Éppen elterültem a pöttöm kanapénkon, amikor meghallom: csöngetnek. Vadul zeng a Beatles korong, úgyhogy többedszerre hallom csak meg, amikor a lejátszó egyik számról a másikra vált. Különös, hogy odalentről nem zörgettek még fel azzal a parfissal. Kezdem hiányolni az otthoni kertes házat. Maya nincs itthon, valahol a városban lófrál, úgyhogy szabadon garázdálkodhatok.
- Megyeeeek! - ordítom az ajtón túlra ahelyett, hogy első gondolatomként lehalkítanám a zenét. A varrótűt  az aktuálisan javított bábuba szúrom, hogy könnyedén folytathassam, magam mellé dobom, majd feltápászkodom és mezítelen talppal slattyogok az ajtóhoz.
- Nyitooooooooom! - és ügyetlenkedek egy sort, de hamarost kattan a zár, nyílik az ajtó. - Ó, Zoe! Helló! Gyere be! - invitálom. Ahogy pedig az illatokat is megérzem, összefut a nyál a számban.

Jó, megfogadtam, mikor még Kubában voltam, hogy ezt a szép zöld növényt akkor és csakis akkor fogom felhasználni, mikor úgy érzem ideje van, vagy épp vészhelyzet. Hát igaz vészhelyzet nincs, viszont önsajnálat az a mai nappal nem is kevés. Mondtam már, hogy Damien észre sem vesz? Hogy még mindig nem sikerült egyről a kettőre jutnom vele, holott már évek teltek és múltak, és már volt nős, most elvált, nekem volt pasim, már egyszer el is költöztem, de egyszerűen képtelen vagyok szabadulni tőle?!
Szóval igen, azt hiszem, hogy ma pont erre van szükségem. Erre a csodás illatú kis növényre, melyet oly lelkesen daraboltam bele a muffinba és sütöttem meg az egészet úgy, mint egy igazi konyhatündér.
Pedig valójában nem is tudok sütni...
És mivel az ivásnál is csak az ökör eszik magában úgy gondolom, ez a sütizésre is igaz. Soha nem jó egyedül sütizni!
Szóval magamra kapok egy kapucnis pulcsit, meg a kedvenc, rózsaszín nyuszi alakú mamuszomat és átblattyogok a szomszédba.
Egyik kezemmel a csengőre tapadok, a másikkal a sütiket egyensúlyozom.
- Á helló! A zenéből ítélve reménykedtem abban, hogy itthon vagy. - hadarom, majd a lány orra alá dugom a muffinokat.
- Szereted a sütit? Unatkozom. Sütöttem. Megesszük? - kérdezem tőle, majd egy lépéssel közelebb kerülök, mintegy ezzel célozva arra, hogy amúgy a folyosón hideg van. Hogy még ha ő nem is érzi, szaga van a süteménynek... és hogy be kellene hívnia.

Elnevetem magam meghallva az első mondatát, igaz a zenétől a szájmozgást figyelem, ahogy formálja a hangokat, úgy veszem ki a szavakat.
- Persze, hogy megesszük! - Szupeeeeer, úgysem tudok ügyesen sütni, mindig deformáltra sikerült, a konyha meg olyan, mint valami csatatér, szinte bánom, hogy nincs nekem is varázspálcám, mint a Harry Potterben, akkor egy szemvillanás alatt feltakarítanám. - Mondom gyere beee! - nem tudom miért kiabálok, úgy érzem magam, mint valami buliban, de legalább ezúttal biztosan meghallja. - Helyezd magad kényelembe! Kérsz valamit inni?
Becsukom mögötte az ajtót, aztán a lejátszóhoz ugróiskolázok a földön heverő tárgyak között, hogy lehalkíthassam, visszafelé meg felkapkodom őket és az egyik mai napig ott álló dobozba hajítom őket. Aztán találok egy tiszta zoknit, meg egy másikat, nem pár, de hideg van, úgyhogy féllábon ugrálva a tappancsaimra húzom őket. Mázli, hogy nem terültem ki a padlón.
- Várj! Bele ne csüccsenj a tűbe! - kiáltok rá figyelmeztetően, ahogy eszembe jut az otthagyott figura, és megindulok felé, hogy elvehessem és én is ledobhassam magam.

Valójában hazudnék ha azt állítanám, hogy értem mit mond a zene hangereje miatt. Azonban akármennyire is szarul megy a szájról olvasás, a mosolyából ítélve, meg abból, hogy arrébb áll - a sütizést, mint cselekvést igennek veszem, ez pedig az én arcomra is felfesti, azt a bizonyos jóleső görbét, a felfelé rajzolt zárójelet.
- Hát akkor bemegyek! - kiabálom vissza, mint egy idióta, majd a tálcát egyensúlyozva a tenyeremen belépek az apró lakásba. Mint már annyiszor most is elcsodálkozom a kavalkádon ami fogad. Hát én sem vagyok kifejezetten rosszban a színekkel, de ez a lakás a vidám árnyalataival örökké kiránt a szürke hétköznapokból. Arról nem beszélve, hogy Molly nem kifezetten a pedánsság példaképe, én pedig imádom a káoszt, ami körbeveszi. Jólesik elbújni a személyes tárgyai között, mert mindegyikből valami jóleső energia árad, és ha én laknék itt, én is azt szeretném, hogy örökké körbe vegyenek.
- Miből lehet választani? - kérdezem üvöltve, miközben a lejátszót lehalkítja, így immár a szomszéd is hallhatja, hogy mit kérdeztem tőle, erre pedig önkéntelenül is felvihogok.
- Igazából nem vagyok válogatós! - mondom, majd leteszem a földre a sütit és máris mellé ülök törökülésbe. Nem érdekel az ágy, vagy bármilyen fotel. A föld a legjobb még akkor is ha hideg talán.
- Cuki a zoknid! - nézek rá, majd önkéntelenül is megsimogatom a lábamon lévő mamuszomat. Ha másban nem is, ebben tökéletesen megegyezünk. Cuki zoknihoz cuki mamusz dukál.
- Vegyél sütit! - kínálom rögvest. - De lehet emellé csak vizet kellene innunk... - mondom merengve. Hiszen elég sok zölddel pakoltam tele a muffinomat. És már csak abban bízok, hogy ez tényleg annyira jó cucc, hogy nem fog elaltatni se engem se Mollyt.