Nem nevezné véletlennek azt, hogy folyton egymásba botlanak, hiszen mindig a szándék vezérelte őket. A házkeresés, Matteo keresése, a jótékonysági est majd a vacsora és végül a mai nap. Minden egyes alkalommal volt ok, még hozzá olyan, melyet nem lehetne semmiféleképpen sem véletlennek titulálni. Azonban azt látniuk illene, hogy ezek a találkozók újra és újra egyre közelebb nyomták őket egymáshoz, ami ellen tulajdonképpen egyikük sem tett. Patrizia azonban nem képes olyan erős kinyilatkoztatást tenni, mint amilyet néhány napja kapott. Nem azért, mert nem érezné azt a vonzalmat és azt a vágyat, melyet a másik, hanem azért, ami történt. A nőnek muszáj egy bizonyos falat emelnie, egy bizonyos közeg ellen. Nem Fabrizzioval szemben hozta meg ezt a döntést magában, hiszen már Tiziano mellett sem szívesen volt annak a bizonyos közegnek a tagja. Kerülte, egészen addig, míg lehetett. Míg ez a férfi nem kérdezett rá, hogy ott lesz-e. Ott volt, nem sokat, de teljesen és talán még képes is lett volna jól érezni magát, ha nem jönnek közbe bizonyos események. Eszébe jutott azonban, hogy ha nem megy el, akkor nem érintették volna annyira rosszul a hírek Tizianot illetően. Nem érezné azt, hogyha valahol megjelenik egy, de akár több szem is vizslatja, hogy milyen állapotban van. Jól van. Nem tört meg annyira, mint ilyen helyzetben kellene, de azért vissza sem engedi a férfit, hiába is könyörög és próbálkozik. Szemével követi a másikat, míg az a papírokat olvassa. Most először megengedi magának azt, hogy jobban felmérje minden egyes porcikáját, járását, mozdulatait, arcát és úgy egészében mindent, amit lát, mintha csak emlékezetébe akarná vésni az alakját. Érdeklődve vezeti tekintetét a másik szemeibe, mikor az beszélni kezd és meg sem lepődik azon, hogy ez a férfi mindenről tud a nejével történt incidenst illetően. Közbe vágna, hogy megállítsa, mert tényleg semmi szükség nincs arra, hogy ő magyarázkodjon, hiszen nem vele kapott hajba. De mivel Fabrizzio kéri, hogy ne kezdjen bele, csak végig hallgatja őt, s akkor szólal meg, mikor már biztos abban, hogy nincs több szava a témát illetően. – Én is elnézést kérek – bár nem a férfitól kell azt kérnie, tisztában van ezzel. – De volt egy bizonyos pont, ahol már nem bírtam szó nélkül azt, amit rendez a felesége – és visszaszólt és kikért magának sok mindent, főleg a modort, amit kapott, mert úgy érezte, hogy nem szolgált rá. – Viszont azt gondolom, hogy ez nem csak Önön múlt - ezt muszáj közölnie, mert az egészben nem csak egy ember vagy annak tettei vannak, hanem az övé is, sőt Tiziano és Viviana is benne van jócskán. Szeretné azt mondani a másiknak, hogy nem kellett volna, hogy utána menjen a teraszra, de az sem kellett volna, hogy ő pedig idehívja. Nem mondhatja azt, hogy haragszik azért, ami történt, mert egyáltalán nincs így, egyébként is álszentség lenne, hiszen nem lökte el abban a pillanatban, hanem átadta magát neki. – Azért haragszom, mert itt hagyott - néz a másikra és szavai őszinték. - Úgy rohant el, mint egy tudatlan kisfiú, aki nem képes szembenézni annak a következményével, amit tett – pedig egyáltalán nem olyan embernek gondolja, aki elfutna a dolgok elől. – Ráadásul abban az állapotomban még meg kellett küzdenem Tizianoval, ami higgye el, eléggé kellemetlen és nehéz volt – és azóta mindennap ezt kell tennie, ami kezd kissé átmenni olyasmivé, amit nem biztos, hogy még sokáig képes lesz kezelni. Érdekes, hogy a Pellegrini fiú hirtelen mennyi energiát tud belé ölni, szinte többet, mint amíg volt valami közük egymáshoz.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Nem Vivianától, hanem Patrizia új főnökétől értesült a helyzetről, ami az irodájukban zajlott, és ezt követően nem rohant azonnal a feleségéhez, hogy számon kérje őt azért, ami történt. Fabrizzio nem ilyen ember, sőt, megérti a frusztrációját a helyzet és a változások végett, inkább csak kérdések keletkeztek benne, amiket nem volt lehetősége feltenni. Őszintén nem érti, miért rohant így ki Viviana, mert nem sok köze lehetett a házhoz, hacsak nem akarja ilyen gyorsan odatenni azt a pontot a mondatuk végére. Viszont huszonöt év után Fabrizzio szeretné, ha képes lenne beszélni vele bármiről, ezt mégsem kapja meg, ő pedig nem rohan olyasmi után, aminek nem látja értelmét. Mert ilyen formában az otthoni dolgainak nincsen sok. - Azt tette, amire szüksége volt. Viviana átlépett elég határt hozzá, így Önnek nincs miért elnézést kérnie. - Patrizia nem hozta sem őt, sem a feleségét kellemetlen helyzetbe, ellentétben Vivianával, aki jelenetet rendezett nyilvános helyen, némileg kiteregetve az otthoni szennyest, még ha nem is vádolta meg semmi hasonlóval a másikat. Nem kell sok agysejt ahhoz, hogy a felesége viselkedéséből következtetni lehessen, mi folyik köztük, ráadásul az irodában már azelőtt is furcsán néztek a férfire, valószínűleg a virágok miatt. Az arca egészen megváltozik a másik szóhasználatától, de ő maga nem figyel a gesztusra annyira, hogy tudja, hogyan rendeződnek át a vonásai; valahol meglepett, mert benne nem így él a helyzet, és ha valamiért, Fabrizzio azt hitte, a kéretlen csók miatt haragudhat rá a nő. Egy kicsit közelebb húzódik hozzá, amikor a szavai végére ér, éppen csak annyira, hogy ne érjen a másikhoz, de ő így is érzi, ahogy a forróság a két test közül próbál magának utat találni. - Patrizia, maga kért meg, hogy menjek el. Kétszer is. - Nem esik nehezére végig a nő szemeit figyelni, miközben kimondja a szavakat, sőt, keresgél a tekintetében valamit, ami megmagyarázná még a másik előtt, mi rejtőzik a szavai mögött valójában. Ehhez kicsit lejjebb kell hajtani a fejét, amit némileg oldalra is dönt, de csak egy kicsit. - Tudja... - Sóhajtja finoman, alig észrevehetően, és ez nem eszköz számára, mert nincs olyan hatással a másikra ez, mint őrá Patriziától. - Mindig olyannak ismertek, aki képes magát kontrollálni. Maga mellett viszont néha képtelenségnek érzem. Ha akkor nem megyek el, nem egy csókkal végződik az este. - Persze bármilyen más esetben akár így is alakulhatott volna, de Tiziano, történt volna bármi, megszakította volna, akkor pedig Fabrizzio biztosan nem áll jót magáért. - Miért járt itt? - És mivel nincsen döbbenet sem az arcán, sem a szavaiban ennek kapcsán, Patrizia megértheti hamar, hogy vagy látta őt, vagy máshonnan tud Tiziano látogatásáról. Fabrizzio fejében felütött már egyébként, hogy megbocsájtásért jött, amit lehet, Patrizia el is fogadott, ami ha tényleg így van, elég csalódott lenne miatta. Viszont megkönnyítené mindkettejük dolgát, főleg most, hogy nem képes levenni a szemeit a nőről.
Nem szeretne több szót ejteni Mrs Delucáról, mert igazándiból így is több időt szántak rá, mint kellett volna. Már a ház nézések előtt is megvolt róla a véleménye, de ezután a találkozó után, sokkal rosszabb lett, s most legalább már van mire alapoznia. A közeledés meglepi, vissza is tartja egy pillanatra a lélegzetét, hogy ne csapja meg hirtelen a másik illata, de ezt nem tudja a végtelenségig kivédeni. Muszáj egy aprót lépésnyit távolodnia, hogy a józan esze még néhány másodperc erejéig kitartson. – És mit csinált? Megcsókolt – talán még toppant is egyet, mint egy dacos kislány. Persze, hogy azt kérte, hogy menjen el, pontosan azért, mert nem szerette volna, ha nagyobb űr keletkezik, ha valami olyasmit tesznek előtte, ami végett órákon, napokon át rághatja magát. – Nem azt kértem, hogy csókoljon meg, aztán hagyjon itt pamlagon - rázza meg a fejét, miközben kiereszt ő is egy sóhajt, ami most egyáltalán nem azt a célt szolgálja, hogy a másik kedélyét borzolja. Sőt. - Nem tudhatja, hogyan végződött volna az este, hiszen anélkül lezárta, hogy bármi esélyem is lett volna reagálni – Ő sem tudja, hogy mi lett volna, ha. Igazándiból ezen kár is már agyalniuk, mert visszafordítani egyébként sem tudnák a dolgokat. S, ami azt illeti. A férfi legjobb döntése volt elmenni, hiszen Tiziano érkeztével, ki tudja, hogy mi alakult volna ki. – Úgy gondolta, hogy egy bájos mosoly és néhány kedves szó elegendő lesz ahhoz, hogy szemet hunyjak afelett, hogy megalázott – nem kérdez rá, hogy honnan tudja, mert ez nem annyira fontos. – Végig hallgattam, végig néztem, ahogy kiakad, mikor meglátja a vacsora maradékot és miután még a borra is megjegyzést tett, megkértem, hogy távozzon – nem egy hatalmas történet, nem is emlékszik igazán a részletekre, mert nem volt olyan állapotban, hogy a Pellegrini örökössel tudjon foglalkozni. Hiszen a fejében egy másik férfi járt, aki azóta is birtokolja a gondolatait. – Fabrizzio – fordul a másik felé egész testével, s fejét kissé megemelve néz fel a férfira. – Bármennyire is akarjuk, maga is tudja, hogy ez így nem lehetséges. Többször kitért arra, hogy mennyire különbözik a világunk. Nekem Matteo érdekeit is néznem kell, nem akarom, hogy sérüljön és így is fog, mert túlságosan közel engedtem önt hozzá. Nem tudom, hogy mi ez, mi lehetne, de jobb, ha csírájában elfojtjuk – nem magát félti, hanem a kisfiút. Hiába látta azt, hogy ez a férfi mennyire képes közel lenni hozzá és szót érteni vele, felfogta, hogy nem tartoznak egy helyre. Patrizia pedig jelenleg nem is kíván abba a közegbe kerülni, amelynek egy tagja csúfosan bánt el vele.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Ahogy Patrizia toppant egyet a szavai mentén, az arca megmerevedik, mert azt a reakciót váltaná ki belőle a gesztus, hogy mosolyogjon. Tudja - most már -, hogy a nő dühös rá, amiért elment a csókot követően, ezért nincs itt helye ilyesminek, ő sem akarja, hogy emiatt még több düh szabaduljon fel a nőben. Jobb, ha a helyzetüket tisztázzák, a lehető legbarátibb viszonnyal, ami még köztük lehet, mégis bájosnak gondolja, amiért a másik így fejezi ki a hiányt azután, amit tett. Fabrizzio is pontosan ezt érzi, bár nem ezért csinálta. - Beharapta a száját, Patrizia. - Nem tudhatja, a nő mennyire emlékszik minderre, ő gyanítja, hogy kevésbé, mert nem úgy vette észre, hogy ezek a gesztusai szándékosak lennének. Ha akart volna, biztosan oda tud figyelni a sóhajaira, amik az elméjéig szaladtak minden alkalommal, de az volt az a pont, ahol már nem tudta magát visszafogni. Nem mentség, olyasmit ez a férfi sosem keresne, hogy tettek és azok következményei alól kibújjon, de itt a kulcsa annak, miért nem tett egy lépést hátra, és ment el azonnal, mikor odáig provokálta a helyzetet, hogy megtehesse. Nem következmények nélkül, de úgy, hogy azt egyikük legalább nagyon akarja. Csak aztán minden átfordult. - Mint említettem, nehéz kontrollálnom magam a társaságában. Az volt az utolsó csepp azon az estén. - A szavai nem vádlók, lágyan mesél. A magyarázkodás egyébként is messze áll a jelleméből, kicsinyesnek és lealacsonyítónak véli, ami a közegében nem elfogadott, mégis sokan élnek vele, amikor a bőrüket igyekeznek menteni. Lehet, elnézést kellene kérnie mégis, mégsem teszi. Az előbb már elmondta, hogy ezért nem képes megtenni, akármennyire várják tőle. A szavak közben sóhajt a másik, és hiába minden szándék - tudja, már végigfuttatta a fejében, hogy ez nem tudatos Patrizia részéről -, a libabőr a tarkójánál áll meg, és mély levegőt kell vennie, mert olyan a hatás, mintha a tudatát módosítaná valamivel. Ez nem ő valójában, közben pedig mégis, csak nem hitte, hogy bárki ki tudja ezt belőle hozni. - Látja? - Lehajtja a fejét, hogy a felemelt alkarján nézze meg most először, mit is vált ki belőle a másik. Az érzést nem tudná leírni, ahhoz ő túlságosan racionális típus, aki nem is foglalkozott sokat az érzelmeivel az évek során, hiszen azok inkább hátráltatták volna az életében. Megvolt annak is a helye, de ilyen mértékű hatással még nem találkozott. Tizianora nagyon röviden csak bólint, mert nem akar róla beszélni; sosem kedvelte, az elmúlt hetek eseményeit követően soha nem is fogja, sőt, odáig fajultak a gondolatai a fiút érintően, hogy beszélni fog az öccsével azt illetően, mik voltak a tervei a Pellegrini vezetőnek vele. Mert, ha voltak, nagyon gyorsan cselekedniük kell azon a vonalon, még mielőtt Tizianora szállna a család felelőssége. Az felérne egy katasztrófával. Nem változnak a vonásai, sem a tekintete, amikor Patrizia okosan igyekszik cselekedni; várta is tőle, illetve érezte, hogy ez az egyetlen megoldás kettejükre és a helyzetre. Az űr már most égni kezd a mellkasában, valószínűleg a csalódottság végett, mert hiába látta közeledni ezt, attól még tudja, mit veszít. - Nagyon okos és óvatos nő, Patrizia. És ezt mindig értékelni fogom. - Nem keres más pontot a konyhában, nem szalad el a helyzet elől, csak a nő tekintetét figyeli, viszont ő nem távolodik egyelőre. - Kimondaná még egyszer, amit legutoljára hallottam Öntől, mikor itt jártam? - Természetesen arra gondol, hogy menjen el. Nem tervez csókot, nem akar még több űrnek helyet csinálni sem a nőben, sem saját magában, csak hallani akarja azokat a szavakat, hogy el tudjon indulni. Azt várja tőlük, hogy megszüntetik a vonzást, és ha az végre enged rajta, akkor csak kezet fognak, felöltözik, és folytatják az életüket külön utakon, mint mikor még a másik létezéséről sem tudtak.
Elképeszti, hogy ez a férfi tényleg minden apró dologra felfigyel, akár tudatos cselekedetről, mondatról van szó, akár olyanról, melyet ő maga észre sem vesz. Egy kissé talán most szégyelli is magát, mert ezek szerint ő maga adott olyan jeleket a másiknak, melyekkel ebbe a hatalmas káoszba sodorta magukat. Kíváncsi tekintettel néz a másikra, mikor az megmutatja neki, hogy mit vált ki belőle egy..egy mivel is? Mit is csinált már megint, amit nem vett észre? Elméje sebesen keres és kutat, de nem igazán tud odakoncentrálni, mert attól, hogy látja mit vált ki a másikból, valamiféle érzés benne is megindul. Nem tudja megfogalmazni, hogy mi az, de abban biztos, hogy ez olyasmi, amit a Pellegrini fiú mellett egyszer sem érzett. Fabrizzio nem csak biztonságot sugall, hanem olyasfajta megértést és kedvességet is, melyet eddig legfeljebb az édesapjától tapasztalt. Talán ez a kulcs az egészben. Azt látja a másikban, ami otthon is mindig körbe vette és ezért érzi különlegesnek az egészet. Akkor mégis miért érzi azt, hogy annyira védenie kell Matteot és magát? Arcára értetlenség ül ki, mikor a férfi azt kéri tőle, hogy mondja azt, amit utoljára hallott tőle. Tudja, hogy mi volt az, nem ennek szól az ábrázata, hanem annak, hogy nem tudja a kérést hova tenni. Legutóbb szembe ment vele, mikor megcsókolta őt, s ha ennek mentén gondolkodik, akkor szívesen kéri őt többször is, csak mindig az a csók legyen a vége. Ám most látja és érzi, hogy ez nem olyan vég felé tendál, mint legutóbb. Ő pedig őrült és ostoba, mert ezerszer bosszankodna azért, hogy itt hagyják, ha előtte érezheti a másik ajkait a sajátjain. - Kérem – mélyen szívja magába a levegőt, ezzel a férfi illatát is. Szemeit lehunyja és engedi, hogy a másikból áradó melegség és a kettejük között lévő vonzás egy kissé átjárja, mielőtt újra megszólalna. – Maradjon - nyitja ki végül a szemeit és a férfiéba táncoltatja íriszeit, hogy jól láthassa a szeme csillogásának esetleges változását, melyet egyetlen szóval érhet el. Nem akarja, hogy menjen a másik. Olyan szívesen ülne le vele a kanapéra és beszélgetne vele bármiről. A gyerekkoráról, a tinédzser évekről, az egyetemről, a gyerekeiről és még a nagy szerelemről is, mely most kihunyni látszik. Meg szeretné ismerni ezt a férfit, még annak ellenére is, hogy tudja, nem sok közük lehet egymáshoz.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Nehéz lenne megfognia, vagy inkább megfogalmaznia, mi is jár pontosan a fejében; nem akar távozni, ha a szívére hallgat, viszont az esze azt kiabálja, meg se várja, amíg a nő válaszol neki, csak menjen. A szavak között bármikor megbújhat egy sóhaj, Patrizia ismét beharaphatja az ajkát, de talán ezen a ponton egy egyszerű tekintet is elég volna számára, hogy megtörjön. Sosem került ennyire közel hozzá, hogy elveszítse a kontrollt a teste felett, és amíg azon próbál gondolkozni, hogyan fog beülni a kocsiba és elhajtani innen, amint a másik megszólal, a gondolatai szinte bombázzák az érzékeit, hogy ne akarjon eleget tenni majd a kérésének, pedig nem az a fajta, aki bármilyen helyzetben kiskapukkal élne. Néhány másodpercig nem reagál a szavakra sem beszéddel, sem gesztusokkal, mintha az egész lénye a pillanatba fagyna amiatt, ami elhangzott. Számított ő mindenre, azonban Patrizia sokadik alkalommal bizonyítja, hogy sokkal jobban kell ügyelnie körülötte legfőképpen saját magára, mert egy férfit úgy a legegyszerűbb a szakadékba belökni, ha kibillentik a stabilitásából. És nem ez az első, hogy a másik ezt megteszi. Azért fagy meg minden porcikája, mert nem akarja megtenni, amire igazán vágyik; az ajkaiknak csak össze kell fonódniuk, neki feltenni a másikat a pultra, és nem ereszteni, míg egymás nevét nem suttogják az élvezet hullámán. Lassan azonban elkezd kiülni az arcára a döbbenet, nem úgy, mint egy kisfiúra valami újdonság kapcsán, mert ez zsigerig hatoló néhány szóra sikeredett, ami sok mindent megváltoztat, ha most nem sétál el. Az elméjében harcot vív kettő dolog, amit meg akar tenni; az egyik, hogy végre ismét érzi a másik ajkait a sajátjain, a másik, hogy elköszön és békén hagyja a nőt a családjával együtt, egy egész életre. Nem szokása azonban az ellen tenni, amit kérnek tőle. Úgy volna udvarias, hogy engedélyt kér a következő cselekedetére, de éppen csak kezdik a vonásai és a gesztusai beérni a hallottakat, úgyhogy tesz egy lépést előre, ellopva azt a kis távolságot kettejük között, ami a másiknak volt köszönhető, amikor hátrált előle az előbb. Ezúttal érezni akarja nem csak az ajkait, de minden porcikáját egy kicsit, főleg azt, mennyire vágyik rá, mert az állandó finomkodásban hiába tudja a tényeket, éppen eleget kerülgették egymást az utóbbi időben. A csókja hasonló a két nappal ezelőttihez, de sokkal többet mond annál; finoman a másik derekára nyúlva húzza még egy kicsit közelebb őt, amikor pedig az ajkaik találkoznak, hiába lassú a tempó ismét, ha nem is követel, de kiérződik belőle a vágyakozás az iránt, hogy kitöltse végre azt az űrt, amit saját magának okozott azzal, hogy elment a múltkori alkalommal. Szenvedélyes, mert ilyen mértékben vágyik a másikra, de illetlen nem lesz, hogy a gondolatainak is teret engedjen, és feldobja a nőt a pultra rögtön. De nagyon nehezen szakad el, amikor végül sikerül megtennie. - Akkor, ha nem gond, most nem távoznék olyan hamar, mint két napja. - A szóhasználata ugyan olyan, mint mindig, a tekintetéből azonban kicsordulnak az érzései, és úgy szakad fel belőle egy sóhaj, mikor kimondja a szavakat, mint még soha életében. - Minden józanságom elveszi. - Vallja be őszintén, és lehet némi távolság a segítségére lenne a tisztább gondolatok végett, ezt azonban nem képes meglépni, szóval hagyja magukat belesimulni a pillanatba, mielőtt véget érne. Lehet most rajta kellene legyen a sor, hogy többször megismételje, küldje el inkább a másik.
Vannak azok a nők, akik egy ilyen pillanat után arra vágynak, hogy a férfiból előtörjön a gondolkodni nem képes, olaszcsődör és tegye fel őket az asztalra, a pultra vagy vigye a kanapéra a kandalló elé, hogy egész éjszaka egymást élvezzék. Patriziában is él egy ilyen nő és az elmúlt hetekben, nem egyszer történtek ilyen dolgok álmaiban ezzel a férfival. Volt, hogy ki kellett cserélnie reggel az ágyneműt és zuhany alá kellett állnia, annyira intenzívre sikeredett egy találkozás. Benne van, de nem most. S ez nem Fabrizzionak szól, hanem azoknak a gondolatoknak, melyeket megosztott a másikkal, mielőtt szinte reszkető ajkakkal kérte tőle, hogy maradjon. Nem tudja, hogy a férfiban mik játszódnak le, hogy csak ő miatta ennyire udvarias vagy tényleg ilyen típus, de hálás neki, hogy nem a lerohanással próbálkozik, hanem kezdetben ugyanolyan finoman közelít felé, mint odakint. Mikor közelebb vonja magához, akkor egyik kezével a férfi mellkasán támaszkodik meg, a másikat pedig lassan vezeti tarkójára, hogy ajkai tánca közben cirogassa őt. Ha a kerti csókra azt gondolta, hogy tökéletes, akkor ezt nem tudja megfelelő szavakkal körülírni. Odakint a tökéletes elsőt kapta és tulajdonképpen idebent is azt kap, mert valahol úgy érzi, hogy ez most kezdete valaminek. Aminek nyilvánvalóan nem lenne szabad eljönni, tisztázták már, mégsem tudnak elszakadni csak úgy egymástól. Szemeivel a másikét keresi, mikor hosszú pillanatok elteltével kénytelen ereszteni ajkait. - Megköszönném, ha nem hagyna akkora űrt - húzza apró mosolyra ajkait, s a másik sóhajának köszönhetően, most neki is van alkalma tapasztalni azt a libabőrt és lelkiállapotot, melyet állítólag ő folyamatosan előidézett a férfinál. - Pedig még csak egy pohárral ivott - neveti el magát halkan, ami tökéletesen prezentálja azt, hogy nem tudja az ilyen mély helyzeteket jól kezelni, lereagálni. - És most mi lesz?- ő még mindig tartja magát ahhoz, hogy le kellene ülniük és megbeszélni a dolgot, hiszen tulajdonképpen csak a nő mondott bármit is ezzel kapcsolatban. De azzal is boldog lenne, ha még néhány pillanatig elódáznák és leülnének ugyan, de azért, hogy kicsit megismerjék a másikat. Bár, ha ez az első és az utolsó ilyen alkalom közöttük, akkor az ismerkedés résznek semmi értelme, hiszen csak nagyobb hiányát érezné a másiknak, miután többet megtud róla.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Mindketten sokat kockáztatnak azzal, hogy Fabrizzio még mindig a másik házának falain belül tartózkodik; ki lehetne magyarázni a mai délutánt, hiszen szívességet tett neki, amibe sok mindent bele lehet képzelni, de talán külső szemmel sem érdemes. Elég, ha ők ketten tudják, mikkel vívódnak a felszín alatt, meglehet azonban már régen beszélniük kellett volna, hogy tisztább fejjel legyenek képesek eljutni oda, ahová valójában kellene. Fabrizzio csak olyan megoldással tudná beérni, ahol senkinek semmit sem kell magyarázni, az viszont olyan lenne a helyzetüket tekintve, akár egy tündérmese, amiből mindketten kinőttek. Ilyen közelségben azonban nehéz tárgyilagosan kezelni azt a rengeteg gondolatot, ami a csókot követően a fejében kering, vagy az érzéseket, amik a testén különböző pontokon ugrálnak, hogy végül sóhajban teljesedjen ki a káosz, amiben érzi magát. Sosem kereste ezt az érzést, sosem akart benne maradni, ha mégis kialakult körülötte, most viszont szippantja be, hogy az történjen vele végül, amit meg is fogalmaz. Tudja, hogy ott szunnyad a bőre alatt az a férfi, aki negyvenöt éve már ő, valahogy azonban képes háttérbe szorítani magát annak érdekében, hogy megismerje magában azt, aki tud ilyen módon vágyakozni. Ebben nem is kellene, hogy túl sok értelem legyen, mégis azt próbálja mindenáron megtalálni. Halkan felnevet azon, hogyan értelmezi a másik a józanságát, és egy kicsit eltávolodik ennek hatására. Ekkor veszi észre a finom libabőr Patrizia kér karján, és még mielőtt eszébe jutna megállítani a mozdulatot, emeli a kezét, hogy az ujjait finoman végigfuttassa annak hatása mentén, amit most ő váltott ki belőle. Pontosan tudja, mit jelent ez, mert olyan régóta kínozza vele tudatlanul is a nő. - Van az az oldal, ahol okosan döntünk, és van, amire vágyom. - Mondja csendesen, és csak azért fogalmaz egyszer többes, aztán egyesszámban, mert amíg az előbbivel mindketten tisztában vannak, addig utóbbival meg kell ismerkedniük. Nem csak Fabrizzionak a nő vágyaival, de a sajátjaival is, mert egyelőre olyan szinteken mozgatja őt meg a másik, amivel nem tud mit kezdeni. - Nem túl rózsás a helyzet, nem tagadom. - Sóhajtja ismét, lehet valamennyi szándékkal benne, mert látni akarja a nő érzékeit, amint megmozdulnak tőle és attól, amit mond vagy tesz. Meglehet, hogy a hatás érdekében nem úgy kellene folytatnia a mondandóját, ahogy teszi, de a kettősség létező dolog kettejük között, hiszen az előbb is már majdnem kint volt az ajtón, és még mindig itt van. - Sem Tiziano, sem az én helyzetem miatt nem láthatna ez napvilágot hosszú ideig. A családi hátterem pedig nem változtatható meg ebben az életben. - Ezúttal visszafojtja a sóhajtást, nehogy Patrizia azt gondolja, szándékosan akarja elterelni a komoly dolgokról a figyelmet. - Ennek tudatában az okos döntés az volna, ha nem látnánk többet egymást. Ha a vágyaim érdeklik, nos.. - Képes halványan elmosolyodni, miközben le sem veszi a másikról a szemét, hagyva annak a mindent eláruló csillogásnak benne, hogy félig helyette beszéljen. - Az Önnel kapcsolatos gondolataim jó része már a jó ízlés határát súrolja bőven. - Fogalmazhatott volna erősebben is, de az nem ő lenne. A mocskos szavak rá nem jellemzőek, mert számára a vonzalom ezzel nem egyeztethető össze, a gondolataiban azonban nem tud szűrőket használni, így azok mindenné váltak már, csak udvariassá nem.
- Nézze Fabrizzio, szerintem önnek is egyértelmű, hogy mi itt és most nem fogunk lefeküdni egymással - tekintetét a másikéba vezeti, hogy az láthassa, szavaival ellentétben egyébként vágyna erre. Sőt, álmaiban többször is megtörtént már, de racionálisan kell gondolkozniuk, azt pedig nyilván nem fognak, ha éppen egymásban vesznek el. - Ne értsen félre, ezzel nem azt mondom, hogy ne gondoltam volna már arra, hogy mennyivel könnyebb lehetne mindkettőnknek, ha végre ledöntenénk egymást és megszűnne a feszültség közöttünk. Viszont én nem vagyok az egyéjszakás nő - és igazából reméli, hogy ezzel a másik eddig is ne tisztában volt, de inkább kimondja, hogy teljesen biztos lehessen benne a férfi is. Patrizia tervező típus, főleg Matteo miatt és nyilván ezért nem is engedheti meg magának azt, hogy a férfiak ki-be járkáljanak az életükben. Neki biztos pont kell. Feltehetjük a kérdést, hogy akkor mégis mit keresett Tiziano mellett. Valószínűleg igazán nem tudna kielégítő választ adni erre, mert akárhogy is alakultak a dolgok, a Pellegrini örökös biztos pont volt, egy ideig. - Fabrizzio, beszéljünk nyíltan és őszintén, hiszen mindketten ezt preferáljuk a leginkább. Ön a Deluca család következő vezetője, én pedig egy ingatlaniroda alkalmazottja. Történtek már csodák és illeszkedtek be önök közé magam fajták, de tisztában van azzal, hogy nem véletlenül kerültem azokat az eseményeket - és megint ott tartanak igazából, ahol pár hete, mikor a másik kifejtette, hogy ő nem való közéjük. Az igazság az, hogy akármennyire is vonzza magához ez a férfi, nem tudna teljes szívvel és lélekkel belesimulmi abba a világba, amelyben ő él. - Szeretném magam áltatni egy tündérmesével, ahol ez az egész megoldható. Nem csak magam vagy maga miatt, hanem azért is, mert látom, hogy Matteora ilyen hatással senki és semmi nem volt még. De megéri - e beleringatnunk magunkat ebbe, miközben mindketten tudjuk jól, hogy mi lesz a vége? - kérdése leginkább költői, hiszen tökéletesen tudja erre a választ. A gond az, hogy hiába is szerette volna elkerülni, hogy sérüljön valaki, már mindegy. Ő sérülni fog. - Ön egy olyan nőt érdemel, aki őszintén tud boldog lenni abban a közegben, melyben ön él - példálozhatna a feleségével, de nem akarja felhozni, hiszen már elég szót ejtettek róla, talán egy életre is. - Jogos lehetne a kérdés, hogy akkor miért kértem, hogy maradjon - kissé zavartan neveti el magát és akkor van szerencséje elkapni a másik pillantását, ami a kezdetektől fogva hatással van rá. - Bár az ajkait nem harapdálja, de folyamatosan úgy néz rám és most már sóhajtozik is. Hadd ne kelljen ecsetelnem, hogy ez milyen hatást képes kiváltani, mert állítólag van már tapasztalata benne - mosolyra húzódnak ajkai és végre képes ereszteni karját, melyet azután fogott meg, hogy a férfi a libabőrössége nyomán hozzáért. - Teljes káosz van a fejemben, tény, hogy ez nem újdonság, mert napi szinten előfordul. De ez most ön miatt van. Tudom, hogy el kéne küldenem és tudom azt is, hogyha kisétál azon az ajtón, akkor valószínűleg sem holnap, sem holnapután és soha többé nem lenne szerencsés találkoznunk - nem fejezi be a mondatot, mert csak azzal tudná zárni, hogy ő viszont nem ezt akarja. Arra vágyna, hogy mindennap lássák egymást és olyan idilli képet alkossanak, mint a vacsoránál. De tisztában van vele, hogy ez lehetetlen.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Halvány mosollyal válaszol először némán a másik kijelentésére, hiszen tudja jól, hogy mindketten vannak elég éberek egyelőre, hogy odafigyeljenek a cselekedeteikre. Fabrizzio közel sem annyira megfontolt a másik társaságában, mint az életének bármely másik aspektusát illetően, még sem veszítette még el teljesen a fejét, mindegy, milyen gesztusokkal kínozta őt a vele szemben álló. Lehetett volna a kérés, hogy maradjon egy olyan lökés a férfi számára, amit átlendíti őt - inkább áthajítja -, de tudatosan igyekszik ezeket az újszerű vágyakat a helyükön kezelni, és még talán így is, hogy megcsókolta ismét a másikat, jobban teljesít, mint a nagy átlag hasonló helyzetben tenné. A vonásai belerezdültek látszólag azonban abba, hogyan vélekedik magáról a másik, pedig tökéletesen egyetért vele; azt nem tudja csak hirtelen hová helyezni, honnan eredhet a feltételezés, hogy a férfi így gondol a nőre. Ha így lenne, vagy ilyen indíttatásai lettek volna eddig, akkor az egymást finoman kínzó gesztusokat addig állította volna szembe vele, amíg meg nem adja magát bárminek, amit Fabrizzioval kapcsolatosan vonzónak gondol. - Talán ilyen benyomást tettem valamikor, Patrizia? - Ő, aki tökéletesen igyekszik tartani a gerincét, hibázhatott valahol, ha a nő úgy gondolja, ez volt eddig a célja. Egyetlen éjszakáért nem tenne olyasmit, amiket eddig is a másikért, ráadásul ennek a férfinek sosem voltak kalandjai igazán. A felesége volt az egyetlen nő mostanáig az életében, régebbre pedig már nem emlékszik, olyan hosszan tartott a házasságuk. Amiket ezt követően megfogalmaz a másik néhány héttel ezelőtt még tökéletes védőfalnak bizonyultak, ezt állította Fabrizzio saját maga és Patrizia közé, mert semmi más nem nyomott a latban annyit, hogy őszintén merjen rá építeni. Őt nem zavarja Matteo, sőt, őszinte szeretetet fedezett fel a lelkében iránta, ahogy a másik ellenállása sem kapcsolta ki ezt a valamit az elméjében. De az, hogy semmilyen formában nem akarja, hogy köze legyen a közeghez, finoman szólva is problémás. Nem olyasmi ez, amire ne gondolt volna eddig. - Gondoltam már erre, tudja. Néhány hétig tökéletesen tudtam kapaszkodni belé, mert ahogy mondta is, számomra fontos lenne, hogy valaki otthonosan mozogjon mellettem a közegben. Mégis itt vagyok. - Szeretne jobbat és egyszerűbbet mondani, olyat, amibe mindketten kapaszkodhatnak ezúttal, és ami pontot tesz egy olyan mondat végére, amit lehet egyikük sem akar befejezni. De csak azt tudja mondani, ami a fejében járt, vagy jár éppen most, még ha nem is képez vele mankót, vagy vállalja vele a felelősséget, hogy ő mondja ki a végét, akármi is ez közöttük. - Ebben az esetben.. - Kezdi csendesen, visszafojtva egy sóhajt ismét, hogy az említett hatást ne gyakorolja a nőre, amíg kimondja a szavakat. - Erre az egyetlen megoldás, ha többet nem látjuk egymást. A házat nyélbe ütöttük, a közeghez már nem fűzi semmi, Nápoly pedig nem annyira kicsi, hogy egymásba botlanánk időről-időre, hiszen ez előtte sem történt meg. - Ő legalábbis nem emlékszik, hogy bárhol találkozott volna a nővel, pedig negyvenöt éve minden szabad percét a városban tölti, hiába költözött a borvidékre még egészen fiatalon. Fabrizzio úgy érzi most, hogy mindketten kimondják az egyértelműt, de az a bizonyos pont nincsen sehol. - Ezt szeretné? - Igyekszik nem úgy nézni, ahogy arra már sokszor fel lett hívva a figyelme, de ahhoz az kellene, hogy semmit se érezzen a másik iránt. Nem tudná megfogalmazni, mi az, amitől dobban most a szíve egy nagyobbat a válaszra várva, talán még nem is akarja. Főleg akkor nem, ha ténylegesen el kell temetnie magában az elkövetkezendő időkre.
A kérdést meghallva, halkan elneveti magát, hiszen a feltételezés a férfi részéről, hogy ő tett valamit, amiért ezt ki kellett mondania, nem csak váratlan, de elég komikus is. – Nem Fabrizzio. Maga tökéletesen bánik a szavakkal, gesztusokkal és a figyelmével is. Nem tett egyszer sem olyan benyomást, hogy bármi rosszat feltételezne rólam – ami egyébként eléggé bosszantó, hiszen a másik szemeivel nézve, teljesen máshogyan látja magát. - Maga már-már túlzottan tökéletes – ezt pedig nagyon egyszerűen képes kiejteni a száján, mert nem bóknak, de nem is gúnynak szánja. – Oké, az a hatalmas virágcsokor elég nagy lyuk a pajzson, de egyébként, nem panaszkodhatok arra, amit hetek óta felém és Matteo felé mutat – mert nem lehet elmenni amellett sem, amit a kisfiúért tett ez a férfi. Nem is egyszer. A legnagyobb probléma az, hogy ezekkel a gesztusokkal, elérte a férfi, hogy egyre jobban beférkőzzön a tudatába. Szívesen tenné fel a kérdést, hogy akkor mégis miért van itt, ha ennyire nem illik bele a képbe, de valahogy úgy érzi, hogy erre még a másiknak sincsen meg a teljes válasz. Olyan erők dolgoznak kettejük között, melyeknek nyilvánvalóan nem lenne szabad, tudják ezt ők nagyon jól, mégsem lépnek semmi drasztikusat velük szembe. Hogy a férfi miért nem, arra a nő lehet, hogy soha nem fogja megtudni a választ, de még az sem valószínű, hogy a saját oldalán dolgozó indokok eléggé tiszták lesznek valaha a számára. Mert jelenleg egy olyan képet kerget, ami soha nem lehet kettejüknél a valóság, csak egy idilli tündérmese, ahogy azt ki is mondja. Mégsem képes azt mondani Fabrizzionak, hogy távozzon és soha többé ne találkozzanak. – Ha ezt szeretném, akkor már régen nem itt ácsorognánk - ennek egyértelműnek kellene lennie a másik számára is, hiszen erről beszélgetnek már hosszú percek óta. Mindketten tisztában vannak azzal, hogy mit kellene tenniük, mégsem lépi meg egyikük sem. Eddig, ilyesfajta vergődést csak filmekben látott és akkor eléggé viccesnek és szánalmasnak gondolta, hogy nem tudnak dűlőre jutni az emberek. De így átélve már nem annyira poénos a szituáció számára. – Nem fogok azzal a hülyeséggel jönni, hogy lehetnénk barátok - halkan még el is neveti magát a gondolaton, hiszen elég egyértelmű számára, hogy az olyasféle áltatás lenne mindkettejük számára, mely gyakorlatilag fél másodpercig sem állná meg a helyét. Az tény, hogy akkor legalább lehetne okuk arra, hogy találkozzanak, de ő nem lopott pillantásokkal és elfojtott sóhajokkal akarja leélni a hátralévő életét. – Kifejzetten bosszantó, hogy nincs egy épkézláb megoldásom magára - mert Matteo mellett azért már az évek során felvette azt a tempót és morált, hogy a lehető legtöbb eshetőségre felkészülve legyen a, b vagy akár c terve és megoldása egy-egy pillanatra. Aztán jött Deluca, aki már a legelső találkozásuk első tíz percében egyetlen egy mondattal keresztülhúzta azt, amiből felkészült és kizökkentette. Azóta pedig ezt megtette már többször is és eljutott arra a szintre vele kapcsolatban, hogy nem is állt neki előretervezni, mert már úgy volt vele, hogy teljesen mindegy, mit szeretne, a férfi úgyis megvétózza. - Tudja mit szeretnék most igazán? Leülni, meginni úgy végre egy pohár bort magával, hogy közben nem vergődünk, hanem csak beszélgetünk, aztán meglátni, hogy abból mi lesz. Mi szól ehhez? – ebben a pillanatban ezzel az ajánlattal tud csak előrukkolni, mert talán ennek még nincs annyira kétségbeesett kapálózás illata, mint másnak.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Őszinte, már talán kissé fáradt mosoly kúszik a vonásaira, amikor az ominózus virágcsokor szóba kerül. Fabrizzio egyébként éve óta tesz róla, hogy a tökéletesség, mint kulcsszó kerüljön vele kapcsolatban bármilyen beszélgetés során szóba, hiszen szükséges, hogy feddhetetlen legyen bárki szemében. A családja minden veszélyét és felelősségét magára kell pakolnia lassan, ezért nem engedhetné meg magának a legkisebb hibát sem. Nem hajlandó ugyanezen gondolatba foglalni a másikat, de ha jelen pillanatban kitudódna, hogy Patrizia konyhájában csókolóztak, lehet csak hetekig beszélnének róla a közegben, de a folt ott maradna rajta, amikor rábízzák, amire egész életében nevelték. Hozzá kell tenni, hogy a modora nem kialakított és jól betanult, ő valóban ilyen, de a bizalom kérdése számára nagyon fontos, ahogy az is, kit enged magához közel és miért. Azért nem lehet hiba sem a mai este, sem a két nappal ezelőtti, mert Patrizia lelke nem olyan, mint amilyet ismer, hiszen a maffiában nőként felnőni még csak nem is tudja megváltoztatni az embert; születésük óta vannak kondicionálva a feladatokra és az azokhoz szükséges viselkedési formákra. A nő a szemében szinte ártatlan, de nem ez vonzza hozzá, inkább ezért engedi magához olyan közel. - Sosem fogja nekem elfelejteni azokat a rózsákat, nem igaz? - Sokkal többet vágyna adni ötven szál rózsánál, de ezt már nem teszi hozzá, mert megtanulta, hogy Patrizia szívéhez másként vezet az út. Fabrizzio gazdagságban nevelkedett, később ugyanezt hozta létre saját magának, és már nem függ semmilyen közös pénztől, ami a közegen belül áramlik. A saját vagyonából veszi a házat is éppen, a saját cégétől pedig, amit ősszel tervez indítani még többet vár, nem csak anyagilag, de függetlenedésben is. Adni akarna, ahogy azt megszokta az évek alatt, de most annyit adhat, ami ő maga, valahogy mégsem érzi kevésnek, annak ellenére sem, mihez volt hozzászokva eddig, és mihez nem. Nem sóhajt, de kiszalad belőle a levegő a másik válaszára, mintha tinédzser ifjú lenne, aki az első szerelem beteljesedésében reménykedik. Persze a lelke perceket hajlandó ebben az állapotban tölteni, annyira új még neki, aztán sikerül általában visszatérnie önmagához és a tartásához, ami annyit jelent neki. De valami leesett a szívéről és a lelkéről, aztán koppant a földön hangosan, mert az igazság az, hogy ő megkönnyebbül, de körülöttük minden bonyolultabb lesz csak. Valahol viszont szórakoztatja az elképzelés, hogy barátok lehetnének, és ezen halkan fel is nevet, érezve, hogy hamarosan szüksége lesz egy újabb pohár borra. - Azt hiszem, mi lennénk az ékes példája annak, hogy egyesek miért nem hisznek a férfi-női barátságokban, Patrizia. - Mivel úriember, tökéletesen kordában tudná tartani akár hosszútávon is a vágyait, ha erre kérik őt meg. Nem az a fajta, aki mindenáron el akarná érni, hogy a másik vágyakozását kihasználva legyen végül az övé, mert ha erről lenne szó, már régen megtörtént volna, amiről az előbb Patrizia is említette, hogy nem fog. De, csak mert hazudnának a békesség érdekében egymásnak, és saját maguknak is, nem jelentené azt, hogy már nem vágyik mindarra, ami most még csak a fejében lakozik. - Én ennek nem látom semmi akadályát. - Jegyzi meg továbbra is csendesen, mert kiválóan képes alkalmazkodni, illetve úgy simulni, ahogy azt a környezete, jelen esetben a másik megkívánja. Félre tudja tenni ő is a káoszt a fejében - amit az előbb nem vallott be a nőnek, amikor ő a sajátját említette -, hiába tudja, hogy a tisztább gondolatok érdekében mást kellene tenniük, főleg egymással. Nyúl az üvegért, hogy a szappanos borból töltsön megint, lassú és kimért mozdulatokkal a poharakba, ezúttal pedig ő adja a másik kezébe a sajátját, gesztikulálva a karjával a kanapé irányába, hogy előre engedje őt, ezúttal ismét hátsó szándék nélkül. Mikor leülnek, kortyol egy nagyobbat, és leteszi a kanapé előtti asztalra a poharat, mielőtt odafordulna a másikhoz. - Mondja, milyen az új főnöke? - Kérdezi egy visszafogott vigyorral az arcán, már, ha ilyen a világban létezhet. Patriziáról nem tudja, hogy összerakta-e már a képet a történtekről, de mivel okos nőnek gondolja, valószínűleg nem kell magyaráznia, mire gondolt. Alessandro lakcíme hamar megváltozott, miután intézkedett, és Nápolyba, ha van egy kis esze, nem teszi be addig a lábát, amíg ez a férfi életben van.
Fejét finoman mozdítja jobbra és balra, ezzel jelezve, hogy a rózsa fiaskó bizonyára nem mostanában lesz elfelejtve. Ha lesz rá lehetősége, akkor még évek múlva is nevetve fogja felemlegetni, hogy gyakorlatilag nagyobb bakit nem is követhetett volna el a férfi, mikor még nem ismerte és a környezetében lévőkből indult ki. Reméli, hogy azért mostanra már jócskán rácáfolt arra, hogy az egyszerűség néha sokkal többet ér, mint a monumentális pénzszórás. Tökéletesen egyetért azzal, hogy ők lennének a legjobb ellenpéldái annak, hogy miért nem létezik férfi és nő között barátság. El tudná játszani ideig óráig, hogy nem érdekli ez a férfi. Talán még undort is képes lenne színleli a külvilág számára, de odabent ilyenkor egy kicsit mindig meghalna, mert magának nem akar és nem is tud hazudni. Lehetnek barátok, mert véleménye szerint mindenféle kapcsolatnak az alapja az, ha baráti viszony is van a felek között. De csak barátok, soha nem lesznek. Valahogy úgy érzi, hogy kimondatlanul is tudják mindketten, hogy számukra most már tényleg csak az a két lehetőség van, hogy vagy egy titkos románcba gabalyodnak, vagy pedig elengedik egymást. Nincs köztes út, nincs olyan állapot, melyben lebeghetnek az eddigi kis világukban, ami gyakorlatilag egy rózsaszín buborék. A ma este végére muszáj eldönteniük, hogy melyik utat választják és ő úgy van vele, hogy akár előtte még egy kevéske nyugalmat és szeretetet, ha a férfi is hajlik erre. A felé nyújtott poharat egy aprócska mosollyal az arcán veszi át és nem rohan előre, hanem a másikat bevárva indul a kanapé felé, amire féloldalasan helyezkedik el, lábait maga alá húzva. Abban egészen biztos már jó ideje, hogy az életnek egy különös játéka volt őket egymás útjába sodorni. Nem gondolná, hogy Alessandro azért adta neki a Deluca család aktáját, mert úgy érezte, hogy megkavarja egy kicsit az álló vizet. Ahhoz túlságosan egyszerű és ostoba embernek ismerte meg, S ezen tulajdonságait sikerült is rosszul beinvesztálnia a dolgaiba, hiszen már a környéken sincs. - Nem annyira tenyérbemászó, mint az elődje - neveti el magát halkan a válaszát követően. Alessandro olyan volt, akit szívesen megcsapkodott volna naponta akár többször is. - A rátermettségét és a hozzáértését még nem tudom bírálni, mert ahhoz több idő kell. De az biztos, hogy emberileg nem egy csökönyös és vaskalapos valaki, mert ha az lenne, akkor tegnap megrepített volna - mert biztos abban, hogy nem sokan tűrnék szó nélkül azt, ami az irodájában folyt. De senki nem avatkozott közbe, senki nem kérte utána számon és senki nem pakolta össze reggelre a holmiját. Szóval, ha csak ezt nézi, akkor az újdonsült főnök nem annyira gáz. Aztán később majd még tud hosszabban nyilatkozni róla, ha több tapasztalata lesz. - Megérkezett a lánya?- azért mert ennyire személyes kérdést feltenni, mert a férfi már olyan sokat kapott az ő életéből, hogy kissé szomjazik arra, hogy a feleségén kívül a gyermekeiről is legyen tudása. Látja, hogy Matteo felé miként fordul a férfi, hogyan bánik vele, hogy alkalmazkodik hozzá és ennek köszönhetően egy olyan gondoskodó apa képe van előtte Fabrizzioról, ami talán csak a mesékben létezik.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Családfőként, mindegy, hogy az közvetlen családját, vagy az egész famíliát jelenti, világéletében a stabilitás és a biztonság volt a célja. Most sem akar semmi mást maguknak, minthogy felhők nélkül a fejük felett élhessék meg, amit igyekeznek annyira elnyomni, és nem ostoba, jól tudja, hogy semmi sem ideális a helyzetükben. Nem csak Tiziano miatt óvatos ez a férfi, mert tőle nem tart, azonban a Deluca család remek kapcsolatot ápol a Pellegrinikkel, amit nem rúgna fel semmiért. A saját helyzete sem egyszerű, még annál inkább sem rendezett, ezért is gondolt arra, hogy esetleg keresse őt a másik, ha úgy érzi, készen áll rá és arra, amit a férfi életében való részvétel jelenthet. Ragaszkodhatott volna ehhez foggal és körömmel is, de őt arra tanították, hogy a fontos és felelősségteljes döntéseket neki kell meghozni, nem azoknak, akiket szeret. Fabrizzio Deluca életében először nem tudja, mit csinál, nagy valószínűséggel. A korty bort követően már vigyorogni kezd, elengedve minden gondolatot és vészharangot legalább néhány percre, amíg beszélgetnek egymással. Vágyik erre is, legalább annyira, mint Patriziára, de ez nem is lehetne másként, hiszen ezt a férfit az elméje, és nem a nadrágja vezeti. Csak előnyös eredményeket tudna betudni annak, ha engednének egymásnak, de nem bonyolítaná tovább az életüket jobban vele, annál ő türelmesebb, és ki tud várni, amíg tisztulnak felettük a felhők kissé. - Igyekeztem modorosabb figurát találni a helyére. - Néha még őt is meglepi, mennyire hosszan nyúlhat el a karja, ha úgy akarja. Ritkán veti be a hatalmát, azonban úgy gondolja, ezzel példát is statuált a városban, annak ellenére is, hogy már szóbeszéd tárgya, mit tudhatott Alessandro, amiért mennie kellett. Az említett férfi egyébként a gyávák sorából való, így attól Fabrizzio nem tart, hogy beszélne, amiért eltávolította őt. Tudja Alessandro is, mi a következő lépcső, a nem sokat érő életét pedig jobban félti, mint amennyit abból nyerne, ha kitálalná Deluca családi életét a nyilvánosságnak. Úgy sem élvezhetné sokáig az eredményét. A mosolya melegséget kezd árasztani, ahogy a lánya szóba kerül, és bár Patrizia nem hallhatja, mert lenémította a telefonját, de a finom rezgésekből az oldalzsebében a férfi érzi, folyamatosan faggatva van a helyzetet illetően. - Éppen akkor voltak érte a fiaim a reptéren, amikor felhívtam a hírek miatt. - Az a momentum is egy jelzés volt Fabrizzio számára, hogy bár türelmes, vannak dolgok, amikben siet, hiszen rögtön hívta a másikat, pedig este kellett volna, hogy ne tőle tudja meg, mi történt a városban, és az hogyan érinti a nőt. Valahogy mégsem tudja türtőztetni magát, és ez akkor sem elfogadható neki, ha mások hirtelen felindulásból sokkal nagyobb hibákat képesek véteni. Fabrizzio nem engedékeny a hibákkal szemben, és ez saját magára is igaz. - Ő lett a bizalmasom, azt hiszem. - És nyúl a zsebébe, hogy elővegye a készüléket, amin folyamatosan újabb üzenetek értesítései jelennek meg, sokukban csupa kérdőjellel, ami Livia türelmetlenségét jelzi leginkább. Halkan el is neveti magát, és kikapcsolja a telefont, hogy ne terelje tovább a figyelmét a jelen pillanatról. - Livia szereti azt hinni, hogy a világ csupa jóból áll össze, és, hogy nincsenek következmények. Huszonkét évesen lehet én is így gondoltam, úgyhogy nem tudnám felróni neki. - Ezzel finoman igyekszik jelezni, hogy az oldalukon áll a lánya, de ezt így nem mondja ki, mert nem tudhatja, mit szólna hozzá a másik. Nem akar személyeskedni, mondjuk ezt két csók után érdekesen gondolja, mégsem azért maradt, hogy kettejük témáját erőltesse.
Látja, hogyan változnak Fabrizzio vonásai, mikor a lányáról kérdezi. Nem csak szelídebbek lesznek ráncai, hanem szinte el is tűnnek. Matteo mellett is így szokott kinézni a férfi, teljesen olyan, mintha más emberről lenne szó. Megszűnik körülötte a tárgyilagosság, a borúlátás és előkerül a szeretet és a melegség. Patrizia pedig elveszik egy pillanatra ebben, mert bizony ez sokkal nagyobb hatással van rá, mint egy nagy csokor rózsa. – Akkor rendkívül jó kapcsolatuk lehet – mert az ember nem tesz meg valakit csak úgy bizalmasának. Érdekes egyébként számára, hogy Fabrizzionak a lánya az, mert ez egy kissé elgondolkoztatja arról, hogy vajon milyen lehet a lánynak a kapcsolata az anyjával. Pedig egyáltalán nem kellene ilyesmivel törődnie, hiszen ez a legkevésbé sem tartozik rá. – Huszonkét éves. Te jó ég – halkan felnevet, mert egyszerre tűnik egyébként soknak és kevésnek Livia kora. Tizenkét évvel ezelőtt még ő is gondtalanabbnak hitte a világot és a jövőjét. Szeretett kikapcsolódni, a barátaival kirándulni, élvezni az életet. Aztán ezek a találkozások lassacskán megkoptak, majd végül meg is szűntek, mert mindenki ment arra, amerre az élete kívánta. Nem szokott sírva elaludni, mikor a korábbi életére gondol vissza, hiszen a mostanival is elégedett. De az kétségtelen, hogy akkor még minden egyszerűbb és könnyedebb volt. – Mondanám, hogy ahogy öregszünk úgy leszünk egyre bölcsebbek és ezzel párhuzamosan látjuk sötétebbnek is a világot, de nem mindenkire igaz ez – azt viszont mindennap felismeri, hogy Matteo még mennyivel szebbnek és tisztábbnak lát mindent. Szereti néha az ő szemeivel látni a világot, mert olyankor bizony sok mindent észrevesz, amit egyébként „óriásként” nem feltétlen látna meg. A gyerekek annyira tiszták tudnak lenni néha, hogy az szinte hihetetlen. Kár, hogy az évek előrehaladtával sok minden kikopik az ő lelkükből, kis világukból. - Tehát tudja, hogy itt van? – dönti kissé oldalra a fejét. – Írjon neki vissza valami választ, mert egy nőt nem szabad sokáig kétségek és megválaszolatlan kérdések között hagyni. A végén még idejön – el is neveti magát ezen gondolattól. Őt aztán nem zavarja, ha vált pár szót a lányával a másik. Már a legelső találkozásukkor Matteo ragadta el a férfitól a figyelmét, szóval képmutatás lenne felróni neki, ha a gyermekére fordít némi időt, míg együtt vannak.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Csak szelíden bólint az említett jó kapcsolatra, amikor a lánya szóba kerül. Szerencsés a gyermekeivel - még ha nem is feltétlenül kizárólag szerencse kérdése -, mert az élettel járó nehezebb időszakokon már szinte túl vannak, és a közeg és az azzal járó nyomás ellenére sem kell egyikőjükkel sem küzdenie a mindennapokban. Ők ebbe születtek, értik, hol a helyük a nápolyi táplálékláncban, sőt, a fiai élvezik a hatalmat, és nem akarnak kibújni a felelősség alól sem. Livia az egyetlen, akivel még így is meggyűlhet a baja hamarosan, de már beszélt vele a házasság témájáról, és abban az esetben, ha ő választhat magának, még ez sincsen a lánya ellenére. A keze azonban lehet, még ennek a férfinek is meg lesz kötve, ha eljutnak erre a pontra. - Santino a legidősebb, ő huszonöt, Orlando rá egy évre született. - Néha, amikor egyedül van - és mivel a felesége kiköltözött a vendégházba, ez mostanában minden estére vonatkozik -, elgondolkozik az éveken, és nehezen érti, hová szaladtak el ilyen gyorsan. A gyermekei még szinte tegnap születtek, azóta pedig kész felnőttek, akik látszólag könnyedén veszik az akadályokat, amiket ő minden alkalommal iránymutatással segít nekik megugrani. Nem egyszerű az élet, amibe születtek, de ha egy valamit megígért magának annak idején az az, hogy sohasem fogja őket magukra hagyni a közegben. Volt, hogy szigorral kellett őket terelni, de értették, miért teszi, amiért egyébként hálás nekik, mert így az ő dolga is könnyebb volt mindig. Egyetlen pillanatra elhallgat, mert azt akarná mondani az elhangzottakra, hogy Livia dolga a házasság kérdését illetően mostanában nem lesz egyszerű, mégsem szeretne többet beszélni a közegről, és az ottani elvárásokról, mint szükséges. Ezért inkább csak megkeresi a tekintetét a másiknak, és egy olyan gondolatot oszt meg vele, ami máshogy közelíti meg a lányát. - Tudja, hasonlítanak egymásra egyébként. Ha magára esetenként úgy gondoltam, mint egy szélvészre, akkor Livia ennek a futótüzes megfelelője. - A mosolya vigyorrá alakul, abból is a szélesebbik fajta terül el az arcán, mint akit a gondolat maga is szórakoztat. Nem tudhatja, hogyan fogadja majd ezt a másik, mert egyik hasonlat sem túl szelíd, mégis ugyanazzal a melegséggel tudja közölni, mint ahogy eddig a családjáról beszélt. Számára mindez kedves, de ahogy a nők szóba kerülnek, nincsen kizárva, hogy Patrizia esetleg magára veszi. - Valóban? - Ritka, amikor Fabrizzio Delucát átjárja a pimaszság, ez most viszont ismét megtörténik. - Ebben az esetben, hogy viselte az elmúlt napokat? - Nem akarja kettejükre visszaterelni a témát, mégsem gondolja, hogy kikerülhető lenne, hiszen a döntés még mindig előttük lebeg a jövőt illetően. Ez a férfi sosem gondolta, hogy éppen ő lesz az, aki titkos viszonyba kezd majd bárkivel, az élet azonban jött, elsöpörte őt, és részéről úgy áll a helyzet egyelőre, hogy képes lenne a két kezét a magasba emelve megadni magát ennek az egésznek. - Éppen eleget tud, higgye el. Így sem úszom meg, hogy amint hazaérek, a nyakamba ugorva követelje a válaszokat. - És felnevet halkan, hiszen azokat még ő sem tudja, sőt, ha a megfelelő döntéseket hozzák majd meg, semmi kielégítővel nem tud majd szolgálni Livia számára. És ennek kapcsán nem csak a lánya lenne csalódott, de ő maga is.
Egy kissé meglepi őt a férfi azzal, hogy azt mondja, hasonlít a lányára. Nem is tudja hirtelen, hogy most ez jót jelent-e vagy sem. Abból a szempontból biztosan jót, hogy látva miként csillant a szeme és változtak a vonásai a férfinak, mikor Livia szóba jött, a szeretet iránta biztosan mély és tiszta. Ha ezzel vonhat maga felé párhuzamot, akkor a gondolatba képes bele is pirulni, hiszen egyértelmű számára, hogy Fabrizzionak mennyire fontos a lánya. Na de mégis a lánya és azért a nők többsége nem szeretné azt hallani, hogy a kiszemelt férfi a lányához hasonlítja őt, mert az egy kissé illúzióromboló tud lenni. Hogy inkább a jót lássa a hasonlatban, iszik egy kisebb kortyot, remélve, hogy a szappanos ital, enyhít egy keveset a képen, mely lassacskán telepedik elméjére. – Nos, szerencsére gondoskodtak róla, hogy ne unatkozzak – és nem csak Matteo tette ezt, hanem ugyebár Fabrizzio felesége is. Egyébként, amikor volt egy kevéske ideje arra, hogy elmélázzon és túl agyaljon mindent, amit csak lehet azzal kapcsolatban, ami kettejük között történt, akkor igazi nőhöz méltóan bizony megannyi verziót állított fel magában. Egyik pillanatban odáig volt a férfitól, a másikban pedig kifejezetten utálta. – Mondanám, hogy jól és nem hagytam a gondolataimnak, hogy lassacskán megőrjítsenek, de van egy olyan érzésem, hogy ezt nem hinné el - habár, amikor azt mondta, hogy a nők nem szeretik, ha kétségek között vannak, az nem célzás volt, de már meg sem lepődik azon, hogy a férfi egyből belekapott az információba. Mindig megjegyzi magának, hogy Fabrizzio mellett jó, ha vigyáz arra, hogy mit és miként fejez ki, mert a Deluca család örököse bármiben képes találni egy pontot, amit szépen megragadva fordít maga javára. De ez a nő nem képes arra, hogy mindig résen legyen, nem is lenne önmaga, ha neki állna a szavait és az érzéseit cenzúrázni. – Ahogy gondolja – nem fog erősködni, hogy mégiscsak jobb lenne, ha adna valami jelet magáról a lányának. A férfi és a női meglátások sokszor nem egyeznek, mondhatjuk azt, hogy ettől olyan szép is az élet, de legtöbbször inkább bosszantónak tartja az ilyen ellentéteket. Azt viszont képes elfogadni, ahogy a férfi határoz, hiszen ő ismeri a lányát, s ha inkább személyesen avatná be abba a káoszba, ami kettejük között minden perccel csak növekszik, hát tegye. Patrizia is jobban szereti, ha láthatja a beszélgető partnere vonásait, szemét, miközben társalognak, mert azokból sokat lehet kiolvasni.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Szívesebben szórakoztatta volna Fabrizzio maga a nőt; gondolja egy pillanatra, de az a hasznos kis szűrő a fejében, ami jól szokta végezni a munkáját segít neki abban, hogy ne mondja ki hirtelen felindulásból, ami eszébe jutott. Ez a férfi tényleg remekül volt képes eddig a gondolatait sorba rendezni, és tökéletesen időzítve használni azokat, Patrizia mellett azonban sokszor úgy érzi magát, mint aki ezt még mindig csak tanulja, és résen kell lennie még saját magával szemben is, különben egészen mást fog a jelleméből mutatni, mint ami valójában. Rá pedig egyáltalán nem jellemző az, hogy egy meghozandó döntést ennyiszer és ennyire átrágjon. A lehetősége annak, amit megélhet a másikkal fontosabbnak tűnik most még a saját józan eszénél is, ezért ül még a kanapén, és kortyolja a szappanos bort a nő társaságában. Felismeri ennek a veszélyét, de döntés híján a szíve nem akar vinni még innen sehová. - Biztosan talált volna kellemesebb elfoglaltságot is. - Mint amit a felesége jelentett, de ezt sem teszi hozzá, csak hagyja a gondolataiban elveszni. Ez sem kifejezetten szokása, de valahol szégyelli magát, amiért Viviana nem volt képes türtőztetni az indulatait, főleg egy olyan hivatalos ügyben nem, amit egy ház eladása jelentett. Valamelyest érdekelné egyébként, pontosan mi hangzott el a két nő között, viszont úgy gondolja, ha ezt nem osztja meg vele Patrizia magától, annak oka van. Hisz benne, hogy nem kell mindig és mindenről tudnia, a családja azonban időzített bombaként ketyeg, aminek árnyéka nem segít abban, hogy itt a kanapén ülve megfelelő döntéseket hozzon. - Higgye el, Patrizia, ha könnyebbé tudtam volna tenni a gondolatainak az áramlását, megtettem volna. - Mondja csendesen, hiszen szeretné, ha a másik tudná, nem célja semmilyen mézesmadzagot húzogatni előtte, arra várva, hogy majd utána kap, mert szüksége van rá. Fabrizzio eddig is, és ezután is őszinte lesz, a csókjánál pár nappal ezelőtt pedig semmi jobban nem tudta volna kifejezni, hogyan áll fejben ahhoz, ami velük történik. Szavakkal is erősített rajta, és várt volna addig, ameddig szükséges a másikra. A helyzetüket tekintve, ennél tisztábban nem tudta volna kifejezni, mit akar és hogyan. A mocskos játszmákat az őszinte kapcsolataiba sosem engedné be. - Miért őrült volna meg? - Kérdezi egy újabb kortyot követően, és a szavak azután hagyják el az ajkait, hogy a tekintete megtalálná magának Patriziát. - Ha nem akar, nem kell válaszolnia. - Nem lenne semmi szüksége megerősítésre abban, hogy Patrizia legalább annyira vágyik rá, mint ahogy azt Fabrizzio teszi ellenkezőleg, viszont az elejtett félmondatoknál - mint amit a kertből befelé is tett a másik, a szülői értekezlet kapcsán -, neki általában több kell. Féligazságokat nem tud komolyan venni, azt pedig csak az eszének köszönheti, hogy férfi létére nagyon is érti a célzást általában.
– Önnek mindig a lehető legkimerítőbb információ halmazra van szüksége egy témát illetően? – kérdése nem odaszúrás csupán érdeklődés és az eddigi megfigyelésének egyfajta megosztása. Nincs azzal baj, ha valaki ilyen, sőt. Sokkal többet ér, mint az, aki tudatlanul kezd el véleményt formálni vagy vagdalkozni. – Mint minden nőnek, nekem is megvan az a csodálatos tulajdonságom, hogy képes vagyok apró cseprő dolgokat túlagyalni - és nem akarja kikerülni a választ, hiszen szavai igazak. Tud ő ábrándozó naiv nő lenni, ha éppen van felesleges öt perce, de tud lenni az a nő is, aki csak a rosszat látja mindenben és olyan végletekbe lovalja bele magát, amit egyetlen férfi sem tud már visszahozni. Ezért nem szabad egy nőt kétségek között hagyni. – Megcsókolt aztán itt hagyott – emeli meg kissé a fejét, hogy a tekintetét a másikéba vezesse. – S bár szavakat is adott, mégis mintha semmit sem kaptam volna, ami igazán mankója lehetne a kusza gondolataimnak – nem igazán van ennek értelme, tudja ő jól, de ennél ékesebb példával nem tudná prezentálni azt, hogy mennyire nem érti, mi van. Vagy érti, csak nem igazán akarja elfogadni. – Tudja, én nagyon jól elvoltam abban a valamiben, amiben az elmúlt egy évben tengődtem – lehet, hogy nem kellene ezt felhozni, de csak ennek segítségével képes némileg kifejezni azt, hogy most mi van benne. Ő egyébként nem akart ebbe belemenni, nem azért marasztalta férfit, hogy tovább boncolgassák azt, hogy miért nem lehetnek együtt. De, ha már Fabrizziot annyira érdekli, hogy miért őrülne meg, hát akkor legyen ez a téma. Legalább egy helyen vannak addig is. - Nem vágytam különleges figyelemre vagy törődésre. Igazándiból olyan függetlenségem volt, amivel én tökéletesen meg voltam elégedve. Kinőttem már abból a korból, mikor epekedve várjuk a másik hívását, üzenetét, bármit, amivel jelez a hogyléte felől. Nem ábrándoztam programokról vagy családi ebédekről, mert tudtam, hogy nem illek bele abba a világba – talán még mindig nincs igazán értelme annak, amit mond, s nem akarja a másik idejét azzal rabolni, hogy az elméjében játszódó összes gondolatot rázúdítja, ezért itt abba is hagyja a múlt idő boncolgatását és rátér a lényegre. – De amikor maga hívott vagy írt, akkor mintha újra a tinédzser éveim tapostam volna. Örültem, a szívem a torkomban dobogott, alig vártam, hogy mikor és mit válaszol – fújja ki lassan a levegőt szavai mentén, mert úgy érzi, mintha lecsupaszítaná magát. – És nem igazán tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel, mert közben az agyam folyamatosan azt dobolja, hogy ennek semmi értelme – mert még mindig nem akar belemenni egy titkos románcba, nem akar a bújtatott nő lenni, nem szeretné bajba sodorni Matteot. Hihetetlen számára ez a kettősség, a kínlódás amivel az egész jár és az, hogy nem képesek valami olyan megoldást találni, amely végre csillapítaná a káoszt.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
A kérdés hallatán széles mosoly ül meg az arcán, és addig nem távozik onnan, amíg meg nem szólal. Patrizia mellett szokta meg igazán, hogy bárki az életében ráolvashatja, hogy milyen a hétköznapokban, akkor is, ha egyáltalán nem érzi annak a másik kérdését, mert nincsen a hangjában számonkérés. Fabrizzio jószerével csak élte az életét ezekkel a tulajdonságokkal, talán észre sem vette őket, így ez a részéről nem tudatosak, de valahol tetszik neki, amiért Patrizia észreveszi őket, hiszen azt sugallja, hogy figyel rá. Ezzel némileg eteti az egóját is talán, amit el kellene kerülnie, ha azt akarja, hogy ez a férfi ne érdeklődjön iránta tovább. - Meglehet, csak érdekelnek a gondolatai. - Nem csak meglehet, ez egészen biztos, és valóban hajtja őt valami fejben azt illetően, hogy ezek a gondolatok kerüljenek kimondásra. Ez már nem az egójáról szól, nem akar velük semmit elérni, csak ismerni szeretné a mellette ülőt tetőtől-talpig, ebben pedig valahol az őszinte gondolatai is el kell, hogy helyezkedjenek. Csendesen hallgatja végig, ahogy szépen boncolgatni kezdi Patrizia a kérdésére a választ, és talán észre sem veszi, mennyi minden csillog a tekintetében, amivel őt nézi, amíg elérnek egy olyan ponthoz, amit tökéletesen meg tud érteni. A másikéhoz nagyon hasonló a folyamat, ami a férfivel is történik, talán annyi különbséggel, hogy ez nem ismétlődő a számára, mert nem érzett hasonlót soha életében. A házasságát, hiába alakult a nagy részében jól és volt boldog a felesége mellett, elrendelték, így a bimbózó részéért nem kellett udvarolnia, csak bizonyítani, miután kimondták a boldogító igent. - Tudja, az én házasságomat elrendelték, amikor nagyon fiatal voltam. Sosem éreztem ezt azelőtt, mert szinte rögtön családfő kellett legyek, máshogyan kellett bizonyítanom, mások voltak az elvárások. - Meséli szelíden, szándékosan úgy fogalmazva, hogy a lényeg a helyzet jellegén legyen, ne azon, hogyan éltek hosszú ideig boldogságban Vivianával. Az az ő harca, amihez Patriziának eddig sem kellett volna köze legyen, mégsem tudta tőle megóvni, és valószínűleg ez az aspektus az, ami Fabrizziot óvatosságra inti. Még annál is jobban, mint amit eddig mutatott a helyzettel kapcsolatban. - Maga mindent felborít. - És így kezd csillogó szemekkel vigyorogni, mintha ez nem lenne önmagában egy hatalmas probléma, a férfi mégsem így éli meg. Őt még nem söpörte el semmi, és sosem gondolta volna, hogy egy nő iránt érzett, tiltott érzései lesznek majd azok, amiket nem tud megfelelően kezelni. Ez nem vicces, inkább megdöbbentő, mégis olyan jó érzéssel tölti el, hogy muszáj rajta mosolyognia. - Nekem az a dolgom, hogy meghozzam a nehéz döntéseket. Magával ezt egyelőre képtelen vagyok megtenni. - És finoman sóhajtania kell, nem szándékosan, nem azért, hogy tudatosan elérjen vele valamit a másiknál, csak, hogy mindezt kimondva némi benne gyűlő feszültségtől megszabaduljon. Mert az ő káoszának alapja az, hogy nem hoztak még döntést. Fabrizzio képtelen két helyzet között csak úgy lebegni és élvezni azt, legalábbis eddig azt hitte, mégsem érzi úgy, hogy fel akarna erről a kanapéról állni, hiszen tudja jól, az mit jelent rájuk és a soha-volt jövőjükre nézve. - Be kell látnom, hogy ez az én hibám. Ha nem az érzéseim mentén cselekszem ezúttal, ki sem alakult volna ez az egész. Nem szoktam a szívemre hallgatni. - Ennyire őszintén sem beszélt még talán senkivel a gondolatait érintően; annyira a sziklaszilárd megoldás volt éveken keresztül, hogy ha ezt most bárki, aki ismeri hallaná tőle, valószínűleg megdöbbenne. - Azt mondta nekem, nem tud most több lenni annál a barátnőnél, mint amilyen Tizianonak volt. - Szinte súgja a szavakat, a teste pedig finoman megmerevedik, ahogy megakadályozza magában az érzést, hogy hozzáérjen a másikhoz, miközben beszél. - Én sem tudok most az a férfi lenni, akit megérdemelne. Sokkal több jár magának titkos találkozásoknál és a veszélynél, amit a nevem jelent magukra nézve. És hiába keresem a megoldást erre hetek óta, azt kell mondjam Patrizia, hogy nincsen. És én nem kérhetem Öntől azt, hogy ennek tegye ki elsősorban magát és az érzéseit, másodsorban magukat. - Nincsen szíve hozzá, folytatná, de nem teszi, mert bízik benne, hogy ennyiből is érti a másik, amit mondani szeretne. Sokkal könnyebbnek gondolja azt, hogy idővel szépen elhalványulnak az érzések mindkettejükben, és ha bízhat ebben, akkor rosszindulat nélkül tudnak hosszútávon egymás gondolataiban létezni. Ez a biztonságos és a jó döntést, szóval ezt kellene kimondania. Mégsem ezt mondja. - De azt tudnia kell, hogy minden erőmre szükségem van, hogy távol tudjam magam tartani Öntől.
Meglepi, mikor a férfi azt mondja, hogy sosem érzett még ehhez hasonlót. Nem akarja firtatni, nem akarja felhozni, hogy ugyan hát az ő korában ezt aligha hiszi el, hiszen tudja, hogy a házassága hosszú volt és elrendeltetett. Ő sosem tudott volna ilyesmibe belemenni, nem is érti igazán ezt a vonalat, hogy miért kell még egy múlt ezredi dolgot követni a huszonegyedik században, ezért sem való abba a közegbe. Nem ad ennek hangot, de arcán valószínűleg látszik, hogy mennyire nem tudja átérezni ezt az oldalát a férfinak és a neveltetésének. – Higgye el, nem szándékosan – nemvolt sosem célja felborítani ennek a férfinak az életében semmit. Ő csak szeretett volna egy megfelelő házat találni a családjának és akár meg is maradt volna szívesen abban a hitben, hogy nem csak a feleségének, hanem saját magának is keresi azt a férfi. Nem akart belefolyni a Deluca család mindennapjaiba, történetébe, teljesen rendben lett volna azzal, ha egymás nevén kívül semmi mást nem tudnak egymásról. De ez valamiért nem így történt, a helyzet pedig az, hogy egyáltalán nem bánja. Mert ez a férfi sok mindent helyezett más meglátásba. Egy-egy apró megjegyzéssel olyan gondolatokat ébresztett Patriziában, melyekkel alapjait rengette meg a nő gondolkodásának, az életének. Ezért pedig akkor is hálás lesz, ha soha semmi nem lehet közöttük és a mai nap után, egyszer sem állnak majd szóba egymással.Nem tudná pontosan megfogalmazni, hogy milyen érzések is kavarognak benne a férfi szavai mentén. Semmi újdonság nincsen a mondanivalójának egy bizonyos részében, hiszen mindketten tisztában vannak azzal, hogy kettejük között semmi sem lehet. Erről beszélnek már hosszú percek óta és mindketten újra meg újra megfogalmazzák, mégsem tesznek pontot az egész végére. Bármilyen naiv és gyermeki gondolat is, de ha kívánhatna valamit, most biztosan az lenne, hogy ne lépje át mostanság a küszöböt a férfi, hanem maradjon és burkolódzanak be egy olyan rózsaszínfelhőbe, ami kizár minden veszélyforrást a kettősüket tekintve. Csak azért nem mondja ki hangosan ezt, mert nem akarja, hogy a férfi ostobának lássa. – Hát, úgy tűnik, hogy akkor ez egy igen rövid romantikus történet – húzza mosolyra a száját, majd kiissza a maradék bort, hogy elmossa keserű szavakat, amilyen gyorsan csak lehetséges. – Még jó, hogy maradtunk a magázódásnál, mert lehet, hogy fájóbb lenne, ha ezt elhagytuk volna – és már nem csak mosolyog, hanem el is neveti magát, mert oldani akarja azt, ahová tartanak. Ha Fabrizzio átlépi a küszöböt, akkor akarva akaratlan marad itt a nő megint egyfajta űrrel, amin napokig, hetekig is rágódhat. A magázódásuk egy kevéske távolságot lopott közéjük, legalábbis ő ezt amolyan biztonsági hálónak gondolta eddig is annak ellenére, hogy néha egészen furcsán érezte magát tőle.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Sokatmondó pillantással bólint, ezzel kívánja jelezni, hogy tudja. Patrizia egyetlen gesztusában, mozdulatában, még a kimondott szavaiban sem vélt eddig rosszindulatot felfedezni, az pedig, hogy mennyiszer járják körbe a nyilvánvalót anélkül, hogy megadnák magukat a vonzás erejének, mindent elárul a férfi számára. Értékeli és tudomásul veszi a nő helyzetét, ezért sem lép tovább ő sem, mert bár felborítják egymás érzelmeit és gondolatait, nem tiszte veszélybe sodorni a másik számára fontos dolgokat. És, ahogy meg is fogalmazta, a helyzet az ő hibája inkább, amiért vállalja a felelősséget, még ha ez egyikükön sem segít jelenleg. Megemeli ismét a poharat, hogy kortyoljon, és éppen befejezi, amint Patrizia egy mosollyal közli a rövid történetük végét. Furcsa érzés járkál a bőrén ettől, pedig az elméje tökéletesen fel tudja dolgozni az eddigi kerülgetés után a mostani konkrétumokat, neki pedig az jut eszébe, hogy lassan, bármilyen erősen is tartja jelenleg a gravitáció őt a kanapén, indulnia kellene. Minél tovább marad, gondolja, annál több gondolatot visz majd magával, és hagy itt a másiknak szintén, amiket a helyükre kell tenni, és lévén, hogy ő férfi, valószínűleg könnyebb dolga is lesz majd vele. Talán amiatt nem állt még fel eddig, mert nem szeret maga után űrt hagyni, de belátja, hogy nem pótolhatatlan senki számára. Az idő majd kitölti az űrt kettejükben, így vagy úgy, mert ez az élet rendje. - Sajnálom, Patrizia. - Mondja ki őszintén, mert ez számára sem egy egyszerű románc volt eddig; akkor már régen megfeledkezett volna a másikról, valószínűleg akkor, amikor megértette, hogy bármennyire szeretné azt a jövőt, amit a fejében semmilyen közeg és az azzal járó veszély nem akadályoz meg, hogy elképzelje, az valószínűleg csak és kizárólag ott létezhet. Neki ez ennél sokkal több, még ha nem is tudja megmondani, mi is ez pontosan. Patrizia igazán különleges nő, és nem csak a kinézete vonzza, de a megélt pillanatok folytatásának lehetősége is. Pedig sokkal okosabbnak hitte magát annál, minthogy ilyen helyzetbe hozta mindkettejüket. Sok mindent át kell értékelnie magában. Aztán elmosolyodik azon, hogy még mindig magázódnak, ami neki sokszor fel sem tűnt, amikor találkoztak, csak később, amikor már olyan bensőséges gondolai lettek a nőt illetően, amikben furcsának tűnt mindez. - Nem akartam fájdalmat okozni. - Mondja csendesen, pedig tudja, hogy Patrizia nem ezt akarta jelezni azzal, amit mondott, ez a férfi azonban szeretné, ha a nő tudná, nem ez volt a célja. Lehet túl sokat gondol arról, ami alakulni kezdett közöttük, lehet ilyesmiről szó sincsen, de abban az esetben, ha mégis, jobbnak véli tisztázni. Tudja, hogy hibázott, látja az összes pontot, ahol vissza kellett volna fognia magát, mégsem tette meg, elérve azt, hogy végeredményében ugyanoda jussanak, mintha soha nem lépett volna meg bizonyos lépéseket. - Azt hiszem, ideje mennem. - Súly telepszik a szavaira, ahogy a poharakból elfogy a bor, neki pedig, ahogy látszólag döntésre jutottak, nincsen már sokáig maradása. - Köszönöm a bort és pizzát. - Némileg csökötten próbálja húzni az időt még néhány szóval, ezért sóhajt egyet, ismét szándék nélkül, és feláll a kanapéról, a mozdulat közben pedig leteszi a saját üres poharát az asztalra mellettük. Annyi szó van még, amit ki akarna mondani az elmúlt időszak margójára róluk, Matteoról, azokról, amiket nekik köszönhet, de nem teszi meg, mert azzal még több űrt generálna, amit már így is nehéz szívvel hagy itt a másiknak.
Szeretné marasztalni, utána nyúlni, visszahúzni és a karjaiban kikötni. Szeretné a kandalló melegét ennek a férfinak az ölelésben élvezni, nézni ahogy lobog a tűz, azt érezni, hogy minden egyes magasba kapaszkodó láng azt jelképezi, ahogy kettejük románca egyre erősödik. Vágyik az érintésre, arra, hogy a férfi leheletének nyomán, bőre libaőrössé váljon és ajkai kiszáradva könyörögjenek még egy csókért. De nem szól egy szót sem, csak a némaság ölelésébe kapaszkodva áll fel ő is a kanapéról, hogy egészen az ajtóig kísérje a másikat. Szemeit lehunyva vesz egy mélyebb levegőt, miközben az ajtót kinyitja, s mikor a pillái elválnak egymástól, szomorú tekintettel néz a másikra. Agyában még mindig ott zakatol a lehetőség, eljátszik egy pillanatra a gondolattal, hogy kezével a másikért kap és magához rántja, hogy egy forró csók közepette tegyen magasról az elvre, miszerint nem lehetnek egymáséi. De ő nem az a nő, aki ekkora őrültségbe sodorná magát vagy a másikat, mert előre gondolkozik és tudja, hogy semmivel sem lennének közelebb a megoldáshoz. Hiszen a lehető legjobb opció az elválás. – Vigyázzon magára Mr. Deluca – szólal meg végül keserédesen egy aprócska, szelíd mosollyal szája szegletében, majd az ajtófélfának dőlve nézi végig, ahogyan a férfi a kocsiig sétál, de nem várja meg azt, hogy beüljön és elhajtson. Mert nem akarja végignézni a távozását, hiszen már abban a pillanatban azt érezte, hogy szíve egy darabja kiszakad a helyéről, amikor felálltak a kanapéról. Abban egészen biztos, hogy annak ellenére, hogy tulajdonképpen ez az egész nem tartott néhány hétnél tovább, sokkal jobban a részévé vált, mint kellett volna és nem fogja magát olyan könnyedén túltenni a történteken, mint a Pellegrini fiú esetében. Sőt, sokkal rosszabbul érzi magát a mai este után, mint mikor a hírek miatt hívta fel a férfi. Ha meg kéne fogalmaznia, hogyan érzi magát, valószínűleg azt mondaná, mint amikor egy tinédzsernek az első szerelme összetöri a szívét.
Kezdőlap
