Anton&Anja

Come, waste a moment and drink with me, like we're on a date, and I can believe it just a sweet (disaster) dream

Nem az én fejemből pattant ki az ötlet. Én nem voltam sose az a merész fajta, aki a „Felelsz vagy mersz” nevű játéknál mindig rábólintott a feladatra mielőtt megtudta volna mit is kéne művelnie. Az extrém sportok is mindig távol álltak tőlem, kalandokat se kerestem. Arra se éreztem kényszert, hogy mindössze egy kis autóban, alig pár holmival utazzam keresztül az országot, egészen a nyugati partig. (Bár gondoltam rá, hogy elmegyek innen, de e gondolat mégsem volt hosszúéletű.) Tehát elmondhatjuk, hogy az életem meglehetősen izgalmak nélküli. Egyesek talán azzal a kifejezéssel illetnék, hogy egészségtelen, hiszen a szerelmi életem jóformán a nullával egyenlőnek mondható.
De én nem bánom. Van életem. Munka életem, nevezzük így, ha már hétköznapokon mindig bent vagyok az irodában, iratok fölött görnyedek, dossziékat és könyveket lapozok át, a monitorom képernyőjét bambulom, megpróbálok ennél és annál az ügynél besegíteni és még van, hogy a tárgyalásokra is elmegyek. Akad olyan este, mikor a munkát hazaviszem, hogy otthon, a konyhaasztalnál ülve folytassam ott, ahol abbahagytam a munkahelyen. Megesett, hogy szombaton is dolgoztam, miután péntek este a munkámon aludtam el. Mégis, hogy lenne időm így randevúzgatni?
A kérdésre halkan felhorkantok, hiszem lám, sikerült előbbi kérdésemet meghazudtolnom azáltal, hogy történetesen éppen péntek este van és nem tartózkodok a lakásomban, valamint még csak nem is dolgozok. Egy manhattani bár bejárata felé lépkedek, a magassarkúm minden egyes lépésemmel kopog a járdán. Normális esetben nem jönnék ide egyedül, de ez alkalom nem ennek nevezhető.
Randim van, ma este, ebben a bárban, amivel szemezek és aminek neonfénnyel kivilágított nevét nem tudom rendesen kiolvasni az idegességem miatt lévő gyomorgörcsömtől. Persze, könnyű, mondanák mások, szinte hallom a fülemben az egyetemen megismert „barátnőimet”, akikkel nemrég találkoztam és akiktől „sajnos” hamar búcsút is kellett mondanom, hiszen következő, előre lebeszélt találkozóm a randim volt. Szerencsémre ez eléggé nyomós ok volt arra, hogy utamra engedjenek. De ez nem átlagos randi. Ez egy vakrandi, tehát nem tudom, hogy a randevú partnerem hogyan is néz ki. Vagyis még nem.
Mint mondtam nem én találtam ki, hanem az „állítólagos” barátnőim, még a gimiből, akiknek már mind van partnerük, akadt köztük már házas is. Hozzájuk jönnek még az anyám barátnői, akiknek hozzám hasonló korú lányaik vannak, kik ugyancsak valamilyen párkapcsolatban élnek. Külső kényszer, nevezhetjük így is. A lényeg az, hogy egyik barátnőm javasolta, hogy próbáljam ki a vakrandit, mondván jó dolog lesz. Ebből aztán az lett, hogy ezzel barátnőmmel, aki a közvetítő szerepét töltötte be a dologban, lebeszéltem ma estére ezt a találkát és… Most itt vagyok.
Még nézem egy kicsit az épületet, eltűnődve azon, hogy tényleg bemenjek-e, találkozzak vele és végig csináljam azt, amit eddig még sosem. Elmehetnék, ez tény, de… De ott van bennem, hogy az nem lenne fair és vagyok annyira kíváncsi, hogy akarjak végre arcot párosítani ahhoz a névhez, amit a közvetítőm megadott. Illetve… Lehet csak nem lesz akkora nagy katasztrófa és minden, csak nem egy sorozatgyilkos?
Veszek egy mély levegőt és belépek a bárba. Bent mondhatni tömeg van, egyesek kis asztaloknál, mások a fal melletti boxokban vagy a bárpultnál ülnek. Több fős társaságok, kis csoportok, párok. Zene szól a hangfalaktól, de a körülöttem lévő társalgásokból elcsípett beszédfoszlányok és az idegességem miatt nem tudom pontosan melyik éppen felkapott zeneszám hallatszik.
A kis oldaltáskámat magamhoz szorítva lépek egyre beljebb, másik kezemmel a combközépig érő fekete ruhám szegélyét húzom minél beljebb, ahogyan tekintetemmel a tömeget szemlélem, megpróbálva megtalálni a randipartneremet. Azért, hogy ez sikerüljön a barátnőmön keresztül megbeszéltük, hogy mit fogunk felvenni: valami kéket, nagyobb kiegészítőt. Az én választásom egy vékony, arany láncszemekkel díszített, királykék selyemsálra esett, amit elegánsan megkötöttem a nyakamban. Tudom, nagy eséllyel bohókásan nézhetek ki benne, nem igen passzolhat a fekete ruhámhoz, de remélem, hogy ha kicsit később már valóban lehűl a levegő, lesz értelme a fedetlen vállaimra terítenem miközben hazasétálok.
Ami a partneremet iletti… Próbálok olyan személyeket keresni, akiken valami kéket látok. Ez nagyon így se szűkíti le a kört, de eszembe jut, hogy azt az infót kaptam a barátnőmtől, hogy az illető kalapot fog viselni. Azt nézem hát kinek van kalapja és kék-e. Továbbá biztosan tudom, hogy Mickey a neve annak, akit keresnem kell, legalábbis a beceneve. Ami lehet egy Michael, Micah, de akár egy Michaela vagy Michelle beceneve is. De nekem nem fontos, hogy milyen nemű. Én csak megpróbálom eldönteni melyik archoz passzolhat a név, ki lehet…
A karórámra pillantok. Még csak öt perc múlva ér a nagymutató a tizenketteshez, tehát nem késtem el. Mégis úgy gondolom, hogy itt lehet, lehet éppen italt rendel, így a bárpult felé veszem az irányt. Néhány pillanat múlva a tekintetem megakad az egyik bárszéken ülő alakon, akinél van egy kalap és még kék is. Ő az! Biztosan ő az! Kiáltok fel magamban, boldogan, mintha meg is könnyebbülnék a tudattól, hogy megtaláltam.
– Szia! Mickey, igaz? – szólítom meg őt, miután odalépek hozzá. Éppen a másik irányba néz, így egyik kezemet a vállára teszem, ezzel jelezvén, hogy ott vagyok mellette és őhozzá beszélek. Majd a kalapjára mutatok. – Igaza volt a barátnőmnek. A kék kalapod alapján csak sikerült kiszúrnom téged a tömegből.
Jegyzem meg, kissé ugyan hadarva, ami még a maréknyi idegességem miatt van. A mellette lévő bárszéken nem ül senki, egészen eddig, mert most bátorkodok én leülni melléje. Egy pillantást vetek az előtte lévő italára. – Mit iszol? – kérdezem meg, megpróbálva beszélgetést kezdeményezni, de már fordulok is a közelben lévő pultos felé.
– Elnézést! Ugyanazt szeretném, amit ő iszik – mutatok a mellettem lévő srác felé, amint a pultos felénk néz. Válaszol csak bólint és máris elkezdi kiönteni nekem az italt. – Köszönöm! – mosolygok a pincérre hálásan, immár az itallal a kezemben.
A randipartnerem felé fordulok, megemelem feléje a poharamat és iszok. Az egészet egyhuzamra megiszom, égeti a torkomat, nem is tetszik annyira, de nem érdekel. Túl ideges vagyok, hogy ez érdekeljen.
– Szeretnék egy koktélt is. Lássuk csak… Valami kéket… – téved a tekintetemet a pult mögötti polcokra, a kínálatot szemlélve, illetve az afölött felírt italok neveit. – Egy Blue Hawaiian – választok végül. A bármixer nekilát.
– Te kérsz koktélt? Meghívlak egyre – érdeklődve pillantok újra a mellettem ülőre. Majd eszembe jut, hogy még nem is mutatkoztam be neki illendően. – Ó, bocsi! Bár a sálamból már rájöhettél, hogy én lehetek az – mutatok a sálamra, aztán feléje nyújtom az egyik kezemet, hogy kezet rázzunk, miközben mosolyogva a szemébe nézek. – Én vagyok a vakrandi partnered, Anja! Örülök, hogy megismerhetlek!

Anton & Anja

Come, waste a moment and drink with me, like we're on a date, and I can believe it just a sweet (disaster) dream

Noha nem végeztem média szakot (mint egyesek), azt még én is megtudtam állapítani, hogy a közösségi média platformok előszeretettel tolták az arcodba a különböző celebek, avagy sztárok párkapcsolati státuszát, magánéletét. Ahogyan a szórakoztatóiparban is kedvelt téma volt a romantika különböző szemszögből való ábrázolása. Még mobil applikáció is létezett azzal az indokkal, hogy segítsen neked a pár találásban, ne maradj egyedül. Egyszóval szinte a csapból is az folyt miért jó, hogyha van melletted valaki, nem vagy egyedül és… A lényeg az, hogy szinte minden oldalról azt sugallja a környezeted, hogy valakivel légy, de ne egyedül.
Tehát azt hiszem elmondhatjuk, hogy emiatt egy jó adag társadalmi nyomás is ott nehezedett a vállamon mikor én eldöntöttem, hogy vakrandira adom a fejemet. Tudom, hogy ez nem egészséges, ez csak újabb ok arra miért van gyomorgörcsöm. Legalábbis az első néhány percben biztosan, amíg meg nem látom azt, akiért idejöttem erre a szórakozóhelyre.
– Tényleg? – kérdezek vissza a szavai hallatán. Az érintésemmel remélem nem ijesztettem meg, nem az volt a szándékom. Ám mielőtt rákérdezhetnék, ő az, aki kissé megijeszt engem azzal, hogy puszit és ölelést kapok tőle. A döbbenettől (Úristen, első találkozásnál kell puszit és ölelést adnod a randipartnerednek, akivel még sose találkoztál ezelőtt?) lefagyok egy pillanatra. Viszonozzam? Ne viszonozzam? Szóvá tegyem? Csak hagyjam figyelmen kívül? Mégis mi a fenét kell egy (első) vakrandin csinálni?
Ezeket a gondolatokat félresöpörve megpróbálok gyorsan kapcsolni és ha bár kissé sután, de egy arcpuszit én is adok neki, vagy annak az imitálását mialatt visszaölelem pár másodpercre. Nem teszem ezt szóvá, de magamban mosolyogva megjegyzem, hogy udvarias srácnak tűnik.
– Nos, akkor már ketten vagyunk! – foglalok helyett mellette, most, hogy már a köszöntésen túlvagyunk. – Én sem igazán hittem benne – vallom be idegességemben, későn realizálva, hogy ezt talán nem kellett volna közölnöm vele. – Mármint, hogy én eljövök… Vagyis, hogy te… Igen, te – próbálom menteni magamat a kínos helyzetből.
A végén még pár perc alatt sikerül elűznöm őt és tol nekem itt egy hátraarcot. Ami jogosan lehetséges még az én részemről is, de… Remélem nem vagyok olyan rémes társaság, hogy pár perc alapján az emberek menekülni kényszerüljenek a közelemből, még ha a húgaimból valahogy pont ezt a reakciót váltom ki, szinte mindig.
Ha csak egy pillanattal előbb tudtam volna meg, hogy éppen vodkaszódát készülök rendelni magamnak, talán az idegességemet kicsit mellőzve átgondolom és rájövök, hogy talán ez mégsem volt annyira jó ötlet. Nem igazán szeretem a vodkát.
– Én pedig nem nevezném magamat egy vodka pártinak… Tudod, igazából nagyon nem is szoktam töményt inni. De egy koktél mindig jöhet – fordulok feléje.
Ezután eszembe jut illendően bemutatkozni neki, kézrázás kíséretében, mely kapcsán felmerül bennem a gondolat, kissé félve, hogy mi van, ha erre a mozdulatomra egy kézcsókkal fog reagálni? De szerencsére ilyesmi aztán nem történik meg, így picit megkönnyebbülve sóhajtok fel.
– Á, igazad van. Most már felesleges viselnem idebent – bólintok a javaslatára. Egyik kezemmel az üres vodkaszódás poharamat, másikkal a pult szélét engedem el és nyúlok a nyakamnál lévő sálhoz. Kioldom és miután levettem a combjaimra terítem.
– Milyennek? – kérdezek vissza, újra rápillantva miközben kisimítok egy ráncvonalat a sálamon. Kissé oldalra döntöm a fejemet mialatt gyorsan végigpillantok rajta, de leginkább az arcmimikája érdekel, meg a tekintete. – Azt szeretnéd tudni, hogy vajon egy harminc év körüli, fehér bőrű, sötét hajú és barna szemű férfinak képzeltelek-e el? Aki izmos és jóképű? – folytatom további kérdésekkel.
Hagyok egy kis időt a szavaim után, majd megrázom a fejemet. Remélem érzi, hogy túlozni próbáltam és nincsen se semmi ilyesfajta képzelgésem, se elvárásom a külsőjét illetően.
– Én nem szoktam nagy jelentőséget tulajdonítani a külsőnek. Ha rózsaszín szoknyában jelentél volna meg és úgy mutatkoztál volna be, hogy a neved igazából Minnie, akkor se hagynálak itt a következő percben. Úgy vélem, hogy a belső értékek fontosabbak és megtanultam már, hogy rögtön elsőre nem szabad senkit sem elítélni, megvádolni. Pláne, ha semmi jó indítékod nincsen rá, vagy nem vagy a megfelelő bizonyítékok birtokában. Mert ha van okod rá, az már más, de szerintem még akkor is érdemel egy esélyt az illető, hogy megpróbálja tisztázni magát és szóhoz jusson.
Magyarázom, belemerülve a témába. Ami végére talán már túl jól sikerül.
– Sajnálom, szakmai ártalom, ügyvédbojtár vagyok – árulom el a hivatásomat. A következő percben már magamon meglepődve kapok a fejemhez. Te jó ég! Vajon ajánlott első randin ilyen gyorsan megemlíteni a munkát? Még jó, hogy nem a politikáról kezdtem el neki beszélni!
Attól, hogy netán kínos csend keletkezzen és csak nézzek tovább magam elé - azon morfondírozva, hogy újfent valami rosszat mondtam vagy még mit ronthatok el mondjuk a következő öt percben -, a pultos ment meg azzal, hogy megkapom a nemrég kért koktélomat. Kezembe veszem az italt és belekortyolok, élvezve ahogyan a számban a rum íze keveredik a kék curacaoval, az ananászlével és a kókusz sziruppal.
– Szóval, mint mondtam, engedem, hogy te is szóhoz juss… Te ilyennek képzeltél el engem? – viszonzom a kérdését, az italom fölül kíváncsian rápillantva. – Valamint, ha már én úgyis az imént mondtam el a foglalkozásomat, te mit is dolgozol? – utóbbi kérdés egy cseppet jobban érdekel.