Patrizia következő üzenetéig eltelik néhány nap, Fabrizzio pedig azon kapja magát, hogy várta, sőt, sokkal hamarabbra remélte, mint megtörtént volna. Pedig még mondta is a másik, hogy az új irány miatt beletelik majd néhány napba, amíg konkrét ingatlanokkal tudja keresni annak függvényében, milyen gyorsan talál a kívánalmaknak megfelelőt.
Valószínűleg a nő nem számít rá, de az egyik útján a városból a vidékre rácsörög az üzenet napján, és felajánlja, hogy talán az irodában is találkozhatnának ezúttal; most már ő is inkább biztosra menne azt illetően, mit néznek meg legközelebb, pedig abban a helyzetben sem lenne ellenére a másik társaságában lenni, mégis, nem szeretné még egyszer úgy húzni a nő idejét, ahogyan első alkalommal tette. Akkor sem ez volt a célja, mégis megtalálta vele Patrizia rosszabbik oldalát, pont egy olyan napon, amikor a reggele sem alakult fényesen. Nem szokása teherként viselkedni, pedig valami folyamatosan arra késztetné egyébként, hogy élcelődjön a nővel, aminek valahol elébe kell mennie, mielőtt félreérthetővé válik. Kiválóan képes meghúzni a saját határait, illetve másokét tiszteletben tartani, ezért a kezdeti kilengést korrigálnia kell, és megmaradni egy olyan professzionális, üzleti szinten, amiben egyébként elég jó, úgyhogy nem is érti, mi történt vele azon a délutánon. Biztosan a meleg.
Magabiztosan száll ki az iroda előtt a Ferrariból, és amint belép az épületbe, udvariasan leveszi magáról a napszemüveget, és be szeretne jelentkezni a recepción, de a pult mögött ülő hölgy már jól ismeri, és valamiért tökéletesen tisztában van Patrizia időpontjaival is, amire abból jön rá, hogy mutatja is, merre fogja őt megtalálni.
Az ajtó előtt hagyja a férfit magára, amit nem kifejezetten bán, mert nem szereti, ha a dolgában még a nyakába is lihegnek, neki pedig itt egyetlen nővel van dolga, ami nem a legjobb megközelítés gondolatban, mikor arra törekszik, hogy profi maradjon a kapcsolat közöttük.
Bekopog az iroda ajtaján, és mivel pontosan időben van, be is nyit óvatosan, nem várva arra, hogy elébe jöjjenek, mert ilyen kívánalmakkal ő nem rendelkezik. Régi, jó barátként járt ide korábban is, és Alessandro megannyi ajánlást köszönhet neki, így nem fog úgy tenni, mintha nem lenne itt jártas, vagy ismerős.
- Jó napot, Ms. Ferrara. - Üdvözli a másikat, és annak érdekében, hogy a kapcsolat azon a szinten mozogjon, amit tervez, ismét nyújtja a kezét, ahogy teszi bármelyik üzleti partnerével a sokadik találkozás alkalmával is. Kezet óhajt rázni a másikkal, hiszen ennél jobb indikátor a szándékaira az üdvözléskor kevés lehet.
A tekintete a csokrot keresi szinte rögtön, azonban csak egy szál, viszont annál szebb rózsa van a másik asztalán egy vázában. Nem szándéka megemlíteni a rózsákat, mert az azt jelentené, hogy egyéb szándékkal küldte őket, és bár ez valóban így volt, nem tágít attól, amit mára eltervezett. Mondjuk a másik társaságában elég nehéz az elveihez tartania magát, de ezek az ő gondolatai, és az ő tiszte őket ezért kordában tartani.
- Kíváncsian várom, mit sikerült találnia. - Azért abban talán mindketten egyetértenek, hogy megkönnyítette a másik dolgát; ha továbbra is Viviana kérései után kutatnának, akkor Fabrizzio tudja, hogy nem járnának sikerrel, de a tájjal ezen a vidéken lehet játszani bőven, ezért is kíváncsi arra, hogyan ragadta meg Patrizia a javaslatát.
- Kettőre szeretném szűkíteni egyelőre, amit meg is nézhetnénk a héten. Csütörtökön csak későn érnék rá, de a péntekem egyébként szabad, ha úgy szervezem. - Egyébként nem volt tökéletesen szabad a pénteki napja, de egy kis szervezéssel elintézte, hogy ha Patrizia is úgy gondolja, megnézzék mindkettőt. Kettős érzései vannak most már a háznézést illetően, mert ha rajta múlt volna, egészen sokáig húzta volna Viviana kedvéért a nézelődést, viszont nem akarja magára haragítani ezt a nőt azzal, hogy rabolja az idejét. Alessandrora való tekintettel pedig nem megy máshová, hiszen szerinte itt ül előtte a legjobb.
Ugyanis ha hellyel kínálják, azt el is foglalja a másik szemben, az asztala előtt.

Kifejezetten szereti, amikor a tervei szerint alakul minden a környezetében, a kézrázáskor pedig szinte érzi, hogy sikerült elsimítani végül, amit olyan váratlanul összekavartak, és rendben lesz az üzleti része a találkozónak, ha képes megállni, hogy ne jegyezze meg a virágokat. Illetve azt az egyet, ami itt maradt az irodában.
A felkínált italra reagálva először az órájára pillant, amikor pedig konstatálja, mennyi az idő, annak megfelelően válaszol.
- Egy ristrettot elfogadok, köszönöm. - Ezt követően pedig le is ül a felkínált helyre, a tekintete azonban valamiért végigköveti azt a mozdulatot, ahogy Patrizia végigsimít a szék támlájának anyagán, ahogy igyekszik rámutatni, hol is kellene helyet foglalnia. Ez kivált valamit belőle, a tekintete rá is tapad a másik hátára, de vesz egy mély, szinte nem is látható levegőt, és úgy fújja ki, hogy az se legyen túlságosan feltűnő. Szeretne pontosan tisztában lenni azzal, mi ez a hatás a nő körül, de legyen az tulajdonképpen bármi, nem fogja hagyni neki, hogy kizökkentse abból, amiért ma ideérkezett. Az pedig nem más, mint a házassága lezárásának eszköze, amiről a másiknak fogalma sincsen, mégis segít neki ebben.
A tekintete mappáról-mappára jár, mígnem a kényelmes, hátradőlt pozícióból akkor mozdul ki, amikor az utolsó is elékerül, ahhoz viszont, hogy valóban meg tudja őket nézni közelebb kell húzódnia az asztalhoz, és részben a papírok fölé magasodnia. A szeme sem rebben, miközben az első ingatlan részleteit és képeit nézi, pedig érzékeli, mennyivel közelebb van így Patrizia, és a virág, amit nem szabad megemlítenie.
- Remélem nem neheztel emiatt. Igyekszem boldoggá tenni a feleségemet. - Még egyszer utoljára, gondolja, pedig Vivianával kettejük között ez most már nem erről szól; inkább igyekszik nem magára haragítani őt egész életükre, és teszi ezt úgy, hogy nem tudja az igazságot azt illetően, miért is kell ezen az egészen keresztül mennie. Sokáig igyekezett megbeszélni ezt a feleségével, de hónapok teltek el anélkül, hogy Viviana egyáltalán hozzászólt volna, és amikor végre megtette, szinte ráparancsolt, hogy vásároljanak egy villát, ahol majd a későbbiekben élhet, messze a közegtől.
Sejti, hogy erről az oldalról fúj a szél, azt pedig tudja, hogy Viviana nem tud elég messzire menekülni, ahol kivonhatná magát az életből, amit eddig élt. Elég csak Alfonso öccse példáját nézni, akinek egy egész földrész sem volt elég messze az elmúlt öt évben.
- Bízom a képességeiben. Máskülönben Alessandro nem Önt ajánlotta volna. - A pár nappal ezelőtti kisiklásokat követően erősen elgondolkozott azon, vajon miért a másikra esett a barátja választása, ha ennyire nem tudta Patrizia elrejteni az ellenszenvét vele szemben, de sokkal jobban érdekli annál a másik, minthogy ezen fennakadt volna túl sokáig. Inkább igyekezett helyrehozni azt, amit úgy tűnt, első nekifutásra elrontottak.
- Ebben látok lehetőséget. - Mondja némi hallgatást követően, és átnyújt egy fotót a másiknak a kettes számú ingatlan mappájából, amin a kert egy része látható a ház falával egyetemben, és éppen azt a mediterrán stílust viseli, mint a szőlős telkén terülő villájuk. Teljesen ugyanolyat nem fog találni, hiszen azt ő építette annak idején, lehet éppen ezért sem hajlandó ugyanazt a procedúrát lejátszani amellett, hogy idejük sincsen rá.
- Mondjuk a vendégház nem biztos, hogy tetszene Vivianának. - Mosolyodik el furcsán szélesen, és inkább csak magának szól a megjegyzés, hiszen jelenleg annyira gyűlöli a felesége, hogy a villát is képes volt elhagyni emiatt. - Elnézést, Mrs. Delucának. - Pedig igyekszik figyelni arra, hogy ne legyen személyeskedő, de valahogy a másik társaságában ez nem annyira egyszerű, mint életében eddig bármikor, bárkivel.

Egy ideig gondolkozott azon, mennyit osszon meg Alessandroval, hiszen Fabrizzio számára fontos az ingatlanos személye olyan tekintetben, hogy éppen elég súly van most a vállán, és nem szerette volna, ha nem a legjobb intéz kvázi mindent helyettük, amíg a játéknak ez a része a feleségével lezajlik. Azonban hiába jó barátja és már hosszú évek óta, ismeri őt, mint a tenyerét, és nem lenne számára elég, hogy fűt-fát összeígér a saját hallgatása oltárán. Ebből a szempontból nem bízik benne meg annyira.
A horkantásra felfigyel, pedig egészen halk, mégis őszinte gesztus, és felvezeti miatta a tekintetét az első mappából, hogy megtalálja a nő szemeit.
- Talán nem ért egyet vele? - Mert ha így van, akkor azzal szeretne tisztában lenni még most, annak ellenére is, hogy nem bántaná meg a nőt azzal, hogy máshoz fordul. Viszont mivel tudja, hogy nem különösebben kedveli a személyét, ahogy azt sem, ahogy kívánja végig vinni a háznézést, lehet Patrizia még örülne is annak végül, hogy nem kell többet Delucáékkal foglalkoznia.
Erre most még nem tesz utalást, csak várja a másik válaszát, közben pedig a tekintete finoman siklik az egy szem rózsára, amit Patrizia megtartott a csokorból.
Végül a nő megjegyzései arra késztetik, hogy becsukja azt a mappát, amit éppen részleteibe menően vizsgált, és távolságot lop kettejük közé azzal, hogy hátradől a székben, és hallgat egy darabig, amikor a recepciós hölgy megérkezik a kávéjával, amit néhány perce kért egyébként.
- Ha nem akar ezzel foglalkozni, Ms. Ferrara, csak mondja meg. Nem mindenki lehet kész egy ilyen feladatra. - Pedig abban a néhány percben, amíg a megérkezett ristrettoval foglalkozott elgondolkozott azon, hogy megosztja a másikkal a körülményeket. Azon azonban a nő felé mutatott érdeklődése sem változtat, mennyire védeni igyekszik a családját, és számára most az fontosabb, hogy ingatlant találjon, minthogy kedvére tegyen egy ingatlanosnak, akinek úgy tűnik, valamiért púp a hátán. Pedig ő csak viccelni próbált a vendégházzal, mégis mást váltott ki az előtte ülő hölgyből, ami számára eléggé furcsa, hiszen a legtöbb üzleti kapcsolata teljesen simán szokott alakulni.
- Ahogy említettem, a feleségem elfoglalt az egyéb teendőivel, így nem kíván részt venni a folyamatban. Ha jártas lenne a köreinkben, akkor ez nem kellene meglepetésként érje. - És ezzel nem megbántani igyekszik a másikat, pusztán jelezni, hogy egyébként a maffia vezérének látszólag mentálisan labilis fiával jár éppen, úgyhogy nem igazán érti Fabrizzio, miért lepi meg a másikat, hogy szeszélyes kéréseket kell teljesítenie. Ő maga is utálja az egészet, de a férfinek nyomós indoka van arra, hogy belemegy ebbe, nem tud még azzal is foglalkozni, hogy az ingatlanosát engesztelje ki minden találkozó alkalmával.
- Nos, mit gondol? - Kérdezi, mielőtt ledöntené egy húzásra a ristrettot, és úgy tenné vissza az asztalra a kis csészét, hogy a tekintetét le sem veszi a másikról.

Érdeklődés jelenik meg az arcán azzal kapcsolatban, Patriziának milyen gondolatai lehetnek azt illetően, miért kapta a feladatot; kezd megfogalmazódni benne egy érdekes felvetés, de nem mehet biztosra addig, amíg nem teszi fel a megfelelő kérdéseket, és azokra nem kapja meg a tökéletes válaszokat. Nem biztos azonban benne, hogy a mai alkalom lenne erre a tökéletes, ahogy lassan abban sem, hogy nem ez lesz az utolsó valójában, hiszen kettőből ha két találkozás ennyire célt téveszt, akkor már nem tartja kifejezetten produktívnak a kapcsolatot. Nem csak Patriziával, de bárkivel.
Ezt némileg alátámasztja az, ahogy a másik elnézést kér ismételten, amiért megbántotta őt vagy a feleségét, amire Fabrizzio első reakciója az, hogy elvigyorodik.
Nem tudná megmondani miért, az sem érdekli már, ha nem illendő, mert a kettejük között kialakult bármiben már annyi ponton mentek félre, ahányon csak lehetett. Nem szokott ilyesmit kiváltani másokból, pláne nem hölgyekből; ők azok, akik kifejezetten szokták keresni a közegből a társaságát, és bár a miérteket még nem boncolgatta magában soha, szinte már tényként kezeli a dolgot. Hiába kér ugyanis elnézést a másik, valami alapvető probléma ütötte fel a fejét kettejük között, amit őszintén nem ért egyébként, hiszen valóban nem egyszerű a feladat, de nem gondolta volna, hogy ennyire irritálja majd a másikat.
- Miért ennyire feszült a közelemben, Ms. Ferrara? - Őt igazából már csak ennyi érdekli; sajnos a mai napon történtek alátámasztják, amit először gondolt, csak igyekezett megjavítani, az pedig az, hogy nem tudnak együttműködni egymással. A férfi szerint az első alkalommal sem hangzott el semmi illetlen, mígnem meg nem vádolta makacssággal a másikat, és egyfajta évődés lett a vége. Ilyesminek nincsen helyen az üzleti kapcsolatai között, de szeretné megérteni, miért ennyire ellenszenves vele a másik, ha már a negyvenöt éve alatt most először fordul vele elő ilyesmi.
- Én úgy gondolom, hogy nem szeretnék körülményes lenni az Ön számára. - Valószínűleg ez volt az az elejtett félmondat, ami arra késztette az előbb, hogy rákérdezzen, szeretne-e egyáltalán vele dolgozni a másik.
- Remélem, hogy nem minden üzleti kapcsolatában ennyire szókimondó. - Nem feltétlenül bántásnak, inkább annak szánja a dolgot, hogy Patrizia tudjon miből tanulni a következő alkalomra; számára egy előnyös ajánlás a karrierje során az lehetett volna, ha sikeresen elviseli őt néhány hétig, és az üzletkötést követően Fabrizzio biztosan mindenkinek ő nevét mondta volna, amint ingatlankeresés üti fel a fejét a közegben.
Mondjuk valami azt súgja neki - és a megérzései elég jók szoktak lenni -, hogy a vele szemben ülő igenis kiváló abban, amit csinál, és ezt ő váltja ki belőle. Őszintén kíváncsi lenne, mi az oka ennek, ezért is kérdezett rá az imént, de nem reménykedik őszinte válaszban, mert az ugyanúgy nem illene bele egy ilyen üzleti kapcsolatba, mint a megjegyzések sora, amivel eddig dolga volt.

Fogalma sincsen, milyen válaszra számít a másiktól, hiszen a kérdés maga nem egyszerű, és sok olyan típussal találkozott már, akik nem mernek választ adni hasonlóra, talán félve a következményektől. Fabrizzio sosem félt konfliktusokba beleállni, és azokat általában így kezeli, ahogy ezt a mostanit is; rákérdez a nyilvánvalóra, és igyekszik ezt a lehető legsemlegesebben megtenni, személyeskedő megjegyzések és minden egyéb nélkül. Most sem hangzik el tőle semmi más, csak az ő személyét érintő ellenszenvre irányuló, egyszerű kérdés.
Pontosan ezért lepi meg, amiért a másik nem csak megpróbál, de végül is egészen belemélyedve a kérdésbe válaszol is. Elégedett lehetne, mégsem egészen az, de ezt úgyis ki fogja fejteni, hiszen egyetlen alkalmat sem hagyna ki az életben ezt illetően.
- Remek tanácsot kapott, Ms. Ferrara. De ezt nem a közeg miatt mondom. - Ingatja a fejét, és csak azért engedi meg magának ezt a második megjegyzést Tizianoval szemben, mert a másik is ebbe az irányba fordította a beszélgetést, sőt, engedélyt kért arra, hogy személyeskedjen. Fabrizzio ezt nem bánja, mert neki csak az őszinteség létezik, mindegy, mennyire nyers vagy fájdalmas az, úgyhogy maximálisan értékeli az elhangzottakat.
Csak éppen nem érti őket.
- Patrizia, ha fél attól, ami minket körülvesz, akkor addig meneküljön, ameddig lehetséges. - Észreveszi, hogy a nevén szólítja a másikat, most először, mióta kapcsolatban állnak egymással, bár nem feltétlenül szándékos. Valahogy a téma, amibe keveredtek ezt váltja ki belőle, hiszen semmi sincsen a szívéhez közelebb, mint a közeg, amiben nevelkedett, és amitől a másik óvni akarja magát és a családját. Valahogy eddig erre nem gondolt, de csak azért nem, mert minden józanész ellenére mégis a Pellegrini fiú barátnője, tehát mérlegelnie kellett, és ennek köszönhetően hozott egy döntést.
Szóval még mindig nem érti.
- Semmi sem fogja megvédeni sem Önt, sem a családját, ha veszély üti fel a fejét. És nem azért mondom ezt, mert ne próbálnánk meg, hanem, mert bármi előfordulhat. - És ha Pellegrini egy kicsit többet foglalkozna magával, a családjával, a jó hírnevével, meg a kötelességeivel, akkor nem is kezdett volna Patriziával, amennyiben ő nem mozog kényelmesen a közegben. És tudja, hogy nem Tizike lesz az, aki ebben neki segíteni fog.
A következő kérdésre kifújja a levegőt az orrán, de nem dühből, és még csak nem is azért, mert irritálná, ami szóba került.
- Kevés jobban értékelhető dolog létezik a világon, mint az őszinteség, Ms. Ferrara. - És összeszedi magát és a gondolatait annyira, hogy már ne a keresztnevén szólítsa őt ismét. - De az előítéletei nem voltak helyesek velem kapcsolatban. - Nem azt mondja, hogy téved Patrizia a jellemét illetően, hiszen ezt, ahogy már gondolt rá, vagy meglátja idővel, vagy nem. Attól még igaz, hogy elhamarkodottan ítélte meg őt sok dologban, és ez odakúszott az üzleti kapcsolatukra is, pedig nem szabadott volna neki.

Találkozott már a másikhoz hasonló nővel, bár elmondhatja, hogy szerinte ritkák, akár a fehér holló, így a tapasztalata a típusával nem lehet olyan szerteágazó, hogy konkrét véleményt mondhatna róla. Mégis, úgy látja, hogy hiába az intelmek Tizianot illetően, ő valószínűleg úgy gondolja, hogy a gonosz közeg még annál is gonoszabbakat terjeszt a férfiről, ő pedig elfogadja olyannak, amilyen, és ettől emberileg jobb lesz majd, mint a többség.
Mindig voltak, és mindig lesznek olyanok, akiket jogosan ítélnek meg úgy, ahogy, és ez a Pellegrini fiúra maximálisan igaz. Patrizia nem tudhatja, hiszen nem közöttük nőtt fel, és nem nézte végig a folyamatot a minek kellett volna lennie és a mi lett belőle végül között, de Fabrizzio igen. Ő tudja, látja és érzi a szégyent, ami a fiú okoz, és meglehet ez a nő számára nem fontos, mégis rengeteget elárul a barátja jelleméről, hiszen cserbenhagyja a családját, és önző módon csak magára gondol. Nagyobb különbség nem is lehetne két elsőszülött fiú között, és Fabrizzio őszintén gondolja, hogy sem családfőnek, sem férjnek, sem apának nem való a kölyök, mégsem tiszte kettőnél több megjegyzést ejteni ezt illetően, úgyhogy többet nem fogja jelezni, amit a másik már úgyis tud.
- Van, aki mások hibájából, és van, aki a sajátjából tanul, Ms. Ferrara. - Mondja ezt, miután felnevet a másik, hiszen ez megint csak alátámasztja azt, amit Fabrizzio eddig gondolt a helyzetről. Neki ez az őszinte véleménye a témát érintően, és olyan erős hangsúllyal teszi a pontot a mondata végére, hogy éreztesse, kár is erről tovább beszélni. Ez a nő és a barátja élete, amihez neki semmi köze nincsen, és ha Patrizia úgy gondolja, mindenki rosszul ítéli meg a szerelmét, akkor nem hisz a nagy számok törvényében.
- Jobb is, ha távol marad tőlünk, higgye el. - Válaszolja őszintén, és ezúttal, ha Patrizia nem is tud róla, de saját maga miatt is mondja ezt. Fogalma sincsen, mi játszódik le most a fejében, vagy még annál is mélyebben, de még mindig ebben a székben ül és hallgatja a másikat, mikor a viselkedése végett már régen ki kellett volna innen sétálnia. Nem azért, amilyen, hanem azért, ahogyan ő ezt a milyenséget éveken át lereagálta. A tekintete pedig megint a rózsára szalad.
- Fogalmam sincs, mit kezdjek magával, Ms. Ferrara. Őszinte leszek magával, nem hoztak még üzleti körökben ilyen helyzetbe eddig. - Mert bár megérti, honnan fúj a szél, attól még nem igazán látja ezt működni kettejük között. Pedig eleinte szimpatikus volt neki a másik, annyira biztosan, hogy gondolatokat ébresszen benne, és meg is nézze óvatosan magának, de az üzlet nagyon rizikóssá kezd válni azt illetően, mennyire van értelme folytatni. És kifejezetten az üzleti életében vallja azt, hogy ha erőltetni kell, nem lesz jó vége.
- A lista nem magának szól, Patrizia, hanem nekem. Ennél többet nem kell tudnia. - Mondja, miközben feláll az asztaltól, mert azt mégsem mondhatja, hogy a felesége nem is a másikat akarja szívatni, hanem Fabrizziot az elmúlt huszonöt év miatt, mindezt pedig úgy, hogy nem is tudta, mennyire boldogtalan ebben a közegben a felesége, és mennyire szabadulni akarna, ha egyáltalán tudna. Szóval ez neki szól maximálisan, bár nem gondolja, hogy Patrizia ettől majd másképp gondol az egészre.

Nem tiszte megítélni, hová való Patrizia, vagy éppen hová nem. Azt már sajnos nem tudja kijelenti, hogy nem is érdekli, mert ezen a ponton ez már nem volna igaz, de legalább adott a kezébe néhány dolgot a találkozások alkalmával, ami miatt hajlandó lenne gyorsan lemondani róla, mielőtt a gondolatok vele kapcsolatban elfoglalnák az elméjét. Tartja azt a néhány lépés távolságot a közegtől a másik, ami számára akár válóok is lehetne, hiszen a felesége sem bírja már, pedig azt hinné bárki, hogy aki huszonöt évet lehúzott közöttük, már nem lepődik meg semmin. Patrizia nem tudja, mennyi ideje boldogítja a Pellegrini fiút, de már most igyekszik távol maradni tőlük, ő pedig, lévén egy család hírének az örököse, nem érdeklődhet olyan iránt, aki nem akar annak a része lenni, ami neki szinte az egész életét jelenti.
Ezért is fogalmazza meg, mennyire jó döntés, ha nem akar közéjük tartozni, hiszen akkor ettől a férfitől is képes lesz magát távoltartani, ami Fabrizzio számára előnyös, hiszen nincs olyan ponton az életében, hogy a gondolataival a másik iránt akarjon, vagy tudjon érdemben mit kezdeni. Patrizia minden oldalról megközelíthetetlen, ami egyébként rá is igaz lenne, csak az ő oldaláról még nem látott napvilágot a teljes igazság.
És az ellentéteik ellenére ő inkább ezért dönt úgy, hogy nem akarja folytatni az üzleti kapcsolatot kettejük között. Jobb, ha nem látja túl sűrűn a másikat, márpedig, hiába akarta volna gyorsan lezongorázni a háznézést, Fabrizzio tudja, hogy a felesége még néhányszor keresztbe tett volna, azokra a konfliktusokra pedig már nem kíváncsi a másikkal.
- Csalódnék is, ha így tenne. - A válasza viszonylag szelíd, már-már lágy ahhoz képest, menyire szigorú tud lenni néha egyszerű dolgok közlése közben is. A mappákért egyelőre azonban a kérés ellenére sem nyúl, csak feláll a helyéről, valószínűleg azért, hogy akkor távozzon, hiszen nem volt még ilyen helyzetben, és udvariatlan semmiképp nem szeretne lenni.
Azonban, amikor a másik nyújtja felé a mappákat, akarva, vagy akaratlan, szándékosan vagy éppen ellenkezőleg, teljesen mindegy, úgy nyúl értük, hogy az ujjbegyei végei hozzáérnek a nő bőréhez. Tényleg nem tudja, mennyi a szándékosság a mozdulatban, de keresi Patrizia szemeit, és nem is tart olyan sokáig az érintés, hogy érdemes legyen másképpen gondolnia rá a másiknak. Elveszi a mappákat, és már köszönne el, hogy átgondolja, hogyan tovább a házzal, miközben hazavezet a borvidékre, de ekkor szóba kerül valami olyasmi, amit ő mindenáron el akart kerülni, és tessék.
Halványan elmosolyodik, és tekintetét ismét az egy, itt árválkodó rózsára vezeti, aztán vissza a másikra, mert látni akarja minden rezdülését, miközben válaszol neki a kérdésére.
- Mit vétett a többi, amiért menniük kellett? - Nevetséges, de sokkal jobban foglalkoztatta ez a kérdés, mióta betette ide a lábát, mint az, hogy sikerült-e egyáltalán új ingatlanokat találnia a másiknak, és ha igen, akkor azok milyen részletekkel rendelkeznek.

Valószínűleg ez az a momentum, amit biztosan nem engedhetett volna meg magának, semmilyen körülmények között, ezért sem próbálja megmagyarázni magának, miért is tette. A részéről látszólag szabad a pálya, hiszen hosszú hónapokig várt a feleségére, és azt nem tétlenül tette; vett neki virágot, ékszert, megfőzte a kedvencét, utazást szervezett, igyekezett minden mordulást kizárni a tudatából és csak arra az érzékenységre koncentrálni, ami egyébként Vivianát jellemzi. Nem emlékszik már, hogyan jutottak idáig, de a másik kiköltözése a vendégházba elvágott valamit a férfiban, és ekkor egyezett bele abba, hogy talál neki egy másik ingatlant. Nem kutakodott egyébként, nem akarja egyáltalán tudni, ha egy másik férfi van a dologban, hiszen tudja, hogy a közeg azt hogyan kezeli, neki pedig világéletében az volt a dolga, hogy megvédje azokat, akiket szeret. Akkor is, ha az öröksége ellen kellett néha mennie cserébe, de sajnos most már biztos benne, hogy ez kevés volt hosszútávon.
De az ő helyzete független a másikétól, aki ahogy hallotta, boldog kapcsolatot ápol, ráadásul az egyik vezető maffiacsaládot fogja az a személy megörökölni, akit magának választott. Mindkettejükre nézve halálos ítélet lenne bármit akár csak gondolni is, és emiatt azt várja a másiktól, hogy mivel észrevette, mit csinált az előbb, a helyére teszi néhány szóval, mert ez nem helyes.
Rajta nem látszik, csak belül játszódik le a meglepettség, de attól még ott van, hiszen pont a rózsák kerülnek ezt követően szóba, amit eddig legalább annyira el akart kerülni, mint minden mást; Fabrizzio képes kordában tartani a gondolatait, csak a nő mellett ez most valahogy nehéz, amit korábban még sohasem tapasztalt.
- Tudja, a virágokat arra találták ki, hogy gyönyörködtessék a szemet. - Feleli arra, hogy a nő szerint túlzás, hiszen egyértelműen nem ért vele egyet; ha valaki iránt úgy érezne, képes lenne egy házat megtölteni velük valamiféle grandiózus gesztus keretein belül, hogy ki tudja fejezni a szeretete mértékét, és ő ezt meg is tehetné bármikor. Hogyan lehetne felesleges valami, ami ekkora értéket képvisel?
- Máskülönben elhervadnak egy bokron anélkül, hogy bármilyen értelmük lett volna. - Mondja egy szelíd mosollyal az arcán, de a másik szemeit nem ereszti még egy darabig. Igazából akkor sem keres másik pontot, amit nézhet, amikor a nő bevallja, mi lett a másik negyvenkilenc rózsa sorsa, és a mondandója végén még fel is nevet, mert ilyet még biztosan nem hallott, mióta ezen a világon létezik.
- Azt hiszem, elmondhatom, hogy nem találkoztam még magához hasonlóval, Patrizia. - Már sokadik alkalommal szólítja a keresztnevén a másikat, de úgy tűnik, inkább a közegen belül fogják látni egymást a jövőben, ha a nő néha részt vesz eseményeken, szóval kimondja még, amit gondol. Nem azért, mert ne lenne tétje, hanem mert nem kell a következményeit viselnie egy esetleges üzleti kapcsolatban a jövőben.
- Ez az egy miért maradt itt? - Őt igazából ez foglalkoztatja, és nem kell semmiféle bátorságot összegyűjtenie annak érdekében, hogy meg merje ezt kérdezni. A szemei most többet mondanak egyébként, mint a szavai képesek lennének valaha, bár nem tudná megmondani, mi játszik a pillantásában, de talán az izgalom az, amihez a legközelebb tudná párosítani.

Kezd ráérezni egyébként, mennyit és hogyan kell ráhagynia a másikra; hiszen számára semmi túlzó nincsen ötven rózsában, sőt, éppen olyan mennyiségnek gondolja, amit még meg lehet fogni, mégsem vádolná a férfit senki azzal, hogy esetleg spúr. Patrizia ezek szerint nincsen hozzászokva a nagyobb gesztusokhoz, amit nem akar ő elvitatni tőle, csak talán őt sem úgy nevelték, hogy ez túlzásnak számítson, sőt. Ennél ő sokkal bőkezűbb, ha a lehetőséget a kezébe adják.
- Nem kapott még ekkora csokrot talán? - Sosem tesz fel olyan kérdést, amire ne érdekelné őszintén a válasz, mert Fabrizzio nem a legjobb abban, hogy cseverésszen, sokkal inkább kedveli, ha a kommunikációnak van valamiféle célja. Tűnhet úgy esetleg, hogy ez egy felesleges kérdés, de Patrizia még nem ismeri ezt a férfit annyira, hogy tudja, számára ez igenis egy érdekes és fontos aspektus. Valamiért úgy érzi, nem ez volt az utolsó gesztus a részéről, és ahogy a legtöbb férfi, Fabrizzio is szeret bizonyos dolgokban első lenni. Közben pedig szeretné, ha úgy válaszolna a másik, ami arra engedné következtetni, de, kapott már ekkora csokrot, és akkor is túlzásnak vélte.
Ez sokkal kevésbé lenne veszélyes arra nézve, hogy miért beszélgetnek még mindig, amikor éppen távozni készült, ennek azonban most már szinte semmi jele nincsen. Annyi a furcsa csak, hogy mindketten az asztal előtt állva beszélnek a rózsáról, mintha valójában nem is arról lenne szó, hanem a mögöttes tartalom, a pillantások, meg a hangsúly volna fontos.
El is vigyorodik megint, amikor egyenesen rákérdez a saját szavai jelentésére, és annyi mindent mondhatna igazából; irritáló, idegesítő, makacs, szókimondó, de ezeknek csak a fele lenne igaz, tőle pedig úgy érzi, őszinte választ várnak, még ha a másik ajkai sarkában bujkáló mosoly inkább arra engedné következtetni, hogy a hölgyemény játszik vele.
- Izgalmas, azt hiszem. - Mert szeretné, ha a másik eddigi tettei olyan szinten kihoznák a sodrából, hogy többet látni se akarja, ahogy annak egyébként történnie kellett volna. Ennek ellenére piszkálja az elméjét, a fantáziáját, és sok mindent a fejében a nő, ami egészen egyedi eset a férfi életében, hiszen talán még Vivianáról is elmondhatja, hogy ezt közösen nem élték meg. Szerették egymást, de Fabrizzionak sosem kellett megélni az ösztöneit a vadászatra vele kapcsolatban, sokkal inkább volt biztos pont, akire számíthatott.
Igaz a válaszának nem sok köze van kontraszba állítva a közeg hölgyeihez, de ő nem is ennek mentén fogalmazta meg, hogy nem találkozott még hozzá hasonlóval.
- De ez az egy jelző semmiképp sem lenne elég a teljes képhez, úgy hiszem. - És ő csak ezzel szeretné jelezni, hogy ebben az irodában ez így nem is tudna megfogalmazódni, nem csak azért, mert nem ismeri a másikat, hanem, mert itt ennek szintén nincsen helye. Ezért sem akarta felhozni a rózsákat, mert rögtön rizikósabb terepre terelte őket, amit egyébként nem bán, de egy vacsoránál előbb lendülne bele, hogy kifejtse a másik iránti gondolatait, mint a munkahelyén, egy befulladt üzletet követően.
- Szóval már nem gondolja úgy, hogy rossz helyre címeztem? - Erős késztetést érez egyébként arra, hogy még ezt is Patrizia orra alá dörgölje, mert amennyire hihetetlen számára, mennyire nehézkesen jut el hozzá bármi amit tesz vagy mond, legalább annyira szórakoztatja még mindig.
- Nem, Patrizia. Maga az ötvenedik, nem én. - A szavak közepette érdekessé válik a tekintete, mintha őszinte érdeklődésről vallana a puszta pillantásával, ezért tesz egy lépést hátra, ezzel jelezve, mire készül, és így legalább a másik nem olvashat a szemeiben tovább. - Ideje mennem. Így is túl sokáig tartottam fel. - És úgy érzi, ha visszacsatol arra, ahonnan a másik ellenszenvének egy része érkezett felé, akkor majd könnyebben szabadul ebből a furcsa, mágneses térből, ami ide vonzza, és nem engedi, hogy elvágja kettejük között az amúgy is vékony jégen táncoló, rövid életű üzleti kapcsolatot.