Sokáig úgy gondoltam, hogy nem rendelkezem saját személyiséggel, hisz mindig olyannak mutattam magam, amilyennek látni akartak. Számtalan városban megfordultam az évek során, mindenhol volt egy ember, egy összeszokott csapat, akikhez én magam is odacsapódtam és mindig az ő elveiket vallottam magaménak. Voltam szende kislány, őrült, kezelhetetlen tinédzser, bolti szarka, drogelosztó... ezek pedig egytől-egyig másfajta személyiséget követeltek meg tőlem, ahogy kinézetet is. A szőke loknis kislányból először fekete hajú démonná változtam, aztán vörös ördöggé, végül a lenyugvó időszakomban barnára váltottam.
Egészen addig nem tudtam, milyen ember is vagyok valójában, amíg teherbe nem estem. Attól a perctől kezdve ugyanis minden megváltozott. Nem vágytam már pörgős, veszélyes életre, nem akartam pengeélen táncolni, összezördülni a hatóságokkal, kétes ügyletekbe keveredni. Nyugalmat szerettem volna és biztonságot. Még csak nem is annyira magamnak, sokkal inkább a kislányomnak, hisz se az abortusz, se az örökbeadás nem volt opció nálam. Hailie nem egy féktelen egy éjszakás kaland szüleménye, hanem valódi szerelemgyerek, s talán pont ezen okból kifolyólag ragaszkodtam hozzá annyira már a legelső pillanattól fogva. Hosszú idő után - az apukáját leszámítva - ő volt a legjobb dolog az életemben, aki miatt boldogan hagytam fel a korábbi züllött életemmel és kezdtem egy teljesen újat. Még akkor is, ha az újrakezdésbe voltaképp beleszakadt a szívem.
Régen felelőtlen voltam, sodródtam csak az árral, nem voltak céljaim. Ma már ez teljesen másképp van. Hailie a legfontosabb az életemben s az, hogy számára mindent megadjak, amit nekem annak idején nélkülöznöm kellett. A lehető legjobb életet kívánom biztosítani a számára, még akkor is, ha ehhez éjszakákon át dolgoznom kell. Érte képes vagyok bármekkora áldozatokat hozni, s csak remélem, hogy amiként végignézi majd ezt, abból ő tanulni fog, s amikor felnő, sokkal jobb ember válik majd belőle, mint amilyen belőlem valaha is válhatott volna.

Hallom, ahogy kinyílik az ajtó, de úgy teszek, mint aki még mindig alszik, pedig tulajdonképpen már órák óta ébren vagyok. Talán utoljára öt évvel ezelőtt aludtam reggel kilencig, ma azonban pontos utasítást kaptam arra vonatkozóan, hogy addig ágyban kell maradnom, míg nem ébresztenek. Apró lábak halk kopogása töri meg a csendet - illetve a gondolataimat - és abban a pillanatban egy kis keresztanyai segítséggel már huppan is az ágyra a Picúr.
- Boldog szülinapot! - lágy, tündéri kis hangocskája zene füleimnek, bár itt-ott sikeresen megrúg, ahogy egyre feljebb mászik rajtam, hogy aztán sok-sok puszit nyomhasson az arcomra.
- Köszönöm! - a mosoly automatikusan jelenik meg az arcomon, miközben megölelgetem Hailie-t. Már-már idilli lenne a pillanat, ha nem ugrana az ágyra Emma, a legjobb barátnőm is, hogy aztán ő is kedves köszöntésben részesítsen.
- Boldog születésnapot, csajszi! - kiabálja önfeledten és nevetve, mintha legalább Hailie-vel egyidősek lennénk és épp az óvodástársunk születésnapját ünnepelnénk. De nem zavar a reggeli zsivaj, sőt... ennél jobb napindítást el sem tudnék képzelni. - Tessék, itt az ajándékom, bontsd ki! - Hailie arrébb kúszik picit, de csak annyira, hogy onnan is tökéletesen elérje a hajamat és kedvére csavargathassa a fürtjeimet.
Kinyitom az Emma-tól kapott kis borítékot és találok benne egy apró kártyát, amin a "kimenő estére" felirat szerepel, de nem igazán értem, hova szeretne kilyukadni ezzel.
- Ahj, ne nézz már így! Te meg én ma este kirúgunk a hámból! - szóra nyitnám a számat, hogy ellenkezzek, de abban a pillanatban már égnek emeli az ujjait és azzal csendre int. - Alice barátnőm átjön este és vigyáz addig Hailie-re, úgyhogy miatta nem kell aggódnod. És bele se kezdj a kifogásokba, nagyon is szükséged van erre a szabad estére, szóval nincs apelláta! - közli velem ellenkezést nem tűrő hangon, majd felpattan az ágyról, felemeli Hailie-t és már meg is indul vele együtt a konyha felé. - Gyere Tündérke, csinálunk anyának egy szülinapi reggelit. Anya pedig addig kitalálja, hogy mit vesz fel az esti buliba! - az utolsó mondatot már nekem kiabálja vissza az ajtóból. Igen is, asszonyom, értettem a parancsot! Csak kár, hogy évek óta nem hordtam olyan ruhát, ami megfelelő lenne egy ilyen kiruccanáshoz.


- Csak kirittyentetted magad! - most miért csodálkozik? Ő mondta, hogy abban a fekete koktélruhámban nem jöhetek, aminek nincs dekoltázsa. Most meg az a baj, hogy felvettem az egyetlen jobban kinéző ruhámat? Rajta se lehet kiigazodni. - Alig várom, hogy ma este újra láthassam akcióban a régi Mary-t! - benyomja a lift megfelelő gombját, majd az ajtók összecsukódnak előttünk.
- A régi Mary-t? - kérdőn pillantok rá, értetlenkedve és csak remélni merem, hogy nem arra a bizonyos régi Mary-re gondol, akire most én is.
- Igen, babám! Hiányzik már az a Mary, akit Washington-ban ismertem meg! Az anyaság olyan puhánnyá tett téged... Bezzeg régen! Féktelenül buliztál, helyes srácokkal kavartál, egy csettintés alatt feldobtad a partit valaki kis bogyóval... - csendre intem, mielőtt tovább folytatná, illetve derűs ábrándokba ringatná magát.
- Oké, Emma, állj le! Nem lesz itt semmilyen züllés. Főleg nem Washington-féle! - próbálok határozott lenni, hogy még véletlenül se lásson egy apró esélyt se arra, hogy ez az este igazi ereszd el a hajam buliba torkollik majd. Pár koktél belefér még, de lerészegedésről szó sem lehet. Drogokról meg pláne, ahogy pasikról sem. Nekem mindebből nagyon is elegem van, így nem pont a születésnapomon akarok repetázni a régmúltból.
- Aha, persze, nem lesz semmi... - nevetgél, mintha nem venné komolyan, amit az előbb mondtam. Mérgemben rácsapok a stop gombra, hogy megálljon velünk a lift és dühösen fújtatva Emma felé fordulok.
- Emma! Komolyan beszélek! Nincs züllés! Nincs többé Washington Mary! - megvárom míg bólint, ezzel tudomásul véve, amit mondtam és reménykedem abban, hogy ezzel elsimítottam mindent. Tényleg nem vágyom másra, csak egy nyugodt, csajos estére. A régi énem pedig maradjon csak ott, ahová annak idején jó mélyen eltemettem, mert a mostani életemben már sehol sincs helye. Most Hailie a fontos és senki más.