- nem vagyok senki
- maximum, a lány a szomszédból, a vonatról, a metroról
- mindig beiratkozok valahová tanulni, de tök feleslegesen, mert sehol nem töltöttem egy évnél többet
- a szobáim mindig úgy néznek ki, mintha költözni készülnénk, egy apró dolog sincs a kötelező tárgyakon kívül benne, ami személyes lenne
- beszélgetek, szeretem az embereket, mégse engedek túl közel magamhoz senkit, mert felesleges
- több nyelven is beszélek, mivel évente más országban szállunk meg
- az egyetlen biztos pont az életemben a nővérem Nicole, aki miatt mindez van
- nem beszélek szülőkről, múltról
- nem gondolkodok a jövőn, csak a mának élek, mert felesleges
- nem tervezek, hisz abban sem vagyok biztos általában, hogy a másnapot ugyanott töltöm-e
- a zene a mindenem, játszani is szeretek, másokat hallgatni meg főleg, mégse érzem, hogy komolyabban kellene ezzel foglalkoznom
- ha játszom, akkor cellon
- fotózok, de rögeszmésen, hogy épp a kamerámmal, vagy a mobilommal, mindegy
- szeretek céltalanul bolyongani, és mindig pénzfeldobással döntök a kereszteződésekben
- szeretem a fiúkat
- volt már egyéjszakás kalandom egy pár, de csak az, viszont reggelre mindig úgy tűntem el, mintha ott se lettem volna
- a komolyzene nyugtató hatással van rám, míg másokat az őrületbe kerget
- ennek ellenére a Thousend Foot Crouch a minden
- van bakancslistám, vágyaim viszont nincsenek

Az autó ajtaja hangosan csapódik odakint. Sóhajtok, végig nézek a nappalin, majd lekapcsolom a tévét, és előszedem a dobozokat, pont mire a nővérem felér.
Sír, ahogy mindig. A falhoz vágja a kezébe akadó tányért, ahogy mindig. Egy utolsó rohadék, pedig vele akarta leélni az életét, hisz érezte… tudta, hogy ő az igazi, ahogy mindig. És én csak hallgatok, ahogy mindig.
Már tudom, hogy nekem négy dobozra van csupán szükségem ahhoz, hogy egy év emlékeit elpakoljam. Belegondolva, ez már haladás, lehet legközelebb már a másfél is meglesz.
Az első ilyen költözésem tizenkét évesen történt, akkor Nicole ujján még gyűrű is volt, de a végeredmény ugyanez. És mindig és mindig. Kezdem ténylegesen azt hinni, hogy a nővérem piszok szerencsétlen, ha a szerelemről van szó, de egy részem tudja, itt a pénzről van szó, meg arról, hogy Cromwell.
És akkor azt még nem is tudják, apánk már a Tesla bizniszbe is beszállt. Még várnak, hogy biztos nagy robbanás legyen. Az az egy kibaszott szerencsénk van különben, hogy Maxwell Cromwell magánélete mindig is tabu volt a média számára, erre pedig baromi nagy figyelmet fordított. Így tehát a nővéremmel ellentétben én képes vagyok állítani, hogy közöm nincs hozzá, sőt ha az érdek úgy kívánja még szidom is.
Egyébként nincs vele úgy gondunk, egyszerűen csak nem vágytunk kirakatéletre, vagyis Nikki nem vágyott, én meg világ életemben lehetetlennek tartottam, hogy távol legyek tőle. Tudom, nyálas meg minden, de ő egy szeretni való nő, ezért is vagyok olyan nagyon dühös minden egyes ilyen alkalom során.
- Most én jövök – fogom meg a dartstűt, ami mindig készenlétben áll a dohányzóasztalon, és odaállok a kellék elé, ami minden egyes otthonunk falára felkerül. Sose rendezkedünk be, sose agyalunk azon, mit szépítgessünk rajta, vagy, hogy tegyük otthonosabbá. Mert nem lesz… nincs nekünk otthonunk. Elhajítom, behunyt szemmel fohászkodva közben, s mikor kinyitom szemeim, diadalittas vigyorral bokszolok a levegőbe.
- Chhh… - abbahagyja a sírást, és egy halvány mosolyt is kicsikar magából. Igen, mi így választunk lakhelyet. Új életcélt meg minden. Míg Nikki meg nem találja újabb élete szerelmét, aki miatt tovább kell aztán állnunk.
Még én kaptam azt a bazi nagy térképet egy indiai barátnőmtől, aki a távolság és az egyre csökkenő kommunikáció miatt szép lassan elpárolgott mellőlem. Sok ilyenem van. Nehéz tartani a kapcsolatot a neten keresztül, eleinte még nem, amíg friss a költözés, de aztán csak jönnek a mizu van kérdések, és a sablon válaszok… majd már azok se.
Kivéve egy valakit. Rohanok fel a lépcsőn, majdnem fel is bukok izgalmamba, aztán szinte úgy vetődök a laptop elé:

Ráncolom a szemöldököm. Lelkesedni szokott. Soha nem láttam, soha nem skypoltunk, vagy beszéltünk telefonon, de… ő az egyetlen barátom, még ha még a tulajdon nevével se vagyok tisztában. Nem erre számítottam tőle. És nézem a monitort, percek telnek el, majd órák, de az állapot nem változik.