Molly & Bree

"Grab your balls, we're playing beer pong."

Kollégiumban élni totál olyan élmény, amit hiába próbálsz elmagyarázni valaki olyannak, aki soha nem lakott ott, nem fog menni. Mondhatjuk akár úgy is, hogy az egész élmény egy életérzés, különösen ha azon emberek körébe tartozol, aki szeret társaságban lenni és nem csak aludni fárad be a szobájába, vagy épp azért, hogy tanulásra használja az idejét. Semmi bajom azokkal, akik képesek szimpatizálni egy szobanövény szociális igényeivel, de én személy szerint azt hiszem hamar kipusztulnék, ha nem lenne mit csinálnom és csak a könyveim fölött kellene ülnöm, amikor nem épp az óráimon vagyok. Még csak azt sem mondanám, hogy annyira ellenemre van a tanulás, mivel néha a szobatársam, Clary helyett is nekem kell állnom a frontot és belátogatnom egy-egy veszélyesen unalmas előadásra. Szeretem és élvezem is, amit tanulok, na meg teljesen meg vagyok elégedve azzal az élménnyel, amit az oktatók tudnak nyújtani ezen az egyetemen. Mégiscsak a Columbiáról van szó!
De muszáj néha valamivel kiereszteni a gőzt, HÖK tagként pedig szinte megbocsáthatatlan lenne, ha nem lennék része azoknak a buliknak is, amiket a koliban tartanak. Ha nem is feltétlenül szervezőként, de minimum szimpla résztvevőként.
- Dunagan! - kiált rám valaki a terem másik végéből, én pedig olyan hirtelen fordulok meg, hogy a kezemben tartott pohárban veszélyesen löttyen néhányat az ital, már-már azzal fenyegetve, hogy ki is borul belőle pár korty, egyenesen a kezemre, vagy ne adj isten a cipőmre és onnan szétterülve a földre.
- Ne ijesztgess, Hale, légy szíves! - Feddő szavaim mellé a komoly arckifejezés helyett azonban egy vigyort kap, s ez akkor is fennmarad, amikor mellém lép és a karját a vállamon nyugtatja. Direkt rántok is egyet rajta, hogy azzal is jelezzem: vegye le szépen a mázsás súlyát rólam.
- Van egy rossz hírem. Nem vagytok elegen a sörponghoz. - Kérdő pillantást vetek rá, ugyanis egészen tegnapig még úgy tudtam mind a négy szükséges emberrel büszkélkedik a csapatom. - Sonja nincs itt, szóval kiestetek.
- Ez így nem ér! - állok neki rögvest elégedetlenkedni. Ha úgy lenne szó kiesésről, hogy előtte legalább részt is vettünk a versenyben és valóban megvert minket egy másik csapat, na akkor talán elfogadnám. Így azonban, minden előzetes figyelmeztetés, illetve tényleges verseny nélkül nem vagyok hajlandó. - Szerzek valakit a csapatba és negyed óra múlva kezdünk, jó? - Hale kezébe nyomom az italomat, kifejezetten meggondolatlanul, ugyanis nagy esély van rá, hogy negyed óra múlva, amikor visszatérek az az ital már nem lesz meg.
Jelen helyzetben azonban sokkal jobban izgat, hogy találjak magamnak egy negyedik csapattársat, aki talán olyan szuperül helyettesíti majd Sonját, hogy a győzelem is opcióvá válik. Sajnos Clary most nincs a koliban, ha meg itt lenne már különben is tagja lenne a csapatnak. Illetve mindenki más, akit ismerek már vagy a buliban van és van csapata, vagy szimplán nem akar versenyezni, vagy nincs itt. Utóbbi egyébként felháborító, ki ne akarna épp ma a koliban lenni, plusz még részt venni a bulin is? Teljesen véletlenszerűen nyomok rá a liftben az egyik emeletre, mert feltett szándékom, hogy addig megyek, amíg vagy nem jön szembe valaki, vagy végigkopogtatom az összes ajtót és elrángatok valakit magammal. Igen, utóbbi kifejezetten jó ötletnek tűnik, csak abba nem gondoltam bele, hogy nem lesz könnyű bárkit is találni most, aki a szobájában van. De hát van negyed órám, addig csak találok valakit, ha csak le nem törik a csuklóm a sok kopogtatástól.
Körülbelül a harmadik ajtót hagyom ott, egyre csalódottabban amiért senki nem nyitja ki, s a negyedik szobába is bekopogok, hátha ezúttal szerencsével járok.

Bree & Molly

Charlie-val másfél éve vagyunk szobatársak. Ez idő alatt számtalanszor próbált már kicsalogatni egy-egy kolis, vagy egyetemi partira, csakhogy elég élénken élt bennem a korábbi szobatársamhoz fűződő első, és egyben utolsó kísérletem ahhoz, hogy minden próbálkozását visszautasítsam. Legtöbbször tényleg nem értem rá - félévről félévre egyre több és nehezebb tananyaggal kellett megbirkóznunk, én pedig igyekeztem úgy szervezni a napirendemet, hogy mindemellett elegendő alvást biztosítsak a szervezetemnek a folyamatos pörgéshez, valamint magamra és (újabban) Jeremiah-ra is maradjon elég időm a két tevékenység között. A felsoroltak közül egyik sem olyasmi, amit szívesen helyettesítenék egy csapatnyi részeg, számomra túlnyomórészt ismeretlen egyetemistával, akik meg sem közelítik az ingerküszöbömet.
Tekintve, hogy számomra mindig is egy pohár bor vagy pezsgő jelentette a maximumot - nem is csak egy szuszra, mint inkább az egész évre -, azt hiszem, elég szörnyű másnapnak néznék elébe, ha egyszer kiszolgáltatnám magamat a barátnőm kénye-kedvének, amit megint csak nehezen engedhetnék meg a tanulással töltött hétköznapok és a munkával és tanulással töltött hétvégék mellett. A kávézóban még csak-csak elboldogulnék félgőzzel, de bármi mással?
Abba már bele se merek gondolni, milyen lenne akár csak részlegesen is elveszíteni az önkontrollom. Mi van, ha elkottyantok valamit az én kis vállalkozásommal kapcsolatban? Hallom a fejemben Hermione Granger vékonyka hangját: akár ki is csaphatnak! Vagy mi van, ha olyat tennék, amiért aztán a hátralevő egyetemi éveimet bujkálással kéne töltenem?
Minden esetre rosszul esik, hogy emiatt folyton nemet kell neki mondanom. A legtöbben egy idő után felhagynak a próbálkozással, ő viszont másfél év elteltével is ugyanolyan töretlen kitartással villogtatja felém a kiskutya szemeit. Sőt, néha inkább itt marad velem, mondván, amúgy is elég béna buli lett volna, hiába tudjuk mindketten, hogy ez kamu.
- Biztos vagy benne, hogy kihagyod? - fordul felém menetrendszerűen. Egy ideje vártam már, hogy másodjára is nekem szegezze a kérdést. Csak úgy kíváncsiságból a laptopom jobb alsó sarkába pillantok: nagyjából két órát töltött készülődéssel, tehát ma különösen tetszeni akar valakinek.
Ez alkalommal komolyan mérlegelem, hogy engedjek-e a hívásnak. Bármennyire is irtózom a gondolatától, hogy bedobjam magamat a megvadult koleszosok közé, ha nem akarom, hogy hosszútávon éket verjen közénk a tartózkodásom, előbb vagy utóbb be kell adnom a derekamat, és (pechemre) sosem volt még erre alkalmasabb időpont.
- Igen, ezt még be kell fejeznem. - Sajnálkozva húzom el a számat, mire Charlie lebiggyeszti a kirúzsozott ajkait és búcsúzóul átöleli a nyakamat.
- Ha meggondolnád magad, tudod, hol találsz.
Még vetek rá egy mosolyt, mielőtt eltűnne az ajtóban, majd kikapcsolom a laptopomat, és teljes mozdulatlanságban fülelek pár percig, hátha útközben jut eszébe, hogy itt hagyott valamit. Aztán amint úgy ítélem, tiszta a terep, a szekrényemhez sietek - feltett szándékom ugyanis, hogy meglepjem őt.
Nagyjából fél percembe kerül, hogy ráébredjek, egyáltalán nem olyan könnyen kivitelezhető a tervem, mint azt elsőre hittem. Ha csak azt vesszük, hogy egyetlen olyan ruhám sincs, ami elmenne egy kolis partin, egyenesen lehetetlen. Sóhajtva dőlök a szekrény oldalának, azon tűnődve, mit tenne most az én tökéletes pasim, a spontán ötletek mestere? Hát, neki valószínűleg nem lenne szüksége se magassarkúra, se szűk ruhákra.
Legalábbis erősen remélem, hogy ilyesmire sosem lesz szüksége.
Ijedtemben kis híján lefejelem a szekrény ajtaját, mikor valaki bekopogtat hozzánk. Úristen! Ki lehet az ilyenkor?
Mély levegőt véve rendezem a vonásaimat, mielőtt a bejárat felé indulnék.
- Nahát, szia! - köszöntöm meglepetten Sabrine-t. - Mi járatban?

Molly & Bree

"Grab your balls, we're playing beer pong."

Szerintem az egyetem olyasmi, ami nem csak a tanulásról és arról szól, hogy diplomát szerezzünk. Nyilván, ha már egy csomó pénzt belefeccölünk abba, hogy kicsivel is okosabbnak tűnjünk más embertársainknál, akkor pár év alatt érdemes legalább valamilyen eredményt felmutatni azzal kapcsolatban, hogy megérdemeljük azt a papírt, meg a vele járó magasabb fizetést. Jobb esetben még érdekli is az embereket, amit tanulnak és van vele tervük a jövőre nézve is. Hiába választottam volna mondjuk a közgazdász képzést, ha egy mukkot sem értenék belőle, már rögtön az első előadáson. Így is vannak viszont olyanok, akik az őrületbe tudnak kergetni azzal, hogy szerintük a bölcsész szakok nem érnek annyit, mint mondjuk egy orvosi, vagy mérnöki diploma. Ezért egyébként még muszáj leszek legalább egyszer betörni Finn orrát, különösen mert annyira szeret szívatni ezzel a kérdéssel.
Mindenesetre én úgy gondolom, hogy az a normális, ha egy egészséges egyensúly van a különböző szakok hallgatói között. Ami általában a kollégiumi bulik alkalmával szuperül le is követhető és teljesen jól működik. Ilyenkor pedig nem is igazán számít, hogy ki mit tanul - na jó, néha. Egy sörpong versenyben ugyanannyi esélye van mindenkinek.
Legalábbis ha nem zárnának ki olyan hülyeségek miatt, mint például az, hogy nem jelent meg az egyik csapattag. Különben is, ki találta ki, hogy hány emberből kell állnia egy sörpong csapatnak? Lehet, hogy Hale-el is el kell majd beszélgetnem arról az orrbetörős dologról, mert bár az elhatározás elég nagy bennem azt illetően, hogy kerítek magamnak valakit, akivel lesöpörünk mindenkit a mezőnyben, de... Ahhoz előbb találnom kellene valakit, aki sörpong mester, egyszerűen csak a szobájában bujkál.
- Molly! Szia! Jé... - körbepillantok, valami jelét keresve, hogy egyáltalán valóban jól látom-e és azon az emeleten járok, ahol a lány ténylegesen lakik. - De jó, hogy Te vagy az! Nem is figyeltem, hogy melyik emeleten járok. - Persze nem kérdezte, én mégis közlöm a dolgot, hátha a szórakozottságom valamelyest motiváló lehet a lenti bulira..? Hagyjuk, nem leszek ennek a szakértője.
- Igazából nagy bajban vagyok - adom elő teljesen drámaira véve a hangomat, hogy ha esetleg a lelkesedés nem ragadna át rá, hát legalább a sajnálata meglegyen. - És a segítségedre lenne szükségem! - Jobb hamar túlesni a nehezén, nem?
- Mondd, hogy ráérsz, légyszi! - Kérdőn vonom fel a szemöldökeim, pillantásommal pedig az arcát fürkészem, amiből azt már biztosan meg tudom állapítani, hogy nem alváshoz készülődött. Nyilván ha előadom neki, hogy pontosan miért kérem a segítségét, joga van nemet mondani. Van, akinek nem a kolis bulik jelentik a hét legszórakoztatóbb, vagy felemelőbb pontját és az is előfordulhat, hogy valakinek rengeteg tanulnivalója akad. Nem vagyok olyan, mint a HÖK-ös fiúk egy része, akik akár a jegyeik rovására is hajlandóak bulikba járni és annyit inni, amennyi csak beléjük fér... Én szimplán csak néha nem bírom társaság nélkül és van amikor nem elég, ha átmegyek valamelyik barátnőmhöz és vele fecsegünk.
- Az a helyzet, hogy ideje lenne elpicsázni a srácokat ... ééés ma este sörpong van. Te kellennél a csapatba. Rá tudlak beszélni, hogy gyere? - Cinkos pillantásom a lányra szegezem, miközben képtelen vagyok visszafogni a vigyorgásom. Ó, bárcsak végre tényleg sikerülne lemosni a srácokat, örökké felemlegetném és az orruk alá dörgölném a dolgot!

Bree & Molly

Nem olyan nehéz visszaemlékezni azokra az emberekre, akikkel pár év leforgása alatt csupán pár mondatot váltottál, ha összességében sem beszéltél sokkal többet másokkal a szak- és csoporttársaidon kívül. Még inkább érvényes ez a tendencia, ha az illető már az első alkalommal elnyerte a szimpátiádat - márpedig Sabrine-nál nagyon is helytálló ez a kritérium. Na, kár lenne tagadni, hogy közrejátszott a Sabrina-Sabrine nevek egyezősége is (mint a mesében!), ami a memorizálást illeti, ám ennél sokkal fontosabb szerepet kaptak a kettőnk közti hasonlóságok. Sokakat megkedveltem, mióta ide járok és félig itt élek, de csak kevesekkel éreztem úgy eddig, hogy tényleg van bennünk közös; nem érdeklődési kör, hobbi vagy jellemvonás, amire bárkiben találomra rálelhetek az utcán, hanem valami sokkal több. Viszont mivel az általános interakció mégsem több nálunk, mint néhány rohanvást lebonyolított szia, és ő, mint a HÖK tagja, rengeteg diákkal áll kapcsolatban nap mint nap, nem is mertem feltételezni, hogy ugyanúgy számon tartja az én nevemet, még ha bizonyára nem is ugyanazon megfontolásból. Ezek után mondanom sem kell, milyen kellemes meglepetést szerez nekem a köszöntése... Mondhatnám, hogy az öröme is, ha nem szólalna meg azonnal a fejemben lévő vészharang.
Akár furcsának is találhatnám, hogy azt se tudja, melyik emeleten jár éppen, de hát ennél különösebb viselkedés is fogadott már az ajtó túlsó feléről. Volt egy srác, akit kimondottan hozzám küldtek le egy felelsz vagy mersz játék során, hogy lesmároljon. Bukta a kört, és kis híján az orrát is eltörtem, mikor rácsaptam az ajtót.
Ha valamiben segíteni tudok, annak általában a tanuláshoz van köze, ugyanakkor mindenki tudja, kit kell keresnie, ha a tanulással kapcsolatban szorul segítségre. Olyan ez, mint egy tápláléklánc, kezdve a butácska diákokkal, a magamfajta "okostojásokon" át a tárgyfelelősig - véletlenszerűen bekopogtatni valahová nem lenne túl célravezető. Sabrine megjelenése, persze, egyébként sem azt sugallja, hogy a beadandója mellől kelt fel. Azonnal meglátom benne a lehetőséget.
- Miről lenne szó pontosan? - kérdezem kitérően, ezzel meghagyva magamnak a sértődés nélküli kibúvó lehetőségét. Igazán dörzsölt, hogy előbb azt kérdezi, ráérek-e, és csak aztán tér a lényegre. Hogy pont Én kellenék, micsoda marketing! Hazugság, vagy sem, éppúgy legyezgeti a hiúságomat.
- Itt, a koliban? - Nem tudom, hány egyetemi buli mehet ilyenkor párhuzamosan, péntek este lévén valószínűleg több, mint amennyit egy kezemen meg tudnék számolni, és az is biztos, hogy ezekre mind-mind hivatalos. Jobb biztosra menni, mielőtt még egy belvárosi szórakozóhelyen találom magam. - Nagyon szívesen mennék, csak... nem hiszem, hogy van alkalomhoz illő ruhám - pillantok végig az aktuális öltözetemen, majd vissza Bree-re. Ügyelek rá, hogy kivételesen ne lemondó sajnálkozás, hanem vágyakozás hallatszódjon ki a hangomból. Kétlem, hogy ennek ellen tudna állni.

Molly & Bree

"Grab your balls, we're playing beer pong."

Mielőtt egyetemre jöttem New Yorkba, volt, hogy elgondolkodtam azon, hogy milyen is lesz kollégiumban élni, valaki másnak a társaságában. Sosem zavartak az emberek, s bár odahaza saját szobám volt, attól még megszoktam, hogy mindig van valaki körülöttem és hogy az öcséim hajlamosak kopogás nélkül berontani a szobámba. Utóbbi miatt persze nem kellett izgulnom, hiszen ide felnőtt emberek járnak és senki nem örülne neki, ha csak úgy, teljesen véletlenszerűen rányitná az ajtót egy félidegen ember, akivel maximum a folyosón futhatott össze. Mindenesetre attól a részétől nagyon tartottam, hogy kit kapok magam mellé szobatársnak. Sosem lehet tudni, nem? Nyilván ha nincs olyan szerencsém, hogy egy annyira rendes lányt kapjak, mint Clary, akkor is megpróbáltam volna összebarátkozni az illetővel.
A legelején igazából még abban sem voltam biztos, hogy Claryvel sikerülni fog-e, mert szerintem ha macska és kutya személyiségű emberekre osztjuk a társadalmat, akkor szőke barátnőm határozottan macska lenne a maga higgadtságával és tartásával. Ha nem akar valamit, akkor bizony nem fogja megtenni és hiába hiszed, hogy már kedvel téged, ugyanúgy kicsusszan a kezeid közül, vagy rosszabb esetben még karmol is. Ezzel szemben én kifejezetten kiskutya természetű vagyok, aki rögtön fellelkesedik, ha csak meglátja a másikat, mintha azt emlegetné a gazdi, hogy ideje sétálni. Ha megbántanak sem vagyok sokáig haragtartó, ugyanúgy ott ülök az ajtó előtt és várom az illető visszaérkezését. Sőt, ha valaki meg akarna szabadulni tőlem és szó nélkül elvinne messzire, én a végletekig képes lennék kitartani amellett, hogy majd visszajönnek.
Sok múlik azon, hogy az aktuális társaság milyen jellemű ember, de úgy érzem többségében sikerül legalábbis minimálisan átragasztani valamennyit a lelkesedésemből a környezetemre. Ami jelen esetben is kifejezett célom Mollyval kapcsolatban, csak mert ha már megtaláltam - és épp őt találtam meg -, akkor lecövekelek az ajtaja előtt és várom a sétát. Vagyis a beleegyezést a buliba.
- Tulajdonképpen csak egy kis kikapcsolódás, semmi extra. - Amire valljuk be, néha mindannyiunknak szüksége van. Ki ne vágyna néha a tankönyvei mellől inkább a barátokkal való pezsgésbe? Na meg különben is, érdemes az ilyesmit kihasználni még a vizsgaidőszak előtt.
Feleslegesnek érzem a kertelést azzal kapcsolatban, hogy milyen programra is invitálom őt. Na meg jó tudni előre, hogy mibe egyezünk bele, olyan akaratos még én sem vagyok, hogy egyszerűen megfogjam a kezét és lerángassam a többiek közé. - Aha, pontosan! Itt a koliban. Szóval még messzire sem kell menned és csomó olyan ember van ott, akiket ismersz. - Utóbbi egyébként néha tud cikis helyzeteket eredményezni, de ez csak személyes vélemény. Még mindig nem tudtam elfelejteni a véletlenül az integrációért felelős alelnöknek küldött privát képet, amit a barátomnak szántam - esküszöm(!!). - Pluusz olyanok is, akik arra várnak, hogy megismerjenek - teszem hozzá gyorsan, hogy kiverjem a fejemből az emléket, s közben finoman ráncolom a szemöldökeimet is. Még a végén lesz helyem a marketinges szakmában.
- Óó.. ÓÓ! - Előbb csak a mondandójába iktatott "csak" részt hallom és az azzal járó visszautasítást, de amikor felfogom szavai értelmét, csak mosolyogva rázom meg a fejem. - Hidd el, ide igazán nem kell kiöltözni! És ne mondd nekem, hogy nem találunk valamit a szekrényedben, ami megfelel - jegyzem meg nevetve. - Mondjuk egy farmer és bőrdzseki? A felsőd már így is nagyon cuki!