Érdekes érzések kavarognak bennem a gyerekek közelében. Egyszerre imádom és utálom őket. Imádom őket, mert egyszerűen aligha lehetne nem így tenni. Viszont utálom őket mert csak arra emlékeztetnek, ami nekem nincs. És bár mostanában egyre jobban viselem a dolgokat, mégsem voltam teljesen biztos, hogy ez a munka jót tesz-e majd számomra, vagy esetlegesen visszaesést okozna nálam. Végül mégis elvállaltam, mert szeretem a munkám és ki más tudná a divat világát olyan szívvel bemutatni, mint én? A kollégáim nagy része csak robotként működnek, a fizetés hajtja őket, a munkaidő vége, az ebédszünet, nem érdekli őket, hogy a jövő jó kezekben legyen. Ám azt azért nem mondhatom, hogy nem voltak másodlagos gondolataim, vagy nem féltem ettől a naptól. Rettegtem attól, hogy hamar a mosdóban fogok kikötni, egy pánikrohammal küszködve és nem fogom tudni végigcsinálni, még csak arról sem beszélhetek majd senkinek, hogy miért nem.

Az egyik legnagyobb pozitívuma annak, hogy egy iskola épületbe kellett jönnöm, az iroda helyett, hogy a magassarkút egy sokkal kényelmesebb sportcipőre tudtam cserélni, így aztán legalább a lábam nem fog lerohadni fél nap után. Ez máris nyereség, nemde? Igazából furcsa érzés ismét egy iskolában tartózkodni, hiszen eltelt már néhány év mióta végleg kikeltem az iskolapadból. És nem, nem is hiányzik. Bár jól esik egy napra kényelmesen öltözni, mégsem cserélném le a munkám, még akkor sem ha megvonnák a fizetésem. Az előadás, a divattervezés és divatmagazinok világáról igencsak jól sikerül... Legalábbis én úgy gondolom, hiszen jobban aligha ejthettem volna meg. A fiatal lánykák vigyorából megítélve pedig nagy sikert arattam, bár jól tudom, hogy nem mindenkinek való. Sok kreativitásra van szükség, ami pedig többnyire az embereknek egy veleszületett tehetsége kell, hogy legyen, nem egyszerű tanulni vagy gyakorolni.

- Elnézést, tudna segíteni? - Lépek oda végül az egyik nőhöz, aki kivételesen nem egy miniatűr energiával túlfűtött mitugrász és alkalmasnak tűnik ahhoz, hogy kisegítsen valakit, akinek reggel nem volt ideje megszerezni a napi koffein adagját. Vagy nem eleget na. - Lehetséges valahol az iskola területén kávéhoz jutni? - Mert kétlem, hogy a menzán osztogatnák a kis tökmagoknak. Legalábbis az én időmben legfeljebb tejet kaptunk. - Tudja, hogy van ez... Nincs rossz nap, csak túl kevés kávé. - Vigyorgok rá idétlenül, nem pont életem legerősebb viccét elszórva. Azt meg le sem tagadhatom, hogy bár tényleg ő tűnt a legfelnőttesebb alkatnak a sok gyerek között, de már korábban, még az előadás előtt kiszemeltem magamnak és eltökéltem, hogy beszélni fogok vele. Igazából csak szeretnék megbizonyosodni arról, hogy nem valamiféle bántalmazásban van része, mivel ha egy nő sminkkel próbál hegeket elrejteni, annak bizony oka van. Én már csak tudom. - Hogy bírja egész nap a hangoskodást? - Teszem hozzá mosolyogva, hogy ne tudjon olyan könnyen lerázni, még mielőtt megbizonyosodhatnék arról, hogy minden rendben van vele.

“A smooth sea never made a skilled sailor.”

Őszintén szólva még én magam is meglepődöm az előadás sikerén, hiszen ez volt a legis-legelső előadásom és valljuk be... Halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy mit csinálok. Persze igyekeztem felkészülni rá és otthon kidolgozni a részleteket, minden tőlem telhetőt megtettem, de akkor sem tudtam, hogy igazából hogyan fog az egész lezajlani. Az is eszembe jutott, hogy majd paradicsommal fognak megdobálni és  kifújolnak, vagy fene tudja. Oké, talán nem paradicsomokkal járnak a mai diákok iskolába, de akkor szendvicsekkel, ami nem sokkal jobb. Nem rendelkezem túl nagy magabiztossággal, erről Emir tett az elmúlt évek során, ám mióta megszöktem, tényleg igyekszem magam újjá építeni. Megerősödni, úgy ahogyan az egy hozzám hasonló nőnek illik. De a saját sanyarúságom miatt is terelődik rá az egyik, feltehetősen tanárnőre, a figyelmem. Rejteget valamit, én pedig saját magamat látom meg benne. Főleg a néhány hónappal korábbi énemet. Ezért sem tudom őt elengedni anélkül, hogy legalább néhány szót váltok vele.

- Óh, tudtam én, hogy maga lesz az én megmentőm. - Nézek rá egy széles mosollyal, ám a mosoly mögött megbújó gondolatok, nagyban változtatnak az érzéseimen. Egy igazán kedves hölgynek fest és ha valóban beigazodnak a félelmeim, akkor tényleg nagyon gáz a helyzet. És bár nem szeretek más problémáiba belefolyni, de... Képes lennék figyelmen kívül hagyni? Mikor lehetségesen segíteni is tudnék neki. - Mondjuk nekem elhiheti, néha az iroda is hasonlóan hangos, csak éppen felnőttektől, akik mégis sűrűn úgy viselkednek, mint a gyerekek. - Horkanok fel, mert őszintén megmondva, talán néha én is inkább a gyerekeket választanám, mint a lusta munkatársakat, akik csak akkor tesznek bármit is, ha nekik hasznuk van belőle. - Van sajátja is? Mármint gyerek... Már ha nem veszi tolakodásnak a kérdést. Nem annak szántam, csak azt hallottam, hogy a tanárok többsége nem szeretne szülővé válni. - Igyekszem csak egy vidám mosollyal nézni rá, ezzel is azt sugallva, hogy nincs hátsó szándékom a kérdéssel. Pedig valójában igenis van. Egy kicsit talán tolakodás, vagy inkább puszta kíváncsiskodás. Mindenképpen tudnom kell, hogy esetlegesen egy gyermek is részese lehet a lehetséges bántalmazásnak, vagy sem.

- Ugyan, semmiség! - Válaszolom őszintén, mikor már megindulunk a kávé felé. Hacsak nem elrabolni készül én pedig vakon követem őt, mint valami birka. - Igazából nem. Ez volt a legelső ilyen előadásom és őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy mit csinálok. - Vigyorgok rá egy kicsit bűnbánóan. - Csak néhány hónapja kaptam meg a munkát és érkeztem a városba... Meg tulajdonképpen az országba. - Beszélek kicsit magamról, már csak azért is, hogy lassan a bizalmába tudjak férkőzni. Bár az angolom makulátlan, hiszen már régóta gyakorlom a nyelvet, egy halvány akcentus mégis felvetheti a fejét, ezzel pedig már rég rájöhetett arra is, hogy nem feltétlen vagyok őslakos itt. Szóval azért olyan nagy titkokat nem árulok el.

- Jaj, magát piedesztálra kellene helyezni! - Szólalok fel, mikor végre kiderül, hogy nem elrabolni készült, hanem ténylegesen egy kávéfőzőparadicsomba vezetett be. - Oké, mit szólna ha elhagynánk ezt a magázást? Szinte már öregnek érzem magam... Szólíts csak Mirának. - Igazából ekkor jövök rá, hogy a nevét még csak nem is tudom. Mintha rémlene, hogy bemutatkozott mikor megérkeztem, de akkor még túl ideges voltam ahhoz, hogy neveket jegyezzek meg. Mondjuk a névmemóriám egyébként is szörnyű. - Csak egy kis tejjel. Bár a tejpor is megteszi. - Azt meg már mondanom sem kell, hogy a nagy bögrét szeretném. A szemeim szinte csillogni kezdenek annak látványára, meg végül nyúlok is érte, nem várom meg, hogy ő vegye le. Türelmetlen egy teremtés vagyok, sajnálom. - Köszönöm! Remélem azért csatlakozol hozzám egy kávéra?! Már ha nincs túl sok dolgod...- Nézek rá csábítóan, miközben a bögrét a kávégéphez helyezem, majd rá is bökök a gombra, ami a fekete életmentő folyadékot fogja számunkra adni. - Régóta dolgozol itt? - Kérdezem végül amíg várakozunk a kávéra, hiszen muszáj kihasználnom az időt és egyben alkalmat, főleg akkor ha ő nem szándékozik a társaságomban maradni.