„Figyeld meg, hogy jó lesz!” –kezdte Robin, mire a pillanat hevében erőteljes grimasz ült ki az arcomra, míg az övén önelégült, pofátlan kis vigyor terült szét. „Hidd el nekem, hogy jó a csaj! Hát összehoználak én valami bányarémmel, hm?” –vont kérdőre megugró szemöldöke alól sasolva fel rám, már-már személyes sértésként értelmezve azt, hogy én miféle gondolatokat táplálok irányába. Tudta jól, hogy kétkedve fogadom az elém állított helyzetet, amit illetően leszögezte, hogy „nincs választási lehetőséged”, éppen ezért a visszakozás, mint olyan, lehetetlen volt. Pedig első körön szerettem volna vele megértetni, hogy „nem!”, másodszor meg, hogy „kizárt”, míg végül lezártam volna egy „hagyjál már nyugton, Robin!”-nal, természetesen mindezt indulatos, haragos és leginkább hangos hanglejtésben téve meg. De ugyebár Robin lefektette a játékszabályok alapjait: nincsen választási lehetőségem, el kell, hogy menjek. Kétkedve fogadtam a kényszert, de végül alapos orrnyereg és halántékdörgölés után, mely idő alatt számba vettem minden lehetséges opciót, csak rábólintottam és elkértem a címet. És, hogy miért? Mert, habár az öcsém mindig is vitatható döntéseket hozott, de egy mindig is az övé volt: a jó ízlése. Márpedig ha ő kezeskedik afelől, hogy az általa valamely oknál fogva kiválasztott vakrandi partnerem egy veszettül csinos nő, akkor úgy gondolom, hogy a lelkem egy része fellélegezhet. Ugyan nem tudom, hogy melyik pizsamájában álmodta meg azt, hogy nekem erre lesz szükségem annak érdekében, hogy egy kicsit lazítani tudjak, de ha őszinte akarok lenni magammal, akkor be kell ismernem, hogy valamelyest érdeklődést váltott ki belőlem az egész teremtett szituáció, aminek vagy nyertese, vagy alapos elszenvedője leszek. Elvégre mindig kettőn áll a vásár, és a szimpátia sokszor lehet egyoldalú is. Momentán fogalmam sincs, hogy mire számíthatok, de a felszínes nyugalmam alatt bizony fellehetők az aggodalom apró jelei. Természetesen főleg afelett aggodalmaskodok, hogy a nagyon ritkán adódó szabadnapjaim egyike lehet, hogy lefolyik a wc örvényén… Bár manapság meglehetősen szabad pórázon tart a kórház… Úgy ítélték meg, hogy a rendszeres pszichiátriai kezelés mellett jobb, hogyha nagyjából felére redukáljuk a foglalkoztatottságomat annak érdekében, hogy minél hamarabb és hatékonyabban fel tudjam dolgozni a tragédiát. Hát, megköszöntem szépen a lehetőséget, és biztosítottam őket arról, miszerint a munkámban nem fog megakadályozni a hetek története, de ők nem fogadták el a nemleges választ. Főként nagyapa nem, aki szent meggyőződéssel vallotta, hogy jelen helyzetben ennél jobb megoldás nem létezik, és az elsődleges az, hogy kikerüljük a poszttraumás stresszt. Márpedig nem tudhatjuk, hogy milyen reakciót válthat ki belőlem az, ha a kezem alatt fekvő beteg látványra felszíne hozza apám haláltusájának vízióját. Hát beleegyeztem… és talán ezért, hogy minél inkább vallhassam magam is azt, hogy „én erőmön felül próbálkoztam” vállaltam olyan élethelyzetet, amit alapvetően első kézből utasítottam volna vissza, sűrűn hangoztatva, hogy mindenre, de legkevésbé erre van szükségem. Mégis itt vagyok, leparkolva az Audit az út szélén. Még egyszer a visszapillantókba lesve bizonyosodok meg a tökéletes parkolásról, mielőtt levenném a gyújtást a motorról. Kezemben szorongatva a slusszkulcsot tolom feljebb orrnyergemen a napszemüveget, hogy a koszos-szürke betonra toppanva tegyek újabb, bizonytalan lépéseket a kávézó irányába. Halk kattanást követő sípolással záródik az autó, zsebembe mélyesztett kézzel, duplán tekintve szét az úton célzom meg a kifejezetten jól szituált kávézó ajtaját. Magam se tudom, hogy jó-e a helyszín… na már nem minőségre, elvégre azt garantálta a 4,9-es értékelés. Annál is inkább a tekintetben, hogy ideális egy kávézó egy randi helyszínére?... Nem tartozom azon férfiak tömegébe, akik járatosak ezen a téren, és nem azért, mert ne lenne megfelelő partner, annál is inkább azért, mert nem sok lehetőségem, és őszintén szólva kedvem van ahhoz, hogy bárkit is tüzetesebben megismerjek, hogy bárki felé is komolyabban érdeklődjek. Aztán ki tudja, lehet a mai nap változást hoz az életem ezen részébe is… Az ajtó fölé erősített csengő hangos csilingeléssel jelzi az új vendég, ez esetben az én érkezésemet, amit követően rögtön kiszemelek egy szabadon álló és nem mellesleg szimpatikus asztalt aminek a bejárattal szemközti székét nézem ki magamnak, egyhamar téve le rá magamat. Mint ilyenkor mindenki, én is elsők közt ragadom meg a telefonomat, feltéve azt az asztalra, így nyúlva tovább az itallap irányába. - Jó napot Uram! Sikerült már választania? –érdeklődik a meglehetősen széles vigyorú pincérlány, serényen tartva maga elé a papírkötegét, afelett egyensúlyozva a tollát. - Egyelőre csak egy pohár vizet kérnék, köszönöm –szolid mosollyal pillantok fel a derült arcú lányra, ki egy bólintással veszi a lapot, és máris távozik abba az irányba, amerről érkezett. Gyomromba költözött ideggel, űzött vadként pillantok fel minden adandó alkalommal, mikor a csengő eszeveszett kalamolásba kezd- viszont csak akkor pattanok fel a székemről, kilépve a mellé, mikor a leírásnak megfelelő nő lép keresztül a küszöbön. Hasfalamra simított kézzel fogom össze a zakóm anyagát, idegesen morzsolva ujjaim közt a szövetet, viszont mindezt egy barátságosnak vélt mosollyal kívánom leplezni, míg elém nem ér…
Mindig is utáltam a kényszerhelyzeteket, meg azt, amikor a fejem felett akart valaki döntéseket meghozni helyettem. A kettő együtt pedig kifejezetten a halálom volt, így amikor Sava közölte velem, hogy leszervezett a számomra egy vakrandit, képes lettem volna az első kezembe akadó tárggyal rásózni egyet a fejére. Vagy legalábbis a falhoz hajítani azt a valamit, hátha oszlatja a bennem gyűlő feszültséget, de végül egyiket sem tettem. Ez olyan luxus volt, amit szintén nem voltam hajlandó megengedni magamnak, ahogyan általában azt sem, hogy összeomoljak egy kicsit, és sajnálgassam magam. Nem, amíg a fiam a közelben volt, vagy nem töltötte be a 21-et. Addig még volt pár évem, amit ki kellett húznom. Egy részem legszívesebben hagyta volna az egészet a francba, természetesen bosszúból, hogy a húgomnak legyen kellemetlen. Az sem érdekelt volna, hogy miféle rossz dolgokat gondolnak rólam, amiért valakit felültettem. Ugyanakkor ez egyáltalán nem lett volna rám jellemző, és Savannaht sem akartam cserbenhagyni, ha már képes volt erre az őrültségre, és lebeszélte nekem a találkozót. A legrosszabb az volt az egészben, hogy nem is teljesen ismeretlen volt az illető. Történetesen én is ismertem az öccsét, bár csak szegről-végről, párszor futottam vele össze a húgom jóvoltából. Végül nagy duzzogva elkezdtem készülődni a randi napján. Még az volt a szerencse, hogy ugyanakkor mégsem volt teljesen randi szaga, mivel nem vacsorázni mentünk. Kávézni. Ez tetszett, sokkal biztonságosabbnak éreztem, kevésbé kötelezőnek. Ráadásul nagy elvárásaim sem voltak, még arra is gondoltam, hogy majd valamilyen ürüggyel elszökök, ha nagyon nem bírom tovább. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy mire számítsak, mert az elbeszélések egy dolog, nyilván mindenki jó színben akarta feltüntetni a leendő partnert, az meg egy másik, hogy mi a valóság. Végig ezen gondolkoztam, amíg a forgalomban araszolva próbáltam eljutni a találka helyéig. Az a szerencse, hogy nem volt tőlünk vészesen messze, bár így is jó húsz percbe telt, hogy leküzdjem a távolságot, és még parkolóhelyet is sikerüljön találnom. Ha volt valami, amit igyekeztem elkerülni, az a késés. Vagy előbb érkeztem, vagy pontosan, a maximális csúszás pedig az öt perc volt számomra. Most is nagyjából itt tartottam, és csak remélni mertem, hogy nem tettem máris borzasztó benyomást a rám váróra. Oké, hogy semmi kedvem nem volt ehhez, és afféle kötelező elfoglaltságként éltem meg, amit le kellett tudni, de attól még nem szerettem, ha rossz szemmel néznek rám, vagy téves következtetéseket vonnak le. Azt hiszem, hogy az ember már csak ilyen, szereti, ha jót gondolnak róla. Sietve léptem hát át a kávézó küszöbét, máris bontogatva a nyakamban a sálat, és fél kézzel gombolva a kabátot. Tekintetem gyorsan végig járattam a bent lévőkön, de nem volt nehéz kiszúrni azt, aki rám várt. Egyrészt, mert rajta kívül csak két ázsiai származású vendég volt – ők együtt, tehát valószínűleg nem randira érkeztek hozzám -, másrészt hasonlított az öccsére, és fel is állt az üdvözlésemre. A harmadik volt a fő meggyőző pont, ami után halovány kis mosollyal az ajkaimon indultam meg felé. - Rohwan? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért, felé nyújtva a kezemet. – Helló, Sarah vagyok! – mutatkoztam be, ha nem lett volna elég nyilvánvaló számára. – Ne haragudj, hogy megvárattalak, remélem nem késtem túl sokat… - szabadkoztam egyből, szemeimben őszinte megbánás csillant, miközben kibújtam a kabátomból, és leültem a székre. – Rendeltél már? – érdeklődtem barátságosan, és próbáltam a lehető leginkább fesztelenül viselkedni. Belül meg szívem szerint ordítani tudtam volna, annyira izgultam. Ostobaság, nem? De hát idejét sem tudtam már, hogy mikor voltam utoljára randin, vakrandin meg aztán soha.
Feltehetőleg mindent okkal nevezünk úgy, ahogy. Nem véletlen talán, hogy létezik az a bizonyos, meglehetősen frappáns nevet érdemelt állapot, amit úgy hívunk: komfortzóna. Tökéletesen leírja, mit is vár tőle az ember, hogy milyen idilli, békés állapotban ringatózhat azon személy, aki maradéktalanul be tudja mérni a határait, és tudja, mikor kell megálljt parancsolnia magának ahhoz, hogy ne érjék különösebb viszontagságok, olyan helyzetek, amire nem, hogy nincs felkészülve, de nem is fűlik rá a foga. Az én komfortzónám egy kellemes kis környezet. Számomra, legalábbis. Mások minden bizonnyal unalmasnak tartanák a munkán kívül eső monotóniát, amiben éldegélek azokon az alkalmakon, mikor nem a fehér falak, a gyógyszerszag, a vegyszerek és a sürgő-forgó kórházi alkalmazottak között leledzek hosszú, semleges színű köpenyben suhanva a-ból b-be, majd ugyanezen a vonalon, csak éppen visszafelé b-ből a-ba. Szeretek aludni; éppenséggel csak nem tudok. Szeretek értelmetlenül sok időt tölteni az ágyban heverve; már csak azon egyszerű okból is, mert legalább addig is elhitetem magammal, hogy pihenek. A testem mindenképp, de a fejemben jószerint egymást váltják a gondolatok, ha nem éppen farkába harapó kígyóként tekeregnek egymás és maguk körül. A mi szakmánkban, ahol több órányi, feszített tempóban kivitelezett koncentrációt igényel egy-egy műtét, megesik, hogy olyan mentális fáradtságot érzünk utána, hogy kedvünk lenne hatalmasat dobbantani az ágy széléről, hogy belevessük magunkat a vaskos párnarétegbe, hogy a tollpihék között nyomjon el minket az álom. Rendre erről szoktunk fantáziálni épp csak el nem csöppenő nyállal, mikor a beavatkozást követő néma agonizálás közepette megjelenik lelki szemeink előtt a bevetett, fehér ágy puha halma… Veszettül sokat szoktam álmodozni az álmodásról… ironikus, nem? Főleg manapság, amikor az alvás, mint olyan, legkevésbé se választható opció, mert ha csak elnyom az álom a túlcsorduló fáradtság végett, bizonyára csapzottan, izzadtságtól nedvesen, zihálva kelek magamból a visszatérő rémálmok sorozatából kizökkenve. Ezért kell a kávé. A töménytelen mennyiségű kávé, ami eleve, hosszú évek óta hű, és talán egyetlen társam a gondban. Ha úgy tetszik, visszakanyarodva a félbehagyott gondolatmenethez, a komfortzónám mérvadó alkotóeleme. Már maga a kávézók nyújtotta légkör is. A forralt víz sercegése, a tejszínhabos flakon generálta hang; a levegőben kúszó illatok, és az a mérhetetlen nyugalom, ami mindezek egyvelegéből születik. Így ősszel pedig még inkább megvan a hangulata. Az, ahogy nézel ki az ablakon, látod, ahogy a szél fújja a járókelők haját –az ő legnagyobb bosszúságukra, de te valahogy pervert örömöt látsz abban, ahogy összekuszálódnak a rendezett tincsek-, ahogy meglibbennek a sálak. A száraz, színes falevelek végiggördülnek az úton, és csak azért nem érzel késztetést arra, hogy kimenj, és az összehúzott avarba vesd magad, mert tudod, hogy kint hideg van, és a kávé, a forró kávé, ami a bögrédben gőzölög sokkal kecsegtetőbb annál, mint, hogy a felelőtlenül elkövetett akciód végett még a füledből is levelek, levélfoszlányok integessenek kifelé. De mindez, különösen a kávé illúziója csak a jövő zenéje, mert egyelőre csak a vizespohár vastag talpa koppan előttem az asztalon, amit egy elenyésző látványt nyújtó biccentéssel hálálok meg az elosonó pincérlánynak. Fejem, már-már reflexből fordul az ajtó felé minden alkalommal, mikor hallani vélem annak nyitódását- mégis csak akkor állapodik meg abban az irányban, mikor az öcsém által leírt paramétereknek megfelelő hölgy lép be a nem túl nagy, nem is túl kicsi helyiségbe. Magas, de nem túlzóan. Szőke, dús hajzuhatag. Markáns, erős arcvonások, mégse „maszkulin”, annál inkább látszik rajta a nőies báj mellett a határozottság. A rikító kék szemek… nos, be kell vallani, hogy a meleg, mélybarna tónus mellett az egyik kedvencem. Talán most egy kicsit még jobban is a kedvemre van, mint a sötétebb árnyalatok. Belső zsebembe süllyesztve az asztalon pihenő telefont, tenyeremet a hasfalamra futtatva, hogy ott fogva össze a zakót lépek elébe, elfogadva a felém nyújtott kezét, amit óvatosan, de nem szükségtelenül finomkodóan, le nem degradálva a női egyenjogúságot fogok meg. - Kizárásos alapon –bólintok rá a kérdésére apró mosollyal, ezáltal is érzékeltetve, hogy rajtam kívül aligha akad más személy, akire rá lehet aggatni a Rohwan nevet. Természetesen bárkire rá lehet, hogyha nem tartjuk fontosnak a hitelességet. – Örvendek a találkozásnak, Sarah! –kiszélesedő mosollyal biztosítom a szavaim igaza felől. Minden bizonnyal határozottabb fellépést kellett volna tennem annak érdekében, amit annak idején apám sulykolt nekem az illemről: „te vedd el a hölgyismerősöd kabátját, és ne feledd, mindig jó pont, ha te kínálod nekik a helyet!”. Valószínűleg a hölgyismerősök azóta upgrade-eltek, és megtanulták, hogyan kell önállóan kihúzni maguknak a széket… Sikertelenségemet elkönyvelendő biccentéssel huppanok vissza a nemrégiben hátrahagyott asztalrészemhez. - Ugyan, kérlek! Ezen igazán ne törd magad –apró kis görbülettel ajkaim szélén pillantok át rá, noha a megmutatkozó jókedv javarészt a gondolatnak címzendő, ami automatikusan üti fel a fejét: örülj neki, hogy késtem, mert el se akartam jönni. Vajon az ő esete is olyan lehet, mint ahogy az iménti mondat írja le?... - Nem, mindenképp szerettelek volna megvárni –intek nemleges választ a fejemmel, míg az itallapok egyikét felnyalábolva átnyújtom az neki, a másikat pedig megtartva magamnak már lapozom is fel azt, ügyelve arra, hogy ne feledkezzek bele túlzottan a lapokba, és igyekezzek nyitott testtartást eszközölni. Egek, mennyi előírása van egy egyszerű randinak… az ember kifordul magából, pedig pont ennek ellenkezőjét kéne tennünk, nem? - Mondd, jártál már itt korábban? –lesek át rá kibontakozva a sorokból, hogy ügyetlen kísérletet tegyek a csönd megtörésére. Talán még nem is volt annyira a „kínos” kategóriába sorolható, de erőteljesen a határon billegett… Na mintha ezzel annyira kisegítettem volna magunkat. - Azt hiszem a bőség zavarában küzdök, és jól jönne egy szakértői, segítő jobb.
Ha őszinte akartam lenni magamhoz – márpedig általában igyekeztem így tenni -, akkor el kellett ismernem, hogy nem sok tapasztalatom volt a vakrandik terén. Sőt, úgy összességében a randizás terén sem akadt túl sok. Már gimi óta együtt voltunk Dylannel, én pedig – vele ellentétben – mellette senki mással nem ismerkedtem. Igazából eszembe sem jutott volna soha, de ez már egy másik kérdés. Még bosszúból sem tettem volna ilyesmit. Az pedig, hogy a válás óta eltelt öt évben szintén nem engedtem senkit az életembe, már tényleg a saját hülyeségem volt. Úgy éreztem, hogy egyrészt nem vágyom rá, nem is hiányzik egyáltalán, másrészt időm sem volt egy kapcsolatra. Ennél fogva pedig a randizás gondolata is feleslegesnek tűnt, mert miért fecsérelném az időmet, ha előre tudom, hogy nem akarok belőle semmit? Jobb volt ez így nekem, így is elég kusza és sűrű volt az életem. A fiam pedig? Az egy másik fejtörés lett volna számomra, hogy mégis hogyan magyarázzam ezt el neki. Már így is kezdett mostanság érdeklődni az apja iránt, valószínűleg a többi gyerek hatására, akik nem csonka családban nevelkedtek. Gyorsan olyan messzire űztem magamtól ezeket a baljós gondolatokat, amennyire csak képes voltam. Valószínűnek tartottam, hogy a másik fél is hasonló cipőben járhatott, mint én, és legalább annyit megérdemelt, hogy rá figyeljek, ne pedig a saját problémáimon rágódjak még most is. Azt megtehettem otthon is, amikor egyedül fekszem az ágyamban és bámulom éjszakánként a plafont. Alvás helyett. A legjobb program, amit csak el tudtam képzelni. Persze előfordulhatott az is, hogy ez a Rohwan látott valahol, és addig nyúzta a testvérét, amíg össze nem hozták ezt, de kevés esélyt láttam erre a forgatókönyvre. A húgomból viszont már sokkal inkább kinéztem, hogy képes legyen kiagyalni egy efféle merényletet ellenünk. Így pedig már ismeretlenül is szimpatizálni kezdtem a rám váró férfival, mert bíztam abban, hogy egy cipőben járunk, és valamiképpen képesek leszünk átvészelni ezt az egész képtelen helyzetet, amibe a családunk kényszerített bele minket. - Igen, azt a párost már kapásból kizártam. Nem feltételeztem, hogy kísérővel jönnél, attól tartva, hogy valami őrült nőszemély vagyok és rád támadok, ha nem tetszel! – engedtem meg magamnak egy kicsit szélesebb, bátrabbnak nevezhető mosolyt. Közben én is enyhén rászorítottam a kezére, de nem kezdtem szorongatni, hogy ezzel győzködjem a határozottságomról és a függetlenségemről. Az roppant kicsinyes lett volna, én meg szerettem azt gondolni magamról, hogy ez egyáltalán nem jellemző rám. - Nagy volt a forgalom, és kevés a parkolóhely… - tettem még hozzá, mintegy mellékesen. Több mint valószínű, hogy pusztán a zavarodottságom szülte a feleslegesnek tűnő szavakat, de idegen volt számomra ez a helyzet. Márpedig azt sosem szerettem, amikor kényelmetlenül kellett éreznem magam, hiába nem feszélyezett direktbe senki. – Köszönöm, ez kedves tőled! – meglepetten biccentettem egyet, aztán átvettem az itallapot, hogy én is átfuthassam azt. - Még soha, pedig nem lakunk annyira messze. Igazából nem nagyon van időm efféle helyekre járni, ha meg kávét szeretnék inni, azt a cukrászdában is megtehetem. – nem tudtam, hogy mennyit mondhatott az öccse rólam, vagy hogyan festhetett le. Talán jobb is, hogy nem hallottam, viszont teljes természetességgel beszéltem, mintha szerencsétlennek tudnia kéne. De olyan alap dolgot csak elmondott, hogy cukrász vagyok, nem? Én is tudtam róla, hogy orvos, bár ahogy elnéztem, jóval fiatalabbnak látszott a valódi koránál. Azt hiszem, hogy ez náluk már csak ilyen, és ezt mindenféle előítélet, meg rasszizmus nélkül mondhatom. Az ázsiai emberek korát mindig olyan nehéz megállapítani, a nők meg emiatt különösen szerencsések. Biztos a jó gének… - És miből gondolod, hogy én kávészakértő hírében állok? – kérdeztem mosolyogva, átnézve a saját itallapom pereme felett. – Bár tény, hogy nálunk is lehet kávét kapni, de nem az a szakterületem. Ha a süteményekről kérdeznél, az már más tészta. – kis híján felnevettem a saját bárgyú szellemességemen. Te jó ég, Sarah, csak úgy sziporkázol ma! - Mondd csak, mennyi kávét iszol egy nap? – érdeklődtem inkább, felkönyökölve az asztalra. – Orvos vagy, igaz? – azért a biztonság kedvéért jobb volt tisztázni, mert lehet csupán Sava túlzott, vagy valamit félreértettem. Elég ciki lett volna, ha a továbbiakban is a tévedésemben lubickolok tovább. – Ittál már ma? – kérdezősködtem tovább, aztán zavartan elnevettem magam. - Jézusom, ez borzasztó! Olyan vagyok, mintha vallatnálak, kérlek, ne haragudj! – zavaromban a copfba font hajamon simítottam végig a fél kezemmel, fogaim pedig enyhén az ajkamba vájtak, mintha így próbálnék gátat szabni az ostoba szavak áradatának.
Az említett páros felé kapva a fejem, amolyan „nézz oda, de ne feltűnően!” módon bizonyosodok meg arról, kik is a szóban forgó személyek. Természetesen, mint ilyenkor oly sokan, felettébb szükségesnek tartom azt, hogy legkevésbé se szemérmesen pillantsak végig rajtuk, mint egy-egy darab húson. Már csak annak érdekében is, hogy ki lehetne kettejük közül az, akire legalább annyira ráaggatható a Ro-Hwan név, mint rám. Persze, mint az érthető, szent meggyőződésem az, hogy egyik úriember se viselné jobban az én nevemet nálam, és valljuk be, közel se vagyok annyira biztos abban, hogy az én nemzetem szülöttei. Mégis, megmosolygom a szavait, ahogy átlépve az illendőségi időkeretet megfosztom árgus pillantásomtól a szolidan kommunikáló férfiakat. - Azért kérlek, nyugtass meg, hogy egy efféle forgatókönyv bekövetkezése esetén nem fog megtörténni a rám támadás. Bár szó se róla, még emlékezetesebb találkaként élne onnantól az emlékezetünkben –ábrándozok el a gondolaton egy kósza pillanatig, az amúgy is arcomon ülő mosolyt még szélesebbre vonva. – Bárhogy is, adjunk ennek egy esélyt, és tekintsünk el attól, hogy mindezt a testvéreink szervezték, rendben? –osztom meg vele a részemről elfogadhatónak vélt alkuajánlatot. Mert végül is, mire megyünk azzal, hogyha néma ellenkezésbe bocsátkozunk, és haragvón ülünk el az asztal két oldalára, dacosan gondolva, hogy már csak azért se fogjuk jól érezni magunkat... Ha már itt vagyunk, legalább egy kicsit próbáljunk meg hasznot húzni a helyzeten. Aztán ha mégse sikerül, emelet fővel, és lényegesen hamarabb távozunk, az eredményt pedig majd leverjük az illetékeseken, biztosítva őket afelől, hogy többet eszük ágában se legyen kerítőt játszani a mi javunkra. - Ugyan, ez a természetes –szolid kis görbületet fabrikálva ajkaimra sandítok rá, míg kezébe adom az általam elbirtokolt két itallap egyikét. Újból meg kell győződnöm arról, hogy meglehet, hogy az öcsémmel szélsőségesen eltér a jellemünk, nem különbül az életfelfogásunk, de az egyszer biztos, hogy a jó ízlése vitathatatlan. Hiszen Sarah, ahogy azt ő is mondta, gyönyörű. Az már más kérdés, hogy azon túl, hogy „jó a csaj!”, mást nem közölt, tekintve, hogy ő ezen kívül semmi mást nem tartott lényegesnek, éppen ezért nem is törte magát, hogy megjegyezzen bármi más paramétert is a randipartneremről. Pedig nem szalasztottam el a lehetőséget, hogy megérdeklődjem legalább a korát és az állását, de azon túl, hogy „körülbelül veled egy korú” és „mit tudom én!”, nem jutottam többre. Úgyhogy, mondhatni vakon tapogatózok a jelen körülmények között. - Tehát cukrászdában dolgozol? –érdeklődöm meg lecsapva az általa elhintett információmorzsára. – Ne haragudj, ennek minden bizonnyal nyilvánvalónak kellene lennie… ez nem az irányodba mutatott érdektelenségem jele, annál is inkább az öcsém megelőlegezett időskori demenciáját sejteti –ezúttal azt hiszem az én feladatom az, hogy szabadkozásba kezdjek, nem különösebben indokolt módon. Végtére is, vakrandira az ember nem mindenféle személyes adattal és információval felszerelkezve érkezik. - Hm… -hátradőlve, tenyerem peremét támasztva meg az asztal szélén tekintek rá. – Mondhatom, hogy abszolút hasraütés jellegű volt a feltételezés? –persze, hogy mondhatod, Ro-Hwan, miért ne mondhatnád?... – Alapvetően szerintem két ember létezik: aki nem szereti a kávét, és aki nagyon. Márpedig, mivel nem utasítottad el a kávézói találkozó lehetőségét, és jómagad is belemerültél az itallap böngészésébe, az utóbbira következtetnék –fejtem ki részletesebben, szolid mosollyal támasztva alá a véleményemet. – Bár való igaz, hogy nem tudhatom, hogy tényleg a kávék sorait bújod, vagy netalán tán a limonádék és a teák közé lapoztál –fonom tovább a gondolatmenetet, sokkal inkább a túlmagyarázás ejtve meg ezáltal, nem a kérdésére való tökéletes reflektálást. - Tetszik, ahogy összekapcsoltad a kettőt –szélesedő mosollyal eresztem le a kezemben szorongatott itallapot, noha az alsó szegélyét még mindig ujjaim között tartom, csak a tetejét fektetem le az asztal lapjára. – Igen, sürgősségin dolgozok, mint traumatológus főorvos –biccentek, mintha ezáltal is hitelessé kívánnám tenni a szavaimat, amiket alapjában véve sokan kérdőre vonnak a korom és a tisztségem közti különbséget tekintve. Elhíresült ugyanis, hogy a már élemedett korú, sokat látott, sokat tapasztalt orvosok törnek az általam elbitorolt babérokra... Meglehet, hogy volt egy kis rásegítés is abban, hogy megkaptam ezt a titulust, de nem különösebben gondolom úgy, hogy nem érdemeltem ki. Legalábbis nagyon nagy erőbefektetést igényel az, hogy ezt sulykoljam magamnak a nap bizonyos szakaszain… Nevetése nyomán tanácstalanul, sűrűn verdeső szempilláim alól vizslatom az arcát, mígnem elhangzik a röhögést megmagyarázó kis szónoklat. - Szerinted is elkerülhetetlen, hogy a randik első percei ilyen veszettül kellemetlenek is puhatolózóak legyenek, ugye? –kérdezek vissza, hogy meggyőzzem magamat, nem én vagyok az egyetlen, aki feszélyezetten érzi magát a szituációban. – Mert hát, bárhonnan is nézzük, nem csaphatunk rögtön a lecsóba világmegváltó kérdésekkel, mint, hogy „mik a céljaid a jövőre nézve?” vagy „mik azok, amik szerepelnek a bakancslistádon?”, de ezek a felvezető körök… -fejemet csóválva próbálom érzékeltetni a nem tetszésemet, bár a megnyugvásomat igazolandó vigyor ott terebélyesedik az arcomon, félholdalakúra húzva össze a szememet. - De azt hiszem ezeken túl kell esnünk, úgyhogy, hogy választ adjak a kérdésre: ittam, egyet reggel, egyet pedig ebéd után. Viszont, hogy volt-e valami hasznuk, vagy egyáltalában véve van-e valami haszna a kávénak, az vitatható –mert azon túl, hogy az általam is gyakran fogyasztott mennyiség ártalmas a szívre és az érrendszerre, nem tudnám megmondani, hogy gyakorol-e rám másfajta hatást.
- Az biztos, de ilyesmi még nem fordult elő velem! – nevettem el magam egy kicsit felszabadultabban. Azért még mindig volt bennem jó adag feszültség, már csak a szokatlan helyzet miatt is, de igyekeztem leküzdeni és uralkodni magamon. Felfoghattam volna akár úgy is, mint egy baráti találkozót, nem pedig úgy, mint egy randit. Akkor talán máris könnyedebbnek érezném ezt az egészet, minden agyban dől el, ahogy mondani szokták. - Jól van, rendben! – adtam be végül a derekam egy szusszanás kíséretében, bár nehezemre esett eltekinteni ettől. Legszívesebben megfojtottam volna Savannah, és nem azért, mert ne tetszett volna a választása, hanem egyszerűen azért, mert a fejem felett döntött, helyettem. Esélyem sem volt közbe avatkozni, hacsak nem akartam hamis képet festeni magamról. Azt egyébként inkább megtartottam magamban bölcsen, hogy mégiscsak volt már példa arra, hogy rátámadtam egy férfira, de a volt férjem bizony meg is érdemelte. Csoda, hogy nem folyamodtam heréléshez, vagy gyilkossághoz, amikor apró darabokra törte nem csak a szívemet, de az egész lényem. - Mondhatjuk! – biccentettem, ajkaimon pedig ott pihent egy halovány kis mosoly. Ahogy elnéztem, nem sokat tudhatott rólam, és alig pár másodpercen belül erről ő maga biztosított. Látszik, hogy mi a különbség a férfiak és a nők között, Sava javára legyen mondva, hogy ő azért tudott egy-két infót a velem szemben ülő férfiról, amivel úgy tűnt, hogy én máris előrébb vagyok vele ellentétben. Sebaj! Végül is, ismerkedni jöttünk ide, nem? - Figyelj, szerintem ez igazán belefér. Egyrészt azért jöttünk, hogy megismerjük egymást – kezdtem vele hangosan is megosztani, ami eddig csak a fejemben fogalmazódott meg -, másrészt a férfiaknak amúgy sem szokása a részletekre odafigyelni, már ne sértődj meg ezen! – emeltem fel megadóan a kezeimet, mert eszem ágában sem volt a férfiúi büszkeségébe gázolni, de ezek akkor is tények voltak. Mi túlagyaltunk mindent, ők meg mérhetetlenül lazán kezelték az élet ezen dolgait. Az eddigi tapasztalataim legalábbis ezt mutatták. - Egyébként cukrász vagyok, és enyém a hely. – árultam el kissé megkésve ugyan, hogy nem csupán ott dolgozom alkalmazottként. A fiamon kívül ez volt az egyik legnagyobb büszkeségem, természetesen nem is akartam eltitkolni. – Vagy egyszerűen csak próbálok valami olyat találni, amiben nincs koffein… - mutattam rá, hogy akár valamilyen shake-et, vagy forró csokoládét, esetleg teát is kereshetnék az itallapon. – Természetesen csak cukkollak! – ismertem be végül töredelmesen, néhány másodpercnyi hatásszünetet követően. Halkan még fel is nevettem, mielőtt esetleg magára venné a tréfálkozásomat. - És úgy látom, hogy még egyre is gondoltunk! – ezt máris határozottan pozitívnak értékeltem. Most már csak nem fogunk hanyatt-homlok menekülni a másik elől, ugye? Jó, öt perc után talán gyors lett volna máris efféle következtetéseket levonni, de szerencsére a megérzéseim általában azért jónak bizonyultak. – Akkor bizonyára nincs túl sok szabadidőd. Gondolom ezért is jutott arra az öcséd, hogy majd ő megoldja a szerelmi életed problémáit… - ingattam a fejemet rosszallóan, mert a húgom pontosan ugyanezt művelte, bár esetemben nem az időhiány volt okolható a bezárkózásom miatt. - Megmondom őszintén, én már az idejét sem tudom, hogy mikor voltam utoljára randin. Azt sem tudom, hogyan kell ezt csinálni. – vallottam színt, ha már így szóba került. – És mi lenne, ha kihagynánk a felesleges köröket, és mi kivételesen belecsapnánk? – vetettem fel az ötletet, mert akkor talán egy kicsit mind a ketten oldottabbak lennénk, és nem azon agyalnánk, hogy minél jobb képet próbáljunk festeni magunkról. Sokkal inkább megismernénk a másikat, felgyorsítva a folyamatot valamelyest. - Ha ez megnyugtat, én például nem azért iszom, mert érezném bármilyen hatását a koffeinnek. Inkább csak az íze kedvéért, vagy megszokásból. – rántottam meg a vállaimat, és amikor kisvártatva megjelent mellettünk a pincérlány, leadtam a rendelésemet egy mézeskalácsosos fűszerrel ízesített lattera. – Gondoltál már rá, hogy saját családod legyen, vagy az a típus vagy, aki inkább a karrierjére koncentrál, és az emberi kapcsolatok terén csak úgy elvegetál? – én máris egy egészen személyes kérdéssel kezdtem meg a felesleges udvariassági körök legyőzését. Komolyan gondoltam, hogy így talán többre mennénk, és nem féltem olyan kérdést feltenni, amit más talán nem akart volna az első tíz perc után. A válasza azonban sokat elárulhatott róla számomra, különösen, ha őszinte.
- Remélem most se fog! –konstatálom ajkaimon pihenő halvány mosollyal. – Ha mégis úgy éreznéd, hogy kihúzom a gyufát, csak szólj, a diplomácia elkötelezett híveként állíthatom, hogy biztos meg tudjuk beszélni szolid, békés keretek között –fűzöm tovább a gondolatot, mintegy lekerekítéseként a magam véleményét illetően. Bár tudom, csak viccelődünk ezzel, ettől függetlenül nem tartom kizártnak azt, hogy jócskán talál majd bennem olyan tulajdonságokat, amik nem különösebben fognak nála osztatlan sikert aratni. Legalábbis átlagolva az eddigi nem sok randim eredményeit arra a következtetésre lehet jutni, hogy bizony vannak olyan nézeteim, és merem felfogásaim, amik nem különösebben nyerik el a nők tetszését. Valahogy mindenki egy laza erkölcsű, spontán, „carpe diem” felfogású művészt képzel el maga mellé, aki megadja neki a lehetőséget, hogy ő maga is levethesse a láncait, és megítélés nélkül önmagát adhassa. Szerintem minden férfi arra vágyik, hogy a szeretett vagy csak szimplán vágyott nő ezt megtegye mellette, nem csak a művészek, de kinek mik a képzetei ennek kapcsán… Leeresztve az addig kezemben tartott itallapot, ujjaimat összefonva könyökölök fel a keményborítású dosszié lapjaira. Némileg nyugtatgató, de legalábbis a szabadkozásomat csillapító szavait megmosolyogva biccentek egyet. Természetesen ez nem oszlatja el a haragvásomat Robin és a tudatlansága irányába, de megadja azt az enyhítő körülményt, amivel már valamelyest el tudok tekinteni az öcsém szervezetlensége mellett. - Ugyan! Magam is beismerem, hogy engem is könnyű szerrel meglehetne vezetni egy Superman kontra Clark Kent álcával –elhúzva a számat, vállamat felhúzva amolyan, „nincs mit tenni, így van” testbeszéddel kommunikálom tovább a non-verbális jeleket. Meglehet, hogy a munkában a megfigyelésre, az érzékeimre és természetesen a tudásomra és a logikámra kell hagyatkoznom, de a mindennapi életben ezek az érzékeim veszettül eltompultak, éppen ezért, ha elém állítanának egy embert, akire két másodperc múlva, míg nem figyelek, ráaggatnának egy szemüveget, feltehetőleg újfent bemutatkoznék neki. Talán túl komplexnek gondolom a világot, éppen ezért ezek az egyszerűbb feladványok az én kerékkötőim. - Valóban? –kérdezek vissza reflexszerűen. – Esetleg a szüleid is ezzel foglalkoztak, vagy magad döntöttél emellett? –na nem, mintha bármit is számítana, de nem hagyhatom lógva a foglalkozását illető kérdést, lévén, ha az ember szerencsés, a választott szakmája a szenvedélye is, így kizárásos alapon arról meglehetősen sokat tud beszélni. Ezen felül sokat elárul az ember személyéről az, ha kiderül, a családi keretek között mozog, vagy elrugaszkodva inkább a saját világát akarja megvalósítani, ambiciózusként önálló babérokra törni. - Már kezdtem bepánikolni, hogy kiderül, annál is rosszabb emberismerő vagyok, mint amilyennek eddig gondoltam magamat –fújva egyet eresztem ki az imént említett, megjátszott pánikot, halk nevetését hallva magam is széles vigyorra görbítem ajkaimat. Nem mondom, hogy az eddigi beszélgetésünkben nincsen benne a kényszerűség érzése, de minden bizonnyal lehetne ennél lényegesen rosszabb is, nem? - Ez valóban így van. De, hogy az öcsémet mióta érdeklik a szerelmi életem problémái, az számomra még mindig rejtély… -fejemet ingatva nyúlok újfent az itallap felé, annak alsó szegélyét marva fel emelem némileg szemmagasságba azt. – Bár őt ismerve feltételezem, hogy nem volt teljesen józan, mikor ez az ötlet megálmodásra került –nem, mintha a családunkat annyira jellemezné az alkoholizálásra való hajlam, de a maga módján mindenki jó viszonyt ápol az alkohollal: természetesen az ésszerű határokon belül. Robin az egyetlen, aki többször önt fel a garatra, mint kellene és illendő volna az ő leendő pozíciójához, de minden bizonnyal betudható ez a fiatalság-bolondság általános összefüggésnek. - Akkor úgy néz ki, hogy egy cipőben járunk –azt azonban már csak magamban jegyzem meg, hogy nem is feltétlen hiányozz. Na nem a rá való tekintettel mondom ezt, mivel semmi kivetnivalót nem találok a társaságában, a néminemű kellemetlen érzéstől eltekintve amúgy nagyon üdítő a jelenléte, és kifejezetten szimpatikusnak is tűnik. De az egyszer biztos, hogy a randizás továbbra se az én asztalom. – Végül is… miért ne? –kérdezek vissza, egyúttal beleegyezve az általa kínált felvetésbe. A mochaccino kikérésével még egy szolid mosollyal pillantok fel a pincérlányra, mielőtt összehajtanám az itallapot, azt az asztal szélére helyezve, szigorúan ügyelve arra, hogy a könyv gerince és az asztal pereme egy vonalba essenek. - Ezzel valahogy én is így vagyok. Bár rendre megspékelem azzal a felettébb naiv reménnyel, hogy „na majd most!”, de eddig hiábavalónak bizonyult minden bizakodásom annak kapcsán, hogy majd fejbe vág a koffein –felsóhajtva adom jelét a boncolgatott téma feltétlen szomorúságának, amit képtelen vagyok nem illetni egy halvány mosollyal. Már csak annak fényében is, hogy meglehetősen gyakori látvány a sürgősségi üresjárataiban a fel-alá grasszáló, félholtnak beillő orvosok látványa, akik eltökélten szorongatják maguk előtt a papírpoharas, automatás kávét hasonló gondolatokkal, mint amivel én viszonyulok hozzá. - Hm… -zárt ajkaim mögött mormolom artikulálatlanul, leginkább időnyerés céljából. – Önakaratomból még soha nem játszottam el úgy igazán a gondolattal. Valahol természetes, hogy kell, hogy családom, gyerekem legyen… talán a társadalmi, talán a családi nyomás végett is, hiszen tudod, „kell aki továbbvigye a nevet, az örökséget”. Ami engem illet, szeretem is a gyerekeket, ha időm engedi, látogatom a kórházunk gyermekosztályát is, különösen, ha egy páciensem átkerül az intenzívről. Egy fárasztó napon kifejezetten sok energiát tudnak adni… De jelenleg olyan nem várt változások mennek végbe a családunkban, ami miatt nem látom magam előtt a saját családalapítás lehetőségét –ismerem be a tőlem telhető legnagyobb őszinteséggel. Persze, nem teregetem ki rögtön a szennyest, nem teszek megjegyzést se a házasságomat és a családalapításomat sürgető nagyapámról, se az én gyámságom alatt lévő Minho-ról. Ettől függetlenül, ha rákérdezne, nem hallgatnék, és nem kerülném a témát. - Viszont úgy hallottam, hogy neked van egy gyermeked –terelem rögtön rá a témát egy biztató mosollyal annak kapcsán, ha esetleg szeretne róla beszélni. Már csak a nemét is jó lenne tudni, ami tudás elsajátításában természetesen Robin nem volt partner…
- Azt mondják, hogy nem annyira jó a pókerarcom, szóval valószínűleg egyből rájönnél, ha valami nem tetszene… - vontam meg könnyedén a vállaimat. Volt olyan, aki nagyon jó volt az érzelmei palástolásában, de én gyakran követtem el azt a hibát, hogy előbb engedtem nekik teret az arcomon, és csak azután kaptam észbe, hogy milyen könnyelműen viselkedtem. Nem szabad mindenki előtt felfedni azt, ami bennünk van, ezt már sikerült megtanulnom az évek során. - Nem, a családomban senki nem foglalkozott vendéglátással. Nekem volt kezdetben a hobbim, aztán a megszállottja lettem. Úgy éreztem, hogy megtaláltam a hivatásomat, a szenvedélyemet, szóval elvégeztem néhány iskolát, meg továbbképző tanfolyamokat is. Tudod, olyan ez, mint a műkörmösöknél, hogy mindig tudsz valami újat elsajátítani. Új technikákat, másfajta recepteket. – talán egy kicsit bő lére eresztettem a válaszomat, de nagyon szerettem a munkámról beszélni, így aztán gyakran belefeledkeztem, ha erről érdeklődtek tőlem. Most is felismertem, hogy kezdek átesni a ló túloldalára, úgyhogy még időben gátat szabtam az esetleges túl sok elhangzó szónak. - Én sem vagyok túl jó ebben. Azt nagyon jól meg tudom saccolni, hogy kinek mire van szüksége az üzletben, de a magánéletben… - csak a fejemet ráztam meg, szavaimat pedig természetesen vigasztalásnak szántam. – Biztos csak jót akart, a húgom is mindig terelgetne, de nem viselem túl jól. Egyrészt ez az én dolgom lenne irányába, másrészt felnőtt nőként úgy gondolom, hogy talán meghozhatok egy döntést önállóan is, már ami a szerelmi életemet illeti. Azt, hogy egyáltalán szükségem van-e rá, vagy sem. – de a testvérek már csak ilyenek, meg úgy általában a rokonok is. Szeretnek belekontárkodni mások életébe, és ráfogják arra, hogy pusztán a szeretet vezérelte őket. - Igen, biztos valami összejövetel alkalmával fogant meg az ötlet a fejükben. – bólogattam egyetértően. Én már azt sem tudtam volna igazán megmondani, hogy mikor kapcsolódtam ki utoljára úgy isten igazából. Szerintem nem is nagyon ment volna már. Valószínűleg a második pohár ital betenné a kaput, és amúgy is folyton a fiam járna a fejemben, így meg nem lehet szórakozni rendesen. - Akkor azt hiszem, hogy most is csak az ízek élvezetére fogunk menni. – állapítottam meg, miután tisztáztuk, hogy egyikünk sem az a koffeinfüggő, mégis sok kávét iszunk. Én már tényleg csak pusztán azért kóstolgattam többfélét, hogy tudjam, mivel van dolgom. Melyik milyen, és mit lenne jó nálunk is árulni a vendégeknek. Ezért időnként elmentem kávézókba, és a különlegességek közül igyekeztem választani. - Ha túl személyes a kérdés, nem muszáj válaszolnod rá! – emeltem meg gyorsan a kezeimet, mielőtt azt hinné, hogy vájkálni akarok. Engem csak pusztán érdekelt, mert mind a ketten pontosan abban a korban voltunk. Azt leszámítva, hogy nekem ugyebár már volt családom, de átlagban a hozzánk hasonlókat lassan szokták foglalkoztatni az efféle kérdések. – Mindig ostobaságnak tartottam, ha az ember mások elvárásainak akart megfelelni, és aszerint élte az életét. – adtam hangot a véleményemnek, aztán gyorsan rávillantak bocsánatkérő kék íriszem. – Ne haragudj, nem úgy értettem. Ha neked ez fontos, én elfogadom, csak én nem tudnám ezt csinálni. – azért legyen gyerekem, meg menjek férjhez, mert ezt várják el? Az már más kérdés, hogy én őszintén vágytam ezekre a dolgokra annak idején is, és ez mostanra sem változott meg. Csak nem volt hozzá megfelelő partner egyelőre, de nem akartam teljesen elzárkózni a lehetőségtől. - Értem! – bólintottam kurtán, mert úgy éreztem, hogy nem lenne illendő boncolgatni azokat a bizonyos változásokat. Azért ahhoz közelebbi ismeretségre lett volna szükségem még nekem is, hogy erre rákérdezzek. – Ó, igen! – bólogattam. – Olivernek hívják, és nem voltam benne biztos, hogy tudsz róla, ha már a foglalkozásom is rejtély maradt… - vallottam be töredelmesen, de igyekeztem egy mosolyt villantani a szavaim mellé. – Remek kissrác, hamarosan kezdi az előkészítőt. – vonásaim abban a pillanatban ellágyultak, ahogy róla beszéltem. – Most azt vette a fejébe, hogy szeretne egy kutyát, a húgom pedig még biztatja is rá, ha nem lenne elég, hogy a magánéletemet is egyengetni akarja közben. – forgattam a szemeimet rosszallóan, miközben megérkezett a rendelt italunk is. - Szóval tudsz a fiamról, és ez mégsem tántorított el a találkozót illetően. - mosolyogtam rá, miután a pincérlány magunkra hagyott minket.
Kezdőlap
