- Egy dolgod volt kedvesem, hogy figyelj rájuk, és ne engedd a pálya közelébe a kettőt, 7 évesek múltak, alig esett ki minden foguk és az a sisak már rajtuk van. - anyám biztosan rosszallóan nézte, hogy apám mellett settenkedtünk be a pályára, ahol a bátyáink edzettek. Mondhatnám, hogy a kicsi a világ, hogy pont Kami lett az én legjobb barátom és egyben az, akivel leéltem közel 20 évet együtt. Az Achard család volt az a család, akiknek köze nem lett volna az egész motorsport világhoz ha a Deneuve apa be nem toppan anyu életébe. Anya testvére ugyanolyan, mint ő, de a férje, akár apám képmása is lehetne, a vagányságot volt kitől örökölni. Elvileg mindig arról viccelődtek, hogy majd ha gyereket szülnek, akkor ők együtt nőnek fel, akkor még tervben sem voltunk. Rá egy évre jött Chris és Bastien, 4 hónap van köztük és aztán jöttünk mi 4 egész év múlva,akár egy tündérmese, anyámék családja az a tipikus megértő, óvatos család, akik a kedvesség netovábbjai, és a kontraszt mindig is a férfivonal volt, ami erősen elnyomott szinte mindent a másik nemtől. Kami és én is apáink világában éltünk, az idősebb Achard volt apám mérnöke, igen elég vagány család ez, majd amikor apu végleg letette a bukót akkor sem szakadtak el egymástól. Anyáink féltése mindig jogos volt, ahogy a fenti ábra is mutatja, nem voltunk éppen kislányos lánykák.
- Savannah Deneuve, azonnal gyere le a pályáról, Chris hozd le onnan, baszki, hogy ezek nem tudnak 5 percre a seggükön lenni. - apám a rádióba próbált jelezni, nagyon kapálózott én ránéztem Kamira, az alig hasító gokartból a bukó mögül és megálltunk a pálya közepén, összenéztünk és elnevettük magunkat.
- Büntetésben leszünk. - bólintott rám selypítve a törpe barátnőm én meg csak bólogattam és megnyomtuk a gázt, a gyerek gépezetünkön és kifacsartuk, amit lehet belőle, alig pár km / órát.

—--

- Kami! - könnyeimmel küszködve hívtam fel, mert tudtam, hogy az álmaimnak alig pár perce lett vége. - Mindennek vége… - tört ki belőlem a nem megszokott zokogás, mert mindig is jól kezeltem a dolgokat, de most túl sok minden szakadt a nyakamba. Chris utazik, apám utazik és én száműzve lettem New Yorkba.
- Savi Madridban vagyok, adj nekem fél napot vagy amennyi a repüléshez kell és ott vagyok.- hallom a hangján, hogy aggódik, de csak megrázom a fejem.
- Nem, vigyázz a srácokra, inkább én megleszek. - letettem a telefont és utána hiába hívott nem ért el, nem akartam őt is belerakni ebbe az egészbe, ami belekerültem a karambolom miatt, egy verseny baleset volt, amit a túlféltés egy kettétört életet alakított, pedig meggyógyultam.

—--

Tudtam, hogy ma ott lesz, 3 év telt el, és nem voltam hajlandó beszélni vele, azzal, aki 20 évig a támaszom volt, és mégis képes voltam egy mondattal és egy gombbal lerázni. Akárhányszor eljött azt kértem anyámat mondja,hogy nem vagyok otthon, pedig tudom,hogy tudta, hogy ott vagyok, de nem jött fel, magam sem tudom miért. Sokáig keresett, sokkal jobban fájt az elvesztése, de tudtam, hogy a srácokkal van, akiket szeretek.
Még be sem léptem a terembe megláttam a vörös ruhájában, vissza akartam fordulni, de anyám rosszallóan nézett rám.
- Savannah, apádat megkerülve kerültél vissza a világba amiből örökre ki akart tiltani, és megtette, de te megoldottad, végigcsináltál 3 évet az életed értelme nélkül és ugyanott tudod folytatni nő létedre, menj oda Kamihoz és kérj bocsánatot, mondd el miért tetted. - anyám tekintete olyan őszinte és bizakodó volt, hogy szinte fájt, a tudat, hogy igaza van.  
Mély levegőt vettem, és felszívtam magam, észrevett, de nem reagált semmit, oda sétáltam, Chris és Bastien gyűrűjében állva olyan kellemetlenül éreztem magam, hogy szinte fájt ott lenni, de nem hátráltam meg, ha megtettem volna máskor akkor nem a kormány mögött ülnék idén hanem a kispadon mikrofonnal a kezemben, ami nem az én utam.
- Kami beszélhetünk?