Voltak elképzelései az estére vonatkozóan, azok viszont várattak némileg magukra, mert Alfonso elúszott a munkában, ezért Marcot kérte meg, hogy vigye haza Kirát, és várja meg ott vele, hogy ő is hazaérjen. A bástyában egyébként már egyedül is biztonságban tudta volna a másikat, valami rossz érzés mégis azt mondatta vele a már kifelé tartó barátjának, hogy ne bízzák ezúttal a véletlenre, és maradjon ott vele, amíg Alfonso oda nem ér.
Éppen indulna el ő is a lakás felé, amikor is a VIP bejárata nyílik, és azon Marco Kira nélkül lép be, amitől szinte azonnal elönti a férfi agyát a szar; hallja egyébként, mit mesél a barátja, érti is, hogy mi történt pontosan, de olyan harag kerekedik egy pár perces némaságot követően, hogy Marcellonak terelni kell őt, hogy olyan szobát verjen szét ezúttal, amire nincsen minden nap és minden órájában szükség.
Nem időzik ezzel sokat, mert amint az első normális levegővételét megteszi - és már nem hiperventillál az idegtől -, azonnal hívja Alvizét, aki állítólag már elhozta a kórházból a szicíliai tagot, és egyenesen a klubba tart vele. Az arctól sok minden nem derült ki egyébként azt illetően, mi a francot akart a kis megmozdulásával, azonban egyik férfinek sem kell írói vénákkal rendelkeznie ahhoz, hogy a képzeletük összetegye a képet. Rá akartak ijeszteni személyesen Alfonsora, ő azonban erős határokat húz meg a sajátjaival szemben, így nem is kérdés, mi fog történni a klub pincerészében, ahol az ilyenekhez hasonlókkal szoktak elbánni.
Általában ezt rábízza Marcora, akiről egyébként tudja, mennyire vágyik a bosszúra személyesen is az őt ért lövés miatt, azonban mivel Kirával akartak baszakodni, a pisztolyon végül, ami golyót ereszt a tag tarkójába, Alfonso húzza meg a ravaszt. A vér szaga így az ő orrát tölti meg hamarabb, és bár ez nem verseny kettejük között, nagyon szívesen átengedte volna a lehetőséget Marconak, bármikor.
Kurva szar a helyzet, ami miatt végül nem tette meg.
A kórházba érve a mérge már csillapodik, és felváltja helyét a félelem; nem szokása félni, mert elég sok mindent képes megoldani az életében, mindegy, milyen módszerrel, most viszont nincsen egyelőre ötlete, hogy mit tehetnének azon kívül, hogy Kirát bezárják. Tudja, hogy a szerelme ezt akarná legkevésbé, de az ijesztgetés következő foka a szorongatás, és ahogy Marco is mondta, Alfonso leggyengébb pontja most a lány.
Kivételesen örül, amiért Kirát a sötét szobában, alvó állapotban találja, mert egyelőre fogalma sincsen, mit kellene tennie, vagy mondania. Egészen egyértelmű már a férfi számára is, hogy nem tudja megvédeni a lányt, ami elképesztő súllyal nyomja az amúgy is ingerült mellkasát, tovább őrölve az idegeit a sötétben. Végül valamennyire elcsendesedik az elméje, és igyekszik elmerülve a gondolataiban megoldást találni az ablak előtt, a másiknak háttal állva, miközben nézi a város fényeit. Ezek az apró kis pontok mindig megnyugtatják, ha csak ideiglenesen is, neki pedig valahogy muszáj lenne megőrizni a hidegvérét, különben hamarabb omlik össze a már jól ismert világa, mint mondjuk szeretné.

Amíg Kira magához nem tér, a lehető legrosszabb dolog történik meg a férfivel; egyedül marad a gondolataival. Alfonso remekül képes azt mutatni, hogy minden a legnagyobb rendben, akkor is, ha a fejében a káosz már teljesen kikezdi őt is, pedig alapvetően otthonosan mozog az érzésben. Amit most a félelem kivált belőle, azt nem kívánja a legnagyobb ellenségének sem, pedig éppen ők azok, akik ezt elérték nála, és olyan helyre nyúltak valóban, ami a férfi számára érzékeny és egyébként teljesen szent is.
Igyekszik lepörgetni magában minden lehetőséget, kezdve azokkal, amiket ő szeretne, és haladva egészen odáig, hogy Kira tökéletes biztonságban lehet. A gondolatmenet elején boldogan élnek közösen, miközben körülöttük minden lángokban áll, a végére azonban Kira egyedül van, mentes már a bajoktól, amiket ez a férfi a fejére hordott, és ha ki tudja valaha heverni ezt az elég mozgalmas pár hónapot, talán nem csömörlik meg egy életre abban, amibe Alfonso rángatta őt.
Tudva már, mit kellene tennie, igyekszik a fejében elképzelni, hogy milyen szavakat, milyen testtartást és gesztusokat öltsön magára, amikor ezt megbeszélik, de erre már nem tud úgy fókuszálni az elméje, mint az iméntire, és sosem ér a végéig, amikor megteszi, amit valójában meg kéne. Az elmúlt hetek, sőt, hónapok célja az volt, hogy ne legyen szükség semmi hasonlóra, de Kira épsége veszélybe került, ettől pedig ha eltekintene, gonosszá válna.
Ő meg, függetlenül a családi hátterétől és az életvitelétől, szereti azt gondolni, hogy nem az. Pedig van a rovásán bőven, elég lenne csak végignéznie a másikon, aki a háta mögött alszik, hiszen miatta támadták meg. Nem kérte őket, hogy tegyék meg, nem fizetett érte, csak közvetetten az ő hibája, ez azonban mostanra olyasmi, amibe, ha kapaszkodni próbálna, akár szembe is köphetné magát legközelebb, ha tükörbe néz.
Beszélt Alvizével és Marcoval is, hogy szerintük mi lenne a legjobb lépés innentől kezdve, a két férfi azonban egészen eltérő véleményeket fogalmazott meg; Marco szerint a kapcsolat vége az egyetlen megoldás, ha Kirának is jót akar tenni vele, Alvize viszont vezetőjeként ajánlotta fel a villáját, teljeskörű védelemmel, elég közel, de mégsem pont ott, ahol Alfonsot is keresnék. Oda viszont Kira be lenne zárva, teljesen megvonva tőle azt, amiért eddig annyit küzdött, ezt pedig Alfonso nem akarja megtenni vele.
A köhécselésre reagál szinte azonnal, mert a helyes lépések gondolata ellenére nem tudja kikapcsolni a testét, ami Kirát keresi és neki akar felelni, történjen bármi. Alfonso soha nem lesz már a régi, mindegy, milyen eredménnyel sétálnak ki ebből a kórházból, és, hogy azt külön teszik meg vagy közösen.
- Szia. - Súgja finoman, ahogy odasétál az ágy széléhez, de nem ül le rá, hagyva magának némi távolságot, ezzel pedig egy lehetőséget ad magának, hogy a jót tudja cselekedni. Ennél közelebb kerülve a másikhoz megint magába fogja rántani az önzőség, miszerint nem tud élni a lány nélkül, de ez ilyen formájában ugye nem igaz. Tud, csak nem akar, az pedig róla szólna, nem a másikról.
- Azonnal jönni akartam, ahogy Marco szólt, de el kellett intézzek valamit. - Vagy inkább valakit; nem most ölt utoljára embert - mert Francescohoz inkább köze volt, de nem ő tette el fizikailag láb alól -, így az eufória, amit azóta érez annak hatására kezd most lejjebb adni benne, hogy tudja, mit kellene tennie.
- Sajnálom, Kira. - Ezt biztosan tudja ő is, de muszáj kimondania, még ha feleslegesen is teszi; bármivel próbálta nyugtatni a másikat, pont az ellenkezője történt, de azért szeretné, ha tudná, nem ezt akarta. Sőt, Alfonso semmit nem akart ebből.
- Próbáltam megtenni mindent annak érdekében, hogy ezt elkerüljük, de.. - És sóhajt, mert ha kimondja, amire gondol, akkor valóságossá válik, az egész, ő pedig szeret néha naiv gyerek lenni, aki elhiszi, hogy ami nincsen kimondva, az egészen addig nem is létezik. - .. sehol sem vagy már biztonságban miattam. Nem tudlak megvédeni, Kira. - Képes olyan hangon kimondani mindezt, mintha alig lenne súlya, de mivel sajnos csak az van a szavakban, muszáj tartania magát, mert szükség van rá. A közegének úgy, hogy jelen van és harcol, Kirának pedig az lenne a legjobb, ha távol tartaná magát tőle. De ezt most még képtelen kimondani.    

A sötétben nem látszik, mennyi érzelem csillog a kékesszürke tekintetében, azonban ezt nem bánja, mert így legalább nem kell magyarázkodnia. Nem kell majd szavakba öntenie, mennyire szerelmes, és, hogy soha életében előtte, és valószínűleg ezt követően sem lesz az. Hogy, bár Alfonso remekül tudja formálni a környezetét, a másikért az egész közeget gyökerestül írtotta volna ki a most létező formájában, hogy újat növesszen később, olyat, ahol Kira is sokkal kényelmesebben mozgott volna talán.
Kiereszti a tüdejét nyomó levegőt az orrán keresztül arra, amit Kira mond, és elvonja tőle a szemeit, hogy a város fényei ismét megnyugtassák a háborgó gondolatait, mielőtt megszólalna. Igyekezett mindig türelmesnek lenni, amikor ennyire erősen vágott neki oda a másik, most azonban ez a célja, ezért sem szól érte semmit.
Lehetne gyávának nevezni, de azok után, amiket átéltek - még ha azokat Kira nem is akarja hallani -, és amit a másik iránt érez, neki az elválás módja, amit Kira látszólag preferál az, amitől megugrik a gyomra kissé. De a hangja nyugodt még mindig, amikor megszólal.
- Tényleg így akarsz elválni? - Nem kezdi el tagadni, milyen céllal jött ide, mert ha a másik tudná, hogy le akarták erről beszélni, talán még ellenségesebben bánna ezzel a férfivel. Pedig Marco ezzel nem akart semmi rosszat - ő kint áll az ajtó előtt, ahogy ígérte -, mert a legbiztonságosabb mostantól a másik számára az lenne, ha soha többet nem látná Alfonso Deluca arcát. Ő ragaszkodott ahhoz, hogy ha a kórházig elérve a szakítás mellett dönt, akkor azt személyesen mondja el, bár azzal is tökéletesen tisztában van, hogy ezzel semmi többet nem ad annál, mint amit ez az egész egyébként jelent.
- Én nem ezt akarom, érted? - Kérdezi csendesen, már-már megsemmisülve, de ebből nem sok látszik, hiszen nem engedi a vonásainak, hogy megadják magukat az érzéseinek. Amikor először elváltak az nagyon hangosra, érzelmektől fűtöttre és végtelenül szomorúra sikerült, mert mindenáron kapaszkodni akart belé. Ezt most nem teheti meg, mert kit fog érdekelni őszintén, miért maradtak együtt, ha pár napon belül a másik temetését szervezheti majd?
A szicíliaiak elérték, amit szerettek volna, és nincsen megoldása arra, hogy ő kerüljön ki ebből győztesen.
- De megtaláltak az egyetlen helyen, ahová nem akartam ezt az egész szart engedni neked begyűrűzni. Azt akartam, hogy legalább munka közben szabad lehess tőlem. - Hiszen erről van szó; Kira élete egyetlen csettintésre a régi lehet, hiszen, ha már nem látják az érdeklődést a lány iránt, Alfonso egy másik oldalát akarják majd megtámadni, az pedig a klub lesz. Erre majd felkészül, ha az összetört szíve darabkáit képes lesz összefoltozni legalább egy időre, addig is ott van neki Marco, aki érti a dolgát.
- Bezárva akarsz élni? - Lehet, hogy Alfonso már kettejük helyett is eldöntötte, mi a helyes lépés, de csak azért, mert Kira, amikor hazaért, megfogalmazta pontosan ezt. A félelmét, hogy ki fogják rúgni, a vágyait, amit el akar érni a munkája kapcsán, és a bizonytalanságot, amiért az Alfonsoval való kapcsolata ezt a nagyon biztos pontot már az elejétől kezdve megrengette.
Hiszen Kirának Alfonso olyan tényező lett, ami eltérítette az életcéljától. Ezt kár lenne tagadniuk.
- Ha igen, akkor a kórházból Alvize háza az út. Nem élhetünk együtt, amíg ez a szar tart, és te nem teheted onnan ki a lábad, mert nem biztonságos. Ezt jelenti szeretni engem, Kira, és talán mindig ezt fogja jelenteni. Mekkora szörnyetegnek kellene lennem ahhoz, hogy tönkre tegyelek a saját boldogságom érdekében? - Igazából nem akarja ezekre hallani a választ, mert az előző mondatából kiindulva a másik megveti a férfit, amin egyébként Alfonso nem is csodálkozik. Azonban nem úgy akar emlékezni Kirára, mint aki már egyetlen szót sem akar ráfecsérelni, hanem mint arra a nőre, aki miatt rájött, hogy képes szeretni, csak nem tud jól.

Alfonso sokszor olyan, akár egy tükör, és azt mutatja magából, amit például a közeg is látni szeretne belőle. A morális iránytűje már nem olyan finomhangolt, mint sokan képzelik róla, de a rangjából kifolyólag nem kellett szinte soha azon izgulnia, mi a jó, és mivel teszi a rosszat. A rendszer, amiben él ilyen szempontból tökéletes; elvégzi a rábízott feladatokat, belerak a közösbe, teszi ezt úgy, hogy szinte semmire semmi gondja nincsen, és így mindenki elégedett.
A másikat is valószínűleg boldoggá tudná tenni minden gond nélkül, ha nem az lenne, aki. Ez eddig a legerősebb vészharang a fejében, mert amíg hosszú évekig úgy gondolta, New York megfelelő távolságra van Nápolytól, pont azóta bizonyosodott be az ellenkezője, hogy Kirába beleszeretett. És ő sem tette a dolgát egyszerűvé, már ami a két világ közötti lavírozást jelenti, ahogy igazából most sem teszi.
A gerinctelen féreg megnevezés nem a legjobb helyen találja őt el, azonban már hozzászokott ahhoz, hogy a másiktól éppen annyira döbbentő és hirtelen dolgok képesek elhangzani, mint tőle, amikor az egyenességet választja. Elvonja a tekintetét a lány holdsütötte, sebes arcáról, és visszasétál az ablakhoz, ahol mindkét kezét elrejteni az élére vasalt nadrágjának a zsebébe, melybe a fekete ingje deréknál gyűrve van.
- Pedig a maffia világában a nők sorsa ilyen. Álmokba és képzelgésekbe ringattuk magunkat, amikor azt hittük, rád ez nem lehet hatással. - Mondja csendesen kifelé nézve, háttal a másiknak, és furcsa mód nem húzta még fel magát semmin, pedig ezt egyáltalán nem nehéz Alfonsonál elérni, különösen Kirának nem. Talán ő sem akar veszekedni, kifejezetten a másik munkahelyén nem, az pedig, hogy nem értenek egyet a probléma gyökerében és megoldásában, egyáltalán nem meglepő senki számára.
- Békeidőkben szárnyalnak, ha meg beüt a szar, bezárják őket a saját biztonságuk érdekében. Ők pedig szánalmas módon megelégednek ezzel az élettel, mert ezt dobta a gép. - Alfonso nem ért egyet ezzel, ezért némi gúny csöpög a szavaiban; inkább Kira gondolatait mondta most ki, mert tisztában van a közeg nőit illető gondolataival, és bár ez a férfi azon dolgozott eddig, hogy kivételes lehessen abban, amit annyira megvet, nem sikerült neki.
Lehet többet gondolt magából, mint amennyire képes, lehet képes lett volna rá, ha több ideje van rá. A dolgokon azonban ez nem sokat változtat jelenleg.
- Tudom, hogy megveted őket, de ez az életem, Kira. - Eddig nem volt gond, amiért a lány meg sem próbálta megérteni, mit és miért tesz. De most, hogy az élete a tét ismét, és nem csak egy senkiházi unokatestvért kell kiiktatnia annak érdekében, hogy nyugodtan aludjanak, a két világnak közelednie kellene valamennyire. Legalább annyira, ahogy Alfonso minden erejével próbálta az egyébként jól látható és felismerhető határvonalakat arrébb tenni a másik kedvéért.
- Mi az elképzelésed? Jársz kelsz, ahogy szeretnél, aztán egyszer csak jön a hír, hogy újabb temetést kell szervezzek? - Abból egy időre ennek a férfinak kurvára elege van.
- De nem is kell ennyire messzire mennünk, elég, ha végig nézel magadon Kira. - Fordul hátra most először, és vissza is lépked a másikhoz, sőt, kiveszi a kezeit a nadrágból, és rátámaszkodik az ágyra, hogy közelebb legyen hozzá. Ki tudja, lehet-e majd még ilyen közel bármikor az életben ismét.
- Sebek borítanak, miattam. Az arcod be van esve, a hajad ebben a fényben szinte szürke, a szemeidben semmi sem csillog már abból, amit néhány hónapja láttam. Miattam. Hiába nem ezt akartam, tönkre teszlek téged, és már fizikailag is látni rajtad. Ezt akarod? Egy dolog makacsan ragaszkodni valamihez, megint másik őrültnek lenni, ha mindezt nem látod. - Kira eddig sem mondott semmit azt illetően, mit akar, csak dacos kislányként magára vette a férfi viselkedését, amivel egyébként a hosszútávú boldogságát alapozza meg a másiknak, hiszen egyértelműen látszik, hogy az ő világa térdre kényszeríti Kirát. És mivel abból ez az olasz nem tud mozdulni, ez így nem mehet tovább.

Vitatkozni szeretne azzal, hogy ő már kitervelt, kész tényekkel érkezett volna ide, mert ez nem teljesen igaz. Persze, ott lebeg a férfi feje felett, amit tennie kell a másik épsége érdekében, és ott van az élete, amelyben halála napjáig ott akarta tudni Kirát. Tudta mit vállal azzal, ha szerelmes lesz, főleg egy külsősbe, de azzal is tisztában volt, mit jelent számára ennyire mélyen belehabarodni valakibe. Kira soha nem fogja már Alfonsot ereszteni, úgyhogy el lehet képzelni, mennyire az elképzeléseivel és a vágyaival megy szembe minden, amit meg kell tennie. De a döntést itt hozta meg a kórteremben, mert még a kocsiban is a lehetőségeket kutatta az elméjében.
De - ha már a lány nincsen ebben a segítségére -, semmi sem bizonyítja jobban, hogy igenis úgy a legelőnyösebb, ha távol tartja magát a másiktól, minthogy minden döntésével Kira húzza a rövidebbet. Ha vele marad, akkor a bomba szépen ketyegni kezd, és senki sem tudhatja, meddig mennek el a szicíliaiak New York-ért cserébe. Ha tippelnie kellene, akkor Kira halála a legkevesebb, tekintettel a temetésen történt lövöldözésre, ahol valószínűleg egyébként kiszúrták a lányt Alfonso mellett, hiszen végig őt védte. Innentől nem volt nehéz ráakadniuk New Yorkban, és figyelni néhány hétig, mióta itthon vannak.
Ha pedig szakít, egy gerinctelen féreg, aki összetörte a másik szívét. De így legalább élni fog, remélhetőleg jó sokáig.
Az utolsó mondat a kegyelemdöfés a férfi számára valójában, és egy pillanatra, bár a sötétben nem sok látszik belőle, de kiülnek az érzelmek az arcára. Lehet, hogy Kirának igaza van, és húzta az idejüket teljesen feleslegesen, de ez is azt mutatja, ő ezt nem akarja végig csinálni. De most, legyen akárki, és viseljen akármilyen nevet, nem az lesz, amit ő akar, de még csak az sem, amit élete szerelme. Utóbbiban mondjuk már nem biztos, mert akárhányszor Kirára néz, az jut eszébe, ezt ő tette vele, úgyhogy ha szerencsések, meg fogja gyűlölni őt a sok rosszért, amit az életébe hozott.
- Nem csinálhatjuk ezt tovább, Kira. Én egy olyan közegből jöttem, amit minden csontoddal megvetsz, és ami veszélyt jelent az életedre. Nincsen jövőnk. - Régóta tartott egyébként attól, hogy ezekkel a szavakkal fog véget érni a kapcsolatuk, és csak azért nem idegbeteg tőle, mert tartja magát, legalább a parkolóig, ahol majd hazafelé, Marco mellett ülve kiüvöltözheti magát, mert ha valaki, akkor a barátja úgy sem fog rászólni emiatt.
- Kérlek, próbálj meg nem gyűlölni emiatt. - Mondja csendesen, aztán elrugaszkodik az ágytól, amin eddig támaszkodott, és igyekszik kiverni a fejéből, ahogy a másik szinte reflex szerűen eltávolodott tőle, ahogy ő próbált az imént közeledni. Amíg ez sikerül csak áll, és nézi a másikat, lehet némi habozás is van benne, de végül megmozdul, és hamarosan csukódik mögötte a kórterem ajtaja, majd néhány olasz szó még esetleg beszűrődhet kintről, ahogy szól Marconak, hogy indulhatnak, a lépteiket követően azonban nem marad más, csak a csend.