- Jól van, jól van Szörnyi, nyertél - nevetve teszem fel a kezeim, és hőkölök kissé hátra a padlón ülve. Nem, Marccal nem vitatkozunk. Ha csaltam, akkor csaltam nincs mese. Mindig ez van, ha elkezdünk játszani, ha nem nyer, akkor szavakkal éri el, hogy nyerjen, s ki vagyok én, hogy megfosszam a győzelemmámor érzetétől. Reggel óta vele vagyok, próbálom elterelni a figyelmét, de az óra mutatója vészesen közelít, akárhányszor csak felnézek. - Na te se lennél jó halál - motyogok halkan, ahogy be is lép a marcona ápolónő, és cseppet sem finoman közli az öt éves kisfiúval, hogy márpedig most felnyitják a fejét, és kiszedik a tumort, olyan orvosi zsargonokat használva, amiket még én is alig értek meg. - Komolyan? Komolyan így kell viselkedni egy öt évessel, hát nézzen már rá, reszket - persze, hogy kiakadok, még a hangom is megemelem, mert rossz szegény fiúra ránézni, aki az imént még diadalittasan csapott a levegőbe. Fél. - Figyelj cimbi, minden rendben lesz, jó? Most mész aludni egy nagyot, és mire felkelsz, már itt is leszek, hogy jól eltángáljalak, okés? - végig a kis lábát simizem, ahogy a lehető legnyugodtabb hangom varázsolom elő, holott nem vagyok annyira biztos. Egyszerűen senki nem biztos abban, hogy a kis Marc ki fog jönni abból a műtőből, a szülei ezért is írták alá a papírt, és mondtak le róla. Micsoda emberek élnek itt, könyörgöm? Csak miután végigtolják a folyosón, és befordulnak vele az egyik sarkon, hagyok utat engedni a könnyeimnek, hisz szeretem őt. Túl hamar szeretek meg embereket, és most olyan, mintha eddig is az életem szerves része lett volna, elönt az aggodalom. - Vidd fel ezt a tálcát a 234-be, jó? - Nici folyamatosan a hátamat simogatja, és óvatosan beszél. Számára már rég értelmet nyert, hiába van meg a végzettségem ápolónőként, csak besegíteni vagyok hajlandó, mint ma is. Folyamatosan nem bírnám ezt, nem tudnék érzelemmentes lenni, vagy épp könnyek nélkül végighallgatni egy szomorú sorsot. Nem ajándékozott meg kellően erős jellemmel az Isten.
- Szia, jó étvágyat... - lépek be, a tálca tartalmát fixírozva, mert az minden, csak nem épp laktató. Ezek a kórházi kaják alapból nem Michlen csillagosak, de ha még valakit különleges diétára is fognak, annak aztán tényleg őszinte részvétem. A könnyeim időközben eltüntettem, csak a szemem árulkodik arról, hogy nem is olyan rég eltört a mécses. És csak most nézek rá a bent lévőre, majd egyből egy kedves mosolyt is megeresztek, ahogy leteszem az ágya mellett lévő asztalra a tálcát. - Vizet, vagy teát szeretnél inkább? - tudakolom meg, bár nincs benne a feladatkörbe, sőt Moira azt mondta nekem, mikor kérdeztem, hogy azt isznak, amit kapnak. Persze, értem én, hogy sok a túlóra, de mégsem kellene olyan gorombán viselkedni a betegekkel. - Ha tea kell, akkor hozok neked a nővériből, sokkal finomabb, mint amit a konyháról hoznak - ezt akár írásba is adom, majd játékosan kacsintok egyet, némán kérve meg rá, ez maradjon a mi titkunk. Annyira rossz lenne? Azt a látszatot kelteni a beteggel, hogy ő vendég itt, és nem fogoly?
Hogy mit utálok a legjobban a kórházakban? Szerintem sokan egyetértenek velem, ha azt mondom, hogy a szagokat. Nem csak a fertőtlenítő és a gyógyszer, de úgy a halál szaga is körbelengi a legtöbb osztályt, de úgy alapjaiban véve az egész épületet… na jó ez persze csak képletesen értendő, sokkal inkább az ehhez hasonlatos érzések kerítik hatalmába az embert. Az elmúlás, a vége valaminek… halálos betegségek, és különböző képek elegyednek a fejünkben arról, hogy milyen az utolsó óráit élő ember a halálos ágyán. Könnyen meglehet, hogy aki egyszer ide bejön, talán soha többet nem távozik. Sokan tehetik fel a kérdést, hogy milyen lehet így megérkezni eme ódon falak közé? Tudatukban vannak egyáltalán azzal, hogy nem mennek többet haza? Hogy milyen? Hát megmondom. Rémisztő. Magányos… távoli, de mégis közeli, hihetetlen és elképzelhetetlen, mégis valóságos. Mert azt hiszem, hogy ezek a falak és az itt élők tették számomra világossá azt, hogy milyen mulandóak, milyen végtelenül kiszolgáltatottak vagyunk mi emberek. Talán nem állok még elég közel ahhoz, hogy rettegnem kelljen attól, hogy talán hamarosan én is egyike leszek azoknak, akik a hullaházba kerülnek, lábujjukra kötözött kis madzaggal, azon egy egyszerű fél cédulával a nevemmel. De megmondani nem tudnám, hogy annak idején, mikor az orvosit végeztem, még az egyetemi évek alatt egy-egy kirendelt munka során mint gyakornok, hányszor volt szerencsém találkozni haldokló betegekkel. Teljesen mindegy, hogy betegség vagy baleset okozta a véget, de én akkor is láttam. És erre visszagondolva talán jobb szeretném, ha azok akiket szeretek, ebből nem vennék ki a részüket. Mondjuk az nekem már tök totál mindegy lesz, hogy itt lesznek vagy sem, nekem már nem fog számítani. Azt hiszem ezen fenntartásaim miatt is volt olyan nehéz leimádkoznia rólam a dokinak az utcai ruháimat… mert ugyebár én aztán nem fogom felvenni azt a nevetséges hacukát, amit a nővérek a kezembe nyomtak. És ezért se tettem eleget a parancsolataiknak. Én aztán nem akarom egy haldokló, ágyhoz kötött beteg nyomorult látszatát kelteni még akkor se, ha ebbe belebolondulnak, vagy ellene megyek a szabályoknak. És különben is, miért venném fel? Arról volt szó, hogy csak egy napot kell bent lennem, amíg megcsinálják az összes vizsgálatot és meglesz azok eredménye. Ehhez mérten már a második napomat töltöm itt malmozva, lógatva a pöcsömet, mert csakugyan nem tudok mit kezdeni magammal. És természetesen mi volt akkor, mikor ezt kikértem magamnak? Megpaskolta még Tao is a fejem, hogy legyek jófiú, maradjak nyugton a seggemen míg a doki azt nem mondja, hogy mehetek. Már csak egy kérdésem van… mikor mondja azt, hogy mehetek? - Szép napot… hogy vagyunk ma, Mr.? Jól vagyunk? - Én nem tudom, hogy maga hogy van, de én nem vagyok jól!… csak egy költői kérdést tennék fel a sokból – ülök fel törökülésben, megigazgatva fekete melegítőnadrágomat térd-és ágyéktájékon, hogy ne szorítson és gyűrődjön annyira – négy órája várok az orvosra, hogy mondjon valami érdemlegeset. Akkor azt mondta, hogy egy óra és jön. Hány egy órának kell még eltelnie, hogy tényleg jöjjön? - Nem tudok a kérdésre választ adni. A doktor úr nagyon el van havazva, most éppen egy sebészeti beavatkozása van, szóval… - Ühümm… jól van, én csak kérdeztem, jelezve, hogy még mindig nincsenek nálam a papírjaim. Nem lehetne, hogy hazamegyek, és majd értesítenek? - Nem lenne szerencsés. - Mi nem lenne szerencsés? - Sajnálom, nem tehetek semmit. Amint szabad lesz a doktor úr, amint lesz ideje, jönni fog. Hívjak esetleg másikat? Hátha tud már pontosabbat mondani. - Nekem mindegy, hogy mit csinál, de már a tököm tele van ezzel a céltalan ücsörgéssel. Dolgom lenne. - Várjon itt, nemsokára érkezem – persze. Nemsokára. Pont annyira nemsokára, mint a doki. Erre a nyakamat merném tenni. Nem sűrűn teszik tönkre magukat itt azzal, hogy kapkodnak. Mintha nem kórház lenne, hanem a nyugdíjasok klubja. Mindent csak nyugisan, öregesen, nem számít, ha másnak dolga lenne. Mihelyst nyílik az ajtó, már nyújtom is a nyakamat, hogy lássam az érkezőt, ki azzal a lendülettel rombolja le pillanatnyi lelkesedésemet. - Már azt hittem, hogy felgyorsulnak végre a komótos események – jegyzem meg az orrom alatt pöfögve, pillantásomat kíváncsian futtatva végig az ismeretlen lányon. - Jó étvágyat? Hát… nem tudom mennyire egyem jó étvággyal, ha láthatóan elég gyászos vagy borzasztó az a valami, ha kisírt szemmel hozod… az mi az? – leheletnyit megemelkedek, hogy rálássak a tányér tartalmára. Na vajon mi lehet? Minden olyan, ami egy vesebetegnek ehető, de amitől még egy madárka is éhen hal. Mind ezt egy hetvenhárom kilós embernek. Legalábbis három napja még annyi voltam. Ma már mínusz kettő. És nem szándékosan van éhségsztrájk! Engem éheztetnek! - Aztán én vigyem el a balhét is mi? Jó nekem a víz is – de azért természetesen eljátszok a gondolattal, hogy talán egy cukrosabb valami – nem igazán ehetnék cukrot – tökéletes lesz ahhoz, hogy kiakasszon bizonyos értékeket nálam és máris robbanjon mellettem egy egész orvosi gárda. - Tudod mit? Jól cukrozd meg azt a teát!
Ha nem lenne elég a kis Marc elég nagy műtétje, alig tudok pár szót váltani a nővéremmel, máris hívják. Esdeklőn néz rám, mire azonnal lesápadok és sűrű fejrázások közepette nézek rá, szinte pánikolva. - Felejtsd el, nem megyek le. Pont elég kifodult végtagot láttam a múltkor, meg azt a nyílt koponyát.... még most is dolgozom fel - meg is ragadom a tálcát, hogy két sarokkal arrébb rendbe szedjem magam, mert mégse mehetek úgy be egy szobába, mintha halálhírt akarnék közölni, csak roppant empatikus módon. Összevont szemöldökkel nézek ki az ablakon, mikor látom a harmadik vad villogást is. A kórház udvarában már nem szirénáznak az autók, az itt fekvőknek ígyis épp elég bajuk van, nem kellene még azon is aggódniuk, hogy vajon ismerőst, rokont hoztak-e. Ez a baleset viszont csúnya lehetett, már a nővérek vergubálásából, és az ide oda szaladgálásból gondolva. - Lin, melyik műtőbe vitték Marcot? - csak fél vállról kapom a kérdést, miközben én is megyek a dolgomat végezni. - A hatosba - azzal az orvos húz is egy vonalat, gondolom ezzel csökkentve a szabad műtők számát, és idegesen morogva siet el mellőlem. Még csak alkalmam sincs megkérdezni, mi történt.
- Sajnálom, hogy csalódást okoztam, de... ne is nagyon számíts mostanában semmire. Most jött be három mentő egy balesetről, elég durvának tűnik, konkrétan én maradtam itt - halkan, kissé talán szégyenlősen is ejtem ki a szavakat, mert nem vagyok büszke, de ha nem bírom? A sürgősségi közelébe egyedül a kávé miatt járok. - Jajj bocsánat, ez nem... nem az étel miatt van, bár tény és való, ha nekem kellene ezt ennem valószínűleg ugyanígy sírnék.... mármint izé... - kerekedik el a szemem, mert ebből most hogy húzzam ki magam, és mikor tanulom már meg időben befogni a lepénylesőmet? - Az egyik műtőben most nyitják fel egy ötéves kisfiú koponyáját, hogy kiszedjenek egy tumort, nincs sok esély arra, hogy sikerülni fog. Nagyon megszerettem a kis srácot - inkább úgy döntök, hogy megmondom az igazat, bár az is benne van a szabályzatban, hogy ilyen infókat nem osztunk meg. Na, mindegy, maximum nem kell többet jönnöm segíteni. - Hát nem is tudom.... szabad neked? Óóóó ácsi... neked nem szabad - jut eszembe ő ki, és elég szúrós tekintettel nézek rá, amiért megpróbált átverni. Csak hát az én szúrós tekintetem az ég adta világon senkit nem hat meg, Nicole is csak nevetni szokott, mikor csúnyán nézek. - Mármint értem én, előbb akarsz szabadulni, de megér neked annyi szenvedést, és képes lennél hagyni, hogy valaki más meg meghaljon, csak mert neked sürgős a dolgod? Tényleg annyira halaszthatatlanok azok a papírok? - szomorúan kérdezem meg, mert bár tudom, hogy sok emberben nincs annyi empátia mások iránt, mint bennem, de mégis újra és újra reménykedek benne. És úgy döntök - meg az órám se jelez, hogy valahová sürgősen mennem kellene -, a padlóra ülve várom meg, míg eszik valamennyit.
Szemöldököm a hajam tövébe költözik, mire a lány végére ér a mondandójának. Manapság akárhányszor beteszem ide a lábamat, kész őrültek háza vár, melynek eredményében a pár perces megbeszélés, egyeztetés rendszerint hosszú órákban végződik. Eleinte csak apróságokkal voltak elfoglalva a dokik, – legalábbis a tavaszi kezelésem kezdetekor - lábujjvarrás, köröm leszedés… szétvágott ujjak „összehegesztése”, kutya harapás kitisztítása és kötözése. Teljesen alap, mindennapos kis balesetek. Most bezzeg az utóbbi egy-néhány hónapban ahogy bejött az esős, havas, csúszós idő, mást se látni mint tömegkarambolok, komolyan baleseteseket. De volt olyan közvetlenül karácsony előtt – mert persze akkor is itt tartózkodtam és tőlem csábították ki a dokimat - akinek a kezében robbant fel a sütőből kiszedett pulyka. És akkor még nem beszéltünk arról, aki a lábfejébe lőtte a rajzszöget. A nagyeszű. A magamfajták meg dögöljenek meg, természetesen. - Már megint? - szakad fel végül belőlem - amint betör a hideg és a fagy, az utak totális káosszá változnak, pedig csak szépen kocsikázni kell, ahogy mindig – jegyzem meg prüszkölve. Érdekes, nekem soha nem volt balesetem még csúszós, lefagyott úton vagy rossz látási körülmények között se. Most akkor pro vagyok, vagy szimplán nagyon vigyáz rám az őrangyalom? De legalább tudom, hogy az utakon bárki életét megmenthetem, mert előképzett vagyok benne. Annak idején mikor az orvosit végeztem, pont benne volt egy vizsgafeladatban, miként és milyen eljárással kell a balesetezőket ellátni, amennyiben… és itt lehetőségek, esetek kismilliója volt felsorolva, amihez a legtökéletesebb, legrészletesebben kifejtett válaszokat várták. Szerintem holtomból felkelve is képes lennék még ma is ellátni őket úgy, hogy kibírják a műtőig. A nem túl bőséges, fél markomban is tökéletesen elférő kis estebédemre való megjegyzésre nem reagálok, helyette leszegett fejjel kezdem el birizgálni a tréningem egy kissé bojtosabb szakaszát a combomon, mígnem kifejti, hogy mi is a szipogás valódi tárgya. Szívem szerint már feltettem volna a kérdést, hogy leszidták? Esetleg megdorgálták valami miatt? De félek, pont a hallottak miatt fogják megcibálni a fülét. - Az, hogy aggódunk valakiért, érthető. Mint ahogy az is, hogy sajnáljuk őket, valamint nem értjük, miért is kell szegényeknek ilyen fiatalon, ennyire tisztán szenvedniük – mert egy egész félévet töltöttem el annak idején gyakornokként a gyerekosztályon. Rákos és egyéb megbetegedéssel küzdő kis porontyokkal, akiknek fogalmuk se volt arról, hogy mi történik velük, miért van annyi nyavalyás kábel rájuk kötve, miért hullik ki az a selymes kis hajuk. Pont ugyan így megviselt engem is és szégyenszemre voltak napok, mikor még nála is rosszabb állapotban ballagtam be a következő beteghez, amolyan „hagyjanak már békén engem!” kifejezéssel a képemen. Férfi létemre úgy bőgtem minden nap végeztével, mint egy óvodás. - Nekem azt mondták, azt tanították, hogy ne ápoljak túl szoros kapcsolatot velük. Ne ragaszkodjak hozzájuk, és ne töltsek feleslegesen időt bent náluk puszta sajnálatból. Nem kötődhetünk hozzájuk, mert innen nem biztos, hogy mindenki élve fog kikerülni… – és ugyan ez mondható el rólam is. Talán következőnek mikor itt megpihenek, már nem ébredek fel többet. Csak ezután próbálom meg őt felbujtani, és kísérlek meg kisördög lenni a vállán, aki aztán csúfos kudarcot vall. Marad helyette az orrlógatás. Nademármostmiért?! - Tessék?! – horkantok aztán elégedetlenül, mi több, haragosan – miért is kívánnám én bárki halálát úgy, hogy én magam is a kapujában vagyok, hm?! Nem mellesleg, jobb esetben én is bent izzadnék ma a legtöbb sebésszel, szóval az alaptalan vádaskodásból köszönöm cicukám, de nem kérek… - becézgetem kicsit flegmán, de való igaz, ha valamivel, hát ezzel a gyanúsítgatással képesek tönkre vágni két pillanat alatt. Minimum pedig kikergetni a világból. A végén meg se várom, hogy kiadják a leleteimet, már megyek is haza. - Amúgy meg igen, sokat számít az a papír, mert kismillió dolgom lenne, ami nem tűr halasztást, de képtelenek arra, hogy közöljék, mi a franc történik jelen állás szerint, mikor elviekben már kész vannak az eredmények. Miért tartják vissza? Már a második napomat töltöm bent gyakorlatilag anélkül, hogy tudnám az okokat, csak váratnak. „Nemsokára” „hamarosan”… „várjon még egy kicsit”… meddig? Karácsonyig? Az már elmúlt… – húzom ki a hátamat. És való igaz, ezen már nem fog segíteni senki. Azt az egy napot, amit le kellett volna igáznom bent a stúdióban, majd bemenni az öcsém iskolájába elintézni néhány dolgot, azt már leshetem. Helyette megint Hwant kellett elküldenem, akinek manapság kisebb dolga is nagyobb annál, mint, hogy a mi ügyeinkkel legyen elfoglalva. Mind ezt miért? Hogy megvárjak egy labor eredményt, amit megtehettem volna otthon is. Nevetséges.
- Hát én nem tudom. Van jogsim, de ezerszer inkább ülök taxiba, vagy tömegközlekedek, pedig India után azt hittem, mindent láttam, mármint ami a közlekedést illeti. És az a legborzasztóbb, hogy te hiába vagy okos, talpraesett és tartod be a szabályokat, ha egy idióta jön veled szembe... - rázom meg a fejem, miközben kifejtem a véleményem az autósok zömétől. Persze nem általánosítok teljesen, tudom, hogy a seggfejekből kevesebb van, mint mondjuk a normális emberekből, na meg a nők, akik sminktükörnek használják a visszapillantót... - Lemondtak róla a szülei... aláírtak egy papírt, ami szerint nem tartanak igényt a gyermekükre, mert az "nem egészséges", emberek az ilyenek? - osztok meg vele még egy információt, amit talán nem kellene, természetesen nőként, aki előtt ott a lehetőség, hogy majd anya legyen, ezen teljes mértékben felháborodva. Az egy gyerek, nem egy ócska rongy, amit szálhibával vettek meg, és így landolhat is a kukába.... miközben mások meg bármit megtesznek azért, hogy akár egy Marcjuk legyen. - Ápoló vagy? Nem néztem volna ki belőled - kicsit elkerekednek a szemeim, mert tény, nem ez az első foglalkozás, ami beugrana róla, sokkal inkább szupersztár alkat, vagy minimum modell. Az a fajta, akinem posztereivel tinilányok ezrének falai vannak tele. Jó, persze ezt hangosan nem mondom, még a végén félreértené a helyzetet, vagy valaki más, aki erre kószál. - Egyébként ezt nekem is mondták. Bemutattam nekik, én nem tudom azt csinálni... talán ezért vagyok csak besegítő, mikor úgy adódik. Valójában a nővérem dolgozik itt, Nicole, ő szokott jönni hozzád - nem tudom, mennyit beszélgethetett vele, mert hát ő nem olyan mint én. Példának okáért tiszteletben tartja mások dühét, és tudja, mikor kell elhagyni a helyet. Na, én nem. - Kérlek ne haragudj, mármint nem hiszem azt, és meg is értem, hogy neked sem első és mindent elsöprő dolgod az, hogy itt ülj és várj a csodára... Jól vagy? Mérjek vérnyomást? - pattanok fel, hisz ezt szerettem volna a legkevésbé, felhúzni őt, így ha kell már rohanok is a mérőért, mielőtt baja lesz itt nekem. - Mert lehet nem egyértelműek, vagy gyakornokokra bízták a labor teszteket, és elcseszték, nagyon sok oka lehet, de hidd el nekem, semmi esetre se tartanak téged direkt itt, csak hogy elcsesszék a napod, vagy a heted - a másik verziót inkább szóba se hozom, mert mi van, ha találtak valamit, ami újabb vizsgálatokat igényel? Nála nem menne ez csodaszámba sajnos. - De figyu, ajánlok valamit. Te elfelejted, hogy megsértettelek, mert tényleg nem akartalak, én cserébe meghívlak a lenti büfében bármire is - küldök felé egy szikrázó mosolyt, csak hogy leheletnyit jobb kedve legyen általam. - Van személyzetis kártyám - mutatom is meg neki a kórházi dolgozók Szent Grálját.
- Aki Koreában tanul vezetni, azt mondják minden rally versenyzőt leköröz. Olyanok, mint Ausztriában a zebráknál… nálunk odahaza mindenki bátran él a volán mögött, nem egyszerű a vezetési módjuk, ráadásul vakmerőek is… Ausztriában meg pillanatok állnak csak rendelkezésedre, hogy átérj az úttest túloldalára, másként átmennek rajtad. Ők mégis lelépnek a járdáról már akkor, mikor visít a berendezés melletted – fújtatok elégedetlenül. Tény és való, hogy számtalan veszélyes sofőrrel volt már szerencsém találkozni otthon, de azért az se kutya, ami tőlünk nyugatabbra van. Mert az élet erre se egyszerű és én mondom, ránk ott kint a Koreai szigeten csak az őrült északiak azok akik igazi veszélyt jelentenek – bár a japánokkal se egyszerűbb a politikai viszony most – addig Európában és Amerikában mi van? Már-már világvége hangulat. - A világ, de főleg az emberek kegyetlenek. Ha valami nem tökéletes, ha valami nem szép és nem jó, nem olyan amit ők elvárnának bár lehet, hogy ők maguk teremtették azt a valamit vagy valakit, akkor már annyi volt. Nincs náluk létjogosultsága. Ha megnyugtat, bár nem vagyok kisgyerek, rólam is lemondtak a szüleim. Mióta itt vagyok Amerikában, és annak már több mint egy éve, egyszer se látogattak meg sőt mi több, apám ő maga küldött ide mondván majd megtanulom értékelni az életemet segítség nélkül, önerőből – kelletlen, már-már szarkasztikus vigyor jelenik meg a szám szélében, ezzel fejezve ki minden létező nemtetszésemet a szülőket illető véleményemről. Igaz ami igaz, én már nem vagyok gyerek és ennyi idős fejjel már képes vagyok magam döntéseket hozni. De azért csak számít az ember a családjára nem? Szüleire… ezzel szemben mi van? A barátaim és a nagybátyám az, akik mellettem állnak, valamint az ő jövendőbelije. Kell ennél gázabb szitu? - Nem. Nem vagyok ápoló – ingatom a fejem, miután sikerül kicsit eligazgatnom magam körül az amúgy nem használatos takarót és a hátamat, derekamat melegítő párnát - … egy éve fejeztem be az orvosit, terveim szerint traumatológus vagy sebész lettem volna. De láss csodát, szülői befolyás végül nem fogott rajtam és mentem tovább a magam útján. Viszont rengeteg dolog ragadt rám, sok mindent tudok még most is. És pont ennyire érzek együtt emberekkel, de értettem meg, hogy mit szabad csinálnunk itt dolgozóként és mit nem. Én néhány beteg elvesztésébe bár nem néznéd ki belőlem, de majd bele pusztultam… aztán ahogy nyilvánvalóbbá vált a betegségem, elkezdett szépen lassan összefonódni a kettő. Szóval hagytam a fenébe a dolgot és csináltam amihez igazán húzott a szívem – mert bármennyire is jó ésszel, tehetséggel csináltam végig az egyetemet, mégis a tánc az, ami engem éltet, nem pedig az orvoslás. Aztán ki tudja, talán ha ezt túlélem, változni fognak a nézeteim. - Akkor ne csináld, ha másként nem megy. Tönkre fogod tenni itt magad. Foglalkozz inkább magaddal vagy olyan dolgokkal amiben tényleg örömödet leled. Ahol anélkül alakíthatsz ki akárkivel is kapcsolatot, hogy azt megbánnád, vagy napokig, hetekig lógatnád az orrod – jegyzem meg elég kegyetlenül – az élet nem játék. Nem csak az ittlévőké, de a sajátodé se. Ne csinálj olyat, ami károsít téged, még ha ott van mellette a gondolat, hogy ezzel jót cselekszel – és ezt nem kegyetlenségből, vagy szívtelenségből mondom. Tapasztalat. - Jól vagyok, nem kell megmérni semmit, már megcsinálták amit kellett. Attól, hogy valaki neki áll presztrálni, nem leszek jobban, vagy nem szabadulok ki innen hamarabb. Gyakornokokra viszont egészen biztos nem bízták. Sajnos elég speciális az esetem ahhoz, hogy tanítványok, kezdők foglalkozzanak velem – persze nincs kizárva, hogy ők is benne vannak az orvosi gárdában, de koránt sem ő rájuk fognak hagyni ilyen eseteket, hogy megítéljék mi történik vagy mi nem történik velem. - Ohh, és ezzel mit érünk el? Jobb kaja? Talán bőségesebb kaja? Finomabb kávé? Friss gyümölcs? – ugráltatom meg vigyorogva a szemöldökömet, miközben eltolom magam a félfekvésbe állított ágy párnájától - de igazából bármit csinálnék most mint, hogy itt ücsörögjek. Ez a halálom, komolyan... teljesen elgémberedtem.
Kezdőlap
