Life begins at the end of your comfort zone.

Hiába a kávézóban kötelezően felvett marcona, távolságtartó arckifejezés, ahogy azt egy zsémbes vénember is tenné, Emma megint átlátott rajtam. Az ő szavaival élve, „bejeleztek azok a híres, a levegőben is vonzódást szimatoló radarjai”… Végül is, ha már a munkáját illetően manapság nem bizonyítja a kiemelkedő tehetségét, ami miatt amúgy megkapta a diplomáját vagy felvették a céghez, valahol máshol kamatoztatnia kell a tudását. És ha úgy tetszik, a kerítői léthez is kell egyfajta tehetség, hát lubickoljon benne kedvére. Ezt az alkalmat most mégse az ő különösen intuitív megérzéseire fognám. Én voltam egyszerűen túl nyilvánvaló.
Ha valaki, akkor Ophelia tényleg el kellett volna, hogy rettentsen minden olyan jó érzéstől, amit a karácsony iránt még képes vagyok, vagy képes lennék táplálni. Mégis, hiába a filmekből előcincált jelmeze, a túlzott lelkesedése, a fültől fülig érő széles mosolya, vagy a kávéba szórt felesleges összetevők, amelyek egy tradicionális kávéfogyasztó számára élvezhetetlenné teszik a koffeinbombákat, volt benne valami megmagyarázhatatlan, ami azonnal levett a lábamról. Eddig ismeretlen izgalmat sejtető, magával ragadóan kedves, közvetlen báj csillogott a kíváncsi szemeiben, ami elvarázsolt. Elvarázsolt… Engem, aki soha nem hitt se a mesékben, se a szuperhősökben, nemhogy a varázslatokban. Én nem tündérmeséken vagy gyermeteg vágyálmokon nőttem fel, hanem a tulajdon apám teremtette véres valóságban. Ez volt az én mumusom…
Aztán hol tartunk? Mumusok ide vagy oda, a végén mégis fordulni látszik a kocka, és Emma talán tényleg eléri, hogy krisztusi koromra szentimentális idióta legyen belőlem, aki tinédzsereket megszégyenítő kíváncsisággal és izgalommal pislákol bamba fejjel egy számára különlegesnek tetsző nő felé. Hát ezt is meg kellett élni, bár a változás jogát ezután is fenntartom.
A merénylet valószínűleg jobban sikerült a vártnál; ahogy fél másodperc erejéig elpillantok Lia feje mellett, még sikerül elkapnom Emma sátáni vigyorát, szemében a szórakozottságot. Még int egyet felém, a levegőben meglebegteti a fekete kesztyűbe bújtatott hosszú ujjait, s mintha itt se lett volna, eltűnik a tömegben. Épp csak azért nem fog el a pánik, hogy ezrek, tízezrek között maradtam és ragadtam, mert a lány nemcsak, hogy feledteti velem azt a bizonyos véres valóságot, de esélyt se ad arra, hogy magammal foglalkozzak, a megtébolyult gondolataimmal, vagy az ellenem elkövetett cselszövéssel.
- Talán szerencsésebb is így – jegyzem meg akaratlanul is véve egy pillantást az alakjára, s mint aki rosszat mondott, apró fejrázással térítem magam jobb belátásra. – Túl sok itt a gyerek, a végén számon kérnék rajtad, hogy hol hagytad a nagyszakállú kollégádat? – Számomra mindig nyilvánvaló volt, hiszen szigorúan a realitás talaján nevelkedtem, hogy a Mikulás, mint olyan, nem létezik. Az csak egy szép mese, hit és érzés. A gyerekek milliói ennek ellenére tényleg hisznek benne, és jól is teszik...nem tagadom, még számomra is jól tud esni, amikor a bevásárlóközpontokba delegált álmikulások ölébe becsüccsennek a ragyogó tekintetű gyerekek, hogy elszavalják, mire is vágynak karácsonykor. Ilyenkor képes vagyok elhinni, hogy csodák igenis, léteznek.
- Emma jó idomár. Néhány hónapja már erre is hallgatok – biztosítom afelől, hogy ha a Tökfejjel próbálkozna, én már arra is hallgatok. A másik viszont nem fogja zsebre tenni, amit ezután kapni fog tőlem, márpedig süljön el bárhogy is ez a mai nap, meglátja, nem lesz, aki kihúzza a kis seggét a szarból, ha a marcona főnökasszony számon kér rajta valamit, amit az előző negyedév óta nem sikerült még prezentálnia.
Némiképp feszengve vetem bele magam a tömegbe Liával az oldalamon, de egészen megkönnyíti a helyzetemet vagy épp a kommunikációt az, hogy inkább az emberek sokaságával vagyok elfoglalva, mint magával a ténnyel, hogy ez voltaképp egy randi.
Nem tudom nem észrevenni, ahogy az arca kipirul, egy pillanatra talán még a szám szélében pihenő kis mosoly is szélesebbre vált tőle.
- Bájos… - jegyzem meg szarkasztikusan, szemeimet a sötétedő égbolt felé emelve. Lóg az esőnek, vagy a hónak a lába, fogalmam sincs melyiknek. Az orrom hegye már lefagyott. – Félve kérdezem meg… azért remélem nem állított be valami faragatlan, elviselhetetlen, tohonya bunkónak? – Nem rá vallana, ráadásul nem hiszem, hogy negatív jelzőkkel próbálna meg randi alanyokat összevadászni mellém. – Mert az egy dolog, hogy őt muszáj vagyok valahogy kezelni és elviselni. Ahhoz is kell egyfajta lelki erő. De ki tudja, hogy ebből kiindulva milyen véleménnyel van rólam, amit nem mond el? – Elhúzott szájjal rejtem el a kezemet a kabátom zsebébe, a másik jóllétéért a forraltbor próbál eleget tenni.
- Ahogy ő megálmodta? – Emelkedik meg a szemöldököm. – Kedves tőle – azt inkább nem teszem hozzá, hogyha az ő álmait dédelgetnénk, akkor valószínűleg gyertyát akarna tartanani mellettünk. Inkább vigyorba fojtom a véleményemet, miközben újra előkerül a kezem és a karjába kapaszkodva finoman arrébb húzom, mielőtt a két nagy pohár sörrel és különböző hot-dog variációkkal szlalomozó fazon elütné őt.
- Nem mondok semmit. De aztán óvatosan vele, mire észreveszed, már a lakását fogod tatarozni, „mert az ő művész lelke és beállítottsága nem a felújításban teljesedik ki.” – Persze nem bánnám, ha találna magának valakit, akit tényleg a barátnőjének nevezhet, mintsem kollégájának, ahogy engem. Talán meg is feledkezne arról, hogy az ügyes-bajos dolgait velem akarja minden áron megbeszélni vagy megoldani, főleg úgy, hogy pasi létemre a legtöbbhöz nem is konyítok. Ezért vannak vagy lennének a barátnők.
- Ne már! – Billentem hátra a fejemet teljes elképedéssel. – Ha már belekezdtél, ne kímélj! Milyen vagyok? Várj, tippelek… tökfej, természetesen. Töketlen félnótás, magamnak való idióta… miket szokott még mondani? – Gondolkodok el egy pillanatra a lány arcán felejtve a tekintetemet. – Örök agglegény, aki öregapó korában egyedül fog elpatkolni. Amúgy meg, javíts ki, ha tévedek, de szerintem kifejezetten diszkrét volt az az egy-két alkalom… vagy neki az már olyan sok "szemezés"? – Arról természetesen nem szól a sztori, hogy azokon kívül voltak e lopott pillantásaink? Például, amikor én csak a lány tarkóját láttam vagy ő az enyémet, ha távoztunk.
Kíváncsian lesek le rá, mikor megérzem a kezét a karomon. Nem ellenkezek, de nem csak a könnyebb haladás miatt hagyom a közelséget vagy a fizikai kontaktust.
- Persze, hogy nem. Hogy venné ki magát, ha rontana a renoméján azzal, hogy én csinálom meg azt, amihez ő lusta, vagy túl sokat pepecsel a rajzokkal? Nagyjából ezzel foglalatoskodok mostanság... – mikor felszabadul egy bódé melletti „könyöklő” asztal, mellé lépek, hogy megvessük kicsit a lábunkat. Nehéz úgy beszélgetni, hogy túl kell kiabálnom a tömeg morajló zaját, ráadásul a menetirány is elnyeli a hangját.
- Jól kezdődik, ha már úgy gondolja, hogy csak a meló kapcsán tudunk beszélgetni – ingatom mosolyogva a fejemet. – Mondhatnánk, évek óta csak meséket nézek… – egy kisebb korty után, vigyorogva teszem le a poharat az asztalra. Bár így lenne. De tagadhatatlan, hogy volt mit bepótolnom a csapnivaló kölyökkorom után. – Jelenleg egy kisebb stúdiónál dolgozok, ami lássuk be, egyfajta kényszer is, de a mesterdiplomáig el szeretnék jutni… kell hozzá a gyakorlat és a tapasztalat, arról nem beszélve, hogy egy kisebb vagyon. Viszont, ha már elkezdtem, akkor rendesen szeretném csinálni – csúsztatok, akár ki is mondhatnám, de valószínűleg sejti. Meg kell szedni magam, hogy eltudjam végezni az utolsó kört is. - Igen, vénségemre még egyetemista vagyok – sütöm le a tekintetemet, mintha szégyellni valóm lenne, de csendben megjegyzem, hogy nem mindenki jut el tizennyolc éves korában egyetemre, ráadásul én szorgalmaztam, hogyha már szünetet kell tartanom míg összekapirgálom a rá valót, ami nem mellesleg igen húzós árakat, sok-sok nullát jelent, azt az időt hasznosan, gyakorlattal töltsem el. Valójában ezzel a végzettséggel is mehetnék bármelyik nagyobb stúdióhoz, de még nem szívesen ugrok fejest a mély vízbe. Majd.
- Most főként reklám anyagok, kisebb mesék, játékok animálásával, animációkkal foglalkozok. Általában Emma elkészített rajzait, figuráit keltem életre. Innen a mi ismertségünk is. Mozdulattervezőnek is nevezhetjük. A mi munkánktól lesz egy mese, egy számítógépes játék, karakterek, bármi, élvezhető és ténylegesen az, ami. Nem csak egy kép a TV-ben vagy a monitoron. Te pedig… én tudom rólad, hogy kávézóban dolgozol és odáig vagy a túl sok fahéjért, mézért, grillázsért… és a karácsonyért. Ne tagadd! – Figyelmeztetem mosolyogva, majd a mellettünk lévő bódé felaggatott tábláira pillantva futom át a kínálatot.
- Ha már randi, csináljuk rendesen. Meghívhatlak valamire? Bármire? – Válasza függvényében pedig távozok, vagy maradok.

Life begins at the end of your comfort zone.

Az elmúlt közel egy év ismertség se volt elég, hogy hozzászokjak Emma pörgős életviteléhez, vehemens természetéhez és ahhoz, hogy mindenben kiegyensúlyozott, páratlan talpraesettséggel képes megállni a helyét és elképesztő elánnak ugrik bele a legmeredekebb terveinek megvalósításába is. Más kérdés, hogy a megvalósításig általában soha nem jut el, megreked valahol a terv és a kezdeti, az első kudarcig tartó lelkesedés között. Na nem, mintha ez túlzottan zavarná, mindig emelt fővel megy tovább. Egy dolog van, ami borsot képes törni az orra alá, és amiben az Istenért se képes egymaga támogatás nélkül megállni a helyét; a munkája. Tagadhatatlan és irigylésre méltó fantáziával áldotta meg a sors – főleg, ha arról van szó, hogy hányféleképpen akarjon engem kiűzni a világból – viszont a melóban nyújtott és oda tartogatott képességei valahol jócskán mögötte kullognak és nem képes egyik felvenni a másikkal a versenyt. Nem, mintha különösebben törné magát. Nem tudja, vagy csak nem akarja egyedül megállni a helyét, mindig valakinek a támogatását próbálja élvezni, iránymutatást vár és megoldást a problémáira, de azt is úgy, hogy más meg is oldja helyette. Végezetül a jóakaratú segítségének hála, learatja a babérokat. Tehetséges, ezt nem vitatja senki, de valahogy soha nem kellett igazán odatennie magát, mert mindig volt mellette valaki, aki helyette brillírozhatott. Ellenben nincs még egy ember, aki úgy használja ki a másikat és fordítja a saját javára annak jóakaratát vagy a naivitását, mint ő. És teszi mindezt a világ legártatlanabb és legszerethetőbb módján, mert nincs kétségem afelől, hogy nem rosszindulatból teszi, egyszerűen így nevelték: szerezd meg amit akarsz! Én se véletlenül ragadtam nála, miután vad szempillarebegtetéssel rászedett, hogy a karácsonyi haknira, amit első körben család, majd pedig barátok között akar lebonyolítani, tökéletes állapotok uralkodjanak a lakásban egy kis „ereszd el a hajam” szórakozás erejéig.
És akkor még nem beszéltünk arról, hogy micsoda küzdelmet folytat és milyen hadjáratra adta a fejét annak érdekében, hogy megszerettesse velem az ünnepek királyát, a karácsonyt...
Szőke hullámos loknijai ide-oda lengedeznek, miközben ő maga is sokkalta Télanyura emlékeztet a sötét tömegből kitűnő piros szövetkabátjában. Ezer wattos vigyora valószínűleg az arcára fagyott, amit ténylegesen megcsipkedett a téli hideg, legalább olyan élénk színben virít, mint a felöltözete. Nem véletlen, hogy ezt a kislányos, ábrándos lelkesedést látva még a lelkiismeretem is megszólít; legalább addig összeszedhetném magam, míg ő a társaságomban van. A „karácsonyundoritisz” mint olyan, eleinte csak meglepő, meghökkentő és érthetetlen, később gúnyos megjegyzéseket csikar ki a másikból, hogy itt van Grinch vagy Scrooge, végezetül mégis ragadóssá válik, és ők is kedvtelenül várják - vagy nem várják - a rajongott ünnepet. Elkezdi lelombozni őket az örökös negativitás és a megfelelő hozzáállásnak a teljes hiánya. Meghazudtolni mégse fogom magam és senki kedvéért nem fogok hülyét csinálni magamból, hogy én is majom módjára parádézzak sok száz másik között. Az megint egy másik sztori, hogy képtelen vagyok arra, hogy tények elé állítsam, honnan is eredeztethető ez az ünnepi lelketlenség. Majd. Egyszer.
De várhatja még egy ideig, mert addig amíg a folyamatos merényleteit kell elszenvednem, valószínűleg nem is fogok mondani neki semmit, máskülönben elviszi a barátságunkat egy teljesen más irányba a sajnálat és a szánalom, amire végképp nincs szükségem. Inkább csendben, olykor ellenkezést tanúsítva tűrök… még akkor is, ha egy nem várt, és a lehetőségével se számolt randit hozott össze, megint csak olyan helyen és olyan körülmények között, ami teljes mértékben idegen terep a számomra.
Lehetőségem sincs menekülni, így mire kettőt pislogok, a sötétedésben már csak a vásár domináló fényei azok, melyek képesek felvenni a versenyt az előttem ácsorgó lánnyal. Nem tudom tagadni a meglepettségemmel keveredő zavarodottságomat, és bár nem tartom magam nehéz felfogásúnak vagy ostobának, mégis nehéz összerakni a képet, hogy egyáltalán Emma, hogy a fenébe kivitelezte ezt az egészet?
- Lia – ismétlem el a nevét hetyke kis mosollyal - a manó jelmez nélkül alig ismertelek fel - hazugságnak is gyenge, ezt az arcot ezer közül felismerném.
Azt követően, hogy elveszi az egyik poharat, mert nyilvánvalóan Emma… vagyis, most már én, neki szántam, elfogadom a felém nyújtott kezét.
– Spencer… csak a formaiság kedvéért – elvégre mindeddig egyoldalú volt a névleges ismertség, az is csak a szükség miatt, hogy névre szóljanak a kávéim. De még ez is Emmának köszönhető aki tett azért, hogy az első adandó alkalommal felejthetetlenné váljak az egész kávézó számára.
- Már amennyire ekkora tömegben sétának lehet nevezni a sétát, és nem tülekedés lesz belőle rövid időn belül – ez az a helyzet amikor az emberek egymásba kapaszkodva, nehogy elveszítsék egymást, libasorban próbálják előre szuszakolni magukat a tumultusban, miközben ezer irányból pattannak le a többiről.
- Attól függ. Emmából kiindulva már azon se lepődnék meg, ha Harry vagy Vilmos kopogtatna az ajtómon. Viszont tekintve, hogy ide rángatott ki, egy olyan terepre, ahol… mondjuk ki, egyáltalán nem mozgok otthonosan, vagy úgy szervezett meg egy randit… - így kimondva egészen zavarba ejtő a gondolat, és érdeklődve, leheletnyit aggódva pillantok le rá – mert… ő annak szánta, nem? Gondolom veled cirka ötször többet beszélt erről, engem elfelejtett beavatni... na az már sokkoló. És az is, hogy valaki... - utalok rá sejtelmes mosollyal - erre az ismerkedésformára még vevő. Az nem kevésbé, hogy van még ideje mással is foglalkozni – talán ténylegesen ez a leginkább megdöbbentő, hiszen általánosságban kilenctől délután négyig, ötig, van, hogy késő estig bent ülünk a stúdióban vagy az irodában. Mikor jut arra ideje, hogy a saját életén kívül még az enyémmel is foglalkozzon?
- Milyen mesével sikerült ezt összehoznia? De őszintén - utalok a kerítőnk kérdéses, de annál sikeresebb próbálkozására.

Life begins at the end of your comfort zone.

- Azt oda kéne tenni… – mutat a szoba sarkában lévő üres térre, ami jóformán üvölt azért, hogy az ott lévő karmolásnyomokat és megtépett tapétát eltakarják valamivel – igen, azt hiszem ott tökéletes lesz. Mit gondolsz? Látom majd az egész nappalit, a konyhában lévő fényeket, de még az ablakból is kilátok. Anyu itt fog ülni, míg a kis csibészek bontogatják az ajándékaikat, én pedig a konyhában összedobom a forralt bort és a forró csokit. Nem csodás?
- Hajaj… -fújom ki drámaian, kisebb-nagyobb nyögdécselések közepette a levegőt. Éppen csak nem pörög és pattog a fodros szoknyájában, piros-fehér csíkos harisnyájában, mint egy kislány, miközben én ügyes-bajos mozdulatokkal igyekszek úgy A-ból B-be szállítani az egyszerre három ember kényelmére is elegendő fotelt, hogy ne karistoljam agyon a frissen rakott parkettát – vehetett volna rá felragasztható szivacsokat, pont azért, hogy tologatni tudja. Csak tudnám, hogy a falat akkor miért nem tették rendbe? Mindegy, nem az én dolgom.
- És miért nem ide tetted a fát, ha már akkora, hogy a fél nappalidat elfoglalja? Eltakarná azt a förmedvény falat – fordulok felé érdeklődve, mikor úgy állítom a méretes jószágot, hogy az ténylegesen kitakarjon minden kisebb és nagyobb hibát a krémszínű tapétán. Ha engem kérdez, én ezzel kezdtem volna a renoválást, bár… elnézve a kanapén döglő két macskát – mit macska? Az egyik egy bundás vaddisznó a másikat meg mintha kifordították volna, kopasz és ráncos! -  és a sátáni pofázmányukat, én se vagyok benne biztos, hogy annak javítása tartós lenne.
- Spence?!
- Tessék?
- Komolyan gondolod, hogy oda tenném a fát, ahol nem látok rá a lakás minden szegletéből? A karácsony fényére?! A legfontosabb dologra?
- Bocsánat – esdeklek bizonytalanul kerülve a pillantását. Jó tanács: olyat soha ne mondja egy karácsony fanatikusnak, hogy dugja el a fát egy fal mögé, mert azonnal kettéharapja a torkodat függetlenül attól, hogy mennyire vastag… nincs menekülés. Emma pedig az általam ismert emberek legelvetemültebb karácsony őrültje, akinek több, mint egy hónapja olyan fényárban úszik a lakása, mintha lehányta volna a karácsony. Függők mindenhol, csillagok, hópihék és kisebb-nagyobb csecsebecsék lógnak az ablakokból. A tenyérnyi erkélyt maga Frosty foglalja ide-oda kikötözve szerencsétlen, nehogy a legkisebb szél hátán álljon tova. Az ajtókra zöld-piros, tradicionális karácsonyi színekkel ékített koszorúk, háttérben Bublé karácsonyi albuma szól végtelenített szalagon, hiszen… amióta itt vagyok és annak már több, mint két órája, megállás nélkül ontja magából az ünnepi dalait. Az egyik szekrény tetején néha sziszegő puffogással prüszköli magából a fahéjas illatot az arra szolgáló masina. Én meg ne akarjak kiugrani a hatodikról minden tizedik percben, ami egyre inkább ötre redukálódik. – Csak gondoltam…
- Te csak ne gondolkozz jó? Te ezt nem értheted. Ennek a fának pont itt a helye, nem érdekel, hogy mennyire kell „has- meg seggbehúzva” közlekedni mellette és körülötte. Most mondd, hogy nem gyönyörű?!
- Az. Fantasztikusan gyönyörű lesz majd a fal is, mikor huszonötödik alkalommal is végig húzod rajta te vagy valamelyik öcséd a seggét – roppantom ki a nyakamat ide-oda mozgatva a fejemet, és elégedett vigyorral konstatálom győzelmemet a karácsony vs. ész érvek vitában. Az arcára kiülő zavart nem tudom nem szórakozottan nyugtázni, na nem úgy a vállvonogatását.
- Mit számít? Úgyis festeni akarok tavasszal.
- Igen, arra a falra különösen ráfér egy tekercs friss tapéta – legyintek a fotel felé, amivel az imént takartam el a kérdéses területet.
- Akkora egy pöcs tudsz lenni! – Nevet fel jóízűen. – Na ne félj, Leneghan! Te leszel az első, aki kisnadrágban, fején festősapival fogja renoválni a kecómat.
- És minek a kisgatya?
- Valami jó is származzon már nekem is a dologból, ne csak a pénzt adjam ki rá. Az lesz a belépő… na, szedd magad, már csak egy dolgod van!
- Komolyan? Már lesúroltam az olajat meg a zsírt a konyhaszekrényed tetejéről… feltettem az égősort rá. Megjavítottam a redőnyödet, összeszereltem a süteménykínálóidat, cipeltem a bútoraidat. Mit akarsz még? Feleségül ne vegyelek?
- Most, hogy mondod, anyu el lenne ragadtatva! Csak érzékenyítelek.
- Elég érzékeny vagyok nélküled is! Nem érek én rá a hülyeségeidre…
- Ó, édes jó Istenem, te… hisztis picsa! Vedd a cipődet és a kabátodat, hajrá-hajrá! Megyünk inni.
- Inni?
- Valahogy meg kell háláljam az egész napos melódat.
- Azzal hálálod meg, ha hagysz végre menni.
- Megyünk is – villan sátáni vigyora. Ismerem én ezt a mosolyt…

- Erről nem volt szó – vetek gyökereket a kerítéssel elkerített kisebb-nagyobb fa bódék mellett. A levegőben édes sütemények, sültek illata terjeng, az emberek nevetgélésével és duruzsolásával keveredő karácsonyi zene pedig épp úgy folytatódik, mintha még mindig Emma otthonában lennénk, annyi különbséggel, hogy az emberek száma megsokszorozódott és a zsúfoltságot látva biztos vagyok benne, hogy egy gyufaszálat nem lehetne elejteni. Szinte érzem a torkomba szoruló gombócot, s talán egyfajta segélykiáltásként fogja fel, már nyúl is a kezem után, hogy támogatásképpen szolgáljon.
- Ne félj amíg engem látsz! Veszünk egy-két csecsebecsét, iszunk forralt bort, eszünk valamit. Jó lesz – ígérgeti, az viszont nem tudja elkerülni a figyelmemet, hogy újra meg újra a telefonja kijelzőjére pillant, mintha várna valamire… vagy valakire.
- Már ne is haragudj, de amióta ismerlek, pont akkor fosom össze magam, mikor meglátlak.
- Ezt próbálom nem sértésnek venni. Na gyerünk, gyáva kis barátom! - Olykor egészen megdöbbentő, hogy milyen erő szorult egy alig ötven kilós nőbe, aki úgy vonszol át a tömegen a ki tudja, hogy hanyadik bódéig, mintha nem is tanúsítanék különösebb ellenállást, pedig épphogy nem porzik a talpam alatt a talaj, úgy kell vonszolnia. Felpillant az apró, rögtönzött épület feliratára, s felragyogó szemekkel von közelebb magához, egy pillanatra se engedve el a kezemet, nehogy menekülőre fogjam. Pedig megtenném! Isten a tanúm.
- Tudod... - kezd bele, nekem pedig közelebb kell hajolnom, hogy halljam a tömeg zajában - nem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy az elmúlt néhány alkalommal a kávézóban... köszönöm - csippantja le a kártyáját, majd a két pohárral együtt felém fordul - állandóan egymást bámultátok a bájos elf lánnyal. Rémesen cuki az a lány!
- Elf? - Szökik magasba a szemöldököm, s elnyúló arccal megrázom a fejem. - Emma az... nem, mi nem csináltunk olyat, csak...
- Nem vagyok vak, cica fiú. Te viszont amilyen töketlen vagy, soha a büdös életbe nem mennél oda hozzá azon kívül, hogy kávét kérj. Szóval... - pillant el mellettem felderülő arccal - szóval rájöttem, bár beletelt egy kis időbe, hogy felismerjem a helyzetet, hogy nélkülem semmi nem fog történni, úgyhogy... tessék - nyomja egy-egy kezembe a poharakat - hajrá, szépfiú! Ne kelljen csalódnom, hogy hülyét csináltam magamból miattad.
- Emma... - fordulok utána, ahogy a világ legbájosabb mosolyával eliszkol mellettem, majd mielőtt még eltűnne a tömegben, szemöldökeit rángatva hívja fel a figyelmemet az immáron előttem ácsorgó lányra...
- Szia...! - Szakad fel belőlem, hiába, hogy nem sikerült még eljutnom a felfogás szintjére sem, hogy mi is történik éppen?