To: Odeya

“I am not what happened to me, I am what I choose to become.”

Nem telt el több, csupán egy hét az év utolsó fellépése óta, de mintha mi se változott volna azóta, ismét ugyan azon a kibaszott színpadon állok - mint egy kibaszott mókuskerék - millió levegőben kapálózó kéz előtt, és hunyorogva, néha hörögve nyelem az arcomba csapódó füstöt. Hiába kértünk már többek a rendszeresen fellépők közül, hát a kurva életért nem tudják kikapcsolni, vagy más irányba tolni, és nem a pofámba bele? Miért kell mindig, mindenért könyörögni, vagy külön kérvényt benyújtani? De persze, nyilván, ne sírjon az, aki napi egy doboz bagót minden különösebb probléma nélkül elpöfékel – igen, én - de nem hazudok, nem szeretek – és más se, bár az hol érdekel? - két szám között hörögve levegő után kapkodni, mert megfulladni készülök a beszipuzott füst miatt.
Nem véletlenül legyezek magam előtt néhány nagyobbat, hogy oszlatni tudjam a ködpaplanszerű fátylat és többet lássak az első sorokban állók arcából, mint egy elmosódott pacát, majd két track között hátra ballagok a srácokhoz, hogy egy gyors egyeztetést követően és két korty víz után belekezdjünk az utolsó megbeszélt számba.
Ritka alkalmak egyike a mai, mikor bárhol szívesebben lennék – de főleg otthon a kanapén – mint itt, s hiába próbálok és próbáltam az elmúlt közel fél órában ezt elrejteni a közönség elől, tartok tőle, hogy próbálkozásnak is gyenge volt. A zenével, a hanggal nincs probléma… az előttünk hullámzó tömeg szintúgy rendben van, már-már elsőosztályúnak nevezhető a hangulat. A probléma inkább velem van: fáradt vagyok, kimerült. Hosszú volt ez az év és annál hosszabb a véghajrá. Ezer felé kellett szakadnom, milliónyi és megannyi helyen, területen helyt állni, nyilvánvalóan munka terén. Bejöttek emellé kisebb-nagyobb projektek, plusz fellépések, új helyek, új közönség. Apránként kellett megszerettetnünk magunkat az emberekkel és jelen állás szerint ez a legnagyobb kihívás és vele együtt a leghálásabb része is, hiszen azok, akik még nem hallottak felőlünk vagy hallottak is, de még nem láttak bennünket élesben, szívélyesen fogadtak. Mégis kimerített a fokozott figyelem, a kommunikáció, és a legújabb- és egyben az egyik legnagyobb előttem álló feladat, hogy egy másik csapat basszerosaként is helyt álljak. Ez felvetette az egyik, ha nem a legkomolyabb kérdést: nekem való ez egyáltalán, ha ilyen mértékben lehoz az életről néhány héten át tartó folyamatos pörgés? Mi lesz akkor, ha hetekig, hónapokig turnén leszünk? Mi lesz akkor, ha másról se fog szólni az élet, mint városról városra vándorolni, zenélni, pörögni, figyelmet szentelni a rajongóknak? Egyáltalán tényleg, mint zenész akarok nagyobb babérokra törni, mikor tudom jól és tudja mindenki más is, hogy elsődlegesen énekesként tudnék- és akarok is betörni a köztudatba? Szeretném, ha igaza lenne ezzel kapcsolatban a többieknek; szerintük pedig egyszer kell csak nagyot villanni, bárhogy, onnantól lehetőségek egész tárháza nyílhat meg előttem. Nem lenne szar, ha tényleg így lenne.
- Kösz srácok! – Zárom végül a közönség irányába szavakkal az utolsó számot. – Kibaszott hálásak vagyunk, hogy velünk indítottátok az évet. De tényleg… - kacsintok az első sorban ácsorgó csajok felé, és mielőtt még a többiekhez csatlakozva távoznék, egyikkel-másikkal összepacsizok. Próbálom megjegyezni némelyikük arcát, a jövőben talán még hálás lehetek értük, csak tartsanak ki mellettünk néhány éven át, míg el nem jutunk valahova… kellenek az elkötelezett rajongók úgy is, ha egyelőre az „iparban” még nincs nemhogy nagy, de semmiféle nevünk.
Még egy-két pacsi, néhány sokat sejtető pillantás, pimasz mosoly és néma kokettálás, már indulok a hátsóajtók irányába, ahol a srácok mint jól idomított hülye gyerekek állnak sorfalat, mintha szabály lenne arra, hogy kizárólag én távozhatok először a „tett helyszínéről”… mégis, csupán annyira telik, hogy felegyenesedjek és tegyek egy tétova lépést, egy kellemetlen érzés, majd egy szemem sarkában észlelt „villanás” megállít. Gyökeret vetett lábakkal fordulok a szélen húzódó, néha-néha munkaállomásomul szolgáló bárpult irányába, de már csak hűlt helyét látom a vörös üstöknek. Talán ott se volt…
Szapora levegővétellel, nagyokat nyeldesve próbálok ura lenni a rajtam eluralkodó pániknak, amit Drake határozott hangja zúz porrá, miként a nevemen szólít, keze pedig lendülettel ver egyet a vállamra. A köd csak ekkor oszlik el a fejemben, és még mielőtt ismét szólna valamelyik, hogy iparkodjak mert jönne a következő bagázs, a bőrdzsekim szegecseinek és csatjainak csilingelő, fémes zajában indulok utánuk.
- Hé, szépségem! – Kapja el Tina a karomat mihelyst kiérünk a rövidke folyosóra és úgy dörgölőzik hozzám, mintha a korábbi produkció legalábbis párzórítus lett volna a részemről irányába. – Jött ma egy cicus, téged keresett… féltékeny leszek... gondoltam nem bánnád, ha bemutatnám, csak, hogy lásd milyen jó fej vagyok. De az is lehet, hogy már nem kell – susogja majdhogy’ a számra, mielőtt még sokat sejtető pillantással elhátrálna, ezzel ellépve Odeya elől…
- Nem baszol fel! - Szakad fel belőlem lelketlenül. Feszülő állkapoccsal, először elkerekedő, majd egyre szigorúbb szemmel fürkészem az ismerős arcot. Hát jól láttam…
- Mi az?
- Kísérd ki... - hangom egészen halk és lemondó, a tekintetem milyenségéért viszont nem vállalok felelősséget.

To Ricky

“Asking forgiveness from someone is a complicated affair, a delicate balancing act between stiff-necked pride and tearful remorse, and unless you can truly open up to the other person, every apology sounds hollow and false.”

Órákig álltam a tükör előtt, szinte az összes bulizós szettemet felpróbálva, mire nagy nehezen sikerült dűlőre jutnom. Még így sem vagyok teljesen elégedett, de ennél tovább már nem húzhattam az időt, mert félő, hogy mire odaérek már le is fog lépni. Nekem pedig muszáj vele beszélnem, még akkor is, ha fájni fog. De miért is ne fájna? Megbántottam, elárultam és még csak magyarázatot sem adtam a tetteimre. Én sem lennék kíváncsi magamra. A legjobb esetben talán meghallgat, de még ebben sem lehetek teljesen biztos. Pedig, ha tudná, hogy azóta már hányszor megbántam és mennyire szeretném semmisé tenni és helyrehozni a helyrehozhatatlant, de tudom, hogy ez lehetetlen. Nem akarom feltépni a sebeket, nem akarom, hogy ugyanúgy fájjon, mint amikor meghoztam azt az átkozott döntést, de most csak ő segíthet és ő az egyetlen reményem. Szükségem van a segítségére. Szükségem van rá...
Végül egy viszonylag merészebb darabra esett a választásom, ami már elég régóta csak porosodott a gardróbóm felső polcán. A mai estére viszont pont megfelelő. Ha az elmúlt három évben nem sokat változott az ízlése, akkor ez pont tökéletes az újbóli első találkozásunk estéjére. Talán nyerhetek egy jó pontot vele.
Nem volt nehéz kinyomozni, hogy ma este éppen melyik pubban fognak fellépni. Cameronnak beadni, hogy a lányokkal ma partizni megyünk, az már sokkal inkább. Egyrészt a hazugság miatt, hiszen ezt egyedül kell elintéznem, eszemben se lenne magammal cibálni őket, másrészt, azóta az éjszaka óta nem igazán szereti, hogyha kiteszem a lábam otthonról. Na nem mintha a kapcsolatunk változott volna meg, az, ha lehet csak még inkább megindult a lejtőn lefelé, még inkább eltávolodtunk egymástól. De gyanakvóbb is lett. Még a munkába se mehetek egyedül, azóta szinte minden lépésemet követi. Komolyan, mintha én lennék az, akitől tartania kellene, pedig csak segíteni akarok neki eltussolni az ügyet, nem mintha azóta mondott volna bármit is arról az estéről. De szabadulni akarok, ha erre képes volt, ki tudja mi lenne a következő? Ha ezen túljutunk én biztosan nem maradok mellette tovább. Nem élhetek le egy életet egy ilyen férfi mellett, aki bármelyik percben akár rám is rám támadhat. Viszont amíg ez meg nem oldódik, addig kénytelen vagyok kitartani. Nem hagyhatom magára egy ilyen nehéz időszakban, még akkor sem, ha magának kereste a bajt. Amíg nem ad okot arra, hogy magára hagyjam, addig nem is fogom, de lehet nem is hagyná.
A terembe lépve azonnal meghallom azt az ismerős hangot, amit már évek óta nem hallottam. Olyan bársonyos, olyan földöntúli, még most is, amikor egy zúzosabb rock számot énekel. Elönt a melegség. Tudom, hogy nem szabadna ezt éreznem, hogy nem lenne hozzá jogom, mégis átjár. A dalszöveg is olyan, mintha csak rólunk szólna. Ha így lenne, örülhetnék, hogy valami szép is született az elválásunkból, de nekem mégis inkább könnyek gyűlnek a szememben. De nem érzékenyülhetek el, most nem. Kitörlöm a könnycseppet a szememből és elindulok a színpad felé, közben gondosan figyelve arra, hogy még véletlenül se menjek túl közel. Nem kell, hogy idő előtt észrevegyen. Mikor a tömegen túl végre megpillantom egy pillanatra önkéntelenül is elmosolyodom. Csak nézem megbabonázva és nem értem, hogy engedhettem el, hogy lehettem ennyire bolond.  
A számnak vége és én a bárpult felé veszem az irányt, hogy egy italból bátorságot merítsek. Nagy ritkán szoktam csak alkoholt fogyasztani, de most a nagy beszélgetéshez szükségem van rá. Az első korty égeti a torkom, köhécselni kezdek. Ha már inni támad kedvünk a lányokkal, akkor is szívesebben választok valami csajosabb koktélt, mint a töményet.
Ahogy oldalra pillantok, meglátom őt, alig pár méterre van csak tőlem. De még nem állok készen a beszélgetésre, ezért besétálok a tömegbe. Amikor látom továbbhaladni visszatérek a pulthoz, még egy italért. Eszemben sincs többet inni a kelletténél, de tudom milyen nehéz lesz ez a beszélgetés, ha egyáltalán eljutunk odáig.  
-Ne haragudj, beszélnem kellene a zenekar frontemberével. Tudsz nekem segíteni? - fordulok a pultoslány felé, miután az utolsó kortyot is kiittam a poharamból.
-Ne aggódj, nem egy őrült rajongója vagyok, Ricky az én... - nem tudom, hogy fejezhetném be a mondatot. Azt mégsem mondhatom, hogy az exem, akitől csak úgy leléptem. Ha megtudja, hogy én várok itt rá, nem hiszem, hogy ide akarna majd jönni.
-Maradjon ez inkább meglepetés, de hidd el örülni fog nekem, ha meglát - nem, biztos, hogy nem így lesz. Inkább küldene a pokolba, mint, hogy örüljön.
-Legyen - sóhajt. Nem biztos, hogy hisz nekem, nem voltam valami meggyőző, de valami csoda folytán mégis intézkedni kezd, ami nekem bőven elég. Hosszú, óráknak tűnő percekig csak várok. Egyre inkább úrrá lesz rajtam az izgatottság.  
Egy újabb önkéntelen mosoly jelenik meg ajkamon, ahogy megjelenik előttem, de az arckifejezése láttán, igyekszem eltűntetni. Számítottam rá, hogy nem lesz elragadtatva a látványomtól, de arra nem, hogy ennyire és még hangot is ad neki.
-Ricky...-próbélok óvatosan közeledni felé.  
-Kérlek... hallgass meg - állok meg kellő távolságban tőle. A mellette álló nőre nézek, majd vissza rá. Eszemben sincs távozni és remélem, hogy szavaimmal legalább annyira tudok rá hatni, hogy mégse akarjon kidobatni.  

To: Odeya

“I am not what happened to me, I am what I choose to become.”

Volt időm megtanulni, - az idő az én nagy mesterem - hogy az emberek kétszínűek és hazugok, nekem pedig mindig oda kell figyelnem, de legfőképp hallgatnom kell a megérzéseimre. Talán ez az egyetlen olyan dolog az életemben, ami az elmúlt hosszú évek alatt a legpontosabb és legmegbízhatóbb „képességemmé” vált onnantól kezdve, hogy elkezdtek kézről kézre adogatni az újabb és újabb családok között. A megszokott arcokat mindig idegenek követték. Az otthonos hangulatot, a kedves mosolyokat, a nagy tervezgetéseket egy-egy nevelőszülő részéről szépen lassan felváltották azok a bizonyos lopott pillantások vagy a furcsa, kellemetlen beszélgetések, álszent, hamis mosolyok. Jöttek az éjszakai susmorgások a konyha irányából, elhalkultak, ha megjelentem. Én pedig onnantól kezdve – és tapasztalatból persze - tudtam, hogy mi fog következni: másnap már az árvaház egyik fehérre festett szobájában kuksoltam. Megint.
Számkivetett kölyök voltam, egyedül csak a bátyámra számíthattam, aki azután, hogy Nancyék magukhoz vettek mindkettőnket – akkor csillant fel először a remény, hogy talán van még esély egy szebb jövőre – ott hagyott a picsába közöttük, velük, mondván felkutatja a családunkat. „Mert az fontos!” Kinek, ember?! Azok után, hogy ők dugtak minket otthonba? Szép kis család, mondhatom. „Majd visszajövök érted” – ígérte tizensok évvel ez előtt, én pedig azóta se láttam. És remélem nem is fogom többet. Ennél nagyobb csapásra nem volt szükség ahhoz, hogy újra padlóra kerüljek és a minimális családi, testvéri szeretet írmagját is kiirtsák belőlem. Már nem volt különösebb mély érzelem bennem semmiféle rokoni, családi kötelék irányába, már nem reméltem vagy vágyakoztam utána, hiába, hogy Nancyék mindent megtettek azért, hogy elnyerjék a bizalmamat és boldogan éljek. Aztán jött Odeya…
A megérzésem, ami ezúton hozzá köt, undorítóbb valamennyinél. Olyan, amitől az ember tarkóján feláll a szőr, borsódzni kezd a háta, libabőrös lesz a karja és a tudata legmélyéről szól egy figyelmeztető hang: fuss! Túlélő ösztön. De valóban az lenne? Talán egy ki tudja, hogy hányadik érzék…? Vagy egyszerűen egy pillanat erejéig felrebbenő gondolat, ami beékeli magát az ember tudatába és pánikká, félelemmé, frusztrációvá alakul? Fingom nincs, hogy melyik, de az a pár pillanat amíg megingathatatlanul hiszek abban, hogy őt láttam, magával hozza a lényem legsötétebbikének valahány félelmét, haragját és paranoiáját… a kiszolgáltatottságérzést, a zavart, a megsemmisülést és a magányt. Néhány pillanat, mert nem több annál, mégis elég, hogy felelevenedjen mindaz, ami elől mindeddig menekültem.
Kékjeim elkerekedve fürkészik az előttem álló ismerős, utált-imádott arcot és kizárólag a szemem sarkában érzékelem Tina óvatlan mozdulatait, ahogy a kezem után nyúl, majd a meglepett visszakozását, mikor nemes egyszerűséggel elhúzódok még az előtt, hogy megragadhatna. Takarodj! Ne érj hozzám! Se te, se senki más…! Nem kell vigasz! Nem kell babusgatás!
Szinte érzem, ahogy az egész lényem tiltakozik a puszta felismerés ellen is, hogy Odeya annyi év után újra itt áll velem szemben. És most ő keresett, nem én tettem tűvé érte a várost.
- Azt mondtad, hogy örülni fog neked! Ez neked öröm? – Tina mindig mély és füstös hangja annak ellenére, hogy egészen távolinak tűnik, már-már sípolóvá és idegesítővé válik ahogy a másikra förmed, majd felém mutogat. – Ezer éve nem zárkózott így el! – Harsogja és felém fordulva próbál közelebb araszolni hozzám bizonytalan, óvatos mozdulatokkal és léptekkel, mintha attól tartana, hogy tettlegességig fajulna a várt, vagy épp nem várt reakcióm. Pedig ő is tudja jól, hogy nőre még soha életemben nem emeltem kezet, tök mindegy, hogy mennyire dühítettek fel. Talán beszámíthatatlannak tűnök? – Ki ő?! – Egészen számonkérőnek tűnik a hangja és vele együtt a testtartása is, miközben hol Odeyára, hol pedig rám pillantgat. Számít az bármit is? Semmi közünk egymáshoz, nem tartozok neki magyarázattal vagy elszámolással… attól még, hogy dugtunk egyet, semmi köze ahhoz, hogy az aktuálisan felbukkanó nők, miféle kapcsolatot ápolnak velem. Ő is tudja, hogy senkivel nem töltök el egy éjszakánál többet, csak nagyon kivételes személyekkel, de még annál is kivételesebb az, ha valakit tényleg képes vagyok párkapcsolati síkra emelni. Ilyen volt Odeya is. Talán az első és mindeddig egyetlen, akitől többet szerettem volna, akiről úgy képzeltem – utólag belegondolva hülye módon – hogy talán hosszú időkre, akár örökre tervezhetek. Az én öröklétem amúgy is bizonytalan, ingatag lábakon áll. Soha nem éreztem úgy, hogy megélem azt a kort, hogy őszülni kezd majd a halántékom vagy ráncosodni a bőröm… de azzal a kevéskével is bőven beértem volna, csak legyen mellettem. Helyette megsebzett, porba tiport, elvette tőlem azt a rövidke kis öröklétet is, amiben reménykedhettem, amit a magaménak akartam. Azóta pedig nem találtam olyat, aki ezt az űrt betölthette- és ezeket az újonnan szerzett sebeket befoltozhatta volna. De nem is kerestem…
Ahogy mozdul, vele mozdulok én is. Hátrálok egy-két apró, tétova lépést, miközben megemelem az államat ezzel is jelezve, hogy kitartok a távolság mellett, még ha ő nem is érzi a követelésem valódi súlyát.
- Elmennél? – Teszem fel a kérdést, bár a hangom még számomra is idegennek, egészen távolinak tűnik.
- Szólok a biztonságiaknak… ők majd…
- …hozzád beszéltem! – Tisztázom, de beletelik néhány kósza másodpercbe, míg tudatosul Tinában, hogy elsődlegesen neki címeztem a szigorú kérést és ugyan ennyibe, míg sértetten sarkon fordul és megtalálja a helyét a bárpultban; ott, ahol amúgy dolga lenne. Csak ezután szentelem a figyelmemet újra Odeyának.
- Hallgassalak meg? – Cinikus, humortalan nevetés tör fel belőlem. – Úgy, ahogy te meghallgattál engem az elmúlt években? Úgy minden további nélkül… – folytatom szigorúbban - nem, Odeya… ezek az idők elmúltak, te magad tettél érte - a háttérben dübörgő zene, a megállás nélküli sikoltozás és ujjongás ellenére nem változtatok a hangerőn, csupán annak milyenségén. Nem kellett volna így elválnunk egymástól, nem vagyok ostoba, megértettem volna az indokokat, a félelmeit vagy a mögötte állók érzelmi befolyását. Soha nem akartam semmi jónak az elrontója lenni, vagy másnak az útjában állni. De ő akkor már nem hitt bennem. Döntött.
- Azt hiszem, hogy tökéletesen, érthetően a tudtomra adtad, hogy nem kérsz belőlem… válaszra se méltattál, hülyét csináltál belőlem! – Förmedek rá. Fogalmam sincs, hogy mikor csökkent egészen minimálisra a közöttünk lévő néhány karnyújtásnyi távolság. – Erre most idejössz, ebben a göncben és azt kéred, hogy hallgassalak meg? Te vagy ennyire hülye, vagy engem képzelsz még mindig annak?  

To Ricky

Asking forgiveness from someone is a complicated affair, a delicate balancing act between stiff-necked pride and tearful remorse, and unless you can truly open up to the other person, every apology sounds hollow and false.”

Ahogy a hangját hallom, régi emlékképek villanak fel a múltunkból. Emlékszem még milyen boldog voltam mellette, azóta se éltem át ahhoz hasonlót. Nem volt annál csodálatosabb érzés, mint amikor a karjaiban tartott. Volt idő, amikor el sem tudtam képzelni az életem nélküle, mégis én vetettem ennek véget. A szüleim, a barátnőim sosem tudtak megérteni, hogy mit keresek mellette. Féltettek, mert nem ismerték őt úgy, ahogy én. Csak a külsőt nézték, nem látták a valódi énjét, a valódi értékeit. A külső sokszor megtévesztő. De időt és esélyt se akartak neki adni, hogy megismerjék, hogy olyannak láthassák, amilyennek én láttam. Végül ők törtek meg és én voltam a gyenge, akire hatni tudtak. Túl fiatal voltam, túlságosan is naiv.  
Cameron kezdetben jó választásnak tűnt, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú ideig maradok majd vele. Ő már hónapokkal azelőtt a tudtomra hozta, hogy sokkal jobb választás lenne a számomra, mint Ricky. Amikor csak kettesben maradtunk, akármennyire rövid időre is, folyamatosan próbálkozott nálam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett, mert szerintem mindenkinek jól esik, ha érdeklődnek utána, de szerettem Rickyt és ő mindig is sokkal többet jelentett nekem bárkinél. Ha nem tömték volna tele a fejem ostobaságokkal, akkor nem lett volna, ami elválasszon tőle. Főleg nem Cameron. Nincsenek érzéseim felé, csak belekényelmesedtem a kapcsolatba. Tudom ez sem szép tőlem, neki is ugyanúgy hazudtam, mint magamnak, Hinni akartam, hogy még bármi kialakulhat, hogy idővel majd meg tudom szeretni, hogy majd ugyanazt érezhetem, mint Ricky iránt, de ez persze nem így történt. Ha nem lett volna ez gyilkosság ki tudja meddig húzom még, vesztegetve mindkettőnk idejét és az esélytől is megfosztva a boldogabb életre.
-Tévedtem, de muszáj vele beszélnem - felelem a nőnek, ahogy a tekintetem lassan Rickyről a nőre siklik. Bolond lennék, ha legalább csak részben, de nem számítottam volna hasonló fogadtatásra. Egy szó nélkül hagytam el, magyarázatot se adva rá. Egy kósza sms-re futotta csupán, magam sem tudom, hogy miért. Talán pont az ellenkezőjét akartam elérni, mint amit az üzenet tartalmazott. Talán pont azt akartam, hogy ne adja fel, hogy ne mondjon le rólunk. Belátom egészen sajátos módszerrel.
Ahogy közeledni próbálok, ő egyre csak hátrál, így nem is teszek többet, csak pár tétova lépést. Megértem, hogy nem akarja, hogy a közelében legyek, talán már nem is számított arra, hogy valaha is találkozunk. De most itt vagyok és talán lesz lehetőségem helyrehozni mindazt, amit elrontottam. Még az is lehet, hogy kapok még egy esélyt és egyszer meg is fog tudni bocsátani nekem. De ahogy elnézem, ha ez be is következik, addig még hosszú időnek kell eltelnie.
Amikor a nő távozik, megkönnyebbülök. Közel sem jelenti azt, hogy segítségre is számíthatok majd, de legalább annyit elértem, hogy nem tessékeltek ki az ajtón a biztonságiőrök. Kezdetnek ez is megteszi.  
-Hibáztam... én sajnálom - próbálok mentegetőzni. Tudom, hogy ez harmatgyenge próbálkozás a részemről, de nem tudom mit mondhatnék. Elszúrtam és azóta is viselem a következményeit.
Tényleg sajnálom- szabadkozom ismét, lehajtott fejjel.  
-Én nem akartam... tudom, hogy nincsenek mentségek a tetteimre – pillantok fel rá. A szemeit fürkészem, hátha egy apró reménysugár mégis megjelenik bennük, a gyűlöleten túl, valami, ami arra utal, hogy a lelke mélyén még mindig vannak pozitív érzései is az irányomba.
-Nem akartalak elhagyni... meg kell értened, hogy nem tehettem mást - ez nem teljesen igaz. Ő is tudja és én is tudom, hogy ha csak egy kicsit is jobban bízom kettőnkben, ha a sarkamra állok és szembe fordulok azokkal, akiknek a kapcsolatunk nem tetszett, akár a mai napig is együtt lehetnénk. Ha akkor nem érdekel a családom, ha elhiszem, hogy előbb-utóbb megbarátkoznak vele vagy nem félek attól, hogy a kapcsolatunk egyszer véget ér és én utána magamra maradok, teljesen egyedül, mert a családom és a barátaim ellenem fordulnak, akkor lett volna más út is számunkra.
-Nem nézlek annak és nem jöttem volna ide, ha nem lenne fontos - próbálom nyomatékosítani, hogy nem azért vagyok itt, hogy őt bosszantsam, sokkal inkább a helyzet szülte kényszerből. A köztünk lévő távolság olyannyira lecsökkent, hogyha kedvem lenne, már meg is érinthetném. De nem tehetem, ha jól sejtem azzal ismét csak elhúzódna, sem mint, hogy közeledne felém.  
-Szükségem van rád... - lenézek majd ismét vissza rá.  
-A segítségedre - fejezem be a mondatot. Bár azt hiszem sokkal inkább rá lenne szükségem, de nem fedhetem fel előtte a valódi érzéseim. A látszat szerint ő már továbblépett, már semmit sem jelentek neki. Nem gyengülhetek el, mert azzal csak magamnak ártanék. Megsebezne és összetörne, úgy, ahogy én tettem vele. Megérdemelném, de attól még nem adhatom meg ezt az örömet neki.
Összetörtem a szivét és a sajátomat is, azzal, hogy elhagytam, hogy feladtam és még csak meg se magyaráztam. Persze, hogy dühös én is mérges lennék magamra. Az is vagyok. Így még nehezebb itt állni és arra kérni, hogy segítsen nekem és Cameront még meg se említettem. Ha kiejtem a nevét, azzal csak még jobban felmérgesítem, de nem tudom kihagyni őt, ha ő okozta a problémát.

To: Odeya

“I am not what happened to me, I am what I choose to become.”

Azt gondolná az ember, hogy minél több pofont kap az élettől, vagy érkezzen az bárhonnan is, annál hamarabb teszi túl magát a következőkön. Meg a nagy lófaszt! Jöhetnek természetesen a nagy szavak még tőlem is, hogy „hozzászoktam” „már meg se lep” „csak hozom a formámat”, de minden egyes bukást, minden egyes negatív tapasztalást egy kellemetlen, nehéz és kínzó veszteségérzés követ, amivel pont úgy kell megküzdenem és megharcolnom, mint a gyásszal. Ilyen szerencsétlen vagyok, ja. Valaki elhunytat gyászol, én egy lehetőséget, egy barátságot, egy kapcsolatot. Én is érzek, talán jobban és mélyebben is, mint sokan. Nekem is van szívem, még ha olyan is, amilyen, mégis különb másokétól. De pont azért, mert „olyan, amilyen”, szeretik kihasználni és visszaélni vele, ezzel pedig újabb és újabb sebeket ejtve rajta. Azt hiszik, hogy én nem sértődök meg, nekem nem esik rosszul semmi… ehhez szoktak. Ja, mert egy kurva jégcsap vagyok, egy érzéketlen balfasz, mi? Én nem érzek gyászt vagy produkálok bármiféle emberi érzést, nekem csak a drogok, a zene, a nők és az éjszakai élet számít, a magam köré gyűjtött maréknyi barát – a többi csak haver vagy ismerős – és az, amiről sokan nem tudnak, és jobb is ez így. Ma már nem akarok bohózatot csinálni magamból és ismét csak egy elnyűtt kabáttá válni, akit kedvükre elhajíthatnak. Ezt a fajta változást pedig mindenkinek el kellett fogadni a környezetemben, de főleg annak, aki közel áll hozzám és még számítok neki. Ma már nem válok puszira senkinek se a kebelbarátjává. Odeya talán ezzel nincs tisztában, ha volt olyan bátor és meggondolatlan – vagy őrült – hogy minden előzetes figyelmeztetést mellőzve megjelenjen ott, ahova haza járok… az otthonomba.
Kimérten, egész testemben feszülve nézem végig, ahogy Tina dühöngve távozik. Nincs szükségem gardedámra és arra se, hogy valaki a puszta testbeszédemből próbáljon következtetéseket levonni úgy, hogy nem is ismer. Jó néhány hónapja munkatársak vagyunk már, de ez még nem jelenti azt, hogy ismer is. Csak ismerni akar. Az a lehetőség pedig, hogy végig hallgasson egy olyan beszélgetést, amihez semmi köze, az még kevésbé illeti meg. Én se hallgatózok, ha itt vannak a bikái.
Elnyúló arccal hallgatom végig Odeya mentegetőzését. Szemöldökeim egészen magasra kúsznak, s valamelyest lazítva az addigi feszült tartásomon, mellkasom előtt karba tett kézzel billentem félre a fejemet. A pillanatnyi, két szám közötti csendben csak a bőrkabát nyikorgását lehet hallani és egy háttérben csapódó ajtó fülsértő zaját. Kicserepesedett számat benedvesítve szegem le a fejemet, mintha csak a bakancsom orrát fürkészném.
- Azt hiszem… - kezdek bele egészen halkan, és magamat is sikerül meglepni a váratlanul higgadt hangvétellel. – Azt hiszem, hogy néhány évet elkéstél azzal, hogy ezt el is hitesd velem. De szép próbálkozás volt - mosolyodok el.
Eltelt már azóta több, mint két év, és hiába érzem magam azóta is megalázva, megsértve és semmibe véve, ezeknél is sokkalta összetörve és reményvesztetten, azt is szem előtt kell tartanom, hogy nem telt el olyan elviselhetetlenül ez az időszak, mint amilyennek a reakcióim alapján tűnhet. Persze, ez a veszteség nem múlik el nyomtalanul, és mindig is az a fajta ember voltam, aki megjegyzi azokat a személyeket, akik kárt tettek benne, és onnantól kezdve nem csak tőlük, de a hozzájuk köthető érzésektől is elkezdi elszeparálni magát; a romantikától, a valódi, mély érzésektől és attól, amit az emberiség szerelemnek nevez.
Tekintetem újra és újra megakad a folyosókon ide-oda grasszáló alakokon, vagy a folyamatosan felénk pillantgató Tinán, így bár nehezemre esik, hogy egy légtérben maradjak vele, mégis kénytelen vagyok az egyik ajtót belökni magam mellett. Hanyagul biccentek, hogy fáradjon be. Ha megteszi követem.
- Itt nem az elhagyáson van a hangsúly, Odeya... nem te vagy az első – nem kiabálok, nem örjöngök és az a feszült tartózkodás sincs már a hangomban, amivel korábban még ölni tudtam volna. Fáradt vagyok ahhoz is, hogy különösebb ellenállást tanúsítsak már vele szemben, s talán ezen a ponton hamarabb is szabadulok, ha hagyom őt beszélni. A végén még kilyukadunk valahova és nem csak győzködjük egymást a magunk meglátásaival kapcsolatosan. – A körítéssel. De talán egyszer majd megérteted velem, vagy megértem nélküled, hogy mi szükség volt rá.
Az egyik tárolót sikerült kinézni magunknak, így alkohol, üdítő és egyéb palackozott löttyök tornyai között ácsorogva egy kisebb üveg vizet veszek magamhoz. Szinte porzik a torkom és a szám a korábbi koncert és füst miatt, de Odeya is rátett még egy lapáttal.
A helyiség szűkére való tekintettel elég lenne csak kinyújtani a kezemet, hogy megérintsem őt, és egy énem meg is tenné, míg a másik folyamatosan a seggemet rugdossa, hogy ne legyek hülye. Ennél nagyobb már úgyse lehetek. Büszkeségből, sértettségből az utóbbi hangra hallgatok, és csak arcát fürkészem, mintha a valódi igazat keresném a szavai mögött. Talán igazat mond… valószínűleg soha nem keresett volna meg, ha nem lenne fontos. Csakhogy ez még nem segít azon a fojtogató, kellemetlen érzésen, ami engem fogva tart és egyfajta, már nagyon régen tapasztalt pánik közeli állapotra emlékeztet. Mintha belülről rázna a hideg és akarnék felgyulladni egyszerre.
- Akkor most rám – nyomom meg a „rám” szót – …vagy arra, hogy esetleg kihúzzalak valami szarból? Ehhez már pofa kell… - sziszegem alig hallhatóan, majd egy nagy sóhajjal kihúzom magam. - Még, hogy én vagyok problémás… - jegyzem meg szarkasztikusan, még egy mosolyt is megengedek magamnak, miközben leteszem a seggemet az egyik, italokkal rogyásig pakolt asztal szélére. Valószínűleg nem én adom meg neki az utolsó döfést és szakad össze a nehéz mázsák alatt. A lábaim szinte megkönnyebbülnek, hogy nem kell a súlyomat és a jelenleg kilengőnek tűnő magasságomat cipelniük. – Azt hiszem nincs más választásom… Van két perced, hogy összefoglald miről van szó. Aztán eldöntöm, hogy segítek vagy sem.  

To Ricky

Asking forgiveness from someone is a complicated affair, a delicate balancing act between stiff-necked pride and tearful remorse, and unless you can truly open up to the other person, every apology sounds hollow and false.”

Tekintetemmel követem a nő távozását és közben óhatatlanul is arra gondolok, hogy vajon van-e valami komolyabb közöttük Rickyvel. Tina – mint a nevét is megtudtam - reakcióiból ítélve biztosan nem közömbösek egymásnak. Legalábbis neki biztosan nem az, amin nem is csodálkozhatok. Régebben is, amikor még együtt voltunk, rengeteg rajongója akadt. Viszont, amennyire én tudom sosem lépett félre senkivel, még akkor sem, ha egy igazán dekoratív lány akarta behálózni. Ettől most csak még vacakabbul érzem magam. Ehhez képest én egy közös barátunkkal hagytam el őt. Szívem szerint rögtön neki szegezném a kérdést, hogy bizonyosságot nyerjek, de nincs hozzá közöm, nem lehet hozzá közöm. Mégis akarom hinni, hogy csak odaképzeltem azt a pillantást, vagy csak nekem tűnt, úgy, hogy túl közel voltak egymáshoz. Tina majdnem rámászott és még kérdőre is vonta, hogy ki vagyok én, viszont, ahogy Ricky lepattintotta, az alapján még szerencsém is lehet. Nem mintha az már egyből azt jelentené, hogy majd vissza akar kapni. Abból ítélve, hogy az előbb még ki akart rakni, sokkal inkább jelenti azt, hogy küldene a pokolba, mintsem, hogy valaha is még egyszer köze legyen hozzám. Furdal a kíváncsiság mégis ahelyett, hogy rákérdeznék csak csendben figyelem, ahogy a nő eltűnik a pult mögött és visszafordulok felé.
Válaszára ismét csak mentegetőzni tudnék, abból viszont már elég volt mára, így inkább csendben maradok. Tudom, hogy igaza van, de sosem gondoltam volna, hogy valaha is újra találkozunk ebben az életben. Nem mintha sosem gondoltam volna rá, vagy ne akartam volna. Sokszor elképzeltem már, ahogy elmegyek egy koncertjére és a sarokban meghúzódva nézem azt végig, de valójában sosem mertem volna megtenni.
Ahogy belöki nekem azt ajtót átlépek rajta, majd előre engedve követem. Ő ismeri ezt a helyet, csak tudja hol lelünk egy kis intimitásra. Azt nem tudom, hogy milyen megfontolásból, de a téma komolysága miatt örülök, hogy nem a bár közepén kell megvitatnunk ideérkezésem okát.
-Ha engeded és lesz rá még lehetőségünk, egyszer mindent el fogok mesélni részletesen, hogy mi, miért és hogyan történt – ha kapnék egy esélyt, talán sikerülne úgy megértetnem vele, hogy elhiggye abban a helyzetben nem volt más választásom. Vagyis lehetett volna, csak túlságosan féltem, hogyha maradok mindenki mást elveszítek.  
-Meg tudsz nekem valaha is bocsátani? – nézek rá félénken. Lehet, hogy elhamarkodottan tettem fel neki a kérdést, ugyanakkor óvatosságból is. Bízni akarok benne, ugyanúgy, mint régen, de ha már csak gyűlöletet érez irántam, akkor nem biztos, hogy ő a megfelelő személy, akihez fordulhatok, még akkor sem, ha nincs más lehetőségem. Ha megtudja, hogy Cameronról van szó, akár fel is jelenthet. Vagy azt azért csak nem tenné? Mégis, ha csak egy csöppnyi esély is van rá, jobb óvatosnak lennem. Bár nem úgy ismerem, mint aki szomjazna a bosszúra, de azóta meg is változhatott. Nem vakíthatnak el az érzéseim.  
A tárolóhoz érve, belépek és végignézek a polcokon sorakozó megannyi üvegen. Lévén, hogy alig fogyasztok alkoholt a feléről még csak nem is hallottam, nem, hogy kóstoltam volna. Viszont az a rózsaszín üveges eléggé csajosnak tűnik, azt egyszer kipróbálhatnám.
-Mondanám, hogy egészségedre – most, hogy így kettesben maradtunk egy egészen más érzelem is kezd a hatalmába keríteni. Egyrészt köszönhető az alkoholnak, másrészt annak a hosszú időnek amióta nem voltam senkivel, harmadrészt Ricky mindig is olyan férfi volt, aki képes beindítani a fantáziám a legszűrreálisabb időpontokban is. Az biztos, hogy jól tud bánni a nőkkel, Cameron a nyomába se érhet. Nem csoda, hogy már hónapok óta nem is volt közöttünk semmi. Ezért is hittem azt, hogy éjszakánként a szeretőihez jár, de sosem kérdeztem rá, mert örültem, hogy nem engem zaklat vele. Azóta az ominózus éjszaka óta már nem is tudom mit higgyek róla. Talán nem is volt más nő az életében, de az is elképzelhető, hogy pont az egyik miatt keveredett végül bajba. Azóta sem tudom, hogy ki volt a vonal másik végén, ugyanannyira lehetett nő, mint férfi.
-Mit gondolsz, nem lehetne egy másik üveget is felbontani? Mondjuk ezt, itt – mutatok egy üveg ginre az egyik polcon. Nekem mondjuk már annyira nem hiányzik és nem is szeretnék a kelletténél többet fogyasztani, de a helyzeten lehet segítene, ha egy kicsit sikerülne feloldanom Rickyt. Na meg akkor lehet, hogy közelebb is engedne magához, azzal is megelégednék, ha a karjaiba zárna.  
Ahogy folytatja sikerül visszarántania a valóságba. Már kezdtem megfeledkezni arról, hogy mit is keresek itt, viszont a megjegyzésével rögtön eszembe jut, de nem válaszolok rá. Igaza van, még ha nehéz is belátnom.  
-Az is több, mint a semmi – húzom el a szám. Örülnöm kellene, hogy legalább szán rám egy kis időt, de mégsem teszem. Sokkal inkább elkeserít, hogy csak túl akar esni rajta. Nem is tudom mit vártam, hogy majd idejövök és a nyakamba ugrik? Vagy azt, hogy a ruhám majd egy pillanat alatt feledteti vele mindazt, amit tettem? Valljuk be egyik sem volt egy túl reális elgondolás. Az öltözékemről ne is beszéljünk, elpocsékoltam rengeteg időt, hogy olyat találjak, amiben majd tetszeni fogok neki, de ő csak holmi göncnek nevezte.
-Nem is tudom, hogy hol kezdjem... óriási bajba keveredtem... vagyis nem is feltétlen én, viszont már nekem is sikerült belekeverednem és nem tudom, hogy másszak ki belőle. Ha a rendőrség kopogtatni fog az ajtónkon, fogalmam sincs, hogy mit mondjak majd nekik. Én is gyanúsított leszek, ha megtalálják a zsákot, amibe elrejtettem, rajta lesznek az ujjlenyomataim – a hajamba túrok miközben fel-alá sétálok a tárolóban, ami szűk helyre való tekintettel éppen csak pár lépést jelent. Az előbbi monológomat tekintve, sikerült úgy elhadarnom, hogy nem csodálkoznék, ha Ricky ebből nem sokat értett volna meg. Mondjuk nem is baj. Nem így terveztem, de talán ennyivel is felkeltettem a kíváncsiságát és mégse fogjuk olyan rövidre a látogatásomat.

To: Odeya

“I am not what happened to me, I am what I choose to become.”

Nem tudom nem észrevenni azt a pillantást, amivel Tina útját leköveti a bárpultig, és ha nem arra koncentrálnék, hogy ne akarjam az első adandó alkalommal olyan minősíthetetlen stílusban elküldeni a büdös francba, - amit később valószínűleg én is megbánnék - talán még az is megfordulna a fejemben, hogy összeesküvéselméleteket sző velünk kapcsolatban. Jól van, hazudok… megfordul az minden zavaró tényező ellenére is. De talán van is miről képzelegnie, hiszen a bűbájosnak aligha nevezhető, rocker testbe bújtatott, agyontetovált, kikent-kifent Barbie baba kollegina mindent megtett annak érdekében röpke néhány perc leforgása alatt, hogy érthetően és tisztán Odeya tudatára adja: nekünk márpedig múltunk van… vagy éppen jelenünk… jövőnk? Na meg a nagy büdös lófaszt! Az viszont biztos, hogy a női nem egy újabb talány lett a számomra; fogalmam sincs, hogy miféle nonverbális, kizárólag az éterben „telepátia” útján és egy-két pillantás módján lekommunikált üzenetek válthatják egymást közöttük, de Odeya egészen biztos lehet abban, hogy új ellenséget talált magának. Úgy viszont meglehetősen lohasztó ez a néma viaskodás közöttük, hogy az egyik nem érdekel, csupán arra az egy éjszakára kellett, míg "felpróbáltam" és nem találtam mást szórakozásképpen... de persze ezt is én szívtam meg, azóta levakarni se tudom. Pech. A másik pedig… fogalmazzunk úgy, hogy mind a mai napig tőrt forgat a szívemben…
Most, hogy itt áll előttem és az arcát fürkészem, a vonásai között próbálom megkeresni az igazságot, a saját igazságomat, és igyekszek nem infarktust kapni két kapkodó levegővétel között, rá kell jönnöm, hogy bár a tőr mintha újra hasogatni kezdene és forradásban lévő sebeket szaggat fel, én mégsem gyűlölöm őt. Képtelen lennék rá. Talán fájdalmat okozott és oda szúrt, ahol a legjobban fájt, úgy sebzett meg ahogy tőle nem vártam volna, mégis hosszú évek gyengéd érzelmei fűznek hozzá, amit nem tudott teljesen megsemmisíteni és eltörölni az irányába táplált haragom. De ez még nem jelenti azt, hogy meg is fogok tudni neki bocsátani. Nem most, és talán soha máskor.
Az ajtó tompán dörren mögöttünk, miután elengedem azt. Számos és ezer dolgot látott már ez a helyiség, de példának okáért én, soha nem a nagy dumákra szoktam elvonulni ide a koncertek után... és, hogy mi lesz a vége? Nem tudom. Jobb nem belegondolni.
- Egyszer… - hogy őt ismétlem, vagy a saját álláspontomat fejezem ki, jelezve, hogy egyszer esetleg még én is hajlandóságot mutatok afelé, hogy meg is hallgassam, nem tudom eldönteni. Talán nincs is jelentősége, nem úgy a következő kérdésének, amit hallva kis híján ültömben fordulok le az asztal lapjáról.
- A „valaha” nagyon hosszú idő, talán egyikünk se fogja tudni kivárni. Az elmúlt néhány év is egy emberöltőnek tűnt – utalok arra az időre, amit egymástól a lehető legtávolabb töltöttünk. Volt időszak, mikor az órák, a napok, de még a hetek is egy fekete-fehér maszlaggá váltak, amikor nem tudtam még a világomról se. Csak így tudtam működni és funkcionálni, csak így voltam képes felejteni; drogokkal. Hol barátok, hol ismeretlenek húztak ki a gödörből; ő pedig soha nem volt közöttük… nem volt itt, nem volt mellettem, hogy ne kelljen, hogy ne akarjam csonkítani és rombolni saját magamat. Mégis hozzátett valamit, hiszen neki köszönhetem, hogy megismertem a saját gyengeségemet.
- Nem tudom – vallom be. – És nem tudom, hogy mi történik két hét, egy év, két év vagy csak fél óra múlva. Most egyedül abban vagyok biztos, hogy szívem szerint otthagytalak volna a picsába a folyosón – mutatok az ajtó felé újra fellobbanó haraggal - és jelen állás szerint még a hangodtól is irtózok – nem fogok finomkodni, mindig őszinte, szókimondó embernek ismert. Ebből a szempontból nem változtam. - De, hogy hogy fog ez lecsengeni a következő napokban? – Teszem fel a találóskérdést. Hangom számomra is egészen idegenül cseng. Eltűnt belőle minden érzés, a benne lévő megfontolt higgadtság és az a cseppnyi flegmaság, ami egyesek számára bicskanyitogató, másokat mégis felcsigáz. – Fasz tudja. Fogalmam sincs… - egészen elhalkulok. – Szeretnék… nyilvánvalóan, de egyelőre ez még bizalom kérdése és az én bizalmam nemcsak, hogy megrendült veled kapcsolatban, Deya, hanem megszűnt. Nincs. És mégis... valamiért itt vagyok, veled és meghallgatlak, hiába üvölti azt a józanabbik felem, hogy ne tegyem, mert újra pofára esek – kész tények elé akarom őt állítani, minthogy megfogok bocsátani vagy a bizalmam visszaszerezhető. De nem tehetem. Nem tehetek elhamarkodottan olyan ígéreteket, amit nem biztos, hogy be is tudok tartani.
Halk torokköszörülés után kortyolok a vízből, jókívánságát hallva viszont csak felvonom a szemöldökömet, szóra nem méltatom. Micsoda egészség kell most ahhoz, hogy vizet igyak – ami már önmagában is probléma – és hogy őt bámuljam. Miért pont őt? Néhány kisebb korty után visszateszem az üvegre a kupakot, majd magam mellé helyezem jelezve, hogy figyelek rá.
Mikor a Gin-re mutat, horkantással elvigyorodok.
- És mi a terved vele? Engem akarsz leitatni, hogy kezesebbé váljak, vagy te vágysz valami szíverősítőre? – Hosszú karomat elég csak kinyújtani, hogy az egyik salgósról leemeljem a kiszemeltjét. – Még magyarázkodjak is miattad, mikor rájönnek, hogy valaki felöntött a garatra a Gin készletetből? De mit nekem? A ház vendége vagy… – miután letekerem a kupakját, felé nyújtom. – Csak utánad! – Ha elveszi, megvárom, míg az igényeit kielégítő mennyiséget megissza, majd visszaveszem tőle, hogy néhány kortyot én is, ha fintorogva, de leküldjek. Fogalmam sincs, mi lesz ennek a vége úgy, hogy nem ettem már… reggel óta? Meglássuk’.
- Talán az elején – teszem karba magam előtt a karjaimat és leszegett fejjel, kizárólag a padlót és a bakancsomat bámulva hallgatom őt.
Van egy pont, amikor legszívesebben kipenderíteném őt az ajtón, vagy én hagynám itt, mégse teszem… úgyhogy, most már én is elővehető leszek, ha a zsaruk megtalálják a ki tudja, hogy mi miatt? Kurva jó! Mint pattanás a seggemre, akkora szükségem volt most erre. Ő is egy két lábon járó szerencsecsomag lett. De végülis, ő akarta, nem?  
Felvont szemöldökkel, elképedt arckifejezéssel emésztem az utolsó néhány szót, és csak azután szólalok meg, hogy látszólag egy időre befejezte a kis történetet, én pedig a nyekergő hangon kívül mást is ki tudok magamból préselni.
- Mondanám, hogy meglepődtem, de… - de nem? De! Kibaszottul meglepődtem! - Remélem nem kell a zsákot és az ujjlenyomatokat egy … hullához… gyilkossághoz képzelnem… Jézusom, állj már meg! – Kapom el a karját és határozott mozdulattal tolom le a velem szemközt lévő ásványvízkupac tetejére. – Elszédülök tőled. És ne fordulj arra! – Biccentek a mögötte lévő plafonra szerelt kamera irányába. Addig nem engedem el a karját, míg meg nem bizonyosodok róla, hogy vette az adást és azt is, hogy mi az az irány, amitől tiltom. Végül én is áthelyezem magam egy másik zsugorra mellette. – Kamera – csak a mihez tartás végett. Hangot nem rögzít, de jó képet azt igen. Ha kell, még a gondolatait is kiolvassák a szeméből vele. - Odeya… - szusszanok egyet, nevét egészen halkan ejtem ki. – Mi a faszt csinált az az idióta? - Mert ki másról lehetne szó?

To Ricky

Asking forgiveness from someone is a complicated affair, a delicate balancing act between stiff-necked pride and tearful remorse, and unless you can truly open up to the other person, every apology sounds hollow and false.”

Tina utolsó felém küldött pillantásából süt, hogy nem loptam be magam a szívébe. Valószínűleg azt sem érti, hogy Ricky miért őt küldte el, helyettem, amikor az eredeti terve az lett volna, hogy én távozok a bárból. Ezt a csatát megnyertem, de a háború még csak most kezdődik. A kérdéséből ítélve fogalma sincs róla, hogy ki vagyok, így arról sem, hogy mi volt köztünk Rickyvel a múltban. Abban viszont biztos lehet, hogyha egyszer már újra felbukkantam, akkor addig nem is távozok amíg nem tettem meg mindent annak érdekében, hogy Ricky újra az enyém legyen.  
Csak egyetlen szót mond, az nekem mégis felér egy ígérettel. A hajlandóság tehát megvan benne, hogy végighallgasson és azt követően esetlegesen új szemszögből tekintsen rá. A múltat nem tudom megváltoztatni viszont azt igen, hogy hogyan emlékezzünk vissza rá. A sebeket, amiket okoztam nem tudom eltűntetni, de abban segíthetek, hogy beforrjanak.
-Sajnálom – az imént már megfogadtam, hogy nem fogok többet szabadkozni, de nem tehetek róla, most úgy bukik ki belőlem a szó, hogy időm sincs átgondolni. Nekem is fáj, hogy fájdalmat okozok neki a puszta jelenlétemmel is. Bár tehetnék valamit, hogy megkönnyítsem neki. Legszívesebben magamhoz ölelném, de azzal lehet, hogy pont az ellenkezőjét érném el, mint aminek szánom.  
A következő kérdése viszont megadja azt a reményt, amire most a legnagyobb szükségem van. Ha már a következő napokra gondol, akkor még nincs minden veszve, akkor még bármi előfordulhat. Ha pedig így lesz és azáltal, hogy idejöttem, egyszer majd visszakaphatom őt, akkor életem legjobb döntése volt, még ha egy ilyen tragédia is kellett hozzá. De erre most még gondolni se merek, mert ha beleélem magam és közben mégsem következik be, akkor iszonyúan fogok szenvedni. Ahogy folytatja, azzal csak még több reménnyel kecsegtet. Szeretne megbocsájtani, ez már bőven elég, ahhoz, hogy mindent el is kövessek, hogy így is legyen.
-Ha rajtam múlik, többet nem fogsz. Legalábbis ami engem illet én nem foglak többet elárulni, hátba szúrni – sírni támad kedvem, de elfojtom és csak lenyelem a könnyeim. Bár a hangjában nyoma sincs a fájdalomnak, de amit mondd azt teljesen átszővi. Nem bírok uralkodni magamon, muszáj megérintenem, így a keze után nyúlok, amit, ha enged a sajátom közé zárok, ha nem csak visszahúzom. Nem én akartam lenni az, aki majd az első lépést megteszi a közeledés felé, de már nem bírtam tovább és még így is lehet, hogy élből elutasít.
-Hálás vagyok amiért itt vagy és meghallgatsz. Hidd el nem akartam feltépni a régi sebeket, nem akartam újra fájdalmat okozni, ha már kezdett enyhülni – hangom tele van megbánással. Részemről az előbb elmondottak nem teljesen fedik a valóságot. Nem nagyon volt olyan nap, amikor nem gondoltam volna rá és ezáltal ne hiányzott volna. Én is a poklot jártam meg az elmúlt években. A különbség csak annyi, hogy ezt én választottam, amikor pedig rájöttem mit is akarok már túl késő volt. Túl sok idő telt el, így jobbnak láttam nem háborgatni és csak elfogadni a saját magamnak állított börtönt, ami sokkal rosszabb volt, mint ahová most, valójában kerülhetek. A mai napig senki sem tud a valós érzelmeimről, senkinek se mertem mesélni róluk, mert úgy sem értenének meg. Mi több talán el se hinnék, hogy ennyi idő után is így érzek Ricky iránt. Csak betudnák gyerekes hóbortnak. Pedig már nem vagyok gyerek, csak ezt a szüleim még gyakran elfelejtik.
Szavaimon meglepődik, de pontosan ezért is fogalmaztam, úgy, ahogy. Az csak egy sima víz, pedig a hely tele van alkohollal, azok közül is tudott volna választani. De ha már ő nem, hát akkor én megteszem és egy ginre bökök. Ami úgy tűnik kedvére való, mert elmosolyodik.
-Mi lenne, ha azt mondanám, hogy mind a kettő? - bár őszintén szólva sokkal inkább csak az előbbi. Gondolhattam volna, hogy ennyi idő után is ugyanúgy átlát rajtam. Figyelem ahogy leveszi a polcól az általam választott italt.
-Igazán nem akarlak bajba sodorni, csak egy ötlet volt – legyintek, de mire befejezem már le is tekerte a kupakját és felém nyújtja. Elveszem és belekortyolok, de gondosan ügyelek arra, hogy ne igyak többet a kelleténél. Az első korty megint csak égeti a torkom, de most meg tudom állni köhögés nélkül. Azonban, hogy ne gondolja azt, hogy valóban csak miatta bontottuk meg, még egyszer ráhúzok az üvegre. Ami után levegő után kapkodok, mert sikerült egyszerre túl sokat lenyelnem. Közben már nyújtom is vissza neki.
-Ami azt illeti, igen... van egy hulla is – azt viszont nem tudom, hogy hol. Remélem Cameronnak volt annyi esze, hogy eltűntesse, hogy ne találjanak rá a zsaruk, különben hamarosan számíthatunk a látogatásukra. De vajon hova rejthette?
Ahogy elkapja a kezem, mintha villám rázna meg, jóleső borzongás fut végig rajtam. Jól esik az érintése, még ha annak nincs is jelentősége. Lehúz az ásványvizes palackokra, ezzel véget vetve a téblábolásomnak.
-Hupsz – nem is gondoltam volna, hogy tárolókba is raknak kamerákat. Mondjuk logikus, tekintve ezt a rengeteg alkoholt, ami mind érték.
-Remélem nem vett fel semmi ellenem is felszolgálható bizonyítékot - nézek ijedten Rickyre. A nagy ide-oda mászkálásom közepette, fogalmam sincs, hogy mennyire fordultam a kamera felé.
Ahogy lehuppan mellém egy másik zsugor ásványvízkupacra, végre kellő közelségbe kerülünk ahhoz, hogy érezzem az illatát, ami, ha lehet még inkább felcsigázza az érzéseimet, vágyaimat. Mélyeket lélegzek, hogy koncentrálni tudjak, de ezzel csak még inkább átjár. Így inkább a szavaira fókuszálok. Gondolhattam volna, hogy még így is azonnal tudni fogja, hogy kiről is van szó.
-Azt nem tudom pontosan, a részleteket velem se osztotta meg és a többit is csak magamtól raktam össze. Múlt héten az egyik éjszaka csurom véresen jött haza és amikor rákérdeztem, hogy mi történt, csak... – nem kell minden részletet tudnia, a történet szempontjából lényegtelen, hogy majdnem rám támadt és úgy megszorította a kezem, hogy utána napokig meglátszott a helye. Nem azért jöttem, hogy sajnáltassam magam, főleg nem Rickyvel.
-Elcsíptem egy telefonbeszélgetést, amiből kiderült, hogy valakit... – felsóhajtok. Még mindig rémes belegondolni, hogy mit tett Cameron és abba is, hogy egy ilyen szörnyeteggel élek egy fedél alatt.  
-Szóval, hogy valakit... elintézett- amíg a történteket ecseteltem neki, végig lehajtott fejjel a talajt bámultam. Nem mertem Ricky szemébe nézni, de ahogy befejezem rögtön a tekintetét keresem, hogy kiolvashassak belőle valamit.

To: Odeya

“I am not what happened to me, I am what I choose to become.”

Egyszer megfogadtam, és azóta nem is tágítok a magam igaza mellől, hogy a büdös életben többet nem teszek meggondolatlanul ígéreteket. Soha, senkinek eladdig, amíg nincs meg hozzá az a földöntúli képességem, hogy minden egyes ostobán fogadott ígéretemet betartsam. Utálok számonkérhető lenni, mint megbízhatatlan ember és olyan, akinek megkérdőjelezhetik a szavahihetőségét. Márpedig mindig, minden út ide vezetett és sorra megfeledkeztek arról, amihez én hűen tartottam magam és amihez kötött a szavam. Na nem, mintha földhöz vágna mások véleménye...de persze könnyebb ezzel áltatni magam.
Pont emiatt nem akarok most se olyan elhamarkodott ígéreteket tenni, amiről tudom, hogy képtelen leszek betartani… olyan formában legalábbis biztosan, ahogy ő kívánná. Pedig megtehetném! Most az egyszer  hitegethetném és pont akkora hülyét csinálhatnék belőle, mint azt  ő is tette velem. Épp elég van már a rovásán ahhoz, hogy magasról tegyek az ő érzékeny kis lelkivilágára. Mégis úgy tűnik, hogy míg egy ponton szörnyeteget nevelt belőlem, más értelemben viszont érzékenyített; a hozzá fűződő, soha nem feledett, épp csak eltemetett érzéseim nem hagynak kibontakozni, és nem engedik, hogy legalább egy kicsit meghurcoljam őt lelkileg azért, amit velem tett. Hol az édes bosszúvágy?
Elakartam őt felejteni… tudom jól, nem több, csupán kétségbeesett próbálkozás volt és egyfajta törekvés arra, hogy ezzel hozzam újra egyenesbe az életemet. Tovább kellett volna lépnem, de képtelen voltam rá. Idővel persze minden megváltozott. Én is. Hónapról hónapra könnyebbé vált a létezés és az élet elviselése, és azt magányt is elkezdtem a magam módján feldolgozni, amire Odeya kárhoztatott. Lassan de biztosan egyre sűrűbbé vált azon napok száma, amikor már nem is gondoltam rá. Minden egyes lyukas, unalommal és agyalással eltölthető órámat hasznossá tettem; dolgoztam, koncerteket, fellépéseket szerveztem le, vagy... saját magamat romboltam és pusztítottam. Aztán mindig, újra és újra ugyan ott kötöttem ki, és nap végére rendre előjöttek a sötét gondolatok majd a magányosan átvirrasztott éjszakák, amikről tudtam, hogy akár vele is eltölthettem volna. És ez volt a legrosszabb mindközül: újra egyedül lenni.
Felvont szemöldökkel fürkészem az arcát újrafogalmazott bűntudatát hallva, s látom az igazat benne, tudom és érzem, hogy őszinte. Én viszont nem vagyok hülye! Nem fogok könnyekig hatódni két szép szó hallatán, vagy az elkeseredett arckifejezése láttán.
- Ti mind olyan ostobán dobálóztok ezzel a szóval. Tudjátok egyáltalán, hogy mit jelent?– Egyszerre sziszegem és morgom, s én magam is érzem ahogy a vonásaim megkeményednek. Ha mindeddig volt talán egy csepp remény benne annak kapcsán, hogy ez a mai beszélgetés egy jó irányt adhat az életünknek, azt szívem szerint összezúznám. Rühellem, hányok attól, hogy mindenki csak szórja a bocsánatokat és a sajnálomokat, mintha bármit el lehetne intézni velük. De akár ki is törölhetem vele a seggemet, pont annyira számít. Nem most jöttem le a falvédőről és remélem nem vár majd’ három év után nagy összeborulást és boldog viszontlátást, mert minden vagyok, csak boldog nem... összeborulásra hajlamos pedig még annyira sem.
Képtelen vagyok válaszolni. Egyszerre tudnék üvölteni és bömbölni a haragtól, a kiszolgáltatottságtól amiért egy alig ötven kilós nő rettegésben tart és olyan mentális és fizikai fájdalmat okoz anélkül, hogy akárcsak hozzám érne, mintha savat öntene a feltépett sebeimbe. Érzem ahogy a szám széle meg-megremeg a visszafojtott feszültségtől... kezem ökölbe szorul, és abban a pillanatban török apró darabokra, – mint a vele elképzelt jövőm - hogy a bőrömön érzem az övének melegét. Gyűlöllek... miért jöttél vissza?
Ha csak egy pillanat erejéig is, de hagyom, hogy legalább neki jó legyen. Hogy kiélvezze a pillanatot, és megkapja azt, ami után ijesztő módon epekedett. Kegyesen - vagy szemét módon, nézőpont kérdése - hagyom, hogy nyeregben érezze magát, de főleg, hogy ne érezze magát megsemmisülve, mint én. Csak, hogy lássa kivel van dolga. Hogy számomra ez mekkora törés? Nem akarok róla beszélni.
- Ezt ne... – húzom végül vissza a kezemet. Mintha égetne az érintése... - csak... csak ne! – hátrálok, és egy pillanatra fullasztóbbnak, kellemetlenebbnek érzem a társaságát, mint az elmúlt percekben bármikor. És talán ez volt az utolsó lehetőségem, hogy meneküljek, én mégsem teszem, hiszen a szavai nyomán jelentkező döbbenetem nem csak odaszegez, de az arcomra is kiül. Néha úgy érzem, hogy komoly gondok vannak az emberek fejében. És még én vagyok őrült...?
- Hálás? - nevetek fel. - Én egészen más miatt lennék hálás... - jegyzem meg inkább magamnak, mint neki, s hiába, hogy nem akarok duzzogó gyereknek tűnni, talán mégis ahhoz hasonlítok. - Nem akartad, de sikerült. A nem akarásnak pedig nyögés a vége, Odeya – mint mindig, mindenkor. Csak az a kérdés, hogy ki fogja ezt leginkább megszenvedni? Ő, amiért úgy nyüszít nekem jelenleg is, mint egy étlen-szomjan az utcára rakott kismacska, vagy én, amiért végre valahára talán elindultam volna a tényleges lezárás útján, erre kapok még egy pofont az élettől. Talán nem fáj még eléggé.
A józan ész - vagy a szánalom - mégis azt diktálja, hogy meghallgassam, és azt is négy szem közt tegyem, ne a körülöttünk mászkálók kihegyezett füle mellett.
- Az utóbbi egyszerűbb lesz… - vágom rá. Alkohol és alkalma válogatja, hogy épp mit hoz elő belőlem, és én egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez esetben olyan leszek, amilyennek látni szeretne. Olyan, amilyen vele voltam a kapcsolatunk idején. Azok az idők már elmúltak.
- Örülnék, ha az lenne az életem legnagyobb baja, hogy piát lovasítok meg a melóhelyemről… - nyújtom át neki, iszogasson csak kedvére, s ha eleget öblögetett, visszaveszem. – Majd bevágom a kasszába, de a kutyát nem fogja érdekelni. Messze több van már a számlámon ennél az egynél – negédes mosollyal figyelem az arcát, pimaszul téve utalást arra, hogy többek között neki is köszönhetem a túlfogyasztó időszakot. Hány kukát rókáztam össze a túl sok pia miatt, te jóságosmagasságos!
Aztán mint derült égből villámcsapás érkezik az áldás, és az, amit nem akartam hallani. Éreztem, hogy ez lesz, de nem akartam elképzelni vagy elhinni. Se most, se később. Nem fűznek jó emlékek önmagában a hulla szóhoz sem, ha csak azt vesszük, hogy hány olyan áthallucinált éjszakán vagyok túl az elmúlt években, melyeknek mindig egy gondolat volt a vége: megöltem valakit. És nekem nem kellett soha tettlegességig elmennem, elég volt többet lőni vagy szívni a kelleténél. Az a pánik, az a félelem is pontosan elég ahhoz, hogy az ember azt gondolja, teljesen megőrült és már soha többé nem lesz normális. És talán így is van.
- Mi a … fasz?! – Szakad fel belőlem... kibaszottul elment az esze mindenkinek ebben a kurva világban? A következő pillanatban dorgálva tolom le őt, háttal a kameráknak. Nem sok esély van arra, hogy bárki visszanézné az itt történteket, főleg nem azt, hogy éppen miről hablatyolt Odeya. Valószínű csak az jönne le a „nézőknek”, hogy két ember vitatkozik, vagy csak hevesen gesztikulálva kommunikál. És én ajánlom, hogy így legyen.
- De. Csak kurvára nem fogja érdekelni a kutyát se. Még. De ez gyorsan változhat, mint ahogy az is, hogy szabadlábon vagy, vagy sem. Tudsz egy hulláról... de biztosan arról tudsz, nem csak félreértettél valamit? Függetlenül a vértől? És, ha igen, miért nekem mondod el, nem pedig egyenes úton a zsarukig mentél? Gratulálok... ennél azért értelmesebbnek gondoltalak! Ez is egy kibaszott felnőtt megmozdulás volt tőled. Hogy keverjük bele a másikat is a szarba…? - Hát így…
Jobb híján hőzöngve dobom le magam mellé. Néhány pillanatig csendben, összeszorított szemekkel hallgatok; nem tudok, képtelen vagyok megszólalni, pedig annyi mindent mondanék egyszerre. Abban viszont nem lenne köszönet, úgyhogy kell az a pár másodperc.
Nagyot fújtatva túrom át ujjaimmal a tincseimet, majd előre dőlve egy-egy térdemre könyökölök.
- Vétkesek közt cinkos, aki néma… - idézem - azzal csináltad a legnagyobb baromságot, hogy az első adandó alkalommal nem olyat kerestél, akinek a hatáskörébe tartozik. Miért itt vagy? Én mit tudnék csinálni. Pont én, Deya? Mit vársz tőlem? – Teszem fel őszintén, valamelyest higgadtabban a kérdést, sokkal inkább úgy, mint egy gyerekét nevelő szülő. Csakhogy ez most nem arról szól, hogy miért húzta meg a másik kislány haját, miért nem hagyta játszani a homokozó lapáttal, vagy miért lökte fel? Jelenleg arról témázunk, hogy kinek, és milyen hamar fog bilincs csattanni a csuklóján és ki mennyit fog ülni gyilkosságért vagy bűnrészesként? Mert ő és most már én is az vagyok, ha nem fogom magam és teszek feljelentést a rendőrségen mihamarabb.
- Hát anyám… - sóhajtok – mondanám, hogy megérdemled, te akartad azt az idiótát – nem tudok mást, csak a fejemet ingatni, mialatt millió kérdés-válasz váltja egymást odabent. Mit lehet ilyen helyzetben tenni? Voltak már zűrös eseteim, de ez túlmegy minden határon, és akaratomon kívül én is belekerültem.
- Nem tudsz lelépni tőle, mi? – Én is tudom a választ; Cameron se hülye - de, az... egy kibaszott idióta - tudja, hogy ha Deya lelép, annak rá nézve komoly következményei lesznek. Ráadásul, ha ott is hagyja, meg lehet tippelni, hogy kinél fogja először keresni...

To Ricky

Asking forgiveness from someone is a complicated affair, a delicate balancing act between stiff-necked pride and tearful remorse, and unless you can truly open up to the other person, every apology sounds hollow and false.”

Azt, hogy valaha is elnyerhetem-e bocsánatát, csak az idő döntheti el, legalábbis, ahogy ő fogalmazott. Szeretne megbocsátani én pedig szeretném, ha megtörténne, ha csak ebből indulunk ki akkor borítékolva van.  
-Igazad van, lehet, hogy ostoba vagyok... lehet, hogy ostoba ötlet volt idejönnöm és újra felkavarni az életed– bár nem tudom, hova máshova fordulhatnék segítségért. De a szavai fájnak, megsebeznek. Én tényleg sajnálom, nem tudom miért nem hisz nekem. Talán azért, mert nem is akar. Mert könnyebb, ha azzal álltatja magát, hogy minden az én hibám, hogy mindent szándékosan tettem. Tudnia kéne, ahogy a szemembe néz, hogy igazat mondok. Sosem hazudtam neki, azzal az eggyel nem vádolhat.
Az előbbi gyengédség, amit az imént, szavai mögött még felfedezni véltem, olyan gyorsan tovaszáll, mintha nem is létezett volna. Talán nem is volt csak én képzeltem oda.
-Minden okod megvan dühösnek lenni rám, de... – szeretlek. Micsoda önző dolog lenne tőlem ezt kimondani. Szeretem. Igen és? Azért még pont, hogy nem kellene megbocsátania. Akkor is szerettem amikor elhagytam, miért lenne most másképp? Csak azért, mert idejövök, el lesz felejtve a múlt? Tudom, hogy nem és nem is várhatom tőle, hogy megbízzon bennem. Még ha idővel sikerülne is elérni, akkor sem biztos, hogy visszakaphatom őt. Talán a legtöbb, amit ezek után várhatok az a barátság. Oda még eljuthatunk. De abba én belebolondulnék. Képtelen lennék elviselni, ahogy egy másik lány dörgölőzik hozzá, hogy mást érint az az édes ajka, mikor én is lehetnék az. A szükség most visszavezetett hozzá, de ha nem jön el az az egyszer, ha nem lesz többé már olyan, hogy mi, akkor ugyanúgy, ahogy felbukkantam, el is fogok tűnni az életéből, akkor már valószínűleg örökre. Akarom hinni, hogy van még remény, hogy lehetünk még együtt boldogok. Naiv vagyok? Talán. Viszont az utolsó pillanatig harcolni fogok érte. Nőként nem szép dolog egy férfi után futni. Ebben a helyzetben, azért elfogadható, mert biztos vagyok benne, hogy tőle ezt már nem várhatom. Na meg nekünk van közös múltunk is, aminek bár beszennyeztem az emlékét, még szép volt. Hol van már az az idő, amikor még keresett, amikor még válaszokat akart, azóta eltelt pokoli hosszú három év. Elhiszem, hogy ilyen távlatból már nem feltétlenül kíváncsi a magyarázataimra. Ha elbukok és már túl késő rendbe hozni, akkor legalább azzal a tudattal távozom, hogy én mindent megpróbáltam.
Érintése úgy hiányzott, mint éhezőnek egy falat kenyér, mint a kopár téli tájnak, a tavaszi napsütés. Még akkor is, ha az nem tartott sokáig. Engedte, hogy megérintsem, ami utalhat arra is, hogy mégsem gyűlöl annyira, mint amennyire mutatja. Ha pedig mégis, át kell törnöm azt a falat, ami a gyűlölet és szeretet között húzódik, mert ez a két érzelem, nem is áll olyan távol egymástól. Ha sikerül megtalálnom az utat a szívéhez, visszavezethetem őt hozzám.
Ebben a pillanatban egy egészen másfajta nyögést is el tudnék képzelni, mint amire ő céloz. De azt száműzőm a gondolataim közül.
-Azért ez egészen más, most miattam lett kibontva. Kifizetem – ha már egyszer tényleg az én ötletem volt, nem akarom, hogy rajta csattanjon.  
Kijelentésére a szemem forgatom. Sosem volt az a szent életű, de így el sem tudom képzelni, hogy miket csinálhatott még amióta elhagytam, Jó pár átbulizott éjszaka lehet már mögötte. Ez a tároló is sok mindent megélhetett már, akár elvonulhattak ide Tinával is. Összeszorítom a szemem, nem akarom, hogy ez a kép valóság legyen, nem akarom őket együtt, itt elképzelni. Szeretném hinni, hogy azóta egyetlen nőhöz sem ért hozzá, de valahol érzem, hogy ez nem igaz. Ki tudja hányan voltak? Ki tudja miket tett velük az alkohol befolyásoltsága alatt. Vagy ami még rosszabb lenne, egyéb szerek hatása alatt. Addig csak nem jutott, hogy arra is szüksége legyen. Annyi esze csak van, hogy messzire kerülje a drogokat.
Elveszem tőle az üveget, de épp csak belekortyolok, már kezdem érezni, ahogy az alkohol alattomosan elkezd zsibbasztani. Kezdek eltompulni tőle. Így inkább visszaadom neki.
-Azt hiszem, nem bírok többet inni - a maradék rá vár, ha nincs túlságosan hozzászokva elég lesz, hogy őt is eltompítsa.
-Ricky... nem tehetettem mást, már én is benne vagyok. Hogy fordulhattam volna így a zsarukhoz? Engem is lecsuknak... de gondolom ez téged egy cseppet sem érdekelt volna – vagy még örülhetett is volna neki. Egész eddig próbáltam elviselni, hogy folyamatosan csak nekem támad. Tudom, hogy hibáztam, de ennyi bántást már nem bírok elviselni.  
-Biztos, hogy nem tévedek... hallottam, a saját fülemmel, ahogy azt mondja, hogy megtette. Ezt nem lehet félreérteni – mi másra utalhatott volna? Minden összevág, ha nem ő követte el, akkor nem fogalmazott volna úgy, ahogy.
-Egyébként meg nem akartalak belekeverni és nem hiszem, hogy olyan nagy bajod származna belőle. Most, hogy tudsz róla akár te magad is elmehetsz feladni minket. Akkor máris megkönnyebbülhetsz, mert ki tudja mennyi ideig, megint nem fogsz látni – azt hiszem egyre inkább kezd betelni az a bizonyos pohár. Segítségért jöttem, de úgy tűnik, itt csak az ellenkezőjére számíthatok. Azért remélem nem fogja megfogadni a tanácsom és nem rohan a rendőrségre. Nem tudom azóta, amióta nem láttam, milyen irányba halad az élete, de valami azt súgja, nem fogja megtenni. Ugye?  
-Na és mégis ki hinne nekem? Az ujjlenyomataim ott vannak. Ha feladom Cameront, könnyen belekeverhet. Akár mondhatja azt is, hogy ketten tettük, hogy ott voltam vele. Tőle bármi kitelik... te nem láttad, hogy nézett rám, hogy viselkedett – komolyan megijesztett és hiszem, hogy bármit megtenne, hogy mentse magát vagy magával rántson. Akár még azt is beadagolná a zsaruknak, hogy ő ott se volt, én követtem el mindent. Amit egy normális ember se hinne el. Hogy tehetnék én ilyet? De Cameron, meg a meggyőző képessége... a lényeg, hogy tud hatni másokra.
-Őszintén nem tudom mit várok tőled. De csak hozzád tudtam fordulni, nincs más, aki segíthetne, vagy akinek egyáltalán ezt elmondhattam volna. Ismered a családom, a barátaim. El sem merem képzelni, hogy ha hozzájuk megyek, mi történhetett volna – ő is pontosan tudja, hogy mire is célzok. Tudja, hogy egyikőjük se keveredne semmilyen illegális dologba, főleg nem gyilkosságba. A családom kitagadna, a barátaim hátat fordítanának, ha kiderülne mi történt.  
-Nem akartam – felelem alig halhatóan és sóhajtok. Dehogy akartam, de ez a jelenlegi helyzetet tekintve most úgyis mindegy. Meg nem úgy tűnik, mintha ez őt annyira érdekelné.
-Szeretnék... el sem tudod képzelni, hogy mennyire és mióta – de félek és nem tudom, hogy hova is mehetnék. Cameron mindenhol megtalálna és biztos vagyok benne, hogy ha utánam jönne abban nem lenne köszönet. Ha nem lettem volna annyira meggyőző, hogy a lányokkal találkozom, még ide is követhetett volna. Akkor pedig elszabadult volna a pokol, de legalább Rickyt nem kellene féltenem. Hacsak nincs fegyver a barátomnál, mert azzal szemben nem sokra menne. De honnan lenne neki? Abból a rengeteg vérből ítélve, akkor is valami egyéb eszközzel tehette.
Most már azt is tudom, hogy gyilkolni is képes és ezáltal a szeretteimet is féltem. Aki kettőnk közé állna, az is pórul járhatna és ezt nem akarom. Nincs, aki megvédhetne. Senki sem állna ki vele szemben. Rickyt fürkészem. Vagy aki mégis, az eddigiek alapján nem szívesen tenné.

To: Odeya

“I am not what happened to me, I am what I choose to become.”

Nem akarok hazudni és magamat is áltatni, - hogy ő mit gondol arra magasról teszek - azzal kapcsolatban, hogy nem akarok neki fájdalmat okozni: akarok! Kicsinyes és idióta viselkedés, gyenge jellemre vall, mégse vagyok képes arra, hogy elvonatkoztassak a múlttól. Haragtartó vagyok, nehéz elnyerni a bocsánatomat. Túl sokat vert már az élet, túl sokat ártottak az emberek ahhoz, képes legyek bármit a szőnyeg alá seperni és eltekinteni a sérelmeimtől. A jóindulatom és a megbocsájtó készségem jóformán nullára redukálódott és az a bizonyos „második esély” nálam nem járható út. Nem osztogatom senkinek, főleg nem akárkinek. Talán a józan eszem, egy legbelülről folyamatosan, halkan mantrázó hang azt mondja, hogy gondolkozzak, azt kéri, hogy adjak időt Odeyának és magamnak is, most még nem tudok. Az az idő, amivel én szolgálni tudnék, az nem két perc, nem egy óra és nem néhány nap. Bizonytalan, talán soha el sem érkezik. És a kurva életbe, ne akarja már megmondani nekem még a jóindulatom se azt, hogy mikor döntök úgy, hogy feloldozom őt a bűnei alól! Majd akkor, ha eljön az ideje.
- Köszönöm! – Dörrenek a beismerővallomása hallatán. Tényleg nem kellene itt lennie, de azért feltenném magamnak is a kérdést, hogy most rá haragszok, vagy sokkal inkább magamra, amiért két pillanat alatt, elég volt látnom őt, kiderült az, hogy még mindig nem vagyok túl rajta? Gyenge vagyok… a múltban ragadtam és tudom, ha nem is a megbocsátás reményében, de a saját magam jólléte érdekében muszáj lesz mihamarabb lezárni az életemnek azt az időszakát, ami Deya körül forgott. Bántott, ártott. De ez még nem ok arra, hogy életem végéig az utálatom és ellenszenvem tárgyát képviselje egyetlen hibájáért, amit egy részem tudja, hogy kikényszerítettek belőle. Mégis, nekem időre van szükségem. Három év nem volt elég… a bizonytalanság és az értetlenség a tudatomba marta magát. Majd megbeszéljük… beszélni kell róla. Egyszer.
- De? – Kérdezek vissza értetlen képpel. Szemöldökeim valahova a hajam tövébe költöznek, s mielőtt válaszolna, nevetve szegem le a fejemet. Bakancsom orrával egy kis folytonossági hibát kezdek piszkálni a betonozott talajon. – És mégis, tudod mi a legszomorúbb? – Egy pillanatra mintha elcsuklana a hangom, kénytelen vagyok nyelni egyet és megköszörülni a torkomat. – Nem vagyok biztos abban, hogy kire vagyok dühös… kurvára össze vagyok zavarodva! Te meghoztál egy döntést, ami fájt, igen. Kibaszottul fájt és válasz, magyarázat hiányában haragudtam. Tényleg gyűlöltelek! De mégis én vagyok az, akit földhöz vágott és a börtönébe zárt, mert gyenge vagyok! Ez már az én harcom, Deya, és nem akarom, hogy jelen esetben te is részt vegyél benne… - megjelent, máris nem vagyok egyedül a történetben. Viszont mindig egyedül, csendben szenvedő fajta voltam, aki képtelen volt elviselni, ha valaki dajkaként ücsörgött mellette, tök mindegy, hogy mit csináltam. Ha fájt, ha tört, ha ütöttek, ha túladagoltam, nem akartam, hogy más is szemtanúja legyen. Hogy ennek most mi lesz a vége? Magam se tudom, viszont egyedül kell túl lennem ezen is és elfogadni, hogy az útjaink ismét keresztezték egymást. Végül pedig egyedül felnőni a feladathoz, hogy lehetőséget adjak neki…. ha máshoz nem, legalább ahhoz, hogy közeledni tudjon felém.
Az első pillanatokban nem tudom eldönteni, hogy az érintése jóleső vagy sem, de nem sokra rá, mintha áram rázna meg, már-már menekülve húzódok el tőle, hogy még az a közelség se adasson meg a számára, amit kiharcolt magának. Ezerszer elképzeltem már, hogy milyen lesz, ha egyszer újra szemközt állunk egymással, és azok nem pont ilyenek voltak.
- Ha nem akartam volna, nem bontottam volna ki – ugrik a szemöldököm - … szerinted könyörögni kell azért, hogy igyak? Mert akkor tévedsz – őszintén? Most már dönteném magamba az alkoholt, hátha az segít abban, hogy felengedjek és ha más nem, idültebb állapotomban adjam ki magamból mind azt a feszültséget és eddig visszafojtott érzelmet, amit csak azért nem szabadítottam rá, mert nincs szükségem arra, hogy tényleg szörnyetegként éljek tovább a tudatában. Hihetetlen, hogy még most is a sérülékeny kis lelkével vagyok elfoglalva.
Szemtelen grimasszal figyelem arcának változását, majd horkantással hajolok lejjebb.
- Na mi a baj, mit látsz? – Tudakolom és a témára való tekintettel van egy sejtésem, hogy mi jelenhetett meg a szemei előtt. Szar ügy. És ha tudná! Ó, bár tudná…
- Akkor idd ezt – nyújtom felé az ásványvizet, miután átveszem tőle azt, amit kibontatott – persze, csak ha nem derogál utánam innod – nem hinném, hogy komoly problémát okozna ez nekünk még évek múltával sem, de ha belegondolok a korábbi arckifejezésébe és abba, hogy mire gondolhatott, valószínűleg az is megfordulhat a fejében, hogy hány másikat csókoltam már ezzel a szájjal? Nem tudom… már nem számolom... de lehet én se szívesen innék magam után.
- Nem vagyok képben az igazságszolgáltatással, de ha jól csalódok, azért még senkit nem zártak dutyiba, mert egy lehetséges gyilkosság általa vélt gyanúsítottját feladta a zsaruknak. Nyilván hosszú és kemény, kellemetlen procedúra lenne, míg átvergődöd magad rajta és a vádaskodásból tényleg gyanú lesz… de… - aprót rázok a fejemen, hogy eloszlassam a furcsa tompaságérzést. Nagyokat pislogva próbálok teljes józanságomban „itt maradni”. Nem gondoltam volna, hogy tényleg gond lesz abból, hogy nem ettem.
- Én nem akarom, hogy lecsukjanak, Deya… attól még, hogy nekem ártottál, még nem jelenti azt, hogy megérdemelnéd – utálkozhatok és gyűlölködhetek, de ezek tények. Egy szakítás miatt még senkit nem csuktak le, és nem én akarom elkezdeni, hogy ezt törvénybe hozzák. Amúgy se érezném magam jobban tőle.
Cameron tettére csak biccentek néhányak. Mindig mindenre van valami válaszom, valami ötletem, most viszont kuka vagyok… nagyjából úgy is nézhetek ki ezen a minden mozdulatomra nyekeregve reagáló palackozott vízkupacon ücsörögve.
- Baszd meg, abbahagynád?! – Rivallok rá és reflexből meg is lököm a lábát a sajátommal… mint egy kekeckedő vagy sértett, duzzogó gyerek, akit szívat egy másik. Képtelen vagyok nem elmosolyodni, még ha kifejezetten groteszknek is tűnik az egész szituáció. Talán pont ez az, ami mosolygásra késztet és beletelik néhány pillanatba, mire rendezem a vonásaimat. – Nem foglak feladni. Téged nem. Cameronnal viszont még lesz egy-két körünk, ebben biztos vagyok...
- Tudom, hogy nagy faszságokra képes, én is ismerem – bár ne ismerném! Barátok voltunk, haverok, de közöttünk is adódtak olyan viták és balhék egészen fiatal korunk óta, ami inkább az ő heves vérmérsékletének volt betudható, mintsem az enyémnek. Tudok ütni, ha kell, veszekedni és vitatkozni is, de világ életemben jobb szerettem faképnél hagyni azt, aki belém köt, főjjön a saját levében… volt mégis néhány olyan megnyilvánulása, ami előhozta belőlem is az állatot és félek tőle, ha újra szemtől szemben állnánk, tök mindegy, hogy ő követett el gyilkosságot vagy sem, mindketten hidegre kerülnénk. – Viszont a zsaruk, nyomozók azért vannak, hogy kiderítsék, mi történt… az, hogy néhány ujjlenyomat alapján rád gyanúsítsák a gyilkosságot, az elképzelhetetlen. Itt tényleg azzal van baj, hogy elhallgattad… - bűnrészesnek még kikiálthatják, de ha megismerik Cameron személyét és elhiszik, hogy azért nem tudott köpni mert meg volt félemlítve, talán még van esély arra, hogy megússza. De vajon meg van félemlítve?
- Talán pont a családod tudna érdemben segíteni. Más kérdés, hogy valószínűleg kapnál tőlük, amiért ekkora szarba keveredtél… majd visszasírnak még engem – húzom ki magam, de ezzel egyidejűleg már csapom is a kezem a mellettem lévő jó néhány rekesz sörre, nehogy felboruljak. Mi a picsa…?
- Mi? – Kérdezek vissza. – Nem akartad? – És máris érdekesebb témát találtunk még egy krimibe illő gyilkosságnál is. És megint megérkeztünk...
- Azzal remélem tisztában vagy, hogy nem maradhatsz sokáig mellette? – Lassacskán tápászkodok fel a vízről. – Rá fog jönni, hogy beszéltél velem, vagy valaki mással erről. Te világ életedben szarul hazudtál, Cameront pedig mindennek lehet nevezni, de hülyének nem… már ami a mentális képességeit illeti. És ha tényleg pszichopata, akkor képes lesz elég messzire elmenni. Van valaki, akit te ismersz, de ő nem? – Próbálkozok. Fogalmam sincs, hogy mivel, csak… valamivel. Sokat megéltem már az életem során… örökbeadást, az örökbefogadók kézről-kézre adogattak éveken át, meghurcoltak azért aki vagyok, kinevettek, belém rúgtak, kihajítottak, megvertek, bedrogoztak, túladagoltak, de gyilkosság közelébe még nem keveredtem… és őszintén? Soha nem is akartam.
Halkan szusszanok egyet, s visszafordulva felé, végignézve a kétségbeesett, elanyátlanodott valóján, már-már megtörni látszok én is a pillanatnyi teher súlya alatt... és a kibaszott piától nem tudom nem észrevenni őt, mint nőt.

To Ricky

Asking forgiveness from someone is a complicated affair, a delicate balancing act between stiff-necked pride and tearful remorse, and unless you can truly open up to the other person, every apology sounds hollow and false.”

Ledöbbenek, mert nem pontosan erre a reakcióra számítottam, de nem fogok átmenni hisztis kislányba.
-Te most tényleg ostobának gondolsz? -vagy mégis?
Túl sokáig gondolkozom azon, hogy mivel is folytassam a, de után. Nem mondhatom ki, amit eredetileg szerettem volna, az nem lenne helyes. Nem tárulkozhatok ki teljesen, még ha látja is, hogy még mindig csak őt akarom. Nem mondhatom ki azt az aprócska szót, hogy szeretem, mert a fejemet teszem rá, hogy ő nem viszonozná. Csak kinevetne, amivel csak még mélyebbre taposna, mint ahogy most a talajt bökdösi. De szívem szerint mégis kimondanám, mert ez az igazság, mert tudnia kell, hogy nekem mindig is csak ő volt. Hogy ő az egyetlen és soha nem is kerestem mást a helyébe. Hiszem, hogy az ember életében csak egyszer jön el az a bizonyos, mindent elsöprő szerelem és nekem ő az.  
-De kérlek, próbáld meg ezt most elengedni – végül a tépelődésem után, mégis csak ennyit mondok. Így kimondva nagyon átlátszónak tűnik. Ő is sejtheti, hogy nem egészen így akartam befejezni, de nem számítottam rá, hogy visszakérdez.
Hagyok időt magamnak átgondolni a szavait.  
-De részt akarok venni, nem kell egyedül csinálnod most már itt vagyok – indul meg ismét felé a kezem, de most az arca irányába. Pedig szavakkal és tettekkel is az értésemre adta, hogy nem kér belőle. Most mégis újra próbálkozom.
-Kérlek Ricky, hadd segítsek – én taszítottam a nyomorba, én voltam, aki a gödör aljára taposta és börtönbe zárta. Annak is nekem kell lenni, aki onnan felemeli. Tudom, hogy hozzászokott már ahhoz, hogy egyedül oldja meg a problémáit, de most mellette akarok lenni.
-Ha már így kérdezed valószínűleg nem, de most mégsem azért nyúltál - ez most az én saram. Nem fogom hagyni, hogy magára vegye. Elnevetem magam. Most tényleg egy üveg pián fogunk összeveszni?
-Seeemmit – húzom el a szót. Nem akarok róla beszélni, pláne nem belegondolni, hogy mi mindent élhetett már meg ez a tároló. Jobb abba a tudatba ringatni magam, hogy ahogy nekem, Rickynek sem volt senki más az életében, még ha pontosan tisztában is vagyok vele, hogy az képtelenség. Mégis akarom hinni, hogy azóta egyetlen nőt sem érintett meg.
-Ugyan, miért derogálna? – elveszem tőle a palackot, de mielőtt még a számhoz emelném, kezemmel letörlöm annak peremét.
-Csak a mihez tartás végett, nem akarok semmit elkapni – nem tőle tartok, de ki tudja, hogy illuminált állapotában milyen lányokhoz volt köze.
-Még ha így is van, nem fordulhattam volna a zsarukhoz. Egyszerűen csak nem – fogalmam sincs miért akarom annyira védeni Cameront, pedig tudom, hogy egy féreg.
Rögtön rávágnám, hogy de igen megérdemelném, hogy engem is lecsukjanak, de inkább hallgatok. Tönkretettem az életét és azzal együtt a sajátomat is, hogy ne érdemelném meg, hogy bezárjanak. Egyébként is mindegy hol vagyok, ha nem lehetek vele. Nélküle olyan üres és fakó minden, ennél nem lehet rosszabb egy cellában sem.
Ahogy lábával meglöki az enyém, nem állhatom nyomban visszaadom és közben az arcát fürkészem. Ha az előbb még azért voltam hálás, mert meghallgat, most sokkal inkább azért lennék, ha le tudnám olvasni róla a valódi érzelmeit. Kezdek teljesen összezavarodni, amin az elfogyasztott alkohol sem segít, mert már alig tudok józanul gondolkozni.  
-De azért vigyázz magadra jó? – tudom, hogy nem kell féltenem, mégis óvatosságra intem.  
-Jó neked. Hiába élek vele, de lassan kezdem azt érezni, hogy nem ismerem, hogy sosem ismertem igazán - nem mintha valaha is vágytam volna rá. Sok mindent tudok róla, ismerem a szokásait, de sosem voltak olyan mély beszélegetéseink. Sose, érdekelt, hogy mi jár épp a fejében, vagy mik a vágyai. Csak éltünk egymás mellett, szinte mint két idegen.
-De te sem tudsz róla mindent, ha tudtad volna, akkor nem hagyod, hogy ez bekövetkezzen. Cameron már hónapokkal azelőtt a szemedbe hazudott – az alkoholnak köszönhetően megered a nyelvem és a gondolataim is cikázni kezdenek. Mi van, ha mégis látta, hogy mit csinál a háta mögött, akkor nem engedett volna el. Leállította volna. Vagy nem? Mi van, ha tudott róla? Mi van, ha hagyta, magát sodorni az eseményekkel? Az lehetetlen.  
-Hibáztam... de akkor már túl késő - túl sokáig vártam, most már én is cinkostárs lehetek. De abban sem vagyok biztos, hogyha ezt tudom, másképp cselekedtem volna. Cameron persze megérdemelné, hogy elkapják, de nem én akarom őt rácsok mögé záratni. Hiába csak magának köszönheti, ő kereste a bajt, de ez rám se vetne jó fényt.
-Talán igazad van, de nem szeretném őket is belekeverni – ameddig van más lehetőségem is, addig biztosan nem.
-Biztosan – hiába próbálom elfojtani a nevetést, nem sikerül. A családom még akkor sem lelkesedne érte túlságosan, ha megtudnák mit tett Cameron. Csalódottak lennének, mert ők is félreismerték, de attól még nem fogadnák el jobban Rickyt. Abbahagyom a nevetést. Ez inkább szomorú, mint mulatságos. Én lennék a legboldogabb, ha eljönne az a pillanat, hogy mindenki megbékél egymással. Ami eléggé valószerűtlen, de bármit tartogathat még a jövő.
-Jól vagy? - húzom össze a szemöldököm. Úgy látom a pia nála is kezdi kifejteni a hatását.
-Egyáltalán nem, Ricky én téged szerettelek, miért akartam volna Cameront? Az nem arról szólt, hogy kit akarok, csak így tűnt a legegyszerűbbnek - ismét félbehagyom a mondatot. Nem akarom azzal befejezni, hogy megszabadulni tőled. Az érzéseimről pedig könnyebb múlt időben fogalmazni, még ha az a jelenre is vonatkozik. Talán fel sem tűnik neki.
-Tudom, csak azt nem, hogyan szabadulhatnék tőle - bár olyan egyszerű lenne, mint annak idején, annyi különbséggel, hogy most valóban én akarom megtenni. Persze a körülmények is adottak. De ha nem történt volna semmi, akkor is elhagytam volna Cameront és nem azért, mert mások ezt várják tőlem, hanem a saját boldogságom miatt. Mellette soha nem lehettem volna az. Előbb-utóbb tovább léptem volna, még ha fáj is és esélyt adok valakinek, aki kivezethet a fényre. Ha feledtetni nem is tudta volna Ricky hiányát, de megpróbálhatott volna a helyébe lépni. Ehhez képest most itt vagyok, vele vagyok és ennél többre nem is vágyom.
-Nem hiszem... szerintem mindenkit ismer körülöttem, vagy ha nem is, olyan biztosan nincs, akinél ne találna meg – bárhol felkutatna. Még ha a világ másik felére menekülnék is előle, akkor is megtalálna. Megvan hozzá az ismeretségi köre, hogy ne tudjak elrejtőzni.
Ahogy néz rám, a haragján túl valami mást is felfedezek a szemében. Csak nem egy aprócska vágyat? Elpirulok. Rég volt, hogy utoljára így tekintett rám. Elmosolyodom.

To: Odeya

“I am not what happened to me, I am what I choose to become.”

Szemöldököm ugrik egyet a döbbenetét hallva. Miért mit gondoltál, cicám? Majd körbe udvarollak? Talán nem, de minden bizonnyal arra se számított, hogy igen határozott véleménnyel leszek róla és a jelenlétéről. A kérdést viszont megtartom magamnak, bár nem hiszem, hogy az igen beszédes arckifejezésem ne adná a tudtára az igen őszinte véleményemet. Ellenszenvesen, annál inkább pedig elgyötörve sóhajtok. Csak én nem látom ennek az egész huzavonának a végét? Ma vagy kinyírjuk egymást, vagy… nem akarom tudni, hogy hol végezzük.
- Egyelőre fogalmam sincs, hogy mit gondoljak rólad, vagy összességében erről – lendítem felé a karomat, így teszek utalást arra a kialakult helyzetre, amit teremtett… amit teremtettünk. Kellemetlen, nehéz, nyomasztó és félek, hogy valamelyikünk sérülni fog. Ha csak nem mind a ketten. -  Maradjunk ennyiben… - ez most elmegy kegyes hazugságnak is. Jelenleg nincsenek túl szép és kedves, szívhez szóló gondolataim hozzá- és vele kapcsolatban, viszont nem szándékozok annál is jobban beletiporni a szívébe, mint azt eddig megtettem minden különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül. Lealjasodni nem kívánok, a méltóságomat hűen őrzöm, függetlenül attól, hogy mekkora sérelmeket és sebeket cipelek málhámként magammal azóta, hogy kimondta, „itt a vége, mehetek amerre akarok.”
A válasza bár nem kielégítő, mégis tökéletesen elég ahhoz, hogy belássak a falak mögé. Most komolyan?! Ez a lány… ez a nő még mindig így érez irántam? Maga a puszta gondolat is ördögi vigyort csal a képemre; Odeya abba a kellemetlen helyzetbe sodorta magát, hogy a szerelme viszonzatlan...kellene, hogy maradjon. Ha csak részben is, de én kitartok a magam igaza és büszkesége mellett. Ennyi idő után ő is próbálkozhatott volna azzal, amivel én: lezárni a múltat és felejteni. Ahogy alakult, úgy alakult, és talán van, amit jobb nem piszkálni, mert annál nagyobb lesz a pofára esés.
Könyörgését hallva, összeszorított szemekkel, mélyen szívom be a levegőt majd fújom ki egy feldühödött bika vehemenciájával, s úgy tűnik, neki nem elég a szép szó, nem elég az, ha elhidegülve tántorodok hátra jelezve, hogy nem szeretném, ha érintene, ha csak egyetlen ujjal is hozzám érne, ő tovább próbálkozik. Nem finomkodok, lendületből lököm el az arcom felé nyúló kezét.
- Megmondtam, hogy ne! Nem voltam elég világos? – Könyörögnöm kellene talán? Mert azt nem fogok. Soha többet! Lealjasítottam magam erre a szintre amikor kirakott, mint egy kutyát, innentől kezdve nincs az a pénz, amiért én rimánkodni és sírni fogok neki. Sehogy, semmiért. Ahogy ő világosan és érthetően a tudtomra adta annak idején, hogy nem kér belőlem, úgy én is megfogom azt tenni, most. Csak az kevésbé lesz elegáns és kegyelmes. – Egyedül csináltam végig az elmúlt három évet, nélküled! Nem kell, hogy most kezdj el anyáskodni felettem, csak… hagyj békén! – Oda kell figyelnem arra, hogy mit mondok és mit teszek. Hogy venné ki magát, ha idegbajos őrjöngésbe kezdek, pont itt? Mindenki előtt… azok előtt, akik szeretnek és hallgatnak? Nem fogom miatta rombolni a renomémat.
- Jól van, Odeya… ezt a segítség témát inkább jegeljük – és bízzunk benne, hogy jó ideig nem kerül újra szóba.
- Nem, mert nem mindig ez az első – fintorgok. – Meglepő módon és bocs, hogy csalódást kell okozzak, de tényleg vízre volt szükségem, nem piára. De ha már kívánkozik az alkalom, akkor nem fogok nemet mondani rá – márpedig itt az alkalom, hiába tudom, hogy kellemetlen lesz a holnapom. Már ha megérem…
Fintorogva nézem végig, ahogy letörli az üveg szélét. Mintha leprás lennék. Szemet forgatva, horkantva teszem karba a kezeimet.
- Kár az energiáért, ha valamit ragályosat össze is szedtem, már ott van a vízben. De megnyugtatlak, az idegbajon kívül más halálos kórt nem terjesztek… - az én életvitelem mellett néha nem árt utánajárni egy-két dolognak, s bár nem tartozik rá, azt azért kijelenthetem, hogy semmi végzetes nincs a szervezetemben, amivel esetleg mások sorsát is megpecsételném.
- Persze, hogy nem. Figyelni kell a családra is, igaz? – Teszem fel gúnyosan a kérdést. Mindketten pénzes családból származnak, nem véletlen, hogy soha nem volt helyem közöttük. Számkivetett, az elitből kinézett gyerek voltam a szemükben, egy agyontetovált, bőrszerkóban, bakancsban lázadozó félkegyelmű, biztos családi háttér nélkül. A vérszerinti szüleimet nem ismertem soha, azt az egyet tudom róluk, hogy angolok, és amióta a bátyám visszament Londonba, neki is csak bottal üthetem a nyomát. Hogy élnek vagy halnak? Fingom nincs, de inkább az utóbbi. Az örökbefogadóim pedig egyszerű átlagemberek, hétköznapi tanárok; Nancy középiskolában, Will egyetemen, nem túl nagy, de élhető jövedelemmel. Mindez hol és hogyan lett volna elég Odeya szüleinek, főleg úgy, hogy én meg otthagytam az egyetemet mert a zenével akartam foglalkozni, és mind a mai napig nagyratörő álmaim vannak azzal kapcsolatban.
- Vigyázzak? Mit gondolsz, majd megkeresem és számon kérem, hogy megölt-e valakit? Nem. Én magamtól nem fogok indítványozni vele kapcsolatban semmit – az meg, ha megkeresne és ilyen módon akadna problémánk… majd túlélem valahogy azt is.
- Jól van, nem kell kiemelni, hogy vele élsz… - dörmögöm az orrom alatt sértetten, majd megrázom a fejem. – Tényleg nem. És valószínűleg azt se mondhatom, hogy ismertem valaha, mert nem – Odeyáig kisebb-nagyobb problémákkal ugyan, de töretlen volt a barátságunk. Már, ha az tényleg barátság volt. Nem örök életre szóló, nem az a fajta nagy haveri kapcsolat volt a miénk, amiről tudtuk, hogy kisiskolától a sírig ki fog tartani, de ettől függetlenül ragaszkodtunk egymáshoz. Mígnem ő is szemet vetett Deyára. Eleinte csak viccelődött és a bajszomat rángatta, míg, mint akinek elmentek otthonról, kóstolgatni kezdett a saját nőmmel kapcsolatban, amit egy idő után már nem tűrtem. Akkor nekem járt el először a kezem – jogosan - viszont mégis én voltam az, aki a rövidebbet húzta és pórul járt emiatt. Vitte a büszkeségemet – amiért összevertem a saját haveromat – és vitte a nőmet is.
- Ha engem kérdezel, nem most van itt az ideje annak, hogy őket féltsd, a jó hírnevüket vagy a kapcsolatotokat. Ha valaki, akkor apádék ki tudnának húzni téged a szarból, és odafigyelni arra, hogy Cameron családja ne tudja az ő ügyét szőnyeg alá seperni. Tudod… pénz beszél, kutya ugat. Amilyen korrupt zsarukat meg találni lehet manapság… - nem olyan régen még én hirdettem az igét arról, hogy keresnie kellene rendőröket, nyomozókat, hogy kihúzzák őt a szarból. Most már a korrupcióról papolok, miközben egyre ingatagabbá válik a lábam alatt a talaj.
- Jól? Ó, de még mennyire… itt vagy te – mutatok rá, a hangom pedig a kelleténél is hisztérikusabbá válik. Azt hiszem kezdek besokallni. – Önmagában már ez is elég kiborító, és kaptam egy nem mindennapi hírt Cameronról… sok mindennek gondoltam őt, de gyilkosnak tényleg nem, és valószínűleg én is témába kerülök a zsernyákoknál. Ráadásul… alig ettem ma valamit, úgy vedelek – legyintek a megbontott alkohol felé. - Naná, totálisan jól vagyok és érzem, hogy kezd révbe érni az életem… - nevetek fel. - Nem, kurvára nem vagyok jól!
És a következő kérdése fel is teszi az i-re a pontot, mire összeszorított álkapoccsal felé fordulok, és a füle mellett az egyik salgóspolc lapjára csapom a tenyeremet, azon támasztva meg magam. Arcomat alig néhány centi választja el az övétől, kékjeim az ismerős mogyorószín szemeket fürkészik. – Ha szeretek valakit, azt nem hagyom ott a picsába! És nem érdekel, hogy milyen nyomás volt rajtad, hogy a családod vagy a haverjaid miatt döntöttél így! Mert erről van szó, hmm? – Hol viperaként sziszegek, hol megemelem a hangomat, függvényében annak, hogy a hullámzó hangulatom épp melyik pontján járok. – Önszántadból soha nem hagytál volna ott egyik napról a másikra. De ha már így is történt, akkor ezt mondd! Én pedig elfogadom és ha nehezen is, de tiszteletben tartom! Tudod, hogy a hazug embereknél senkit és semmit nem utálok jobban… - levegő után kapva, reszketegen szívom be azt, s mintha kirúgták volna a lábaimat alólam, térdre ereszkedve hajtom homlokomat a vállára. – Elég lett volna azt mondanod, hogy a családodat választod – suttogom a bőrére – soha nem álltam volna közétek – mert annál nagyobbra viszont senkit nem tartok, aki küzd és harcol a családjáért és őket választja. Nekem soha nem adatott meg az igazi családi kötelék és szeretet, így mindig irigye és csodálója voltam azoknak, akik összetartottak, akik mindig ott voltak egymásnak. Még, ha érdekből is. – Hülyét csináltál belőlem, Deya. Felhasználtad ellenem a saját félelmemet – egyedül maradni. – És most ide jössz, azt kéred, hogy bocsássak meg és fogadjam el, hogy segíteni akarsz? Ennyire nem lehetsz önző… - de, igazából lehet, és ha jól forgatja a lapjait, még esélye is lesz, hogy tényleg felhagyjak a három éven át tartó hadikészültségemmel. Idővel talán lenyugszok, de, hogy mikor? Nem tudom.
Benedvesítve az ajkamat, zavart tekintettel húzódok el tőle, mintha felismerésre lelnék, hogy mit csinálok… tekintetemet mégse tudom levenni róla, hol az arcát fürkészem, hol a teljes valóját. Hiába gyűlölködök, mégse vagyok képes úgy ellökni magamtól, ahogy érdemelné vagy kellene. Még mindig kötődök hozzá, de ez a kötődés egészen mérgező, mételyező…. minden, csak nem egészséges.
- …’majd kitalálunk valamit… - suttogom, míg eltávolodok és vele szemben, a földre teszem le a seggemet. Onnan lejjebb nemcsak, hogy nem eshetek, de nem is süllyedhetek… - megoldjuk. De nem kellene mellette lenned - nem nézek rá. Kerülöm a tekintetét.

To Ricky

Asking forgiveness from someone is a complicated affair, a delicate balancing act between stiff-necked pride and tearful remorse, and unless you can truly open up to the other person, every apology sounds hollow and false.”

Bár kérdésemre nem kapok konkrét választ, az arcáról mégis le tudom olvasni, hogy mit gondol és amit látok, az nem annyira tetszik. De majd bebizonyítom neki az ellenkezőjét.
Ahogy a kezem megindul az arca irányába, azonnal hárítja, még esélyt sem kapok, hogy újra megérinthessem őt. Rosszul esik... kinek ne esne? Talán csak időre van szüksége, előbb-utóbb majd csak megenyhül. Addig beérem azzal az aprócskával is, amit az imént még engedett.
-Legyen... ahogy akarod – ha nem kér a segítségemből, akkor nem erőltethetem rá magam. Még ha szeretnék is mellette állni, akkor is hagyom, hadd oldja meg egyedül. De ha meggondolná magát, azért én itt leszek és készen állok, hogy segítsek neki, ha mégis szüksége lenne rá.
-Nem okoztál csalódást, sokkal inkább megkönnyebbülés, hogy nem csak piával lettél volna képes elviselni – vigyorgok rá. Az lett volna a baj, ha fordítottja történik. Azt hiszem az eléggé fájt volna.
-Az is épp elég - ingatom a fejem, de közben mosolyra áll a szám. Azért nem árt az óvatosság. Inkább vagyok elővigyázatos, mint, hogy utólag derüljön ki és akkor már késő legyen.
-Ricky kérlek... a családomról beszélsz - nem tetszik a hangsúly, sem az, amit mond. Tudom, hogy akadtak köztük nézeteltérések, de annak ellenére nem kellene így beszélnie róluk. Ha időnként felmerül a neve amikor otthon vagyok és ők tesznek olyan megjegyzéseket róla, ami nekem nem tetszik, őket is ugyanúgy leállítom. Mert attól, hogy annak idején őket választottam még nem jelenti azt, hogy majd az ő pártjukat fogom fogni. Számomra itt nem léteznek oldalak, mindannyian fontosak nekem. Sőt, ha tudnák, hogy most éppen itt vagyok és nem titkolt célom helyrehozni a múltat, akkor még azt is hihetnék, hogy ellenük fordultam. Pedig nem, csak szeretnék végre én is boldog lenni.
-Nem úgy értettem - ingatom a fejem.
-Ha esetleg valamikor, valahol összefutnátok. Ki tudja mire lehet még képes - nem hiszem, hogy ha úgy adódna bármelyikük is türtőztetni tudná magát. Ha összecsapnak, abból még komoly baja is származhat. Féltem őt, még ha tudom, hogy képes magát megvédeni, akkor is.
-Sajnálom, hogy tönkretettem a barátságotokat - még ha nem is rajtam múlt, akkor is. Bár legalább Ricky is megtudta, hogy milyen ember is ő valójában. Valószínű, ha én nem kerülök be a képbe, alakulhatott volna ez másképp is. Hibáztathatom Cameront, de az a helyzet, hogy ehhez ketten kellettünk. Én is ugyanúgy benne vagyok, mint ő. Ha nem adja folyamatosan a jeleket, sosem tekintettem volna rá férfiként vagy potenciális menekülőútvonalként. 
-Ezt még átgondolom - van abban valami, amit mond. Még ha nehezemre is esik eléjük állni és mindent elmondani, akkor is lehet, hogy ez lesz az egyetlen esélyem. Pénzzel sok mindent el lehet érni, de akkor is pokoli kínos lesz eléjük állni. Biztos vagyok benne, hogy jönni fog a fejmosás, hogy miért nem vettem észre, hogy Cameron valójában egy ilyen szörnyeteg.  
-Na és van itt valami kaja is, valami rágcsálni való? - mutatok a dobozok felé, mert persze sikerül a lényeget kiragadnom a mondandójából. Azt már korábban is jelezte, hogy nem örül nekem, ezzel pedig nem tudok mit kezdeni, mert itt vagyok és egy darabig még maradok is. Cameronnal meg főként nem tudok mit kezdeni, csak kész tények elé állítottam.
Hallgatok, mert igaza van, mert minden egyes szavával belém mar.
Ahogy a feje a vállamat érinti, a hajába túrok. Legszívesebben magam felé fordítanám, és... de ekkor megszólal és amit mondd, az megfoszt minden képzelgésemtől, minden vágyamtól. Oda szúr, ahol a legjobban fáj.
-Ricky... kérlek – indul meg egy könnycsepp a szemem sarkából és gördül végig az arcomon, hogy a ruhámon végezze. Annyira fájnak a szavai, szívembe marnak. Nem akartam kimondani, de nem azért, mert hazug lennék. Csak nem akartam fájdalmat okozni neki. Egy újabb könnycsepp indulna útjára, de letörlőm. Tessék, most már nevethetsz rajtam. Most már eltaposhatsz. Itt vagyok előtted kiszolgáltatva, tegyél, amit szeretnél, ennél jobban már úgy sem fájhat, ennél nagyobb kínt már nem érezhetek.
-Sosem akartam belőled hülyét csinálni - sóhajtok, pedig legszívesebben ordítanék. Azt hiszem kezdem átérezni, amit ő érzett, megérkezésemkor. Lassan kezd fullasztóvá válni ez a légkör, nem tudom meddig leszek még képes elviselni. Olyan, mintha kést döfött volna a szívembe és szépen lassan forgatná, hogy minél jobban szenvedjek. De ha itt hagyom... ha most felállok és elmegyek, akkor már valóban nem lesz többé visszaút. Így tűrök hát, tegyen tönkre, semmisítsen meg, bármit elviselek inkább, mint a hiányát.
-Lehet, hogy önző vagyok és ostoba is. De ez mind miattad van – veszek egy nagy levegőt, mert amit mondani készülök ahhoz minden erőmre szükségem van.
-Szeretlek... mindig is szerettelek és ezen senki és semmi nem fog tudni változtatni. Bolond voltam, amikor elhagytalak, mert azt hittem, hogy majd képes leszek elfelejteni téged, hogy képes leszek a továbblépésre... de nem így történt - a könnyek megint csak felsorakoznak a szemem sarkában.  
-Igen, a családomat is szeretem és nem akartam nekik csalódást okozni, nem akartam, hogy elforduljanak tőlem, de ők a családom és még ha ez be is következne, tudom, hogy egy idő után megbékélnének a választásommal, mert belátnák, hogy én csak veled lehetek boldog – azt a kis időt pedig kibírnám, amíg nem állnak velem szóba, ha ő mellettem lenne. Felpattanok a vizes palackokról és ahogy eltávolodik, úgy követem. A szemébe akarok nézni és olyan közel akarok lenne hozzá, amennyire csak lehet, ha már egyszer képes vagyok megnyílni neki.
-Nem fordíthatom vissza az időt, nem tehetem semmisé a külön töltött éveket, de csak, hogy tudd... - amikor már elég közel értem hozzá az ajkaira lehelem, miközben a szemébe nézek. - Nekem mindig is csak te voltál és nem telt el úgy nap, hogy ne az emlékkeddel ébredjek, vagy hajtsam álomra a fejem. Az emlékünk tartott életben - ahogy befejezem elfordulok tőle és visszahelyezkedek a zsugorra. Most már végképp azt tehet velem, amit csak akar. Itt vagyok előtte, lecsupaszítva és tisztán, az összes titkomtól megfosztva. Azt kezd az információval, amit csak szeretne, most már csak rajta áll, hogy felhasználja ellenem vagy sem.
-Tudom, valaki más mellett lenne a helyem. Ott, ahol mindig is volt – csak ahhoz már túl késő. Nem csörtethetek csak úgy be az életébe, nem költözhetek, vissza hozzá és nem csak azért, mert én nem tehetem, hanem mert azt már ő sem akarná. Felkelek az eddigi ülőhelyemül szolgáló vizespalackokról és bár nem akarom tönkre tenni a ruhám, letelepszek mellé a földre. Mit nekem az öltözékem, ha róla van szó, ez úgyis csak egy gönc. Lábaimat felhúzom – a szoknyám a vágás mentén szétnyílik és bepillantást enged alá - és a kezemmel átkulcsolom, miközben hozzá simulok, egészen addig amíg el nem húzódik.

To: Odeya

“I am not what happened to me, I am what I choose to become.”

- Köszönöm! – Erőteljesebben, már-már számomra is zavaró daccal és haraggal nyomom meg a szót. - Csak, hogy végre eljutottunk idáig… – valahova a felfogás szintjére. Utálom, amikor az emberek szájába kell rágni valamit. Miért nem elég az, ahogy mondom, vagy a szimpla testbeszéd? Nem elég nyilvánvaló az, hogy minden egyes porcikám irtózik az érintésétől és a közvetlen közelségétől? Vagy az, hogy tettlegességig fajult a véleménynyilvánításom a közeledő keze láttán? Talán nem fura, hogy jóformán rácsaptam a kézfejére, hiába, hogy durván soha nem értem nőhöz? Hozzá pedig végképp nem? Milyen indíttatásból gondolja azt, mennyire kell bolondnak lenni ahhoz, hogy majd hagyom neki, hogy az arcomat érintse, ha már a kezemet se engedtem? Miből gondolta, hogy egy gyengéd érintés majd segít a helyzeten? Reménykedett... hinni akart. Hiába, hogy inkább olajat öntött a tűzre és a létező legmesszebb taszít magától...
Szeretném hinni, hogy komolyan is gondolja amit mond, és innentől kezdve felhagy a mindennemű mentőexpedíciójával, amibe eddig felesleges energiát ölt. Miért érzi úgy egyáltalán, hogy segíteni kell nekem? Arról nem is beszélve, hogy a történtekre való tekintettel akkor se kérnék a segítségéből, ha ő lenne az utolsó ember a Földön, aki a túlélésemet segítheti. Hogy bízhatnék meg benne? Nehéz elhinni, hogy ha most az egyszer beadom a derekamat a szép, hitegető- és ígérgető szavaknak, nem fog az első adódó alkalommal ugyan úgy hátba szúrni és még jobban megsebezni. Úgyhogy a részemről erről ennyit…
… hogy az alkohol ezt mennyiben fogja befolyásolni? Fasz tudja… minimálisan biztos, drasztikusan… hát, van esély rá.
És megint a családja... Elkerekedő szemekkel fordulok felé.
- Róluk… és aztán?! Mégis mit mondtam, ami ekkora problémát okoz? Vagy talán a pofámmal van baj? – Bökök az arcom felé a hüvelykujjammal. - Láttad rajta a változatlanul kölcsönös ellenszenvet? – Vonom fel a szemöldökömet, és az amúgy egészen mély, beszédemben annyira nem is, mint inkább az énekben jelenlévő ércességnek egy pillanatra nyoma vész a döbbenettől és a magasabbra csúszó hanghordozástól. Két pillanat leforgása alatt lettem idegene saját magamnak... – Sajnálom, ilyen arcom nőtt…de komolyan! A véleményemért viszont soha nem fogok elnézést kérni és nem vagyunk olyan viszonyban sem, hogy nevelni akarj... – tagadhatatlanul olyan arc ez, amire mindig minden rá van írva az utálattól kezdve a pillanatnyi örömökön át a ritkán érzett mindent elsöprő boldogságig. Minden. És tagadhatatlan tény az is, én is tudom, hogy nem egyszerű olyan emberekkel mutatkozni, olyanok társaságában lenni, akik meg se kísérlik elrejteni a véleményüket mások elől. Akkor sem, ha az nekik szól. Nekem pedig mindig megvolt a magamé a családjáról… emlékszek az első napra, amikor az apja és én szemben ültünk egymással a dohányzóasztalnál... azt hiszem akkor dőlt el, hogy ha rajta múlik, nekem nem lesz közöm a lányához. Az ismertek tekintetében pedig nem most fognak megváltozni az irántuk táplált érzéseim.
- Tégy’ meg nekem valamit, és ne rakj plusz terhet a vállamra! Nem elég az, ami már így is nyomja őket? – Nem akarok azzal a balfasszal foglalkozni. És őszinte leszek, azzal se, hogy mit csinált, kivel csinálta azt és hogyan? Csak élni akarom a saját nyomorúságos életemet, zenélni akarok, énekelni akarok és valakivé lenni úgy, hogy közben nem hátráltat benne senki. Nincs nekem szükségem egy olyan volt barátra, aki gyilkosságot követett el – vagy csak feltételezhetően azt követett el – vagy aki miatt én is megüthetem a bokámat. Szerintem még egy csapást már nem bírnék elviselni. Számos olyan mocsok van az életemben, amivel nekem is el kell még számolnom, és ami miatt biztos, hogy bőven lesznek még problémáim… a drogokkal már így is elég mélyen benne vagyok a szarban, nem akarok rátenni még egy lapáttal.
Odeya arcát fürkészve a szememet forgatva fújom ki a levegőt. – Nem hinném, hogy a közeljövőben koccannánk egymással, emiatt nem kell aggódnod – de soha ne mondd, hogy soha! A mai világban, de főleg az én világomban bármi megtörténhet. Láttam én már karón varjút. – Ne haragudj, de ha egy barátságot tönkre tud tenni egy nő, az soha nem is volt barátság… - dörgölöm meg a szememet a tenyerem élével, hogy elűzzem az eléjük be-bekúszó homályt és furcsa, zavaró foltokat. Szentül hiszem, hogy két barát, ha igazán szereti és tiszteli egymást, soha nem fogja kinézni- és, vagy elvenni a másik barátnőjét. Nem fog ácsorogni utána, nem fogja úgy gondolni a másik ellenében, hogy az a nő őt illeti. Sőt, nem gondolja többnek vagy jobbnak magát a másiknál, hiába van több pénze, jobb lehetőségei vagy kapcsolatai: ők egyek. Két egyenrangú fél tesz ki egy barátságot. Cameron ezer- és a létező összes ponton megbukott, mint barát.
Amitől mégis jobban tartok az az, hogy Odeya képtelen lesz arra, hogy a családjával beszéljen és belevonja őket abba, amibe ő akaratlanul – de valahol mégis a saját hibájából – belekeveredett. Én nem fogom tudni kihúzni a szarból, és bevallom nem is akarom, ha nekem csak károm származik belőle. Nem fogok tudni érdemben hozzájárulni ahhoz, hogy ezt úgy vészelje át, hogy neki ne essen bántódása, ne kerüljön ő is oda, ahova nem kellene. Nem vagyok rendőr, nincs hatalmam se a gyilkosok, se a törvény felett. Még ismertségem sincs ilyen körökben - hála az égnek! Ha én nem is, mert nyilván nem, hát a családja biztos hátszél lenne neki, és tudom jól, hogy a szülei hatalmával – ha élne vele – nem kellene attól tartania, hogy sárga zubbonyban fogja a rácsok mögül bámulni az életet, amíg az elmegy mellette.
Két ki tudja, hogy honnan érkező, ám annál intenzívebb pánik között van egy szusszanásnyi időm, amit arra áldozok, hogy a világ legzavartabb pillantását küldjem felé. Érdemben viszont ezután se tudok reagálni.
Az addig hideg, rideg és kemény, távolságtartó álarc mégis eltűnik, és bár az alkohol tesz sebezhetővé, annak köszönhetem, hogy láttatni engedem azt, ami legbelül vagyok...roncs. És miatta. Többek között.
Előtte térdelve, homlokommal a vállán képtelenség nem beszívni a haja, vagy a parfümének ismerős illatát. Mintha semmi nem változott volna azóta... még a ruha sem... velünk ellentétben. Megmosolyogtat, kellemes, jóleső érzéssel tölt el, ahogy ujjai a hajamba túrnak; régmúlt emlékeket idéz, igazi és valódi érzéseket, amiket aztán úgy rázok le magamról, mintha mit se számítanának már.
- Miattam... – suttogom a válla bőrére, majd lassan elhúzódok tőle; épp csak annyira, hogy lássam az arcát, az azon lecsordogáló könnyeket. Nem vagyok benne biztos, de normális, hogy nem érzek semmit? Míg az ő vonásai megtelnek érzelemmel és fájdalommal, az enyémek megkeményednek. Csak így tudom elviselni az ő fájdalmát és csak így tudok önmagam maradni. Kendőzetlenül, őszintén.
Nem tudok mit mondani. Mintha nem léteznének olyan szavak, melyek tökéletesen kifejeznék a véleményemet és az érzéseimet. Nem véletlenül nem próbálkozok, csak egy lélektelen mosollyal a szám szélén, leteszem magam a földre és hagyom, hogy csatlakozzon, majd hozzám simuljon. Két perc. Két kósza perc, ennyit hagyok neki, mielőtt megszólalnék:
- Ott már nincs számodra hely... – suttogom, kékjeimet le se véve a szemközti polcokról. – Menj haza, Odeya...

To Ricky

Asking forgiveness from someone is a complicated affair, a delicate balancing act between stiff-necked pride and tearful remorse, and unless you can truly open up to the other person, every apology sounds hollow and false.”

-Jól van, nyugodj már meg! Felfogtam és ne aggódj, meg se próbálok még egyszer hozzád érni - legalábbis ami a ma estét illeti. Én nem kezdemények semmit, innentől minden csak rajta áll. Akármennyire is vágyom utána, az érintésére, meg tudom állni. Csak, hát nehéz úgy, ha már hónapok óta nem érintett férfi. Pláne nem ő, akinek már egyetlen érintése is lázba hoz.  
-Ez még változhat - dörmögöm, alig hallhatóan. Ha egyáltalán van még esély arra, hogy egyszer újra egy pár legyünk, én mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy közelebb hozzam őket egymáshoz. Nem kell, hogy szeressék egymást, csak tudjanak békében meglenni egymás mellett. Hosszú időbe fog telni abban biztos vagyok, ahogy abban is, hogy sokat kell még letennem az asztalra ahhoz, hogy ő újra bízni tudjon bennem. De nem számít, rá megéri várni. Ha pedig végképp nem fog működni, akkor elengedem. Végtére is nekem nem számít más, csak az ő boldogsága. Akkor is, ha csak nélkülem lehet az.
-Nem is állt szándékomban - tény, hogy nem ez a legjobb tulajdonsága, de engem sose zavart. A hibái ellenére szerettem belé és azokkal együtt fogadtam el. Soha nem akartam őt megváltoztatni, mégis sokan azt mondják, hogy sikerült őt a jó irányba terelgetni. Pedig szerintem nem tettem semmi rendkívülit, magától döntött úgy, hogy változni akar.  
Egyet értek vele abban, hogy ami Cameron és közte volt, az messze nem nevezhető barátságnak. Mégis valamiért úgy érzem, hogy én tehetek arról, hogy eltávolodtak egymástól. Korábban is lehettek már nézeteltéréseik, főleg, hogy Cameron elléggé fellengzős tud lenni. Azt hiszi, hogy neki minden jár, mindent megtehet. Persze és most ezzel hova is jutott? Mindig is túl sokat gondolt magáról, azt hiszi a pénz majd mindent megold. Hányszor jött haza egy drága ajándékkal, csak mert előtte nap összevesztünk? Én persze hiába mondtam neki, hogy ez nem megoldás, nem hallgatott rám. Könnyű a könnyebb utat választani, ahelyett, hogy leülnénk megbeszélni a problémáinkat. Most már nem számít, már én sem akarok semmit megoldani. Belefáradtam az örökös harcba. Főleg egy olyan emberrel, akit sosem szerettem igazán. Miért kellene nekem még így is, ezek után is elviselnem őt? Ha meg is ússza a tettét, magára marad, aztán azt csinál a drága ajándékaival, amit akar.
A szüleimmel kapcsolatosan lesz mit átgondolnom, az biztos. Nem szívesen járulok eléjük egy ilyen súlyos dologgal kapcsolatban. Viszont abban igaza van, hogy ők nem hagynának cserben. Sosem tették. Akármekkora hibát is vétettem ők mindig mellettem álltak és biztos vagyok benne, hogy most is mindent megtennének, hogy a lányuk ne kerüljön a rácsok mögé.  
Az őszinteségi rohamom után, amit részben az alkoholnak is köszönhetek, egy árva szót sem szól. Talán mégsem kellett volna ennyire megnyílnom neki. Jobb lett volna, ha hallgatok, mert így csak még sebezhetőbbé váltam. De a szavaimat most nem akarja ellenem fordítani, mégis a hallgatása kínzóbb, mint eddig bármi. Nem vártam, hogy majd ettől minden rendbe jön köztünk, azt viszont igen, hogy majd mond valami reménykeltőt. Bármit, akármit, de ennél többet.
Letelepszek mellé és abban a két pillanatban még tudok hinni a csodákban. Még elhiszem, hogy minden rendbe jöhet, talán lehetünk ugyanazok egymás számára, mint egykor. Aztán megszólal és megadja a kegyelemdöfést. Itt már nincsenek csodák, itt már nem segíthet semmi. Vége van. A legrosszabb, hogy a kialakult helyzetért egyedül én vagyok a felelős.
-Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezem óvatosan, de már állok is fel és ha csak meg nem állít, elindulok az ajtó felé. Az nem számít, hogy én mit szeretnék, most az a fontos, hogy neki ne okozzak több fájdalmat. Ha tehetném én itt ülnék vele akár reggelig, vagy akár egy örökkévalóságig is. Csak az számítana, hogy vele lehetek.