„Mimóza!

Már annyi levelet írtam, de sosem érkezik tőled rájuk válasz, ami szomorúsággal tölt el. Pedig olyan jót beszélgethetnénk! Bejöhetnél hozzám! Tudom, hogy milyen lehet neked ebben a korban, ha nincs senki olyan melletted, aki megért. A magunk fajtának kell, hogy egyengessék az útját, hogy kiteljesedhessen. Még akkor is, ha engem te szabotáltál ebben. Végtelenül unalmas idebent, nincs kihívás, nincsenek lehetőségek. Csak tervezgetni tudok, és remélni, hogy meglátogatsz. Ennyit megtehetnél, azok után...!
A szőke nem áll jól. A barátaid pedig csak hátráltatnak. De azért látom nem vagy teljesen elveszett, a közös hobbink még megmaradt, kár, hogy már csak te űzöd. A műveiden még van mit csiszolni, hiába a gyakorlás, ha nincs megfelelő mentor, nem fejlődsz.... Talán egyszer majd találsz egyet. Vagy Ő téged.

Látogass meg,
                             apa”

Hallja, ahogy a pszichológusa hangja felcsendül a fejében „Mit érzel a levéllel kapcsolatban Lesya?”, még a mozdulatot is látja, ahogy a keményebb kérdéseknél igazít az ölében heverő mappán, az Ő mappáján. Mindig ügyel, hogy semmit se tudjon leolvasni a papírról, de arról biztosan fogalma sincs, hogy a lány kiválóan nyit zárakat. Az iratszekrényét is, így mindent elolvasott már magáról, amit azzal a végtelenül snassz, de bizonyára kurva drága töltőtollal vésett le. Szorongásos. Nem bizonyíthatóan pszichopata. Viselkedése végett felmerül a disszociatív személyiségzavar is, de ennek az üléseink alatt szintén nem látom bizonyítékát. Érzéketlen. Zárkózott. Kényszeres. Csapongó és depresszív. Csupa olyan jelző és következtetés, amiken már ő maga is elgondolkodott, és amiknek részben hitelt is tud adni.
Szorongásos. Ez teljes mértékben igaz, képtelen kiszakadni a fejéből, bár a szorongásai zömét nem a szokásos tinédzser gondok kötik le, nem aggódik azon, hogy milyen jegyeket kap – többnyire anélkül, hogy odatenné magát, a közepes szintet gond nélkül hozza -, nem izgatja, épp ki van oda kiért – a szex csak eszköze a stresszlevezetésnek, a szerelem meg csak faszság-, nem töri magát, hogy kövesse a divatot, nem lázad a szülei ellen – az anyja ellen már nem tud, az apja ellen meg elég, ha ignorálja a kurva leveleit -, nem az a legfontosabb hogy milyen buli lesz a hétvégén – az a pár arc, akihez rendszerint csapódik, úgy is mennek valahova. Ezek tehát nem olyan problémák, amiken percekig, vagy napokig kattogna. Sokkal inkább zavarja az, hogy nem tud aludni. Az insomnia szívás, a vele járó mellékhatások meg egyenesen pokoli kínzások. A sors fricskája, hogy az apja is szar alvó volt. Frank Myers ha nem tudott aludni, hát lement a pincéjébe barkácsolni. Lesya Myers hanem tud aludni, zömében azon van, hogy tudjon. Órákig rója a várost gyalog, eljár az összes buliba, ahová csak kettészakadás nélkül el tud jutni, és beszed mindent, ami segíthet neki abban, hogy kicsapja magát, és végre nyugalmat leljen. De az altatókkal az a probléma, hogy bár azt hinné az ember, hogy lekapcsolják az agyát, valahogy mégsem....ugyanis Lesya alva jár. Ilyenkor hajmeresztően képes ugyan úgy viselkedni, mint ébren, de semmire sem emlékszik. Hogy ez rémisztő? Kurvára, de az alváshiány miatti hallucinációk, és tévképzetek gyakran éppen annyira azok. A teste, és az elméje egy végtelenített szalagon fut, amiből nem tud kiszállni.
Persze vannak azok a percek, amikor próbálja ennek a jó oldalát látni, mintegy kihasználni, hogy több óra adatik meg neki ébren. Ilyenkor fest, rajzol, szociális életet él, betör házakba – többnyire lakatlanokba – és fényképez, betör helyszínekre, s ha jókor van jó helyen, még egy-egy friss balesetbe is belebotlik. Ezek úgy vonzzák, mint lepkét a fény, de a feltörő érzései háyinger közelébe taszítják minduntalan, így hogy meg ne őrüljön, és legyen valami haszna is a kiskorában megszerzett tudásnak, kukában, parkban, sikátorban talált halott állatokat boncol, és preparál ki, majd ad el a neten. Tudjátok vannak azok a kipreparált állatok, amik flitteres bimbótapasszal pörögnek a rúdon, vagy épp azok a rókák, akiknek csak a fél pofája bunda, a másik csak csontváz, és képkeretben lógnak a magukat „goth”-oknak vallók falain.
Pszichopata?! Frank Myers az volt, ezt a bíróságon többször hangoztatták, de hogy Lesya is akként gondoljon magára, csak mert az apja is az volt... Persze a pszichiátereknek feltűnt, hogy nem sírt, mikor elmondták neki, hogy nem mehet haza, mert a szülei valami nagyon csúnya dolgot tettek – a bíróság később mentette fel csak az anyját, sokáig gyanúsították, hisz nem lehet, hogy nem vette észre, mit művel a férje a pincéjükben-, ahogy akkor sem sírt, amikor a bírósági ítélet után egy héttel a mentősök rontottak be a hotelszobába, és ráncigálták el az anyja holtteste mellől.
De miért sírt volna? Az ügy papírjain ismeretlen telefonáló van feltüntetve, de valójában Lesya hívta ki a rendőröket a házukhoz. Az anyja pedig egy gyáva alak volt, aki nem tudott megbirkózni a tudattal, miket művelt a férje. Igazság szerint sok mindenhez állnem átlagos módon hozzá, erről sokat beszélget a pszichológusával. De a morális iránytűje képes megkülönböztetni a jót a rossztól. Igyekszik ezt hinni, akarja, hogy tényleg így legyen.
Disszociatív?! Sokáig nem is tudta, mit jelent ez a szó, már egészen kicsiként olvasgatni kezdte a saját aktáit, és már akkor fel-fel bukkant a jegyzetek közt, így megszállottan keresgélni kezdett a neten, mit jelent. Végül azt a következtetést szűrte le, hogy ha valóban az is lenne, akkor inkább amolyan jó és rossz felekre tudná lebontani csak saját magát.
A jó Lesya igyekszik a pszichológusnál megnyílni, egyfajta kihívásként éli meg, hogy végre van egy ember, akivel arról beszél, amiről csak akar, mindig meghallgatja. Lehet az valami sötét fantázia, egy szar álom – manapság nem álmodik -, a tanárok hozzáállása, vagy épp hogy kivel feküdt le, milyen fényképet készített és hol. Persze a jó Lesyát is szórakoztatja, hogy néha ezeken mennyire megbotránkozik egy felnőtt ember, és mi minden módszert ajánl, hogy a normális emberek útján maradjon. A jó Lesya néha tanul, a barátai érdekében csak altatót szed, és mértékkel iszik. Néha nevet, tréfái karcolnak, szúrnak, de végtére is viccesek. Belemegy a legnagyobb baromságokba is, hogy felvidítson mást, vagy hogy éreztesse ott van mellette. Szereti ha érintik, tipikusan ölelgetős, puszilgatós típus. Imád hangos lenni, megbotránkoztató, és nyers. Kalandor. Pörgős, energikus, olykor szétszórt és kényszeres. Nem akar olyan lenni, mint az apja. A jó Lesyát mindenki ismeri, és a jó Lesya kiválóan titkolja a rosszat.
Mert a rossz Leysa nagyon rossz. Ő a zárkózott, a mogorva, az, akinek ki-ki esnek időszakok, és akit kurvára nem érdekel senki, csak a saját nyomora. Mert az sok van, mert ő akkor jön, ha a Jó Lesya nem tud aludni, és már kimerül abban hogy jó. Ez a Lesya lop a haverjaitól is, apró, jelentéktelen szarokat, csak mert kell neki. Ő nem megy be órákra, s ő az, aki a pszichiáternél elveszi a gyógyszert, és eladja, mert az nem altató, hanem valami olyan, amitől vigyorognia kéne. Ennek a Lesyának jönnek azok a gondolatai, hogy talán az anyja tette jól, és hogy a kádba fürdőbomba helyett kenyérpirítót kéne vinnie, s hogy a vére sokkal jobban mutatna a testén kívül. De ugyanakkor ott a gondolat, hogy az anyja egy gyáva nyúl volt, és hogy rá kellett volna öntenie a maradék lúgot is, amikor a nő már görcsök között bugyborékolta fel a saját belső szerveit. A rossz Lesya úgy érzi, néha olyan mint az apja, és ezzel nincsen baj, mert amikor ilyen volt, akkor szálltak le végre róla a nevelő otthonban is.
Ám amíg ez a kettő Lesya keveredik…addig nem lehet disszociatív, nemde? Mindaddig csak egy elcseszett tindézser lesz, aki tud sírni. Csak nem mások előtt.  

„Fülét az ajtóra tapasztva kíváncsian, és feszülten figyel, hall e valami kopácsolást, vagy fűrészelést. Bármi olyan hangot, ami arra utalna, mit csinál éppen lent az apja. Helyette az anyja lépteinek zaja erősödik fel, ahogy a konyhából kisétálva végül mögötte áll meg, így nem tudván elég gyorsan tettetni, hogy ő csak felfelé indult a lépcsőn.
- Megmondtam, hogy ne hallgatózz, amikor apád odalent van! Az az ő helye, neked meg mellettem van, gyere segíts! - int a fakanállal, s bár ellentmondást nem tűrő a hangja, és vaskos orosz akcentusa sokaknak félelmetes, a barna hajú kislány csak elhúzza a száját, és egy szemforgatással jelzi, ehhez bizony neki nem igen fűlik a foga. Vet még egy vágyakozó pillantást az ajtóra, majd mielőtt újra felcsendülne az anyja hangja, utána indul, hogy segítsen.”

- Tudja anyám sosem volt túl határozott, mindig csak annyira, mint egy duzzogó hörcsög, akit nem vettél komolyan, de megcsináltad, mert olyan aranyos volt, hogy nem akartad megbántani. - teszi fel a lábát a kanapé támlájára fektében, és míg baljával magyarázat közben gesztikulál, addig jobbjával a haját cseszteti, mintha az nem állna így is szanaszét. Amióta festi, azóta kezelhetetlen és száraz, de minden jobb, minthogy az apja hajszíne – valamint az áldozataié – virítson rá a tükörből. - Manapság nem ez az elterjedt hírnév az európai, különösen az orosz nőkről. Mindenki azt hiszi, ott a nő viseli a nadrágot, és karakánabbnál karakánabb teremtések grasszálnak fel-alá a magassarkúikban, a nagy igényeikkel. - hitetlenkedve prüszköl egyet, majd folytatja – Tatiana Myers, vagyis régi nevén Tatiana Bosirovich Tarasov alacsony volt, barna, és élete vége felé egyre kerekebb. - egy pillanatra végig néz magán. Fektében még gebébbnek tűnik, mint állva, de ezen kívül mindenben hasonlít rá. Ahogy az apjára is... - Szóval valahogy így tudnám leírni őt. - pillant a dilidokira, aki neheztelő pillantásokkal illeti a pozíciót, amiben épp heverészik. De hé! Ki tudna rápirítani egy 14 évesre, akinek 2 éve csukták le a faterját, és aki majdnem ugyan ekkor veszítette el az anyját is?

„Nem tudná megmondani, milyen zajra ébred meg, már ha egyáltalán valami zaj az oka, nem pedig az izgatottsága, amiért végre sikerült megbeszélnie Missyvel, hogy délután elmennek az iskola mögötti erdőbe játszani. Már megvan a terve, mit is akar vele játszani, és már be is készítette a hozzávalókat a táskájába lefekvés előtt. Most azonban szomjas, így némán kikelve a takaró alól eloson a szülei hálószobája mellett, és vigyázva, a falépcső melyik fokán hová lép a konyhába sétál, tölt magának egy pohár vizet, és húzóra legurítja. Arcát törölgetve teszi a mosogatóba a poharat, és csak miután megfordult, tűnik fel neki, hogy a pince lejáró résnyire nyitva van.... Kíváncsisága, és izgatottsága birokra kel a szívében, szinte érzi a mellkasában, hogy majd kiugrik, miközben rakoncátlan lábai hiába tudja, hogy nem szabadna az ajtó felé viszik. Újabb hallgatózás. Mindig hallgatózik ha tud, de most a tátongó feketeségbe is le tud bámulni közben. Benyúlva kis tapogatózás után megtalálja a kapcsolót, de a lent felvillanó körte fénye alig ér fel az ajtóig.
Ki a fene tud ilyen gyér fényben barkácsolni? Hogy látja, mibe üti bele a szöget?
Mezítelen lábai hangtalanul tipegnek lefelé, óvatosan, még a levegőt is visszatartva igyekszik, hogy ne csapjon zajt. S még jó is, hogy nem lélegzik, mert a lentről jövő gyógynövényes vas illat felkavarná a gyomrát. Az apja kevés dolog iránt rajongott életében, de a gyógynövények és a rovarok iránt megszállottan. Innen ered az ő beceneve is, a Mimóza. Frank kedvenc éjjeli lepkéjéről az Argema Mimosae után.
Lesya arra számít, hogy talán akad itt eltéve sok-sok elkészületlen bútor, és a preparátumok zöme, amiket együtt fogtak még az apjával, meg talán néhány tucat kiszárított gyógynövény a szag után,  de ami lent várja....
- Nem sikítottál. - csukódik fent az ajtó, és nyugodt, lassú léptek zaja tölti be a helyiséget. - Sejtettem, hogy ha meglátod, nem fogsz...tudod Mimóza, sokban hasonlítunk... megmutatom, még mennyi mindenben tudnánk...”

-Hé! Mondtam már, hogy nem az enyém! Maddisoné lehet, tudod Cain ketten lakunk ebben a kurva szobában! – tárja szét a kezeit és fel alá járkáltában azért dühösen az ajtóban álló fickóra mered.
-Ha ilyen ügyben kell idejönnöm akkor neked Blackstone nyomozó. – csak egy szemforgatást kap a hang gazdája válaszul a dorgáló szavakra, meg egy hisztis fújtatást, jelkékepeként annak, mindegy a megnevezés, ha a mondandó lényege ugyan az marad.
-Akkor Blackstone nyomozó…-nyomja meg dacosan és gúnyosan a rangot, mielőtt folytatja immár magázó hangnemben- Akkor is ismer. Nem szedek ilyen szarokat. Elég nekem az amit felírnak, attól is simán szèt tudnám csapni magam ha akarnám! – ha a hazugságban törekszünk a féligazságokra, akkor sokkal könnyebben el lehet adni annak, aki hallgatja. Lesya igazán meggyőző tud lenni, ha akar, mert megtanulta, hogyan tegye. Amikor ilyen magabiztosan dacos, igazán hasonlít az apjára, de ha ezt bárki is felhozná neki, elfogná a hányinger. Szemei vad elhivatottsággal merednek az idősebb férfi tekintetébe, vonásai nem idegenek a lány számára. Két éve ő volt az egyik, aki az ügyön dolgozott, így az egyik azok közül, akik gardedámként vitték neki az üdítőt meg a nassolnivalót, míg minden vizsgálaton átesett. De Blackstone az után is sokszor feltűnt náluk, így végigasszisztálhatta első sorból, amikor elvesztette az anyját, majd a rendszernek hála nevelőotthonban kötött ki. És még mindig itt van. Ezen a lepukkant, szar helyen, a szar szobatársával – bár Maddison egy fokkal jobb, mint az előtte lévő Stella volt. Stella egy igazi zsarnok picsa volt, akit babaként tuti szteroiddal tömtek mert már 16évesen úgy nèzett ki, mint az NDKs úszónők… Ki a fene nevez el egy hegyomlásnyi kislányt Stellának?! -, aki ugyan úgy dühkezelési problémás, mint az előző. Karba fonja a kezeit, és a cipőjét kezdi bámulni.
-Jó…legyen, elhiszem hogy nem a tiéd. – adja meg magát a másik, és egy sóhajjal túr a hajába, majd dörzsöli meg a borostáját. -De akkor kapd össze magad, vár a doki. Hazafelé meg elviszlek egy hamburgerre. – akasztja le a fogasról a kabátját, és dobja oda a lánynak. Hiába a sajátja, Lesyára túl nagy, elvégre használt, és úgy kapta valami nagyobb lány vagy fiú után, aki kinőtte. – Mi van az arcoddal? – szegeződik neki a kérdés, ahogy próbál elslisszanni a nyomozó mellett de az megmarkolva a vállát az álla alá nyúl, és szemrevételezi a monoklit, amit Maddisontól kapott. -Szép mokka…nagyon fáj? -
-Á! Látná a másikat…- von vállat, és ezzel eléri, hogy a fickó sóhajtva borzolja össze a haját majd tessékelje kifelé a szobából.


“-Tessék szívem, fogd csak meg, úgy ni. – nyomja a kezébe a poharat az anyja, és feszülten tesz-vesz még a hotelszobában, elrendezi az ágyat, elmosogatja a koszos tányérokat, még a leszáradt ruhákat is összehajtja. Lesya mindezt néma csendben figyeli, csak szorongatja a műanyagot. Egy hét telt el azóta, hogy nem kell a bíróságra, meg a tárgyalásokra járniuk. Ezalatt az egy hét alatt Tatiana elmeállapota egyre csak romlott. A kényszeres szó már enyhe leírása csupán annak, hogy miket művel. Most is  az ajtóhoz  megy, ujjait végighúzza a szélein, ellenőrzi a zárat, mindezt háromszor, majd kiszámolt lépésekkel ugyan ezt megismétli az ablaknál. Aztán a sütő jön, kiszedi belőle a frissen elkészült muffint, majd leellenőrzi, elzárta e, végül magának is tölt, és Lesya mellé érve végül helyet foglal mellette az ágyon. Üres kezével lesimítja a ruháját, és megigazítja a lányáét is. -Tudod hpgy anya szeret ugye? – de közben nem néz a szemébe. Évek óta képtelen. Évek óta nem hívja már szívemnek, ahogy a konyhába sem segíteni. Ugyan úgy méregette a tárgyalás alatt, ahogyan az apját a vacsoraasztalnál. Ugyan úgy tartja tőle a távolsàgot, mint a férjétől tette. De most nem. Most itt ül mellette, de még sincs itt. -Idd meg, aztán nézünk valamit, és megesszük a muffint. – noszogatva segít a szájához emelni a poharat, és ahogy azt látja a lánya inni kezd, úgy mély levegőt véve ő is nagyokat kortyol, mohón, csukott szemmel próbálva  túlesni rajta minél előbb. Köhög, könnyei közt pillant a lányára, akinek a pohár újra az ölében van. Lesya nem köhög. Tatiana szemöldökráncolva próbálja értelmezni a képet, ami nem stimmel. Neki is köhögnie kéne, neki is be kéne görnyednie. Neki is fájdalmai kellene hogy legyenek….
De Lesyának nincsenek. Csak ül tovább csendben, amíg a felismerés túl későn érkezik az anyjának, és amíg az agonizálása gurgulázó, szörcsögő, vinnyogó hangjait fel nem váltja a teljes csend. Ekkor áll csak talpra, ügyelve a frissen kiboxolt cipőjével ne lépjen a rózsaszín habba a telefonhoz sétàl, és hívja a mentőket.”

Egy rántás, és minden visszacsúszik a valóságba. A békés semmiből egyszerre minden ostromot indít az érzékszervei ellen. Érzékeli a ziháló mellkast a hátának simulva, a kemény szorítást a sajátja körül. Fülét csiklandozza a lehelet, háttérben a hideg szél fúj, kintről pedig dudálás és káromkodással tolakodik befelé New York zaja. Érzi az alkoholt a lihegésben, de az enyhe izzadság alatt ott az ismerős fojtó parfüm, vagy pacsuli vagy dezodor…tudja a franc miben mártózik meg állandóan a srác.
-Ébren vagy végre?! Picsába Lulu, ez kezd kurva kiakasztó lenni! – eleresztik. A hang tulajdonosa legördíti magáról, és mély sóhajjal ad nyomatékot a kiakadásának, érezze csak a lány, mekkora mértéket öltött már ez az egész. Lesya agya végre kezd beindulni, eddig csak néma zavartsággal próbálta befogadni, hogy nem az öntudatlansàg csöndje  burkolja be. Fizikailag fájt neki ez a pár pillanat, és az eddig érzett kimerültség, mintha meg sem szűnt volna telepszik újra rá. Izmai mintha állandósult izomláza lenne sajognak, mellkasa nyom, még lélegzés is nehèzkes. Idegei összekuszálódva adnak különböző parancsot az agyának, nem tudván eldönteni éhes, szomjas, mosdóba kell e mennie vagy csak a szokásos izomgörcsök kínozza. A szobában a város fényei miatt sosincs teljesen sötét, a gyér fényben mégis  ki tudja venni a másik frusztrált, már-már dühös vonásait. Az egész kép homályos, és ennek köze sincs a szar megvilágításhoz, sem ahhoz amit beszedett vagy amit ivott ma este.  Tenyerével dörzsöl rá az arcára, hátha tisztul minden, hátha azzal beindulnak az agysejtjei is és képes lesz végre kinyögni egy kurva mondatot. A fiú is erre várhat, mert még mindig némán mered rá.
-Sajnálom. Ébren vagyok már, már minden oké. – hangja mégis színtelen, robot szerű, csak a kimerültség csöpög belőle ragadós, nyúlós masszaként töltve ki közöttük a teret. Még most se tudja igazán mi történt, íriszeit körbehordozza a kolesz szobán -ami se nem az övé de a srácé sem-, kiveszi az alvó alakokat az ágyakon. Hangoskodni akkor nem hangoskodott. Mondjuk ma este mindenki rohadtul szétcsapta magát, így kehet egy légi riadóra sem kelnének fel még egy pár óráig. A szellő ami végigborzongatja a tagjait az ablakra irányítja a figyelmét. Lehetséges…?
-Igen, kibaszottul jól látod.  És hiába sajnálkozol. Elegem van baszd meg. – suttogás csak, de a szavak keménysége rábírja, hogy újra a helyes kis pofiba bámuljon, ami most komolyabb mint azt valaha látta tőle. – Nem fogok állandóan veled aludni, hogy ne csinálj valami faszságot. Menj el dokihoz cseszdmeg. Ez minden, csak nem oké Lulu! – indulatosan áll fel, és felvéve a párnának használt pulóverét magára kapja, majd kiviharzik a szobából. Könny szökik a szemébe, és a srácot utánozva kel fel, felkapja a pulóverét, és kiviharzik a szobából, az sem izgatja, felkel e valaki arra, hogy bevágja az ajtót.
Jól indult az este, a bulin levertek mindenkit sörpongban, szerzett végre altatót is, ami miatt úgy érezte, övé a világ. Madarat lehetett  volna fogatni vele, és ez a jókedv és lelkesedés mindenkire kihatott a környezetében. Egészen addig kibírta, hogy bevegye ameddig el nem ült a hangzavar, és kimerülten mindenki el nem dőlt… Fenébe is, egészen végig bírta, pedig már akkor viszketni kezdett utána, amikor megkaparintotta a kis zacskót a tablettákkal. Égette a zsebét. Most meg már egy sincs, de most már nem is alszik…. Kurva életbe!
Zaklatottan, könnyáztatta arccal indul meg a városban, nem megy a fiú után, sejti most bármit is mondana neki, semmit se számítana. Mindenkinek megvannak a maga démonai, s míg valakié könnyen elhessegethető, olybá tűnik, Lesya személyre szabott pokla különösen kitartó….

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy gyönyörűen megfogalmazott karakterlapot olvashattam tőled, aminek minden egyes sorát imádtam úgy ahogy van Tetszett, ahogyan minden apró részletre kitértél a múltaddal és jeleneddel kapcsolatban is, és vááá... alig lehet szavakat találni rá Nem osztott neked könnyű lapokat az élet, van jó és rossz tulajdonságod is bőven, de mégis egy olyan aranyos lányka vagy, hogy ha tehetném akkor biztosan a szárnyaim alá vennélek, egyengetném az útadat, és olyan sokszor ölelgetnélek, ahányszor csak lehetőségem adódna rá. Annyira szomorú mindaz, amin már olyan fiatalon keresztül kellett menned, hogy még én magam is képes voltam mélyen magamba nézve elgondolkodni azon, hogy sokan olyan apróságok miatt síránkozunk, mint, hogy tönkre ment egy új ruhánk, miközben te itt vagy 19 évesen a szüleid nélkül, és csak próbálsz átvészelni minden egyes napot. Én szívből remélem, hogy a jó és rossz Lesya előbb vagy utóbb sikerrel jár és közös erővel le győzik azokat a démonokat, hogy a személyre szabott Poklodból ki keveredj, és meglásd az élet valódi örömeit is.

Színt és rangot majd egy admintól fogsz kapni, de addig is érezd jól magad! Köszönöm, hogy olvashattalak <3


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!