↜ What makes us vulnerable is often right under our noses ↝

Már hetek teltek el, és azóta is mindketten szabadságon vagyunk Horatioval, de még mindig nem sikerült kihevernem az esetett, hogy majdnem elvesztettem. Csodálom, hogy ő nem roppant össze teljesen, noha úgy tűnt egy-két dolgot kivéve, egészen jól viselte az ilyen megrázkódtatásokat. Velem ellentétbe. Sokat gondolkodtam azóta. Túl sok ez így, túl stresszes és lelkileg megterhelő. Tudom jól, hogy a veszélyektől akkor sem tudnám megóvni, ha távolabb tartanám magam ezektől az ügyektől, de egyszerűen képtelennek érzem, hogy még egyszer ilyen nagyon belemélyedjek valamibe, amihez jobbára semmi közünk, aztán a végén azon kapom magunkat, hogy megfogunk halni. Még csak fejben ugyan, de felvetettem az ötletet, hogy talán... bekéne fejeznem. Kár, hogy erről senkivel sem tudnék igazán beszélni. Horatio és a diákjaim minden bizonnyal megpróbálnának lebeszélni róla, Lizzie viszont egyetértene, s én is inkább efelé hajlok. Ráadásul itt nem csak erről van szó. Én nem az a fajta ember vagyok, aki a munkájának szeretne élni. Hiányzik Laylana, noha már a befogadása előtt is pontosan tudtam, hogy nem fog örökké velem lakni, és azt is, hogy elég hamar a szívembe fogom zárni. Örülök, hogy végül sikerült megtalálnia a helyét és szépen el is boldogul már egyedül az életben, de attól még nagy űrt hagyott maga után. Hiába a sok lelkes kis bundás és a hízelgő dorombolás, azért őt még sem tudják pótolni. Sok minden megfordul a fejemben, miközben leparkolok a bevásárló központ előtt, nem egyéb célból, mint, hogy vásároljak ezt azt odahazára.
Útfélen a több emeletes épület felé elő is kotrom a telefonom, hogy lecsekkoljam a bevásárló listát, mert nem csak élelmiszerre lesz szükség, viszont itt legalább mindent egy helyen megkapok. De ahogy nyitnám meg a jegyzetet, szemet szúr egy áruház előtt ácsorgó, láthatóan teljesen összezavarodott kislány, aki már csak azért is tekeri körbe sokadjára a fejét - feltételezem én -, hogy észre vegye végre valaki, hogy eltévedt. Ami szinte biztos, hogy szülei nem csak a közelben sincsenek, de minden bizonnyal nem is tudják, hogy elkóborolt. Korán van még, főleg a kisebbeknek, hogy suli nap erre felé kódorogjanak, ráadásul az iskola táska általában olyankor már egy kocsi hátsó ülésén pihen, vagy anyuci, apuci kezében, hogy legalább ennyiben megkönnyítsék a gyerkőc életét. Megértem, mégha a szekrénybe is van a legtöbb holmijuk, egy pár kilós gyerek, még is hogy cipeljen el hosszútávon ekkora mamlasz hátizsákot a hátán. Arról nem is beszélve, hogyha véget ér a suli, a kicsiket iskola busz viszi haza. Talán azért sem mer odamenni senkihez, mert tudja, hogy akkor bizony kellemetlen helyzetbe kerül. Percekig morfondírozok és állok egy helyben a parkoló végében, figyelve őt, noha tudom, hogy segíteni fogok, csak éppen leragadtam annál a pontnál, hogy vajon melyik suliból lóghatott el és ha nincs elérhetőség, hogy fogok tudni segíteni?
Sűrű pislogások és nem kis zavartságot okozva ébreszt fel a gondolat menetből, ahogy jó pár méterről, ha nem is kiabálva, de jól hallhatóan, és nem kevésbé idegesen rám förmed.
- Na most akkor ide jössz segíteni, vagy nem??? - tárta szét karjait méltatlankodva, míg én megrökönyödve, még kissé zavartan körbe is pillantok, hátha valaki másnak szólt. Majd kérdőn magamra mutatok, noha értelemszerűn nem is jár arra éppen senki más. Egy színpadias szemforgatás rá a válasz, én még is odamegyek.
- Lógunk a suliból? - szöknek magasba szemöldökeim kérdőn, de, hogy ne érezze feszélyezve magát, mintha kihallgatáson volna - bár gyanítom fogalma sincs róla milyen is az - elmosolyodom. Nem nagy ügy. Úgy értem persze szomorú, hogy ilyen fiatalon elszökik a suliból, de gyerekkoromban én is követtem el hibákat, amikből végül tanultam is.
- Talán rendőr vagy? - vonta össze szemöldökeit gyanakvóan, édesen pöszén, ugyanis hiányzott az felső két, első foga.
- Még mit nem! - csóválom meg fejem a felvetésre némi sértettséget színlelve, mert hát nincs azzal semmi baj, ha valaki annak megy.
- Akkor meg...? - biztosra veszem, hogy hangsúlyából némi flegmaságot is kiéreztem. Ennyit az aranyos, ártatlan kislány kisugárzásból. Ma már szerintem harmadjára alázott le, röpke 2 perc alatt. Talpraesett. Biztos vagyok benne, hogy más esetben, más helyen jobban is megállná a helyét. Nem nehéz rájönni, hogy...
- Nem ide valósi vagy, igaz? - kérdem immáron némi együttérzéssel, hiszen ki nem volna ideges egy halom idegen között. Sóhajt egyet, és hangsúlyából már is kiérzem a reakciómtól kapcsolódást kereső jelzést. Vállat rántva bólint.
- Nem rég költöztünk ide. - felelte őszintén bevallva, és a szomorú reakcióit tekintve úgy gondolom nem az ő nagy örömére. Nem nagyon lehetnek barátai, sőt, ha odáig fajult a helyzet, hogy ellógott a suliból, minden bizonnyal nincs is neki. Átérzem. Nehéz egy teljesen új világban egyedül bármiféle kapcsolatot kialakítani, miközben még alkalmazkodni sem sikerült teljesen. Én is így éreztem, mikor az egyetem mellett beálltam profilozónak, és a diákok hallgatóságát felváltották a véres terep szemlék, tele lelkes eszmecserélő felnőttel. Más volt, és bár izgalmas, azért ijesztő is, és nem csak a gyilkosságok miatt. Aztán még mindezek tetejében belépett az életembe Dr. Sinclair, akivel nem kis súrlódásaink voltak, noha azt gondolom mára már egészen jól összekovácsolódtunk. Nos... legalább is ahhoz képest.
- Megértelek, nehéz, ha az embert kirángatják egy olyan helyről, ahol már jól boldogult. És kicsit sem igazságos, hogy neked nem volt beleszólásod. - bólogatok aprón, egyetértve vele (is), hiszen a gyereknek tán még nagyobb trauma is egy költözés, lévén, hogy fele annyi tapasztalattal sem rendelkezik, a világról való felfogásáról nem is beszélve. Kissé elszontyolodva bólogat is rá, s még ha első körben panasz formájában is, de legalább megnyílik, annyira, hogy később kiépíthessük a bizalmat, ahhoz, hogy legalább arra rávehessem, hogy odabent, felhívjuk a szüleit és értesítsük őket.
- Közöltem, hogy én nem akarok, de anya addigra már eldöntötte! - biggyesztettem le ajkait a felidézett pillanatokra, ahogy utolsó mentvárként még elrejtette a holmijait, hátha maradásra bírja őt. Leguggoltam hozzá, leginkább, hogy ne neki fájduljon meg a nyaka, és mert, ezen kissé hangos érzelmeit kifejtve, lehet mások félreértik, ahogy egy idegen férfi diskurál a kislánnyal, aztán nézhetek szembe a "Hagyja már békén, maga pedofil!" és a felém repülő, súlyos gyümölcs kenyérrel, amivel szerinte amúgy ölni lehetne. Megfogom két pici vállát és a szemeibe nézek, amik épp csak nem teltek meg könnyel.
- De anyunak sem lehetett könnyebb. Biztos ő is szomorú volt. - feleltem, a magam módján előkaparva, azon módszereket, amiket rögtönözve, még gyerekeken is használhatunk. A szem felnyitása nem csak a felnőtteken alkalmazható, mert, ha lemegyünk a gyerekek szintjére, ugyanígy megérthető velük is mi miért történik, s ha megértik, onnantól kevésbé szoronganak majd tőle. Arról nem is beszélve, hogy a mondandójából azt vettem ki, hogy apu már nincs velük valamilyen okból kifolyólag. Ez egy teljesen más jellegű, de egy újabb mély sebet okozó probléma. A könnyek nem sokasodnak, látom, hogy a bánat fölé kerekedik egy enyhe zavartság, és egy kis töprengés, hogy ebben bizony lehet valami.
- Hát ő sem örült. - értett egyet, amit egy hangos szipogás követett.
- Ugye? - bólintok nagyokat, némileg elismerősen felismerésére. Így már nem is anyu a bűnbak, noha attól még fájhat, de ezen is tudunk segíteni. - Mikor én kisfiú voltam, mi is elköltöztünk egyszer. Én sem örültem neki, mert abban a házban nagyobb szobám volt és nem messze tőlünk volt egy farm is tele mindenféle állattal. Ráadásul a barátaim is ott maradtak. Viszont az új házhoz tartozott egy kert, egy nagy kert, és bár farmunk nem lett, kaptam egy kutyust, Boo-t. Egy nap rájöttem, hogy ez nem rossz dolog, bár egyikünk sem akarta volna. De az addigi barátaimmal ugyanúgy tudtam levelezni, és ráadásul újak is lettek. Boo-t sosem kaptam volna meg, ha nincs kertünk, ráadásul, bár farm nem volt a közelben, egy nagyon szuper játszótér volt a házunk előtt. Ha egy ajtó be is csukódik, csak is rajtad áll - böktem itt finoman a mellkasára - hogy észreveszed-e az újonnan nyílót. - meséltem el mosolyogva életem egy nagyon apró kis részletét. Igaz, erre sem teljesen magamtól jöttem rá, a nagymamám volt mindig ennyire pozitív gondolkodású, és azt gondolom nem volt dolog, amibe nem látott volna valami jót. Én pedig igyekszem ezekben a gondolatokban őrizné emlékét, és amíg csak lehet tovább adni azt. Bár még mindig csillogtak szemei, nem peregtek könnyei, és noha érezhetően meg volt még kissé hatódva, mosolygott. Ezen a ponton pedig el is értük, hogy szerte szálljon a köztünk lévő idegen érzés, az elutasítás és feszélyezett érzés. Kézfogás helyett, hálás öleléssel karolta át nyakam, majd bemutatkozott.
- Lara vagyok. - mosolyogta, nem kis megkönnyebbüléssel arcán, hogy végre van valaki, aki megérti a gondjait. Mégha az egy felnőtt is.
- Nagyon örvendek, Lara. - nyújtom kezem és kézen fogva nyújtott kis pracliját mosolyogva kezet rázok vele. - Killian vagyok. - engedem el kezét és még mindig előtte guggolva felajánlom tényleges segítségem és társaságom is, míg biztonságban nem tudjuk őt. - Mit szólnál hozzá, Lara, ha most bemennénk a boltba ebből a hideg időből, és felhívnánk anyukád, hogy ne aggódjon érted, és tudja, hogy hol vagy, ha jönne érted? - nyilván az utóbbi ötlet már kevésbé tetszett neki, ez pedig jól látható volt ajkainak apró megrándulása, de nekem azt is szem előtt kell tartanom, hogy jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy békésen eltársalogjunk, míg lehet a suli pánikolva keresi a szüleit, hogy eltűnt a kislány. Viszont Lara aggályait is megértem, hogy mit fog szólni az anyukája, ha ezt megtudja. Ki se kell mondania, látom, hogy aggódik miatta, de én biztosíthatom róla, hogyha elfajulnának a dolgok, én akkor is ott leszek. Bár kétlem, hogyha egy anya ennyire sok minden beáldoz a gyermekéért, és hallhatóan mennyire szereti, nem fogja bántani.
- És, amíg várunk rá, benézhetünk az Ugri parkba. - mosolygom, mert hát ki ne akarna oda menni, még felnőttként is. Ő bezzeg egyből felhúzza felső ajkait s ráncolja orrát, mint, akit taszítana a gondolat.
- De az dedósoknak van! - jegyezte meg felháborodva, amire tudtam, csak is félreértés lehet.
- Ohóóó, akkor te még nem voltál az itteniben. - vigyorodtam el sejtelmesen.

Egy szó, mint száz, bementünk a hidegből és bár úgy érzem a mai programom ugrott, nem estem kétségbe, mert sosem az utolsó napokra hagyom a bevásárlást. Majd megcsinálom később. Hogy legyen, ami lelkesítse rá, hogy minél előbb letudjuk a dolgok nehezebbik részét, először elvittem az Ugrik park emeleti bejáratához, ahonnan amúgy is jobban rá lehetett látni. Mondanom sem kell, a hatalmas létesítmény és a benne rejlő megannyi játék lehetőség végett már most alig lehetett visszatartani. Annyira nem, hogy előbb jegyet kellet váltanunk, és mikor leültem egy ülésre, hogy letudjam a beszélgetést az anyjával, kértem, hogy adja oda a táskáját, hogy hátha van benne valami elérhetőség, ő meg szinte hozzám vágta azt, aztán már rohant is a csúzdák felé. Nem kutakodtam feleslegesen a táskájában, bár gőzöm sem volt róla, merre keressek és pontosan mit is. Ellenőrző? Vagy lehet van egy kis cetlit valamelyik kis zsebben, amire minden fontos infó rajta van? Akárhogy is, előbb utóbb rá bukkantam, és már tárcsáztam is a remélhetőleg még mit sem sejtő anyukát, hogy előbb megnyugtassam, majd közöljem vele, merre is leli a kis ördögfajzatot. A beszélgetést követően pedig - ami lehetett, hosszabb és rövidebb is anyutól függően -, főleg, hogy ne veszítsem szem elől a kis kópét, és mégse egyedül kelljen játszania, beszálltam én is. Nem mondom, hogy öltönyben ez olyan kényelmes volt, de mit nekem egy kis kalandpark, amikor kutyák tömkelegével játszom odahaza. Mindeközben senkiben fel sem merült, hogy közünk sincs egymáshoz, s mivel, hogy láthatóan nem, hogy zavarta volna, de még olykor ő maga is ugrott a nyakamba, egy idő után már úgy játszottunk a labdák tengerében vagy a trambulinoknál, mint apa és lánya. Azt hiszem szép lassan elfogja engedni a zárt ajtó kilincsét, és elkezd érdeklődni majd az új ajtó mögötti világ iránt.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

↜ What makes us vulnerable is often right under our noses ↝

Bár a kalandpark megkérte az árát, mindig akadt néhány tehetős szülő és jó pár szintén iskolából lógók idősebb gyerek, akik itt mulatták az idejük, így fel sem tűnt a nagy játék közben, hogy van egy, aki nem a labdák közt tervez megfürdőzni, hanem a leányzóra vár. Amúgy sem szívesen hagytam figyelmen kívül, tekintve, hogy egy kis szökevény, bár nem hittem volna, hogy innen észrevétlen ki tudna menni. Már én magam sem tudom, mit is játszottunk pontosan, hogy mögém kerülve a nyakamba ugrott, de minden bizonnyal én voltam a legyőzni kívánt szörny, szóval úgy is tettem. A labdák ugyan nehezítették a mozgást, de azért mindig tudtuk forogni, haladni, egy ideig még tartottam is, hogy le ne essen, de végül önszántából adta meg magát és merült el a labdák közé. Már fordultam meg, hogy kikapjam onnan, mikor egy ismeretlen, még is ismerős hang a nevén szólította, így egyből felhagytam a játékkal, és odakaptam fejem kíváncsian. A szőkés, első ránézésre egyébként egyáltalán nem szigorúnak tűnő hölgyről pedig a kislányra téved tekintetem, ahogy vissza reagált. Nem mintha kételkedtem volna, hogy ne ő volna az aggódó anyuka, csak nem volt időm még felkészülni arra mi lesz, ha a dolgok még is elfajulnának. De nem fajultak. A mászókákon lévő akrobatikázó gyerekek szülei hangosabban üvöltöztek velük, ki ne törjék a nyakukat, mint, hogy Lara anyukája magára vonta a figyelmünk. Arcán sem láttam annak jelét, hogy akár a hátam mögött is, de tervezné elfenekelni a kislányt. Talán egy picit zavarban is voltam, amiért szemtanúja lehetett, ahogy önfeledt játszottunk, noha tudom, nincs ebben semmi rossz. Na meg látna, mikor otthon a kutyákkal játszom, uhh. Segítek Larának kimászni a labdák közül, és jó magam is kilépek onnan, miközben közelebb megyek mosolyogva. Attól azért féltem kicsit, hogy a megmentő hős mellett, azért csúnyábbakat is elképzel majd rólam. Pedig Isten lássa lelkem, sosem ártanék embernek, nem, hogy egy gyereknek. Sőt állatnak sem.
Elmosolyodom kérdésén, majd összevont szemöldökkel kérdőn pillogok rá.
- Ugyan. Lara nagyon okos kislány. - somolygom, és a nevén szólítottra is rápillantok ez alatt, hogy lássa, nem állt szándékomban egy percig sem visszaélni bizalmával. Alkut kötöttünk és mindketten tartottunk a szavunk. Én nem érzem akkora dicsőségnek, és bár nem kételkedem abban, hogy jó anya, azt gondolom, azzal, hogy figyeltem rá és beszélgettem vele, eltudtam érni a célom, hogy megnyíljon. Igaz, ehhez nem csak érzék, de diploma is kellett. Bár az is közre játszott, hogy meglepően nyitott kislány, de azt sosem árulnám el az anyukájának, hogy tulajdonképpen ő intett le. Mindenesetre jól esik, és halkan nevetve pillantok a kis pimasz után, majd az anyukára. Bevallom kicsit azért félek, mert még mindig meg van a lehetősége, hogy amíg a leányzó a labdák alatt búvárkodik, a szép és kedves anyuka ingen ragad és bájos mosoly közepette, halálosan megfenyeget. Felkészültem hát lélekben mindenre. És meg is értem én, elvégre a kislányáról van szó. De nem történik katasztrófa. Mosolyogva nyújtok kezet.
- Örvendek! Killian. Killian Grimwald. - rázok vele kezet, a doktort és a középső nevem megszokásból kihagyva. Ilyenkor ugyanis könnyen terelődik a téma a foglalkozásom felé, és bár szívesen pátyolgatom mindenki lelkét, alapvetően nem pszichológus vagyok, hanem tanár. Tanár és profilozó.
- Nem probléma, igazából csak nézelődni jöttem erre. - legyintek. Apró és nem szándékos füllentés, de tényleg nem okoz gondot, ráadásul élvezem a társaságuk. Szeretem a gyerekeket, bár furcsa mód ténylegesen sosem fordult meg a fejemben, hogy családot alapítsak.
- Teljesen megértem, New York veszélyes hely. Meg is lepődtem, mikor megláttam egyedül, s bár, tudom, ez nem fogja megnyugtatni, de egyáltalán nem szokatlan, főleg a mai gyerekeknél, hogy valamilyen oknál fogva suli helyett inkább jobb szórakozást keresnek. Ma már a mesék sem kötik le őket igazán. Bezzeg a mi időnkben... - somolygom, egy szót sem ejtve arról, hogy a kislánya már nagyjából felvilágosított arról, hogy miért is jött el iskolából. Ha beakar avatni, úgy is megteszi, nekem pedig nincs jogom se faggatózni, se ítélkezni.
- Tartozni? Ne vicceljen! Nem tartozik semmivel. Valakit biztonságban tudni vagy megmenteni a rá leselkedő veszélyektől nem kerülhet semmibe. Legalább is szerintem... - pillantok el, mert, lehet, hogy ezt az egész földön csak én gondolom így.
- Viszont Laranak még megígértem, hogy játék után benézünk a Mekibe, mert azt hittem később fog ideérni, szóval... betartom a szavam és akkor már... mehetnénk együtt is... - mosolyodom el, remélve, hogy nem lesz ellenére. Nem, nem voltam biztos benne, hogy tényleg ígértem e volna ilyesmit, de őszintén szólva eléggé zavarban éreztem magam, és inkább füllentek pozitívot, mint, hogy később kiderüljön, valamit megígértem, és mégsem teljesítettem. Ha pedig nem volt ellenükre, akkor nem is távoztam. A játék sem volt ellenemre, úgy, hogy igazából még játszva meg is ismerhetjük egymást. Borzasztó dolog tudom, Horatio szerint sem normális, de mikor tudom, hogy valahol gondok vannak és szükség lehet rám, nem tudok nem úgy tenni, mint egy őrangyal. Ha fel is mondok, nem hagyom csak úgy magára, nem is tudom, hogy viselné. Hanem egyből szereznék neki egy helyettest, aki van olyan talpraesett, hogy bírja mellette a kiképzést.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

↜ What makes us vulnerable is often right under our noses ↝

Mindig is elkápráztatott, hogy a gyerekek többsége, milyen ügyesen, szinte tehetséggel rendelkezik a manipulációt illetően. Aztán, ahogy nőnek, többségükből - szerencsére - eltűnik ez a hasznos, ám de kicsit sem veszélytelen trükk. S azt, amit ők kicsiként kis ujjukból ráztak ki, mi egyetemen tanuljuk, hogy megtudjuk fejteni a gyilkoselméket. Ami viszont újdobsült ki barátom illeti, a siker élmények, nem, hogy elvennék tőle a kedvét, de sanszos, hogy nagyobb korára még kamatoztatni is fogja.
A felkészülésem ellenére végül nem kellett a kislány védelmére kelnem, ugyanis úgy tűnt, egyáltalán nem mérges az anyuka, csupán talán kissé össze van zavarodva. Mondjuk én is össze lennék zavarodva, ha azt látnám, hogy a szemem fénye egy idegen pasassal hempereg a labdák közt. Igyekszem úgy tenni, mint aki nem tojna be attól vagy érezné, hogy mennyire kínos is ez most, mikor közli, hogy szép csendben figyelt minket a háttérből. Nem azért érzem zavarban magam, mert jól éreztem magam egy gyerkőc társaságában és egyre inkább hajlamot érezzek rá, hogy nekem is kéne egy ilyen kis minden lében kanál törpécske, hanem, mert pontosan tudom, mennyire könnyen hoznak ítéletet az emberek egy pillanat láttán. Mindazonáltal azért el is mosolyodom, mert a pozitív visszajelzés azt tudatja velem, hogy talán nem csak én képzelem be magamnak és talán megérne belefogni.
- Ehh, mondhatni egyetemi végzettségem van, hogy kell bánni az emberekkel. - somolygom, majd fejem csóválva hozzáteszem. - Nincs, sajnos, de egyre inkább úgy érzem, hogy jó volna. - válaszolom egy pillanatra magunk közé révedve, ahogy elképzelem milyen mértékben - jó értelembe véve - változhatna meg az életem. Laylanat is szívesen egyengettem útját, tanítgattam az életre, és tényleg hiányzik, hogy már nincs, akit a szárnyaim alá vehetek.
Példát véve róla, én is Lara felé fordítom tekintetem, ahogy kiderül, nem csak a kislány túlzott, tényleg elég nagy a probléma, s ezt még csak anyja előtt sem titkolja. Pedig a kicsik általában kínosnak élik meg, hogy közöljék a szüleikkel, ha bántják őket az iskolában. Ha pedig a gyermek boldogtalan, boldogtalan az anya is, ahogy fordítva is így van. Így már is kevésbé tűnik olyan varázslatosnak a gyerek nevelés, hiszen tele van olyasfajta dolgokkal is, amiket mi nem irányíthatunk, és megvédeni sem tudjuk tőle. Együttérzek, úgy is, hogy nekem nincs kislányom. Ott van helyette Horatio. Őt is inkább csak elviselik a legtöbben, de feltételezem ahhoz is idő kellett, míg bizonyított. Ki tudja kiskölyökként mennyi sérelem érte, hogy most kilométeres, márvány falakkal vette körbe magát, amiket még elektromos kerítéssel is bevéd, biztos, ami biztos.
- Óu... - hagyja el sajnálkozóan ajkaim e hang, s bár elsőre majdnem javasolnám is a magánoktatást, hosszútávon az sem oldaná meg a problémát.
- Az új iskola mindenki számára kihívás. Bele sem gondolnak sokan, milyen nehéz alapból is teljesen újként egy már összeszokott csapathoz alkalmazkodni, beilleszkedni. Még felnőttként is kész ideg az ember, nem, hogy kisgyerekként - sóhajtom, mert őszintén én sem tudom így hirtelen milyen megoldás kellhet, hogy ezt átküszöböljék. Azt gondolom, ezen majdnem minden gyerkőc átesik és túléli valahogy. Egyedül az sajnálatos, hogy egyre többet hallani, mennyire elvadul egy-egy ilyen probléma. Nem fogok hazudni, de el sem árulom, hogy egy-két dolgot már elmondott Lara. A gyerekek még nem tudják mi az a diszkréció, én viszont igen, és tudom, hogy sok kellemetlenséget szül, ha olyasmiket fejtegetünk, ami talán a másiknak kínos. Még ha a költözésben nincs is semmi szégyellni való.
- Esetleg beszélhetnének az ottani iskola pszichológussal. - pillantok az aggódó anyára javasolva ötletem, noha nem tudom, ott abban az iskolában mennyire hozzáértő a "szakértő". Mert magam is tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb iskola doki, szintén csak bemegy, letudja a 8 óráját és haza vánszorog. De akarnak jó gyerekpszichológusok, akik ténylegesen odafigyelnek a kisgyerkőcökre, és a problémákat fiatal korban játékosan, nagyobb korban elbeszélgetéssel oldják meg. Mert, hogy kamaszként sem lehetetlen, ha kicsit felhívjuk a figyelmüket arra, miként érezheti magát a másik. Tulajdonképpen... én is bemehetnék. Nyomás gyakorlása nélkül, szimpátiát keltve, mindenféle kényszermentes módszerrel megpróbálhatnám összekovácsolni az osztályt. Még azokat is, akik addig nem jöttek ki egymással. Igaz, közben azért meg van a magam élete, plusz az egyetem és ha Horatio hív, akkor nincs mese menni kell. Még is úgy érzem, tudnék időt szakítani rájuk. Ennyit igazán megtehetek. S már ajánlanám is fel segítségem, mikor a viszonzás felől kezd el érdeklődni Jayda. Kissé értetlenkedve is pillantok vissza rá, bár így utólag tudom, hogy csak az én felfogásommal van baj. A világ mindig is a markát nyújtotta, ha adott valamit.
- E-eddig biztos voltam... - pillogok rá színlelt megszeppenéssel, de el is mosolyodom végére, mert igen, továbbra is úgy gondolom, ez természetes. A jövőben ennél jóval cifrább dologban is "áldozatot" hozok, hogy átsegítsem barátom egy számára igen csak húzós időszakon. Ha ajánlatom egy időre feledésbe is merül, azért egy kis közös falatozás még bőven belefér. Ez nem nyomulás, nincsenek hátsó szándékaim, egyszerűen ilyen vagyok. Mindig is ilyen voltam, és azt hiszem leszek is. Szeretek ismerkedni, másokat meghallgatni, és legfőképpen segíteni, ha tudok. Jaydaval azonban meg kell szakítanunk a csevejt - választ is csupán bólintás formájában kapok - ahogy megjátszott hitetlenkedéssel fordítom filmszerűen lassan fejem a "támadóm" felé. Jayda mondadójára aztán visszakaptam fejem és el is mosolyodtam, míg a kisasszony fel nem állította a saját szabályait, amire a kislányról ismételten az anyuára néztem. Van is nagy meglepetés, hisz ilyesmit se gyakran hallani szülő szájából. Mármint... nem mintha olyan sokszor kerültem volna ilyen helyzetbe, és ezt bizony evégett nem is tudom szó nélkül hagyni.
- Tessék?? - kérdek vissza somolygó rácsodálkozással. - Na nem, nem... - csóválom fejem egyet nem értően. - Ilyet egy anya nem mondhat, pláne a gyerekének. - jegyzem meg színpadias "komolysággal", noha a hangzása ellenére sem kioktatásnak szánom. - Különben is, ilyet maximum egy rendőr vagy nyomozó mondhat. - mert hát jah, ha Horatio közölné, hogy gőze sincs, hogy kell szórakozni, azt még el is hinném, noha minden erőfeszítésemmel azon lennék, hogy onnan mindenbe beavassam. Ha netán közölte, hogy éppen ráhibáztam, újfent kellően zavarba hoz vele és vágok is hozzá egy amolyan "hát ezt nem hiszem el, hogy ezt is így elszúrom" képet.
- Anyukád nem egy könnyű eset, ugye tudod? - kérdem zavarom igyekezvén elfedni egy béna mosollyal, ahogy a kis manó felé pillantok, akinek végül elkerekedett szemekkel nézek a kezeiben lévő labdákra, amikről nem nehéz kitalálni, miféle gonosz terv végett szorongat.
- Szerintem fusson. - sutyorgom oda Jaydanak, a kisasszonyt fürkészve, bár nyilvánvalóan úgy, hogy ő is hallja. - Fedezem! - ugrok elé, bízva benne, hogy csak addig kell feltartani a repülő labdákat, amíg kereket nem old. Ha nem így történt, borzasztóan rossz színészi tehetségemmel eljátszom a lesérültet. Ha még is futásnak ered, nos, lovagiasan néhány pillanat múlva én is loholok utána, hogy mielőbb fedezékre leljünk.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

↜ What makes us vulnerable is often right under our noses ↝

Noha idáig nem igazán foglalkoztatott a gyermekvállalás, sosem állítottam volna, hogy nem akarnék egy nap. Alapvetően is rosszul viselem a magányt, társaslény vagyok és manapság örülnék, ha ez nem merülne ki a munkámban és az otthoni kutyákkal való beszélgetésben. Laylana is egyre elfoglaltabb, és örülök, hogy feltalálja magát az életben, így én sem zargatom, noha attól még hiányzik. Ennek pedig a későbbiekben meg is lesz böjtje, igaz, hamarosan utána még jobban is sülnek el a dolgok, mint gondolnám. Ma viszont még mit sem sejtve érlelődik bennem a gondolat, hogy talán örülnék egy gyerkőcnek, akiről gondoskodhatok.
- Oh, köszönöm! - kapok mellkasomhoz széles és kicsit meghatódott vigyorral. Már csak azért is, mert ezek szerint nem a pedofília jutott először eszébe, ahogy titokban kifigyelt minket. Aztán persze egyből szárnyaim alá venném őket, ahogy elhallgatom a problémáikat, amire éppenséggel látnék megoldást, csak személyem félek felajánlani, mert szerintem az erősen nyomulós szagú lenne. Pedig távol álljon tőlem. Viszont tanácssal szívesen ellátom, miután magamban is felötlődik a dolog, hogy kihez tudnának bizalommal fordulni ebben az esetben. Ha még sem jönne be, és tudomást is szerzek róla, még mindig itt van Killian bácsi.
- Akkor ott bizony nem csak a gyerekekkel van probléma... - vonom össze szemöldökeim kételkedve az ottaniak alkalmasságán a munkájukat és felelősségüket tekintve. Egyre kevésbé, de azért bízom benne, hogy a suli doki legalább tudja mi a dolga.
Idővel aztán a privát beszélgetésünk elhallatszódik a kisasszony felé is, aki igyekszik anyut is játékra invitálni, igaz eleinte nem sok sikerrel. Gondoltam rásegítek, de amilyen szerencsétlen pasas vagyok, olyasmibe trafálok, amin igazán már meg sem kéne lepődnöm, még is tök kínosnak élem meg, szóval örülök, ha nem süllyedek el kínomban. Eleinte köpni nyelni nem tudok, aztán akaratlan is megjelenik lelkiszemeim előtt Horatio, ahogy lesütött szemekkel, lassan eltakarja arcát kezével. Jó, oké, én bizonyára vonzom az igazságszolgáltatás embereit, bár Jayda a harmadik, aki eme szakmával foglalkozik. Eltátott szájjal pillantok a tény felfedő Laráról Jaydara.
- Nem... dehogy... én csak...! - kezdek mentegetőzni, de mire is fel? Tulajdonképp nem szitok szó a nyomozó, és azt gondolom ő sem bántódott meg. Szedd össze magad! - Igazából csak poén volt, de tényleg. - fejezem be végleg a mentegetőzést, hisz nyilvánvaló. Legalább is remélem. - Hé, de hiszen akkor ön is a new yorki rendőrségnél dolgozik, igaz? - micsoda meglátás, bár maradtam volna csendben. Remélem elnézi zavarom, s hogy ezt elő segítsem tovább görgetem a dolgot.
- Másodállásban én is profilozóként dolgozom. Szóval azt hiszem fogunk mi még találkozni. - vigyorgom idétlenül, ahogy közben leesik, hogy egy pár órával előbb még a felmondásomon gondolkodtam, ráadásul miért közöltem vele, hogy mi vagyok? És, hogy másodállásban?! Így aztán, ha elmegyek onnan a hetekben, lehet azt fogja hinni, hogy miatta tettem. Most már hallom is, ahogy Horatio a fejét veri az irodája ajtajába. Hálát adok az égnek, hogy Lara újfent beleszól a nagyok dolgába, és annak pedig kifejezetten örülök, hogy a dolog pozitívan végződik, semmint, hogy Jayda végül kikönyörögje a labdák közül lányát és egy kisebb csalódottsággal vágjanak neki a hazaútnak. Szóval beszállunk a csatába, noha én igyekszem mindenki oldalán állni, de végül az anyuka így is hamar feltalálja magát. Még, hogy nem tud szórakozni? Én meg még szőke hercegeskedtem is! Annak viszont örülök, hogy Lara ilyen megbocsájtó, mégha hátsó szándékkal is, de azért így sem lesz könnyű dolgunk.
Nem hiszem, hogy túl gyakran lesz ilyen családias programom és ilyen jó és játékos társaságom, ezért kihasználtam az alkalmat, és kiélveztem minden pillanatát, addig míg úgy nem láttam, hogy kezdenek fáradni a lányok.
- Oké, jó, egyezzünk meg egy döntetlenben! - emelem meg megadóan kezeim a játék végén. - Vigaszként és mert szerintem előre már bőségesen ledolgoztuk, irány a meki! - mosolyogtam. Ha pedig senkinek sem volt ellenére - már pedig kinek lett volna? - úgy összeszedve holmijaink el is indulhattunk kifelé. A bejáratnál még meg is állított minket a pultnál lévő jegyárus, mondván, hogy nem tudta, hogy család vagyunk, mert, hogy éppenséggel náluk is van arra kedvezmény, szóval visszanyújtotta Jaydának az árat. Én nem szóltam semmit, se arra, milyen kínos, ahogy szép lassan kiderül, mindenki minket figyelt, se arra, hogy magyarázkodásba kezdjek és még furcsábbnak tűnjön, hogy egy ideig valami idegen pasas játszogatott itt egy kislánnyal.
- Na és melyik részlegen dolgozik, ha szabad kérdeznem? - kíváncsiskodom zsebre dugott kezekkel az éttermek felé sétálva velük. Egy dolog, hogy mostanában költöztek ide, de ha több, mint egy hónapja, akkor is találkoznunk kellett volna az őrsön legalább egyszer, ha csak nincs távol a két részleg egymástól. A gyilkosságiak gyakran vannak terepen is, de van, hogy összeülnek megbeszéléseken, esetleg konzultálnak egymással egy egy ügyben, nekem még sem rémlik, hogy láttuk volna már egymást akár futólag is. Ha pedig esetleg ő is a gyilkosságiaknál van, teljes mértékben érthetetlen. Ha csak nem pár hete jöttek a városba, mert én azóta szabin vagyok.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

↜ What makes us vulnerable is often right under our noses ↝

Mostanáig nem sokszor töprengtem el azon, milyen szülő lennék. Őszintén szólva még abba se igazán, hogy hosszútávú párkapcsolatban, szépen helyt tudnék állni és ténylegesen boldog családot alapíthatnék. Külső szemmel persze könnyűnek tűnik, de én, aki alapvetően egy igen szerető család tagja volt is tudom, hogy kívülről minden sokkal szebb. A baba nem csak édesen kuncog, de fájhat a hasa, lehet rossz alvó, a pelus cseréről már nem is beszélve. Folyamatos aggódás egy olyan kis csöppség miatt, akinek nem látunk bele a fejébe, és ő sem tudja elmondani, a baj van. Ugyanakkor megannyi szép pillanata is van a gyermekvállalásnak. Ezért is döntöm el végül, hogy szeretnék én is egy kis csöppség életének része lenni. Már csak abból kiindulva is, hogy nem sokszor volt dolgom kis gyerekekkel, még is, mikor Laraval beszélgetni vagy játszani kezdünk, annyira természetesnek hat, hogy igazából nem csodálkoztam volna, ha a következő percben bilincsbe verve kerülnék Horatio szeme elé gyerek molesztálási ügyben.
Szerintem örökké piszkálna vele, ellenben én nem szerettem volna azt éreztetni Jaydaval, hogy ennyire rossz volna a szakmája vagy, hogy ennyire lerí róla, hogy az. Fontos munka, nekem sincs bajom vele, csak hát... kezdek hinni a sztereotípiákban.
- Szó sincs róla, dehogy! - emelem magam elé mentegetőzően karjaim zavartan, míg sikerül elterelni a témát. Bólogatok is rá, bár néha így is félre biccen a fejem. Nem akarok hazudni, de magyarázkodni sem olyasmiről, ami egyenlőre csak kósza terv.
- Igen. - erősítem meg mosolyogva. - Bár önkéntesen dolgozom a rendőrségen, tudja, hogyha hívnak. És általában csak egy valaki szokott, szóval... vagy hetekig arra sem járok, vagy, ha aktív üggyel dolgozunk, akkor akár hónapokig is föl-alá látni mászkálni egy kissé merev, de imádnivaló fickó társaságában. - mosolygom bájosan Horatiora utalva. Jó, oké, lehet csöppet túlzásba estem, de jó, ha valaki pozitívan közelít hozzá, semmint egyből száját húzogatva. Meg van a maga bája, csak... mindig otthon hagyja...
A közös játék maga jó móka volt és örültem, hogy végül Jayda is rávettük, sőt mi több, még élvezte is a játékot. Bíztam benne, hogyha teheti megismétlik majd, még ha nem is pont ezen a helyen. S mint férfi két hölgy ellen, úgy volt fair, ha én adom fel, mert láthatóan Jayda igazi női nyomozóként kitartóan küzdött, míg Lara, még ha kipirulva pihegett is, akkor sem hagyott volna fel a játékkal. Ha az embernek ritkán jut valamiből, akkor azt szokás fullba nyomni. De legalább a Meki hallattán könnyebb volt rávenni a kisasszonyt is, hogy elhagyjuk a hatalmas játszóházat. Az engem is meglepett, hogy kifelé menet visszaadták a pénzt Jaydanak, bár az indok érthető volt, mégha nem kicsit kellemetlen is. Engem sem zavart, hogy elfogadta a pénzt, mert azt gondolom bőven túlárazzák a jegyeket, ahhoz képest, hogy ez lényegében egy játszótér, ráadásul nem sok elektronikai eszközzel szóval max a takarításért és némi fényért, meg zenéért kell fizetni.
- Ó, oké, tetszik az ötlet... Már kezdtem azt hinni, hogy szakállam nőt... - viccelődtem, mert azért meglepett, hogy milyen hamar, milyen gyorsan összebarátkoztunk, bár sokat nem tudtunk egymásról és igaz, elég személyes dolog végett találkoztunk. De mindenesetre elmosolyodva kezdtem el magam újfent apukaként elképzelni. Vagy ne éljem bele magam? Tulajdonképpen lehet én is jobban örülnék egy kislánynak, de ha fiam lenne, az se volna rossz. És ha egyből kettőt vállalnék? Horatio vajon ki lenne bukva? Micsoda kérdés... biztosan ki lenne. De vajon nagyon vagy csak annyira, hogy a fejemre zárja a kocsi ablakát? S ha már egy "család" vagyunk, gondoltam tovább érdeklődöm, hogy szakmailag hol van épp, hátha még tán ott is odainthetünk egymásnak. Meg is lepett rendesen Lara válasza. Elkerekedett szemekkel pillogtam róla Jaydara. Kérdőn pillogok, s bár ténylegesen választ nem kapok a nézésem nyomán, arra igen, hogy tulajdonképpen lehet még szomszédos is az irodája Sinclairével.
- Dehát én is! - hüledezek. - De furcsa, hogy eddig így elkerültük egymást. Mármint oké, tudom, hogy a munka nagy része terepen van, a maradék meg az iroda mélyén, de akkor is... - felelem eltöprengve eme furcsaságon. Hát ennyire frissen költözők vagy én vagyok a barom, hogy észre sem vettem? Pedig aztán ott is mennyit trécselek, míg mondjuk eljutok a kávé automatáig. Horatio morcos is mindig, hogy hát "Tényleg negyed óra, míg hozol kávét az automatából?!". Mit mondhatnék... igen. A másik dolog sem hagy nyugodni, de érezhetően, hogy mennyire nem szívesen beszélne róla, félek felhozni, pedig nagyon kíváncsi vagyok. Basszus, még a végén kiderül, hogy ahol én tanárkodom, arra fele van neki is dolga. Mekkora lenne már?
De a témát szüneteltetnünk kell, mikor odaérünk, s bár rendelés után már nyúlnék a kártyámhoz, mintha csak a gép fizetésének lehetőségére várt volna, megelőz. Hitetlenkedve nézek felé.
- Hé! Hiszen meghívtalak bennetek! Ez nem igazságos! Mindig a vesztes fizet. - forgatom szemeim, megjátszottan túl spilázva, de nyilván vitát nem akarnék belőle, csak meglepett. Némi gyerekes duzzogást követően, és leülve a kijelölt asztalhoz pillantok rá kíváncsian a kérdése nyomán, mire végül össze is vonom szemöldökeim. - Még mit nem! - felelem sértetten. Színpadiasan sértetten. - Előbb én kérdezek. Egy-egy. Mert még a végén aggódhatok, és hívhatom az ügyvédem. - viccelődöm, bár eljátszom, hogy benyúlok a belső zsebemhez a telefonért, majd elmosolyodom. - Na szóval, ha már itt tartunk... hogyan is van ez a tanáros, nyomozós dolog? - érdeklődöm nagy kíváncsian, ám mielőtt választ kaphatnék végre (megint), ismét elveszik ennek lehetőségét a hangoskodók.
Ahogy fel kel, én is így teszek, de kirakom a székből ugrásra készen lévő Lara elé kezem. Maradjon csak a helyén, ott biztonságosabb. De most legalább értem, honnan ez a nagy magabiztosság Laránál.
- Hé-hé-hé! - lépek én is lényegében közéjük, kezeim kitéve, hogy megállásra bírjam a láthatóan heves természetű fickót. - Kétlem, hogy, ami éppen a fejében jár, az megoldás volna bármire is. Bármilyen meglepő az erőszak büntetendő, még akár kötelező, súlyos évekkel is. Szóval kérem, higgadjon le. - próbálkozom a nyugodt opcióval, ami általában vagy bejön, vagy nem. Azt nem mondanám, hogy termetileg lesöpörne, az én magasságom ugyanis azt gondolom bőven átlagon felüli az amerikaiakat nézve, bár széltében már inkább győzedelmeskedne, ha... nem járnék kondizni. - Még talán orvosolhatjuk is a problémát, ha elmagyarázza, közérthetően, mindenféle sértegetés nélkül, hogy tulajdonképpen miért is ideges?

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

↜ What makes us vulnerable is often right under our noses ↝

Egy ponton túl még tán zavarba is jövök, ahogy kiejtem e szavakat. Nem is feltétlen azért, mert én tényleg kedvelem Horatio kissé különc jellemét, hanem, mert tudom, hogy mások szerint az előzőleg tett kijelentésem még a füllentésnél is nagyobb hazugság. Pedig nem. De mondjuk van egy sanda gyanúm, hogyha egyszer összefutnak - amire lássuk be igen nagy az esély - könnyen lehet hogy onnantól igen szúrós pillantásokat kapok majd Jaydától. Pedig Horatio tényleg nem olyan szörnyű. Mármint vannak jobb is rosszabb napjai, de kinek ne volnának? És akkor még bele sem gondoltam abba, hogy pár hét múlva micsoda fordulatot vesz a kapcsolatunk. Na mindegy, mert ez még igen csak a jövő zenéje...
- És ezt most mondod??? - képedek el viccelődve a helyzeten, miközben államra simítok kezem Larára pillantva közben, majd elmosolyodva előre. Talán nem is baj, hogy így alakult a nap, ahogy az sem, hogy a játéktermet követően még leülünk enni és beszélgetni. A kislány is jobban érezheti magát, meg talán kevésbé magányosnak, és mi is tudunk még csevegni a közös szakmáról és a városról. Már ha szüksége van egy városnézésre, mert akkor én állok rendelkezésére.
- Még az is lehet... - mosolygom, bár igyekszem őszintére húzni ajkaim, mégha tudom is, hogy ez szinte teljességgel esélytelen. Nem csak azért, mert felfogok mondani - bár ez sem utolsó tényező - hanem, mert esélyesen eddig még sosem volt rá példa, hogy más keresett volna, mint profilozó. Nem azért, mert annyira borzasztóan rossz lennék vagy ilyesmi, hanem... egyszerűen Horatio miatt. Nem vagyok hozzákötve, és nem is kötelező vele dolgoznom, ahogy neki sem velem, de eddig akárhányszor "párt" kellett választania sosem volt rá példa, hogy mást keresett volna, így aztán mindez valahogy úgy értelmeződött mindenkiben ott, hogy inkább nem kockáztatnak. Horationak neve van az őrsnél, mégha sok felettese sem csípi. Ha pedig valaki keresztbe próbál tenni neki, az általában nagyon megemlegeti, s meg lehet, az, hogy mással látna dolgozni támadásnak venné, de legalábbis negatív érzésekkel töltené el. Nem tartom gyerekesnek, de érezhetően ragaszkodó(?) típus, és az ilyesfajta "veszteségeket" nem tudja másként kezelni, mint, hogy féltékenységből cselekszik. Erre ugyan még nem igen volt példa, de a közel jövőben lesz rá, ami kis híján tönkre is vágja a barátságunk. Legalább is, ami most köztünk van...
Amikor felajánlottam a Mekit, azzal a szándékkal tettem, hogy én hívjam meg őket, pláne, mert én amúgy sem gyakran eszem ilyen helyeken. Persze majd, ha már lesz egy kis csöppségem, aki nyaggat majd a gyerekmenüért, akkor bizonyosan jobban fogom ismerni a kínálatot is. Szóval volt is gyerekes duzzogás részemről, mikor fizetett, még ha nem is tartott sokáig, mert... még is csak felnőttek vagyunk. Na meg, ha már úgy is várakoznunk kellett, inkább értelmes beszélgetéssel töltöttem volna. Nem faggatni akartam, csupán érdeklődtem, mint mindenki más, mikor megtudja, hogy valaki újonnan érkezett a városba. Még el is cseverésztünk volna, neki sem sok esélyt adva, hogy kikerülje a kérdést, mikor ki nem tört a balhé mögöttünk. Hmm, talán inkább házhoz rendeljük majd azt a gyerekmenüt... Nem hagyhattam, hogy egyedül szálljon ringbe, és őszintén szólva én sem szívesen néztem volna végig az egészet néma csendben. Az viszont kétségkívüli tény, hogy Horatio mellett elszoktam az erőszaktól, fegyvert is csak egyszer használtam és bőségesen elég volt és nem utolsó sorban sokkoló, így a hölgy félre lökése után, olyat kaptam, hogy egyből padlót fogtam. Bevallom fájt is, de ahhoz azért kevés volt, hogy ki is essek egy időre a kezdődő bunyóból, mert, hogy a dolog nem merült ki ennyiben, hiába hívta fel a figyelmet rá Jayda, hogy ebből bizony baj lesz. Akit az adrenalin fűt, általában nem hal és nem lát. Ráadásul a külső szemlélők mindegyike sem csak kamerázott, volt, aki már most hívta a rendőrséget. Az alkalmazottak és a férfivel jött nő is kihátrált a bunyóból, de a fickó nem hagyta annyiban. Igaz, a nyomozót nőt már nem ütötte meg, ellenben az első alkalommal hozzávágott egy nagy pohár üdítőt, amit ha ki is akart védeni, nem tudta. Én meg bíztam benne, hogy amíg mi küzdünk a fickóval, valaki visszafogja majd a kislányt, mert már csak hiányzik, hogy ő is kapjon, mindegy, hogy mit, akkor is... Amíg a leöntött detektívvel foglalatoskodott a felbőszült pasas, felkeltem és odalépve állon vágtam ököllel. Butaság tudom, de őszintén szólva azt hittem észrevesz és legalább részben megpróbál majd elhajolni, így nekem sem kell a pillanat töredék része alatt kiszámolnom mekkora ütést mérjek. Mert nem szándékoztam ténylegesen bántani, csak visszavenni a dühéből. De a fickó lassú volt, én meg "elbénáztam" a helyzet felismerését és estében még az asztalnak is neki esett. Még én is lefagytam ijedtemben, mert innentől bármi baja esik az az én bűnöm lesz, de mikor szép lassan és az asztalon lévő kajától mocskosan lecsúszott az asztal mentén, és ha ülve nem is, de fektében azért nyöszörgött és mocorgott, magamban hálát adtam az égnek, hogy nincs nagy baja. Az viszont baj, hogy ennyire beütötte a fejét, mert a közben megjelenő rendőrök persze azt fogják látni, hogy nekem kicsit vérzik az orrom, a fickó meg biztos félhullára van verve. Akkor lett igazán bűntudatom, mikor a férfi feltételezett párja is aggodalmasan, már-már sírva nézte az alig öntudatánál lévő fickót. Nem voltam olyan felkészült orvos, mint Joseph, de igyekeztem hasznosítani a tanultakat, ezért végül jobb híján én guggoltam le, hogy ellenőrizzem az állapotát, bár a pulzus mérésen kívül sokat én sem tudtam tenni. Ráadásul nem volt elég időm felmérni a terepet, és így hogy az ütés nyomán az asztalnak esett, eshetett volna rosszul is, vagy rosszabbul, tulajdonképpen bele is halhatott volna. Ójaj nekem. Ha most bevisznek bilincsben, mit mondok majd Sinclairnek? Mondjuk mindegy, mert úgy is azt fogja mondani, lesütött szemekkel, hogy: Szerencsétlen...

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

↜ What makes us vulnerable is often right under our noses ↝

Ki gondolta volna, hogy a mai napra ennyi izgalom jut majd a számomra? Jók és... kevésbé sem jók. Ráadásul mindennek bizony nyoma marad, és nem csak a szemtanúk végett, de úgy érzem ez nem egy egynapos kis sebecske lesz. Magyarázkodhatok majd Horationak és ismerve mostani ragaszkodó és védelmező jellemének igen csak látványos változását, szinte biztos vagyok benne, hogyha nem is árulok el semmit a fickóról, túlórával kutatja fel az őrsön a sok rosszarcú közt és még inkább megszorongassa. Szóval úgy kell tennem majd, mintha valami egészen más történt volna. Nem hazudok, csak nem mondok majd el mindent. Vagy elterelem a témát, ha felhozná... mert felfogja. És a hab a tortán? Hogy az adrenalin nem engedett alaposan átgondolni a helyzetet és kis híján kinyírtam a fickót. Látszik kettőnk közül melyikünk jár gyakrabban kondizni és önvédelmet tanulni, ami ugye a rendőrség miatt kötelező volt, csak nem hittem, hogy ténylegesen használnom kell. Ráadásul láthatóan nem éppen a megfelelő erőviszonnyal. Bólogatok Jaydának, majd átveszem tőle a szalvétát, és kissé orrhangon meg is köszönöm, miközben oda is fogom a fájó részhez.
- Mondanám, hogy jó volna, ha ez nem kerülne ki innen igazán, de hallva a szirénákat, azt hiszem ezért otthon még kapok egy kis fejmosást. - sóhajtom, bár sziszenve, azt is a fájó nózim miatt. Már csak abban bízhatok, hogy teljesen véletlenül nem őt furikázzák ide kocsival, noha ez nem is olyan ügy, amivel ő foglalkozna. Viszont akadt már, hogy berakták ilyen munkákra is. De ezúttal szerencsém volt. Hát legalább is fogjuk rá. Újabb mzlimra pedig nem nekem kell elhebegni összezavarodottan, vérző orral, hogy mi is történt, helyettem Jayda, sőt mé Lara is felszólal, ami lássuk be, több, mint aranyos. Remélem az én gyerkőcöm is ilyen kis lélekmelengető drágaság lesz, pimaszkodás ide vagy oda.
Örülök, hogy nem kerítenek neki nagy feneket és Jayda, illetve Lara sem sérült meg. A fickó elszállítása után pedig a tömeg is kezdett feloszlani, szóval lassan megint fellélegezhettünk. El is felejtettem, hogy még nem is ettünk, de az itt dolgozók hősként kezelve nem csak elcsomagolták nekünk az rendelést, mielőtt arébb álltunk volna a kínosan sokat minket nézegetők miatt, de még csaptak hozzá egy almás, egy epres pitét, plusz Laranak egy McFlurryt, amiért bátor volt. Gondoltam majd kimegyünk, esetleg akár a levegőre és leülve egy padnál vagy valahol megesszük, elvégre a nap még nem ért végett, csak kicsit... tartalmasabban telt eddig. Már ha a hölgyeknek sem volt ellenére.
- Ezer éve tanultam önvédelmet, de azt hiszem ez most nem sikerült túl jól... Nem így akartam... - mentegetőztem mikor már hármasban voltunk. Mert azért bántott a dolog. Tisztában vagyok azzal, hogy magasabb vagyok sokaknál, hogy az ilyen... uraknál erősebb is, de mire végig gondoltam volna már ki is ütöttem.
- Talán újra órákat kellene vennem... Az őrsön biztos szívesen oktatnának. - sóhajtom, kidobva a véres zsepit, ami ugyan elég rendesen átázott, de legalább már az orrom nem vérzik csak kicsit sajog. - Őszintén szólva aggódtam, hogy a végén még neked kell bilincsben elvinned... jól néztünk volna ki... Ehettem volna meg egy kis cellában a menüt, aztán kaphattam volna a fejmosást a kollégámtól... - mosolyogtam, még így is kínosan elképzelve, ahogy mindez egyébként tök simán megtörténhetet volna.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝