Még most is elég nehezen tudtam feldolgozni, hogy lesz egy újabb kistestvérem, pedig már jó párat aludhattam rá. Azonban így is annyira … elképzelhetetlennek hatott. Ráadásul mióta apa kibökte, és megígérte, hogy igyekszik kevesebbet dolgozni, ritkábban lehetett elérni, mint előtte. A legutóbbi vizsgálatra is én kísértem el anyát, amit ő persze üdvözölt, de láttam rajta, hogy másként gondolja. A történtek fényében egyébként se lenne túl hiteles azt mondania, hogy apára se bír nézni, de akármit is vág a fejéhez, jólesne neki, ha ott lenne. Persze, a munkája fontos, és már régen is sok mindenbe beleszólt, de … hosszú távon ez így ijesztő.
Szerencsére a régebb óta ott dolgozók már ismernek, és tudják, hogy kinek a lánya vagyok, így a kötelező körök lefutása után végül némi hízelgéssel és könyörgéssel eltudom érni, hogy beengedjenek, onnantól pedig már tudom az utat apa irodája felé. Ami üres. Nyilván. Mérgelődve ülök le a kényelmesnek nem igazán mondható padra, amit pont a várakozás céljából tettek ide, elméletben. Csak azért elméletben, mert reméltem, hogy talán mégse. Kész csoda, hogy még nem perelte be őket egy érzékeny hátú tanú, vagy ilyesmi, amiért a várakozásra fenntartott hely a város legkényelmetlenebb helyéért van szoros versenyben.
Néhány ismerős arcot látok ugyan, akik rám köszönnek, vagy csak mosolyogva bólintanak, de egyikük se igazán tud választ adni arra a kérdésre, hogy hol lehet az apám. Leszámítva egy szellemes „a sarkon lévő kocsmát, nézted?”-et, amit csak végtelenül megrovó pillantásokkal jutalmaztam, pont úgy, ahogy anya nézz apára, mikor nem tetszik neki az, amit mond. Szóval… szinte mindig, ha apa kinyitja a száját.
‑ Maisie! – derül fel az arcom, mikor nem csak ismerős arcot pillantok meg, de olyat is, akivel ténylegesen beszélőviszonyban vagyok. – Nem láttad apát? Vagyis, izé, West nyomozót – ráztam meg a fejemet, kijavítva magamat. Tudott róla, hogy kinek a lánya vagyok, inkább csak az én dilim volt ez, hogy folyton javítgatom magamat. – Valakit meg kéne kérnem, hogy rúgja szét a seggét – sóhajtottam fel. Apa is olyan ember volt. Olyan, aki sose veszi fel a telefont, mikor az ember kereste, de mikor ő hívott mást, akkor másnap képes leszúrni, hogy folyton chatelsz, miért nem tudod felvenni a telefont?
- Amúgy… hogy vagy? Bocs, hogy nem ezzel kezdtem, csak… kissé össze-vissza most minden. Nyilván apa miatt – meg anya miatt, de ahogy a nagyi is mondta: mindig a férfi a hibás. – Kéne egyébként egy új pad. Ez baromi kényelmetlen. Vagy ide ültetitek azt, aki büntetésben van? – kérdeztem mosolyogva. Szerintem lenne nevelő ereje, senki nem szereti, ha ül fél órát, majd két óráig járni se tud miatta.
‑ Szerinted baj, ha inkább az irodájában várom? Voltam már ott és… a lánya vagyok, végül is. És ő is várt már a szobámban – gondolkodtam hangosan, ahogy Maisie és az iroda között kapkodtam a tekintetem. Remélem, hogy nem tartom fel, mert az elég kellemetlen lenne. Tudom, hogy gyakornok itt, de azt, hogy pontosan mit is csinál és mennyi időben, arról fogalmam sem volt.

-  Biztos jól el vannak. Apa szerint nem kedveli őt a társa – bár ez nem lehet akkora újság, úgy tudom, hogy apát nem kedvelik túl sokan a munkahelyén… se. Nem azt mondom, hogy mindig ad rá okot, de azért nem esik nehezére, hogy találjon egyet.
-  Utálja a papírmunkát, szóval… azzal bevágódhatsz – vigyorogtam rá, de látva a kezében lévő aktákat, alighanem rájött erre. Vagy apa volt az, aki rátukmálta, az se lepne meg különösebben. Mikor itt voltam és segítettem egy keveset, akkor nekem adta ki.
-  Lemerem fogadni, hogy a székek is mindjárt szétesnek. Tényleg majdnem olyan, mint egy sorozatban – mosolyogtam, ahogy felálltam a padról, a hátamat szorongatva, aminek finoman szólva sem tett jól az úgynevezett pihenés.
-  Naná, hogy azzal. És biztos az is a kényelmesebb szék, ugye? – pillantottam rá számon kérően, de végül csak elvigyorodtam. Azért Donovan nyomozó sem panaszkodhat. Biztosan csak kényszerűségből vannak egy irodában. Ahogy kivettem apa szavait, ő sem volt odáig a társáért, és ez az érzés minden bizonnyal kölcsönös. A közös munkát ez aligha könnyíti meg. Ahogy az sem, hogy apa asztala úgy nézett ki, mintha bombát dobtak volna rá, míg Donovan nyomozóé makulátlanul tiszta volt.
-  Kávét! – vágom rá szinte egyből. – Anyám szerint még felesleges. Apa engedné, de … tudod, kicsit papucs. De ne mondd vissza neki – mosolygok Maisie-re. Nem, mintha azt feltételezném, hogy árulkodik. Igazából azt se feltételezem, hogy apa olyan sokat beszélne vele. Nehéz elképzelnem apámat úgy, hogy… próbál beszélgetni emberekkel. Inkább csak beszélnek hozzá, ő pedig a minimális szinten igyekszik eleget tenni a társalgás íratlan szabályainak.
-  Nem is tudsz róla? – kérdezem meglepve. - Azt hittem itt is imádnak pletykálni az emberek - bár nem tudom miért lepődöm meg. Apa egészen biztosan nem újságolta csak úgy el az örömhírt. Barátai aligha vannak, akik kiadhatták volna a titkát. De pletykálni mindenhol szoktak. – Hát… szóval, apa lett. Megint. Miles pedig nagyon aranyos, és mégiscsak a kisöcsém, de … szóval kissé problémások lettek a dolgok így – magyarázom, miközben jobbra-balra forgok a székben. Anyát nagyon idegesítette, ha ezt csinálom, mikor beszélni próbál velem, de valamiért kötelezőnek érzem, hogy ezzel szórakozzak, ha forgós székben ülhetek.
-  Leginkább azért, mert a nagyanyám a közelünkbe se engedi őt, plusz, apa … szóval, olyan amilyen. Elméletben kevesebbet dolgozik, mégis ritkábban érem el, mint előtte – de lehet, hogy csak rosszkor próbálkozom. Bár nem éppen a felelősségteljes szó az első, ami eszembe jut, ha apára gondolok, de biztos vagyok benne, hogy ezúttal sokszorosan érzi a felelősséget. Nem is tudom mit csinálnék vele, ha nem így lenne. – Dióhéjban, jól érezte magát tíz percre, és jól keresztbe tett nekünk ezzel úgy… alsó hangon is tíz évre – sóhajtottam fel. Nem túl jó érzés ezt kimondani, és hangosan nem is igazán szoktam, de … valakinek muszáj. Nicole-lal pedig nem igen tudok beszélni, mióta anya otthon van, mert már csak a neve említésére is pirossá válik a feje. Úgyhogy muszáj valakinek panaszkodnom is. Maisie pedig…nos, önszántából ült le velem szemben, szóval így járt.
-  Meg kéne vele beszélnem, hogy mikor vált le, legalább pár napra. Vagy segít a bevásárlással. Vagy… nem is tudom, alszik helyettem – vontam meg a vállam mosolyogva. A legkevesebbet persze anya és a nagyi alszanak, de ha ők nincsenek, jövök én. Miles pedig hangos.
-  Neked van testvéred? Ha esetleg pelenkáztad is, adhatnál néhány tippet – vigyorogtam rá. Mondanom sem kell, hogy a dolog ezen része az egyik legkevésbé kedvenc része annak, mikor az öcsémmel foglalkozom. Szinte biztos voltam benne, hogy úgy… legalább a húszas éveim közepéig senki nem fog engem lepisilni. Ez is apa miatt van. A nagyinak egy dologban igaza van. A férfiak csak bajt okoznak.

‑ Apát sokan nem kedvelik, ez az egyik szuper képessége – vontam meg a vállam. Rögtön az után, hogy még életben van. – Mark-kal más volt, de rá már én is alig emlékszem. Főleg azóta ilyen – árulok el némi titkot apáról, de Maisie itt dolgozik, és apáról is biztos pletykálnak sok mindent, úgyhogy nem sokáig maradt volna titok előtte a dolog. Ha valaki régebb óta van itt, biztos elárulta volna helyettem. És túl sokat amúgy se mondtam. Illetve, nem is tudok. Pár éve elolvastam néhány cikket és megnéztem pár interjút, ami apával készült, szóval csak annyit tudok, amennyit bárki tudhat, ha van harminc perce.
‑ Az a legjobb, mikor a jegyzeteit is odaadja hozzá. Nagyon … professzionális olvasmány. A színpadias seggfej hazudott az alibijéről… ‑ idéztem vigyorogva belőle. Bár azt mondta, hogy csak azért használja, mert ettől közlékenyebbek lesznek az emberek, de az ő májávalelőéletével és korában már amúgy se árt, ha akad valami, amire feltudja írni a dolgokat. De az is lehet, hogy direkt felejti el a dolgok felét, amiket mondok neki. Mindig is szerette megúszni a dolgokat.
‑ Öhm… igen, úgy. Két cukorral – mutatom némi hezitálás után. Bár fogalmam sincs, hogy ezt meglehet-e adni az automatának. Kávéztam már, ami azt illeti. Sőt, a kávénál egészségtelenebb dolgokat is csináltam már, amit anyáék vagy tudnak, vagy sejtenek. Ha elég nagy vagyok, hogy egyedül járjak bevásárolni a sok fura középkorú alak közé, akkor egy kávéval is elbírok, ugye? Anya egyébként sincsen itt, hogy kioktasson, és apa se árulhat be neki. Ilyenkor a legjobb.
Úgyhogy egy hálás mosollyal vettem el Maisietől a poharat, és kortyoltam óvatosan a kávéból. Igaza volt, tényleg elég vacak. De talán pont ezért tartja ébren az embert. – Minden rendben? Eléggé… elsápadtál – jegyzem meg, csak egy kicsit aggódva elnézve őt. Nagyon empatikus lehet, vagy csak … nem is tudom, aggódik, hogy kevesebbet látja apát? Elvégre, ő a mentora, vagy mi a fene, ugye? Ha így van, tudni akarom, hogy milyen helyzet volt az, amikor apa ebbe beleegyezett. Kitudnám használni én is.
‑ Tényleg? Köszi, az… szuper lenne, de nem muszáj csak miattunk. Azt ígérte, hogy megoldja, szóval… meg kéne oldania – vonom meg a vállamat. De persze értem, rendőr, fontos munkája van, akkor is, ha hallottam már, hogy néhány munkatársa kiröhögte őt azért, mert valamelyik reggel csak a korlátra támaszkodva tudta megmászni a lépcsőfokokat. A bűnözők se alszanak, de az újszülött fia sem jeleskedik ilyen téren, szóval… nem ártana összekapnia magát. – De nem tőlem tudod. Vagyis… de, tudd tőlem. Hátha érez egy kis nyomást magán, ha tudja, hogy mi ketten beszélünk – vigyorogtam Maisiere. Fogalmam sincsen, hogy apa tud-e róla, mert nem meséltem neki túl bően a Columbiás órákról. Akkor már nem voltunk olyan jó viszonyban, nem sokkal azután volt, hogy anya mellé állt. Mint általában mindig.
‑ Hát … aludhatnál helyettem. Meg elviselhetnéd anyámat – csak viccelek, hiába tudom, hogy gonosz dolog. De ha épp nem is öljük egymást, mint Miles előtt, azt azért nem mondanám, hogy sokkal könnyebb elviselnem a dolgait. Engedett a pórázon, de közel sem annyit, amennyi kényelmes lenne. Csak azért tudtam a múltkor is elszabadulni pár órára a barátaimmal, mert a nagyi fedezett engem. – Ami azt illeti, megígértettem apával, hogy csináltat egy vazektómiát végre, szóval, ha ezek után megint bővülünk, kénytelen leszek elfogadni, hogy ez ilyen Isteni akarat. Bár fogalmam sincs, hogy miért pont apa génjeiből akarna többet a világra – nevettem vigyorogva. Apa közel sem olyan rossz, mint amilyennek tűnik akár elmondás, akár a látottak alapján, de tény, hogy … hát nem is tökéletes. Finoman szólva se.
‑ Néha én is azt akarom, hogy egyke legyek. De … szeretem a húgomat, meg Milest is, csak néha kicsit… sok ez az egész. Ha Charlie valami rosszat csinál, biztos tőlem látta, hallotta, tanulta. Ha van egy kisebb testvéred, szinte mindenért tudnak hibáztatni, akármit csinál – ezt anya az utóbbi időben mesterfokra fejlesztette. Pont, mint én az ajtócsapkodást. ­– És mivel apa dolgozik, vagy … szóval nem ér rá, olyankor jövök én, mert anya szintén dolgozik és már elvárja, hogy segítsek, és … bonyolult – sóhajtok fel. Nem akarok panaszkodni, és úgy tenni, mintha az életem olyan nehéz lenne, mert tudom, hogy nem az. Egyszerűen csak fáradt vagyok már, nem készültem fel erre az egészre, kicsit még most is nehezen hiszem el.
‑ Mindegy is, inkább… hé, mesélj te a családodról! Annyit panaszkodtam eddig is, de sose kérdeztem róluk téged – üt szöget a fejemben a gondolat, ami miatt kissé el is szégyellem magam. Talán tényleg kevesebbet kéne panaszkodnom. Főleg, ha Maisie családi élete még bonyolultabb is, mint az enyém.

Hát, én is meglepődtem. Az a helyzet, hogy miután egy gyerek megszületik, nem lehet rá azt mondani, hogy hiba volt, mert … mert nem és kész. Miles sem az, de azt szerintem mindannyian betudjuk látni, hogy nem a legideálisabb körülmények közé született. A nagyi eleinte reménykedett, mikor anya elmondta neki, de aztán mikor megtudta, hogy kitől … le kellett volna fotóznom az arcát.
‑ A nagyim tud valamit, előle mindig menekül, kerüli, ha csak tudja – vigyorogtam. Mióta az eszemet tudom, a nagyi sose kedvelte apát, aminek számtalan oka van, és ezekből jó néhány, még csak nem is mondható, hogy ne lenne érthető. Kicsit talán túlzásba is viszi a dolgot Miles-nál, de ő se tud egyszerre több helyen lenni, így apa, ha keveset is, de tud a fiával lenni. Muszáj neki, ebből az egészből nem oldalazhat csak úgy ki.
Megeresztek egy mosolyt Maisie felé. Ami azt illeti, nem érzem úgy, hogy felnőttem volna. Tudom, hogy vannak az enyémnél sokkal rosszabb helyzetben lévő emberek, a korosztályomból is. Mindent összevetve, nincs rossz életem, sem sanyarú sorsom. Csak néha jó érzés szenvedni, túlzottan is. Lemondani dolgokról, amiket akarunk pedig, mások miatt, hiába kedves, ha rossz szájízzel jár. Szeretem a húgomat, de nem mondanám, hogy minden alkalommal szívesen mondtam le a programomat amiatt, mert anyának közbejött valami és én kellett vigyázzak rá. Ez pedig rossz érzés. Olyan dolog ez, amiből így is úgy is rosszul jön ki az ember.
Már éppen mondanám, hogy nem muszáj semmit se mondania, mikor látom, hogyan gyűrögeti azt a papírpoharat a kezében. Apa mondta azt régen, hogy az embereknek sokszor a testbeszédét, a kezeit érdemes figyelni, nem az arcát. – Micsoda seggfej – jegyzem meg, elhúzva a szám. Nem értem, hogy tud valaki lelépni és otthagyni a gyerekét. Az indíttatást értem, de az a tett eleje, sok dolgot gondolunk, de végül mégse mondjuk, vagy tesszük meg. Ennek is pont ilyennek kéne lennie.
Nem is tudok hirtelen mit mondani. Nem számítottam semmire konkrétra, mesekönyvbe illő történetre, de amit végül mond, az … hát, igen, az én helyzetem finoman szólva sem összehasonlítható az övével. Fogalmam sincsen, hogy mit tennék, ha az én szüleimmel történne hasonló. Ahogy azt sem tudom, mennyire szívesen beszél erről. Az, hogy hátat fordít és kifelé néz, azt sejteti, hogy nehéz erről beszélnie, ami nem is csoda. De egyáltalán nem muszáj ezt tennie. Végül inkább hallgatok, várva, hogy folytassa. Ha már ennyit elmondott … akkor azt hiszem, az a minimum, ha meghallgatom, a saját tempójában, igaz?
‑ Érthető – bólintottam. Kicsit hülyén érzem magam. Szeretnék mondani valamit, ugyanakkor tudom, hogy nem feltétlen lenne rá szükség. Elvégre, mi olyat tudnék mondani, amit ne hallott volna barátoktól, vagy épp orvosoktól? Az apja elhagyta, de végül is… az ő helyzetében az, hogy megpróbálja felkutatni, azt hiszem eléggé logikus döntés.
Először csak bólintok. Az első, amire gondolok, hogy a rendőrségen dolgozva könnyebben megtudja találni az apját, a mindenféle adatbázisok segítségével. Csak néhány pillanat múlva gondolkodom tovább a dolgot. Az, ahogy összeszalad a szemöldököm, és oldalra biccen a fejem, tökéletesen leírja a folyamatot, ahogy hosszú pillanatok alatt, de ráébredek, hogy mit is jelent az, amit mond. Kiejtem a poharat a kezemből, miközben úgy bámulok Maisie-re, mint aki szellemet látott.
‑ Te … ‑ kezdek bele, de aztán félbehagyom a mondatot és félrenézek. Meg kéne várjam, míg legalább a gondolatok rendeződnek a fejemben, de akkor évekig itt ülhetnénk. – Azt mondod, hogy … az apád, az … én apám? – kérdezek rá, amolyan… utolsó mentsvárként. Vannak itt kamerák, nem? Szóval, igazából simán lehet ez az egész valami nagyon elkésett és elcseszett áprilisi tréfa. – Akkor … testvérek vagyunk. – állapítom meg. Féltestvérek, de azok is testvérek. Nem akarok bunkónak tűnni, ha olyat is mondok, nem szándékos, de ez az egész… épp most csinált az apám egy testvért nekem, erre kiderül, hogy már előttem is … ő az egyetlen ember ezen a rohadt bolygón, akinek akkor is több gyereke lesz, ha már kifelé gurul a vazektómiáról.
‑ És ez… biztos? – kérdezem, hátra dőlve a székben, hogy nehezebben tudjak róla leszédülni. Mármint, apával erről biztosan nem beszélt még, mert… akkor apa szarabbul nézne ki, mint általában. Egyáltalán honnan biztos benne? DNS tesztet aligha csináltatott … még? – Ő tudja? – kérdezek újabbat, de szinte tudom a választ. Apa sok tekintetben elég… érzéketlen, sok esetben egy barom is, de ha tudna arról, hogy van egy az idősebbnél is idősebb lánya, nem hallgatja el… na jó, ebben nem vagyok teljesen biztos, de csak észrevettünk volna belőle valamit, anya mindenképp. Apa nem szent, de azért az, hogy magára hagyja a lányát… ilyet csak nem tett volna, ha tud róla. Főleg akkoriban. Fogalmam sincs Maisie hány évvel idősebb, de az még Mark előtt volt.
‑ Basszus. Mármint … ne vedd magadra, csak … nemrég még ketten voltunk a húgommal… húgunkkal,és most már négyen, szóval … ‑ szóval kicsit megvagyok lőve. Nem vagyok féltékeny vagy ilyesmi, bár elég fura is lenne, mert nekem volt apám, és neki nem. De ez az egész elég sok mindent megváltoztat és már így is sok minden változott.
Egy pillanatra felmerül bennem, hogy megkérdezzem mit is akar apám…apánktól, de szerencsére gyorsan le is teszek róla. Ha pénzt akarna vagy ilyesmi, akkor mostanra biztos rájött, hogy erre apa nem túl alkalmas. Nem, mintha amúgy Maisie eddig ilyennek tűnt volna. Viszont, amilyen cinikus tud lenni apa, ő könnyen lehet valami ilyesmire gondolna elsőre.
- Szóval, ezért jöttél ide gyakornoknak? - kérdeztem,bár sejtettem a választ. Kellemeset a ... hasznossal, lényegében. De akkor így már értem, csak fura belegondolni, hogy mennyit és mit beszéltem neki a családomról, miközben... lényegében ő is a része.