Azt nem mondom, hogy egyszerű volt a biztonsági őrt meggyőzni arról, hogy engedjen be, de azért annyira nem is volt nehéz. Előszedtem a telefonomból egy rakat képet arról, ahogy Samuval együtt mentünk ide-oda, közben elmeséltem neki néhány viccesebb sztorit és elsütöttem azt is, hogy sajnáljon, hiszen nagyon fontos, hogy a barátságunkat megmentsem, mert így, meg úgy elrontottam és blabla. A lényeg az, hogy végül rá tudtam venni, még a műsor előtt, hogy nála tárolhassam a táskámat, majd végignézhessem a műsort, s még a taps alatt végül beosonhassak Samu öltözőjébe a táskával együtt, s nagyon gyorsan szétpakolhassam az asztalán a rengeteg mindent, amit neki hoztam. Minden országból hoztam neki valamit. Koreából különleges tea válogatást, thaiföldről selyemsálat, kínából pedig egy selyem fürdőköpenyt, vietnámból selyem táskát, mindenhonnan két pár különleges evőpálcikát, mindenféle nagyon fura és bizarr édességet és természetesen a legfontosabbat egy rakat pokemonos kacatot. Műzlistáltól kezdve, plüssön át, kulcstartóig, de mindenből olyat, ami kicsit is egyedibbnek tűnt. Remélem ebből érezni fogja, hogy bármi is történt, azért végig gondoltam rá, mindig, mindenhol vettem neki valamit, szinte egy külön bőrönd kellett a sok kacathoz, amit haza cipeltem, de úgy éreztem, hogy ez a minimum.
Tehát az ajándékok szétszórva, majd leülök a székére, s ott várok, hogy vége legyen a tapsviharnak, az ötszöri visszatapsolásnak és egyebeknek, hogy megérkezzen végre az öltözőbe. Amúgy a darab természetesen nagyon jó volt, élveztem, jó volt látni az azt idióta fejét, ahogy ennyire élvezi magát. Ő ott van, ahol lennie kell, ahova tartozik. Tudom, hogy megbántottam, hogy haragszik rám és itt hagytam a fenébe. Tudom, de most már megtörtént és valószínűleg, ha visszamehetnék az időben, ugyan ezt tettem volna. Még nem jártam otthon, viszont Samunál már igen. Van kulcsom a lakásához, már ezer éve megvan, s most felhasználtam, a reptérről egyből oda vitettem magam, gondolva, hogy szombat este van, biztosan fellépése van, s az a tervem, hogy onnan fogok majd haza menni, amint összeszedtem hozzá a lelki erőmet. Pofátlan vagyok? Igen. Ez újdonság? Nem. Már hallom kintről a mozgolódást, már biztosan mindjárt jön, szóval csak hátradőlök, a kezemben egy Eevee plüss-el - hiszen mindenki tudja, hogy Eevee a melegek hivatalos kedvenc pokemonja… -, s várom, hogy belibbenjen.

Mostanában elvagyok saját magammal.
Mármint, nem azt mondom, hogy nincsenek mental breakdownjaim, amikor sirdogálok hogy JAJ DE EGYEDÜL ÉRZEM MAGAM, de most éppen abban a szakaszban tartok, hogy JÓ, akkor nincs is szükségem senkire, marha jól megvagyok egyedül, és csak a munkámnak élek, blablabla.
Amúgy úgy imádom ezt a darabot, annyira cuki.
Meg én is cuki vagyok heteroszexuális hercegként, akinek két nő is keresi a kegyeit! Mire nem jó a színház, olyan dolgokat kipróbálhat az ember, amit amúgy soha életében, haha.
Őszintén szólva, azért elfáradtam. Baromi bika a hangosítás a Wickedben, és ez baromira lefáraszt a hallókészülékem miatt. Alig várom, hogy hazaérjek majd, és kivegyem.
A főszereplőt játszó csaj, Grace amúgy nagyon aranyos. Harminc plusz éves, de abszolút egy tizest letagadhat, és gyönyörű. És MILYEN HANGJA VAN. És imád engem, minden túlzás nélkül állíthatom. Egyfolytában tutujgat, hoz nekem kaját (!!!) meg ilyesmi. Ma az unokahúgát hozta be a backstage-be, a tizenhárom évest, aki totál odavan a karakteremért, és a kiscsaj hozott nekem PALACSINTÁT. Gondolom mondta neki, hogy Fiyerot csak így lehet lenyűgözni.
Vagyis hát, máshogy is le lehet, de az nem tizenháromévesekre tartozik. Meg nem is lányokra. Hahaha.
Sokáig cseverészek velük a folyosón, az öltözőm előtt, végülis hova siessek, se kutyám, se macskám, SE PASIM ugye, de még a legjobb barátnőm is lelépett, látom az instán, miket művel. De ha nem akar velem közösködni, akkor nem kell, nem esik szarul, ááá tényleg.
A kislány nagyon édes. Amikor pedig elköszönök, és ő pedig lámpalázasan jelnyelven mutogatja nekem, hogy jó éjszakát, és jó utat haza, akkor tényleg őszinte elragadtatottsággal ölelem magamhoz. Soha nem csináltam titkot a hallásproblémáimból, sőt, szerintem azzal, hogy némi ismertségre tettem szert, még inkább kötelességem, hogy kiálljak a sorstársaim mellett. Tudjátok, még fiatal vagyok, és lelkes. Meg ilyesmi.
Örülök, hogy láttalak, jelelem neki, aztán szivecskét formálok az ujjaimból, a kislány meg olyan édesen vigyorog, hogy totál meghatódok, milyen cuki már, Grace pedig rám kacsint a feje fölött.
Aztán közli, hogy lövik a pizsit, és a vállánál fogva elkormányozza az ifjúságot.
Ilyen cukit, állapítom meg magamban, és benyitok az öltözőmbe, már fél kézzel a fülemből szedem ki a cuccot - nagyon okos szerkezet, hogy kompatibilis a kontrollfülesemmel, nagyon megérte az árát!
Aztán meglátom, hogy nem vagyok egyedül, és megállok a mozdulatban.
A székemben Mara ül, az egész öltözőm egy mess a rengeteg holmi miatt, amit nyilván ő pakolt szét, az ölében egy plüss Eve-el, ami NAGYON CUKI, és nyilván megdobban a szívem attól, hogy meglátom, de kibaszottul rosszul esett, amit csinált, NYILVÁN nem ugorhatok egyből a nyakába.
azért gyorsan végigmérem, úgy látszik, keze-lába megvan, a fogát se verték ki, szóval semmi baja, hálisten.
- Nocsak. - jegyzem meg, igyekszek hűvösebb lenni, mint a jégkirálynő - Minek köszönhetem a megtiszteltetést?

Oké, oké, szóval akkor megy a drámázás. Nyilván tudtam, csak el vagyok tőle szokva. Ja nem. Tudom, hogy most puhításra van szüksége és az ő kedvéért bármikor hajlandó lennék hülyét csinálni magamból. Pláne most, hogy van benne némi jogosság, hogy durcizik, de hát majd megbékül. Tudom, hogy meg fog. Felállok a székről, s picit közelebb lépek hozzá. - Eevee-vel pont arról beszélgettünk a minap, hogy meg kellene nézni a Wickidet, gondoltuk, hogy akkor a LEGJOBB szereplőgárdával érdemes csak... - kell egy kis egosimogatás. Tudom, hogy az sosem árt. Megsimogatom a plüss fejét. - Eevee azt is mondta, hogy még sosem láttam New Yorkot és szívesen ide költözne, de én felelőtlen vagyok és nem lehet rám számítani - görbülnek le az ajkaim, lefelé hajtom a fejem, s úgy lesek fel rá, csak hogy tökéletes legyen a dráma, mert azt ő szereti. - De azt mondta, hogy attól még nagyon szerethető vagyok és meg lehet bocsátani a hibáimat, mert vicces vagyok és szép, de… - oké, akkor kell még ide egy nagy adag seggnyalás, persze tudja, remélem, hogy tudja, hogy ez csak a bocsánatkérés része. Közelebb lépek hozzá. - Eevee szeretne valaki olyanhoz költözni aki megbízható és kedves és igazi legjobb barát és intelligens és tehetséges, szépen énekel és mellé még legalébb olyan cuki is, mint Eevee maga… Szóval… gondoltam… Illetve Eevee-vel gondoltuk, hogy Ő Téged választ Poke mestereként. Elfogadod őt? - kérdezem nagy mosollyal, ahogy már teljesen közel állok hozzá, nagy szemekkel nézek rá, s igyekszem a lehető legszerethetőbbnek tűnni. Úgy sem hiszem, hogy mást vár tőlem. Végül megfogom Eevee egyik plüss mancsát, s végigsimítok vele Samu arcán, hogy a szívhezszóló majdnem bocsánatkérés tökéletes legyen. Ennél nyálasabbra nehezen tudtam volna megoldani, de hát tehetek én róla? Szeretem ezt a kis fogyatékos barmot.

Mara azért még mindig tudja, hogy kell hozzám szólni, fene a pofáját. Dacosan legörbülő szájjal halglatom a monológját, és folyton fel akar törni a zokogás blőlem, hogy MEKKORA BUZI MÁR, HÁT ÚGY HIÁNYZOTT, hát OLYAN EGYEDÜL VOLTAM NÉLKÜLE, de tartom magam, és nem adom jelét efféle elérzékenyülésnek.
Azért egész aranyos, ahogy bábozik azzal a plüssállattal, el kell ismerni, de még mindig hagyom, hadd mondja, hát ez így van megírva ezt így kell csinálni ugyebár.
Morcosan babrálok a jelmezem gombjain, és nem viccelek, de lepereg előttem az eddigi életem, mármint, ami azóta történt, hogy Mara elhagyta az egész országot, és nagyon furcsa, mert ezidáig semmi olyan nem történt soha, amit ne oszthattam volna meg vele kb azonnal.
Most ez a majdnem egy év nélküle úgy pereg előttem, mint egy igazi rémálom.
Most itt áll előttem, életnagyságban, kezében Evee-el, harapdálom a számat, és gondolkodok, erre mit kéne reagálni, mert legszívesebben rögtön a nyakába ugrottam volna sírva, de hát az ember tudjon már viselkedni, még akkor is, ha rólam van szó.
- Eevee- nek üzenem, hogy addig maradhat, ameddig akar - találom meg a hangomat - feltéve, ha nem lép le egy szép napon se szó se beszéd, mikor már megszerettem, meg minden, mert ennek a szitunak a kezelésében nem vagyok túl jó mostanában. - elveszem a kezéből, és a vállamra ültetem - Hát így. Ez az én öltözőm, látod? A kedvenc helyem az egész világon. Majd körbevezetlek, ha akarod, és megmutatok mindent a színházban. Aztán haza is jöhetsz velem, majd meglátod, milyen jó lesz. Úgyis elégé egyedül voltam mostanában. Szükségem van egy barátra. Amikor magammal beszélgetek, mindig totál hülyének néznek. - Marára pillantok - látom, Eeve, egy hölggyel érkeztél, ő is nyugodtan helyet foglalhat, ha szeretne, feltéve, ha nem olyan sietős a dolga, például nem megy a gépe valamelyik ferdeszemű országba vagy ilyesmi. - nyomom meg a mondat végét, és ha tüzet tudnék okádani, akkor valószínűleg azt tenném.
De hát mit csináljak? Nem tudja feldolgozni a kis szervezetem, hogy újra itt áll előttem. Jó, nyilván egy fasz, de akkoris az én kedvenc faszom. Most képes velem ilyen pszichológiai hadviselést folytatni, mikor így is eléggé labilis vagyok mostanában, hát de tudjátok, milyen az, frissen szakítani.
-Tényleg ülj le nyugodtan. - teszem hozzá egy oktávval mélyebb hangon, mint amivel a mókushoz beszéltem - Természetesen most legszívesebben megtépnélek, és kikaparnám a szemedet, de nyilván nem fogom megtenni, mert örülök a viszontlátásnak, meg ilyesmi, tudod. - baszki, lehet már könnyezik a szemem, csak tudnám miért vagyok ilyen kretén. [/color]

Belemegy a játékba és tudom, hogy ez jó jel. Ez nagyon jó jel. Annak a jele, hogy meg tudom békíteni és nem kell hetekig a nyakára járnom, mire végre felenged. Ez megkönnyebbülés. - Eevee azt mondta nekem, hogy megígéri, hogy nem fog lelépni szó nélkül soha sem! - mondom figyelve, ahogy elveszi tőlem azt a kitömött cuccot, majd a vállára ülteti, s magyarázni kezd neki, meg “körbevezeti” az öltözőjében. - Ne aggódj, ezentúl beszélhetsz Eevee-hez, bár nem garantálom, hogy kevésbé fognak totál hülyének nézni - mondom kissé elvigyorodva. Magas labda volt. Nem lehetett nem lecsapni. Megforgatom a szemeimet a drámán. Jójó… én tényleg értem, hogy megbántottam, meg minden, de ne hisztizzünk már kéremszépen, mert nem fogom a célozgtásait sokáig elviselni. Kis sértődött fasz. - Ohh, még ha Eevee egy hölggyel érkezett volna… Biztos vagyok benne, hogy a szótáradban akadnak találóbb jelzők is rám! Essünk túl rajta és lökjed őket. Hadd nézzem mennyire vagy kreatív. - piszkálom egy kicsit, mert hiányzott a hülye feje, de nem bírom az ilyen szintű drámát, pláne az elmúlt hónapok tompasága után. Még nem zökkentem vissza az életbe. Látom, hogy már mndjárt bőg és tudom, hogy hiányoztam neki és utólag belegondolva elbaszott dolog volt itthagyni őt a fenébe, de hogy őszinte legyek, nekem nem tűnt fel az idő múlása, ugyanis a dolgok nagyrésze teljesen összemosódik a fejemben és néha teljesen kiestek napok… hetek, fene se tudja. Thaiföldre úgy mentünk, hogy fel sem tűnt nekem, csak egyik nap rájöttem, hogy már ott vagyunk és ha ezekbe akkor belegondolok, akkor valószínűleg kiakadtam volna és ennek az egész útnak az volt a lényege, hogy ne gondolkodjak, szóval tökéletes volt, azonban a repülőút hazafelé hosszú volt és sajnos még időm is volt gondolkodni és nyilván többször is végiggondoltam, hogy milyen lesz majd szembe nézni újra az emberekkel, akiket itt hagytam, de így más. Pláne Samuval. Samu az egyetlen, aki igazán fontos. Az egyetlen akivel szemben őszinte bűntudatot érzek. Ezért is erőlködöm most ennyire. Azonban azt azért megnézném, ahogy megtépne. Ne haragudj kisherceg, de ahhoz hamarabb kellett volna felkellned, hogy te engem megtépj. Hangyafingg vagy te ahhoz… Sóhajtva, de megadom most ezt neki… A gondolatot, hogy azt higyje, ő a kegyes, amiért meg sem próbál megtépni… Bevetem a nehéztüzérséget hát és látszik rajtam, hogy nem jön csípőből, de visszanézegettem a neten és valami előjött mélyről… Sejtettem, hogy be kell vetni… Sosem voltam folyékony jelelő, sőt… de egy-egy dolog rám ragadt, meg volt amihez saját jelet találtam ki, hogy kifigurázzam Samut és együtt nevessünk rajta. Most azért megpróbálok viszonylag értelmesen jelelni. “Sajnálom.” “Hiányzol volt nagyon.” És egy szivecskét mutatok az ujjaimmal, hogy lássa, mennyire szeretem, majd nagyon büszkén vigyorgok. Ügyes vagyok, mi? Végül pedig egy előre begyakorolt mondatot mutogatok el neki. “Úgy nézel ki, mint egy majom.” Legalább is remélem, hogy jól mutatom, mert ezek a jelek baromira hasonlítanak egymásra és az se mindegy melyik kezed, melyik ujjad merre áll és… mindegy… leszarom. Hirtelen magamhoz ölelem, de úgy, hogy az Eevee-ja is lerepül a hátáról. - Ne merészelj zokogni, te barom! - sziszegek rá, de szorongatva. Hogyan és miért lettünk legjobb barátok? Remek kérdés, de ő a legjobb és le nem cserélném senkire, pedig néha utálom.

Na jó, legyen. Nem haragudhat örökké az ember, meg fölösleges azon lamentálni, hogy elment annyi időre, anélkül, hogy egy büdös szót is szólt volna hozzám. Most örülni kell, hogy itt van, örülni annak, hogy része az ember életének. Most itt van. Aztán lehet továbbáll újra. Egészen addig, míg meg nem találja a helyét a világban, nos, ez az élet rendje.
Talán mert a színházban vagyok, talán mert a saját (!!!) öltözőmben állok, még szentimentálisabb hangulatba keveredek, mint amilyen egyébként is vagyok, pedig általában az se semmi. Mert én már megtaláltam a helyem, úgy érzem, de hát nem mindenki ilyen szerencsés.
Milyen bölcs vagyok.
Persze, megtéphetném, meg kikaparhatnám a szemét, de érted, annak mi értelme lenne. Még akkor is, ha valószínűleg azt gondolja, hogy úgyis ő győzne, a szart, anyukám, a szart!
Nincs értelme veszekedni.
Elkezd mutogatni, amitől mindig könnyekig hatódok, mert eszembe jut, hogy miattam tanulta meg annak idején, és nem tehetek róla, de tökre látom magam előtt olyan kicsinek.
Aztán megölel.
Nem tudom, hogy sírjak, vagy röhögjek.
- Egyébként azt mutattad, hogy megléptél egy majommal. - osztom meg vele a titkot könnyező röhögéssel - ÉS hát mit is mondhatnék erre. Azt a faszt is hazahoztad? Él még? - persze, hogy él, micsoda kérdés, csalánba nem üt. - Na ülj már le. - lököm le a székre - Miért pont most? Otthon voltál már? Mit szóltak? Közben, ha megbocsátasz, levetem a jelmezem, mert amúgy kurva kényelmetlen. Milyen voltam? Király, nem? Egy csomó királykodásomról lemaradtál. És amúgy ezúttal meddig maradsz? Már nem azért, csak, hogy mire számítsak! Nehogy azt hidd, hogy unatkoztam nélküled - nyújtom rá a nyelvem, és körbemutatok az öltözőben - csak hát, tudod, nélküled annyira nem az igazi.