If everything that can happen happens, then you can never really do the wrong thing. You’re just doing what you’re supposed to.

Terry jó ideje már, hogy távol tartja magát tőlem, noha ez egy percig sem jelenti, hogy nem figyel, de csak rajta. Én sem vesztettem szem elől, pusztán furcsállom, hogy a személyeskedést követően, még munkaügyben sem keresett fel, ahhoz képest, hogy gyanúsított. Nem baj, Terry, én megadtam a kellő lökést, most rajtad a sor, hogy lépj. Dr. Grimwald továbbra is töri a borsot az orrom alatt, ám bár erről ő mit sem sejt. Jó lenne kiiktatni, de mint kiderült, szorosabb a kapcsolatuk Horatioval, mint gondoltam. Egy-két dolgot újra kellett gondolnom, és ennek nem örülök. Sinclair felügyelő megkapta az ajándékom, melyet Jeremyvel együtt készítettünk, és a várt hatást értem el, sőt, Killian távozásának köszönhetően, még annál is többet. Jeremyben pedig nem csupán egy remek üzlettársat véltem felfedezni, de igencsak komoly érdeklődést érzek iránta, noha nem abban az értelemben. Azt gondolom csodálatos elme, sötét és bizarr gondolatokkal, amikkel engem is megragadt. Őszintén mondom, ő az első személy, aki anélkül válna életem részévé, hogy áldozati bárányként tekintenék rá. És akkor ott van Autumn, az erdő legkülönlegesebb élőlénye, melyre, csak úgy, mint ő rám, én is vadászom rá. Csupán a módszereink másabbak. Nem hiszek a véletlenekben, de a múltkori személyes "találkánk", nem is egy apró véletlenből állt össze. A kellemetlen pillanatokat leszámítva - a mosómedve persze nem tartozott ezek közé, ó, nem - úgy éreztem kezdetnek nem is rossz, kellően közel kerültem hozzá, néhány röpke, és igen veszélyes óra alatt.
Utána kérdeztem orvos ismerősömnél a kórházban a leleteit illetően, és biztosított róla, hogy nincs akadálya a terápiámnak és, hogy ő is szorgalmazza, hogy mielőbb kezdjük el. Ennek örülök. Annak már kevésbé, hogy gyógyuló félben és még csak az eredményeire sem foghatom, ha rosszul lesz. Se baj, a napokban úgy is meglátogatom a kedves kollégát és elintézem, hogy nézze át azokat az eredményeket újra. Hátha elnézett valamit.
Halk fütyörészéssel pakoltam el a mai betegeim jegyzeteit, és a már nem használt holmikat az íróasztal oldalsó fiókjának felső részébe, majd az idő közben levett könyveket is visszapakoltam az emeleti könyves polcok egyikére, ahol épp a helyük volt. Szerettem az irodám, mert egy percig sem éreztem annak. S azt gondolom betegeim se, kikkel a mai napra végeztem. Korán, de még egy magam fajta doktornak is vannak rövidebb napjai. Bár azt sem pihenéssel töltöm általában, ha csak a háztartásbeli intézni valók nem annak számítanak. Gondoltam kicsit rákészülök majd arra a különleges vacsorára, amit megígértem különleges üzlettársamnak, illetve arról sem szabad elfeledkeznem, hogy a karácsonyi dekorációval még korán sincs vége a meglepetéseknek, s szeretném, ha ezt Horatio is tudná. Kabátot nem hoztam magammal. Míg a hó nem szakad, azt a néhány métert - sokszor pusztán pár lépésnyit - gond nélkül megtudom tenni, így gondosan bezárva az irodám ajtaját elindulok a rövidke folyosón, ami egyben a váróterem is, bár érthető módon se recepció, se ülő helyek tömkelege. Kevés betegem van, de rájuk nagyon odafigyelek, így sosincs tolongás, bőven elég egy több személyes kanapé. Még félúton sem lehetek, mikor a kopogást hallva megtorpanok. A betegeim ma rendjén itt voltak, a postás sem mostanság jön, és ide amúgy is ritkán hoznak levelet. Ismerős itt sose látogat, ráadásul senki nem tudja mikor és hogyan végzem. Nem indulok el azonnal, mert át kell látnom lehetőségeim. Horatio ugyan nem sokat járt még itt, de azt gondolom, van olyan érzékeny, már csak a pánikrohamai miatt is, hogy csak úgy rám rontson. Ám a kopogás nem volt se kapkodó, se idegességre utaló. Killian gyanakodhat, de ide szerintem ő se jönne. Terry...? Nos... belőle kinézem, noha külön kértem, hogy értesítsen, pláne, ha itt zavar, mert elég nagy illetlenség. Mindegy, hogy a sarkiboltban eladó vagy FBI-os. Kicsit félrehúzom szám, de hamar rendbe utasítom magam. Mennyivel kellemesebb volna, ha helyette egy korán érkező, téli énekes brigád fogadna. Egyből küldhetném is Horatiohoz őket, haha. Komolyra fordítva a szót végül odamegyek és a kilincset elforgatva kinyitom az ajtót. Röpke pár pillanatra le is fagyok, bár valahol már közben megjelenik arcomon egy nagyon halovány, de örömteli mosoly, éppen csak... meglepett jelenléte. Most sem tűnik kevésbé szétszórtabbnak, de tekintve, hogy a vizsgálatokat sem siette el, gondoltam ki bírja holnapig. Össze is vonom szemöldökeim kissé zavartan.
- Miss Hobbs! Esetleg... történt valami, hogy ennyivel korábban jött? Nem olyan rég néztem az emailjaim, de nem láttam, hogy írt volna, hogy változtatni szeretne a kezdésen. - pláne, mert ez általában nem is úgy működik, hogy a beteg mondja meg mikor jó neki. No, persze, ez esetben tehetünk kivételt... - Holnapra beszéltük meg. - teszem hozzá bizonytalanul, s nem azért, mert ne tudnám percre pontosan mikorra kellett volna érkeznie, hanem, mert kezdtem sejteni, hogy egészen más áll a háttérben. Ki is tárom az ajtót némi fázis késéssel, mégse ácsorogjon kint a hidegben, és ha magától nem jut el odáig, hogy beljebb lépjen, finoman zsebébe lévő alkarjára fogok és óvatosan beterelem. - Jöjjön, mielőtt megfázik. - kérem, hogy ha eljutunk idáig, be is csukom az ajtót, kizárva a hideget, mert, hogy idebent még mindig jó idő van, az irodában pedig még jobb, lévén, hogy nem rég aludt ki a kandalló.

outfit || thx. || ambience

If everything that can happen happens, then you can never really do the wrong thing. You’re just doing what you’re supposed to.

Figyelmetlenség a részemről, hogy bár sok mindenkire nem számítottam, rá végképp. Ha nem ismerném már, ha nem tudnám milyen problémákkal küzd, azt hinném, hogy gyanakszik és próbára tesz. De ilyesmire csak az FBI-nál bohóckodó Terry volna képes, s még ő is elbukott. S bár eleinte szóhoz sem jutok igazán, nem vallanám kellemetlen meglepetésnek jelenlétét, inkább csak tényleg váratlanul ért. Igyekszem ezt éreztetni is vele. Alsó ajkam beharapva, úgy téve, mint aki egy pillanatra elbizonytalanodik az helyes időpontot illetően, kíváncsian, némi gyanakvással hunyorgó tekintettel hallgatom magyarázatát.
- Nem, öt perc valóban nem probléma. Illetve, ha éppen nem is volnék szabad a váróba ilyen szabadon lehet mozogni, várni, deee... az időpont holnapra szól. - és még csak nem is ebben az időben, de nem nehezítem a dolgát, maximum majd annyival, hogy nem közlöm vele, hogy ő még óvva intett is a mai naptól, lévén, hogy van már rá programja. Hupsz, hát ez most így pont törlődik a memóriámból.
- Igeen, de ma hétfő van és még csak 11 óra. - felelem, és ebben teljesen biztos is vagyok. Ahogy abban is, hogy az eredményeinek babrálása nagyon is jó ötlet volt. Noha a smink valóban jó ötlet volt, és gyanítom ma már minimum egy pohár kávét is maga mögött tudhat, ha csak nem az van a kezében, az extra fáradság jeleit nem lehet csak úgy hip-hop eltüntetni. Meg vannak az arra utaló jelek. De nem is hoznám ezzel zavarba, elég, ha én tudom, és ő azt, hogy terve sikeresen bevált.
- Ó, köszönöm, igazán nem kellett volna. - mosolygom, mert ezzel szint úgy meglep, mint váratlan megjelenésével. Át is veszem közben, miközben vicces megjegyzése nyomán szélesedik mosolyom. - Látom még mindig emészti a dolog, pedig, ez bárkivel előfordul. - forgatom színpadiasan szemeim, éreztetvén, hogy igazán semmiség. A bárkit mondjuk mindenki másra értem, magamra nem. Hibázni a konyhában? Még csak az hiányzik. Olyan baki lenne, mint egy levágott végtagot hagyni a helyszínen. Közben az ajtót is becsukom magunk mögött, míg aztán érdeklődve figyelem, ahogy kínos kotorászásba kezd táskájában. Mondanám, hogy hagyja, most úgy is ráérek, de a jó orvosnak tudnia kell olykor félretolni sajnálatát a beteget illetően, és a tanulás útján, hagyni, hogy mikor csak lehetőség van rá, önmaga szembesüljön az elkövetett hibáival. Mint, amikor ráébred a beteg a finom utalásokkal tőlem, hogy talán azért haragszik a felesége, mert a vele töltött percekben is állandóan a telefonját bújja. Türelmesen figyelem és várok, egyedül a habfürdő kiejtése nyomán pillantok egy másodpercre felé. Vajon be villan neki, hogy, ma más programja van? Úgy tűnik nem. Annak ellenére, hogy még vissza is pakolja, nem idézi meg benne eme fontos pillanatot, amit a lányával kellene töltenie. Az önmaga igazolása most sokkal fontosabb. Tipikus kos.
Az viszont már kevésbé mulattató, mikor önmaga közli, hogy zavarodottsága újabb szintet lépett. Nos igen, a kimaradt percek, órák már bőven adnak okot az aggodalomra. Már csak abból kifolyólag is, hogy nem lehetek minden percben mellette és mi lesz, ha egyszer világgá megy...? Vagy le egy hídról, tetőről? Miután pedig Autumn is láthatja, hogy nem csalás, nem ámítás, bizony-bizony még mindig hétfő van, megértően pillantok rá. A kosok ajkait, amúgy is ritkán hagyja el bocsánatkérés, emiatt pedig úgy érzem, már is jó irányba haladunk.
- Miss Hobbs... - pillantok melegen szemeibe, ha ő is felemeli rám tekintetét a kijelzőről. - Örülök, hogy itt van. - mosolygom őszintén, hiszen az ő esetében maximum akkor okozhat gondot, ha épp a rendelőmben csomagolom az áldozatot.
- Jöjjön... - biccentek az iroda irányába, és előre megyek, bár azt gondolom nem kell vezetni, hisz csupán egy ajtó van arra felé. Ha követ, úgy ismételten kinyitom az ajtót és előre engedem, majd utána lépve becsukom az ajtót, és közben bele kortyolok a még mindig kellemesen meleg teába. Meg is torpanok egy pillanatra az első korty után, és összevont szemöldökkel fürkészve pillantok le előbb a meleg italra, majd fel rá. Egy dolog, hogy a hely, ahol ez a fajta tea kapható, itt van közel, s jó magam is bejárok, ha épp különleges keverékre vágyom, de nem szokásom elárulni ízlésem - azt gondolom ez érthető -, így a pontosan eltalált bodza és ribizli savanykás és édeskés íz kombinációja végett, fel merül bennem a gyanú. Ez most utalás rá, hogy még is csak sejt valamit? Nem egy megszokott tea fajta, én viszont cukor és más ízesítők nélkül is szeretem, hiszen remekül passzol egymáshoz a két íz.
- A tea. - bökök rá még mindig értetlenkedően, de megadom annak lehetőségét, hogy őszinte legyen velem. - Talán... említette a kávézóban, hogy nekem szánja? - kérdem kíváncsian, mert az már inkább elképzelhető, hogy elmesélte a kínos estét, és az ottaniak már emlékezhetnek rám, lévén, hogy mióta itt dolgozom, odajárok be. Egy újabb korty, ezúttal nagyobb, mert már most vágyják az intenzitását ízlelőbimbóim. Még egyszer megköszönöm, és ha még témánál vagyunk, meg is jegyzem, hogy a kedvencem. Nem az egyik, hanem A kedvencem. Aztán leteszem az íróasztalomra, közben elővéve a noteszem, amire majd még szükségem lesz a beszélgetés alatt, és felpillantok rá.
- Vegye le nyugodtan a kabátot, az ajtónál feltudja akasztani, de a szék támlára is nyugodtan, vagy dobja csak le a kanapéra. - mutogatok ezzel kellően feltárva, mennyiféle ülőalkalmatosság közül választhat.
- Amíg helyet foglal hozhatok valami italt? Teát, gyümölcs levet, kávét, esetleg vizet? - kérdem, mielőtt én is leülnék, lehetőleg a közelébe vagy vele szembe. A legtöbb betegemmel kicsit elszokott húzódni a beszélgetés, és olykor épp olyan intenzív az egész, hogy jó, ha van egy kis ivási lehetőség. Zsebkendős doboz is éppen ezért van az egyik kis asztalon. Akkor tudunk igazán megnyílni, ha kellően biztonságban érezzük magunk, s ez mindenkinél más.

outfit || thx. || ambience || place

If everything that can happen happens, then you can never really do the wrong thing. You’re just doing what you’re supposed to.

Autumn jelenléte, bár váratlan fordulat volt a számomra - ami kissé kizökkentett a napi teendőimből - ugyanakkor igyekeztem meglátni benne a lehetőségeket. Horatio várhat. Amúgy is Autumn a történetünk főszereplője. A beigazolódott tévedést követően sincs szívem elküldeni, épp ezért is terelem tovább az iroda felé. Ráadásul még a teával is sikerül meglepnie, amivel eltalálja az ízlésem. Pontosabban megosztja velem, hogy ő is kedveli ezt a fajta ízkombinációt. Meglep, hogy bár az időponttal bakizott - nem is kicsit - a tea és annak kiválasztása jobban megmaradt benne, mint, hogy haza siessen, lehetőleg még a lánya érkezése előtt. Kinti mosolygós reakció meghívásomra, már elárulta, hogy jelenleg tényleg nincs rendben minden odafent. Hogy a probléma nem, hogy a tetőfokára hágott, de már egy ideje rombolja vele a nyomozó egészségét. A berendezést illető megjegyzésére széles mosoly ül arcomra.
- Ó, én csak támpontot adtam elképzeléseimről, de való igaz, hogy a lakberendező kitett önmagáért, mert szerettem volna elérni vele, hogyha valaki ide belép, ne szorongjon a megszokott sémákat látva, ne azt érezze, hogy egy orvosi rendelőben van. Sokat segít az otthonosság nyújtása. Bár való igaz, itt most se gyilkossági fotók, se gyanúsítottakról készült jegyzetek, de azért remélem, így sem fogná menekülőre... - mosolygom, mialatt a teát is leteszem. Nem kapkodunk, ráérünk. Bár biztos vagyok benne, hogy a hosszas késés végett keresni fogják odahaza, de bízom benne, hogy még kihúzzuk egy kis ideig. Ha már a programjaim változtak, legalább a mostaniból had húzzak minél több hasznot.
Mosolyogva bajszom alatt figyelem csendesen, ahogy percekig keresgéli helyét, bizonytalanul szemléli, hol volna a legjobb. Ez a kis apróság is sokat elárul a személyről, akár jelenlegi állapotáról, bár Autumn már odakint az ajtó előtt elárulta. Horatio is sokat nézelődött, de kevésbé tűnt idegesnek, és a legkevésbé sem zavarodottnak, mikor úgy döntött megtalálta a maga helyét. Még igazított is rajta. Akár egy luxus körülmények közt tartott macska, aki akárhová nem teszi le hátsóját. Ellenben Autumnon sokkalta inkább a kuszaság látszott, mint egy munkából korábban elkéreckedő anyuka, aki még így is késett a kislánya előadásáról, és mivel, hogy már mindenki a helyén, alig-alig akad üres, az sem épp a széleken, kénytelen újabb kínos perceket átélnie, mire elszánja magát, hogy leülhessen valahová, hogy legalább a darab végét láthassa. Végül ő is a fotel mellett dönt. A folyadékot mondjuk extrán ajánlanám neki, tekintve, hogy nem csak lelkileg van szüksége a támogatásra, de nem erősködöm. Nem baj, ha most még kicsit kusza. Bólintok is rá, majd vele szemben foglalok helyet, miután magamhoz veszem a kis jegyzetfüzetem és a tollam, hogy jegyzetelni tudjak. Ahogy a nyomozók munkája, úgy az enyém is megkívánja, hogy a "helyszínelést" követően, odahaza is gondolkodhassak egy kicsit. A telefon ugyan megzavar minket egy pillanatra, már-már kezdek beletörődni, hogy akkor a mai nap mégsem lesz olyan sikeres, mint, ahogy terveztem, de Autumn még csak rá se néz a kijelzőre. Ez jó. Igaz nem a háza előtt várakozóknak, de nekem mindenféleképpen. Legyintek rá, hisz nincs semmi baj, majd kíváncsian hallgatom, ami végett aztán el is mosolyodom kijelentésén. Mindenki feszeng még a sokadik alkalomnál is sokszor. S minél közelebb kerülnek magához a beszélgetéshez - ami végett sokan hajlamosak mindenféle őrültségre asszociálni - annál jobban menekülnének a helyzetből. De még egyetlen egy betegem sem dörgölte így orrom alá ijedtében, hogy vágjunk bele, ezen pedig nem tudok nem mosolyogni. Épp csak el nem nevetem magam rajta.
- Ne érezze kötelezőnek ezt az egészet. - tárom szét kicsit karjaim, miközben keresztbe vetem lábaim. - Ön döntött úgy, hogy végül eljön ennyi idő után, és ugyan még húzhatta volna bőven, végül nem csak, hogy időben jött el, de jóval korábban is. Ne legyen ideges, ez... -elgondolkodom mihez tudnám hasonlítani, bár sanszos, hogy a laza felfogásommal ugyanazt fogom elérni, mint legutóbb nála. - ..mintha most ön lenne nálam, és arról beszélgetünk, amiről ön szeretne... amiről csak szeretne... Ha pedig nem szeretne, feldobhatunk egy témát is, akármit, ami által végül úgy is elérünk oda, ahová indultunk. - magyarázom szerte ágazó lehetőségeink, mialatt próbálom kitalálni, mivel kerülhetném még el, hogy eszébe se jusson, hogy a mai nem a kettőnkké volt eredetileg. Szeretnék a kedvében járni, és azt gondolom, az első napunk erre is szánhatom. Onnantól úgy is könnyebb lesz már a bizalmunk építgetni. Egyenlőre maximum csak kényszerből árult el magáról dolgokat, így nem szeretném vele éreztetni, hogy már is bevonnám magam életébe, viszont azt tudom, hogy a munkája fontos neki. Fontos neki, annyira, hogy még a család helyett is azt választotta. Gondoltam teszek egy próbát, és megpróbálom bevonni az én életem egy kis részletébe, ha csak közben fel nem dobott egy témát.
- Képzelje, miközben felírtam a naptáramba, beugrott, hogy néhány hónappal ezelőtt, én is részt vetem  egy nyomozásban. - meséltem el neki azt az egyszeri alkalmat. - Oké, talán túlzs, hogy olyan nagy szerepem lett volna benne. Csupán néhány mondat erejéig voltam részese, és azt is, úgy, hogy felkeresett tanácsért egy kollégám, de igent mondtam rá, mert azt gondoltam, hű, lehetőség, hogy másképp is segíthessek az embereken. Mondom, naná! - avatom be, kicsivel több átéléssel a történteket előadva. - De hiba volt. - kezdem el csóválni fejem immáron nem csupán megkomolyodva, de mint, akit tényleg olyan rosszul érintettek volna a helyszín fotók és a hallottak. - Amikor orvosi ügyekben kérték ki véleményem, igazán bele sem gondoltam, hogy mire mondtam igent. De már túl késő volt, hogy visszakozzak. - emelem fel megadóan karjaim, ujjaim közt a tollal. - Elém tettek egy csomó fiatal lányról készült képet, akiket valami szörnyeteg kínzott és ölt meg rettenetes módon, azt mondtam, jézusom, még is mit vállaltam el? Persze, a rendelőben akadhatnak kirívó esetek, de egy gyilkost tanulmányozni? Edzett vagyok, de az a röpke pár óra még engem is megizzasztott. Utána meg persze kértem, hogyha lehet, legközelebb inkább mást keressenek fel, mert én erre még nem állok készen.
Borzalmas érzés volt nézni a képeket és még tisztán gondolkodni is mellettük, vagy a megbeszélések alatt a gyilkos fejével gondolkodni. Olyan érzés volt, mintha démonok jártak volna táncot a szívem körül, miközben a vasvillájukkal bökdösték volna, hogy mielőbb megtörjek. Rettenetes volt... szóval... minden tiszteletem az önöké, Miss Hobbs, de tényleg. Elismerésem, hogy önök képesek szembe szállni a gonosszal. - dőlök végül hátra nagyot szusszanva.
- Mondja... maga mindig ezt szerette volna csinálni? - kérdek vissza egy kis hatás szünetet követően.

outfit || thx. || ambience || place

If everything that can happen happens, then you can never really do the wrong thing. You’re just doing what you’re supposed to.

Egyszerű kérésem, csupán szavanként könnyű, utólag én is belátom. De bízom benne, hogy idővel képe lesz felengedni a mostani kényelmetlenségből, még ha azt sikerült is megkoronáznunk a mai hibákkal. Vallomása viszont önmagáról már sokkalta őszintébb, mint sem tartózkodó vagy óvatos. Nincs is igazán mit takargatnia, hiszen pár nappal ezelőtt oly betekintést nyerhettem életébe, melybe minden bizonnyal senkit sem vont volna be. Ennyire közelről biztosan nem. Mindenesetre elismerésre méltó, hogy végül még is elszánta magát. Örülök, de tényleg. Más különben nagy bajban lettem volna. Épp elég rossz hírrel szolgált nekem a felügyelő arról, hogy végül társa - ki szeretne megválni tőle - úgy döntött ideiglenesen magához költözteti. Ha nem Killian volna az, ha nem ismerném, teljes mértékben őrültnek tartanám az illetőt. Róla viszont meggyőződésem, hogy érzelmei olykor túl hajszolják agyát és emiatt hoz légből kapott ötleteket.
- Aggasztani éppen aggaszt, bár bosszankodni valóban felesleges volna. Mindazon által azt gondolom mielőbb a végére kell járnunk, mert úgy vélem, ha az orvosi papírjai nem szolgáltak válasszal, akkor majd a beszélgetéseink alatt kell, hogy kiderüljön, hol engedhette el ténylegesen a gyeplőt. - vázolom fel finoman a hosszútávú együttműködésünket, s azt, hogy én magam sem hiszem, hogy az esti séta volt az első ilyen rémisztő bakija. Útban az irodám felé, még hátra pillantok rá kérdése nyomán és megrázom fejem.
- Tulajdonképpen haza indultam. De egy kis beszélgetés még bőven belefér. - felelem őszintén egy percig sem éreztetve, hogy útban lenne. Hiszen nincs. Hiszen minden, amit az intézkedéseim alatt tennék, csak is érte vannak. Miatta. Az iroda megadja az első löketet, a tea ízének eltalálása a másodikat, én pedig kapok az alkalmon, hogy megragadjam figyelmét azzal, ami a leginkább foglalkoztatja őt egy ideje. A munkájával. Megosztok egy apró kis részletet életemből, mely közös az ő munkájával, s mely egyfajta kapcsolatot hozhat létre köztünk. Én együttérzek, ő pedig pontosan tudja miről beszélek. A halovány, érdeklődő mosolyából - mely eddig sehol sem volt - és a csillogó szemeiből tudom, hogy teli találat volt a próbálkozásom. Elmélyülten hallgatom, olykor még biccentek is hozzá, miközben szemöldökeim összevonva próbálom megérteni, ő miképp képes feldolgozni. Noha, pontosan tudom valójában. És ehhez orvosnak sem kell lenni, hisz éppen az imént bizonyította be, hogy nem képes rá. Azt gondolom nincs ebben szégyellni való, hiszen, nem sokan képesek úgy tekinteni a halálra, mint semmiségre. Én magam művészi lehetőségeket látok benne - az fogyaszthatóságon túl -, de azt sem nevezném semmiségnek.
- Már pusztán a halál gondolatához is képtelenség hozzászokni, kivéve annak, ki nem érti vagy érzi át teljes valóját. Mert vannak, akik nem értik meg úgy, mint mondjuk mi. A fontosságát, az elfogadását, a velejáró fájdalmakat. A sok vegyes érzést, amit egyszerre kelthet bennünk. Nem kell hozzá pszichopatának lenni, hogy érzéketlenné váljunk az halál témájában. Néha könnyebb bele sem gondolni, fejtegetni a miérteket egy-egy dolognál. - értek itt ez alatt akár egy finom ebédet, amit legtöbben csak hamar letudunk, bele sem gondolva, hogy mindaz, ami előttünk van, valakinek idő, pénz és energiájába került. Áldozatot hozott, ahogy az is, aki előteremtette az alapanyagokat. Nem becsülik meg. Elvész az érték, s ugyanígy van ez a halállal is.
Bólogatok, s egy félszeg mosollyal nyugtázom a pozitív emlékek felidézését, míg nem éles véget nem ér, s kanyarodunk el egyből a jelenre. Ez fontos, jelentőséggel bíró szünet volt, melyet nem hagyok figyelmen kívül, pusztán nem teszem szóvá, nem kérdezősködöm. Még nem. Az én szememben ő még egy riadt kislány, a múltja pedig az egyetlen macija, amit, ha erőszakkal próbálnék meg elvenni, mindent elrontana. Így nem teszem. Megvárom, míg ő maga nyújtja át bizalma jeléül. Érdeklődve hallgatom, noha legbelül kissé szíven üt, mikor veszélyesnek és kegyetlennek bélyegez. Meg lehet, a túloldalról valóban ilyennek tűnök. De bízom benne, hogy idővel ugyanazon az ablakon tekintünk majd ki mind a ketten. Ez az én tervem. Érdekes információkkal lát el, különösképp a hallucinációit illetően. Emésztgetem amiket mond, s azt, amiket majd én akarok mondani, de végül így is ő adja a remek táptalajt meglátásaimnak, hisz nincs más dolgom, mint megerősíteni őt. Lefirkantok pár mondatot, miközben hallgatom, s mielőtt válaszolnék, sőt válaszom előtt pár röpke pillanatig csupán mérlegelően szavaim nézek szemeibe, szinte már jelezvén, hogy a válaszom valószínűleg nem fog tetszeni a számára.
- A testünk és az elménk gyakran nincs teljes összhangban, és a távolság növelése gyakorta növeli a problémáinkat. Betegségekhez és lelkiproblémákhoz vezethetnek. Ha az elménk csak úgy képes kitisztulni, ha futunk, elmegyünk futni, de a testünk nem tart ki örökké, hiába erőlteti elménk. A testünk ösztönösen reagál, és jelez már egészen korán, hogy fárad, pihennie kell, meg kell állni. És akkor, figyelnünk kell ezekre a jelekre, mert ha nem tesszük, akkor izmaink, izületeink és néha még a csontunk is bánthatja. A szerveinkről nem is beszélve. A pulzus megnő a vérnyomással, a légzés szaporább, a szív munkája a triplájára emelkedik, ami végül eljut az agyig is, hiszen szédülést okozhat. Azt gondolom, az ön esze makacsabb és kitartóbb, mint amennyit a teste elbírt, mely ma már nem is inkább jelez, mint inkább... kezdi feladni. - csúnyán fogalmazva, de lássuk be, nem sokan jutnak el ilyen súlyos betegségek súlyosabb fokáig. - A tempó, amit az esze diktál, már nem csupán meghaladja a teste képességeit, de jelenleg nem képes még rangba sem szállni vele. A hallucinációk jelentik, hogy ezen sürgősen változtatnia kell. - felelem kissé bővebben, majd újabb pár pillanatnyi csend áll be köztünk, míg gondolkodom a továbbiakon, ha csak ő nem reagál rá valamit.
- Így kissé elhamarkodottan azt gondolom, közre játszik a bűntudata, amiért kollégája eltűnt. De miért gondolja, hogy az ön hibája? Esetleg van valami köze ahhoz a személyhez, akit kerestek? - kíváncsiskodom, bár a választ tudom, ellenben azt nem, hogy ő miként érez, gondol erre a dologra. A bűntudat remek játékszer, jó alapanyag, ha manipulálni akarunk valakit. Ám, ahhoz, hogy hasznossá váljon, alaposan tudnunk kell róla mindent.

outfit || thx. || ambience || place

If everything that can happen happens, then you can never really do the wrong thing. You’re just doing what you’re supposed to.

Szavaiból dől a makacsság, még a segélykérései is elutasítóbbak. Hiába nyújtanám folyton a kezem, hisz minden alkalommal újra és újra lecsapja, miközben a földön fekve segítségért kiált nekem. Mintha más megoldást várna. De csak ennyit nyújthatok. Mindkettőnk érdekében. Előbb vagy utóbb be kell látnia. S remélem, inkább előbb. Nem volna jó tudni, hogy életem főbb munkája semmibe vész, mert nem bír pihenni egy-két hetet. Más esetben, jószívűségből megmondanám neki, hogy nincs semmi baj, amíg pihen, én sem fogok több embert keresztre feszíteni. Ám ez nem így működik. Várhatok én, de ennek közlése... nos teljesen abszurd. Más megoldás kell. Egy igazán elrettentő példa.
- Nem akarok érzéketlen lenni, de amit tesz az nem kis felelőtlenség. Nem csak a maga testi épsége van veszélyben, de... - elakad szavam, ahogy egyre hevesebbé válnak a szavak hangsúlya, s merülnék el újra felidézve a múltkori esetet. Nem a haragot akarom szítani magam ellen, csupán rá ébreszteni, hogy bár a tisztán látás éppenséggel most nem erőssége, kellene, hogy valami a talajon tartsa még a legkegyetlenebb időkben is. Vagy valaki... Ne személyeskedjünk, de adjuk tudtára, hogy még a mai nap visszavonulót kell fújnia.
- Néhány éve az egyik kollégám egy tragikus esetről számolt be az egyik előadása alatt, ahol a a lelki és fizikai erő párhuzamáról beszéltünk. A fáradság volt a témája, melyet a képleteken túl egy általa megélt történettel egészített ki, főleg azon kollégák számára, akik kevésbé voltak fogékonyak a tudományos részletekre. - kezdtem bele, majd egy gyors torok köszörülés után folytattam. - A betege egy középkorú, egyedülálló anya volt, akit a férje elhagyott. A nő azért kezdett el járni hozzá, mert a gyerektartás miatt állandóan attól félt, hogy a férje bosszút áll, noha erre a későbbiekben semmi bizonyítékot nem találtunk. Rémálmai voltak, így egy idő után az alvással is felhagyott. Élénkítő gyógyszereket és italokat fogyasztott, noha a sürgős pihenés megállapítására, amire a kolléga kérte, még altatót is kapott, míg a rém képeket igyekezték megszüntetni azoknak átbeszélésével. A hölgy ígérete ellenére nem változtatott az életmódján, az agya pedig idővel nem tudta már meg különböztetni az álmokat a valóságtól. Alvajáró lett, és végül felhagyott a terápiával is. Azt gondolom elméje azzal mérgezte magát, hogy az orvos is rosszat akar neki. A kolléga a sokadik alkalom után elindított egy orvosilag alátámasztott eljárást, hogy a betegét mielőbb kórházi körülmények közt kezelhessék. Persze az ilyen eljárások, ahogy a többi, lassan haladt. Ellenben a nő leépülésével. Azt hiszem, a volt férjének képzelhette magát, mikor éppen a démonaival próbált egy maga megküzdeni és magukra gyújtotta a házát. Mindkét gyereke meghalt, ő pedig úton a kórház felé halt bele a sérüléseibe. Nem indult eljárás a volt férje ellen, ugyanis a gyerekszobában volt kamera. Többek között ott is. Aminek felvételeit számítógép rögzítette, és amit a mai napig meg lehet nézni. A nő saját lábán sétált be a gyerekekhez, öntötte le az alvó 3 és 5 éves gyermekét festék hígítóval, illetve magát is, és gyújtotta fel magukat. Ugye érti a problémát? - vonom össze szemöldökeim rávezetve, hogy ez a történet akár egy jövőbeli tragédiát is jelképezhet az ő esetében. Itt az sem mentség, hogy a kislánya nincs mindig ott vele, mert elég egy nap is, mint kiderült, hogy az egész tragédiába torkolljon.
- Ne kockáztasson, Autumn, kérem. Segíteni szeretnék, de nem akarom magunkkal is megismételni azt, ami velük történt. - és nem is tenném. Nem csak, mert az a szakmája végét jelentené, de miért is állítanám meg akkor már a saját ámokfutásában. Ez volna a büntetése, ha nem fogad szót.
Figyelmesen hallgatom, ahogy a tragédiák sorra veszik egymást, noha most éppenséggel állapotának okát fejtegetjük. Még hogy életben? Naiv kislány... Ennyi ideig disznót sem hizlalunk.
- Miért nem tette? - érdeklődöm, hiszen mindennek oka van. - Neheztelt rá, hogy többet tudhatott önnél? Talán versenynek ítélték meg egy gyilkos elkapását? - ami rendkívül gyermeteg, még ha sokszor előnyös is. De nem ebben az esetben. Nem jutunk el a válaszig, mert valaki nagyon keresi. Némi féltékenységet érzek azon valaki irányába, de megértem. Ki ne akarná egy ilyen nő figyelmének minden apró pillanatát? És már meg is válaszolom kérdésem. Türelmesen várok, de még csak nem is kell túl sokat. Felvont szemöldökkel pillantok a telefonról, fel rá. Nem várom el, hogy maradjon, mikor a kislánya vár rá. De erről persze én mit sem tudok, így továbbra is érdeklődön, és kisebb kirohanásán kissé meglepődve pillogok rá. Zavartan hallgatom, és bár próbálom követni, és valamiképpen megjegyezni neki, hogy nem tartom jó ötletnek, hogy ilyen állapotban kettesben legyen a lányával, nem teszem. Hogy is nézne ki... De azért bízom benne, hogy a történet alaposan elméjébe vésődött s hogy a következő alkalommal, mikor elszánja magát az alvásra, magáévá teszi a tragédiát, hogy végül felkelve belássa, igazam volt, és engednie kell nekem. De csak is nekem.
- Semmi... baj... - motyogom halkan, ahogy még kissé zavartan, összevont szemöldökkel az értetlenkedéstől figyelem, ahogy kapkodva próbál útnak indulni. Mintha csak a sors is azt suttogná: Nem mész te sehová. Egy ideig figyelem, ahogy bizonytalanul próbál menekülni, majd túltéve magam szórakoztatásán, már én is talpon, oda lépek az akasztóhoz és leveszem onnan kabátját, amit, ha már nálam van, segítek rá feladni egy halovány mosoly kíséretében, mint egy újfent intve erre a kis... semmiségre.
- Természetesen megoldható, de... biztos útnak akar indulni? - kérdem kissé aggodalmasan, semmint éreztetve vele, mekkora őrültséget csinál. Noha ez még belefér. Számomra. Csak halálos baleset ne érje, de épp itt az ideje, hogy valami megint kigáncsolja. Főleg, mert most már én is lassan részese leszek életének. Közvetlenül is. Szóval köszi sors, de innen átveszem, ha nem gond. Még ki is kísérem az ajtóig, s a kapkodós elköszönést követően, még ott állok az ajtóban, mint egy figyelve, hogy legalább a parkolóból ki tud e tolatni anélkül, hogy mondjuk bele nem hajt a rendelő falába. De odáig el sem jut "szegény", mivel a kocsija úgy döntött, ma innen nem mozdul sehová. Hm, akkor hozzam én is a kabátom?

outfit || thx. || ambience || place

If everything that can happen happens, then you can never really do the wrong thing. You’re just doing what you’re supposed to.

Továbbra is próbálok óvatos maradni és tartani egy bizonyos határt, de Autumn esetében ezeket a határokat kénytelen vagyok kijjebb tolni és az óvatosnál kicsit keményebben bánni vele. Még ki kell puhatolnom, mi a számára legmegfelelőbb, hogy hathassak rá, de mindenkin lehet kellő fogást találni, ha tudjuk hogy kell. Az ő esetében pedig nem a maga egészsége, hanem a kislánya biztonsága volt az egyik ilyen. Noha meg kellett toldanom egy hathatós példával, és ezzel némileg nyomást gyakorolni rá, mert úgy érzem, nagyon nincs két lábbal a talajon, hogy a kevésbé szúró tényezők elérjenek láztól vak tudatáig. Megjegyzése nyomán se szégyellem el magam, de azért nem is leszek modortalan.
- Sajnálom. - mert sajnálom, ugyanakkor ez az igazság mindkettőre érvényes. Én sem örülök neki, de attól még muszáj. S úgy tűnik ezzel most sikerült célt érnem. Talán. Aprót bólintok.
- Ha elbizonytalanodna és én nem volnék ott, jusson eszébe, hogy tragédiák egy szem pillantás alatt történhetnek. - gondolok itt a mosómedvés ügyre. És ha a kislánya lett volna? Nyomozóként pedig pontosan tudja, hogy ez így van. Hangom nem szigorú, inkább óvva intő, tekintve, hogy tartok attól, most is félvállról veszi az ígéretét. Mondjuk könnyebb préda volna, ha végül gyermeke áldozatául esne neki. Viszont onnantól nem is venném túl nagy hasznát.
Nem kell szavakba öntenie, arcára van írva, hogy most kissé neheztel, de ez is csak azt igazolja, hogy egy lépéssel közelebb kerültem hozzá. Ha pedig sikerélménye lesz általam, még legalább két lépéssel. De a beszélgetés itt ma úgy tűnik véget ér, ugyanis telefonos zaklatója csak nem hagy fel próbálkozásaival, s ezek végül célt is érnek. Mint kiderül az exe az, és a kislánya. Sejtettem, lévén, hogy vele ellentétben én emlékeztem a megbeszélt időpontra, dehát hogy legyek a bábmestere, ha az őrangyalát játszom? Egyszerre nem megy a kettő. Megértően bólogatok neki, miközben el-el hint egy-két hasznos infó morzsát. Mint mikor a vacsoránál végre elérjük a lényeges beszélgetést a vacsoravendégekkel és kibökik végre, amiért meghívtam őket. Felsegítem kabátját, nem lehet ellenére, hisz így is épp elég kapkodva keresi holmijait és igyekszik mielőbb kilépni. Én is így teszek. Odakint szinte el se köszön, csak lohol a kocsihoz. Én is csak egy darabig figyelem, aztán elkezdem bezárni az ajtót. Persze fél füllel most is rajta vagyok, és fel is tűnik, hogy nem hallom kitolatni, se tovább állni. Hm, nem hiszem, hogy meggondolta magát, se azt, hogy itt hagyott valamit, szóval más oka lesz. Már fordulok meg, hogy odapillantsak, mikor szinte már előttem terem. Meg is lepődöm, és ez úgy őszinte is, mert nem számítottam rá. Kérdőn vonom össze szemöldökeim, de csak míg nem közli, mi a probléma. Akkor fel vonom őket, majd egy halovány, de nem ellene szóló, mint inkább az állandóan felette járó fekete felhőn kezdek mosolyogni. Pech. Neki. Nekem éppenséggel jól jön.
- Nem probléma. - mosolygom barátian. Aztán elindulok mögöttem Autumnmal az én kocsim felé, ahol előbb neki nyitok ajtót, aztán beszállok én is. Bekapcsolom a biztonsági övem, majd ránézek, ha ő esetleg nem tenné meg. Csak azután indítom be a kocsit és tolatok ki a parkolóból, majd indulok.
- Van autószerelő ismerősöm, ha gondolja, felhívhatom, hátha olcsón megnézi az autóját. - ajánlom fel készségesen még pluszba, ha már úgy is együtt kocsikázunk. Nem tudom mennyire van beszédes kedvében, így csak bízom benne, hogy nem lesz túl kínos, míg elérjük úticélünk, ahová, mikor megérkezünk, már kissé morcos ábrázattal várnak... ő rá. A férfi alapból sem szimpatikus, már az sem, hogy egyáltalán köze van Autumnhoz. A kislány viszont éppen jó korban van... A manipuláláshoz. S ha olyan, mint amilyennek tűnik, egy-két csoki, pár jó szó, és egy plüss nyúl s már is a kedvenc ismerőse leszek. Ha pedig a kislány szeret, anya is szeretni fog. Leparkolok a ház előtt, a motort is leállítom. Ó, nem, nem szándékozom csak úgy itt hagyni őket. Élek a lehetőséggel, hogy együtt a család.
- Szívesen bevédem jelenlétemmel, ha ezzel megúszhatja, hogy a volt párja esetleg problémázzon a kislánya előtt. - pillantok rá, igen, nos egy újabb ajánlattal. Vissza utasíthatja, de elnézve a kint rá váró fickót, aki karba tett kézzel vár rá és láthatóan arra is nagyon, hogy megmondhassa a magáét, én biztos belemennék.

outfit || thx. || ambience || place