Eddig rendszerint azért panaszkodtam, hogy alig van időm otthon ülni a seggemen és lustálkodni, de ezeken a megjegyzéseimen jókat mosolyogtak szüleim, míg széttárt karokkal közölték vele, hogy hát egyik programomat sem nekik köszönhetem, én tábláztam tele a mindennapjaimat. És ezt imádtam. Kisfiúként elég mitugrász voltam, aztán ahogy felnőttem ez lehetséges, hogy megszűnt volna, ha nem történik meg nővéremmel az a tragikus eset. Utóbbi években, a pályaválasztás előtt gondolkodtam sokat azon, hogy vajon miért nem tudok végre kevésbé sürgő-forgó életvitelt kialakítani magamnak, miért kell nekem igent mondanom a barátoknak, ha meghívnak az egyetemi kosármeccsekre, miért vagyok ott a legtöbb buliban és miért küzdök veszetten a sportsikereimért triatlonban. A választ speciel nem tudom továbbra sem, de egyelőre elfogadtam azt a verziót, hogy szimplán csak még mindig menekülök. Hogy mitől azt nem, tudom, mert ennyi év után már nem érződik ki a családban a nővérem eltűnése, én mégis igyekszem itthon egyedül minél kevesebb időt tölteni. Minél kevesebbet együtt lenni a saját elmémmel. Ezt persze sosem vallottam be senkinek, meglehet, nem is nagyon akartam mentális problémának kikiáltani, mert a pszichológus gondolatától első próbálkozásra is megnyerném a falmászók világbajnokságát. Épp elég volt nekem belőlük gyerekként, azt is anya erőltetésére.
Hangosan koppan a mennyezetem az ökölméretű gumi kosárlabda, ami már sokadszorra hull vissza a kezembe. Kétségtelenül bajom van, hogy nem tudom magam lefoglalni rendesen, ennyi idő után pedig az internet cikkei is unalmassá válnak, mert a fele vagy hülyeség, vagy már hallottam a hírről, vagy szimplán nem érdekel. Jelenleg azt próbálom, hogy mekkora erővel kell feldobnom a labdát, hogy a mennyezet előtt egy centire álljon meg. De ez még nem segít. Emellett én még túl sokat gondolkodom. Mondjuk tanulhatnék is. Tanulok, az utóbbi vizsgáim, amit meg tudtam írni mind jól sikerültek, az a helyzet, hogy nem érzem úgy, hogy ne lennék felkészülve a félévzárásra már most. Vagy kevés a követelmény, vagy irtó módon elbízom magam, utóbbi sem kizárt, de… mint mondtam, túlgondolom már a dolgokat. Soraról nem is beszélve.
Ezúttal hangosabban koppan a labda, fel vagyok készülve rá, hogy anyám megint felkiállt, hogy ne focizzak a szobámban. Ő a focizás szót használja általában minden labdasportra, amolyan gúnyként, mert gyerekként még Marseilleben megrepesztettem egy ablakot a rúgásommal és ez anno az ő lelki világában akkora sokkot keltett, hogy az európai foci azóta is negatív tevékenységnek számít, ha nem focipályán játszunk. Nem mintha törött lábbal… szóval mindegy is. A léptei hangjára meg is állok a dobálással és ledobom az ágy mellé. Még pattog, mikor nyílik az ajtó, azonban nem anyám jön be, hanem Sora. Egyszerre lepődök meg és nyugodok meg, a kettő együtt igazán különös érzés.
- Nahát, szia! Megleptél, de annál is inkább örülök neked. - Feljebb húzom magam az ágyban ülő pozícióba, hogy megcsókoljam és magamhoz öleljem, amennyire ez lehet. Amennyire furcsán viselkedett – szerintem – az elmúlt héten, annyira jó érzés, hogy átjött. Így törött lábbal még kevesebb időt tudunk együtt tölteni, bár bosszankodtam azért az elmúlt napokban, mert szerintem, ha nagyon akarna, Sora is át tudna jönni hozzá többször. De nyilván nem fogom ezt a képébe mondani ebben a minutumban, mert az, hogy most itt van egy kicsit kisepri az aggodalmaskodó gondolataimat. Válaszként arra, hogy hogy vagyok, elengedem az ölelést és megpaskolom a gipszelt lábam.
- Amíg ez rajtam van, addig a válaszom mindig valami olyasmi lesz, hogy „kegyetlenül szarul”, vagy „megkínzottan”. - Ennek ellenére is elnevetem magam, mert őszintén, én már csak nevetni tudok ezen a szerencsétlenségen, már amikor éppen nem üvölteni szeretnék. Elkezdek nyújtózkodni a padló felé, hogy megtaláljam a labdámat, de csak még jobban begurítom az ágy alá, úgyhogy inkább hagyom a francba és nézem, hogy Sora rendet tesz. Hát most van mit pakolászni, úszik a szobám amiért mindent csak leteszek valahová.
- Veled mi a helyzet? Bementél végül arra a bicskanyitogató órádra? - Legutóbb a föld alá szidta nekem a tanárt és megfogadta, hogy soha nem megy be többet. Na már most ismerve Sorat…
Igen, el kellene hinnem, hogy én tényleg jól ismerem őt, mégis most is, ahogy ránézek, végig nézek rajta míg ő tartja tőlem a távolságot az egészen furcsa. Próbálom elhitetni, hogy ezt is csak bemesélem magamnak, de ezt már túl sokszor mondogattam.
- Minden rendben? - Avagy… miért van köztünk több mint két centi távolság? Leteszem ép lábaman a padlóra, egy kissé hezitálok, hogy felkeljek-e vagy maradjak, de addig eljutok, hogy a gipszelt lábamat is függőlegesbe hozom, így lényegében az ágy széléről figyelem Sora lapockáinak rajzolatát. - Valami fura… - mondom továbbra is őt nézve már halkabban, de attól még nagyon is határozottan. Ezt érzem. Csak nem tudom, hogy mi nem oké: ő, vagy csak ilyen időszak van, sokat esik az eső, vagy velem van a baj, ami persze valós, velem aztán tényleg baj van most ezt nem tagadom. Nem akarom falra festeni az ördögöt, de tudni akarom, hogy miért görcsölöm a gyomrom az elmúlt napokban mindig mikor Sorara gondolok és jobb lenne, ha ezt megbeszélnénk, pont mint ahogy bármelyik összeveszésünk után így tettünk.  

“The loss of young first love is so painful that it borders on the ludicrous.”

ombres du passé

Képes vagyok nagyon borúlátó lenni, ha egyszerre sok rossz dolog történik velem. Már egy ideje azon gondolkozok, hogy Sora reakcióit hova kellene tennem. A viselkedése aggaszt, érzem, hogy van valami gond, de még hitegetem magam, hogy biztosan beképzelem és túlgondolom a reakcióit. Mivel egyedül vagyok törött lábbal, kevés inger ér, több figyelemért üvöltök, úgyhogy nem tudom, hogy Sora elzárkózása valós-e. Viszont azzal, hogy itt van, eljött, nagyon feldobta a napomat. Az ölelést sokáig nem akarom megszakítani, jólesően bizsergeti testemet és lelkemet, hogy kezemmel végig simíthatok felsőtestének vonalán. Imádom az illatát.
- Fárasztóbb féllábon bicegni és nyugton maradni, mint nap mint nap triatlonversenyre készülni - kacagok fel az ironikus helyzeten, mert ez így van. Lelkileg kimerítőbb, arról nem is beszélve, hogy a szervezetem teljesen összezavarodott azzal, hogy hirtelen más életmódot folytatok, még ha ez az időszak nem fog sokáig is tartani. Viszont nem panaszkodásból mondom, inkább csak viccből. Ismer jól, tudja, hogy milyen vagyok, hajthatatlan és örökké küzdő. Ettől függetlenül tökéletesen igaza van, legalább most pihenek.
Az ölelést követően aztán feltűnik, hogy elfordul, mintha távolságot tartana és kerülné a tekintetemet. Testemen végigfut a hideg, a felismerés, hogy talán mégsem képzelődök, Sora furán viselkedik.
- Gondoltam, hogy bemész - mosolyodom el, mert én múltkor is előre sejtettem, hogy hiába akadt ki és állította az ellenkezőjét, Sora túl felelősségteljes ahhoz, hogy kihagyja a következő órát a tanár miatt. Inkább szenved és összeszorítja a fogát, mintsem, hogy a könnyebbik utat válassza. Ebben egyébként nagyon hasonlítunk.
- De már nem kell olyan sok órát kibírnod vele, hamarosan már beinthetsz neki a folyosón a háta mögött. - Vagy a szeme előtt is akár, de azzal meglepne, azt nem nézném ki Soraból.  
A hisztérikus roham és a higgadt, átgondolt mentális állapotom határán táncolok, ahogy nevemet mondja ki, miközben látom mozdulatából, hogy nem csalnak a megérzéseim, Sora kifejezetten stresszesen viselkedik.
Nyelek egyet. Még mindig nem néz rám, én pedig azon kapom magam, hogy egyre hevesebben veszem a levegőt. Nem tudok tovább ülni az ágyban, ép lábamra terhelve felállok, kezeimmel és hasizmommal még ellököm magam az ágytól annyira, hogy ne kelljen rálépnem a gipszelt lábamra, elég legyen csak egyensúlyban tartanom magam vele, míg felállok közvetlenül Sora mögött.
Egy határozott, már-már sietős mozdulattal megölelem Sorat. Felsőtestem összesimul hátának ívével, kezeim a bordáinál fonják körbe a lányt és úgy bújok hozzá, mintha vétek lenne akárcsak egy apró bőrfelületemet is elválasztani a testétől. Akárcsak egy segélykiáltás, egy néma, ki nem mondott, meg nem fogalmazott könyörgés, hogy mondja el, mi a baj és oldjuk meg. Merthogy biztosan meg tudjuk oldani, ha ez a célunk, legyen szó bármiről.
Hagyom, hogy megforduljon, mialatt kezeim a mellkasáról így a hátára, leginkább derekára kerülnek. Belé kapaszkodok, de elsősorban nem azért, mert ne bírnék egy ép és egy gipszelt lábon megállni, hanem mert eddig ő volt a biztos pont az elmúlt éveimben, minden más veszettül gyorsan változott körülöttünk.
Érzelmektől heves szemekkel nézek rá ahogy belekezd. Ettől a ponttól kezdve már tudom, hogy tényleg baj van, ennek a ténynek a tudata pedig ledöbbent. Sokszor veszekedtünk, de mégis, sosem éreztem ennyire kaotikusnak kettőnk kapcsolatát látszólag a semmiből, mint most.
Próbálom értelmezni a szavait, tőmondatokra osztom fejemben az egyes gondolatait, de csak ürességet érzek a testemben. Nem értem. Nem áll össze. Vagyis de, én csupán azt hittem, hogy valami sokkal durvábbról lesz szó. Ahogy dolgozom fel a hallottakat, kezdenek kiengedni izmaim görcsei, mialatt bambán pislogok Sorara.
- Hát… - szólalok meg egy fokkal nyugodtabb és összeszedettebb állapotban és az arcomat nyúzom kissé, mintha most ébredtem volna álmomból. Minden porcikám irtózik attól, hogy egy évig ne lássam rendszeresen Sorat, de közben tisztában vagyok vele, hogy az ilyen lehetőségeket ki kell használni. - Azt hiszem, ezt tényleg kár lenne kihagynod. - Kezeimet arcomról a tarkómra teszem és megborzolom az megszokottnál most hosszabb barna hajamat. Nem tudom, milyen reakcióra számított tőlem, mondjuk, ha nem ilyen szituációban és lelki állapotban mondta volna el, lehet máshogy hatna az a maximum egy év Stockholmban. De azt hiszem, ettől még nincs veszve semmi, erősebb a kapcsolatunk annál, hogy egy ilyen miatt eltávolodjunk egymástól, legalábbis lelki értelemben. Nem?
- Majd többször is meglátogatlak a svédeknél, akár havonta is. Biztos jó kaland lesz. - Szerencsére van bőven pénze a családomnak, meg egyébként nekem is már, biztosra veszem, hogy nem lenne pénzügyi vonzata annak, ha az elkövetkező hónapokban többször tenném meg a New York - Stockholm távot. A repüléssel meg nincs bajom.
Próbálok még mosolyogni is, de persze azért annyira nem örülök, hogy itt hagy Sora most. Nem lehetek önző, tudom, hogy fontos a karrier és már nem gimisek vagyunk, hogy csak a bulikra és a közös sikerekre gondoljunk. Támogatnom kell Sora karrierjét függetlenül attól, hogy az az ő elképzelése, vagy a szüleié. Mondjuk nem értem, miért akar ennyire megfelelni a szülei kívánságainak, ez az ő élete, tanuljon azt, amit ő akar és ott, ahol szeretné.
- Te mit akarsz? Mennél? - Az mindegy, hogy én mit akarok, elhatároztam már, hogy én támogatom Sora elképzeléseit, viszont továbbra is csak Soráét és nem a szüleit. Az se lenne jó, ha olyasvalamibe menne bele, amit amúgy marhára nem akar.

“The loss of young first love is so painful that it borders on the ludicrous.”

ombres du passé

Ahogy eltávolodik tőlem, kerüli a tekintetemet és mintha nyughatatlanság bújna meg a válaszaiban… nem segít, hogy kiteljesedhessen sokáig az örömöm, amiért láthatom őt. Ez egy olyan megérzés, amit valószínűleg nem éreznék, ha csak pár hónapja ismernénk egymást, azonban rengeteg időt töltöttünk már együtt, többször is átjött hozzám az elmúlt évek alatt, úgyhogy tudom, hogy nem így szokott viselkedni egy ehhez hasonló szituációban.
Rengeteget tudok beszélni, de most úgy érzem, semmi értelme a szavaknak. Csak arra tudok gondolni, hogy vagy elkezdem idegesen faggatni őt, vagy pedig felállok és fizikailag jelzem felé, hogy mennyire megrémiszt a kisugárzása. Utóbbi történik, mert félek, hogy ha most nem ölelem magamhoz, akkor már sosem lesz rá lehetőségem, holott semmi értelmét nem látom ennek a félelmemnek, hisz mi történhetett köztünk, ami miatt ennyire hirtelen elválhatnának útjaink? Én nem tudok ilyenről.
Szemeimet összeszorítva szorosan ölelem, arcommal is hozzábújok, mikor hátra dönti a fejét, de engedem, hogy megforduljon. Látom könnyesedő szemeit, amitől nyelvem a szájpadlásomhoz szorul és gombóccal a torkomban nyelek egyet. Hogy kerülhettünk mi ide, ebbe a helyzetbe? Egyszerűen nem értek semmit.
Azt gondolom, hogy ha majd elmondja, mi a baj, minden megértek, de a megvilágosulás elmarad. Üresnek érzem magam, mint valaki flúgos, akihez beszélnek, mégsem képes felfogni az összefüggéseket, amikben eddig elvileg jó voltam. Nem látok mérhetetlen gondot abban, amit mond. Elmegy Stockholmba tanulni, oké, ez egy érthető dolog ilyen korban és tudom, hogy bár marhára nehéz lesz, de valahogy meg fogjuk tudni oldani. Ez nem lehet köztünk akadály, én is tudok utazni, ő is időnként haza tud jönni, egyébként meg van telefon. Ha megvan egymás iránt a bizalom, akkor a távolság, mi köztünk lesz, áthidalható.
Az viszont hamar feltűnik, hogy Sora nem a megoldást keresi, vagyis, nem azt a megoldást, amiben ketten vagyunk benne. Nem hisz a kapcsolatunkban, nem néz a szemembe, próbálja elhitetni velem, hogy nekem mi lenne a jó, én pedig meredten állok előtte és üveges szemekkel döbbenek le rajta. Hagy döntsem már el én, hogy mire akarok koncentrálni, ha pedig ez Sora, az neki miért baj?
Csak állok, mint meztelen a hideg esőben és bambán nézem őt szótlanul, míg ő hátrébb lép, ezzel egyértelmű utalással jelzi, hogy már nem vagyunk olyan közel egymáshoz lélekben sem. Ő menne Európába, igen, ez egy jó döntés, de már én is kezdem felfogni, hogy nem a tanulmányi út megléte az, ami el fog választani minket és ez feldühít. Előbb még fél évről volt szó, most meg már egy, de lehet több év. Mintha licitálna. Meg sem próbál küzdeni a kapcsolatunkért és most azt várja, hogy én mondjam ki helyette…
- Te ezt már eldöntötted, Sora - jelentem ki egyelőre a fájdalomtól teljesen érzéketlen, tárgyilagos hangon. Nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről, de azért még sokkol, hogy tényleg ezt akarja. Hol van az a lány, akivel eddig a betonfalon is átmentem, hol van az a lány, aki nem ismert kihívást és élvezte, hogy részese lehettem az életének? Szikráznak már szemeim, amit megérzek, ezért pillanatra elkapom a tekintetemet és az előttem lévő ablakra meredek. Érzem, hogy dühös vagyok, de még inkább csalódott és kétségbeesett. Egyelőre nem tudom feldolgozni, hogy most mi az isten történik.
-  Hát, ha csak én akarom, hogy működjen, akkor tényleg nem fog! - nézek vissza rá, mert végül is, mit próbálom meg eltitkolni előle az érzéseimet, úgyis észrevenné, hogy szemeim csillogni kezdenek kibukni készülő könnyektől, amiket azonban nem fogok egyelőre hagyni, hogy elhagyják a szemgödreimet. Sokkal idegesebb és haragosabb vagyok most annál, hogy sírni tudjak.
- Szóval ezért viselkedtél ilyen furán az elmúlt időszakban. Nem értelek, Sora, mi ez az egész? Azt hittem minden rendben van köztünk. - Hangom hangosabbá és erősebbé válik a kitörő idegességtől, de leginkább a pánik az, ami most beszél belőlem és uralja a mozdulataimat. Azt sem tudom, hogy egyáltalán várok-e normális választ a kérdésre, mert teljesen mindegy, mit hord össze, azon nem változtat, hogy Sora épp most szakít velem.  

“The loss of young first love is so painful that it borders on the ludicrous.”

ombres du passé

A testem majd’ szétrobban a benne kavargó millió érzelemtől, olyan érzés felfogni a valóságot, mintha fulladoznék. Keresem a miérteket, keresem a megoldást, találok is, de rá kell ébrednem, hogy mindezek teljesen feleslegesek és a tényen nem fognak változtatni, miszerint Sora szakítani akar. Ha vétkeztem volna, talán könnyebben el tudnám ezt fogadni, így viszont szívem mélyén még mindig veszettül kaparok egy látszólagos indokért, amibe belekapaszkodhatok azt remélve, hogy talán kevésbé fog fájni.
Az indokot meghallom, a fájdalom viszont nem enyhül, amiből már tudok, hogy még egy jó ideig nem is fog. A jelenleg rajtam eluralkodó pánikot szép lassan felváltja majd az üresség és a szomorúság. Éltem már át ilyet, ilyen hiányt és most újra azt érzem, hogy tehetetlen vagyok. Ezt utálom mindennél jobban, ezt, hogy mások döntenek az érzéseim és az életem felől és nekem nincs beleszólásom. Valószívűleg ez az oka haragomnak is, mely bár elönt, mégsem próbálom meg Során kifejteni, már amennyire ez fizikailag sikerül.
Ahogy újra találkozik a tekintetünk, látom rajta, hogy neki is fáj. De akkor miért csinálja? Miért nem lehet ezt a kapcsolatot szép lassan hagyni kihűlni a távolság miatt, miért kell már így melegében hirtelen elvágni? Nem tudok értelmesen gondolkodni most.
Elkövetem azt a hibát, hogy ismét ránézem, amikor újra megszólal, de egyből el is harapja a szavait. Ennek ellenére nem feltételezem, hogy most találná ki, mit akar mondani, inkább csak ő sem találja a megfelelő szavakat. Hihetetlen, hogy még így is legszívesebben magamhoz ölelném és támasza lennék, megvédeném magától, de erre sajnos képtelen vagyok. Legszívesebben a kapcsolatunkat védeném, ám olyan szavakat használ, amik teljesen lefegyvereznek.
Amit mond az igaz, de leginkább azzal nem tudok vitába szállni, amit ő „akar”. Pontosabban, amit nem akar. Ez egy stoptábla az én mentális tudatomban is. Nem akar megkötve lenni, nem akar kapcsolatban maradni velem, nem akar elköteleződni egy olyan emberhez, akit nem érinthet meg amikor csak akar.
- A szüleim kapcsolata túlélte az ilyen időszakokat - cáfolok rá egy elég erős bizonyítékkal. Apám katona volt, rengeteg időt töltött külön és a felesége, a szerelme végig kitartott mellette. Persze, fiatalok vagyunk, Sora pedig nem akarja tartóztatni magát Európában és elszigetelni magát más férfiaktól. Meg kellene értenem ezt a döntését, de pokolian fáj belegondolnom, hogy más fogja végig simítani rajta a kezét és mással fog órákat nevetni egy házibuliban, nem velem.
Próbálom kiönteni neki a bennem rejlő gondolatokat, de nem merek megszólalni. Nem azért, mert nem akarom, hogy tudomást szerezzen a fejemben lejátszódó érzésekről, bár gyanítom, hogy sejti azokat, hanem pusztán csak ha hangot adok nekik, azzal túlságosan valósnak tűnik ez az egész. Szeretném visszapörgetni az időt egyenesen odáig, hogy megnyit az ajtón Sora és odajön hozzám egy ölelésre. Játsszuk újra a jelenetet, mintha mindez utána meg se történt volna.
A közelsége kínzó, de annyira jól esik, hogy némi hezitálás után megadom magam és ahelyett, hogy menekülnék inkább próbálom kiélvezni ezeket az utolsó pillanatokat, míg érezhetem őt. Kezeim egyből elkapják az övét, ahogy az arcomhoz és, de nem veszem le magamról, hanem csak még jobban arcomhoz nyomom bőrét. A testem zilál, mintha tényleg lefutnám a maratont.
- Erre most mit mondjak? Elnézést? - Ne nehezítsem meg neki… mit tegyek, fogjam be a pofám és tűrjem méltóságteljesen? Nyilván semmit sem tudok ellene tenni, de attól még, ha már ezt ő így akarja, viselje el az őszinte reakcióimat, mert még így is kevésbé fakadok ki, mint amennyire szókimondó vagyok és ez csak azért van, mert még mindig szeretem Sorát és a hír lebénított.
- Sokszor lejátszódott bennem a jelenet, hogy milyen lenne, ha szakítanánk, de azt azért sosem néztem volna ki belőled, hogy pont egy ilyen nehéz időszakban akarsz magamra hagyni, csak mert nem elég neked, ha havonta látjuk egymást. - Egy pillanatig nem tudom eldönteni, hogy kezénél fogva magamhoz rántsam és még utoljára lesmároljam, vagy pedig inkább távolodjak el tőle, de végül a bennem gerjedő haragtól ujjai közé fúrom az én ujjaimat, ezzel ráfogok kézfejére és eltávolítom azt az arcomtól. Elengedem a kezét, de egyből gyászolni is kezdek, hogy lehet ez volt az utolsó érintésünk, amitől persze egyből megbánom a tettem.
- Én ebben még mindig nem vagyok annyira biztos, mint te, de vettem, felfogtam. - Neki jobb lesz, ha tovább lépünk, ez így helyes. Nem fogom vallatni már, felesleges, igazából nem is akarom már tudni, csak attól félek, hogy hamarosan szembejönnek majd velem a képei, amiken más férfiakkal lesz. Egy másodpercre megfogom karjának felső részét, míg ép lábamat tátrébb csúsztatom és így vissza tudok ülni az ágyra még mielőtt elszédülnék így fél lábra terhelve. Belé kapaszkodom, de nem erősen, még mindig olyan nekem ő, mint a mágnes ellenkező pólusa, testemet és lelkemet is vonzza. Ettől a pillanattól kezdve gyűlölöm, hogy szeretem, de hát szeretem, mert ez nem egy olyan dolog, amit csettintésre ki tudnék írtani magamból.  
- Kegyetlen vagy - suttogom alig hallhatóan míg szorítom össze szemeimet és egyúttal álkapcsomat, a markaim pedig már az ágyneműt gyűrik össze. Próbálok erőt venni az érzéseimen az utolsó szavakat keresve. Borzasztóan önző vagyok, de… nem fogja őt senki úgy szeretni, ahogy én. Biztosan sok férfi szívét megdobogtatja majd, de olyan módon és olyan mértékben, mint én szerettem őt, nem fogja megkapni, amit keres. Ennek ellenére mégis valami széppel akarok elköszönni tőle, nem tudom, mivel, csak valamivel, ami nem sárdobálás.
- Azért érezd jól magad Stockholmban - mondom kicsivel erősebb hangom már, de érzem, hogy ez szerény próbálkozás, irtó bugyután hangzik. Mint valami sértődött, pedig nem, vagyis de, én csak… Tudom, bármit is teszek, ezek a pillanatok örökké bántani fognak. Próbálom összeszedni magam és a szemeibe nézni, fel is emelem fejemet rá, ebben a pillanatban viszont megadja magát a felgyűlt könny szemem zugában és utat találva magának lecsordul.

“The loss of young first love is so painful that it borders on the ludicrous.”

ombres du passé

Nem tudom, mit akar jeleneti a felgyorsult világ. Mások a szempontok, más a gondolkodásmód már? Nyilván igen, de az érzések attól még ugyanazok maradtak most, mint mondjuk húsz-harminc évvel ezelőtt. Ha valami nem változott, akkor az az emberi kapcsolatok. De érzem, hogy csak a dac beszél belőlem és nem feltétlenül tudom most higgadtan gondolkodni, ami miatt lehetséges, hogy reflexből tagadok fejemben mindent, amit Sora mond csak hogy valahogy küzdjek a becsületemért és azért, hogy ennek a kapcsolatnak nem így és nem ilyen indokkal lesz vége. Vagy hogy tényleg vége lesz. Viszont már tudom, hogy Sora ezt eldöntötte, úgyhogy felesleges kifogásokat keresnem, a kimeneten nem változtat.
Mindezek ellenére sem akarom őt bántani éppen ezért igyekszem minél kevesebb gondolatomat hangosan kimondani, bár alapvetően eléggé szeretek beszélni, úgyhogy ez nem mindig jön össze. Szeretnék rá nem haragudni, sőt, igazából csak ezt szeretném így a szakításunk során elérni, ezért keresem a válaszokat, ezért próbálom őt újra és újra felülvizsgálni, de a helyzet az, hogy most zátonyra futottam. Ugyanis de, haragszom rá, ezt érzem a fájdalom mellett.
Az a szó… az a bizonyos „kegyetlen” szó nem tudatosan csúszik ki suttogva ajkaimat. Őszintén szólva azt hittem, hogy csak magamban mondom ki, de Sora reakciója egyértelműsíti, hogy bizony hallotta. Nézem, ahogy könnyei arcán csillognak, látom neki is, hogy fáj, de ha ennyire pokoli, akkor miért teszi? Biztos jó ez így? Mármint neki… Mert nekem nem, de ezt mindketten tudjuk, ha ő még nem így gondolja, majd később belátja. Vagy csak együtt érez velem és az én nyomorom tükröződik le az arcán.
Nézem őt, ahogy hátrafordul, szemeim végig szaladnak hátának ívén és haján is. Látom, ahogy hasához nyúl és megfordul bennem a gondolod, hogy talán őt is le kellene ültetnem, mert ha rosszul van, émelyeg ennyi érzelem után, akkor nem lenne szerencsés, ha összeesne, mivel fél lábbal nem sok mindent tudnék tenni. Ez a tehetetlen tudat is megőrjít. De hamar visszafordul, a tekintetünk pedig újra találkozik.
Próbálok azért kedves lenni így, hogy érzem, Sora nem fog már sokat itt lenni. Én sem maradnék a helyében, ezt meg tudom érteni. Természetesen tökéletesen dekódolja a Stockholmi jókívánságomat is, amitől még inkább bugyutának érzem magam, de közben meg jól esik, hogy ennyire ismer. Jól esik és egyben elszomorít, hogy egy ilyen lányt veszítek most el. Némán bólintok egyet, túl leszünk rajta, igen, majd az idő megoldja.
Viszont ahogy sikerül megbékélnem saját gondolataimmal, felkapom fejemet rá csalódottan, ahogy meghallom, hogy rossz időben találkoztunk. Miről beszél? Egész eddig azt mondogattunk, hogy ennél jobbkor nem is lehettünk volna egy pár, mert a gimi vége és az egyetem eleje a legjobb időszak, amit egy pár közösen át tud élni, legalábbis eddig így gondoltunk.
- Miii? A legjobbkor találkoztunk! Az életünk legkalandosabb, legvadabb időszakában és én azt hittem ezt te is így gondolod. Hogy most kell igazán élnünk, most vagyunk a legrugalmasabbak és a legszabadabbak. Mi lett veled, Sora? Más vagy! - Újra felállok, hogy vele szemben álljak, hangom nem agresszív, csak mérhetetlenül csalódott, amiért most szembe megy mindazzal, amik eddig voltunk.  Hol van az a lány? Mi lett Sorával? Én ezt a lányt már nem ismerem. Valami történt vele, valami érte, nem egy külföldi út, hanem valami, ami kihat az érzelmeire is. Amit most mond, ahogy most cselekszik velem az eddigi filozófiájának teljesen ellentétesen azt nem lehet ész érvekkel magyarázni, csakis érzelmi okai lehetnek. Gondolom talált valaki mást, akivel jobb, talán egy svédet, nem tudom.
Hagyom, hogy elmeneküljön, de ezen a ponton már én is azt kívánom, hogy csak menjen el, mert már nem ismerem őt, ezt a Sorat már nem és ha tovább folytatódik ez a beszélgetés, akkor csak még inkább besározzuk az elmúlt együtt töltött szép időszakot.
- Te is, Soraya - ejtem ki a teljes nevét, nem tudom miért, talán csak ez így könnyebb, olyan idegenebb, mint a sima Sora. A haragom ellenére mindenképpen el akarok tőle köszönni és bár jó lett volna még egy ölelést kapni, de az utolsó kijelentése annyira fájt, hogy talán tényleg jobb most már minél hamarabb elválnunk. Mindezek ellenére nem tudom levenni róla a szememet, míg felveszi a táskáját és a szobám ajtajából visszanéz rám. Az egészet úgy nézem végig, mint valami lassított felvétel. Mint egy film utolsó jelenete.

Tudom, hogy nem bírom majd sokáig elfelejteni.
Nem is bírtam.

Fél évembe telt, hogy újra visszanyerje lábam a strapabíró formáját, ezalatt viszont lecsúsztam a világbajnoki selejtezőről, az edzőm pedig átköltözött San Diegoba egy remek ajánlat miatt. Nem haragudtam érte, pláne azért nem, mert engem is hívott (Sorával ellentétben), de összességében átbeszéltük a lehetőségeket és azok nem amellett szóltak, hogy én is vele menjek a nyugati partra. Új edzőm lett, hiszen persze nem hagytam abba a sportot, de vele korántsem tudtam olyan jól együtt dolgozni, mint az előzővel.
A szakítás több vonzatot is hordott magával, egyfelől szétestem fejben, mert mikor tanulnom kellett volna, akkor is csak Soran járt az eszem, azon, hogy vajon mi van vele Svédországban, viszont bárkit kérdeztem a baráti társaságból, nem tudtak nekem válaszolni. És nem értettem, miért szakította meg ennyire a kapcsolatait a New Yorki közeggel Sora. Vagy csak szimplán mindenki titkolózik előttem, mert ezt is el tudom képzelni. Újra egyetül voltam, pedig volt Sora előtt is barátnőm, de ezúttal pontosan úgy éreztem magam, mint mikor nővéremet veszítettem el. Ottmaradt egy űr, amit sokáig nem tudtam, hogyan kellene befoltoznom.
Összességében be voltam zárva a fejembe, ami már a szakítás előtt is széttépett, nemhogy azután. A szakítás csak még jobban felerősítette bennem azt, hogy mennyire utálok tehetetlen lenni, mivel tudat alatt is összekapcsolat a szakítás okát a lábtöréssel és elszigeteltséggel és végsősoron ez volt a bajom az egyetemmel is, csak ülünk és pofázunk, de fogalmunk sincs, hogy mit kellene tenni akkor, ha tényleg szembe találkoznánk egy nemzet miniszterelnökével. Szomjaztam a valóságra, arra, hogy milyen az, ha nem csak érzem az izmaimat, de hasznos módon használni is tudom. Hiába gyógyultam meg, ez az érzés megmaradt. Ezen pedig nem csak szerintem, hanem szüleim szerint is sürgősen változtatni kellett.
A gyógyulásomat követően ré fél évvel otthagytam az egyetemet és jelentkeztem a katonaságba.

“The loss of young first love is so painful that it borders on the ludicrous.”

ombres du passé