to tristan

- Tudod, hogy mi Kim Kardashian negyedik gyerekének a neve, Arthur? – pillantottam a mellettem lévő asztalon békésen heverésző hullára. – Segítek, az eddigi hármat úgy hívják, hogy: North West, Saint West és Chicago West – szinte biztos, hogy Kanyet és őt keresztre fogják majd feszíteni ezért a kölkök. – Én a Port Westre szavaztam, de végül Psalms lett. Próbáld kimondani, gyerünk! Plas … Psam … Psalms – köpködtem a telefonom képernyőjére, miközben magamat szórakoztattam az internetet böngészve. Tartottam egy kis szünetet miután már éreztem, hogy kezd szétesni a világ körülöttem. Otthon nem tanulhattam, mert Dan kitalálta, hogy áthívja pár haverját és házibulit tart. Valószínűleg nem érzik túl jól magukat, hiába mondtam, hogy halasszák el, hogy ott lehessek én is, de Dan csak legyintett erre. Próbálkozik szegény, de ha a legnagyobb partiarc nincs ott, akkor nincs is igazi parti.
- Tuti ne tegyelek fel a Tinderre? A csajok imádják az ilyen király hallgatóságot, mint te. Nézd meg, ő is mit írt nekem – tartottam a feje fölé a telefonom, de mivel csukva voltak a szemei, hangosan fel is olvastam neki. – Előbb randiznék egy hullával, mint veled. Látod? Lenne esélyed – csóváltam meg a fejem, tovább böngészve az üzeneteim.  
Arthur tegnap előtt érkezett meg örökös vendégségbe hozzánk, volt is itt pár nyomozó, de Sokanevem elküldött ebédelni, hogy ő beszélhessen velük, úgyhogy nem tudtam meg semmilyen szaftos részletet sem. Próbáltam az aktákat meglesni, de Tristan jól ki is oktatott, hogy foglalkozzak inkább azzal, amit rám bízott. Egy halott csövessel, akinek a torkán akadt a konzervnek az a kis nyitó izéje. Miatta nem jöttek nyomozók, Arthur most itt a sztárvendég.
Gyakrabban kéne bejárnom ide éjszaka. Bírom a munkámat, de sokat elvesz az élvezeti faktorából az, hogy a mentoromnak kijelölt fickó egy karót nyelt angol seggfej. Na jó, azért nem olyan vészes, mint elsőre tűnik, de látszik rajta, hogy böki a csőrét, amiért nem ütötték még lovaggá. Sir Dr. Tristan Henry Beckett Fitz-Llyod. Jó kis memória játék lenne, fel is írom mindjárt magamnak jegyzetbe. Ha majd megszorulok, kidobom társasjátékban és ronggyá keresem magamat. Én leszek az új Monopoly bábu.
- Bírod Taylor Swiftet? Persze, hogy bírod, őt mindenki bírja, nem is tűnsz túl Kanyésnak, már ha érted, mire gondolok – kétlem, de hátha egyszer felkel majd és elmondja. Őszintén hiszek benne, hogy egy nap látni fogom a világunk végét, mikor felkelnek a halottak. Én pedig itt akarok lenni akkor. – Oh, ne is, ez tuti tetszeni fog neked, lemerem fogadni, hogy a feleséged is odáig volt értük. Mehet? You’re my fire, The one desire, Believe When I say, I want it that way – felemeltem az ujjam, jelezve, hogy a refrént majd együtt kell nyomnunk. – Tell me why, Ain't nothin' but a heartache, Tell me why – mutattam Arthur felé, aki viszont még mindig nem akart énekelni, csak feküdt ott, mint valami hulla. – Szégyenlős vagy, értem én! De akkor is megvárom, egyszer velem együtt fogod énekelni – csóváltam meg a fejem, visszagurulva a székkel az asztalomhoz, ami bántón kicsi volt Sir Dr. Több Nevem Van, Mint Fogam asztalához képest, de szerencsé(tlensége)mre a kamaszéveim nagy részét szekrényekbe hajtogatva töltöttem, úgyhogy a kis hely nem volt olyan szokatlan.
- Szerinted direkt szélesebb margójú nyomtatványokat küldenek, hogy rá férjen a neve? Az enyém is alig fér oda, hát akkor még az övé – gondolkodtam hangosan, a kezeimbe véve a jegyzeteim, de úgy egy perc múlva már vissza is dobtam az asztalra és a plafont bámulva kezdtem el pörögni a székemben. – Tuti betéve tudja Shakespeare összes művét. Sőt, lemerem fogadni játszott már Shakespeare darabban is. Rá kéne keresni a Youtube-on – ezt csak mondanom kellett magamnak, és már is előkaptam a telefonom, hátha kincsre lelek. Ha tényleg van fent videó arról, ahogy mászik fel az erkélyre, közben rímekben beszélve … hivatalosan is ez lesz életem legjobb napja.

– Jó estét, Dr. Fitz-Lloyd – biccentett az éjjeli biztonságiőr kelletlenül, én pedig hasonlóan viszonoztam a köszönést. A fickó sokáig „Dokinak” nevezett, s valamiért abba a tévképzetbe ringatta magát, hogy barátok lennénk, mivel történetesen egyazon épületben tartózkodunk, mikor a szokásosnál jóval kevesebb ember. A kórház ezen szárnyát nem igen látogatták ilyenkor, mióta az éjjeli traumatológiai ügyeletet az újonnan épült létesítménybe helyezték át, a radiológiai ügyeletet pedig feleslegesnek minősítették. Van néhány elfekvő kórterem az emeleten, de főleg az adminisztrációs irodák foglalják el a helyet, akiket kilenckor is alig lehet berángatni a munkahelyre, nemhogy még este tizenegykor is itt lennének.
A lényeg, hogy nincsenek itt sokan. Ami határozottan megkönnyíti a munkámat – pontosabban a feladatomat.
Az őr nyilván nem veszi észre (hogy is tenné?), hogy egy kósza izzadtságcsepp legördül a nyakamról és végigcsiklandozza a gerincemet, mikor még utánam szól. – Hogy-hogy itt van?
Megtorpanok, és lesajnáló pillantást vetek rá. – Itt dolgozom.
– De már vége a munkaidejének, nem?
– A gyilkossági nyomozók főnöke hívott fel telefonon, azzal, hogy hamarosan behoznak ide egy hullát, akiről az eredményeket már holnap reggelre az asztalán kell látnia. Elégedett a válasszal?
Vagy nem veszi észre az élt a hangombna, vagy csak nem érdekli, mert felnevet, és a fejét rázva fordul vissza a futballmérkőzés felé a kis tévéjén. – Ki az atyaúristen az, mi? Tán az elnök?
Valami olyasmi, szorítom össze a fogaimat, ahogy lehúzom a fotómmal ellátott belépőkártyámat a rozsdamentes acél liftajtók előtt. Az adminisztrációs épület épp megfelelő volt arra, hogy az aljában rejtsék el a halottasházat, a mínusz második emeleten; meg is nyomom az ennek megfelelő gombot, az ajtók pedig bezárulnak előttem. Az egész kórház területén minden csupa fehér, drága strapabíró csempe, természetellenes neonfény és rozsdamentes acél. Steril. Kint még a nagy üvegfüggönyfal miatt támadt némi levegős érzete az embernek, a lift magánya viszont ezt is elvette tőle. Nem volt szűkös, mint egyik sem a kórházban, elvégre, el kellett férjen benne a betegszállító kocsi; de a tágasság nem változtatott a bezártság tényén.
Nagy levegőt vettem, aztán kifújtam, türelmetlenül figyeltem a digitális kijelzőt, aztán az órámra pillantottam. 10:48. Éjfélre talán végzem is; egyre hazaérhetek, és magam mögött hagyom ezt is. Semmi kedvem nem volt itt lenni, semmi kedvem nem volt ahhoz, amire megkértek – azon a módon, amit nem lehet visszautasítani.
Tényleg jönni fog egy kiemelt fontosságú hulla nagyjából tizenöt perc múlva, csakhogy nem a rendőrkapitány kéri a jelentésemet – Fonzie és barátai világosan a tudtomra adták, hogy pont, mint Arthur Gillo esetében, itt is el kell tüntetnem minden nyomot, ami rájuk utalhatna. Két napon belül a második hulla; romló tendencia, ami azt illeti. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a hányingerkeltő érzést, hogy itt épp tisztogatás folyik, én pedig segédkezem az eltakarításában. Nem tudom, pontosan mi van a háttérben; Gillo, azt hittem, az egyik partnerük volt, de talán túlzottan sokat mondott, vagy nem értett egyet a vezetéssel. Öreg hiba; a drog világában nem ellenkezel a feletteseiddel.
Tiszta kivégzés volt, egy golyó a fejbe. Nem volt nehéz elképzelni, ahogy annak a baseball pályának a közepén térdel este, összeverten, és minden bizonnyal az életéért könyörög. Ezzel üzenetet is küldtek; azon a pályán szokott játszani a fia. Ezt a nyomozók mesélték el; ők bandaháborúra gyanakodtak, ami nem lett volna ésszerűtlen. A mexikói kartellek egyre feljebb nyomultak, és a helyiek, a rég itt levő kolumbiaiak vagy a dominikaiak nem nézték túl jó szemmel, nem beszélve a feketékről.
De itt nem volt jellemző. Nem Manhattanben.
Mielőtt kinyílt volna a liftajtó, akaratlanul is a feleségem jutott eszembe;az, hogy mennyire lelkesen tervezi már a gyereket is, az „esküvőnk” után. Ez a tartozás nem olyasmi, amit addigra törlesztek. Ebből nem lehet menekülni.
A lift aljánál van egy recepció-szerűség, ahol valójában az adatkezelés történt, a beérkezéseké, a látogatóké, és itt szokott ügyelni az éjszakás holttest-átvevő; az ő dolga reagálni az ide szállított holttestekre, lemegy értük az átvevőbe, dokumentálja a sérüléseiket, aktát készít nekik a gépen, aztán másnapi vizsgálatra előkészíti őket, majd betolja valamelyik hűtőbe. Most nincs a helyén; talán épp szüneten van.
Ami viszont feltűnik, az az, hogy a boncterem ajtaja nyitva, és fény szűrődik ki onnét.
A szívem nagyot ugrik, a pupillám pedig minden bizonnyal kitágul; beindult az üss vagy fuss reflex. A gond csak az, hogy ha az van ott, akire gondolok, ott egyikkel sem megyek sokra. Ha pedig még csak nem is ő… Senkinek nem kellene itt lennie. De ismerem eléggé a helyet ahhoz, hogy tudjam, nem olyan nehéz betörni, mint tűnik. Főleg, hogy az őr óránként indul körbesétálni. Elég őt kijátszani.
Gillo állítólag zsoldosokat vezetett még Szíriában nem kevés pénzért, és a fuvarjaikkal ráadásul csempésztek is. Bizonyára akadtak üzlettársai, akik igencsak megéreznék a hiányát, és akik hajlamosak lennének a saját kezükbe venni az irányítást.
Némi gondolkodás után a kabátom belső, rejtett zsebébe nyúlok, majd káromkodok egyet halkan. Vettem egy pisztolyt; nem nagyot, és csak gázfegyver, de ehhez is engedély kellett a várostól, ami nem kevés pénzembe fájt. Nem adnak csak úgy fegyvert az ember kezébe, ez nem Texas, és alapjában véve én sem éreztem különösebb szükségét… míg halálosan meg nem fenyegettek. A kesztyűtartóban maradhatott.
Körülnézek, hátha van itt bármi, amit önvédelemre lehetne használni, de hacsak nem akarok berontani oda egy kukát emelve a fejem fölé, magam maradtam. Úgyhogy végül nyugalmat erőltettem magamra, és lassú léptekkel, óvatosan közelítettem a terem felé – aztán annyira elképedtem az üvegfalon keresztüli látványtól, hogy legaább egy percig csak a helyzetet próbáltam értelmezni.
– Goldberg! – léptem végül oda az ajtóba. A döbbenet már eltűnt, az arcom viszont egészen forró lett. A lehető leghatásosabb gyilkos tekintettel méregettem a gyakornokot, aki épp… Youtubozott. – Volnál szíves megmagyarázni, mit keresel itt, és miért énekelsz elavult popszámokat egy állami intézményben?
És miért hozza rám a szívbajt. Mert az, hogy felismertem, Goldberg itt van, csak egy ideig volt megkönnyebbülés; nem vérszomjas bérgyilkos volt. De itt volt, ahol nem kellett volna lennie – itt, ahová hamarosan egy hullát várok. Tekintetem a piros lámpára szaladt, ami felvillan és hangjelzést is ad, ha valaki van az átvételi pontnál, de aztán ismét felé fordultam. – Ez egy munkahely, nem pedig egy karaokebár. Senki nem mondta el, hogy a kirendelt óráidon kívül az itt tartózkodásod szabályellenes?
Én nem mondtam, de azt hittem, valaki más igen; ráadásul az se érdekelt volna, ha hülyeséget beszélek. – Nem lehetsz itt felügyelet nélkül. És… És mit keres itt Gillo? – Határozottan emlékeztem, hogy én visszatoltam a helyére, nem itt, a vizsgálóban hagytam. Igaz, ma csak délig voltam bent, mert délutánra el kellett mennem az ostoba esküvői előkészületeket intézni, ma néztük meg ismét a helyszínt. Valaki másnak adták ki a délutáni és esti műszakot, de azt nem gondoltam, hogy hozzányúl ahhoz, ami az én munkám.

clowns to the left to me

jokers to the right, here i am; stuck in the middle with you

to tristan

Habár a főnökre kerestem rá, amint Rómeónak (vagy Júliának, ezek végül is angolok) öltözve ugrándozik és rímekbe szedve beszél, végül egy macskás videónál kötöttem ki. Általánosságban a humorom úgy … egész jó. Vannak nagy pillanataim és időnként talán túlzottan is intellektuális az, amit ilyen téren nyújtani tudok, de nekem is van egy sötét oldalam. Ezek pedig a béna macskákról szóló videók. Valamiért elemi szinten élvezetes, ahogy egy macska neki repül az akváriumnak. Nem azt mondom, hogy szeretem, ha fáj nekik. Nos, ami azt illeti, egy kicsit mégis. A ’99-es bostoni tetőtéri incidens óta hadat viselek a macskák ellen.
Férfiasan felsikítok, ahogy a hátam mögül hallom a hangomat, és a telefonomat is sikerült vagy fél méter magasra feldobnom, kis híján leesve a székről, ahogy utána kapok. Anya el se hinné ezúttal, ha azt mondanám, hogy már megint ijedtemben dobtam el a telefonomat. Saját magamnak pedig legfeljebb a vesémért cserébe tudnék venni a mostani anyagi helyzetem mellett.
Végül aztán sikerült a telefonommal együtt magamat is összeszednem a földről, hogy akárcsak a tornaórán, egyenes háttal álljak meg a Doki előtt. Kis híján még szalutálok is, de időben észbe kapok, így csak a hajamba túrok bele.   Ööööö – nyitom előbb a szóra a szám, semmint kigondolnám mit is mondjak. – Fogalmam sincs miről beszél. Az I want it that way örökzöld – hangzottak el az első értelmes mondataim, de gyorsan emeltem is a kezem, jelezve, hogy nem fejeztem be. Előbb a kérdés lényegi részével kéne foglalkoznom. Akkor is, ha lenne mit a zene ízléséről mondanom. – Azaz, én … itt dolgozom. Mármint, úgy értem pótoltam a lemaradásom, nem tudtam, hogy itt lesz. Nem, mintha ez visszatartott volna. Bírom magát. Mármint, nem úgy, hanem, mint … tudja, X Professzort a gyerekek – ástam a síromat még mélyebbre, ahogy próbáltam menteni a menthetőt. Látszik, hogy a fickó angol. Egy amerikainak semmi baja nem lenne azzal, hogy alvás helyett dolgozom. Bezzeg egy angolnak.
- Ami azt illeti… nem. Sőt, azt hittem, hogy … be kéne költöznöm – vakartam a tarkómat lányos zavaromban. Ha ilyen szabály valóban létezik, akkor miért nem szólt róla senki? Lehet, hogy már az esküvőmre készülnék, ha lenne időm csajozni. – Oh, hát ő… csak gondoltam elvégzem a rutin vizsgálatokat. A papírjai elég hiányosak – kis fázis késéssel ugyan, de felé nyújtottam az asztalról az említett iratokat. –  Eredetileg egy fekete nőnek írták. Látja? Én javítottam át. Az összes többi adat is egy nőre passzol, olyan, mintha valaki más kartonját kapta volna meg. Szóval valahol van egy Arthur Gillo nevű női hulla is ezek szerint. Még szerencse, hogy észrevettem. A fickót keresték már nyomozók is, nem lenne jó pont vele megbotlani, igaz? – pillantottam Fitzyre, és kicsit vártam azt a bizonyos elismerést. Elvégre, én mentettem meg a napot és őt attól, hogy nyomozóknak kelljen magyarázkodnia, amiért egy tárgyi bizonyítékot (igen, így hívják a hullát kvázi rendőr nyelven, azt hiszem) elküldte temetésre, holott még itt kellett volna tartani. Az ilyen hibákból lesznek a megoldatlan ügyek. Azokat pedig nem szeretné, igaz?
Sőt, a legutóbb kiadták, hogy rendszerezzem a régi eseteket és találtam több pontatlanságot is, ami eljárási hibákat sejtett a részünkről. Van pár hulla, ami rosszul van… elkönyvelve – nem pont a legjobb szövegkörnyezetbe ékeltem ezt a szót, de jól hangzik. Mintha csak egy bűnügyi sorozat jóképű szakértője lennék. – De már nyomuk veszett, úgyhogy nem tudtam jobban utánuk nézni. De ne aggódjon, én odafigyelek, hogy a jövőben ilyen ne fordulhasson elő! – mert nem engedhetem meg magamnak, hogy elküldjenek, és mert anya arra nevelt, hogy rögeszmésen teljesíteni akarjam a munkámat, kerül, amibe kerül. Nem véletlen, hogy egyszer pizsamapólóban jöttem be. Még szerencse, hogy akkor nem volt itt a főnök. Habár, a Doctor Who-s pólóm volt az, ő pedig angol, szóval azt bírnia kellett volna. Igaz, a bólogatós Churchill figurának se őrült, amit születésnapjára kapott tőlem, pedig még kalapja is volt. Pedig létezik ennél menőbb dolog?