Általában őrizni szoktam a lakásom nyugalmát, de évente egyszer karácsony előtt hajlandó vagyok elszabadítani a poklot a saját otthonomban és megtölteni emberekkel egy buli erejéig. Egyébként ott van nekem az Emperor a saját szórakozóhelyem, de egy házibulinak mégiscsak más a hangulata. A hálószobák szigorúan kulcsra zárva pihennek, hogy még véletlenül se legyen orgia az est végkimenetele főleg nem az én ágyamon.
23:00-kor már a konyha, a nappali, a két erkély tele van emberekkel, aminek csak egy szűk része a közelebbi baráti köröm, a legtöbben inkább csak ismerősök innen-onnan, de akad néhány olyan arc, akit még soha életemben nem láttam, de én mondtam, hogy hívhatnak akárkit egy bizonyos létszámig. A szakítás és Halloween óta sikerült megcsúsznom egy kicsit az alkohol lejtőjén, pedig éveken át rohadt szépen vigyáztam arra, hogy ne igyak, de egyre inkább azon kapom magam, hogy lassan minden bulin találok valami kifogást arra, hogy miért is fér bele egy-két ital amiből valahogyan négy-öt lesz, leállítani azonban valahogy mégsem tudom a dolgot. Egyre nagyobb nyomást helyez rám az, hogy apám elkezdett bevenni a cégbe és már nem csak a műhelyben és a klubban kell helytállnom, hanem már a tárgyalásokra, értekezletekre is magával rángat. Aggódik persze... mindig kérdezi, hogy bírom-e, amire lelkesen bólogatok magyarázva, hogy én mégis hogy a viharba ne bírnám, de az igazság az, hogy kezdek kimerülni és a hülye fejemmel erről bőszen hallgatok ahelyett, hogy a barátokra támaszkodnék vagy bármit leadnék, hogy kicsivel könnyebb legyen. Úgy érzem azzal valahogy, valakit cserben hagynék és azt soha nem akartam.
Egy üveg sörrel a kezemben a konyhapultnak támaszkodva beszélgetek az egyik haverommal. A srácokkal együtt igyekszünk kordában tartani az eseményeket, így egy idő után a konyhát magam mögött hagyva teszek egy kört, hogy még minden rendben van-e mindenhol. A tekintetem hamar megakad egy ismerős arcon, amihez gyorsan tudok nevet is kapcsolni. Tate. A csaj igen mutatós tagja a női nemnek emellett nem kifejezetten a legkönnyebben megközelíthető típus, hiszen valami mesterien beszél és beszéltet anélkül, hogy közben bármi kézzelfogható információt osztana meg saját magáról. Tudatomon kívül jelenik meg a mosoly az arcomon miközben mellé lépek.
-Tate!-biccentek egyet neki vigyorogva.
-Rég találkoztunk, mi a helyzet nálad?-kérdezem annak ellenére, hogy tudom milyen gyorsan fogja átforgatni ezt az egyszerű kérdést, hogy ne áruljon el semmit arról, hogy mi van vele mostanában.

Caesar & Tate

Honestly, let’s let this flow, don’t think about it We have the whole night so you can show me in person Everything that you feel Something tells me that you’re not innocent You want me to fall into temptation Devouring each other without understanding each other is better We only have to like each other

Egy ízletesen elkészített gin-tonik társaságában szlalomozom a kisebb-nagyobb fürtökbe csoportosult vendégek között, a legkisebb feltűnést elkerülve igyekszem felmérni a gondtalanul csevegő, a fülsértő határait alulról súroló – számomra azonban még így is szokatlan – hangzavarban teátrálisan artikuláló és gesztikuláló embereket, precíz és minimális szemhéjtus szárnyaim alatt cikázó mélykék íriszeim lopva feltérképezik a fényűző helyiséget.
Ritkaságszámba menő jelenség, ha részt veszek ilyen szabású és ehhez hasonló sületlen eseményeken, valószínűleg két kezemen meg tudnám számolni, hogy az utóbbi öt évben hányszor tűntem fel házibulikban, kifejezetten messze áll tőlem az indokolatlan és túlzott alkoholfogyasztás, az egészségesnél magasabb frekvenciára erősített zene, az alkohol égő eksztázisában felpezsdült, szinte már túlfűtött hormonoknak és szenvedélynek való behódolás. Másforma közeg vonz, mindig is a nálam jóval idősebbek kompániája kötött le, ebből fakadóan úgy érzem másak az érdekköreim, mint a korombeliek java részének, mint a jelenlévők túlnyomó részének. Ezekből az eseményekből többnyire hiányoznak a megfelelő ingerek, a minőségi színvonal, a kulcsponti tárgykörök megvitatására alkalmas és méltó beszélgetőtársak, helyette tökéletes alapot és teret nyújtanak sablonos és felszínes eszmecserékre, kéretlen magamutogatásra és értelmetlen fitogtatásra.
Átpásztázva az emberáradat többségét konstatálom, hogy teljesen értelmetlen lenne komfortzóna után kutatnom, ebben a forgatagban gyaníthatólag csak a testvéreim jelenléte funkcionálhatna mentőövként, azonban ők nincsenek itt, tehát fulladásra vagyok ítélve, és ha már elkárhozásra jelölt ma este a sors, inkább a poharam maradék, minőségi tartalmába fullasztom magam.
Épp hogy a lágy nude színben pompázó ajkaim közé kapom a gin-tonikomban úszkáló, félig átázott fekete papír szívószálat, valaki - Emma - hozzám csapódik, maradéktalan szívélyességgel üdvözöl, indokolatlan lelkesedéssel örül a találkozásunknak, körültekintő karmanőverrel kurtán a kezei fogságába kényszerít, igyekszem ösztönösnek álcázott mozdulattal viszonozni a nemkívánatos fals ölelést, a világ legmonotonabb kérdéseivel nyit, tanult ruganyossággal tesz erőfeszítéseket a csevegésre, én pedig ugyanazzal az elsajátított alkalmazkodással próbálom fenntartani a neutrális arckifejezésem és elpalástolni, hogy valójában mennyire untat az álszent locsogása. Igen, remek ez a parti, kiváló a zenei választás, természetesen még sokáig ettől a házibulitól fog zengeni a szociális média és a hírlapok, hogyne – sűrű bólogatás közepette némán, repetitívan, egyhangúan emlékeztetem magam, hogy a bájos egyetértésem nem más, mint egy társasági játszma, a társadalmi státuszom kellő megvilágításba helyezésének része.
A derűbe csomagolt nevem billen ki a lassan, de biztosan zátonyra futó csevegéstől, a mély tónus irányába fordulok, tekintetem megleli a házigazda joviális arcát, Emma következésképpen a perifériámba kúszik, de még így sem tudom figyelmen kívül hagyni pillantásában a cudarul elfátyolt irigység szikráját. Valahol mélyen legbelül megértem, de igazán, a helyiség minden szabad négyzetmétere vendégekkel van tömve, miért köszönne személyesen nekem, pont nekem, aki szökőévente egyszer jelenik meg efféle összejöveteleken?
- Caesar – diszkrét mosollyal viszonzom a rám fókuszáló figyelmét – Bizony rég, azt hiszem, mostanában akaratlanul sikerült elkerülnünk egymást, gyaníthatóan, más rendezvényeken jelentünk meg. Veled minden rendben? – dobom vissza a helytálló kérdést, közben Emma reflexszerűen belesimul a szivárgó tömegáradatba és hangtalanul lekopik a társaságunkról.
- Nem rémlik, hogy máskor is hallottam volna házibuliról nálad. Van különösebb alapja? Illetve enyhén dehidratáltnak tűnsz -  íriszeim pont egy szemvillanásig szöknek az üres tenyereire – és azt hiszem, én is az leszek, ha nem szerzünk utánpótlást – mellkas magasságba emelem a majdnem üres poharam és meglötyögtetem benne a megmaradt vékony uborka szeletet. Már túl vagyok a limitemen, de neki nem kell róla tudnia. – Mit szólsz?

outfit ♡ vibe

A tekintetem szemérmetlenül méri végig Tate alakját, hiszen a ruha hiába nem olyan rövid, mint amit a legtöbb lány visel, mégis minden domborulatát készségesen öleli körbe miközben bőven hagy a fantáziának teret a szabad szárnyalásra. Egészen más varázsa van az elegancia csábításának, bár nem mintha én valaha ítélkeztem volna azok fölött, akik bátran teszik közszemlére adottságaikat egy merész darab választásával.. sőt..
Hazudnék ha azt mondanám, hogy csak a test az, ami megmozdítja az érdeklődésemet, hiszen Tate híresen kerüli az ilyen rendezvényeket, pedig minden évben kapott tőlem meghívót, bár egyszer sem vettem a lelkemre a jelenlétének hiányát. Mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy hova mozdul meg szívesen. Talán csak unatkozott, talán csak tenni akart egy próbát, talán csak nem volt jobb dolga, nem is számít, de én hezitálás nélkül csapok le a lehetőségre, hogy legalább néhány szót váltsunk egymással.
A hangom megelőz, de mire mellé lépek már fordul is felém, nekem pedig szélesebb mosolyra húzódnak az ajkaim a szemein hagyva a tekintetem pedig csábító a gondolat, hogy végre szemből is szemügyre vehessem, de talán az ő esetében tényleg nem illik ezzel kezdenem, még akkor sem, ha tudom, hogy figyelmét talán csak korlátozott ideig élvezhetem.
Éppen csak addig pillantok ajkai finom vonalára, amíg a nevem legördül a nyelve hegyéről, utána visszatérek a jeges íriszekre, amiktől az embernek olyan érzése támad, mintha egyenesen a csontodig látna.
-Valóban. Hiányoltalak is.-felszínes és nem túl őszinte megjegyzés, hiszen ismertségünk még kifejezetten barátinak sem mondható, ami a megközelíthetetlenségének köszönhető illetve az én minden irányba csapongó figyelmemnek, mégse tudom megállni, hogy ne szúrjam be ezt a klisét.
-Minden tökéletes, mint mindig.-bólintok egy jókedvű mosollyal annak ellenére, hogy ez még csak kicsit sem igaz, de biztos, hogy nem neki fogom vázolni a jelenlegi helyzetet pláne nem egy köszönés után. A jelenlétében szinte fel sem tűnik, hogy korábbi beszélgető partnere el is illan az emberek között.
-Évente egyszer engedek teret ilyen elvetemült megmozdulásnak az otthonomban, hogy aztán mindig megbánjam, mégis évről évre ugyanúgy megcsinálom ezt a marhaságot.-vonom meg a vállaimat.
-Hát azt semmiképpen sem hagyhatom, hogy kiszáradj egy általam szervezett buliban.-mosolyom már vigyorrá nyúlik miközben a poharára pillantok.
-Sürgősen orvosoljuk ezt a problémát.-bólintok egyet és ujjbegyeimmel a derekát érintve terelem az étkezőasztal helyén ideiglenesen felállított bárpult irányába. Eszembe sem jutott magam mögött hagyni őt, amíg mindkettőnk számára hozok valamilyen italt, hiszen nem szeretném megkockáztatni, hogy esetleg szem elől tévesztem vagy valaki lecsap a társaságára időközben.
-Maradsz a gin-toniknál?-kérdezem a pultra könyökölve. Amennyiben igen a válasz kettőt kérek magunknak, más esetben csak magamnak, neki pedig azt amit csak szeretne.
-Nagyon jól nézel ki. Tetszik a választás.-eddig bírtam visszatartani a tekintetem, bár nem legeltetem rajta túl sokáig a szemeimet, nem vagyok elkeseredett, de azért kiélvezem a látványát.
-Mondcsak, hogy hogy végül beadtad a derekad egy ilyen rendezvényre?-kérdezem kíváncsian miközben a mixer le is rakja elénk a kért italokat.

Caesar & Tate

Honestly, let’s let this flow, don’t think about it We have the whole night so you can show me in person Everything that you feel Something tells me that you’re not innocent You want me to fall into temptation Devouring each other without understanding each other is better We only have to like each other

A házibuli minden kivitelezhető banalitásnak teret hagy – közhelyes a sallangba bújtatott társaság, az extrém szervezés, klisések a tervszerű diskurálások, a taktikus vigyorgások és jogalap nélküli maró pillantások. Elit percepciónak kamuflázsolt szuperioritásérzettől sistereg a belső légkör, irritáló feltűnési és szereplési viszketegséggel megtűzdelve, színlelt hiányérzet és viszontlátási örömnek előadott gyomorforgató képmutatás.
Igyekszem türtőztetni az őszinte reakciómat a hiányomat hízelgő kommentárján, magamba fojtott nevetésem eredményeképpen hússzírmaim beidegződött, hamiskásan nyájas mosolyba rándulnak sokat sejtető bólogatás kíséretében. Mégis mit hiányoltál annak rendje és módja szerint, Caesar? Hogy a magunk részét megtegyük lakonikus köszönésekkel, vagy hogy egy légtérbe kényszerülve ugyanazt az oxigént szívjuk, miközben berögzött, gépies rutinossággal, szinte érdektelenül konvencionális kérdésköröket boncolgatunk a társaságunk krémjének bármelyik tagjával, csak egymással nem?
Mielőtt megfellebbezhetetlenül megcsorbulhatna az önfegyelmezésem és a kendőzetlen gondolataim szólamok formájában lényegülhetnének át, Caesar folytatja hogylétére intézett, illedelmességem jeléül feltett kérdésem riposztjával – monoton interpellációhoz közhelyszerű felelet dukál – válasza a legkevésbé sem lep meg, jóformán, hozzávetőleg kilencvenöt százalékban – némi szférát engedve potenciális váratlanságoknak – erre számítottam.
- Nahát, álomélet az örökösöké – vonom le a válaszából elcsípett racionális konzekvenciát, alattomban a letagadhatatlan tényre utalva, hogy a családi vállalatuk súlya hamarosan a széles vállait fogja nehezíteni. Badarság lenne azt állítani, hogy ismerjük egymást, de tapasztalataim szerint a köztudat szemlére tett alap tények használata remekül hozzájárul a képzelet szülte kapcsolat megteremtéséhez.
- Nos, a karácsony fantasztikus alkalmat garantál, hogy háttérbe szorítsuk a mindennapi teendőinket és körül vegyük magunkat azokkal, akik igazán számítanak. Nevezzük járulékos veszteségnek – ajánlom színi mesterséggel tettetett vidámsággal, jókedvnek álcázott, alig szemlélhető élccel a hanglejtésemben, ajkaim sarkaiban az iménti mosoly félárnyéka, szabad tenyerem felfelé kanyarodik és egy kifelé ívelő, finom mozdulattal a tömegre irányítja a figyelmet. Naná, hogy megbánod, Caesar, az ismétlődő hibáknak fanyarabb az ízük, mint az újaknak. Nem feltétlenül fognám tanulás és adaptáció deficitre a ciklikus ballépéseit, de többek között én is jobb döntéshozatali képességre számítok egy monopólium örökösétől, kiváltképpen attól, aki a húszas éveinek elején annyi anyagi hatalommal és befolyással rendelkezik, mint Caesar. Függetlenül attól, hogy mekkora a szociális agya, milyen érzelmi befektetésre és perspektívafelvételre képes, a legfelső Dunbar-száma nem fogja meghaladni a százötvenet – ennyi a maximális stabil szociális kapcsolata, változatlanul, ha nem is örömmel – márpedig a lakásán tartózkodó vendégek létszáma jóval több annál – kettőnk között biztosan nem én vagyok az, aki jóhiszeműen elhiszi, hogy a jelenlévők nagy része nem a luxusautójáért és a ráruházott presztízse miatt van köreinkben, akár törzsvendégként. Ezzel szemben, mindenki arra pocsékolja az idejét és figyelmét, akire szeretné – akár karácsonykor, a család és közeli barátok ünnepén is – nem tartozom semmilyen hatáskörrel, hogy rávilágítsam a szelektív közösségi hálózat értékére – bármekkora is a gondolathoz fűződő affinitásom.
Ujjbegyei borzongatóan a derekam ívéhez simulnak, érintésükre rögtönözve a pult felé indulok, utat törve magunknak az embertömegben. Az italdöntésemet kutató kérdésére félmosollyal, jóváhagyóan bólintok.
- Nem lenne bölcs keverni, köszönöm – teszem hozzá megítélésem argumentációjaként, az elővigyázatlan alkoholfogyasztást meghagynám azoknak, akik nem féltik a reputációjukat.
Fürkésző tekintete kapkodva, de annál alaposabban végigmér – pár évvel ezelőtt kelletlenül megpróbáltam volna elfátyolozni karjaimmal az alakomat kellemetlenségemben, és noha sikeresen elhagytam eme félénk habitust, az érdeklődő szempárok hatására keletkező gyomortáji összerándulást még nem sikerült orvosolni.
- Köszönöm szépen, igazán kedves a részedről, nagyra becsülöm a méltánylásod. Így legalább nem magadban festesz kifogástalanul – vele ellentétben nem szakítom meg a szemkontaktusunkat, már akkor sikerült észrevétlenül alaposabban szemügyre vennem, amikor a társaságomba merészkedett, kiegészítésképpen jobban érdekel, milyen reakciót vált ki belőle a visszaszolgáltatott bókja, mint a kiválasztott szettje.
- Természetesen nem... – a következő kérdésére címzett válaszomba vágok bele, amikor valaki mellénk lép és pofátlanul félbeszakít, olyasvalaki, akinek arcéle minden apró millimétere jól ismert ajkaimnak és mindegyik ujjpárnámnak egyaránt. Ki gondolta volna, hogy Hugo is a vendéglistán lesz? Az időzítése még jó indulattal sem nevezhető ideálisnak, egyformán vérlázító és abszurd, hogy nem köszönhetett volna a házigazdának korábban, vagy később.
Barátian kézrázásra invitálja Caesart, ezt követően jómagam kerülök a figyelme kereszttüzébe, szivárványhártyái hosszasan rám telepednek, nyúlfarknyi szívdobbanásig farkasszemezünk, csodával határos módon nem küld el melegebb éghajlatra azok után, ahogy pontot tettem a kapcsolatunk végére, előzékenyen köszön, majd elpillant és újfent Caesarra szegezi tekintetét.
- Merre van a mosdó? – váratlan kérdésemmel újból magamra terelem Hugo szempárját, a szavába vágok – amit főzött, egye meg – látásom peremébe kúszik az arcán kirajzolódó értetlenség, de apatikus nemtörődömséggel ignorálom, és amint Caesar megválaszolja a kérdésem, megfontolás nélkül a mellékhelyiség felé veszem az irányt. Nem állt szándékomban lerázni a beszélgetőtársam, de elfogadom a mellékveszteséget, ha azáltal megszabadulhatok Hugo bosszantó közelségétől.

outfit ♡ vibe

Újra és újra ugyanazok a körök... "Rég láttalak." "Mi a helyzet?" "Ezer éve, tesó." "Buli valamikor?" "Lenézek majd az Emperorba."
Egy-egy vállveregetés, pacsizás, de tudom, hogy a legtöbbjük az ingyen piáért esetleg egy laza kavarás reményében érkezett ma a lakásomra. Mondanám, hogy érdekel, de kicsit sem indítja meg a lelkemet, egyszerűen kikapcsolódok azokkal, akiket tényleg szívesen látok, de a többiekhez is van néhány jó szavam, ha ők éppen leszólítanak ezzel is ápolva a jövőbeli kapcsolatokat.
Tate valahogy egészen más helyzet. Mindannyian más és más arcot öltünk magunkra ahányszor csak a család és a biznisz közös estéért kiált, a legtöbbjükön pedig könnyű kiigazodni. Habzsolják az életet, pénz, pia, kokain és kaviár néven, mindezt persze ügyesen titkolva a szülők szemei elől, nem mintha nem lenne mindenki tisztában azzal, hogy vajon mi is történik a színfalak mögött. Az említett hölgy azonban valahogy kilóg a sorból, jóformán megfejthetetlen, hideg, rideg mégis pontosan tudja, hogy hogyan dorombolja körbe az embert, hogy ennek minden élét elvegye. A legtöbben talán észre sem veszik a stílusát és nem szépítem... valószínűleg csakis a külseje miatt figyeltem fel ezekre az apróságokra és szenteltem neki nagyobb figyelmet, amikor éppen lehetőségem volt rá. Arra azonban nem vetemedtem, hogy megpróbáljak bármennyire is belesni a színfalak mögé. Mindenki úgy őrzi magát és a titkait ahogyan akarja, meg egyébként sincs kapacitásom rá, hogy mások szennyesében vagy szimplán a magánéletében turkáljak.
-Az.-bólintok egyetértve. Panaszkodni én semmiképpen sem fogok, még akkor sem, ha igazából jelenleg szinte belefulladok azokba a terhekbe, amit apám fokozatosan próbált a vállaimra helyezni, de mégis úgy érzem, hogy ha hárman lennék akkor sem lenne elegendő lélekjelenlétem és energiám az egészhez. Ez azonban csak átmeneti. Egy két év csupán és minden sokkal gördülékenyebben megy majd, csak a kezdeti nehézségeket kell valahogyan legyűrnöm.
Megjegyzésére akaratlanul kicsúszik belőlem egy "chhh" felszólalással induló nevetés miközben megingatom a fejemet.
-Akik számítanak? Ugyan már. Ez az egész nem szól semmi másról, mint, hogy elkerüljek egy üzenetáradatot, miszerint eltelt egy év nem tartottam házibulit.-bár gondolom ő sem gondolta komolyan, hogy én ebbe ennél többet látnék. Vagy talán még is. Franc se tudja, nem ismerjük egymást egyébként különösebben, bár van egy olyan érzésem, hogy hiába dolgozok rendegeteket emberközelben a szórakozóhely miatt kettőnk közül ő lehet a jobb emberismerő.
Nekem igazából az a fontos, hogy a hozzám ténylegesen közel álló szűkebb baráti réteg jól érezze magát itt, hogy azon kívül még hányan vannak jelen már tényleg nem mozgatja meg a lelkemet se pozitív se negatív irányba.
Csak óvatosan érintem a testét nem kívánok ma egyetlen pofonba sem beleszaladni, bár nem mintha jellemző lenne rám, hogy túl hamar olyan területekre vándorolna a kezem ahol az nem kívánatos, de mindenkinél már az a szint, ami kicsapja a biztosítékot, így jobb ha óvatos maradok... egyelőre.
-Öröm látni, hogy vannak még intelligens italfogyasztók.-bólintok egyet, amikor ténylegesen kitart a korábbi italválasztása mellett. A rendelést intézem, hogy minél rövidebb ideig legyen üres a keze és máris alkalmat kerítek rá, hogy elismerésemet fejezzem ki a megjelenésével kapcsolatban.
A zsigerből visszapasszolt bókra azonnal visszatér a tekintetem a szemeihez és szélesebb mosolyra húzódnak az ajkaim, miközben megannyi szemtelen megjegyzést tartok vissza, hogy kitörjenek belőlem.
-Köszönöm.-biccentek egyet.-Azt hiszem együtt még jobban mutatunk.-csak nem bírom ki teljesen, de ez még az egyik legkulturáltabb megszólalás volt, ami csak kijöhetett a számon a végtelen lehetőség közül.
Hirtelen szakad el Tate-ről a tekintetem amikor Hugo a perifériámba lép. Neki sincs jobb dolga de most komolyan? Ösztönösen tartom meg a mosolyt az arcomon míg elfogadom a felém nyújtott kezét.
Mély levegőt véve készülök fel arra, hogy a srác most bizony szóval fog tartani, Tate azonban olyan gyorsan vágja ki a helyzetből magát, hogy öröm nézni.
-A fal túloldalán a kis kiugró helyiség.-válaszolok neki ő pedig máris menekül én pedig hosszasan nézek utána annak ellenére, hogy Hugo tényleg járatja a száját. Türelmesen hallgatom egy darabig, miközben az agyam veszettül kibúvók után kutat és ekkor pillantom meg, hogy mindkét gin-tonik ott pihen a pulton.
-Elnézést a vendégek...-mosolygok bocsánatkérően a srácra mielőtt mindkét poharat magamhoz veszem és Tate felkutatására indulok.
Remélem csak őt akartad lerázni és nem mindkettőnk elől menekültél...-jegyzem meg egy pimasz mosollyal amint a nyomára bukkanok.-Ezt ott felejtetted.-nyújtom felé az italt.

Caesar & Tate

Honestly, let’s let this flow, don’t think about it We have the whole night so you can show me in person Everything that you feel Something tells me that you’re not innocent You want me to fall into temptation Devouring each other without understanding each other is better We only have to like each other

A magánéletére szóló, burkolt szarkazmusba kendőzött konklúziómra kitérő könnyed beleegyezése tökéletesen diplomatikus, ugyanakkor önmagában a replikája túlságosan tömör, egyenesen epigrammatikus, éles disszonanciában áll a részlethiányosság keltette benyomással, dobhártyasértő kakofónia, ami félreérthetetlenül többet gyaníttat, mint Caesar feltételezhetően készakarva megosztana. A homályos válaszok köztudattan a hazugság legprominensebb jeleinek egyike, de az elhallgatás, a mellébeszélés a ma esti társaságunk mindegyik tagja és alapvetően a társadalmi rétegünk primer védelmi apparátusa, genetikai szinten belénk épült, hogy önmagunkba fojtsuk az elvárásokkal ütköző gondolatokat „léteznek mondatok, amiket el kell hallgatni” címszóval. Ha érvekkel nem is, testbeszédével nyomatékosítja állaspontja közhitelességét: ösztönösen bólint, hogy öntudatlanul félrevezessen, és vele együtt, mikro-kifejezését mímelve én is helyeselek, mert csupán önmagát vezeti félre.
Igyekszem megőrizni neutrális arcbeszédem, amikor a folytonos üzenetek elkerülését nevezi meg a házibuli megrendezésének megfőbb indítékaként, és még idejében sikerül elnémítanom a felszínre törni kívánkozó hitetlenkedő kacajom, ami finom félmosollyá csendesedik ajakíveimen – egy flancos buli költséges megoldás egy primitív problémára. Történelmi jelentűséggel bírna, hogy lassan egy éve nem tartott házibulit – mégis ki a fenének van rá ideje, hogy napokat számolva szem előtt tartsa ezt? Bár lehet, csak helytelenül értelmezek, és a vendégek nagy része úgy véli, ez a parti a szent ünnepek közepe.
Úgy érzem, most kellene valamiféle jogi triumfális argumentációval felvilágosítanom, hogy az állandó üzengetés a magánszféra mindennemű határait lépi át, jogi meghatározása a zaklatás, főleg, ha pszichikai megterhelést és stresszt okoz, és ezt az inzultáló attitűdöt semmiképp sem jutalmazással kell orvosolni. Ajakszirmaim halványan elnyílnak –  máskor talán apróbb rostán szűrd, hogy kivel osztod meg a mobilszámod, Caesar – de a beszélgetőpartnerem ujjbegyei diszkrét érintése kizökken az indulatra gerjedt, jogelméleti keretbe ágyazott, kioktató kampányolásomtól. Evidens, hogy a jelenlévők többsége sosem fog felérni a házigazdánkkal, kényszeres, kóros ábrándozás formájában talán, de a való életben aligha, a Harlow örökösének pedig meg se kottyannak az összejövetel lebonyolításával járó költségek – ennek fényében a legkevésbé sem megdöbbentő a ’panem et circenses’ alapon szervezett parti és ésszerűtlen lehelet herdálás szóba hozni Caesarnak, hogy fényűző események helyett telefonszámot válthatna és a maradék összeget jótékonysági célokra fordíthatná, mert az valószínűleg kellemesebb érzésekkel töltené el, mintsem olyanokkal körül vennie magát karácsony küszöbén, akik nem számítanak.
Szolid mosollyal méltánylom a kettőnk összképére tett kedveskedő megállapítását, elismerem, némileg magával ragadó a határozott egyenessége és a bátorsága, de annyira mégsem, hogy a szívem böködni kezdje a szegycsontom – nem ő az első, és valószínűleg az utolsó sem, aki ráfixálódik a külsőmre. Egy röpke szemvillanás erejéig elmélázva ráfókuszálok az elhangzott bókon, a mögötte lévő szándékot keresem és az ideillő, legideálisabb reakciót, de esélyem már nem nyílik, hogy reflektáljak –  Hugo pofátlan beszemtelenkedése előzmény nélküli távozásra ösztönöz.

Peshedj meg.
A fal túloldalára viharzom át, túl a pulton, át a tömegen, célszerűen, célratörően haladok, és meg sem állok a kiugró helyiségig. Falnak vetett háttal lehunyom a szemem és szisztematikus, mély lélegzetvételekkel próbálom lecsillapítani a hevesen tomboló emocióim áradatát. Legszívesebben Hugora zúdítva mélyre sarjadó indulatjaimat kiosztanám, kérdőre vonnám és számonkérném rajta, hogy milyen alapon szabotálja a saját nemében tartozó személyekkel folytatott interakcióimat valahányszor ugyanazon a rendezvényen futunk össze.
Átmeneti kizökkentésemből Caesar mély orgánuma sodor vissza, szemhéjaim úgyszólván kivágódnak, riadtan elrugaszkodom a faltól, méltóságteljesen kiegyenesedem, képzeletben kapálózva szedem a tekintélyem – abszolút nem számítottam rá, hogy utánam szegődik, máskülönben megakadályoztam volna, hogy szemléltesse molekuláris széthullásomat.
Kissé idegesen, szórakozottan felnevetek és tekintetébe kapaszkodva, vontatottan megingatom a fejem tagadásom jeléül.
- Köszönöm! – készségesen elveszem a poharat, és mielőtt ajkaimhoz emelném, koccintásra nyújtom. – Az irritáló személyek eredményes lerázására! – feleslegesnek találom részletekbe menő magyarázattal szolgálnom, habár egy bizonyos szintig nem tagadnám meg a válaszadást, ha Caesar esetleg többet szeretne tudni. – Adj egy percet! – mutatóujjamat mellkasmagasságba emelem, miközben ismételten gondosan megízlelem a poharam tartalmát, és ahogy kilencven fokban a saját tengelyem körül perdülök, minthogyha a környezetem is mókásan meginogna valamelyest velem együtt.
Kettőt kattog a mosdóajtó zárja, kétség kizáróan elértem az alkoholfogyasztásom limitjét, és nem mintha visszariadnék a határaim zsenírozásától, de az alkoholfogyasztási mértékegységem feszegetése sosem vonzott – felettibb veszélyes és ugyanakkor rémítő kockázatnak vélem a testi és szellemi önkontrollom elvesztését.
Figyelmesen megvizsgálom a pohár tartalmát, képzeletben vonallal feltüntetem a mennyiségét, majd vékony sugárban a vécé tartályába öntöm, hogy a vizelés hangját imitáljam. Papírtépkedés, rövid szünet – bármennyire is káprázatos a ruhám, reális esetben ez a művelet biztosan tovább tartana egy másodpercnél – íriszeimmel célba veszem a mosdókagylót, kézfej az öblítőgombon, erőteljesen megnyomom, lábujjhegyen rohanok a csaphoz, kinyitom, egyből a poharamba engedem a vizet, míg a vízelvezető zaj hörgése a helyiség terét tölti be, hogy ne lehessen megmondani, hova folyik a víz. Tele töltöm a poharam, lekortyolom a felesleget, a szabad csuklómat pedig a hideg víz alá tartom, hogy segítsem a felfűtött testhőmérsékletem lecsökkentését. Igen, ezt a trükköt számtalanszor eljátszottam, legalább annyiszor, hogy részletekre bontva tökéletesítsem és elsajátítsam, korábbi előfordulása feltehetően megfelel a rendezvénylátogatásaim számával.
- Remélem, nem várattalak meg – nem szándékoztam az általában szükségesnél több időt eltölteni a mellékhelyiségben, csakhogy a felfrissítési akcióm valamelyest időigényes, ami végtérre nem jelentősen aggasztó tényező – sztereotípiák szerint a nőknél amúgy is jóval tovább tart a mosdószünet, mint a férfiaknál. – Csak utánad, az útverés nem a fortélyom.
A fal túlsó oldalán valami aktuális, fülsértően snassz sláger és a vendégek hullámzó tömege fogad minket, a pereme élén Hugo, pontosabban Hugo és a társasága áll – mérget vennék rá, hogy ő Caesar előző barátnője, és véleményem szerint, az egyik legdekoratívabb lány, akit a társaságában láthattunk. Az emberi kapcsolatait tekintve, Hugo esztétikai érzete kiváló – és ezt nem önmagam büszkeségének növelése céljával mondom – ebben semmi szégyellni való, igazán, az ironikus, hogy ez az elsőszámú esszenciális kvalitás, amin ismeretségi hálója épül.
Pillantásaink futólagosan egymásba szaladnak, Hugo testtartása hirtelen megfeszül, egyetlen rigid lépéssel a harmadjára metszi a köztük lévő teret, hogy azt a tévképzetet keltse a húsz centiméter testtávolságnál valami különlegesebb köti össze őket – roppant eredeti!
Felmerül bennem, hogy valami egyszerű kifogással lerázzam Caesart, nem érdemli, hogy önkéntelen szereplője legyen a nekem szánt revansnak, de mélyen legbelül tisztában vagyok azzal, hogy ez nem róla szól, hanem rólam, és elhessegetni őt ekvivalens lenne azzal, hogy beletörődők a csatát vesztett fél szerepébe; csakhogy nem vesztesnek születtem, és nem is akként nevelkedtem, természetemnél fogva képtelen vagyok megadni Hugónak ezt az örömöt.
- Mi a kedvenc zúgod az otthonodban? – ha esetleg Caesar koncentrációját is ugyanaz bilincselte le, gyöngéden a felkarjára helyezem a tenyerem, hogy magamra irányítsam a figyelmét. Bármit is felel, bizakodom benne, hogy Hugo és a kiszemeltje irányában van, hogy közelebbről is jól az orra alá dörgölhessem, nem hat rám, hogy kire akaszkodik.

outfit ♡ vibe