Mosolyogva bólintok a szavaira, de valahogy nem hiszem el, hogy őszintén és szívből mondja azokat. Nem kételkedek abban, hogy boldog, sőt szeretném is, ha mindig az lenne, viszont addig nem lesz hiteles, amíg ott hallom a sorai között azt a keserűséget, amit a múltja okozott benne. Mégis megpróbálom félre tenni a sajnálatomat, hiszen pontosan tudom, hogy nem az a megoldás ilyenkor. A boldogtalan embert nem sajnálni kell, hanem a magasba emelni és felnyítani a szemét arról, hogy az életnek igenis vannak szépségei. Csak azért mert történnek velünk rossz dolgok, még nem jelenti azt, hogy minden rossz is marad körülöttünk. Ezt saját tapasztalatból tudom. Annyi csalódás után sem adtam fel soha a réményt, és milyen jól tettem, hiszen úgy tűnik, hogy igazán sínen van végre az életem. Megtaláltam azt a társat, akiről mindig is hittem, hogy létezik.
- Ennél csak még boldogabb leszel. Majd meglátod. - szélesedik még nagyobbra a mosolyom, amivel próbálok egy fajta biztatást is nyújtani számára, de közben el is hiszem azt, amit mondok. Tudom, hogy egy csodálatos élet fog majd rá várni. Nincs másik opció, hiszen egy olyan csodálatos emberrel, mint amilyen Ő is, képtelenség, hogy az élet újra meg újra ki babráljon. A múltján hiszek abban, hogy majd egyszer teljesen sikerül túl lenndülnie. Persze azt nem tudhatom, hogy mi minden motoszkálhat a gondolataiban, hiszen rossz dolgokon ment keresztül, de mégis reménykedek abban, hogy egyszer mindent maga mögött fog tudni hagyni. Bár nem ismerem Leónt, akiről annyit szokott mesélni, de azt hiszem, hogy Ő lehet a valódi kulcsa a Rilla gyógyulása felé. Tetszik, hogy ennyire lelkes amiatt, hogy több időt tölthetünk majd együtt, és nekem olyan is a természetem, hogy ha valamit megígérek, ahhoz igyekszem is tartani magam. Rillának  pedig az elkövetkező hónapokban azt hiszem, hogy nagy szüksége lesz rám.
- Nem lesz mitől félned. Sőt... meglátod majd, hogy mennyire felszabadultan fogod érezni magad a ló hátán. Ha egyszer rá szoksz, akkor mindig akarni fogod. Majd együtt el járunk néha. Ismerek egy szuper lovardát is, bár még nem voltam, de sok jót hallottam az ottani oktatásról. - a hangomban ott bújkál ezúttal a lelkesedés is, azt hiszem, hogy még holnap telefonálok is egy időpontért, hogy minél hamarabb bele kezdhessünk a lovaglásba a barátnőmmel. Muszáj megpróbálnom egy kicsit több időt szentelni rá, hiszen mostanában nagyon elhanyagoltam, ez miatt pedig szégyellem is magam. De annyi minden történt velem egyszerre, hogy kicsit megfeledkeztem arról, hogy Gleeson előtt is volt életem. Prue is már többször vágta a fejemhez, hogy elhanyagolom Őt, bár nem vettem komolyan a hisztijét, mert azt tudom, hogy nem szívlelik egymást túlzottan a párommal. Rillával viszont azt hiszem, hogy kedvelni fogják egymást. Ő sokban különbözik Pruetól, akinek a legnagyobb problémája egyébként, hogy nem tud lakatot tenni a szájára, és ha kell ha nem locsog. Legtöbbször feleslegesen. De Rilla teljesen más. Ő nem ítélkezik senki felett, és sokkal hamarabb is ad esélyt az embereknek, mint a másik barátnőm.
- Ez igazán kedves tőled. De a számok azért elegek ahhoz, hogy érezzem, hogy haladok a korral. Gyereket szülni pedig már negyven felett nem igazán szeretnék. Úgyhogy igen... nagyon rajta vagyunk már az ügyön. - még egy kicsit bele is pirosodok a szavaimba, szerencse, hogy a fényektől talán ez kevésbé vevődhet észre. Nem tehetek róla, de ha Gleesonról kell beszélnem, akkor önkéntelenül is olyan boldogságot érzek, amelyből senki és semmi nem tud kiábrándítani. Még a mosolyom sem hervad le az ajkamról, most értem csak igazán meg azt is, hogy mit jelent, ha valakit elvakítanak azok a bizonyos rózsaszín fellegek. Tényleg el vagyok veszve közöttük, és amióta csak megismertem a páromat, folyamatosan körülötte járnak a gondolataiam is. Olyan, mintha a függőjévé váltam volna.
- Nagyon boldog vagyok mellette, Rilla. Sosem éreztem még ilyet. - áradozok ismét, bízva abban, hogy azért nem szomorítom Őt el. - Szerintem nemsokára te is meg fogod tapasztalni ezt az érzést. Sőt... egészen biztos, hogy már érzed is, csak saját magadnak sem ismered be. - forgatom meg a szemeimet is, mert valahogy nekem olyan megérzésem van, hogy Leónra nem csak barátként tekint, és bár a másik felet nem ismerem, de azok alapján amiket néha mesél, szinte biztosra veszem, hogy tagadják egymás elől az érzelmeiket. A női megérzésem pedig engem nem nagyon szokott becsapni. Annak ellenére, hogy sokan naívnak tartanak, a megérzéseim még be szoktak válni. Csakis az tereli el a gondolataimat arról, hogy segítsek a barátnőmnek rá jönni arra, hogy sokkal többet érez az a férfi iránt, mint gondolná, - hogy két idegen jön hozzánk és szó szerint zaklatni kezdenek bennünket, még annak ellenére is, hogy többször rájuk szóltunk. Bár próbálok higgadt maradni, abban bízva, hogy úgyis rá unnak egyszer és tovább állnak,  de látva a barátnőmön azt, hogy mennyire görcsösen szorítja a poharat és mennyire kellemetlenül érzi magát, talán még félhet is, hiszen a mltját eszébe juttathatja, úgy döntök, hogy mindenáron megvédem Őt még attól is, hogy esetleg valami őrültséget csináljon. Ezért öntöm szembe az italomat a Rilla mellet ülővel, bár a heves reakciója azért egy kicsit meglep, szinte látom magam előtt azt is, hogy mi mindenre lenne képes, de mégis mozdulatlanul és némán nézek farkaszemet vele. A Rilla kiborulása viszont még ennél is jobban meglep, és el tolva a székemet pattanok fel a helyemről, hogy minél gyorsabban le nyugtathassam őt, vagy megvédjem, ha arra lenne szüksége. Bár a férfiak is épp annyira meglepődnek, mégis talán csak annak köszönhető az, hogy az emyleiket Rilla szorongat nem durvul be még jobban, hogy a biztonságiak megakadályozzák benne. Óvatosan nyúlok a barátnőm kezéhez, hogy az el engedje a férfit végre, mert ha nem történik az meg, akkor a két itt dolgozó, kigyúrt fazon úgyis szét választja Őket. Dióhéjban össze foglalom, hogy mi is történt, és szerencsénkre - vagy nem -, csak őket vezetik ki a helyiségből, bár az egyikőjük vissza néz még így is, a tekintetem pedig inkább le is kapom róla, hogy a barátnőmre koncentrálhassak inkább.
- Semmi baj, Rilla. Meg kell nyugodnod. - szólalok meg, majd magamhoz is ölelem őt, hogy le tudjam nyugtatni. - Szeretnél el menni innen? Nagyon bátor voltáll... - mosolyodok el, még mindig szorosan magamhoz ölelve Őt, mert szegénykém biztosan ismét át élhette a múltban történteket. Talán mégsem egy ilyen hely lett volna a legmegfelelőbb a találkozásunkra.           

Bár nem olyan túl nagy a korkülömbség Rilla és köztem, mégis érzek egy fajta anyáskodási vágyat vele szembe, és szeretnék mindent megtenni azért, hogy egy kicsit ki szakadjon a szürke hétköznapjaiból. Nem a sajnálat az, ami miatt közelebb férkőztem hozzá, hanem sokkal inkább a természete, ami sokban hasonlít az enyémhez, na meg sikerült megkedveltetni magát velem már az első pillanatban is, amikor megismerkedtünk. Persze én alapjában véve ilyen vagyok, könnyen engedek magamhoz közel bárkit, de Rilla épp azok táborát erősíti, akit egyáltalán nem bántam meg, hogy megismertem.
- Azt nagyon jól teszed. Még túl fiatal vagy ahhoz, hogy elengedd magad. Előtted az élet, és én hiszek abban, hogy előb vagy utóbb megleled a boldogságot. Ahogyan abban is, hogy Leónnal megoldjátok a problémáitokat. - bíztatóan mosolygok rá, és a szavaimmal nem csak megnyugtatni szeretném, hanem valóban így is gondolom. Bár korábban én sem hittem el, hogy valaha is sikerülni fog kialakítani egy boldog és kiegyensúlyozott életet magamnak egy olyan férfi oldalán, aki számára a világot jelentem, néha még vannak bennem kételyek mindig, viszont egyre jobban kezdem elhinni, hogy megérdemlem mindazt. Éppen úgy, ahogyan Rilla is megérdemli, hogy boldog legyen. Bár mostanában kicsit elhanyagoltam épp amiatt, hogy a saját útamat próbáltam egyengetni, ez miatt szégyellem is magam, de biztos vagyok abban, hogy a szavamon nem fog tudni fogni, hiszen őszintén szeretnék vele több időt tölteni. Nekem is szükségem van a társaságára.  Kérdőn pillantok fel rá, miután bele szürcsölök a koktélomba, majd ismét elmosolyodok, amint ki fejti, hogy mire vágyik. Végülis megoldható szerintem.
- Ez szuper ötlet. Gyerekkoromban sokat lovagoltam, mert az édesanyám mániája volt, hogy mindenfelé elhordozzon, hogy ki bontakoztassam a szárnyaimat. Bár azóta nem ültem ló háton, de állítólag, amit az ember egyszer megtanult, azt nem felejti el. Szóval... simán elkísérlek majd lovagolni is, ha szeretnéd. - az már igencsak jó, hogy vannak elhatározásai és megpróbálok mindent megtenni én is azért, hogy valóban nagyon hamar elteljen az a fél év, amit az unokatestvére nélkül kell eltöltenie. Persze mindennap én sem fogok tudni a szolálatára állni, hiszen elég sokat kell dolgoznom néha, meg Gleesont sem szeretném elhanyagolni, de minden tőlem telhetőt megteszek majd azért, hogy mindenkire jusson az időmből. Én egyébként is imádok társaságban lenni, az ad igazán feltöltést az életemben, ha a barátaimmal lehetek - meg persze most mára szerelmemmel is. Elképzelni sem tudnám azt máshogyan. Látok a Rilla szemeiben valami csillogást miközben a cukrázdáról beszél, egyszerűen lerí róla, hogy mennyire boldoggá teszi az, hogy az embereket lenyűgőzheti néhány apró finomsággal, ahogyan az is, hogy mindez számára nem csak egy munka, hanem a szenvedélye is.
- Szerintem nem csak egy sütiről van szó, hanem egy olyanról, amiben a szíved is benne van. De közben ne feledkezz meg arról sem azért, hogy saját magadat is boldoggá tedd... ne csak a süti evő embereket, rendben? - én is mindig annak a híve voltam, hogy jobb adni, mint kapni, viszont most már tudom, hogy néha talán nem árt önzőek lennünk azért, hogy megkapjuk azt, amihez jogunk van. A boldogság pedig szerintem kijár mindenkinek. Bár most könnyen beszélek, hogy ennyire egyenesbe került az életem, senki nem hitt abban, hogy egy társkereső oldalon lelhetem meg mindezt, én sem, de most itt vagyok, körülvéve a rózsaszín fellegekkel, és valamiért kezdem egyre jobban elhinni, hogy ez egy életre szóló öröm lesz. Rilla is megtalálja majd mindezt, és szinte biztos, hogy a legjobb barátjával megoldják azt a nézeteltérést, ami közéjük állt. Hiszen mindig olyan lelkesen mesélt arról a srácról, akit bár nem ismerek, de annyi jót hallottam róla, hogy szerintem éppen Ő az az ember a barátnőm életében, aki a lehető legjobb hatással van rá.
- Írj csak rá, és akkor mikor úgy érzed, hogy kész vagy arra, hogy normálisan megbeszéld vele azt, ami történt. Szerintem csak félre értettétek egymást. - ebben szinte egészen biztos vagyok. Két olyan ember, akik elválaszthatatlanok, szinte biztos, hogy szándékosan nem ártanának egymásnak. Remélem, hogy tényleg könnyen meg fogják oldani a közéjük telepedett problémát, mert Rillának tudom, hogy mennyire fontos az életében León.
- Amint megígérek azt be is szoktam tartani! A színház pedig remek ötlet. Mehetünk majd múzeumba is. Meg koziba. Sőt igazából bárhová. - bólogatok lelkesen, elvégre is nem látom semmi akadályát annak, hogy ne tehetnénk meg bármit közösen. Nekem valóban nagyon fontos az, hogy lássak legalább egy aprócska boldogságot a szemeiben. Szeretnék a támasza lenni és nem csak addig, amíg úgy érzi, hogy egyedül lesz hagyva, hanem mindig.
- Én sem  hittem abban, hogy létezhet, de igen... azt hiszem, hogy valami olyasmi történt. Még sosem találkoztam hozzá hasonló férfivel. - lelkendezek tovább a tökéletes kapcsolatomról és abban csak bízok, hogy közben nem bántom őt meg. Miközben a saját sebeit nyalogassa én épp arról beszélek neki, hogy mennyire fantasztikus kapcsolatba csöppentem bele hírtelen. Kicsit meglepődök azon, hogy köhécselni kezd, aggódva nézek rá és már kérdezném is, hogy minden rendben van-e, de megelőz és meg is nyogtat, hogy nincs semmi baja. Persze nem lep meg, hogy Ő is elcsodálkozik azon, hogy mennyire előre terveztünk a viszonylag még friss kapcsolatunkban.
- Szerintem felesleges várnunk. Minden paszol köztünk. Meg hát... közelebb vagyok a negyvenhez mostmár mint a harminchoz... ha folyton csak várok akkor le csúszok az álmomról. Szeretném ha végre családom lenne. - bólintok, és azt hiszem, hogy még sosem voltam ennyire  biztos magamban. Korábban nem voltam túl jó a pár választásokban, valahogy mindig a rossz embereket sodorta felém az élet, de ezúttal máshogy van. Megérte annyit szenvednem azért, hogy most igazán tudjam értékelni azt, amit kaptam.
- Gleesonnak hívják. Ügyvéd. És a világ legjobb embere. Biztosan kedvelni fogod és Ő is téged. - ezt hittem mondjuk Prue-ról is, de elég kellemetlenre sikeredett az első találkozásuk. Rilla jelleme persze azért sokban különbözik a gyerekkori barátnőmétől, Ő egészen biztos, hogy nem tenne fel ostoba kérdéseket és főleg nem vádaskodna alaptalnul, ahogyan azt Prue is tette. Még nagyon sokáig tudnék áradozni a kapcsolatomról, de feltűnik az, hogy két férfi minket bámul, akiket Rilla sem ismer, az pedig, hogy még az asztalunkhoz is pofátlankodnak egy kcisit fel is bosszant. Persze nem vagyok egyáltalán kötekedő, szeretek ismerkedni emberekkel, de így, hogy párom van, egyáltalán nincs szükségem arra, hogy férfiakkal töltsem az estémet, akik ráadásul nem tűnnek sem józannak sem pedig tisztességeseknek. Megpróbálom a lehető legérthetőbben elmagyarázni nekik, hogy nem vágyunk a társaágukra, de úgy tűnik, hogy ez egyikőjüket sem érdekli, mert nem elég, hogy le ültek mellénk, de a mellettem ülő röhögő férfi, még át is ölel, amitől engem még a  hideg is kiráz. Megpróbálom lerázni a kezét magamról, de továbbra is hajthatatlan. Szótlanul, teljesen megfeszülve figyelem a barátnőmet, aki akárcsak én szintén kellemetlenül érezheti magát, sőt neki talán mindez sokkal nagyobb traumával is járhat, hiszen lehet, hogy eszébe juttatja azt, ami a múltban vele történt. Idegesen mozgatom lábaimat az asztal alatt és próbálom kitalálni, hogy mit kéne tennem, hiszen tudva azt, hogy Rilla min mehet keresztül aközben, hogy a mellette ülő a kezét simogatja. Látom, hogy hogyan reagál az egészre a barátnőm és azt is, ahogyan a poharat szorongatja. Bár elképzelésem sincs, hogy mi járhat épp a fejében, de egy hírtelen gondolattól vezérelve - és azért, hogy megmentsem leginkább Rillát a következő kellemetlenségektől -, kapom a saját poharamat a kezembe és öntöm annak a tartalmát a Rilla mellett ülő férfi képébe. Kicsit megkepődök saját magamon is, épp úgy ahogyan a két ismeretlen is. Miközben az egyikük szeméből tökéletesen le olvasom a dühöt, addig a mellem lévő elenged, és hangos röhögés tör ki közben belőle, láthatóan jól szórakozik a történteken.
- Ha nem tűntök el...hívom a biztonságiakat. - szólok rájuk ezúttal igyekezve egy kicsit határozottabbnak tűnni és fel is állok a székemről közben Rillát figyelve. Ugyan így te az a fickó is, akit le öntöttem, bár Ő közben még az asztalra is rá vág dühösen, szerintem haa tekintetével ölni tudna, akkor már valószínűleg halott lennék.
- Ezt még csúnyán megbánod! Fogalmad sincs, hogy kivel szórakozol! - támaszkodik rá az asztalra, de én még mindig próbálok úgy tenni, mint akit ez nem is érdekel. Egyébként is amelyik kutya ugaz at nem harap. Közben a másik is feláll, még mindg nevetve és a barátjához lép, kezét a vállára téve, mintha lenyugtatni akarná. Én meg csak reménykedek abban, hogy végre lelépnek.           

Nem kételkedek abban, hogy Rilla nélkülem is feltalálta magát, azonban ez engem még mindig nem vígasztal az miatt, hogy sikerült elkésnem, holott egyáltalán nem szokásom. Sosem szerettem várattatni az embereket, de azt a fránya foralmat itt sosem lehet kiszámítani. Rá mosolygok a barátnőmre miközben helyet foglalok vele szembe, és azon töprengek, hogy vajon miért nem mutattam eddig őt be Gleesonnak. Rilla egyáltalán nem olyan, mint Prue, és szerintem egész jól kijönnének majd egymással. Talán össze hozok majd egy találkozót nekik, hiszen mindketten fontos részei az életemnek. Hiába vagyok benne életem eddigi legboldogabb, és legtökéletesebb kapcsolatába, van amiről nem tudnék lemondani, még az miatt sem. És az a társasági életem, hiszen imádom minden egyes barátnőmet, és mindig szükségem van arra, hogy időközben ki mozduljak a mindennapjaimból.
- Az nem jó, ha folyton bezárkozol a házba. Szükséged van arra, hogy néha ki mozdulj. Persze jól esik néha az embernek egy kicsi egyedüllét, de ne hagyd el magad, rendben? Engem bármikor hívhatsz, ha csak beszélgetni is szeretnél. Szerintem most már megoldható, hogy szinte bármikor időt szakítsak rád. - egész jól berendezkedtem az új otthonomba, meg is szoktam azt a luxust, ami Gleesont veszi körül, bár néha még mindig úgy érzem, hogy egy kicsit sok mindaz. Szóval ha csak nem kell dolgoznom, akkor igazából tényleg bármikor ráérek, szerencsére Gleeson nagyon megértő, és tiszteletben tartja azt, hogy rajta kívül is van egy életem, de attól még annak a nagyobb része úgyis körülötte forog. Mosolyogva hallgatom, ahogy a cukrázdáról beszél, szerintem az olyan jó, amikor az embernek sikerül elhelyezkednie egy olyan szakmában, amit igazán szeret. Rillának meg szinte még a szeme is csillog mindig, ha  a cukrázdája szóba kerül.
- Másképp sem vagy szerencsétlen. Ne beszélj butaságokat. - szólok rá és még a szemöldökömet is össze ráncolom, miközben a fejemet is megcsóválom. Nem szeretem, ha ennyire le írja magát. Csak azért, mert sok szőrnyűséget kellett átélnie, nem jelenti azt, hogy vele bármilyen baj is lenne. - Ez egy nagyon jó ötlet volt. Sok cukrázdában, meg vendéglőben hajlamosak megfeledkezni arról, hogy nem mindenkinek szabad tele zabálnia magát bármivel. - én szerencsére azok az emberek közé tartozok, aki megehet bármiből bármennyit, és olyan adottságokkal is lettem megáldva, hogy hízni sem tudok, viszont a környezetemben elég sok olyan van, aki laktózérzékeny, olyant is ismerek, aki cukorbeteg. Szóval ez mindenképp csak jót tesz majd azt gondolom a cukrázdája hírnevének. Miközben arról beszél, hogy a legjobb barátjával össze veszett, át nyúlok az asztal felett, hogy megfoghassam a kezét bíztatóan, szeretném ha tudná, hogy amiért egy kicsit elhanyagoltam, attól számíthat rám.
- Nézd drágám... tudom, hogy nehéz bíznod bárkiben is, de abban biztos vagyok, hogy ha véletlenül valamit mégis eltitkolna előtted, akkor annak meg van az oka. De tudod minden fajta kapcsolat csak úgy működhet, ha az egyik fél néha megalázkodik. Lehet, hogy Ő is épp úgy gondolja, hogy nem neki kell bocsánatot kérnie. Amíg pedig ezen őrlődtök, és a másiktól várjátok, hogy megtegye az első lépést, addig lehet, hogy csak még jobban eltávolodtok majd egymástól. - megszorítom óvatosan a kezét is egy bíztató mosoly kíséretében és bízok abban, hogy legalább elgondolkodik majd a szavaimon. Az viszont, hogy még az unokatestvére is el fog menni egy pár hónapra, azt hiszem, hogy egy újabb fájó pont lehet a számára. Rossz érzés mikor mindenki egyszerre megy el mellőlünk.
- Ugyan. A fél év az nem is olyan hosszú idő, mint amilyennek tűnik. Meg hát persze... bármikor oda mehetsz, ha nagyon hiányzik. Szóval emiatt igazán kár búslakodnod. - mondani könnyű, viszont Rilla ilyen szempontból nagyon hasonlít rám. Én is nagyon ragaszkodó természet vagyok, és nehezen viselem, ha a számomra fontosabb emberekkel hosszabb ideig nem találkozhatok. De szerencsére most annyira modern világot élünk, hogy ilyesmiken aligha szabad fennakadnunk. Megforgatom a szemeimet amiatt, hogy a kérésem ellenére mégis kocsival jött, de természetesen nem erőltethetem rá az akaratomat. Én sem vagyok túl nagy alkohol fogyasztó, de egy két-pohárka aligha okozhat problémát. Végül bólintva állok fel és sétálok el a pultig ahol kikérem a magam Piña Coladaját és egy limonádét is, amikkel amint vissza érek, le is pakolom a kezemből azokat, hogy aztán lelkesen kezdjek mesélni arról, hogy miért is vagyok én ennyire boldog. Bár az igaz, hogy egy kicsit szégyellem is magam ez miatt, hiszen Rilla meg szomorú. Látom rajta, hogy meglepődik azon, hogy ilyen hamar hoztam meg egy ennyire fontos döntést, mint az össze költözés, de én egyáltalán nem bántam meg.
- Egyáltalán nem hiszem, hogy elsiettük volna. Annyi sok közös van bennünk, olyan figyelmes velem, hogy nem is kellett igazából ezen túl sokat gondolkodnom. - miközben bele szürcsölök a koktélomba, érzem magamon, hogy még a szemem is ragyog, ahogyan a boldog párkapcsolatomról beszélek. - Minden tökéletesen működik köztünk, ezt most biztosan nem fogom megbánni. Már szóba került az is, hogy majd össze házasodunk, és gyereket is szeretnénk. - Prue mindig azt vágja a fejemhez, hogy naív vagyok, de szerintem az, hogy boldog akarok végre lenni, nem egyenlő azzal, hogy bárkinek bármit el is hiszek. Vagyis oké, néha tényleg, de Gleeson sokkal őszintébb velem, mint eddig bárki is volt. Még nagyon sok mindent tudnék mesélni, viszont fel tűnik, hogy a másik asztaltól épp minket bámul néhány férfi, ami nem kevés zavart kelt bennem. Nem az a célom, hogy rá ijesszek Rillára, csak egy kicsit reménykedtem abban, hogy talán azért néznek minket, mert Őt ismerik. Hát úgy tűnik, hogy tévedtem. Időm azonban nincs is megszólalni, mert a következő pillanatban ketten oda is jönnek az asztalunkhoz, és a barátnőm tökéletesen a tudtukra is adja, hogy nincs szükségünk a társaságukra.
- Ne már. Mi bajotok származna abból, ha koccintanátok egyet velünk? - válaszol végül az egyikük, majd int a másiknak és le is ülnek mellénk. Megköszörülöm a torkomat és zavartan húzom arrébb a székemet, hogy ne legyek túl közel ahhoz, amelyik úgy döntött, hogy mellettem foglal helyet, véletlenül sem nézek egyikőjükre sem, csak Rilla tekintetét próbálom elkapni. Ne már, hogy az embernek egyetlen nyugodt eséje sem lehet.
- Köszönjük, de jól el vagyunk ketten is. Szóval ha nem túl nagy kérés, akkor menjetek és keressetek magatoknak más társaságot. - szólalok meg végül, majd körbe pillantok, hogy meggyőzzem magam, hogy semmi ismerősünk nincs itt, aki elé állhat majd ezzel Gleesonnak. Nem szeretném, ha bárki is félre értene bármit.            

Örülök annak, hogy Rillával végre össze tudtuk hozni ezt a találkozót, bár annak már kevésbé, hogy sikerül elkésnem. Sosem szeretek várakoztatni senkit, a pontosság az egyik olyan elvárás tőlem magamnak, amiből nem szívesen engedek, nem is nagyon szokott elő fordulni, hogy ne érjek oda bárhová is időben, de a forgalmat azt elég nehéz kiszámítani egy ekkora városban. Indulhattam volna persze hamarabb is, de a készülődésem egy kicsit több időt vett fel, mint általában szokott. Egy rám feszülő, fekete, térdemig érő ruhára esett a váltasztásom, aminek bár van egy kicsi dekoltázsa, de nem annyira vészes. Szerintem legalábbis. Nagyon szeretnék arra figyelni, hogy ne legyen rajtam semmi kihívó, hiszen figyelembe veszem azt, hogy nem vagyok egyedülálló és nem szeretem amúgy sem magamra vonzani a férfiak tekintetét. A sminkem is szolíd, csak egy kicsi spirált és szemceruzát használok, meg a vörös rúzsomat, ami az egyik kedvencem, de azt is csak inkább megszokásból, meg mert szeretek adni a megjelenésemre mindig. Mivel Gleeson bízik bennem így igazából azt hiszem, hogy felesleges lett volna ennél sokkal visszafogottabban is elindulnom otthonról.
Megpillantva a barátnőmet, ösztönösen húzódik mosolyra a szám és szinte nem is látszik rajta, hogy igazából mennyi lelki problémája van. Nehéz dolgokon ment keresztül, de talán rajta is segítene egy olyan férfi, mint amilyen Gleeson is. Megérdemelne egy olyan társat maga mellé aki törődik vele, megértő, figyelmes és feltétel nélkül szereti. Korábban én is azt gondoltam, hogy ilyen nem is létezik, minden újabb családásom után egyre jobban éreztem azt, hogy le kéne mondanom a boldogság kereséséről, de most mégis itt vagyok egy boldog kapcsolatban és életemben először érzem azt, hogy mindenem megvan. Vagyis majdnem. Mert az órám nekem is ketyeg lassan, és még gyerekem mindig nincs.
- Azért remélem nem volt semmi gond, amig rám vártál. - ülök le vele szembe, bár nem tűnik úgy, mintha bármi is rá ijesztett volna. Ez jó azt hiszem. Talán sikerül egyre jobban elűznie magából azokat a démonokat, amik folyamatosan duruzsolnak a fülében.
- Nem csak a munka. A magánéletem is egyre jobban alakul és egy kicsit visszább vettem a ki járogatásokból. De igyekszem majd rád ezentúl több időt szentelni. Sajnálom, hogy ennyire elhanyagoltalak. - sokkal jobban szüksége van a barátaira, mint bárki másnak, és én valóban szeretnék igazi lelki támasza lenni mindig, mert annyira örülnék annak, ha végre Ő is megtalálná a saját útját, amit járni szeretene. - Hogy emgy egyébként a cukrázdád? Majd lehet, hogy valamelyiknak meglátogatlak ott. - sőt szinte biztos, hogy rá veszem majd Gleesont egy unalmas percünkbe, hogy menjünk oda. Tudom, hogy Ő nem megy el bárhová enni, de talán a Rilla cukrázdája még őt is lenyűgőzné. Én néha egyébként vágyok arra, hogy valami visszafogottabb helyre is eljárjunk, ne mindig puccos, és csillogós éttermekbe, bár ezt még sosem említettem neki.
- Nagyon sajnálom. De miből gondolod, hogy bármit is eltitkolni? Mi oka lenne arra? nem lehet, hogy csak valamit félre értesz? Figyelj, drágám... néha jó hallgatni azokra a női megérzésekre, de hidd el, hogy az gyakran be is csap. Saját tapasztalatból mondom... - ez tényleg így van, bár mostanában egy kicsit én is bizonytalan vagyok elég sok mindenben, de mégis inkább azzal terelem el a figyelmem, hogy tévedek mindennel kapcsoaltban, és csak továbbra is bízok. Mert minden kapcsolat úgy a barátság, mint szerelem első sorban a bizalomra épül. Ha az hiányzik, akkor nem is működhet semmi. - Mimi, az unokatestvéred igaz? Dehát ez remek hír. Nem maradsz egyedül, emiatt ne aggódj. Én itt leszek. Egy fél év egyébként sem a világ vége... nagyon hamar elrepül, majd meglátod... - nyugtatom meg át nyúlva az asztal felett, hogy meg fogjam a kezét, és valamiért látom rajta, hogy mennyire fél a magánytól. Azt érzem, hogy még inkább a szárnyaim alá kell őt vennem. Talán ha Mimi el megy át hívhatnám magunkhoz pár napra, amig össze szedi majd magát. Gleeson biztosan nem bánná, elvégre is van ott üres szoba bőven.
- Azonnal jövök vissza. Te kérsz valamit? - veszem le kezem az övéről, majd a táskámat magamhoz ölelve indulok a pult felé ki kerülve az utamat álló embereket, és amennyiben elmondta, hogy mit szeretne inni azt kérek, ha meg nem akkor kérek két Piña Colada koktél, ami egyébként a kedvencem, ahogyan minden, amiben kókusz van. Miután ki fizetem a ki kért italokat, hát vissza is indulok a barátnőm felé, bár látom ahogyan egy férfi meg böki a társát a tőlünk nem messze lévő asztaltól, Rillát nézik, a másikuk meg engem, amint le ülök, mégis próbálok úgy tenni, mint aki mindezt észre sem veszi.
- Szóval hol is tartottunk? - kérdezem az italomba kortyolva, még mindig ügyet sem vetve a minket bámuló férfiak felé. - Ja igen... tudod meséltem, hogy egy társkeresőn megismerkedtem valakivel. Hát...azóta együtt is élünk, és azt hiszem még sosem voltam ilyen boldog. - miközben beszélek szinte érzem, hogy a szemem is felcsillan és a mosolyom is elárulja azt, hogy valóban mennyire boldog is vagyok. De remélem, hogy nem vagyok túl bunkó, hogy a boldogságomról beszélek neki, miközben meg az Ő élete romokban áll.
- Khm...figyelj csak... ismered azt a két férfit? - bökök a fejemmel a még mindig minket bámulók felé, és érzem, hogy egyre idegesítőbb a helyzet. - Folyton minket néznek. - nem az a  célom, hogy rá ijesszek, de egy kicsit abban azért reménykedek, hogy ismeri legalább az egyiküket, és megnyugtat, hogy egyáltalán nem olyanok, akik képesek lennének csak úgy ide jönni. Mert egyáltalán nem vágyok a társaságukra.           

A megbeszélt idő előtt fél órával ülök be a taxiba, hogy időben oda érhessek a Diamond bárba, mert késni nem szokásom, nem is igazán szoktam, Rillával meg már egy jó ideje nem volt lehetőségem találkozni, így dupla olyan örömmel várom már, hogy egy kicsit ki tudjunk kapcsolódni. Talán az elmúlt időszakban, amióta nem találkoztunk mindkettőnknek van bőven mesélnivalója a másiknak, bár abban azért nagyon bízok, hogy neki is volt jócskán része jó élményeket gyűjteni, igazán megérdemelné végre a boldogságot. Több szempontból is hasonlítunk, hiszen hozzám hasonlóan ő is ragaszkodik azokhoz az emberekhez, akiket megkedvel, sok rossz történt az életében, és azt hiszem, hogy épp ezek miatt sikerült már az első találkozásunk alkalmával megkedvelnem, annak ellenére is, hogy nem kicsi korkülömbség van köztünk. Kicsit nehezemre esett el szakadni Gleesontól, de mindenképp szükségem van most erre az estére, mert hiába van annyi tervünk a közös jövőnket illetően, a barátaimról aligha tudnék lemondani. Amarilla pedig amilyen hírtelen vált az életem részévé, épp olyan hamar be is lopta magát a szívembe. Legtöbbször a csajos összejövetelek nálam úgy zajlanak, hogy csoportosan ülünk össze a már jól megszokott társaságommal, azonban Rillával jobban szeretek kettesben találkozni, kicsit olyan, mintha saját magamat látnám benne, bár azt beismerem, hogy azok a dolgok amik velem történtek a múltban fele olyan rosszak sincsenek, mint az Ő fájdalmai. Annyira a szívemen viselem a sorsát, hogy még azt is fejemebe vettem, hogy ki zökkentem valahogyan a komfortzónájából és megmutatom neki az élet valódi szépségeit - hiszen már látom, hogy van a világnak szép oldala is -, bár pszichológus nem vagyok, de néha azt hiszem, hogy egy jó kis beszélgetés egy baráttal sokszor aranyat ér.
Az esti forgalommal azonban nem számoltam, pedig kellett volna. Hiszen hétvégén, ebben az órában bizonyára sokkal jobban megőrülnek az emberek, mint úgy általában. Azért nem a saját autómmal jöttem, mert - tudom, hogy nem igazán bírom -, de tervben van, hogy egy két pohár valami alkoholost is megigyak, de szigorúan olyat, ami kevésbé ütős, mert elég kellemetlen lenne úgy haza keverednem, hogy megrészegedek, az meg még cikibb lenne, ha Gleesonnak utánam kéne jönnie. Megkértem mondjuk, hogy ne várjon haza, aludjon nyugodtan, mert nem tudom, hogy mikorra érek haza. Sosem szoktam előre időket jósolni, tervezni sem, mert valahogy azt majd úgyis eldönti a helyzet, hogy mennyire fogom jól érezni magam. Mivel Rillával már elég régen nem találkoztunk, így egyáltalán nem szeretnék sietni.
Amint megáll a taxi a Dimond bár előtt, a telefonom kijelzőjére pillantok, és egylátalán nem örülök annak, hogy 10 percet késtem. Mert utálom, sőt általában szeretek hamarabb is ott lenni a megbeszéltek előtt. Le tudom a tartozásom a nem túl bő beszédű taxissal, majd magam mögött hagyva őt, magassarkúmmal végig tipegve az asztfalton lépek be a helyiségbe, ahol szerencsére nem olyan hangos még a zene, hogy rögtön ki is akarjak fordulni. Az emberek azonban egyre jobban kezdik ellepni a helyet, így a nyakamat kénytelen vagyok nyújtoztatni, hogy aztán szememmel a barátnőmet keressem meg. Az egyik sarokban lévő asztalnál ül, mosolyogva indulok meg felé, majd mikor már egészen látó távolságban vagyok hozzá, intek is felé.
- Sajnálom, hogy ennyit kellett várnod rám. Hihetetlen forgalom van. - kezdek rögtön mentegetőzni, bár inkább csak a saját magam megnyugtatása miatt, hiszen engem elképesztően zavar, hogy nem tudtam ide érni időben. - Örülök, hogy végre sikerült össze hoznunk ezt a régen tervezett estét.  - és ezzel egyszerre már hajolok is felé, hogy mindkét oldalára nyomjak egy egy puszit, mielőtt ki bújok a bundás kabátomból és le ülök vele szembe az asztal mellé.
- Mi újság veled? Remélem jól vagy. Kicsit elhanyagoltalak mostanában, de ígérem, hogy be pótolom. - mosolygok rá, és bízok abban, hogy csakis jókat fog majd mesélni arról, amik történtek vele azóta, hogy utoljára láttuk egymást.