Out here in the fields I fight for my meals, I get my back into my living, I don't need to fight To prove I'm right. I don't need to be forgiven. Don't cry, Don't raise your eye. It's only teenage wasteland

bae and bell

A panellakás falain foszladozik a tapéta, ami már maga sem a legújabb darab, alatta viszont még régebbi (és még ocsmányabb színű) társát kezdi felfedni. Az egyik sarokban sárgás elszíneződés, valószínűleg beázott a felső szomszéd, akiktől egyébként most is kiabálás hangjai szűrődnek át, a födém által csillapítva. Akármiről veszekednek is éppen, remélem, hogy hamarosan abbahagyják. Nincs kedvem felkopogni hozzájuk csendháborítás miatt.
– Van egy öngyújtója?
Előhúzom a zsebemből a cigarettás dobozt, amiben az olcsó, sarki boltban vásárolt műanyag öngyújtó fekszik és a fickó felé nyújtom. Remegő kezekkel veszi el tőlem, a sokk hatása, a tekintete a semmibe mered, a gondolataiba mélyed. Egyszer, mikor egy tíz éves kisfiú halálhírét kellett közölnöm a családdal, az anyuka úgy reagált, hogy elkezdte bedarálni a konyhamalaccal az összes játékát. Egy másik esetnél meg az áldozat felesége leugrott a verandáról és háromszor körbefutotta a házat, mintha le tudná hagyni a rossz híreket. Egy halálhír okozta sokk különös dolgokat művel az emberrel.
Borellire nézek, aki kifejezetten szomorú kiskutya szemekkel mered a világra. Túlzottan a lelkére vette, ami nem jó. Az első egy-két esetnél még elnézi az ember, de utána felemészti.
– Elnézést kérek, Mr. Sedaris, de van néhány rutin kérdés amit fel kell tennünk. A legtöbb valószínűleg nem fog tetszeni.
Rám emeli a tekintetét és savanyúan elmosolyodik. – Meghalt a fiam, nyomozó. Mit gondol, tud ennél jobban ártani nekem?
Sorban teszem fel mindet. Hol és mikor látták utoljára? Ki volt vele kapcsolatban? Van olyan barátja vagy rokona, aki rossz társaságba keverhette? Voltak problémái az iskolában? Voltak hobbijai? Kapcsolatban állt utcai bandákkal? Volt olyan felnőtt a környezetében, aki túlzottan érdeklődött iránta? Milyen volt az egészségi állapota? Kellett gyógyszereket szednie? Drogozott valaha? Került valaha bajba a környéken?
– Ez egy biztonságos környék – vonja meg a vállát. – Azért költöztem ide. Tudja, én… Sokáig nem is tudtam róla. Hogy létezik és az enyém. Az anyjával nem voltunk együtt, és túl megbízhatatlannak ítélt, ezért eltitkolta, aztán egyre gyűltek a költségek és már nem bírta egyedül. – Ismerem a fiú anyját; őt kerestük fel először, mivel hivatalosan ő a teljes jogkörű gondviselője. Ő mondta, némi hisztériás roham keretében, hogy biztos az apja hibája, keressük fel őt.
Egyelőre úgy tűnik, egyikük hibája sem; de ha eddig nem volt jó a kapcsolatuk, akkor ez az eset alighanem végleg elmérgesíti a viszonyukat. Mindketten a másikat fogják hibáztatni, mindegy, hogy pont kerül-e az ügy végére vagy sem. Ki kell vetíteniük valakire a fájdalmukat és a dühüket. Azt a legtöbben nehezen fogadják el, hogy egyikük hibája sem volt; nem akarunk belegondolni, hogy a halál csak úgy megtörténik néha, ok nélkül.
– Alig két évem volt vele… Remek srác volt, szorgalmas, okos, sokra vihette volna. Megígértem neki, hogy segítek főiskolára menni. Két év múlva érettségizett volna. – Megremeg a szája és a szabad kezével eltakarja az arcát, próbál nem összeomlani. A cigaretta nem sokat segít. – Magának van gyereke?
– Három – bólintok. A hazugság égeti a torkomat; fél évvel ezelőtt még nem gondoltam volna annak, de most olyan, mintha Maisie-t nézném semmibe.
– Legyen velük amennyit tud. Senki nem számít rá, hogy… Hogy elveszik őket tőlünk, de megtörténik. Ki kell használni a lehetőségeket, amíg… Amíg…
Nem tudja végig mondani, kitör belőle a zokogás, a cigaretta hamuja pedig a szőnyegre esik. Innentől kezdve már nem sokat tudunk tenni. Megkértem ugyan, hogy majd néhány nap múlva hívja fel az őrsöt, hogy rögzíteni is tudjuk a vallomását, de nem vagyok biztos benne, hogy emlékezni fog rá.
Borellivel csendben szedjük lefelé a lépcsőfokokat. Nem tudom, ő min gondolkozik, de az enyémek nem az ügyön járnak. Három, azt mondtam. Egy olyan embernek hazudtam ezzel, akinek nem sok ideje adatott meg a fiával, akiről nem is tudott. Ha ismerné Maisie történetét, valószínűleg hozzám vágott volna valamit. Ő bármit megadna akárcsak egy-két napért a fiával, én pedig még mindig titkolom Maisie-t mindenki elől. Nem beszéltük meg, meddig marad így, azt mondtam neki, hogy még ki kell találnom, hogyan tovább, de… Hiába gondolkodtam rajta, nem jutott eszembe semmi, ami tompítaná a családi struktúránkra mért ütést. Nem tudom, Lilia hogyan reagálna. Mérges lenne. Nem azért, mert egy korábbi kapcsolatomból gyerekem lett, sosem haragudna Maisie-re, de azért igen, mert hazudtam neki. Ez a teher mondjuk napról napra nő, és rég elébe kellett volna mennem.
Hirtelen ötlettől vezérelve írok neki egy üzenetet amiben megkérdezem, mikor végez; azt válaszolja, hogy valószínűleg estig bent kell maradnia, mert befutott egy határidős ügyirat. Azt mondja, megkérte Bailey-t, hogy hozza el Milest a bölcsödéből.
Megyek érte én, írom be. Aztán már nyitom is a másik ablakot, hogy Bailey-nek írjak, várjon meg az iskola előtt. Az órámra nézek, dél körül van, úgyhogy a felkészítői után valószínűleg három körül fog csak végezni. Még van időm visszamenni az őrsre és megzargatni a labort az eredményekért.
A megszokottól jelentősen eltérő módon, húsz perccel korábban csekkolok ki. Nem mintha számítana, így is tele vagyok fizetetlen túlórákkal, Borelli pedig magával vitte az egyik járőrt, aki a cserkészjelvényeit gyűjti az előléptetéshez, ők mentek beszélni a srác barátaival. Nem hiszem, hogy bármit találnának, és ők sem; az apja nem hazudott, és tényleg jó srác volt, az a fajta, aki nem ismerkedik olyanokkal, akik aztán feldarabolják a holttestét és szétszórják a városban.
Három előtt két perccel parkolok le a középiskola utcájában, a bejárattal átellenes oldalon húzódva fel a járdára félig. Írok egy üzenetet, miszerint itt vagyok (bár innen elég nehéz lenne eltéveszteni az autómat), és kiszállok hogy elszívjak egy cigarettát. Az ajtónak dőlve figyelem az utcát, szándékosan nem a bejáratot; azt meglehetősen kevesen szeretik, Bailey szerint pedig így is a kelleténél jóval több barátját üldöztük már el. A középiskolában nem a legjobb szlogen, hogy „anyám ügyvéd, apám zsaru”.
Elég sokan szállingóznak ki egyszerre az épületből, alighanem vége az órának. Megvárom, hogy a perifériámon érzékeljem, valaki céltudatosan felém tart, mielőtt oda fordulnék. Megnyugtat, hogy egyben látom. És hogy egészen vidámnak tűnik. Már a helyzethez képest.
– Szia. Felmentettek mára a börtön alól? – lököm el magam az autótól. Mellé lépe, hogy megöleljem, bár ez inkább féloldalas vállszorításnak tűnik. Ha szentimentálisabban csinálnám, még azt hinné, meghalt valaki. Bár technikailag mindig meghal valaki. – Próbaidős szabadulás, nekik is minden nap jelenteniük kell először a kijelölt felügyelőtisztnek, és takarodójuk van tízkor. Nem állhatnak szóba olyannal sem, aki büntetett előéletű…
Egészen jól kijött ez az egész, szobafogságos analógia. Már majdnem olyan, mintha nem lenne kivételes eset hogy érte jövök. Már elég nagy ahhoz, hogy ne igényeljen felnőtt segítséget az iskolába és az iskolából haza jutáshoz. Kivéve, mikor Lilia úgy dönt, hogy mégse.
– Gyere, menjünk az öcsédért – szállok be a vezetőülésre. Kivételesen teljesen rendezett az autó belső tere, nemrég volt tisztíttatva. Az egyik letartóztatott telenyomta a hátsóülést a gyomortartalmával. Remélem, hogy a visszapillantóra akasztott három Wunderbaum megteszi a hatását, vagy csak én lettem már immunis a szagra. – Milyen napod volt? Nem tudod, hogy van-e nálatok valami kaja? Út közben megállhatunk venni valamit, ha gondolod.

1110 szó | ⚶