A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.
De pontosan ezért is: Önmagunk megismerése egyben önmagunk legyőzését is jelenti.
Emiatt is van az, hogy hiába vagyun annyirak jók mások mgismerésében, elemzésében, önmagunkat a legnehezebb feltárni, hisz' akkor olyan dolgok is a felszínre kerülnek, amit legszívesebben önmagunktól is elrejtenénk.

Mindenki azt mondja, hogy  egy igazán nyugodt, mindig kedves, ártatlan, mosolygós és általában vidám teremtés vagyok.
Habár életem nem volt felhőtlen, ezt mégsem látod rajtam, ha nem ismersz igazán.
Kifelé inkább pozitív kisugárzás árad belőlem, s csak akkor derül ki egy-két sötétebb titok, avagy tragédia az életemből, ha az én is úgy akarom, de erre nem igazán van példa.
Okos lánynak tartanak, aki felelősségteljes, főleg a munkája iránt. Orvosnak születettem, ki csak segíteni akar az embertársain, végül mégis éppen egy börtönben kötök ki, hogy az ottani rabokat toldozgassam-foldozgassam.
Talán a kettő ötvözete, az egészségügy és a bűnüldözés, amiben megtalálnám önmagam, hiszen így nem csak embereken segíthete, hanem részt vehetek valami hatalmasabb dologban, de ezt hagyjuk meg a jövő zenéjének...
Ha munkáról van szó, nem ismerek félelmet, fáradságot, soha nem adom fel, de ez elmondható a privát életemről is, már ami a legfontosabbak megóvását jelenti.
Mindig rendszerességre, pontosságra, praktikusságra, megfontoltságra, a tökéletességre törekszem.
Imádom a növényeket és az állatokat, erről árulkodik az otthonomat körülölelő gyönyörű és hatalmas kert
Van egy kutyusom, Bullet, aki az utóbbi időben az igazi társam, az egyetlen...
Soha nem bántanék senkit és gyűlölöm az agresszió bármely formáját, ami éppenséggel elég irronikus teikntve a tényt, hogy ilyen emberi lények közt dolgozom nap mint nap.
Könnyen barátkozom és beszélgetek emberekkel, habár inkább a másik fél problémáit hallgatom meg. Ugye, ismerős a lelki szemetes fogalma? Na, az vagyok én!
Empatikus és egy jótét lélek vagyok, mégis őszinteség árad szavaimból.
Gyakran helyezek másokat előtérbe önmagammal szemben, ezáltal gyakran elnyomom saját vágyaimat. Jó az életem, nemde?
Érzelmes és szenvedélyes is tudok lenni, ha találok hozzá megfelelő személyt.
Rendkívül hálás tudok lenni, és aki egyszer segített rajtam, azt nehezen hagyom el. Pontosan emiatt alakult úgy, hogy nem tudom elhagyni a férjemet.
Férjemmel élek együtt egy csodás manhattani villában, ami azonban gyakran kong az ürességtől és szeretet hiányától. Ide jönne most az aranykalitkás klisé, de nem ragozom.
Senki sem tudja, hogy az utóbbi időben valójában mennyire boldogtalan a magánéletem.
Egyre inkább elfog a  sejtés, hogy életem társa nem az, akinek mondj magát és sötét titkokat rejteget előlem és a világ elől.
Elég lesz már ennyi rólam? Nem szeretek magamról beszélni…
A többit majd megtudod a játékok során.  


A dániai Dragor nevű halászfalu egyik fagyos reggelén láttam meg a napvilágot, azt hiszem, már akkor is mosolyogva tekintettem a külvilág felé – legalább is hallottam már ilyesmit a nagymamámtól.
Dragor egy hangulatos kis halászfalu, Koppenhága szomszédságában. Kis sárga házai között érdemes,kötelező sétálni egy kicsit minden arra járónak. A kikötőjéből remekül látszik a Malmöbe vezető híd.
A szüleimnek (Frederik Holdberg és Katrine Grimson) , akiknek szerelmük első látásra született, ez nem volt elég, legalább is az apámnak nem.
Mindig valami többet akart, több akart lenni egy kisvárosi srácnál, így először a kisvárosi turizmussal kezdett el foglalkozni, mikor pedig idővel több pénze lett, ingatlanokat vásárolt fel a városkában és adta el külföldi befektetőknek, akik fantáziát láttak a falusi turizmusban vagy éppen pihenésre, megnyugvásra vártak itt.
Azt hiszem, pontosan ezt a nyugalmat hagytuk el öt éves koromban, amikor apa egy jó munkalehetőséget kapott az egyik otthonunkba látogató turistától egy New York-i ingatlan cégnél, amit szinte azonnal el is fogadott. Nekünk válatásunk sem volt.
Ahogy elhagytuk Dragorunkat, úgy változott meg gyökerestől az életünk. Egyre több pénzünk és ez által lehetőségünk volt, jobban éltünk, de a család ugyanakkor kevesebb időt töltött együtt.
Azt mondják, a legtöbb belső tulajdonságomat, a segíteni akarást és az orvostudomány szeretetét anyukámtól örököltem.  Anya Koppenhágában végezte el az ápolóképzőt, és ápolónőként is dolgozott. Nekem azonban már sokkalta több lehetőségem volt, így beírtam az orvosi egyetemet, amit könnyűszerrel elvégeztem. Mert valamit örököltem apámtól is: méghozzá az eltökéltségemet.
Hiába változott meg az életünk, még midnig összetartunk, tisztelem és szeretem a szüleimet, hiszen nekik köszönhetem, hogy az lehetek, aki akarok lenni. Bármit megtennék értük, még ha az utóbbi időben, miután férhez mentem, már nem vagyuk velük annyira nyílt, hiszen a csodásnak tűnő házasságom szörnyű titkokat rejteget.
Hogy kamatoztatni tudjam az egészségügyi tudásomat, szinte azonnal elfogadtam egy apám barátja által kínál álleslehetőséget a New York-hoz 30 km-re elhelyezkedő Sing Sing szigorított fegyházban. Nem érdekelt, hogy miről van szó, csak a dolgozni akarás hajtott.
A szüleim nagyon büszkék voltak rám, azonban a börtön környéke koránt sem volt biztonságos.
Apa is még több hatalomra tett szert és eljutott odáig hogy saját ingatlan irodája lett, ahol halomra keresték fel a pénzes ügyfelek. Egyre több épület felől döntött ő, még középületek eladását is bíztak ré.
Történt egyszer, hogy szintúgy egy középületről - valami régi iskola -, lévén szó, sokan pályáztak a helyre. Még egy bűnszervezet is szemet vetet rá, de apám megmaradt becsületes embernek, így esze ágában sem volt nekik adni. Hiába győzködték, fenyegették, próbálták ellehetetleníteni, nem hatottak rá.
Egyik délután műszakom után, a szüleim jöttek el értem a munkahelyemre, mert közvetlenül utána valami rendezvényre voltunk hivatalosak. Éppen az autó felé tartottunk, amikor két sötét ruhába bújt, maszkos idegen ránk támadt, pontosabban az apámra.
Azt hiszem, már láttam is őt meghalni, de akkor megjelent a semmiből egy magas, sötét hajú férfi és amolyan őrangyalként elintézve a két fickót, megmentett mindenkit.
Őrangyal? Milyen vicces. Hogy a mostani dolgok tudatában vagyok, látom, hogy mennyire buta és naiv voltam akkor.
A férfi neve Gabriel M. Sanders volt és jól menő ügyvéd, aki a megmentésünk után szinte azonnal udvarolni kezdett nekem.
Engem elvakított az, amit az apámért tett, apám pedig megkedvelte, mert ügyvédként segített neki a munkájában.
Amolyan barátfélék lettek, s rövid időn belül, én pedig az ő hivatalos barátnője lettem, ezt pedig hamarosan házasság követte.
Igazából kevés lány mondott volna neki nemet, hiszen, kedves, előzékeny, férfias, úriember és nem utolsósorban nagyon jóképű volt.
Hamarosan összeköltöztünk a belvárosi villájában, ahol pár hónapig olyan volt, mintha a mézes heteinket éltük volna. Azonban ezután hamarosan minden megváltozott, főleg ő: komor, mindig rosszkedvű, rideg és hirtelen haragú lett. Állandó féltékenység jellemezte, még akkor is, amikor dolgozni mentem. Aztán kezdett egyre későbbi órákban, szétszórtabban hazajárni, és én tudtam, hogy valami nagyon nem stimmel vele.
Időközben a férjem egyre magasabbra tört, felső körökből szerezte a barátait, míg végül a Nagy Alma városi tanácsának  vezetőjévé tették meg.
Idővel rájöttem, hogy nem ismerem a férfit, akivel össze akartam kötni az életem. Éreztem, hogy sötét ügyekbe bonyolódott, talán mindig is benne volt.
Természetesen átkutattam az irodáját és a feltételezésem beigazolódni látszott, Gabrielnek sok köze volt fekete ügyletekhez, vagyis nekik (is) dolgozhatott.
Amikor már nem bírtam magammal, felelősségre vontam őt, de ő nem adott nekem konkrét választ, ezért úgy döntöttem, hogy elhagyom, hiszen a bűnözés minden formáját megvetettem.
Ekkor kaptam életemben a legnagyobb pofont, pontosabban szó szerint egy pofon személyében egyenesen tőle.
Nem volt maradásom, de ekkor térden állva könyörgött nekem és szó szerint sírással meggyőzött, hogy maradjak vele.
Habár ezután többé nem bántott, éreztem, hogy ez volt az a pont, amikor elveszett engem, s igen, hálából még vele maradtam, hiszen figyelmeztetett arra, hogy apám neki köszönheti az életét.
Ráadásul azt sem akartam, hogy valami folytán tönkretegye a szüleimet, így tehát úgy tettem, mintha minden rendben lenne.
Titkon azonban tovább kutatok utána, míg nem lesz ellene elég bizonyítékom, hogy lecsukassam.
Rájöttem, hogy őt magát sosem szerettem, inkább azt az álruhába bújtatott hőst, aki azon a szerencsétlen éjjelen megjelent és megvédte a családomat.
Idővel olyan foszlányokat is elcsíptem, hogy ő maga volt, aki megszervezte az egészet, hogy ezzel megszerezzen engem, de még tovább kell kutatnom, hogy minden biztos legyen...