Didergősen húzom össze magamon a kabátot. Nem nekem való a tél. Utálom ezt a rengeteg nehéz ruhát, a sapkáról nem is beszélve (amit természetesen most is csak a zsebemben hordok). Az ujjaim is majd lefagynak, úgyhogy csak az a kettő lóg ki a kabátból, amik között a cigarettámat tartom. Hivatalosan már vége az őszi félév szorgalmi időszakának, így úszom a szabadidőben. A vizsgákra sem kell különösebben készülnöm, úgyhogy ez az év legkevésbé stresszes időszaka - legalábbis ilyen szempontból. Karácsony körül még több ember rohangál az utcákon és még könnyebb "elszórt" bankókat összeszedni. Ma a reggeli kis nézeteltérés után főleg csak az utcákat jártam, tengettem az időt. Volt időm hazamenni (szerencsére már az üres kecóba), tusolni, tiszta gúnyába bújni, és még egy tacót is benyomtam ebéd gyanánt. Az ünnepeket a lazaságtól függetlenül nem szeretem, a legtöbb elbaszottul normális ember hazamegy, nem velem jár bulizni. Szerencsére mindig akadnak kivételek, és biztos vagyok benne, hogy idén is lesz kivel töltsem a pirosnapos estéket... Azonban az is több, mint biztos, hogy az a valaki nem Molly lesz. Keserű a dohány, ahogy megnyalom az ajkam és rajta a kiszáradt sebet. Biztosan haza fog menni a lány, ami újabb két hosszú hétnyi várakozást jelent majd - hiába dolgozom kitartóan a kegyeiért. Néha megfordul a fejemben, hogy csak szórakozásból húzza az agyam, legtöbbször azonban meglepően örömömet lelem a magas könyvek polcról lehalászásában is. Azért jöttem elé, hogy még ezt a mai napot.. délután kihasználhassuk. Remélem, hogy nem siet csomagolni, vagy legalább segíthetek neki a csomagolásban... Jól rémlik, hogy azt mondta, a szobatársa már tegnap este hazament? A telefonomra nézek, de nem írt, hogy tovább tartana az óra, úgyhogy bármelyik pillanatban megjelenhet. A kiszámíthatatlan mai elfoglaltságom miatt még most pötyögök három SMS-t és lenémítom a telefont. Éppen időben dobok be egy rágót és pöckölöm el a cigim végét, mert már látom is a közeledő csajomat. Tőlem aztán bele is pusztulhat bárki az elvonási tüneteibe, de mostantól csak vele vagyok hajlandó foglalkozni. Hátha elfelejtem az egészet, ami holnap vár. - Szia - lépek elé, még mielőtt odaérne hozzám. Átfagyott jobbom a derekára csúszik, így húzom közelebb magamhoz egy könnyűnek tervezett csókra. Egyből jobb lesz a hőérzetem, ahogy felpezsdíti kicsit a vérem, a hosszú szünet gondolatára pedig tovább húzom a pillanatot. Édes és magával hozta a benti melegséget, erős ellentéte az én feltehetően dohány-mentol illatú-izű leheletemnek. Szórakozottan megharapom az ajkam, ahogy eltávolodok tőle egy kicsit, de azonnal meg is bánom a csípős fájdalom miatt, amit okoz. Sokszor fogom még ezt megszívni ma, igaz? - Milyen napod volt? - érdeklődöm könnyedén, ahogy a kezéért nyúlok. - Éhes vagy? - A legfontosabb kérdések érkeznek először, ugyebár.
Mindig elfelejtem, milyen érzékeny tud lenni a bőr borotválkozást követően. Azon a keskeny részen, nevezzük a könnyebbség kedvéért ezentúl Sarkvidéki övnek, ahol a combközépig érő harisnyám és a szoknyám közti hézag szabad áramlást enged a fagyos, téli levegőnek, mintha jeges borogatás lenne a lábaim köré tekerve, egyébiránt pedig egész nap olyan érzésem van, mintha meztelen volnék. Még a kedvenc harisnyám is irritál, alig bírom megállni, hogy végigfuttassam a felszínén a körmeimet. Apropó, a körmeimet is olyan rövidre vágtam, mint legutoljára talán nyolcéves koromban, hogy még véletlenül se tegyek kárt Jeremiah-ban, szóval a viszketés enyhítése mindenképp megmaradna a plátóiságnál. Hogy ez a tény segítségemre van-e abban, hogy megfeledkezzek a kényelmetlen érzésről, és a ma este helyett az vizsgafelkészítő órára koncentráljak? A legkevésbé sem. Utoljára abban az időszakban küzdöttem ilyen nehézségekkel, mikor rajtakaptam az anyámat, amint egy idegen férfit próbált meg kicsempészni a hátsó ajtón, és egy teljes étkészlet ripityára törését követően beindult a szüleim válásának látszólag soha véget nem érő folyamata -, de mindaddig és egészen azóta soha nem okozott problémát, hogy a kötelességemre koncentráljak. Főleg nem egy fiú miatt. Valahol érthető, hiszen csakis egy ilyen alkalom létezik egy lány, egy nő életében, és ha valaki, én ragaszkodom hozzá, hogy az minden részletében tökéletes legyen. Azt hiszem, sosem használtam még annyiszor a Google-t, mint az utóbbi egy hét leforgása alatt, úgy takargatva aztán Jeremiah előtt a kereséshez ajánlott korábbi kulcsszavakat, mintha legalábbis az elnök jövőhavi időbeosztását rejtegetném a telefonomon. Láttam rajta, hogy megütközik, mégsem tette szóvá a különös viselkedésemet. Gondolom pontosan ugyanazért, amiért én sem feszegetem soha a családi hátterét, vagy a múltjának pontos részleteit, amelyekre furcsa módon sosem tér ki tüzetesebben. Első hallásra akár törékenynek is tűnhet a kettőnk közt fennálló egyensúly, pedig sosem bíztam még ennyire semmiben, amin egy másik emberrel kellett osztoznom. Arról már közel sem vagyok így meggyőződve, hogy megértette a ma estére vonatkozó célzásomat. Nem biztos, hogy ugyanilyen lelkes lennék, ha kudarcba fulladnának a terveim, bármennyire édes is a várakozás, ha róla van szó. Most összegyűjtöttem hozzá a bátorságomat, ha viszont további két hétig nem látom őt, még a januári vizsgákra való felkészülés mellett is bőven elég időm lesz túlaggódni a helyzetet.
Elsőként pattanok fel a székemből, amint véget ér az óra, ám a kijárat helyett a mosdó felé veszem az irányt. Kavarog a gyomrom. A csapnak támaszkodva szívom be és fújom ki a levegőt egyszer, kétszer, majd háromszor, és csak azután veszek elő egy rágót, hogy meggyőződtem róla, nem fog visszaköszönni az ebédemmel együtt. Igyekszem elnyomni a késztetést, hogy kapkodjak, mert tudom, hogy ha nem hagynék magamnak elég időt a felkészülésre, azzal csak az izgatottságomat leplezném le Jeremiah előtt. Úgy kell viselkednem, mint egy teljesen átlagos napon. Miután az épületből kiérve végül megpillantom őt, már egyáltalán nem esik nehezemre, hogy így tegyek; anélkül, hogy észrevenném, rögtön gyorsítok a lépteimen, hogy minél hamarabb átszeljem a kettőnk közt húzódó teret. Az első héten elhatároztam, hogy leszoktatom a nikotinról, de valahogy azóta sem került rá sor. Nem jelenteném ki, hogy teljes mértékben meggondoltam magamat és lefújtam az akciót, inkább úgy fogalmaznék, határozatlan időre felfüggesztettem az ezzel kapcsolatos ambícióimat. Mostanra ugyanis a cigarettafüstöt és a kesernyésen mentolos ízt ugyanúgy hozzá kötöm, akár a kedvenc kávéjának az ízét, vagy a bőrének illatát, és ha valami, valamilyen módon hozzá kapcsolódik, azt nehezemre esik utálni. - Szia - köszöntöm boldogan, csillogó szemekkel. Szavaim apró párafelhőt formálnak a levegőben, kesztyűbe bújtatott ujjaim észrevétlenül csúsznak a hátára, ahogy magához von egy csókra. A fejem búbjától kezdve egészen a kis lábujjamig minden egyes porcikám beleborzong az ajkai érintésébe. Olyannyira eltereli a figyelmemet a viszontlátása iránt érzett öröm, hogy csak azután veszem észre a száján éktelenkedő sebet, hogy távolabb húzódunk egymástól, ő pedig (szinte menetrendszerűen) az ajkába harap. - Inkább áruld el, honnan szerezted ezt - hárítom el a kérdéseit aggodalmasan. Első ránézésre olyan, mintha egyszerűen felrepedt volna a zord időjárás miatt, de láttam a fájdalmas fintort az arcán, illetve mintha fel is lenne dagadva egy kicsit. Azért a kezét nagyon hálásan elfogadom. - Egy kicsit éhes vagyok - mondom végül, ha (ideiglenesen) kimerítettük az előbbi témát, habár az aggódásom nem múlik el nyomtalanul. Mellesleg majdnem mindig ugyanez a válaszom, ha megkérdezi, éhes vagyok-e, méghozzá szolidaritásból: úgy tűnik, mintha Jeremiah bármikor, de leginkább mindig tudna enni. - Esetleg hozhatnánk valahonnan elvitelre. - Ennél ártatlanabbul nem is utalhatnék rá, hogy ragaszkodom a kitervelt célállomásunkhoz.
Esküszöm, nem értem a lányokat. Már távolról kiszúrom a szoknya alól kikukucskáló combjait, és tényleg ínycsiklandozó látvány, mégis az fordul meg (másodjára) a fejemben, hogyan képes elviselni a hideget, miközben én a kezemet is a zsebemben tartom? Egyáltalán nem hiszem, hogy érzéketlen lenne, sőt, szinte hallom, hogyan sóhajtana fel, ha megsimítanám azt a vakmerő kis sávot... Talán éppen úgy, mint a legforróbb csókjainknál, talán még szabadabban és... Biztosan direkt csinálja. Nem lehet véletlen, hogy vállalja a tél karcoló levegőjét, hogy felvágjon egy kis csupasz bőrrel. Nekem szól. Ettől csak még jobban tetszik. Remélem, tudja. Meg sem próbálom titkolni. Azt mondják, a férfiak figyelmetlenek, én viszont néha áldanám az eget, ha a nők is képesek lennének elsiklani a jelentéktelen apróságok felett - vagy legalábbis első szóra megértenék és elfogadnák, hogy az általuk firtatott téma tényleg minimális fontossággal bír. A számonkérésére válaszul úgy húzom be az alsó ajkam, mintha ez a mozdulat véglegesen elrejtené a sérülésem és a vele járó megaláztatást. Hogyan adhatjuk be szépen bárkinek, hogy anyám pasija szerint csak lógatom a lábam, mivel nem pörög eléggé a bolt? Egyáltalán milyen bolt? Nagyon jó kérdés lenne ez, Miss Reynolds, de nem adok rá lehetőséget, hogy feltedd. - Fogalmam sincs - kezdek bele ártatlanul. Nem akarom túljátszani, hogy azt sem értem, miről beszél, hiszen nem vagyok hülye, folyamatosan érzem azt a jellegzetes feszítő érzést... Éppen csak a csókja feledtette el velem egy pillanatra. - Az az egyetlen ötletem, hogy tegnap kicsípte a hideg, álmomban pedig ráharaphattam... De a puszi biztosan jót tesz neki. - Hamiskásan felfelé kanyarodik a szám széle, és gyorsan oda is hajolok hozzá újra, hogy elfojtsam a további kérdéseket. Akár azt is megtehettem volna, hogy elodázom a mai találkozónkat... De nem várhatunk egy életen át arra, hogy minden sebem begyógyuljon. Jobban kell igyekeznem, hogy ne legyen több ilyen, és akkor kamuznom sem kell vagy azon izgulni, mennyire könnyen kajálja be. - Borzasztóan fest? - kérdezi a hiúságom, és ezúttal lebiggyesztem a sérültet. Remélem, nem vesz el semmit a megnyerő összképből, haha. Alig várom, hogy egyszer nagyon éhes legyen! Jobban belegondolva ez nem teljesen igaz, senkinek sem kívánom, neki pedig aztán főleg nem, hogy küzdenie kelljen az éhségével, mégis maga a drámai bejelentés, miszerint nagyon éhes, zene lenne a füleimnek. Tényleg kíváncsi vagyok, tud-e ilyesmit a pocakja vagy valamilyen varázslatos módon mindig vannak tartalékai. Újabb dolog, amivel kapcsolatban beavathatna a titkaiba. - Elvitelre? - kérdezek vissza gondolkozás nélkül. - Idekint azért elég hűvös van... - kezdek bele az értetlenkedésem kimagyarázásába, azonban időközben nekem is leesik a húszfillér. - Vagy beszökhetek veled a koliba? Jó leszek, ígérem!- Tisztában voltam vele eddig is, hogy a végcél a kollégium lesz, bár szerettem volna halogatni a pillanatot, amikor el kell válnom tőle; most úgy tűnik, a hazakísérés nem merül ki a kísérésben, mitöbb, elhinti a reményét a közös befejezésnek. Hirtelen már nem is érdekel annyira a kaja. Meg semmi más. Csak hogy végre... Úriembernek lenni rohadtul megterhelő feladat, és nem az ajtónyitogatás miatt. Most azonban nem kockáztathatok, mert ha félreértem, bizony kaja nélkül (IS) maradunk. Legalább egy biztos örömforrást kell beiktatunk, de a több mindig jobb. - Kínai? Biztos vagyok benne, hogy útbaesik egy. - Nem túl fűszeres, nem túl időigényes, kéred, kapod, mehetsz, lehet enni melegen és hidegen is, másnap reggel is tökéletes, és egy estét még hűtő nélkül is kibír. Nekünk való. Remélem.
Nem tudom eldönteni, hogy én vagyok túlságosan bizalmatlan és gyanakvó vele szemben, vagy Jeremiah-val nem stimmel valami. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy nem ez a megfelelő időpont, hogy a kérdés végére járjak. Hagyom, hogy egy újabb puszival fojtsa belém minden puhatolózásra vonatkozó szándékomat - ez a húzás mellesleg az előbbi tanácstalanságánál is átlátszóbb. Ideje beismernem magamnak, hogy immár jobban féltem az ő testi-lelki épségét, illetve a kapcsolatunk alakulását, mint saját magamat a csalódástól. Fogadni mernék rá, hogy később még bánni fogom ezt a vak óvatlanságot, de jelen pillanatban bármit megadnék érte, ha csak fél percig is megfeledkezhetnék minden kételyemről. - Igazából elég szexi - vonok vállat egy sunyi kis mosollyal a szám szegletében. Csak félig mondom azért, hogy jobban érezze magát. Másrészt valahogy meg kell alapoznunk az estét, haha! - De ne aggódj, gyógyításra esküdtem fel, szóval nem fogom hátráltatni a javulását. - Hogy alátámasszam a szavaimat, máris újabb puszit nyomok az ajkaira. Aztán még egyet, mert az első után már nem lehet csak úgy abbahagyni. Ha nem utazott volna haza az egyetem háromnegyede, most biztos tucatjával kezdenének körülöttünk füttyögni, vagy hányást szimulálni. Ha már itt tartunk, kimondottan élvezem, hogy újra annyi privát terünk van, mint kezdetekben. Jeremiah megdöbbentően sok embert ismer, nem csak a mi karunkról, hanem az összes többiről is, ebből kifolyólag nehéz úgy végigmenni a folyosón, vagy akár az udvaron, hogy ne köszönjenek rá vagy jöjjenek oda dumálni hozzá. Láthatólag mindenki szeretné fenntartani vele a jó kapcsolatot. Persze, egyáltalán nem jelent hátrányt, hogy a segítségével új kapcsolatokra tehetek szert, illetve behatóbb információkhoz jutok a már meglévő ismerőseimről. A tudás hatalom; mi sem igazolhatná ezt jobban az üzlet hirtelen fellendülésénél. Belegondolva elég szomorú, hogy egyeseknek még a téli szünet alatt is a közreműködésemre van szükségük ahhoz, hogy fenntartsák a jókedvüket. Szinte hallom, ahogyan leesik neki a tantusz, mit is jelent esetünkben az elvitelre kért vacsora. Meg sem kísérlem elrejteni a vigyoromat, mikor még rá is kérdez, beszökhet-e hozzám a kollégiumba. Végül is nem gond, ha nem bízza el magát, sőt, van valami hihetetlenül aranyos ebben a jóhiszeműségben. Hacsak nem színleli ezt is?! Feltétlenül abba kell hagynom az állandó gyanakvást, mielőtt elrontja az esténket. Meg egyébként is. Hirtelen megtorpanok, hogy szembefordulhassak vele. - Egy feltétellel - emelem fel figyelmeztetően a mutatóujjamat. Mielőtt még kíváncsiskodni kezdene, ujjamat finoman az ajkaira simítva hallgattatom el, majd szabad kezemmel a kapucnijába kapaszkodva, lábujjhegyen pipiskedve suttogok a fülébe. - Meg kell ígérned, hogy nem viselkedsz jól. - Gyors csókot lehelek a nyakának ici-pici fedetlenül maradt részére, majd mielőtt bármit is reagálhatna, elkapom az előbb szabadjára eresztett kezét, és folytatom az utunkat a kollégium felé, mintha mi sem történt volna. Igen, Jeremiah, csak képzelődtél. - Nem rossz a kínai, de tudok egy jó mexikóit a közelben - kacsintok rá. Mondanom sem kell, az együtt töltött hónapok alatt sem vált a kedvencemmé a mexikói konyha, viszont találtam néhány egészen ínyemre való fogást, és kész vagyok ennyi kompromisszumra, ha azzal örömet szerezhetek neki. Habár a Google szerint nem a legnyerőbb ötlet fűszereset enni... azelőtt. - Mondjuk ahogy elnéztem az étlapjukat, tele vannak sertésből készült fogásokkal - húzom el a számat.
Elégedetten veszem tudomásul, hogy még ha nem is győzöm meg teljesen, elengedi a kérdést. Szeretném elmondani neki, hogy ez a legjobb, amit tehet - jobb, ha kimarad az életem zűrösebb részeiből; jobb, ha nem is kíváncsi rájuk és hagyja, hogy magam kezeljem. Hiszen tudom kezelni. A rosszalkodós mosolya elfeledteti velem a kellemetlen gondolatokat - sokkal izgalmasabbak jutnak az eszembe. - Ha tetszik... - kezdek bele, de belém fojtja a szót. - ... meg is ... tarthatjuk - fejezem be vigyorogva két újabb puszi között. Ha nem lenne ilyen cseszett hideg, nem is kellene mennünk sehová, tudnék még ácsorogni itt, ajkával az ajkamon. Sebesült ajkamon. Biztos vagyok benne, hogy gyógyító hatással lesz rá, hiszen már a hangulatom is sokkal jobb; fizikailag miért ne érhetne el hasonló javulást? Az apró célzás, miszerint a szobája közelébe kerülök, máris erős fizikai fellendüléssel kecsegtet, azonban nagyon óvatosan igyekszem nem túl magabiztos lenni - a lányok olyasféle lények, akiket könnyű félreérteni és azt sosem viselik jól. Mellesleg, én sem viselem ám túl jól a csalódást, úgyhogy jobb, ha nem élem bele magam idejekorán semmibe... Ez viszont mintha nem lenne neki elég, mintha pontosan az lenne a célja, hogy felkeltse az érdeklődésem és a lelkesedésem és a türelmetlenségem - hiszen pontosan ezt éri el. Kérdés nélkül emelem csak fel a szemöldököm, amíg megosztja velem azt az egy feltételt... Biztos vagyok benne, hogy bármit megtennék neki, amit csak kér, ezzel csak még jobban felcsigáz. Libabőrös leszek a suttogásától és úgy engedem ki a levegőt, mintha percekre bent ragadt volna. Kénytelen megrántani egy kicsit, hogy a lábaim újra mozgásba lendüljenek, ezután viszont képes vagyok úgy menetelni tovább, mintha mi sem történt volna. Leszámítva az önelégült félmosolyt az arcomon, és a folyamatosan növekvő sóvárgást belül. Az ujja köré csavart ez a lány. Enyhe önjózanító célzattal visszatérek a kaja témára, gondosan megfontolva, miért lenne bölcs döntés a kínai, ő azonban más mellett kardoskodik. Könnyen kiismerhető vagyok, azt hiszem. Kell egy pillanat, mire felfogom, miért emeli így ki a disznóhúst. Hogy lehet valaki ennyire figyelmes? Senki sem köti össze Jeremiah vallási hagyományait az étkezésemmel - feltehetően senkit sem érdekel annyira, milyen elvek szerint élem az életem. - Nem gond. Hacsak nem árulsz be a szüleimnél. - Cinkosan pillantok rá. - Azt hittem, nem rajongsz a mexikói konyháért - viszonzom a figyelmességet. Valójában nehéz lenne megmondani, milyen kaja iránt rajong, mintha csak az én életemben lenne ilyen fontos szerepe a folyamatos zabának. - Lehet, most valami könnyebb nekem is jobban esne. - Természetesen nincs olyan pillanat, amikor ne tudnék beverni bármit és akármennyit abból, amit egy mexikói étterem kínálni tud, viszont ha véletlenül egy kicsit is megviseli a kislány pocakját az étel, a viselkedésemtől teljesen függetlenül elmarad a desszert. Azért ezt nem kockáztatnám. - Bízz bennem - fűzöm hozzá egy kacsintás kíséretében. Csak bízd rám magad egész estére. Túl sokat gondolkozik egyébként is, és van egy olyan gyanúm, kész forgatókönyve van a folytatásra is, pedig annyira ismerhet már, hogy tudja, nálam ritkán mennek terv szerint a dolgok. - Végül nem válaszoltál, milyen volt az óra - erőltetem egy kicsit a beszélgetést, hogy ne szabaduljanak el a gondolataim teljesen. Sajnos azt nem tehetem meg, hogy kaja nélkül kapkodósra vegyem a figurát, és taxiba pattanva három percen belül a kollégiumhoz érjünk - főleg azért, mert talán még a kocsiból sem hagynám kiszállni. - Remélem, volt értelme tovább maradnod miatta. - Nem, biztosan nem tudnék nyugodtan ülni mellette - még így a séta okés, finoman simítom meg az ujjait újra és újra, már abban a hitben ringatva magam, hogy a következő pillanatban bárhol megérinthet velük. Ez életem leghosszabb pillanata. Végül a megállapodásunknak megfelelő kajáldába fordulunk be, és arra bárki bátran fogadhat, hogy kivételesen gyorsan sikerül vacsorát választanom, majd fizetnem. Ez most egy terv!
- Persze, az előbbi grimaszod is pont ezt sugallta - válaszolom nem kevés szarkazmussal a hangomban. Imádom, mikor az ajkaimon érezhetem a mosolyát, az arcán elterülő csintalan vigyort nemkülönben, ezért is olyan nehéz, hogy némi komolyságot erőltessek magamra. Hiába vicceljük el a helyzetet, továbbra is ott motoszkál a fejemben az iránta érzett aggodalom és az újabb csokor kérdés, amit magamba kell fojtanom. A kívánságom, úgy tűnik, értő fülekre talál, ugyanis nem kis húzóerőre van szükségem, hogy ismét útnak indítsam Jeremiah-t. Bevallom őszintén, kicsit tartottam tőle, hogy kevésbé sikerül majd hatásosra az ötletem, mint ahogyan én azt fejben megálmodtam - de hát bátraké a szerencse, nem igaz? - Tudod, hogy hangzik ez nekem? - vonom fel a szemöldökömet. - Mint egy tökéletes eszköz a zsarolásra. Most már nincs más dolgom, mint készíteni rólad néhány lesi fotót, miközben sertéshúst eszel, és életed végéig Büszkeség és balítéletet kell majd nézned. - Olyan elégedett mosolyt villantok rá, mintha nem is ő lett volna az, aki elültette a fejemben az árulkodás gondolatát. Honnan is ismerős ez? Tudom, hogy ő nem tartja magát vallásosnak, viszont abban is biztos vagyok, hogy a szüleinek nem esne jól, ha tudomást szereznének róla, hogy ilyen régóta fittyet hány a nézeteikre. Nem szeretnék az a barátnő lenni, aki még biztatja is erre, miközben nagyon jól tudom, milyen komoly konfliktusokat tud szülni egy ilyen vita. - Mellesleg, ahhoz beszélőviszonyban kéne állnom a szüleiddel - ejtek el egy finom utalást. Ha lehet hinni a párkapcsolati könyveknek, lassan eljön az ideje, hogy bemutassuk egymást a családnak. - Azt hiszem, kezdem megszeretni. - Úgy vonok vállat, mintha a sokatmondó mosoly az ajkaimon semmit sem jelentene. Hálás vagyok, amiért kiment minket a csípős-dilemmából. A rákövetkező szavaiért még inkább; ellágyulva simítom meg a kézfejét a hüvelykujjammal. - Rendben van. Hogy válaszolhatnék erre a kérdésre anélkül, hogy bevallanám, egész órán csak rajta, az ágyamon és a szüzességemen járt az eszem? Nagyjából sehogy. Szerencsére a megjegyzése még éppen időben kizökkent a néma pironkodásból. - Ugye tudod, hogy ha nem lett volna órám, már ma haza kellett volna utaznom? - kérdezem nevetve. Bezzeg az elmúlt hetekben a legkisebb jelét sem adta a türelmetlenségének. Ki hitte volna, hogy csak ennyi kell hozzá, hogy felborzoljam az idegeit? - Szóval mindenképp volt értelme. - Igaz, én döntöm el, mikor megyek haza, de mégsem közölhetem a szüleimmel hogy hm, maradni szeretnék még egy napot, hogy rituális búcsút vegyek a barátomtól, akiről még nem is meséltem nektek. - Hogy válaszoljak is a kérdésedre, hasznos óra volt. Sokkal felkészültebbnek érzem magamat. - És ez pontosan így is van, csak nem pont a vizsgát illetően. - Neked mivel telt a napod? Korábban is megtettük már ezt az utat a kínaitól a koliig, azzal az aprócska különbséggel, hogy mindeddig egyedül léptem be az épület ajtaján. Most ez az aprócska különbség vezet minket legalább háromszoros rekordhoz. Annak ellenére, hogy vendéget fogadni nem ütközik semmilyen szabályba, a jelenlétének ténye is annyira zavarba hoz, hogy meg sem mukkanok, amíg a szobámba nem érünk. Mintha a homlokomra lenne írva, mire készülünk. Miután rámutattam egy kis polcra, ahová ideiglenesen leteheti a kaját, hátamat a falnak vetve húzom le a csizmámat, hogy ne kelljen lehajolnom Jeremiah előtt. A szűk kis előteret nem arra tervezték, hogy egyszerre két ember sürögjön-forogjon a hatalmas téli kabátjaikkal, ezért egyfolytában útban vagyunk egymásnak, és esküszöm, ezen a ponton már az is zavar (jólesően, persze), hogy emiatt akaratlanul is állandóan hozzámér.
- Hajlandó lennék megbirkózni a fájdalommal - kontrázok rá kihívóan felvont szemöldökkel, bujkáló nevetéssel a hangomban. Így próbáljon meg bárki modernkori hős lenni! Éreztem én eddig is, hogy nem éppen rám szabott a szerep, de nem gondoltam volna, hogy ilyen csúnyán a fejemhez vágja majd ezt a tényt. Ejnye, Molly! - Na de Miss Reynolds! Zsarolás?! Azt hittem, tiszta a lelked, mint egy fehér galamb - vagy hogy szokták mondani. A felháborodásom természetesen kamu, hiszen a szüleim is kamuk, akiknek elárulhatná a titkom, mindazonáltal túlontúl becsületes ahhoz, hogy ilyesmire vetemedjen. Persze, ha azt szerette volna elérni, hogy már most bedobjam, hogy akármilyen filmet megnézek vele, amit csak akar, igencsak álomvilágban él. Keményebb dió vagyok én ennél! Mondjuk, ha a szexszel jött volna... De inkább nem adok neki ötleteket. - Most már elgondolkozom ezen - húzom el a számat játékosan incselkedve, hogy véletlenül se látszódjon rajtam a kétségbeesés: beszélőviszonyban?! Habár lassan a hazudozás mestereként tekintek magamra, most képtelenségnek tűnik, hogy hosszútávon kifogásokat keressek a szüleim nemtörődömségére... Még ha nem is találkozunk, az online térben is be lehet őket mutatni egymásnak, nem? Atyám, nem hiszem el, hogy ez tényleg ennyire fontos. És méginkább nem vagyok hajlandó ezzel most foglalkozni. Legyen ez Jövő Travis gondja - biztosan képes lesz agyalni ezen, míg engem pillanatnyilag csak egyetlen dolog érdekel. A mexikóival kapcsolatban nagyon édes; mintha nem emlékeznék, hogyan próbálta leplezni a nemtetszését az első alkalommal. Örülök, hogy nem kardoskodik most mellette. A bizalommal kapcsolatos kérésem inkább csak afféle szófordulat volt, a válaszának és a kis gesztusnak együtt azonban már súlya van. Alig ismer, nem igaz? Sőt... Szinte dühös leszek a télre és a pufi ruhára - magamhoz akarom húzni a lányt, mintha azzal megvédhetném magamtól. Most már csak nekem kell bíznom benne, hogy nem szúrok el mindent ezzel a... bármivel. Újra megpróbálom semlegesebb vizekre terelni a beszélgetést, de ezúttal talán még csúfosabb vereséget szenvedek, mint korábban. Minden mondata egy célzás? Vajon végig így volt és nekem csak most tűnik fel? - Úgy érzem, nagyon le akarsz venni a lábamról - vigyorodok el álszenten. - Örülök, hogy itt vagy - fűzöm hozzá már őszintén, épp csak a részleteket hallgatva el, mennyire örülök, és mennyire fogok örülni még a jövőben, ha tényleg... rosszalkodunk majd. - Akkor már duplán volt értelme - kacsintok rá. Nem mondanám, hogy bűntudatom lenne, ha csakis miattam maradt volna egy béna órán, de így teljes a kép. Okos, tanulós lány, jól is teszi, én pedig majd segítek neki lazítani az egész szemeszter után. - Laza volt, rápihentem a folytatásra. - Megvonom a vállam. Nem sok mesélnivaló van ezen... Hacsak nem lenne büszke a zsebelő skilljeimre. - Szeretem ilyenkor a várost - fűzöm hozzá látszólag mindentől függetlenül, de ha érdekli, szívesen kifejtem neki, milyen hangulatosak az emberek a sok csomaggal a villogó fényekben; még azt is megemlítem, hogy sokan figyelmesebbek lesznek, míg a többség inkább figyelmetlenné és kapkodóssá válik. Azt már nem teszem szóvá, miért van ilyen határozott véleményem a mintákról és az időszakokról, nem biztos, hogy jó alkalom lenne ez a megvitatására.
Kivételesen bánom, hogy erőltettem a kaja témát, de már nem hazudtolom meg magam, beszerezzük, ami kell, és csak utána folyatjuk utunkat a kollégium felé. Velem madarat lehetne fogatni, ő viszont elcsendesedik. Aggódom kicsit, hogy talán nem is biztos ebben, hogy talán a korábbi csak egy hirtelen fellángolás volt... De most őszintén, tett valaha bármit hirtelen fellángolásból? Csakis miattam? Nem jutok előrébb ezekkel a gondolatokkal, így elhatározom, hogy amint biztonságosan újra kettesben leszünk, kicsikarok magamnak egy igazi választ. Egy tervet. Mindenre van terve. Még arra is, hogyan szabaduljon meg a csizmájától féllábon ugrálás és pucsítás nélkül. Igazán kár, bár így is csak erőszakkal tudom levenni a szemem a combjairól. Felnevetek a szűk hely okozta folyamatos ütközéseinken, képtelenségnek tűnik, hogy itt ketten elférjenek egymás mellett... Legalábbis ebben a formában. - Várj, segítek - fordulok felé vigyorogva, és még azelőtt, hogy magamról gondoskodnék, kihámozom a kabátjából és a többi átkos téli göncből, amit ilyenkor még magára erőltet. Kivéve persze a lábaira... Viszket a tenyerem, hogy végre a bőrére simíthassam. Felakasztom a kabátját, a sajátomat is lerázom a vállamról, a bakancsból pedig hanyagul bújok ki, boruljon, amerra akar, úgysem fog rajta átesni senki. Miénk a placc. Finoman utána nyúlok, mielőtt még besurranhatna a szobába, átkarolom a derekát, ezúttal már (végre) nagykabát nélkül ölelve magamhoz. Csintalanná válik a mosolyom, a benti csendben és némaságban bűnnek érezném a hangos szavakat, kénytelen vagyok hát közelebb hajolni. - Bezártad az ajtót? - kérdezem halkan, szándékosan (de nem bosszúból!) szítva a feszültséget a lélegzetemmel, gyengéd puszit lehelek a füle tövére, majd még egyet kicsit lejjebb csúszva. Ujjaim óvatos mozdulataival kezdem simogatni a derekát, hogy megszokja a jelenlétemet... Nem ő kérte, hogy ne viselkedjek jól? Tisztán emlékszem, hogy ezt kérte. Várok egy kicsit, hátha érkezik válasz - illetve, ha észbekap, én is betalálok a kulcslyukba, nem kell kapkodnia -, majd a korábbi gyengédséggel lefelé csúsztatom az ujjaim az oldalán. Részben tényleg úriemberhez méltó az önuralmam, másrészt viszont megőrülök, ha nem érhetek végre hozzá ahhoz a vékonyka csíkhoz... Esküszöm, feljebb sem húzom a szoknyát (először), mégis minden idegszálam megfeszül, ahogy a selymes bőrét érintem. Felrántom a kezem, és a tarkóját megragadva vonom magamhoz egy már sokkal követelőzőbb csókra.
- Csakhogy nem kívánok neked semmiféle fájdalmat, éppen ellenkezőleg. - Megcirógatom az arcát, mely - annak ellenére, hogy az én bőröm túlságosan is gyors ütemben igazodik a kinti hőmérséklethez -, valahogy még hidegebbnek hat az ujjbegyeim alatt, mint korábban. Ideje lesz elindulnunk, mielőtt még Levisre fagynánk. Nevetnem kell a mű-felháborodásán. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy így szól helyesen a galambos metafora, arról viszont egészen, hogy nem nyugszik túl szilárd alapokon, elvégre ki látott már tiszta galambot, főleg itt, New Yorkban? Néhány szólás-mondást igazán nem ártana modernizálni. - Amíg nem teszem meg, az is - válaszolom ravasz mosollyal az arcomon. - Az, hogy elmerengek a lehetőségen, még nem minősül bűnnek, csak ha tettekre váltom a zsarolás tárgyát. - Más kérdés, hogy ezt már jóval azelőtt elkövettem, hogy egyáltalán megismertem volna Jeremiah-t. Vajon ha korábban keresztezik egymást az útjaink, ha nem csak a szomszédos államban, hanem egyenesen a szomszéd házban töltötte volna a gyerekkorát, változtatott volna bármin? Nem feszegetem tovább a szülő-témát, ugyanis látszólag elértem vele a kitűzött célt: elültettem benne a gondolat csíráját. Nincs más dolgom, mint kényelmesen hátradőlve várni, mikor érik meg a pillanat a következő lépésre. Elvégre úgy illik, hogy fiú kerüljön először bemutatásra. Tudom, hogy a szüleim imádnák őt; apa mindig is akart egy fiút, akit megtaníthat erre-arra, anya pedig valósággal körberajonganá a vendégszeretetével, annyi ételt pakolva elé, hogy csak gurulva lenne képes eltávolodni az asztaltól. Persze könnyen lehet, hogy ez újabb vitákat szülne, nem lenne mindegy például, hogy melyiküket látogatjuk meg először. Emiatt viszont bőven ráérek akkor aggodalmaskodni. - Én is. - A hazautazásom dilemmájáról eszembe jut, hogy Jeremiah még nem is osztotta meg velem a terveit. - Te mikor utazol? - Bár nem túl frissek az emlékeim, mikor megismerkedtünk, elég sok mindennek utánajártam a zsidó vallás kapcsán, így például a Karácsonynak is. Esetünkben Hanukának. Úgy rémlik, december közepe táján ünneplik, vagyis legkésőbb pár napon belül időszerű lenne hazatérnie. - Mit takar a rápihenés? - Ugye nem akarja, hogy mindent harapófogóval kelljen kihúznom belőle? - Megvan a hangulata, az biztos - mosolyodom el. Gondoltam rá, hogy kijöhetnénk még, miután beesteledett. Megér egy kis fagyoskodást, hogy megcsodálhassuk a kivilágított utcákat. Már, ha lesz kedvünk kikelni az ágyból.
Mire ténylegesen odakerülünk, mire elérjük a veszélyzónát, mire lehúzom a csizmámat, elpárolog minden merészségem. Annyira izgulok, hogy komolyan tartanom kell tőle, a kezem remegése elárul engem Jeremiah előtt. Torkomból, mely percről percre egyre szárazabbnak tűnik, kínos-zavart nevetés csendül, halvány visszhangja csupán a barátom édes nevetésének, amit a folytonos egymásnak ütközés csal ki belőle. - Köszönöm - küldök felé egy higgadtnak szánt mosolyt. Amint közelebb lép hozzám és a kabátom soron következő gombjáért nyúl, akkorát nyelek, hogy az a tévképzetem támad, ő is éppolyan tisztán hallotta a testem árulkodását, akárcsak én. Amíg lehúzza rólam a ruhadarabot, kihasználom, hogy egy pillanatra kiesek a látószögéből, és benyálazom a kiszáradt ajkaimat. Az ujjaink egy pillanatra összeérnek, ahogy egyszerre nyúlunk a sapkám után. Ismét vetek rá egy mosolyt, a nyugodtabb, normálisabb fajtából, majd a segítségét viszonozva lehúzom róla a kabátját, ahogy ő tette az imént az enyémmel, hogy lábujjhegyre állva felakaszthassam aztán. Ettől nagyobb rész válik szabaddá a combomból. Nagyot dobban a szívem, mikor végül magához húz, mintha csak figyelmeztetni kívánna az elkövetkezendő hullámvasútra. Akaratlanul is az jut eszembe, hogy ha most gépre lennék kötve, nem hallanánk mást az őrült tempójú sípoláson kívül. Mélyen beszívom az orromon a levegőt, ahogy puszit lehel a fülemre, majd lejjebb, a nyakamra. A bőrömön jelentkező libabőr alighanem azonnal elárulja a tetszésemet, én viszont olyan eltökéltséggel nézek a szemébe, mikor egy pillanatra eltávolodik tőlem, mintha küzdelemre készülnék, nem pedig... - Igen, bezártam - válaszolom csendesen, mialatt a nyaka köré fonom a karjaimat, ezzel teljesen hozzápréselve a mellkasát a mellkasomhoz. Ha nem zártam volna be, sem érdekelne pillanatnyilag. Biztos vagyok benne, hogy később még ennyire sem. Ahogy az ujjai a bőrömet érik, türelmetlenül csapok le az ajkaira. Nem tudom, melyikünk mozdul először, nem tudom, melyikünk indul el a kis folyosón a szobám irányába. Jelen körülmények között talán nem is létezik ő és én. A felsője alá nyúlva simítok végig a hasától a mellkasáig, és még ugyanennek a mozdulatnak a végén kezdem lehúzni róla az utamban álló ruhákat.
Az újabb édes szavakra már nem tudok rákontrázni, újabb apró csókot lehelek az ajkaira. Hihetetlenül aranyos, ahogy azt gondolja, ez a sérülés a legnagyobb gondom. Hogy azt gondolja, ezt kihívás elviselni. Ha választanom kellene, minden valaha ért fizikai sérelem helyett csak ezt az egyet tartanám meg - még ha látszik is, legalább dögösnek találja. Nem hiszem, hogy a többi nyomomtól el lenne ájulva. Pontosabban, el fog ájulni, amikor ma egészében látja majd Jeremiah megmagyarázhatatlanul meggyötört testét. - Ez inkább ügyvédesnek hangzott, nem tévesztettél pályát véletlenül? - cukkolom ahelyett, hogy komolyan venném a szavait. Egyébként sincs kinél zsarolnia, hiszen a szüleim nem is léteznek. Ennek okán nagyobb gondot okozhat, ha ő szeretné őket megismerni - bár fogalmam sincs, miért lenne bárki kíváncsi mások családjára, mind elbaszott a maga módján. Haza sem mennék, ha lenne más választás. - Még nem vettem jegyet, de valamelyik nap. Még van néhány elintéznivalóm... - Miért menne haza Jeremiah? Egy olyan ünnepet végigülni, amit nem is értékel? Valahol félrecsúszott ez a személyiségrajzom, nem lett volna szabad szülőket adnom neki egyáltalán. Lehetett volna árva. Azt sokkal könnyebb lenne eljátszani. - Molly - Megállítom a lányt, szembe húzom magammal, és megsimítom az arcát. - Szeretném, ha írnál, amikor tudsz, rendben? De ne ijedj meg, ha nem érsz el azonnal, őrültekháza van ilyenkor. - Persze, a családi összejövetelek miatt. Nem azért, mert a magányos depresszió-csomók folyamatosan nyaggatnak, utánpótlást kérnek, esetleg ünnepi hitelről vitatkoznak velem. - Hogy semmi hasznosat nem csináltam. Bár szintet léptem CS-ben, de erre mégsem vagyok olyan büszke, hogy elmeséljem a részleteket. - Egyébként sem akarom untatni, meg egyébként is kedd este játszottam utoljára Jamesnél.
// 16+
Megnyalom az ajkam, ahogy előttem nyújtózkodik. Direkt csinálja, direkt csinálja! Mégis ki állná meg a helyemben, hogy végre, a szoba nyugalmában, kettesben, végre úgy érjek hozzá, ahogy talán máskor, máshol illetlennek találná? Türelmes fiú voltam. Eddig. Úgy simul hozzám, hogy már nincs kétely a terveit illetően, én pedig alázattal vetem ezeknek alá magam a nagyobb jó érdekében. Botladozva jutunk egyre beljebb a szobába, bár fogalmam sincs, mi merre, nem lehet olyan bonyolult itt a berendezés, hogy eltévedjünk a sötétben. Sőt, az sem érdekel, ha örökre elveszünk idebent. Megfordult a fejemben, hogy nagyon illemtudó, visszafogott, kissé talán még prűd lánnyal van dolgom, most azonban olyan határozottságot érzek belőle, ami sikeresen eloszlatja utóbbi téves megállapításaimat. Ha biztatásra vágytam, azt most az érintése nyomán hiánytalanul megkapom, és tovább bátorítva őt a folytatásra engedelmesen emelem fel a karjaimat, hogy mindent lerángathasson rólam, amit csak bír. Tetszik, hogy ő is türelmetlen, de azért továbbra is én vagyok a főnök. Nem hagyom, hogy sokáig vizslasson, csak egy pillantást engedélyezek neki - mialatt én is felmérem, hol járunk -, mielőtt újra megcsókolnám. Tetszik a keze a bőrömön, és tetszik a sötétség is, amiben nem tudja vizsgálgatni, amit éppen simogat. - Megőrjítesz ezzel, tudod, igaz? - morgom az ajkainak a költői kérdésem. Csupán a mutatóujjam húzom végig az eddig is kikukucskáló bőrfelületen, kívülről befelé haladva, ahogy azt már ezerszer elképzeltem. Még mindig hűvös a bőre a kinti hidegtől, de nem tartok tőle, hogy ez sokáig így maradna. Ajkammal lejjebb csúszom a nyakán, a torkára és a kulcscsontjára hintek a csókjaimból, miközben egyre feljebb csúsztatom a tenyerem a combján, a fenekén, átlépve a szoknya szabta láthatatlan határt, amíg nem találkozom az alsóneműje anyagával. Ezzel érkezik el a bosszú ideje. Lejjebb hajolok, a ruhán keresztül nyomok még egy puszit a hasára, ahogy letérdelek elé. Először csak finoman akasztom az akadályba az ujjaim, a pillantásában a visszakozás jelét keresve, egy pillanattal később azonban már a padlón találhatja magát a bugyi; én pedig végigpillantva rajta bár nem látok többet, de a tudat már visszafordíthatatlanul kikészít. Létezik ennél szexibb? Újra felemelem a kezeim, ezúttal kizárólag a bal lábával foglalkozva, gyengéden simítva rajta felfelé, amíg el nem érem a szabad bőrét - és egy kicsit tovább, mert nem bírom megállni -, majd eltüntetem róla a túlméretezett zoknit. Továbbra sem tartom praktikusnak, mégis nagyon tetszik ez a kihámozós játék. Meg a tény, hogy már rég nincs a szoknya alatt semmi. Nemsokára már mindkét csupasz lábával szemezhetek, majd egyiküket az ajkaimmal is végigsimogatom, külön figyelmet szentelve a combja belső, selymes, puha, édes felének, miközben kitartóan fülelek, elérem-e a várt hatást, ahogy felfelé haladok.
Többször kapom meg ezt a kérdést viccből és komolyan véve, pozitív és negatív értelemben egyaránt, mint az beleférne, vagy jóérzéssel töltene el. Nem bírod a boncolást, nem tévesztettél pályát? Úgy beszélsz, mint egy ügyvéd, nem tévesztettél pályát? Ha valakinek elmetszeném ezért a torkát, szigorúan sebészi pontossággal, szikét használva, vajon akkor is ezt mondanák? Angyali mosolyt vetek Jeremiah-ra. - Ez esetben már megvádoltalak volna rágalmazással - válaszolom a kabátjának zsinórját csavargatva az ujjaim között. Tetszik ez a mi lenne, ha-játék, amelyben tetszőleges számú lehetőség létezik, és mindegyikben együtt vagyunk jelen. Hiszen annak ellenére, hogy csak pár hónapja ismerjük egymást, máris elképzelhetetlen számomra, hogy ne legyen az életem szerves része - vagy ha nem is annyira elképzelhetetlen, de mindenképp olyasmi, amibe lehetőleg bele sem szeretnék gondolni, nemhogy számításba venni. Az biztos, hogy ha újra lefolytatnánk a vitát a minden eshetőségre való felkészülésről, kénytelen lennék igazat adni neki. - Mint például? - Mindig ezek a homályos válaszok. Úgy értem, annyira nem lenne nehéz legalább hazudni valamit, nem? Mert az biztos, hogy nem egyszerű szűkszavúságról van szó; vagy abban reménykedik, hogy ejtem a témát, vagy ezzel próbál időt nyerni, amíg kitalál valamit. Vagy valóban ő maga sem tudja a konkrét választ ezekre a kérdésekre, én pedig menthetetlenül paranoiás vagyok (na, helyben vagyunk!) és félreismerem őt. Lehet, hogy Jeremiah a legegyszerűbb fiú a világon, csak én látok bele többet egyfolytában és bonyolítom túl teljesen alaptalanul. De az is megeshet, hogy mindegyik fiú ilyen, én pedig szimplán csak nem értek a nyelvükön. Szereznem kéne egy szakértőt? Kíváncsian nézek fel rá, mikor egyszer csak megállít, hogy szembefordítson magával. Tudom, hogy most valami aranyos dolog jön, és még a lélegzetemet is visszafojtom a várakozás alatt, hogy egyetlen szusszanás se szakítsa félbe a mondandóját. - Igyekezni fogok - ígérem ellágyulva. - De még fogalmam sincs, mire kell számítanom. - A szüleim válása viszonylag frissnek számít, ők legalábbis annak élik meg, és bár nem ez az első Karácsonyunk, mióta szétmentek, mindig, minden ünnep másképp telik azóta. Lehetetlen kiigazodni rajtuk, olyan szinten, hogy még azt sem tartom kizártnak, hogy minden előzetes bejelentés nélkül elrángatnak valamilyen WiFi és/vagy térerő nélküli helyre, ahonnan semmi esélyem nem lenne írni. Egyébként biztos vagyok benne, hogy jólesne a Jeremiah-val való beszélgetés egy-egy zűrösebb nap után (meg persze anélkül is), ugyanakkor abban is, hogy szörnyen csalódott lennék, ha mégsem tudnánk sorra keríteni, szóval jobb, ha egyikünk sem éli bele magát túlságosan. Amúgy is olyan sűrűek a vizsgaidőszakok... - Olyan kíváncsi lennék, milyen nálatok egy Ka-, vagyis Hanuka! Nem mesélsz róla? - Hátsószándék nélkül kérdezem, esküszöm! Homlokráncolva kutatok az emlékezetemben azután a bizonyos CS után. - Az melyik játék is? - Általában nem esik nehezemre, hogy észben tartsak dolgokat, főleg ha azok a dolgok történetesen a barátomhoz köthetőek, viszont a játékok annyira idegenek számomra, hogy az ilyen általánosságok is teljesen kihullanak a fejemből egy idő után. Talán, ha lenne mihez kötnöm - de Jeremiah sosem akar ilyesmivel "untatni", ahogy ő fogalmaz, hiába mondom el százszor, hogy minden érdekel, amivel a szabadidejében foglalkozik. Meg persze minden, ami csak vele kapcsolatos.
16+ Meglepően könnyedén sikerül megszabadulnom a többrétegnyi felsőtől. Habár nem sajnáltam rá az időt, hogy csillogó tisztaságot varázsoljak a kollégiumi szoba minden egyes négyzetcentiméterére, szinte bűntudatom támad, amint a kis kupac halk puffanással landol mellettünk, mégiscsak a földön van. A vetkőztetés könnyű, látszólag nem kell rajta sokat gondolkozni. Utólag már eszembe jut, hogy talán elhúzhattam volna a folyamatot, mert egyrészt, őszintén, fogalmam sincs, minek kell jönnie ezután - mármint azon kívül, hogy az övét kezdem kiszabadítani a helyéről, ami hirtelen túl gyors és túl ijesztő -, másrészt most tudatosul bennem igazán, hogy milyen közel is járunk ahhoz, hogy megtörténjen AZ. Próbálok arra a fajta feszültségre koncentrálni, ami eddig eljuttatott, ahelyett, ami ezidáig csupán csendesen motoszkált az agyamban, most viszont egyre hangosabban követeli a figyelmemet. Legalábbis addig, amíg Jeremiah költői kérdése be nem lopózik a bőröm alá. Ujjaim a mellkasáról a hátára csusszannak, hogy ha félig még ruhán keresztül is, de újra hozzásimulhassak. Ott folytatom, amit az imént abbahagytam, sokkal gyengédebben, türelmesebben fedezve fel a testének minden apró részletét, mint az ajkait, egyszerre fogva vissza és lázítva fel. Épp a nyakához hajolok, hogy az előbbi mozdulatait leutánozva kezdjem el csókolgatni a füle tövénél, onnan egyre lejjebb haladva, mikor megérzem a kezét a combomon. Halk, szinte panaszos szusszanás üti meg a fülemet, mikor a szoknyám alá nyúl, és megállapodik az alsóneműmön; utólag fogom csak fel, hogy ez az idegen hang tőlem származott. Még, hogy én őrjítem meg! Kifosztva érzem magamat, mikor végül eltűnnek rólam az ajkai, a puha bőre a tenyerem alól, a közénk ékelődő távolság innen fényéveknek látszik. Talán ki is zökkentene, ha nem matatna újra ott, ahol, ha nem érezném magamon a pillantását. Nagyot nyelve nézek vele farkasszemet, miközben a finom ruhaanyag lesiklik a bőrömön, majd engedelmesen lépek ki belőle, amint a bokámat éri. A pillanatnyi szabadságomat arra használom, hogy az ágyamra huppanjak, Jeremiah-t pedig az övénél fogva húzom oda magamhoz, mielőtt segítenék neki lehámozni a lábaimról a zoknikat. Ahogy az ajkai egyre feljebb és egyre beljebb haladnak a combomon, minden levegő a mellkasomban reked, hogy aztán sokatmondó sóhajtás formájában távozzon. - Gyere vissza! - kérem, ha kell, a karjaimat nyújtva érte, hogy magamhoz húzzam egy hosszú csókra.
Tetszik ez a szenvtelen hangnem. - Nem vádolhatnál meg engem – szegezem fel az állam, és várom a kérdést, miért is ne? Szerencséjére kimondania sem kell, megmagyarázom. - Mert akkor törvényen kívüli lenne a kapcsolatunk. - Az én csekély tudásom is elég ahhoz, hogy tudjam, akik ellentétes oldalon állnak, nem lehetnek egy pár. Lásd csak azt a két tinit abban a drámában: kinyírták egymást, magukat, mert nem bírták egymást a.. az apjaik? A lényeg, hogy ilyen butaság nem állhat közénk. És ja, a törvény elég nagy butaság. Kíváncsi lány. Még szerencse, hogy nincsenek túl nagy titkaim. Igaz? - Jacksonnak születésnapja lesz... ergó nagyon le kell innunk magunkat. - Elvigyorodok. - Meg nem t'om... Nem nagyon sietek haza. - Megvonom a vállam, mint akit nem is érdekel ez az egész. Úgy képzeltem el, Jeremiah-t az apja tolta az egész orvosi pályára, szóval nem éppen kiegyensúlyozottabb a kapcsolatuk. Mellesleg, az én személyiségem mellett mégis hogy férne bele a lelkes hazarohanás? Független vagyok, és mindent egyedül oldok meg; nincs szükségem anyuci szoknyájára még az ünnepek alatt sem. - Hogy lesz ez most? Hárman lesztek, mintha az úgy rendben lenne vagy ide-oda kell ingáznod közöttük? - Gőzöm sincs a válásról, sem a két szülős családokról. Hallani sztorikat, kit hogyan gyötörnek a mostohák, milyen rossz, amikor anya/apa elmegy, vagy éppen milyen jó, hogy két oldalról is tömik a bűnbánó szülők a csemetéik zsebét, Molly szülei viszont meglepően normálisnak tűntek eddig, az elmondottak alapján. - Aranyos vagy - nevetek fel őszintén. Képtelen vagyok felfogni, hogyan érdekelhetik ilyen dolgok. Eszembe sem jutna, hogy ilyesmiről faggassam - talán kellene? - Nem valami izgalmas az egész, de majd egyszer megmutatom. - Nem elhamarkodott az ígéret, hiszen eldöntöm magamban: Jeremiah szüleinek tragikus balesetet kell szenvedniük, csak a baj van velük. - Lövöldözős - emelem fel a szabad kezem, mintha a kezemben lenne a Ruger, és el is sütök egy béna, színpadias lövést. - Stratégia is, meg küldetések vannak, le kell győzni a gonosz terroristákat. Még jó, hogy amúgy is egy hős vagyok. - Rákacsintok. Naná, hogy az vagyok.
// 16+
A felszólításra engedelmesen, szinte dalol... Ácsi. Nem azt mondta, hogy ne viselkedjek jól? Ha több időm lenne gondolkozni, most biztosan a szegycsontomat vakargatva gondolkoznék el, mi lenne a tökéletes reakció, így azonban a leggyorsabb megoldás mellett döntök, hogy jóllakjon a kecske, de azért megmaradjon a saláta is. (Vagy mi.) Szóval még mielőtt engedelmesen és dalolva ugranék a kérésének eleget tenni, mindkét kezem a térdei belső felé simítom, előre is megóvva magam a kiszámíthatatlan reakciótól, amikor is finoman megkarcolom a védtelen bőrét a fogaimmal. Travis lenni türelmetlen. De azt mégsem kockáztathatom, hogy kirakjon még a cél előtt... Nem mintha az értem nyúló kezecskékkel lenne szívem vitatkozni. (De, lenne.) A csók részben kárpótol, de azért megfogadom magamban, hogy ma este úgyis minden porcikáját végigkóstolom még, hiába, ami késik, nem múlik. Finoman nyomulok felé, jobb kezem ujjait a tarkója mögé fonom, így tartva meg, ahogy lassan a hátára döntöm. A már jól előkészített terpeszt kihasználva térdelek a combjai közé, ahogy végül elhelyezkedem felette, egy pillanatra sem szakadva el az édes ajkaitól. Nem vagyok követelőző, az ő ritmusát keresem. A bal könyökömre támaszkodom a feje mellett, jobbom viszont a farmerzsebembe nyúl. Egy pillanatra kénytelen vagyok eltávolodni tőle, hogy előhalászhassam a tárcám, hiszen még szükség lesz rá és most útban is van, viszont az ágy messzebbi végében nagyszerű helye lesz. Egy másodperc az egész, nem is érezheti elhanyagolva magát... De a biztonság kedvéért azonnal kiengesztelem egy csókkal, jobbon pedig újra elkalandozik - ha már lent nem volt jó, akkor itt fent. Igyekszem minél alaposabban felfedezni a testének érzékeny pontjait, módszeresen haladok lefelé a nyaka ívén, a kulcscsontján a cirógatásommal. Észre sem fogja venni, mikor siklik a tenyerem a mellére - főleg, mert még mindig túl sok ruha van rajta -, én pedig nagyon élvezem, hogy végre nincsenek tabuk.
- Ugyan mitől lenne törvényen kívüli? - vonom fel a szemöldökömet szórakozottan. Ha már itt tartunk, amúgy sem hinném, hogy lenne olyan törvény, ami elválaszthatna minket egymástól, ilyen módon nincs, ami visszatarthatna a vádaskodástól. Leszámítva persze, hogy nem akarok neki rosszat. Egy részről örülök, hogy már nem leszek itt, mikor ez a program sorra kerül. Sosem értettem, miért kell az embereknek berúgniuk ahhoz, hogy tisztességesen megünnepeljenek valamit, vagy úgy egyáltalán, hogy jól érezzék magukat. Ugyanakkor kisebb nyugtalanság fog el, amiért nem áll módomban vigyázni Jeremiah-ra. Ki tudja, mit vált ki belőle az alkohol, és nem ismerem annyira sem Jacksont, sem a többi haverját, hogy abban bízzak, ők majd odafigyelnek rá. Ami azt illeti, a saját barátomat sem ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam, mennyire képes betartani a mértéket, vagy mennyire viselkedik meggondolatlanul alkohol befolyásolása alatt. Mikor Charlie először hozakodott elő ezzel - hogy milyen furcsa, hogy Jeremiah nélkülem jár bulizni, és nem aggódom-e emiatt -, nem gondolkodtatott el különösebben a kérdés. Először legalábbis nem. De ahogy teltek a hónapok, és sűrűsödtek közöttünk a ki nem mondott kérdések, egyre gyakrabban merült fel bennem, hogy talán nem is olyan alaptalan a barátnőm elgondolása. Nem szeretném, ha olyan hülyeséget követne el, amit aztán a kapcsolatunk bánna, vagy ha a pia megoldaná a nyelvét, és a hatására, mondjuk, erről a mai estéről kezdene fecsegni a haverjai előtt. Igazából örülnöm kéne, hogy ilyen jól megvan velük, és nem hanyagolja el őket annak ellenére sem, hogy itt vagyunk egymásnak. Nekem már közel sem jut ennyi időm a barátnőimre. Fogalmam sincs, Jeremiah hogy képes rendesen felkészülni a vizsgákra, meg úgy egyébként bármire, miközben folyton elvan valahol - vagy velem, vagy valamelyik haverjával. - Nem is hiányoznak neked? - Néha olyan benyomásom támad, mintha sohasem vágyna haza. Értem én, hogy New York sokkal inkább az ő terepe, mint Washington, de Jeremiah (legjobb tudomásom szerint) nálam is kevesebb időt tölt a szüleivel, és én az otthoni zűrös állapotok ellenére is alig várom, hogy végre lássam mindkettejüket - még ha csak külön-külön is van rá lehetőség. Nem értem, hogy lehet számára fontosabb Jackson szülinapja, minthogy a családjával ünnepeljen, függetlenül attól, hogy milyen a kapcsolatuk. Minél többet gondolkozom ezen, annál inkább belátom, hogy nagyon sok mindent nem értek Jeremiah-val kapcsolatban. Az ivászathoz minden esetre nem fűzök kommentárt, nem szeretném, ha észrevenné rajtam, hogy ellenzem. Nincs is így! Élvezi, és ez a lényeg. Ha ő boldog, akkor én is. Mindannyiunkra ráfér egy kis kikapcsolódás így, a félév végeztével, és ha neki erre van igénye, hát részemről rendben van. - Még nem sikerült megegyeznünk ebben - mondom olyan óvatosan, mintha a fültanúi lennének a beszélgetésnek. Túlságosan is hozzászoktam már, hogy vigyáznom kell rá, mit mondok és ki előtt. Természetesen mindkettőjüknek pont ugyanakkor lenne alkalmas, és mindketten a lehető leghamarabb szeretnének velem ünnepelni. Anyának pedig ott van az a másik férfi, akinek szintén igazodnia kell a saját családjához, és egyre inkább sürgeti, hogy vele hármasban is megünnepeljük a Karácsonyt - minderről viszont igyekszik minél kevesebbet az apám tudomására hozni, ami azt eredményezi, hogy nem állhat elő használható kifogással arra vonatkozóan, egyes napokon miért nem ér rá. Apa azt hiszi, csak keresztbe szeretne tenni neki, és igazából én sem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy ez nem játszik közre a folyamatos akadékoskodásában... Összességében hihetetlenül fárasztó ez a felállás. - Ígéred? - Inkább évődésből, mint türelmetlenségből teszem fel a kérdést. Ha minden alkalommal kapnék egy centet, valahányszor kiejti a száján a “majd a jövőben” valamely változatát, már tele lenne a nyuszis perselyem. - Az enyém biztosan - vigyorodom el a túlzó magabiztosságát hallva, és menet közben apró puszit nyomok az arcára. Az sosem árt, ha az ember fejleszti a stratégiai készségeit. Máris több értelmét látom ennek a bizonyos CS-nek, mint mondjuk a zombiölős játéknak. - Amúgy tudsz lőni? Igazából.
18+ Sürgetően csókolom őt, miután végre eleget tesz a kérésemnek és visszatér hozzám, néha egészen megfeledkezve a száján éktelenkedő sebről. Összekócolódott tincseim beborítják a súlyom alatt besüppedő díszpárnát, ahogy Jeremiah óvatosan a hátamra dönt. Jelen körülmények között sem tudok nem arra gondolni, milyen hálás lehetek a gyér fényviszonyoknak, amiért egyelőre nem láthatja a kislányos ágyneműmet. Olyan ez az egész, mintha egy álmom elevenedne meg… egy igazán forró álmom. Egyszerre valószerűtlen és bódítóan valóságos. Talán a bátorságomat is innen nyerhetem, mert amint Jeremiah visszatér hozzám a tárcája biztonságba helyezését követően, nem habozok tovább: elkezdem kihámozni a nadrágjából, először csak az övétől fosztva meg, majd apránként kigombolgatva. Csak annyira, hogy bebocsátást nyerhessek anélkül, hogy ténylegesen megszabadítanám a ruhadarabtól. Nagyot nyelek, mikor az ujjaim végül kitapintják őt a bokszerén keresztül, és lassan, puhatolózva kezdem masszírozni.
Még jobban tetszik, hogy nem ért velem egyet. Sőt, hogy szerinte egyáltalán nem lehetne törvényen kívüli a kapcsolatunk. Igazán lelkes. Vagy csak naiv? - Hát, én nem vagyok jogász, de pereskedni a... - Keresnem kell a megfelelő szavakat. Egyből azt mondtam volna, hogy szeretőddel, de félek, hogy félreértené a szóválasztást, a csajok különösen érzékenyek tudnak lenni az ilyen jelentéktelen apróságokra, én pedig okosabb vagyok annál, mint hogy ilyesmivel szúrjam el a napot, úgyhogy keresek egy jobb szót. - pároddal olyasminek tűnik, amit inkább elítélnének, mint támogatnának az átlag, hozzá nem értő emberek. - Elég abszurd lenne, ha egy tárgyalóteremben néznénk farkasszemet, majd kézenfogva-nevetgélve sétálnánk el. Bár akkor és ott aztán lenne levezetendő feszültség. Jobb lenne, ha inkább a többi ember sétálna el gyorsan, mielőtt elkapom az ügyésznő feleselő száját... Így sem bírok már a véremmel, miért kell mindig ilyen irányba terelnie a beszélgetést? Felsóhajtok. Kit érdekelnek a szülők? Egyik sem törődik igazán a kölykével, vagy a munka vagy éppen a drogok miatt, de nem hiszem, hogy bármelyiket is igazán érdekelné, mi lesz velünk. Legyen kinek a fotóit mutogatni, és legyen kinek szívni a vérét, hogy megérdemlik a tisztes bánásmódot, ha már felneveltek minket... Felneveltek! Chö. - Nem teljesen felhőtlen a kapcsolatunk, úgyhogy... nem kifejezetten. - Nem értem, miért nyúzza ennyire ezt a témát, mások annyira könnyen megértik, hogy nálam is gáz van otthon, és hagyják, hadd legyen gáz máskor, de nem olyankor, ha lenne időnk egy kicsit lazítani. Szeretek én vele lenni, de annyira érthetetlen ez a folyamatos kíváncsiskodás... - Ne izgulj. Biztosan dűlőre tudnak jutni a kedvedért. - Bátorítóan megszorítom a kezét. Az előbbi gondolatmenet után bőven hazugságszagú a megjegyzésem, de furcsa módon úgy tűnik, Molly tényleg, feltétel nélkül szereti a szüleit, ezért pedig meg is érdemli, hogy azok ne csesszék el az egész ünnepét. Ha több hatalmam lenne, néhány telefon után már biztos is lehetnék ebben. Az lenne neki az igazi meglepetés. Azonban hamar meggondolom magam, szeretném e megkönnyíteni a dolgát úgy, hogy ő lényegében folyamatosan nehezíti az enyémet. Egyszerűen nem értem, miért fontosak számára ezek a dolgok, kérdések, mintha bármiben is meghatározna engem, hogy milyen a hanuka - vagy a karácsony vagy hívjuk bárminek - otthon, vagy milyenek a szüleim meg a többi átokverte rokonom. Ennél jelentéktelenebb témán lovagolni... - Ígérem - mosolyodok el, mintha nem kapnék éppen agybajt. Fő a béke, és ha ez neki fontos, akkor forgatok egy videót a hanukáról és jól megmutatom neki. Vissza is nézheti majd meg minden. Még szélesebb, magabiztosabb, jóleső vigyorra húzódik az ajkam, amiért elismeri, hogy számára hős vagyok. Bár én egy kicsit azért túloztam, rendesen dagad a májam a puszitól, és elhatározom, hogy ezt később még duplán meghálálom, illetve bebizonyítom neki. - Aha. Egy kicsit. - Nem vagyok egy mesterlövész, de arra nincs is szükségem. Viszont, ismerem már annyira a lányt, hogy ez felcsigázza majd a kíváncsiságát, így a kérdései elé megyek: - A nagybátyám tanított, tizenpár éves koromtól kezdve. Volt egy kézifegyvere, amin mindig gyakoroltatott, lőpályákra vitt. Ez volt a közös kikapcsolódásunk. Aztán meghalt, én meg még mindig eljárok néha. - Pontosan akkor, ha szétszed az ideg, nem a megemlékezés a látogatásaim célja, bár kétségtelen, hogy rendszeresen eszembe jut a pasi, aki csak akkor volt nyugodt, amikor lőhetett. Furcsa, egyébként, hogy anyámat mégsem lőtte le soha. Vagy csak nekem fordul meg ilyesmi a fejemben?
// 18+ Gyengéden megharapom az alsó ajkát, ahogy megérzem, hogy a nadrágomnál kezd matatni. Habár minden porcikám a kapkodásért kiált, nem szakítom félbe, hogy gyorsabban megszabadítsam magam a felesleges béklyóktól, csak feszülten figyelem, mit művel ezután, ajkaimmal pedig odébb csúszok, az álla vonalát kóstolgatva végig. Eddig is szűknek találtam már a helyet a farmer alatt, de amikor a finom kis ujjak végre a elérik a céljukat, kőkemény leszek. Kínzó a lassúság, és még mindig minden rajtam. Szaggatott lélegzetvételekkel csókolom most a nyaka ívét, tenyerem pedig lejjebb vándorol a melléről, a hasán át, hogy először lejjebb toljam a nadrágot a nemesebbik felemen - így még kevesebb akadállyal kell szembenéznie a kényeztetésem közben -, majd a lába alá nyúlva feljebb húzzam a térdét, hogy a combja selymes bőre a csípőmhöz simuljon. És hogy lehulljon a lepel. A lassúságommal az ő mozdulatait mímelem, csak az ujjbegyeimmel érintve szánkázok lefelé a combján, bátran csúszva be a szoknya alá is, hogy a csípőjénél megforduljak, és figyelmem a feltárulkozó popsinak szenteljem. Imádom. Hihetetlenül csodálatos ötlet volt azonnal megszabadítani a fehérneműje alsó felétől, így most semmi sem állhat az utamba, szabadon gyúrom és simogatom, markolom és becézgetem. Teszek még pár hasonló kört a csípője és a térde között, ha már egész délután ezzel kísértett; majd befelé fordulok. A kellemetlen ütközéseket elkerülendő finoman megfogom a csuklóját és elhúzom magamról, míg az izgatottság miatt kicsit feljebb is emelkedem és a pillantását fürkészem. Van, amikor megáll az idő. Mintha tajtékzó paripákat próbálnál erővel visszafogni, és ekkor úgy tűnne, nyerésre állsz. Lassan csúsztatom a feltérképezetlen területre az ujjaim, szinte csak akkor veszek levegőt, amikor éppen eszembe jut. Talán a kifejezetten hosszas várakozás miatt ilyen izgalmas ez most, mindenesetre bármennyire is vonz a forrósága, nem rontok be azonnal. Mindenhol érzékeny, selymesen puha bőr fogad, én pedig kedvesen simogatom körbe, mielőtt hagynám magam a célra törni. Mélyről szabadul fel belőlem a morgó nyögés, amikor végre megérintem a nedvességét, és apró köröket írva le cirógatom tovább. Figyelem a rezdüléseit, miközben lelkesen derítem fel a legérzékenyebb pontokat. A saját szorult helyzetemről megfeledkezve, egészen elmerülök a kutatómunkában, még az ajkamat is fájdalom nélkül rágcsálom. Nem bírok azonban túl sokáig ellenállni a hívogató forróságának, és két ujjam máris mélyebbre vágyik; azonban csak a középső fér el az ölelésében. Lassan húzom ki, majd újra be, miközben újabb nehéz sóhaj hagyja el a dohányos tüdőm. Elszakadnak a kötelek. Éhesen csapok le újra az ajkaira, miközben egyre élénkebb tempót diktálva készítem elő a terepet az igazi vágtára.
Kezdőlap
