha az pontosan úgy hangzott, mintha ő cseppet sem lenne békés ember, ám nem szeretném a könyvet a borító alapján megítélni. Tulajdonképpen nem is érdekel, hiszen tudtommal semmi rosszat nem tett, én pedig már nem vagyok szolgálatban és nem is szándékozom ma este már munkába állni. Így aztán egyszerűbbnek is látom elengedni a témát, amit egy bólintással jelzek neki, de mindenesetre érzékelheti, hogy olyan egyszerűen azért nem vert át. Mégsem akadok fel rajta, elvégre jól tudom, hogy az emberek hamar képesek angyalkává válni ha egy rendőr van a láthatáron. Legtöbbször még akkor is változik a viselkedésük, ha ténylegesen semmi rejtegetni valójuk nincsen, egyszerűen csak valamiért, sokszor ezt váltjuk ki a hétköznapi lakosokból. Megszoktam már.

- Mondhatjuk úgy is. - Felnevetek. Kimondottan tetszik a válasza. Nem tagadom, hogy bár nem vagyok egy társasági lény és szívesen töltöm el az időmet csak a whisky-m társaságában, mégis nagyon úgy néz ki, hogy ő maga is elég jó társaságnak bizonyulhat. Remélhetőleg nem fogok tévedni. - Gyanakvó? Mindenképpen. Zsörtölődő? Még nem... Túl fiatal vagyok még ahhoz. Talán egy pár év múlva. - Be is baszna ha harminchárom évesen már zsörtölődő öregasszonyként viselkednék. De a gyanakvás nagyon is passzol hozzám. Mondjuk a munkámból adódóan ez talán annyira nem is meglepő. Gyanakvó vagyok, tulajdonképpen mindenkire. Rá is. Csupán igyekszem ezt nem túlzottan kimutatni és nem hagyni, hogy átmenjen paranoiába. Már éppen rákérdeznék, hogy mi a foglalkozása, mikor megválaszolja a még ki nem mondott kérdésemet.

- Örvendek a találkozásnak, Seth a képregényművész. - Fogadom el a kéznyújtását, még egy apró mosolyt is elengedek. - Érdekes foglalkozás. Na persze én beszélek... - Nem hiszem, hogy én lehetnék az első aki megdobja kővel. Nem mintha egyébként és megtenném, de nyomozóként még annyira sem tehetem. Az én munkám sem való mindenkinek. Néha azt gondolom még nekem sem. Ezzel a gondolattal indulok meg mellette az általa számunkra kijelölt helyre, miközben ő jól keresztbe is tesz az analizálásomnak. Talán jobb is. Elvégre én mindig ezt csinálom. - Nem tartom normálisnak. Ezért is léptem közbe. - Vonom meg a vállam nemes egyszerűséggel. Ha normálisnak tartottam volna, nem érdekelt volna az sem ha szarrá verik. - De nem vagyok egy mintapolgár én magam sem. - Nézek rá sejtelmesen, hiszen van bőven vaj az én fülem mögött is. Olyasmi, amit más nem tudhat. Nem vagyok tökéletes és nem és félek ezt bevallani. Sokszor nem úgy cselekszem ahogy azt a törvények akarják, sokkal inkább a saját elveim alapján. Amit én gondolok jónak. Nem feltétlen mások.

- Hmm... - Hümmögök és ingatom a fejem válaszul. Nem feltétlen van igaza. Az agyrázkódás nem feltétlen jár összeeséssel, ám kétlem, hogy nagy jelentősége lenne az információnak, így aztán jobbnak látom nem kijavítani őt. Amúgy sem vagyok egy okoskodó típus. - Egészségünkre! - Válaszolok miután én magam is helyet foglaltam és egy koccintás kíséretében meg is húzom a kezemben tartott italt. - Én amolyan... Magányos farkasnak nevezném magam. Szeretek a saját magam társaságában lenni. Sokszor sokkal jobb is, mint... - Intek egy másik boxban nevetgélő társaság felé, amiben egy rakás nyivákoló és rikácsoló nő ül. Mind mű vigyorral a képükön, valószínűleg az egyetlen dolog ami összetartsa őket, az alkohol. Szinte még a gyomrom is felfordul ha arra gondolok, hogy így kellene nekem is viselkednem. - Nem szeretem megjátszani magam. - Nézek rá végül és őszintén szólva ő is hasonló típusnak tűnik. Talán éppen ezért is viselem el az ő társaságát. - Téged sem tudnálak velük elképzelni. - Teszem hozzá felvont szemöldökkel, talán egy halvány mosoly is bujkál a szám sarkában. - Szóval milyen projektről van szó? - Kérdezek rá mégis, ezzel máris jobban megerőltetve magam a társalgásunk érdekében, mint általában bárkivel teszem. - Lehetek én a nyomozó nő aki megmentette az estét. - A mosolyom most némileg játékossá válik.

Wicked games

Jayda & Seth

A tervem tökéletesen alakult, a huszadrangú lófaszjóska agyát kellően felbasztam ahhoz, hogy kapjak tőle egy sallert. És a jó szamaritánus kis zsernyák luvnya is felfigyelt az eseményre. Persze el kell játszanom az ártatlant, de tudok kiskutya pofát is vágni, amennyiben szükséges. És meg is teszem, miután a gyáva szar eliszkolt, mint sunyi fing a széllel.
- Tényleg? Ha nagyon akarnám, meg tudnám védeni magam. De nem keresem a bajt, békés ember vagyok. - válaszolom, miközben a vérző számat törölgetem. Szerencsére nem ütött akkorát, hogy kibassza bármelyik fogam is. Azért nem kéne mindjárt műprotkó így 30 éves születésnapra, bár ha egy fogam is kihullott volna, megkerestem volna és behúztam volna rajta a számlát kamatostól. Mert akit én meg akarok találni, azt meg is lelem. Elég szar lett volna neki két foggal szotyizni. A kicsike megjegyzésére azért összeugrik a két szemöldököm.
- Én is tősgyökeres new yorker vagyok. - jegyzem meg csak úgy mellékesen. Nem tudom, miből szűrte le, hogy nem az volnék. Inkább meghívom egy italra, nem érek rá semmitmondó beszélgetésekre, a lényegre kell koncentrálnom, elvégre azért vagyok itt, hogy egy cseppet a kicsike bizalmába férkőzzek. Szerencsére rövid hezitálás után elfogadja a meghívásom, így a pult felé kísérem.
- Valóban nem? Akkor te olyan vagy, mint a sorozatbéli zsaruk? Gyanakvó és zsörtölődő? - érdeklődöm meg, miközben a szám sarka felfele kunkorodik. Valahol el kell kezdeni a beszélgetést, és szóval kell tartanom, beszéltetnem és itatnom kell. Természetesen nekem is elő kell adnom magam, hogy bizalomgerjesztőbbé váljak a számára. Nála szart sem érnék azzal, ha ajtóstól rontanék a házba, ez most nem az a szituáció.  
- Két whisky lesz. Tisztán, jég...jéggel. - mondom a pultos kölyöknek, mert látom, itt nem árulnak jól behűtött whiskyt. Kár, hogy el kell baszni a  jéggel ahhoz, hogy megfelelő legyen a hőmérséklete. Nem baj, majd lehúzom, mielőtt el kezden olvadni és felvizesítené az egészet. Miközben a pultos teszi a dolgát, a kérdéseire igyekszem kielégítő válasszal szolgálni.
- Hogy őszinte legyek, nem éppen. Más helyeken szoktam iszogatni. De most épp terepszemlén volnék a következő projektemhez. - kamulom félig a szemébe és várom, hogy a piával leöblíthessem a vér fémes ízét a számban. A fejem még nem okés, de a pia majd lezsibbaszt, ezen én ma már nem aggodalmaskodom.
- A nevem Seth, képregényművész vagyok. Örvendek a szerencsének. - vagy épp a szerencsétlenségnek az ő részéről. Csak nézőpont kérdése. Amennyiben elfogadja a kézfejem, kezet rázok vele. Ma már nem divat a kézcsók, én meg sosem voltam érzelgős típus. Nem ma kezdem el.
- Egyébként nem lepett meg a jelenség. Azt mondtam elszomorít, nem azt hogy meglep. A kettő nem ugyanaz. - világosítom fel, hogy hiába analizálgat jó zsaru módjára, nem fog jobban kiismerni. Amit meg ki tud belőlem szedni meg nézni, az amúgy is publikus. Mondhatni nem árulok zsákbamacskát. De majd később avatom csak be a részletekbe. Közben kikapjuk a piát, így kinézek egy szimpatikus sarkot a krimó egyik távolabbi részében, majd el is indulok a pindúrpandúr mellett.
- Miért, talán te normálisnak tartod, hogy random emberek egymásnak feszüljenek, csak mert nem értenek egyet pár dologban? Vagy, hogy valaki a képembe nyomja az öklét, csak mert nem szimpi neki a pofázmányom? Ez nem lenne jó, ha szokássá válna. - kezdek bele a jó szamaritánus emberiség védelmezője szövegbe és ha lenne hozzá affinitásom, akár a fater nyomdokaiba is léphetnék, kamulni épp olyan jól tudok, ahogy ő is. Mesterien keveri a kártyalapokat az öreg, de tesz is róla, hogy ne bukjon le. A kicsike megkésett kérdése azért meglep.
- Szerintem túlélem. Ha agyrázkódást kaptam volna már összeestem volna, vagy nem? - kérdem meg úgy, mintha nem tudnám rá a választ. Elvégre jobban ismerem az emberi test működését, mint bárki ebben a füstös csehóban. Egy orvgyilkos amúgy is holtig tanul, mert mindig van új a nap alatt. Közben levetem magam a boxba.
- Egészségünkre! - koccintom a poharam az övéhez, majd elkezdem felhörpinteni a testes italt.
- Na és téged mi szél hozott erre kedves Jay? A legtöbb nő a barátnőjével szokott bulizni járni, de te egyedül vagy, ahogy látom. - kukkantok körbe, mintha a barátnőit keresném, de nyilván tudok róla, hogy egyszem magában van itt, mint a templom árva egere.

Az egyik legjobb dolog abban, hogy az embernek jelvénye van, hogy legtöbb esetben elég azt csak megvillantani és bárki, akinek még van egy kis maradék agya, azonnal abbahagyja a randalírozást. Így történik ez most is, hiszen nincs szükségem további könyörgésre, sem pedig munkára ahhoz, hogy a fickó rögtön meggondolja magát és mielőtt újabb jobbost húzott volna be a másiknak, elengedte annak kabátját és már hátrál is. Én is így gondoltam. Még csak szólnom sem kell mégegyszer. Hiába ittas, maradt annyi esze, hogy tudja, nem akar egy cellában józanodni. Mondjuk sok kedvem sem lett volna őt bevinni, sőt mivel két whisky után már vezetni sem vezethetnék, legfeljebb hívhattam volna rá valakit. Mindenesetre kimondottan örülök, hogy nem keresi tovább a bajt magának, lelép, én pedig az áldozatnak aligha mondható férfi felé fordulok, hogy megbizonyosodjak jóléte felől.

- Megmenteni? - Kérdezek vissza némi hitetlenkedéssel a hangomban. - Azért valljuk be, nem úgy nézel ki, mint akinek megmentőre lenne szüksége. - És bár fogalmam sincs, hogy miért nem próbálta megvédeni magát, talán oka van rá... Talán már nem az első eset és nem akart balhét, talán nem akart egy részeggel leállni, igazából nem az én problémám, mégis egy pillanatra elgondolkoztat, hiszen nem most jöttem le a falvédőről. Ugyanakkor nem az én problémám, én megtettem ami tőlem telt. - Óh, üdv New York-ban! - Nézek rá egy grimasszal, hiszen itt mindennaposnak mondható egy kocsmabunyó. Aztán a következő kijelentésére először majdnem automatikusan ráznám a fejem, hogy elutasítsam őt, de végül mégis valami hülye oknál fogva elfogadom az ajánlatot. Magam sem tudom, hogy miért. Talán éppen azért mert rám férhet egy idegennel való beszélgetés? Igazából bárkivel való beszélgetés. Hogy ne egyszál magamban iszogassak, mint mindig?

- Legyen. Bár előre figyelmeztetlek, hogy nem vagyok egy kimondottan szórakoztató társaság. - Mondom egy halvány mosollyal az arcomon egy vállvonás kíséretében, miközben ezúttal a bár felé vesszük az irányt. - Egy újabb whisky lesz. - Válaszolom ezt félig-meddig a férfinak, félig pedig inkább a pultosnak. - Szóval sűrűn jársz ide? - Kérdezem ügyetlenül, mert őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hogyan kell ismerkedni vagy bármiféle beszélgetést kezdeményezni. Én sokkal inkább egy kihallgatásra vagyok szakosodva, amit most talán nem kellene rajta alkalmaznom. Bár ha jól sejtem a whisky majd segít abban, hogy felengedjen a jég. - Bár ha jól sejtem akkor nem. Máskülönben nem lepett volna meg, hogy már egy italt sem ihat meg az ember nyugodtan. - És már analizálok is, mint egy idióta. Soha nem leszek képes elrugaszkodni a munkámtól, mindenen hatszor átrágom magam és még a saját kérdésemet is megválaszolom helyette. - Bocs, majd elfelejtettem... Jay vagyok. - Nyújtom felé a jobbik kezem és bár nem árulom el neki a teljes nevem, mégis legalább tudjon, hogy szólítani. - Biztosan jól vagy? - Pillantok rá némi aggodalommal, hiszen jókora ütést mért rá le a részeg figura, nem lepődnék meg ha még egy fogát is elhagyta volna benne.

Wicked games

Jayda & Seth

Nem, nem megyek csak úgy oda hozzá, hogy meghívjam egy italra. Nem az én stílusom a "Szia cicus! A vendégem vagy egy italra, ha akarod, ha nem" fajta nyomulás. Én mindenkinél kitapogatom, mivel hívhatnám fel magamra a figyelmét. Biztosra kell mennem, ő meg nem úgy tűnik jelenleg, mint aki éppenséggel társaságra vágyik. Akkor nem egyedül jött volna bús ábrázattal whiskyt iszogatni a sarokban. Legalább az ízlése jó. Szóval mivel is lehetne felhívni egy zsernyák figyelmét, ha nem a fene nagy igazságérzetével? Kivárom megfelelő pillanatot, csak azután lépek. Már rég kiszúrtam a tömegben egy arcot, aki feltehetőleg szívesen beverne nekem egyet ingyen és bérmentve. De azért hergeljük fel még egy kicsit, már csak a hecc kedvéért is. Ha magától nem köt belém. Tudom, kinek is jutna ilyesmi eszébe? Hát nekem. De én sosem voltam átlagos ember, semmilyen értelemben sem.
- Na beszéljünk inkább a kurvákról. Anyád hogy van? - lépek oda széles vigyorra húzott pofával és megpaskolom a vállát, mintha csak egy jó baráthoz léptem volna oda.
- Te meg ki a fasz vagy és mit ugatsz? - kérdi és lesepri a válláról a kezem.
- Ha még egyszer a szádra mered venni anyám én... - kezdene bele, de félbeszakítom és a füléhez hajolok. Direkt nem hangoskodom.
- Ketté pisálsz, mint a hóembert? Ugyan..Anyádék is mentek volna inkább moziba, mikor megfogantál. Az ilyennek, mint te a lepedőn kellett volna száradnia. Remélem, nem akarsz szaporodni. - ontom magamból a sok kedvességet, amire végre reagál is.
- Te kis buzi! - csapódik az ökle az arcom bal felébe, de olyan hévvel, hogy visszatántorodom és nekimegyek az egyik asztalnak. Baszki, még szerencse, hogy jól viselem az ütéseket, bár jobbára mindig kikerülöm, most direkt bele is táncoltam, hogy hatásos legyen. Érzem is, hogy beleszédül a koponyám. Megérzem a vér fémes ízét a számban, a szám is felrepedt. Tökéletes!
- Kiverem a szart is belőled! - ragadja meg a dzsekimet és már ismét ütésre lendíti a karját, ám a jó szamaritánus kis csibe már ott is terem, hogy közbeavatkozzon. Csodás időzítés!
- Ne avatkozz bele ribanc! - köpi oda neki idegében. Aucs! Ez biztos fájhatott a női zsaruegonak. Ekkor a kicsike megvillantja a jelvényét, mire a tag mindjárt elenged és visszább vesz az arcából. Beszari módon hátrálni kezd, majd hirtelen a nyakába kapja a lábait és úgy elszalad, mint egy ijedt kisegér. Mi fasz? Magamban jót szórakozom az egész helyzeten. Hihetetlenek az emberek. Annyira ostobák. És korlátoltak, mint egy lépcsőház. Persze a fene nagy jó kedvem nem ül ki a pofámra, eltorzult képpel nézek rá a zsarukára, közben igyekszem letörölni a vért a számról.
- Voltam már jobban is. De köszönöm. Bár nem vet rám jó fényt, hogy egy nő menti meg a hátsómat, a végén még tényleg melegnek néznek. Pedig nem vagyok az. - nevetek fel, amit egy éles szittegés követ, mert azért tényleg sajog a fél pofám, de kicsit rá kell játszanom, hogy megsajnáljon a bula.
- Lassan az ember már iszogatni sem mehet el anélkül, hogy ne kössenek belé. Elszomorít ez a dolog. - csóválom meg a fejem, majd barátságosan nézek rá a csibére.
- Hagy hívjalak meg egy italra hálám jeléül. Kérlek fogadd el, ne utasíts vissza! - tekintetem kérlelő, jól meg tudom játszani magam, bár a gyomrom is felfordul attól, hogy bárkinek is könyörögnöm kelljen bármiért is. Én inkább a tettek, semmint a szavak embere vagyok.
- Mit iszol? - érdeklődöm meg, miután megteremtettem a megfelelő kontextust kettőnk között. Sokan mondták már nekem, hogy nem vagyok normális, nem vitatkoztam velük. De a cél mindig szentesíti az eszköszt és bármire hajlandó vagyok, csakhogy elnyerjem ennek a kis igazság bajnokának a bizalmát. Ha ehhez egy baszott nagy monokli vagy orrtörés kell, hát vállalom. Jártam már rosszabbul is, szinte nincs olyan csontom, ami ne tört volna már el legalább egyszer. De ebcsont beforr.

Alapjáraton nem tartom magam iszákosnak, sem pedig olyasvalakinek aki az italba fojtaná a bánatát, ám tény és való, hogy mostanában gyakrabban megfordultam egy-egy bárban, mint korábban bármikor. Elég nyilvánvaló, hogy mostanában igencsak nehezemre esik egyben tartani az életem, nem azon gondolkozni, hogy legszívesebben eldobnám azt magamtól. Néha igazán nehéz összeszedni a személyiségem foszlányait, és talán Lara az egyetlen oka annak, hogy egyáltalán megpróbálom. Ő az oka annak is, hogy végül elkezdtem egy pszichiáter után keresni, még akkor is ha a fél havi fizetésem rámegy és a hónap végén valószínűleg Lara lesz az egyetlen aki ételt kap az asztalra. Részben jobban szeretnék lenni, hogy ott lehessek neki és meg tudjam védeni őt a rá leselkedő veszélyektől  és jó anyja lehessek. Ám a napjaim nagy részében a depresszióm ellen küzdök, ami percről percre egyre jobban magába szippant. Erős vagyok, harcolok, de ez kimondottan nehezemre esik. Minden alkalommal mikor már úgy érzem, hogy kezd jobb lenni, valami ismét lerángat a pokol bugyraiba.

Szóval így történt ez ma is. Végre szabad ember lettem, újra saját akarattal rendelkezem, ennek örülnöm kellene. Mégis leginkább csak fáradtnak érzem magam... Lelkileg. Elfáradtam. Belefáradtam a sok őrültségbe ami körülöttem folyik. Éppen ezért is hagytam ma ismételten, hogy Lara az egyik újonnan szerzett barátnőjénél töltse az éjszakát, hiszen egy pizsipartinak nem mondhatok nemet. Ahogyan egy magányos éjszakának sem. Néha jól jön a magány, még akkor is ha azt éppen arra használom ki, hogy az egyik kedvenc Brooklyn-i bárban igyak meg néhány italt. Nincs szükségem társaságra, soha nem voltam egy nagy társasági lény. Ennek a lényege inkább csak, hogy ne egymagamban ücsörögjek a négy fal között, a saját gondolataimba süllyedve, esélyesen ismételten eljutva arra a pontra, ahonnan már nincs vissza út. Mert nem lesz mindig szerencsém. Nem fog mindig valaki rám találni.

Már a második whiskyvel foglalatoskodom mikor felfigyelek valamire. Ahogyan a páros felé emelem a tekintetem, csak azt látom ahogyan az egyik, feltehetősen részeg férfi éppen egy másiknak húz be egyet. Ugyan nem láttam az előzményeket, de a férfi állapotából megítélve, nem is hiszem, hogy szükséges lett volna. Egy szempillantás alatt ugrok fel és indulok meg a páros felé, mert bár már nem vagyok szolgálatban, ennek ellenére nem hiszem, hogy csak szolgálatban kellene védenem az embereket. Egyébként sem igazán van egy kötött munkaidőm. - Minden rendben?! - Kérdezem is végül a párost, ezzel egyidejűleg, egy aprócskát félrehúzva a kabátom, éppen csak annyira, hogy kivillanjon az övemen csillogó jelvény. Őszintén szólva nem szándékozom ma már dolgozni, így aztán a fickó verekedésére való vágyának elijesztésére, ez valószínűleg a legjobb megoldás lesz. Ami végül be is válik. Pillanatok alatt emeli égnek a kezeit, megadva magát, majd hátrál is ki, hogy eltűnhessen az emberek között. - Maga jól van? - Nézek ezzel a férfira aki az ütést kapta.

Wicked games

Jayda & Seth

Épp a reggeli baconos tükörtojásomon nyammogok és nyalom meg a szám szélét, mikor a hírlapot a kezembe véve az öreg Teddy bánatos képe kacsint vissza rám az alábbi szalagcím alatt: "A szenátor nem adja fel a reményt, hogy visszakapja szeretett feleségét"
Szó, mi szó, elég nagy port kavart Theodore Graham szenátor oldalbordájának eltűnése. A nő egyik pillanatról a másikra úgy felszívódott, mint meleg húgy a száraz talajban. És én már tudom, hogy a büdös életben nem fog az előkerülni. Élve legalábbis. De Teddynek nyilván az lenne a jó, ha a zörgős csontjaira se bukkannának rá. Nem mintha nem égette volna hamuvá, de ki tudja. Nem minden csont ég el maradéktalanul, ezért szoktam én a biztosra menni. Szóval annyira nem búval baszott ő, mint ahogy a bánatképe mutatja. Még pár könnycseppet is elmorzsolt a látszat kedvének oltárán. Igen, Teddy bának oka volt arra, hogy a "hőn szeretett asszonyt" kivonja a forgalomból. Túl sokat tudott. A tudás hatalom, bár néha inkább átok. Legalábbis annak, aki nem tudja, hogyan használja fel okosan az információkat. Ez történt Malloryvel is. Vagy Mirella? Tököm se tudja, nem is érdekel. Nem mintha nem tudnám kiolvasni az újságból, ott virít a neve vörös betűkkel a címoldal sarkában a képe alatt. Na mindegy is. A gond ott kezdődik, hogy nem az a kopó lett megbízva a nyomozás vezetésével, akit meg kellett volna bízniuk, hogy az ügy simán haladjon a bizonytalan végkimenetel felé és végül a halott akták között landoljon. Hanem valami igazság bajnoka. És én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy rendezzem a dolgokat. Ami azt jelenti, hogy két opció van. Vagy előkerítek a vezető nyomozóról valami igencsak szaftos és durva titkot, amivel élete végéig lazán zsarolhatom vagy ügyesen elérem, hogy más vegye át a nyomozást, egy olyan ember, aki hozzám hűséges. Az mindegy, mivel érem ezt el. Nos, mivel a nyomifejűnek tényleg nincs semmi kézzelfogható a rovásán, még egy baszott gyorshajtás se, büntetőfékezés, makulátlan, mint egy két napos csecsemő, így maradt a B-terv. Kiszúrtam a nyomozásban részt vevő leggyengébb láncszemet. Jayda Winters. Egy hétköznapi, szorgos kis hangyája New York hangyabolyának. Már lecsekkoltam őt is előzetesen. Kiderítettem róla jószerivel mindent, belenéztem az orvosi aktájába is. Előttem aztán nem sok titka maradt. Egyedülálló, nem veti fel a lóvé, ráadásul még egy pulyát is nevel. Hát nem irigylem a kicsikét. Ennek tetejében ugye nő. Tudom, nem elveszettek ők sem, főleg ha fel kell nevelni egy kölyköt, de pont ez az erősség teszi őt egyben gyengévé és sebezhetővé. Az a kislány. Szóval a mai estém azzal fog telni, hogy ezt az egyébként mutatós kis bigét megpróbálom a magam oldalára állítani. Nem félek bevetni semmit sem a cél érdekében. Összehajtom a lapot, majd lehajtom a maradék narancslevet, aztán meg is kezdem a napi rutinomat.


Kora este berobogok a városba a Nortonnal és beülök a zsernyák bige egyik kedvelt helyére, ami amúgy egy tök hangulatos pub. Lehet többet kellene Brooklynban lógnom. Egy pohár rummal kezdem az estét, de annyira nem akarom elvetni a sulykot, mert részegen kacskázni az utakon nem lenne szerencsés és nem az a célom, hogy a sitten kössek ki és a rácsok vendégszeretetét élvezzem. Várom, hogy a kicsike megérkezzen és kicsit rálazuljon az estére. Addig meg sem közelítem, míg meg nem iszik egy vagy két italt...