Jack & Sophie

October

Már az idejét sem tudtam mikor jöttem el otthonról. Az üzenetekkel igaz nem bántam fukar módon, s olykor adtam életjelet magamról, tekintve, mennyire nem volt kellemes a környezet, ahol dolgoznink kellett, de megúsztuk, itt vagyunk, végre egy repülő fedélzetén. Biztonságban.
A hazavúton aludtam egy keveset, s így viszonylag frissen léphettem ismét hazai talajra.
A vizsgàlatok elég hosszadalmasak voltak, s mire eljutottam a csomagjaimért, már annyira nem is voltam a toppon, szóval bevettem magam az első motelba, s csak azért kivettem pár órára, hogy majd frissen, és üdénnállhassak a gyerekeim elé.
Nem szóltam az érkezésemről, még a feleségemnek sem. Úgy gondoltam, hatalmas meglepetés lesz, főleg ha közlöm vele, hogy némi ideig idehaza leszek, és nem kell utazgatnom.
Egy gyors zuhanyzás, tiszta ruha, és már is jobb voltam, mint új koromban! Na jó, nem, de legalább az út porát lemostam magamról.
Nagyapáról sem feledkeztem meg...talán ő volt az egyetlen, akinek szóltam az érkezésemről, s kinek naponta küldtem képeket. Sokat jelentett nekem. Nagyon sokat! Igaz öreg már, és a ceruzát sem emelte fel rég, de ha meglátogattam, bizony mindig széles mosollyal arcán ölelt át.
Fizetés után, a kocsit letettem valahol a környéken, majd telefont ragadtam, s hosszan beszélgettem vele. Jó érzés töltött el, hogy még mindig ott van nekem.
Beléptem egy kávézóba, s a kedvenc feketém megvétele után indultam meg visszafelé, mikor megpillantottam egy ismerős alakot egy kirakat elött ácsorogni.
Meg álltam mögötte, beleittam kávémba, majd fél kezem zsebre rakva szólaltam meg.
-Csinos lenne benne...- lehet csendben maradni bölcs dolog, de gondoltam mi mehet keresztűl fejében egy gyermekruhás üzlet kirakata elött álldogálva. Régóta ismertem már, s barátok voltunk egy jó ideje, így nem csak az esetleges interjúk kapcsán találkoztunk.
Ha felém fordult kapott egy mosolyt, majd ölelésre tártam karom.
-Szia Sophie!-ha benne volt, megöleltem egy rövid időre, belecsókoltam hajába, majd hátrább léptem, hogy láthassam arcát. Nem kérdeztem semmit, hisz úgy éreztem, pont ezen a napon modortalanság lenne megkérdeznem hogy van, és lehet a bájolgás sem épp idevaló, de lehet épp a barátságunk volt az, mi adott ebben némi hatalmat, ám még sem tettem meg azt a lépést. Legalább is nem azonnal.
Beleittam kávémba, majd ismét a kirakatra pillantottam.
-Rég találkoztunk!-sablonok, és közhelyek, de ez van, ha az ember fia nem tudja mit is kellene mondania.

öltözet

zene

helyszín

2023. október eleje

Vannak sebek, amik soha nem forrnak be és néha olyan erővel szakadnak fel, mintha nem sok-sok évvel ezelőtt történtek volna, hanem csak tegnap. Soha nem tudtam igazán feldolgozni azt, hogy több mint egy évtizeddel ezelőtt elveszítettem a babámat. Sok minden történt azóta, de ez az egy történés sokkal nagyobb űrt hagyott bennem, mint bármi más. Talán a miatt is, mert ha a szüleim nem sietnek a segítségemre, akkor ma már én se állnék itt. Holdent már akkoriban is hiába hívtam, nem válaszolt, végül édesapámat hívtam, aki mindent hátrahagyva rohant értem, hogy aztán bevigyen a kórházba és ez volt a szerencsém, vagy valami olyasmi. Egy élet megmenekült, egy pedig elveszett.
Mindig ott van a gondolataimban, érzem a hiányát, de valahogy az október beköszöntével minden sokkal erősebb lesz. Ahogy egyre inkább közeledik eme szomorú évforduló, annál inkább temet magával a fájdalom és a gyász. Az évek alatt megtanultam egyre inkább elrejteni ezt, de olykor a gondolataim, a körülöttem lévő világ még se engedte azt, hogy teljesen megfeledkezzek róla. Újra és újra emlékeztetett arra, hogy mit veszítettem, és noha van olyan álmom ami valóra vált, ez valószínűleg már soha nem fog. Az évek egymást váltották, de a múltamat képtelen voltam elvágni és ezáltal úgy éreztem, hogy esélyt se kaptam arra, hogy a családdal kapcsolatos álmaim valóra váljanak. Majdnem 10 év, megannyi válási papír, de vagy nem érkezett vissza, vagy nem írta alá és úgy küldte vissza a férjem. Nem értettem, hogy miért kínoz tovább, hiszen megannyi idő eltelt és ő egyszer se keresett, akkor miért nem hagyja, hogy az utolsó fonalat is, ami még összeköt minket elvágjam? Még akkor is, ha tudom, hogy ez se hozná el az annyira áhított feloldozást minden alól, de talán segítene abban, hogy végre tovább tudjak lépni.
Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi ideje állhattam már a kirakat előtt, mennyi ideje ragadtak magukkal a gondolataim és az ábrándjaim, de valahogy a lábaim nem vittek tovább. Ott álltam és úgy fürkésztem a kirakatot, mintha tényleg szükségem lenne azokra a baba holmikra.
Alig észrevehetően összerezdültem, amikor valaki hozzám szólt, mert teljesen váratlanuk ért és kellett pár másodperc is, mire eljutott a tudatómig, hogy mit is mondott az illető, hiszen a gondolataim, a múlt árnyai túlzottan körém fonták sötét fellegeiket.  
Lassan fordultam a férfi felé, majd viszonoztam a mosolyát, még ha jelenleg nem is volt egyszerű ajkaimat felfelé görbíteni. Örültem a találkozásnak, de még pár másodperce inkább egy sötét erdőben jártam, mintsem egy életteliben.
- Szia Jack! – viszonoztam az ölelését, majd egy baráti puszit nyomtam az arcára, ha hagyta. Kicsit meglepett, hogy itt futunk össze, hiszen legutóbbi tudomásom szerint még Afrikában volt. Néha váltottunk pár szót míg távol volt, olykor baráti csevej volt, míg máskor inkább jótékonysággal kapcsolatos. Legutóbb rendezvényen azért nem tudott részt venni, mert akkor még nem volt itthon. Fülem mögé simítottam egy szőke tincset, majd követtem a tekintetét a kirakat felé, majd a szavaira megingattam fejemet.
- Azért ennyire nem régen. Semmi olyanról nincs szó, egyszerűen csak elbambultam. – próbáltam elvenni az élét a nyilvánvalónak. Nem sokan ismerték a múltam minden apró darabját, ahogyan a legtöbben azt se tudták, hogy papíron házas vagyok, de ő egy volt azok közül, akiket az elmúlt évek alatt, ahogyan a barátságunk egyre inkább mélyebbé vált úgy avattam őt be.    
- Látom kávéd már van, így arra nem tudlak meghívni, de esetleg egy reggeli? – barátságosan csendült a hangom és próbáltam közben újra visszazárni minden kis árnyat a jól megszokott ládákba, mielőtt túlzottan bekebeleznék a lelkemet.  
- Hogy vagy? Milyen volt Afrika? – elhalmoztam kérdéssekkel, majd nem sokkal utána kapcsoltam, hogy igazából azt se tudom mióta van itthon és gyakran elfoglalt volt, így lehet most feltartom. – Remélem nem tartalak fel, vagy sietsz valahova? – jó lett volna egy baráti beszélgetés, de terhére se akartam lenni.


öltözet

2023. október eleje

- Igaz, néha azt se tudom már milyen nap van. Szerencsére mindig bőven akad tennivaló. –  szerettem lefoglalni magam, mert addig se tudtam túlzottan elveszni a felszín alatt lappangó érzésekben és gondolatokban. Másrészről megszerettem a munkámat, mind a kettőt. – Néha azt hiszem, hogy idővel jobb lesz, de valahogy mindig ugyanannyira fájdalmas, de próbálom azzal nyugtatni magam, hogy így talán jobb mindenkinek, mert nem egy omladozó családba született. – ez az egyetlen vigaszom volt, hiszen reménykedtem abban, hogy Holdent észhez fogja téríteni az, hogy babánk lesz, de nem így lett. Semmi se érdekelte, csak saját maga és az alkohol, a barátai és még az se számított miként ejtett rajtam újra, meg újra sebeket a szavaival vagy éppen tetteivel.
- Nem messze van egy remek hely. – közben pedig a kezemmel is mutattam az irányt. Megigazítottam a vállamon pihenő táskapántot és lassú léptekkel elindultam a hely felé.
- Szeretnél mesélni? Persze mint barátnak és nem, mint újságíró kérdezem. Mindig szerettem hallgatni a történeteidet. – ha másként, de álltaluk mindig bepillantást nyerhettem más országokba. Ritkán hagytam el Amerikát, és legtöbb esetben ha megtettem, akkor is munka miatt utaztam, nem azért, mert nyaralni mentem volna. A munka tartott néha életben, még ha ez nem is volt jó így. Honvágyam megvolt, de érthető okokból azóta, hogy eljöttem nem tettem be oda a lábamat, hanem a családom jött inkább látogatóba. – Mindig csak a munka, mikor fogsz lassítani? Megint hónapokra eltűnsz? – kicsit talán aggódva csendült a hangom, de a barátom volt, így érthető és mindamellett őt várták itthon. Ott voltak a gyerekei, a felesége. Engem csak a kutyám várt otthon. – Mármint biztos vagyok benne, hogy Melita és Thomas is örül, ha itthon vagy és ott a feleséged is. – nem akartam vájkálni se a magánéletében, vagy túlzottan elmerülni benne, ha azt éreztem, hogy jelenleg nem akar a családjáról beszélni, de bármikor szívesen meghallgattam bármiről is volt szó. Ezért vannak a barátok, hogy jóban és rosszban is ott legyenek a másiknak. Hamarosan pedig meg is érkeztünk a helyre, megköszöntem, amikor kinyitotta az ajtót, majd mosolyogva köszöntem a két tulajnak. Családias hely volt és szerettem itt elfogyasztani a reggelimet, vagy éppen ebédemet. Itt kevesebben zavartak meg, mint egy felkapott helyen.
Feltűrtem a pulcsimat, majd hajpánként kezdtem el használni a napszemüvegemet. Pontosan tudtam, hogy mit fogok kérni, de azért elvettem az asztalon pihenő étlapot. Kérdését hallva kicsit haboztam, majd egy apró sóhaj elhagyta az ajkaimat.
- Nem panaszkodom. Néha vágyom arra, hogy ne legyen bennem az a nyomasztó érzés, vagy végre teljesen le tudjam zárni a múltat, de néha úgy érzem, hogy talán nem tettem eleget. Talán többet kellett volna még annál is, de szerencsére ott a munka. Nem unatkozom, mindig történik valami a világban. Ott a reggeli műsorom, majd pedig utána ott az újságírás. Most éppen egy nagyobb cikksorozaton dolgozunk. – könnyedén tereltem a munkára inkább a szót, mert mindig is könnyebben beszéltem arról, mint a magánéletemről. Nem azért, mert nem bíztam benne, hanem ilyen voltam. Bármikor bárkit meghallgatok, segítek is, ha tudok, de ha rám terelődött a szó, akkor legszívesebben elfutottam volna. Ennek pedig egyszerű oka volt, nem akartam senkit se untatni, vagy a problémáimmal zaklatni. A cikkről meg egyelőre nem mondtam többet, ha azt láttam, hogy érdekli őt a dolog, akkor majd mesélek róla.
Inkább nem akartam arra gondolni, hogy mit vágott a fejemhez a férjem, vagy éppen miként ültek nőcskék az ölében a kocsmában, ahol mindenki jól láthatta. Egyszer még az egyik bátyám is majdnem neki ment emiatt ott mindenki előtt. Alig tudtam elrángatni, miközben éppen egy másik nőt csókolt a férjem. Néha úgy éreztem, többet kellett volna tennem, míg máskor azt éreztem, hogy így is túl sokáig hagytam, hogy sebeket ejtsem rajtam.
Az újabb kérdésre elnevettem magam, de inkább keserű volt, mint örömteli. Páran ránk is pillantottak, hogy vajon mi történhetett, de addigra már csak a fejemet nemlegesen megráztam.
- Szerintem esélyesebb, hogy még egy háború kirobban, mint hogy egyszer aláírja végre a papírokat. – lehet lassan fel kellene adnom. El kellene fogadnom azt is, hogy ez is egy újabb játék a részéről, amivel sebeket akar ejteni, én pedig hagyom neki. Talán ideje lenne aláírt papírok nélkül is új életet kezdenem minden téren, csak egy gond van, hogy ez baromira nem volt egyszerű. Elgondolni, talán még kigondolni is könnyebb, mintsem ténylegesen lépni is. Azt meg álmaimban sem gondoltam volna, hogy pár héttel később a sors úgy dönt, hogy ideje újra találkoznunk...
- És veletek mi a helyzet? Minden rendben van, vagy pont ezért utazol, mert valami történt? – újra kicsit aggódva csendült a hangom. Amikor pedig Naomi megjelent, akkor csak annyit mondtam, hogy a szokásokat, majd ha Jack is megmondta mit kért, akkor magunkra is hagyott.



öltözet

     Jack & Sophie

October

Hazugságok garmadáját erőltetik rá az emberre. Az mondják idővel könnyebb lesz egy szomorú pillanat. Idővel könnyebb lesz valakinek az elvesztése, de ez hazugság.
Nem lesz könnyebb. Egyszerűen csak kevesebbet gondolunk rá, ám ha eszünkbe jut, ugyan olyan mélyről jövő fájdalmat érzünk majd, akár csak az első pillanatban. Lehet, már könnyet sem ejtünk, mert elsírtuk már az összeset, de attól még ugyan olyan fájdalmas lesz. Fájdalmas, és nem múlik.
Épp ezért nem mondtam semmi ilyesmit.
-Csodás anya lennél Sophie. - őszinte volt minden szavam, s mellé még egy kedves mosolyt is. Őszintén reméltem, egyszer sikerül végre elrendeznie mindent. Persze merőben könnyebb lenne, ha nem egymagában kellene megbirkóznia ezen sebekkel.
Elindultunk arrafelé, ahová a helyet mondta, s közben végiggondoltam mit is lehetne mesélnem erről az egészről. Nem hivatalos, baráti beszélgetés. Tudtam, bízhatok benne annyira, hogy semmit sem fog elmondani senkinek, bár nem hadititkokat osztanék meg vele, szóval beszélni kezdtem.
-Az első napok elég nehezen indultak be. Terepszemle, rendezkedés. Nem mentünk motelba, ott aludtunk a kezdetektől. - magyaráztam. - Most még nem végeztünk, rengeteg munkánk van még vele. De az alapokat kiástuk, az aljzat betonozás megtörtént. Felhúztuk a bemutató házat. Mindegyikben lesz három szoba, konyha... fúrunk majd kutakat, hogy meglegyen az ivóvíz, és ne kelljen mérföldeket gyalogolniuk minden egyes nap többször is.
Elhallgattam, s egy pillanatra megvontam a vállam, megingattam a fejem.
-Majd ha öregebb leszek. Tudom, hogy kellene itthon is lennem, érzem már én is, de ez most egy olyan projekt, amin ott kell lennem. Jótékonysági alapból megy, és ...ne nézz így! Tudom, hogy az embereim is megtudnák csinálni, de ott akarok lenni, hogy tudjam minden stabil lábakon áll. - a gyerekeim már nagyok voltak, s úgy gondoltam tudnak boldogulni anélkül is, hogy mindent a seggük alá tolnék. Oké, persze még mindig az én gyerekeim, és imádom őket, de a munka... szerettem a munkámat.
-Akár itthon vagyok, akár nem, mindig keveset találkozunk. - magyaráztam, bár meglehet, csak saját magamnak kerestem kibúvót az alól, hogy szembe kerüljek a családommal, és ...ez mind csak kifogás volt.
Szerencsére odaértünk a helyre, mit Sophie javasolt, s így a beszélgetés abbamaradt, s odabent elfoglalhattuk a szabad helyet, majd szerencsére másra terelhettem a szót. Őrá.
Hagytam, had terelje a dolgokat, s nem fedtem meg érte. Talán én is eképpen reagálnék, s olykor meg is teszem, hisz egyszerűbb a munkáról beszélni, sem mint bevallani, hogy a magánéletünk lassan meglehet teljes mértékben csődöt mond. Ám bennem még élt a remény, hogy kitartunk egymás mellett, és újra lehetünk olyanok, mint megismerkedésünk alkonyán.
-Nem hibáztathatod mindig csak magad. - pillantottam fel rá az étlapból. - Miféle cikk sorozatot készítetek? - őszintén kíváncsi voltam, hisz szerettem az írásait olvasni.
Vékony vonallá préselődtek ajkaim.
-Tudom, nem az én dolgom, de ha gondolod, megadhatom az ügyvédem számát. Eltudja intézni, hogy végbemenjen a válásotok, és tiszta lappal kezdhess. - ajánlottam fel, aztán a pincérnőnek villantottam egy kedves mosolyt, majd leadtam a rendelésem. Nem vittem túlzásba a dolgot, de bíztam benne, majd jóllakok azzal a mennyiséggel, mit kiválasztottam magamnak.
-Nem dehogy! Minden rendben! Egyszerűen csak szeretem a kezemben tartani a dolgokat. Bár mostanában már kezdem magam is úgy érezni, túl sokat vagyok távol, és kirekesztődöm a saját családomból... - elhúztam a számat, vágtam egy grimaszt. - De ha lemegy ez a projekt, egy időre felhagyok az utazgatással, és több időt töltök majd odahaza a családdal. Már ha még emlékezni fognak rá ki vagyok!- elnevettem magam, hol ott nem vicceltem. Puszta tények voltak, miket közöltem vele.

öltözet

zene

helyszín

2023. október eleje

Szavai nagyon jól estek, még ha ebben én nem is voltam ennyire biztos, viszont nem akartam ebből vitát csinálni, mert teljesen felesleges lett volna. Egyszer talán kiderül, vagy pedig soha, így mindegy is, hogy milyen anya válna belőle.
- Köszönöm, kedves vagy. – végül csak ennyit reagáltam a szavaira, miközben egyre közelebb értünk a kiszemelt hely felé. Jó érzés volt egy baráttal betérni ide és nem megint egyedül ücsörögni az asztalnál könyvet olvasva, vagy éppen valami munkán dolgozva.
Kíváncsian hallgattam azt, hogy mit mesél és olykor bólintottam is egyet, hogy tudja figyelek rá és nyugodtan meséljen, mivel szavakkal nem akartam megakasztani a mondandójában. Most tényleg úgy érdekelt a dolog, mint barát, nem pedig mint újságíró. Nem sok barátom volt, de akiket annak hívtam, azokért a tűzbe tettem volna a kezemet is. Még akkor is, ha éppen ugrattak, vagy csak valamin összekaptunk. Olykor megkaptam azt is, hogy néha nem tudják barátként vagy újságíróként érdeklődőm, ezért is szoktam néha kiemelni, hogy barátként érdekel. Megszokás.
- Nem volt fura feladni a jól megszokott kényelmet? – vannak akiket ez zavarna, de ő elég sok helyen járt már, gondolom nem ez volt az első alkalom, amikor kicsit „hadiállapotok” között kellett élnie. – Remélem tudod, hogy kincs vagy, mármint ritka az olyan gazdag és neves ember, aki ennyit jótékonykodna, mint te teszed. És te nem is azért csinálod, hogy hírverés legyen belőle, hanem mert így látod jónak. – pontosan tudtam, hogy a jótékonysági gálákon megforduló emberek 98% csak akkor adakozik, amikor jól látják mások, mert nekik minden csak látszat. A legnehezebb, amikor az ilyen emberekkel bájcsevegni kell és úgy tenni, mintha tényleg elhinnéd, hogy az önzetlenség vezeti őket. – A helyiekkel se volt gond? – hallani lehet ilyenekről is, vagy éppen lázadócsoportokról. Csodálnám, ha a családja nem aggódna érte, hiszen eléggé messzire szólította most a munka.
- Szerintem te soha nem fogsz tudni pihenni, mindig lesz valami ami miatt azt fogod mondani, hogy csak még azt. – kicsit rosszallóan ingattam meg a fejemet, majd egy apró sóhajnak is teret engedtem. – Csak nehogy aztán késő legyen és azon kapd magad, hogy elrepültek az évek. – aggódva csendült a hangom, de barátok között ez nem ritka. Aggódunk értük akkor is, ha lehet nem kéne. – Miért nem hagyod, hogy kicsit maguk legyenek és bizonyítsanak, aztán váratlanul betoppansz, mint valami morcos főnök, aki jött ellenőrizni. – persze abból amit mondott nehezen tudtam volna elképzelni, hogy tényleg teret tud engedni az embereinek, de attól még meg kellett próbálnom. Nem akartam azt, hogy esetleg emiatt a rohanó életmód miatt baja legyen, meg talán az is közrejátszott, hogy tudtam mennyire fontos neki a családja. A munkámnak köszönhetően pedig rengetegszer találkoztam olyan családokkal, amik szép lassan azért hullottak szét, mert az egyik fél mindig távol volt. Nem akartam, hogy ő is ebbe a hibába essen.
- Miért nem veszel ki egy kis szabadságot és utaztok el valahova? Biztosan a gyerekeid is örülnének neki. – bár utóbbi egy tipp volt, de én hálás voltam mindig azért, hogy tudtam a szüleim ott vannak nekem, bármikor számíthatok rájuk. Fogalmam sincs, hogy anno miként is tudtam volna átvészelni a költözést és azt, hogy széthullott az életem, ha édesanyám nem áll mellettem és jön utánam, hogy gondomat viselje. Pedig megvolt a saját életük és felnőtt voltam, de egy gyereknek mindig szüksége lesz a szüleire, legalábbis szerintem.
Miután a rendelést leadtuk, a beszélgetés úgy folytatódott, mintha meg se lett volna szakítva.
- Tudom, de ez bonyolult. Mélyen legbelül érzed azt, hogy nem a te hibád, de valahogy mégis újra és újra végigjátszod a fejedben az eseményeket és közben azon rágódsz, hogy mit kellett volna másként csinálnod. – úgy éreztem, hogy mindent megtettem ami tőlem telt, ennél többet már képtelen lettem volna feláldozni a házasságomért, mert tényleg szép lassan halovány mása lettem önmagamnak. A gyászommal is egyedül maradtam. Végül kicsit megrázom a fejemet, mint aki fél attól, ha nem teszi újra elsüllyed a feneketlen mocsárban. – Fiatalokkal beszélgetünk, akik ittas állapotban vagy valamilyen szer fogyasztásának következtében balesetet okoztak, ha szerencsénk van, akkor tudunk beszélni az áldozatokkal is. – és a szerencse alatt nem csak azt értettem, hogy életben maradtak, hanem hogy egyáltalán szóba állnak-e velünk. – Szeretnénk majd egy átfogó cikket írni arról, hogy mi vezethet ehhez és esetleg hogyan lehetne megakadályozni. Szerencsére sikerült pár neves pszichológust is megnyernünk, akik nálunk azért jobban értenek a lélek rejtelmeihez. -  Néha úgy éreztem, hogy talán túl nagy fába vágtuk a fejszénket, máskor meg azt, hogy gyerünk és csináljuk, mert ebből tényleg valami nagyon jó is lehet.
Szavaira kicsit elnevettem magam és megingattam a fejemet.
- Ez most úgy hangzott, mintha titkon valami keresztapa lennél. – természetesen nem gondoltam komolyan. – Már az egyik bátyám is felajánlotta az évek alatt, hogy szívesen meglátogatja, de szerencsére sikerült lebeszélnem róla. – mert annak biztos az lett volna a vége, hogy a rendőrségnek kell közbe avatkoznia. Azt pedig nem akartam. – Köszönöm, de nem az ügyvéddel van a gond, hanem azzal, hogy képtelen a nevét leírni pár papírra. Én meg szeretném botránymentesen elintézni az egészet. – azon meg az se segítene, ha másik ügyvédet keresnék. Én nem akartam túlzott botrányt csinálni, mert nem akartam azt, hogy esetleg a pletyka lapok csámcsogjanak a múltamon vagy a jelenemen.
- És erről beszéltél velük is? Mármint leültetek megbeszélni a dolgokat?  Talán lehet jót tenne, ha beszélgetnétek és elmondhatnád a félelmeidet nekik is, így tudnák azt, hogy nem azért utazol el mindig, mert távol akarsz lenni tőlük. – fogalmam sem volt, hogy náluk mi a szokás, de talán jót tenne. Tisztában voltam azzal, hogy imádja a gyerekeit és a feleségét is, ezért reménykedtem abban, hogy sikerül majd átjutniuk a nehézségeken, amit esetleg az utazásai okoznak. – Ezt örömmel hallom, viszont előre szólok, ha itt is a munkába fogsz temetkezni, akkor fenékbe foglak billenteni, amíg észhez nem térsz. – játékosan még az ujjammal is megintettem őt, ahogy egy húg tenné a bátyával. Közben a reggeli is megérkezett, amit megköszöntem, majd pár falat erejéig némaságba burkolództam.  
- Jack, remélem tudod ha bármi van, akkor nyugodtan keres és igyekszem segíteni. – ha mással nem is, de akkor azzal, hogy meghallgatom vagy éppen fejmosást kap, ha az kell ahhoz, hogy helyre billenjen minden.




öltözet