Úgy tűnt, mikor reggel kinéztem az ablakon, hogy a mai időjárás napsütéses, enyhe őszi időt jelent. Olyan megfelelőt, hogy a szombatot azzal töltse az ember, hogy kimozdul egy kicsit a lakásából, ha már a hét elején amúgy is esett az eső, a hónap vége pedig hidegebb napokat igért, ahogyan a tél egyre jobban közeledett. Ezért eredetileg úgy terveztem, hogy még a délelőtt folyamán leviszem Wafflest egy kicsit a ház elé, sőt, elsétálok vele a közeli parkig, ami a jelenlegi kedvenc parkunk volt Brooklyn területén. Aztán bár igyekeztem nem átrakni, végül mégis kénytelen voltam későbbre halasztani, mert pár dolgozat kijavítása kicsit elhúzódott. Nem akartam őket éjjelre vagy vasárnapra halasztani, így mire végeztem mindegyikkel és megbizonyosodtam arról, hogy a hétfői tanításra felkészültem, hirtelen dél lett. Most ebéd után járt az idő, nagyjából fél kettő környékén, mikor sikerült eljutnom oda, hogy a sétát megvalósítsam. A lakás ajtaját gondosan bezárom magam mögött, a kilincset néhányszor lenyomva, hogy tényleg megbizonyosadjak arról, hogy bezártam. Igaz, a zár kattanása elég bizonyíték lehetne, de az már kicsit régi. Háromszor nyomom le az ajtókilincset, mindhárom alkalomkor az ajtó nem nyílik ki, így végül csak elengedem. Közben Waffles is „szóvá” teszi már, hogy miért foglalkozok ennyit a zárral; a corgi ugatása hirtelen megtöri a lépcsőházban uralkodó három szólamú csendet. Oldalra fordítom a fejemet a lépcső irányába, ahol rám vár és bocsánatkérően rámosolygok. A kulcsomat az oldaltáskámba ejtem és elindulok a lépcső irányába, illetve feléje. Waffles erre vidáman meglóbálja a kis farkát és rögvest elindul lefelé, egymás után szedve a lépcsőfokokat, mintha csak engem akarna kitessékelni a lépcsőházból, megmutatva, hogy merre is van a kijárat, avagy merre is kell mennünk, hogy elérjünk a legközelebbi parkba, ahova kiszoktam őt vinni sétálni. A kis, fehér-narancssárga, tömzsi testű kutya vidáman ugrándozik lefelé előttem a lépcsőn, én pedig mosolyogva követem. Már hozzászoktam, hogy a lépcsőn való le-fel ugrándozása az egyik furcsa és kissé vicces szokása. Azért az utolsó lépcsősorhoz érve már hallom, vagyis inkább látom, hogy kicsit nehézkesebb már neki a dolog, így felveszem őt a karjaimba és csak akkor teszem le, mikor a földszinten lévő postaládákhoz érünk. Vetek egy pillantást az említett ládák felé és egy pillanatra elgondolkozok azon, hogy kinyissam-e a miénket és megnézzem lapul e ott valami küldemény, de megrázom fejemet. Tegnap megnéztem már. Ha pedig azóta akár csak egy szórólapot is bedobtak, akkor az megvár amíg visszaérünk. Inkább Waffles pórázáért nyúlok a táskámba, hogy ráköthessem mielőtt kilépünk a lépcsőház bejárati ajtaján. Elő is veszem a narancssárga színű pórázt és már hajolnék is le hozzá, ám mielőtt ezt megtehetném, ő gondol egyet és ugatva kiszalad a bejárati ajtón, amit valaki nyitva hagyott. Talán a lépcsőház gondnoka, mert úgy tűnik nemrég mostak föl itt a földszinten, főként a bejáratnál. A corgit persze nem akadályozza meg, kicsit csúszik ugyan a padló kövön, de vidáman kiiszkol az ajtón. – Waffles! – kiáltok utána, ahogyan rögtön utána iramodok. Nyakörv ugyan van rajta, de nem szerettem, mikor túl messzire elcsatangolt tőlem. Kiszaladok a bejárati ajtón, aztán alig futok még pár lépést, szinte rögtön utolérem. Kis híján egy lányt támadott le, vagyis döntött le a lábáról, mert biztosra veszem, hogy kiszagolt nála valamilyen ételt. – Á, hát itt vagy Waffles! – lépek oda a corgihoz, megpróbálva elhúzni a lány közeléből és aztán leguggolva hozzá gyorsan ráadom a pórázt, még mielőtt újra megszökne. – Megmondtam vagy megmondtam már, hogy ne csatangolj el? – kérdezem meg tőle, két kezem közé fogva a corgi arcát, kissé dorgálóan pillantva rá, végül mivel nem tudok mérges lenni rá, csak mosolyogva megsimogatom a fejét. – Sajnálom, hogyha bármi kellemetlenséget okozott neked – pillantok fel bocsánatkérően a lányra. A következő pillanatban végre felállok, a pórázt szorosan fogva az egyik kezemben. – Igazából eléggé szófogadó kutya – ennél a mondatnál Waffles ugat egyet, mintha csak tudná, hogy most ki kell fejeznie az egyetértését, hiszen éppen róla van szó. – Amúgy szia! Engem Colinnak hívnak… Kicsit ismerősnek tűnsz… – köszönök, mosolyogva bemutatkozva neki, ahogyan feléje nyújtom a szabad kezemet egy kézfogásra. – Te is itt laksz, igaz? – kérdezem meg, kíváncsian mutatva arra a lakóháztömbre, aminek bejératán nemrég kijöttem.
Szószám: 658 Megjegyzés: Remélem jó lesz kezdésnek | ⚶
Re: Little autumn leaf, little bliss - Rainey & Colin
Kedd Nov. 10 2020, 20:27
Colin & Rainey
life starts all over again when it gets crisp in the fall
Halk kis sóhajjal szökkenek le az utolsó lépcsőfokról, majd egyből küldök is egy kis szerény mosolyt az ismerős takarító néninek, aki épp a cuccait pakolássza. A ház ajtaja nyitva van, így a hirtelen kissé feltámadó szellő behozza azon a finom levelek illatát. Ősz van... ami sok dolgot jelent. Egy újabb tanévet, például. Az előkerült tankönyveket és jegyzeteket, rengeteg tanulást és stresszt. A levelek egyre különlegesebb színekbe fordulnak és szépen lassan leszállingóznak az ágakról, hogy aztán avarrá nőve ropogjanak a talpunk alatt, és ez azért egy kicsit feldob... hiszen minden annyira gyönyörű ilyenkor. A fák csupaszok lesznek, leráznak magukról mindent... hogy aztán tavasszal újra fogadják azokat a kis rügyeket, akiket tudják, hogy egy újabb ősz beköszöntével majd ismét el fognak veszíteni. Azt is jelenti, hogy itt az ideje a melegebb ruháknak, a meleg italoknak, hogy elkopnak a késő délutáni fagyizások, és közelednek helyettük a forrócsokizások. A változás jó, végeredményben... Csak mi, emberek nem állunk rá készen. Kilépek a küszöbön és beszívom az ősz édes aromáit, majd kicsit odébb húzódom a fűre, hogy megálljak, ugyanis elkezd aggasztani a gondolat, hogy nem hagytam-e a lakásban valamit. Csak a szokásos szétszórtságom, ami már meg sem lep. Nem minden változik meg ősszel... vannak dolgok, amik ugyanolyanok maradnak, és vannak dolgok, amig csak haladnak. Egy újabb hónappal kerültem messzebb az évfordulótól... és egy újabbal közelebb a következő számhoz, aminek a gondolata is rémisztő. Négy év nélküle... Kicsit megborzongok, de ezt most nem az őszi szellő okozza, ez rosszul esik és szinte végigcsipkedi a hátamat. Elhúzom egy kicsit a számat és inkább a könyv megtalálására koncentrálok, hogy néhány pillanaton belül ki is tapintom hátizsákom alján meghúzódó - és remélhetőleg nem gyűrődő - tankönyvet. Ja... néhány héttel ezelőtt még valami könnyed tiniregény lapult volna ott, most pedig csak szakszavak és szervek várnak. Meg a belőlük írandó beadandó. Szeretek otthon, egyedül tanulni, a saját kis világomba merülve, de ma olyan szép idő van, én pedig véletlen pont ismerek egy helyet a környéken, ahol a teraszra kiülve valami túlcukrozott koffeines izé mellett talán még az írás is könnyebben menne. Tudom, tudom, roppant elvetemült ötlet... Rainey Williams életében először önszántából emberek közé megy! Persze, nem fogom meghazudtolni magam... majd megkeresem a legmagányosabb és legérintetlenebb sarkot, ahogy amúgy is szoktam mindig. Még majdnem ki is nevetem magam - csak az állít meg, hogy az utcán vagyok, és elég furcsa lenne -, miközben előhalászom a még reggelről megmaradt szendvicsemet. A tökéletes technikám, hogy megakadályozzam magam a kávézóban található sütemények iránti elcsábulástól, az az, hogy nem éhesen érkezem. Ez egy csodálatos terv... csak kár, hogy gyakran nem válik be. Azzal a bizalommal, hogy ma igenis befog, visszalököm a hátamra a táskát és a szendvicsbe harapva elindulok a levelekkel borított úton. Nem teszek meg tíz lépésnél többet azonban, amikor meghallom a zörgést az avarban a hátam mögött, majd valami nekicsapódik a lábamnak. Összerezzenek, hogy még majdnem a szendvicset is elejtem, ahogy lepillantok a föld felé. Kell egy pillanat, hogy felfogjam, egy kutyát látok... az ugyanis épp nagyon lelkesen tapiskol a tornacipőmön és csillogó szemekkel pislog a kezemben tartott szenya felé. - Hűűű... hát helló! - köszönök neki, és még el is mosolyodom, ahogy végigpillantok azon a kis zabálnivaló hordótesten, ami ide-oda ring, ahogy rázza a fenekét. Hát van ennél édesebb dolog a világon?! Neeeem, biztosan nincs. Néha el is gondolkodok, miért is nem állatorvos leszek... de azt hiszem, késő már váltani, ugye? Biztos vagyok benne, hogy láttam már valamikor-valamerre ezt a kutyust... talán a közelben sétálni? Mindenesetre követem a tekintetét a kezemben tartott szendvicsre, és még szélesebbre húzódik a vigyorom. - Én szívesen adnék neked, de lehet, hogy a gazdád nem örülne neki... Mindenesetre lehajolok, hogy óvatosan megsimogassam a duci kis corgi fejét, az ugyanis nem tűnik veszélyesnek... sőt, talán észre sem veszi a mozdulatot, annyira megbabonázza az sonkával és sajttal tömött kenyérdarab. Aztán hirtelen felbukkan az a bizonyos gazda is, én pedig vissza is egyenesedem, ahogy rárakja a kiskutyára a pórázt. – Megmondtam vagy megmondtam már, hogy ne csatangolj el? – dorgálja meg a fiú, mire egy halk kis kuncogás is kicsúszik a számon. Nekünk sosem volt semmilyen állatunk... Adley halait kivéve, persze, akik aztán a wc-ben végezték. Csak a szomszédhoz szöktünk át néha, hogy megdögönyözzük annak a labrador-kevérékét, aki ezt mindig szívesen fogadta... aztán anya már kevésbé, mikor megtudta. – Sajnálom, hogyha bármi kellemetlenséget okozott neked - fordul felém a fiú, mire egy kis mosollyal megingatom a fejemet. Ahogy így megpillantom az arcát, hirtelen arra is rájövök, hogy őt is láttam már... sőt, majdnem teljesen biztos vagyok abban, hogy a háztömb folyosóin is. – Igazából eléggé szófogadó kutya. - Óóó, nem, dehogyis... nagyon édes - pillantok le a cukiságra újra, ahogy az vakkant egyet. Még a hangja is aranyos... létezik ilyen? Mostmár tényleg kerítenem kell magam mellé valami kisállatot, még belecsavarodok a magányba. - Csak kiszagolta a szendvicsemet, azt hiszem. – Amúgy szia! Engem Colinnak hívnak… Kicsit ismerősnek tűnsz… – mutatkozik be aztán a srác, én pedig elfogadom a felém nyújtott kezét, és kissé félénken bár, de meg is rázom. – Te is itt laksz, igaz? A válla felett az háztömbre pillantok, aztán gyorsan vissza is rá, és bólogatni kezdek. Azóta élek itt, mióta elköltöztem anyámtól... furcsa, hiszen még így sem ismerem túlzottan a körülöttem lakókat, a közvetlen szomszédjaimat is alig. Újabb jel, hogy kicsit nyitottabbnak kéne lenned, Rainey, igaz? - Őhm, igen, igen - bólogatok tovább, és magam sem értem, miért vagyok zavarban... de tényleg, miért? - És én Rainey vagyok, egyébként. Várjunk, mit is mondott, mi a neve? Colin... okéé, ezt most megpróbálom mélyen az agyamba vésni! Még akkor is, ha nem vagyok túl jóban a nevekkel. Lepillantok a kutyusra - akinek bár a fiú említette az előbb a nevét, de persze el is felejtettem -, aki még mindig nagyon reménykedik pár falatban... és ki vagyok én, hogy megtagadjam ezt tőle? - Kaphat egy falatot? Olyan vágyakozóan figyel... - nevetek fel halkan, és ha Colin igent int, akkor le is török egy kis darabot a szendvics sarkából, hogy lehajolva a corgi felé nyújtsam.
Re: Little autumn leaf, little bliss - Rainey & Colin
Pént. Dec. 04 2020, 10:43
Rainey & Colin
Every autumn leaf speaks bliss to me
Az ember életébe mindig szükség van egy igaz társra, és a kutyák a legalkalmasabbak erre. Még mindig emlékszek arra a pillanatra, mikor először megláttam Wafflest és belenéztem a kíváncsi tekintetébe. Aznap reggelire éppen gofri volt a menü (a kedvencem) és valahogy megláttam a kicsi, tömzsi testét a fehér-világosbarna foltjaival, egyből tudtam a nevét. Utólag belátom, hogy ez alapján akár a palacsintáról is elnevezhettem volna, de… Az idő múlásával bebizonyosodott, hogy illik hozzá a Waffles név. Csak ne lenne néha olyan rosszcsont. Mint most, jut eszembe a gondolat miután észrevettem, hogy már nyoma sincsen a lépcsőházban. Egyből szaladok is ki az utcára és szerencsére néhány perccel később a tappancsos barátomat elkapom, mielőtt belevethetné magát a szabad, brooklyni életbe és a pórázt ráillesztem. Gyanítom, hogy kiszagolt valamit, ételt, bár nem mintha kevés eledelt adnék neki, hogy legyen oka a panaszra. Mindenesetre helyette is bocsánatot kérek a lánytól, aki, ha nincs itt, valószínűleg legalább egy saroknyival később találok rá a kutyámra. Rámosolygok újra a lányra, mikor elmondja, hogy nem haragszik a szőrgombóc neveletlen viselkedése miatt. Aztán Wafflesre is. – Hallottad ezt, Waffles? Szép véleménnyel van rólad még úgy is, hogy kishíján majdnem letámadtad. Lányokat viszont nem döntünk le csak úgy a lábaikról – beszélek hozzá, miután megköszörültem a torokomat és megpróbálom még egyszer kicsit dorgálóan közölni vele, hogy nem egészen viselkedett valami jól. Ő erre csak a lánytól felém fordítja a fejét és ugat egyet, majd közelebb jön hozzám és kicsit a lábamhoz dörgölőzik. Mikor meglátom, hogy nagyon szemezz a bőrcipőmmel, egy lépést oldalra teszek, mielőtt lenne esélye megnyalni azt. – Igen, szerintem is ez lehet a magyarázat a viselkedésére – értek egyet a lánnyal, immáron újra rápillantva. A következő pillanatban illendően bemutatkozok neki és kedvesen rámosolygok amikor elfogadja a kézrázást. Részemről nem túl erős a fogás, amelyet egy apró rázó mozdulat zár le és közben a szemkontaktust végig tartom vele. – Akkor örülök, hogy megismerhetlek téged, Rainey – mondom kedvesen a kézfogás közben, miután megtudtam a nevét. Elengedem a kezét, a sajátomat pedig leengedem az oldalam mellé. Gondoltam, hogy ő is itt lakhat, ugyanabban a háztömbben, a válaszával ezt a sejtésem csak beigazolja. – Igen, persze! Nyugodtan megkínálhatod őt – válaszolok Rainey kérdésére, ahogyan én is elnevetem magamat (a nevetés ragadós!), mert időközben Waffles újra a lánnyal, vagyis jobban mondva annak szendvicsével kezdett el újra „farkasszemet” nézni. A corgi vidáman csaholásba kezd, mikor meglátja, hogy Rainey letör egy kis darabot a szendvicséből és máris odatipeg hozzá, hogy megszerezze. A következő pillanatban a falatnyi étel eltűnik a szájában és a mozdulat közben vagy utána még megnyalja kicsit a lány kezét, további falat reményében. Gyanítom, hogy nagyon finom szendvicsről lehetett szó. Én eközben csak oldalról figyelem a mozdulatot, kissé még mindig nevetve. Mikor sikerül abbahagynom Rainey felé fordulok. – Amúgy éppen sétára indultam vele. Néhány háztömbnyire van egy park a közelben, oda szoktam elmenni vele – intek egyik kezemmel a távolba, a park irányába mialatt magyarázom a helyzetet, hogy miért is beszélgetek vele a járda kellős közepén. Nem mintha ez engem zavarna, társalogtam már megállókban is, szinte mindenhol beszélgetésekbe bonyolódok, új barátságokat kötve. – Feltételezem, hogy te pedig éppen a lépcsőházba igyekeztél. De ha gondolod, szívesen velünk tarthatsz a parkba. Úgy látom, hogy Wafflest egészen lenyűgözted – intek most a kutyám felé, aki még mindig Rainey körül forgolódott. A következő pillanatban Waffles kicsit kidugja a nyelvét, cseppet oldalra fordítva a fejét mialatt továbbra is a lányt szemlélte és ugat egyet, szintén várva a válaszát.
Kezdőlap
– Waffles! – kiáltok utána, ahogyan rögtön utána iramodok. Nyakörv ugyan van rajta, de nem szerettem, mikor túl messzire elcsatangolt tőlem. 
| 
| 